XXI. FEJEZET.
János ismét előrelendül. Ahogy eddig, ugy most sem tehet róla. Kicsit csodálkozik, de aztán belenyugszik abba, hogy neki mindföljebb kell mennie
Három héttel a kaposvári vizit után egy nagyon csunya november-eleji délelőtt János kicsit kóválygó fejjel ébredt fel tiz órakor. Este Gotthelféknél volt vacsorán s egész este az volt az érzése, hogy a vacsora doktor Rózsa Rezső kedvéért rendeződött, aki, ugy látta János, nem Emma iránt érdeklődik s akit, ezt is látta János, nem Emma, hanem Elza hallgat csillogóbb szemmel, örömtől és megelégedéstől ragyogóbb arccal.
A társaság éjfélig nagy volt, volt zongorázás, kártya, hangosság, aztán csak a család maradt, a Gotthelf-szülők, a két leány, Rózsa Rezső és János, aki nem tudta magát rávenni a távozásra, noha csak seblonos marasztalásokat kapott. A szalón egyik sarkában ültek, sárga selyemfoteleken, nagy sárgaernyős állólámpa alatt, és János alig csinált egyebet, csak nézte Elzát s azt próbálta elhitetni magával, hogy a lány csunya. Mikor egy-egy negyedórára már nagyon sikerült ez a munka, egyszerre melege lett, vér ömlött a fejébe s a negyedóra sikeres munkáját elsöpörte az az erőszakos vágy, hogy el kellene kapni ennek a csuf lánynak a göndör fejét, hátrahajlitani a nyakát és megcsókolni a nagy vörös száját, de ugy, hogy lélekzetért kapkodjon. Ezt muszájna; akkor minden nagyon jól volna.
Előttük egy kis asztalon pezsgő állt, Elza töltögetett a poharakba. Az öregek nem ittak, a lányok és Rózsa csak keveset mindig. János ellenben valahányszor fölvette a poharát, mindig ki is itta. Ez nem használt a fejének. Ha beszélnie kellett volna, biztosan dadogott volna, de az ő szavára alig volt szükség. Tulajdonképpen Elza és Rózsa Rezső párbeszéde tette ki az egész társalgást, az is ugy, hogy Elza kérdezett, vagy közbevetett valamit s akkor Rózsa hosszan, csendesen, könnyed és nagyon intelligens hangon egész kis előadásokat tartott. Az öregek inkább bóbiskoltak, mint a beszédet hallgatták, Emma unatkozott és a legyezőjével játszott, János pedig csak foszlányokat értett meg Rózsa beszédeiből. Nem mintha a szavakat nem értette volna, azok egészen rendesek voltak, de a mondatok értelme volt olyan, hogy János eddig mindig csak az ellenkezőjét hallotta, vagy gondolta.
– Nem, Elzus, – mondta Rózsa, mikor még János elég jól tudott figyelni – amit én mondok és irok és most már tanitok is, odalent Kolozsváron, annak a három szál hallgatómnak, aki véletlenül a kollégiumomba belézeng, az mind nem vadonatuj gondolat, többnyire mindegyiket elgondolta és kimondta már valaki, de elmult korok filozófusai annyi helytelen eszmét, tévhitet, alaptalan igazságot hirdettek, hogy a véletlenül helyes gondolat, amire mégis rábukkantak, elvesz náluk, ahelyett, hogy kidomborodnék. És én erről nem szivesen beszélek társaságban és még kevésbbé fiatal lányok előtt, mert mindig abban a kényelmetlen helyzetben vagyok, hogy az ugynevezett tanaimat azért hiszik el, mert én is társaságbeli ember vagyok, jó ruhát és szakálltalan, fiatal ábrázatot viselek s nem harsogom az igazságaimat, mint az igazság őrültje, hanem nyugodtan és enyhén mondom el, mintha épp olyan fölületes és lényegtelen beszéd volna, mint a társaságok rendes társalgása.
– Ebben van valami – mondta rá Elza.
