Doktor Senki (2. kötet)

Még egy éjszaka

Ezenközben Adél ezt mondta Jánosnak telefonon:

– Jánoska, ne mondjon semmit. Most ne; majd este, ha az arcát is láthatom, mikor mondja.

– Feljön este?

– Fel. Kilenc után, Jánoskám, ott leszek és ott vacsorázom magánál. Na, meg ne ijedjen! Csak egy kis sonkát eszik a vendége és egy pohárka pezsgőt iszik hozzá, ha lesz.

– Szabad?

– Ma szabad. Ma konziliumot tartottam magammal és engedélyeztem magamnak a pezsgőt is. Pá, Jánoska, csókolom, a viszontlátásra.

János letette a kagylót, hátradőlt a székében, bámult maga elé, aztán kicsit turkált az asztal tetején, szórakozottan, nem tudva, mit keres; egy darab fehér kéziratpapir került a kezébe, akkor bemártotta a tollat és mig azt hitte, hogy az uj aláirását próbálja ki, ezt irta a papirra:

– Báró Frideczky Jánosné…

Mikor észrevette a nét, eltépte a papirost.

János hideg holmit vett vacsorára és két kis üveg édes francia pezsgőt, ugy ment haza. Adél már várta. A lilavirágos sárga selyem pongyola volt rajta, amit még annak idején hozott el hazulról János lakására, de már hónapok óta soha sem vett föl, ha Jánosnál volt. Egy kis asztalt is megteritett már két személyre és lehunyt szemmel ült egy karosszékben, mikor János belépett.

– Jó napot, báróka! – üdvözölte Jánost. – Mit szól hozzá, milyen házias vagyok.

– Teritett?

– Bizony. Sőt szerettem volna ezüsttel teniteni, ha magának ezüstje volna. De majd lesz. Láttam Ivándon szép sulyos ezüst evőeszközt, nagy családi monogrammokkal. Az a maga öröksége lesz. Egyebet onnan alig örökölhet.

– Adél! Hát még Ivándon is volt?

– Voltam, persze. Meghivott öreg barátom. Ha valaki látta volna, most már azt beszélnék, hogy az öreg Frideczky babája lettem. Pedig, ugy-e csak a fiatalé vagyok?

– Kié? – kérdezte János, aki még nem élte bele magát uj helyzetébe.

– A fiatal Frideczkyé. Az maga.

János azonban nem nevetett a tréfán. Komoly szemrehányással mondta:

– Mennyit szaladgálhatott!

– Dehogy, Jánoska! Minden ugy ment, mint a karikacsapás.

– Hogy’ köszönjem meg?

– Sehogy. Azzal köszöni meg, hogy természetesnek tartja, hogy megtettem. Magától értetődőnek. Különben nem is volt fáradságos.

– Lefogyott.

– Nem attól, Jánoska. Ez az idő nem tesz jót nekem.

– Brioniban olyan szépen összeszedte magát!

– Nekem vagy homokon, vagy havon kell élnem és mindig napfényen. Itt a három közül egyik sincs. Maga a homlokom, a havam, a napfényem, Jánoska és maga tilos. Magától meghalnék.

– Megint ezt beszéli?

– Hiszen csak feltételes módban mondom. Meghalnék, de nem halok meg, mert visszamegyek a havas napfény alá.

– Hová készül ujra?

– Tátraszéplakra megyek.

– De ott télen csak a szanatórium van nyitva.

– Odamegyek.

Egy kis csend lett. János nem felelt semmit, mert irtózott a széplaki szanatóriumtól. Adél folytatta:

– Odamegyek. Ott nagyon jó lesz. A fekvést a napon olyan könnyen megszokja az ember. Utóbb már jól is esik. És mindenki sportot csinál a feketedésből, még a betegek is. Ugy-e milyen szép sötét voltam, mikor megjöttem Brioniból?

János ránézett a nőre.

Annak a feketeségnek már nyoma sem volt. Ellenben, jobban megtekintve, látszott, hogy Adél egy kis festékkel és puderrel adott kölcsön némi jó szint magának. De ezt János nem mondta. Adél mégis felelt erre a gondolatára:

– Nem szabad haragudni. Jánoska. Tudja, mikor a feketeség lekopik, akkor olyan furcsa arcszine van az embernek… Ugy nem járhatok kint a világban, pedig azelőtt soha semmit az arcomra nem raktam. Maga tudja.