– És mindig attól is félek, hogy ha akadnak kedves, laikus hallgatóim, azok hamis utra terelődnek attól, amit mondok. Levonják a konzekvenciákat ott is, ahol én még egyelőre fölöslegesnek tartom. Ha például azt mondom: a család nem szent kötelék, hanem ösztönös egoizmuson épülő inkább rossz, mint jó szövetkezet s erről részletesen meggyőzöm azt, akivel beszélek, mindig attól kell tartanom, hogy valamelyik lipótvárosi leány már másnap kihirdeti ezt a szülei előtt és kétségbeejti vele őket. Ha azt mondom, hogy az állam a mai formájában egy több ezer éves ostobaságokon összeépült kártékony szervezet, amely, maximális teherátháritással polgáraira, nekik csak minimális hasznot nyujt, akkor attól tartok, hogy akad, aki azt hiszi, már holnap föl kell robbantania valakit vagy valamit a mai államélet keretein belül…
Itt még följebb csavarodott a gondolatmenet, vagy Jánosnak lett még homályosabb az agya a pezsgőtől, mert a sárga szalón elsötétedett előtte, csak Elza nedves szeme csillogott ki belőle, de mindig Rózsa Rezsőre irányozva s Jánosnak azon a vágyon tul, hogy ezt a szemet is meg kellene csókolni, még egy másik vágya is támadt: teljes tenyérrel és teljes erővel nagyot kellene ütni ennek a gyerekarcu fiatal embernek az arcára, hogy a fogai kiessenek, a szája feldagadjon, csuf és undoritó legyen a foghijjas, dagadt pofájával és ne tudjon tovább beszélni, hogy Elza ne hallgathassa tovább. Ezt is muszájna, akkor is minden nagyon jól volna.
Két óra felé járt, mikor Gotthelfné fölrezzent és azt mondta halkan Elza felé:
– Gyerekek…
– Persze! Már két óra, – felelte a leány – mingyárt elküldjük a vendégeket. Én ugyan reggelig elhallgattam volna a gyorsvonatok doktorát, de itt már mindenki alszik. Még a Szépember is.
– Dehogy, – szólt János – csakugyan érdekes… nagyon érdekes, amit a doktor ur…
De már fölkeltek és bucsuztak.
A lépcsőn lefelé János ment hátul, mert nem volt biztos a lépéseiben. Közben folyton az járt a fejében, hogy le kellene lökni a lépcsőn a gyorsvonatok doktorát, hogy a nyakát törje ki.
Az uccán egy darabig együtt mentek.
– Egész este nem beszéltünk róla, – mondta Rózsa – pedig szerkesztő urat biztosan az érdekli jobban, mikor lesz a választása?
– Holnap – mondta János és neki is most nyilallott egész este először a fejébe, hogy holnap reggel zajlik le a választás Tófalun s hogy voltaképen neki most az iránt kellene érdeklődnie, ahelyett, hogy az Elza vörös száján járna az esze.
– És ön nincs a kerületében?
– Ne… Nem vagyok. Nincs szükség rám.
– Kormánypárti kerület, ugy-e, hitbizományi alapon?
– Körülbelül – felelte kedvetlenül János.
– Nagyon szomoruak a magyar viszonyok – fejezte be Rózsa Rezső.
Valami hideg nedvesség szemerkélt alá, János szerette volna levenni a kalapját, hogy a fejét hütse, de restelte magát. Viszont a szabad levegő még jobban széditette s mert éppen egy konflis csörömpölt el mellettük, János megállitotta.
– Hazaviszem – mondta Rózsának.
– Kérem – fogadta el a szivességet Rózsa és bemondta a lakása cimét:
– Kálmán-ucca 7. – aztán hozzátette magyarázatnak János számára: – nem adtam fel a pesti lakásomat Kolozsvár miatt. Ott hotelben lakom.
– Ja igaz, Kolozsvár – dünnyögte János. – És ha ön rendes tanár lesz, akkor is?
És János gondolatai mélyén az lappangott, hogy szólni kellene valakinek, szögezze ezt a fiatalembert Kolozsvárra. Most először voltak ilyen kijárói gondolatai. Rózsa azonban igy felelt a föltett kérdésre:
– A további egyetemi grádusokat már nem vállalnám odalent. Csak azért fogadtam el a magántanárságot, igy, mert valahol kezdeni kell a professzorságot.
Többet nem beszéltek, mert a kocsi tulságosan zörgött ahhoz, hogy megértsék egymást.
A Kálmán-ucca 7. előtt Rózsa kiszállt, János utánanézett, látta, hogy egy patika van a házban, közvetlenül a kapu mellett nagy üvegtáblán valami görög férfifej van aranyozva, mögötte két keresztbe tett bot, amik körül kigyók kavarodnak.
– Köszönöm! – szólt vissza Rózsa, aki már becsöngetett. János bemondta a saját cimét a konflisnak és elkocogott. Mikor még egyszer visszatekintett, még eszébe jutott, hogy a falhoz kellett volna lapitani a gyerekarcu filozófust.
Otthon gyorsan aludt el s tiz órakor, mint már az imént láttuk, kóválygó fejjel ébredt fel.
A takaritónő bekopogtatott.
– Na! – mondta az ajtó felé rosszkedvüen János. – Mit akar, Kata?
Kata már be is jött:
– Sürgöny jött, nagyságos ur és János elé tette a recepiszt, hogy aláirja. János egy elmosódott nagy S-t irt a papirszeletre és utána is kent még valamit, fölvett egy hatost az éjjeli szekrényről, Katának nyujtotta, aztán elolvasta a sürgönyt.
Ez állt benne:
„Lipik Péter visszalépett. Egyhangulag megválasztottunk. Gratulálok, kedves barátom“.
És aláirva Ribázy volt, a Morse-gép sajtóhibája Ribáry helyett.
János visszatette fejét a párnára. Kicsit gondolkodott rajta, hogy hogy is van ez?
Hát megvan. Ő most képviselő. Adél elérte a célját, mandátumot szerzett neki. Szeretett volna szeretettel gondolni Adélra, de csak zavaros érzések hullámzották körül a lelkében ezt a nevet. János a csók izének emlékén keresztül próbált visszamenni gondolataiban Adélhoz. De ez sem ment. Valahogy, mintha soha se ölelkezett volna a nagy fehér és aranyszinü asszonytesttel. A legtöbb, amit fel tudott idézni, a vanilia-illat volt. De vágyódások nem kapcsolódtak hozzá. S ahogy képzeletben közelebb ment az asszonyhoz, a fehér test helyett fekete, vizes trikó villant feléje s a szőke fej átcserélődött egy göndörre. Elza volt előtte. S most az a gondolata támadt, hogy ennek a mandátumnak csak ugy volna értelme, ha Elzának mingyárt megmondaná, Elza örülne neki és mingyárt megcsókolná érte. Ehhez a ponthoz azután már kellemesebben kapcsolódtak a képzetek. Hátrahajtotta a leány fejét, megkapaszkodva göndör hajában és az arcát az arca fölött tartotta, lassan közeledett a szájához, ugy, ahogy már tegnap este elképzelte.
János szájában édesség ömlött szét és ujra elaludt erre a gondolatra. Fárasztóan szép szerelmi álmot álmodott végig, amikor ujra kopogtattak az ajtaján.
A takaritónő megint sürgönyt hozott. János megint aláirt, megint odaadott egy hatost és olvasta a táviratot, melyet Bécsben adtak fel. Ez hosszabb volt:
„Kedves barátom, örömmel értesitelek arról, hogy pártunk kitünő elnöke, báró Frideczky Tihamér, legfelsőbb engedelemmel fiává fogadott. Remélem, hogy ezt a hirt már a tófalusi kerület képiselőjével közlöm.“
Aláirva a miniszterelnök neve volt.
János rámeresztette álomtól dagadt szemét a táviratra. Egészen kábult lett, mintha kalapácscsal halántékon ütötték volna. S az ütés nyomán folyton ez kongott a fülébe:
– Adél!
Hát ez volt az, amit Adél az ő számára előkészitett, ez volt az az épület, amibe neki bele kellett költözködnie. A szeme elé viziószerüen egy hatalmas palota került, olyanféle, mint a Nemzeti Muzeum, nagy, egyszerü sikokkal, hatalmas oszlopokkal, de belül igen éles világossággal. Nyomasztóan széles márványlépcsők vezettek benne fölfelé, végtelenül sok lépcső igen magasra. És ő állt a lépcsők alján és nézett föl, valahogyan fáradtan és reménytelenül, hogy lehetetlen oda fölmennie. Először érzett széditő aránytalanságot a maga személye és a vele végigjátszódó események közt.
Aztán az tolakodott az agyába, hogy hová mindenhová kell elsietnie ezzel a hirrel s a legfőbb óhaja megint az volt, hogy Gotthelfékhez szaladjon és bemutatkozzék Elzának:
– Báró Frideczky János.
Még igy, kábultan, fürdött meg és öltözött föl s minden egyéb mennivalót mellőzve, ugy döntött, hogy elmegy Prokeschhez, az majd mond józan szavakat, amik tulsegitik ezen a részegségen.
Prokesch ugyanott lakott most is, ahol annak idején, mikor János az első meglepő hirrel fölkereste, csak az ódon ház lépcsőháza volt, tekintettel a nedves késő-őszi időre, még rosszabb levegőjü. A háziasszony most épp ugy nem akarta beengedni, mint akkor s János most épp ugy fölverte álmából Prokescht, mint akkor.
– Tudom, miért jössz – mondta Prokesch.
Nem tudod.
– Dehogy nem. Képviselő lettél. Hát persze, hogy az lettél. Biztos voltam benne, hogy leszel. Ámbár a kerületből folyton ellenzéki gyülésekről hozott hireket a kőnyomatos. Meg sem mutattam neked. Tudtam, hogy minden hiába. Ha háborus időket élnénk, azt mondanám: rajtad nem fog a golyó. Gratulálok öregem. Mindjárt megmondom, hogy mit kell csinálnunk.
– De nem azért jöttem.
– Hát? Megbuktál? Az lehetetlen.
– Nem buktam meg, dehogy!
– Na ugye!
– De még-valami lettem.
– Mi a fene? – szakadt fel Prokeschből – mingyárt miniszter is lettél?
– Nem. Báró.
– Mi? Mi lettél?
– Báró.
Prokesch eltátotta a száját. Aztán egy nagyot nyelt, szárazat.
– Őrület! – mondta. – Hogy’ lettél? Miért lettél? Vetted? De hiszen nincs pénzed! Te nem is vehetted. Hát ki vette? Őrület!
– Nem vettem. Kaptam. Adoptáltak.
– Nem.
– Hanem?
– Báró Frideczky Tihamér.
Prokesch ugy, ahogy volt, fehérben, kipattant a dunyha alól és sovány lábait lelógatta az ágyról:
– Hihetetlen! Várj kérlek, amig rendezem a gondolataimat. Különben mit erőlködöm a rendezéssel? Reinhardt sem tudná rendezni őket. Báró Frideczky vagy?
– Az.
– Szédület. Bódulat. Zászlós ur lettél, karok és rendek lettél, ó-arisztokrata lettél. Hazánk egyik ősapja lettél.
– Az, az – bólogatott János.
– Hát egyelőre ehhez nem tudok hozzászólni. Ezt kapcsoljuk ki. Ez tul van felfogóképességemen. Az emberek vagy lépcsőn, vagy létrán, vagy liften mennek fölfelé. Ez nem az. Ez repülőgép. Ezt tehát tegyük félre. Térjünk vissza a józan élet keretei közé. Tárgyaljuk a képviselőségedet. Pardon egészen kiszáradt a torkom.
János fölkelt, a mosdószekrényen álló pohárba vizet öntött, de megjegyezte:
– Odolos.
– Nem baj. Én itthon még soha sem ittam vizet. Vizet én itthon csak olyankor iszom, ha belőled nemcsak képviselő, hanem báró is lesz. Nemcsak báró, hanem Frideczky báró. Ez egy életben csak egyszer fordulhat elő. Olyankor megihatom az odolos vizet is.
És Prokesch kiitta a vizet. Aztán visszadugta lábát a dunyha alá és most már nyugodtabban beszélt:
– E mai szent napon, méltóságos uram…
– Ne viccelj.
– Dehogy viccelek. Te vagy az első méltóságos, akivel komoly, történeti alapon pertu vagyok. Nem téged tisztellek meg tehát a cimmel, hanem magamat. Eddig csak en passant lehettem pertu méltóságosokkal, ugy, hogy ha egyik hirtelen letegezett, én hirtelen visszategeztem, de vigyáztam arra, hogy nagyon észre ne vegye. De most már biztos, hogy lesz egy igazi kegyelmes pertum is.
– Ki?
– Te!
János elnevette magát. Prokesch folytatta:
– Te, méltóságos uram, a mai nappal megszünsz a Függetlenség szerkesztője lenni.
– Miért? – kérdezte János.
– Mert a mandátum nagyon szép, a báróság gyönyörü, ez a báróság pláne olyan, hogy uj jelzőkért Remete barátomhoz kellene fordulnom, de a kormánypárti képviselő, ha még-ugy báró is, le kell hogy kerüljön a lapról, mert egy lap, amely kormánypárti képviselőt hordoz a homlokán, a halált hordozza szivében. Kimondottan kormánypárti lapok nálunk csak a kormánytól élhetnek. A kormány iratja, de kizárólag a kormány olvassa is őket. A lap a tied marad és pártonkivüli mérsékelt politikát fog folytatni a fődolgokban, a mellékesekben lehet akár radikális is. Valakit kiirunk rá szerkesztőnek.
– Téged.
– Köszönöm. Soha se gondoltam, hogy kiirt szerkesztő is lehet belőlem. De nem fogok szégyent hozni a lapra. Ezennel Proksayra változtatom régi Prokeschemet. Proksay Miksa… Nem is fog rosszul festeni. A zsurnalizmus ugyan már holnap Miksay Proksának fog csufolni, de azzal nem fogok törődni. Ha a Prokescht kibirtam, kibirom a Miksay Proksát, sőt kibirnám a Moksay Priksát is. Délután megirom a bucsuzó cikkedet. Nagyon szép és érzékeny lesz, benne áll majd a lap függetlenségének mindenekfelett való tisztelete. Gyere be hat órakor. Különben is gyere be, hogy egy kis üdvözlő cécót rendezhessünk. Sok minden volt már a magyar ujságirásban, de ilyen még nem volt! Szervusz, méltóságos uram, viszontlátásra délután.
János otthagyta Prokescht és megint Gotthelfékhez szeretett volna menni. De hogyan tegye? Beállitson és mondja:
– Ez lettem, az lettem, szeress érte, te kis ördög.
Vaskos és piszkos esőfelhők lógtak az égről. János mégis kifelé igyekezett a Dunapartra. Hátha Elza, amilyen furcsa, éppen ma tart ott korzót.
A Duna és a budai hegyek fölött még csunyább volt az őszi ég. A propellerek füstje leverődött a pesti partra és elnehezitette a levegőt. Persze, hogy egy lélek se korzózott. Azaz, hogy mégis; fent a Lánchid felé egy hosszu, csikos alak lengett a gyalogjárón. Báró Frideczky, Senkhy János korhadt családfája tartotta szabályos déli sétáját. János – furcsa – semmi hajlamot nem érzett magában arra, hogy az öreghez rohanjon és hálás szivvel átölelje. Tudta, hogy az öreg csak eszköz volt Adél kezében. Jobb szeretett volna letérni a korzóról. De még sem tette. Ment nyugodtan Frideczky felé, aki elég idejekorán meglátta és hadonászni kezdett a kezével:
– Szervusz, szervusz! – krákogta az öreg – rég nem láttalak! Te is elhanyagolsz, pedig, bizony, pedig…
Frideczky célzást akart tenni a készülő eseményre, valami olyan célzást, amit János ne értsen meg, mert Adélnak megigérte a báró, hogy nem árulja el a tervet Jánosnak. De János már megszoritotta az öreg kezét és belesüvöltötte Frideczky fülébe:
– Köszönöm! Köszönöm!
– Mit? Hát tudsz róla?
– Megtörtént. Köszönöm! Végtelen hálám, végtelen hálám…
Többet nem orditott János, mert tudta, hogy itt, a szabad levegőn, ahol még a szél is viszi a hangot, ugyis hiába.
Frideczky gyerekesen elhuzta a száját. Duzzogva mondta:
– Félretolt ember vagyok. Megszidom Sándort. Megmondtam neki, hogy én akarom közölni veled. Én akarom megmondani a fiamnak…
János mentegette a miniszterelnököt. Az öreg nem figyelt:
– Nagyszerü nő! – motyogta – nagyszerü nő! (Ez Adélra vonatkozott.) Ha engem egy nő igy szeretett volna, én elvettem volna, ha… ha… (az öreg keresett valami megfelelőt), ha komorna lett volna, akkor is. És a Frideczky-család nem halt volna ki. De most sem hal ki. Az tulajdonképpen mindegy. Lehet, hogy nekem nem is lett volna olyan nagyszerü fiam, mint te vagy. És ha lett volna, biztosan nem ült volna le az apjával sakkozni. Ezek a mai fiatalok nem olyanok. Te más vagy, azért tettem nagyon szivesen… Mi van a mandátummal?
– Megvan.
– Nekem azt sem mondták. Félretolt ember vagyok. Majd megmondom a véleményemet nekik. Nem jösz velem ebédelni? Gyere, a fiam vagy!
János vállalkozott.
A Hungáriában ettek, a két Friedczkyek, János és az ősapja. Az ős csak egy levest evett, meg egy kis fasirozott husikát, meg egy puha körtét. Az ifju sarj sem volt nagyon ehetném kedvében. Az izgalom és a töprengés ellanyhitották.
Ebéd után Frideczky fölvitte Jánost a klubba, hogy egy kicsit sakkozzon vele.
Ahogy átmentek a termeken, kézszorongató gratulációk estek.
Az öreg le akarta aratni a dicsőséget:
– Na! mit szóltok hozzá? Mit szóltok hozzám?
Pedig a gratulációk egyelőre csak a mandátumnak szóltak; a báróságról még nem tudtak a klubbeliek.
János ötig sakkozgatott atyja-urával, akkor elölelkezett tőle és bement a szerkesztőségbe, ahol a fiuk felálltak az asztalok mellől és egy diszkrét, zavart éljent küldtek feléje.
– Köszönöm, fiuk – mondta János és bevonult a szobájába. Kevéssel utána a szerkesztőség valamennyi tagja bekerülközött, Prokesch, most már Proksay vezérlete alatt. A kis szónoklatot azonban Domahidy mondta (politikai ügyről lévén szó).
– Szeretve tisztelt barátunk, méltóságos urunk!
Igy kezdődött a szónoklat.
Most-amidőnnel folytatódott, mi-akik-veled-ettük-a-szükös-napok-kenyerét is volt benne és sok más nagyon szép és megható fordulat, amit Domahidi a parlament kupolacsarnokából hozott el, ahol miniszterek küldöttségeket szoktak fogadni. Voltak benne csinos latin szavak is, amik különösen Sikorszkynak, az ókori novellák specialistájának, tetszettek s végül abban hegyeződött ki, hogy János maradjon meg továbbra is a sajtószabadság rettenthetetlen harcosának.
Mert ha ujságirók szónokolnak, mindig szó van rettenthetetlen harcról és sajtószabadságról is.
Mikor Jánosra került volna a sor, hogy válaszoljon, akkor csengetett a telefon az asztalán.
– Megbocsáttotok? – mondotta és fölvette a kagylót. (Ilyenkor Adél szokott jelentkezni.)
– Kezét csókolom… – mondta bele halkan a kagylóba János.
A fiuk jelentősen egymásra néztek. Hátul Szeniczei Prokesch fülébe sugta:
– A báró ur anyja…
Aztán Prokesch intett a fiuknak a kezével, hogy kifelé és a redakció, mint testület, kiment János szobájából, Prokesch még az ajtót is betette mögöttük és Szeniczei, akit külön e célra hivtak fel a Popper-kávéházból, folytatta azt a mondatát, amit ott bent elkezdett.
A fiuk közt ugyanis már ama rövid negyed óra alatt, ami a báróság tudomásul vétele óta eltelt, kialakult az a vélemény, hogy a báróságot azzal szerezte meg Jánosunk, hogy a hármas fogatba negyediknek az öreg Frideczkyt szerszámozta bele.
– Kár, hogy a neve megváltozott, – mondta Remete.
– Kinek a neve? – kérdezte Sikorszky.
– A szőrkeztyüd neve. Báró Senki sokkal jobb ritmusu lett volna.
– Ne köszörüljétek a nyelveteket a gazdátokon – vetette oda Prokesch, kicsit meggyőződése ellenére, már az asztala mellől.
– Priksay ur! – mondta halkan, csendes megvetéssel Remete, Sikorszky felé, vagyis egy olyan formáját találta ki Prokesch már bejelentett uj nevének, amire Prokesch nem is számitott…