– Tudom… olyan sima, kedves bőre van.

– Még emlékszik rá?

– Hogy’ kérdezhet ilyet?

– Nincs könnyebb a feledésnél. Tulajdonképpen nem egyéb az élet, mint gyüjtögetése mindannak, amit utóbb elfeledünk, vagy… – tette hozzá kicsit elhalkuló hangon – … vagy el kell felednünk.

János félbe akarta szakitani ezt a gondolatmenetet, de Adél már be is fejezte:

– Mikor már mindent elfeledtünk, vagy már nem érdemes emlékeznünk… akkor meghalunk…

– Adél! – mondta szemrehányóan János. De a nő, félig magának, még hozzátett valamit:

– Vagy… amikor már nagyon fáj emlékezni.

Aztán felkapta a fejét:

– Na, báróka, nem azért jöttem, hogy szomorkodjunk. Ünnepi vacsora lesz a maga uj cimeinek felavatására, nagyságos képviselő, méltóságos báró ur… és régi dolgoktól való elbucsuzásra.

– Nincs mitől bucsuzni… – mondta János, hogy megint elháritson egy közéjük felhőző gondolatot.

– Bucsuzni mindig van mitől. Hacsak a tegnaptól… ha csak az elmult órától… ha csak az iménti perctől is, ami nem jön vissza. Jánoska, Jánoska! Semmi sem jön vissza. Nem érdemes élni, annyira egyszer van minden ebben az életben.

János nem volt ezeknek az elmélázásoknak az embere. Mondani semmit sem tudott. Adél tovább szövögethette volna a fekete fonalat. De nem tette. Ezt mondta:

– Vagy talán azért érdemes élni, mert minden csak egyszer van?

– Azért… – felelte János tétován.

– Én sem tudom. Hát maga hogy’ tudná? Maga nem tudhat annyit, mint én…

– Miért?

– Mert… mert az ember olyan sokáig nem lát. Aztán elkezd látni. Az rossz, Jánoska, az rossz. Ne kivánja a látást.

És megint más hangba próbált átcsapni.

– Hozott-e sonkát nekem?

– Hoztam.

– Akkor szépen kicsomagoljuk.

(És már tette is, amit mondott.)

– Nini, báró ur, mekkora lakomát szállitott! Éhes?

– Nem – nem vagyok éhes.

– Akkor ez a sok nagyszerüség mind megmarad, mert én nem eszem belőle. Ó, szamócát is hozott?

– Maga szereti.

– Milyen kedves, hogy gondolt rá! Majd a pezsgőbe dobáljuk.

Leültek a kis asztal mellé. Jánosnak nagyon nem kellett az étel. Valahogy a torka viszketett folyton. De nem akarta elsirni magát.

A nő nem evett.

– Parancsol? – kérdezte János.

Adél, aki a villanylámpába bámult, megrezzent.

– Nem. Még nem. Egy kis kölni vizzel le kell törölnöm az arcom’ és a szám. Most már nincs szükségem a mesterséges szinemre. Vagy igen?

– Dehogy! – tiltakozott János.

Adél sápadtan jött vissza. A szája most nem volt piros, mint az előbb, hanem kékesen halvány. János riadtan nézte.

– Ugy-e nem jó a szinem?

– Ki mondta?

– A maga szeme, Jánoska. Jobb lett volna fenthagyni a pirosat, meg a fehéret. De azért csak nem vagyok csunya?

– Ugyan, Adél!

– Na, együnk inkább. Maga egyék, én majd nézem.

János legyürt néhány falatot, Adél is evett egy kicsit a sonkából, aztán hátradült a karosszékben és ujra a lámpa izzó fényszálát nézte.

János megint fölrezzentette azzal, hogy pezsgővel kinálta meg.

Adél egy kanál epret dobott a pohárba aztán megkóstolta. Visszatette az asztalra:

– Brr… savanyu!

– Édeset hoztam – védekezett János.

– Mégis savanyu. Minden savanyu. Nem kell. Ez sem kell. Semmi sem kell.

Lehunyta a szemét s csendesen tette hozzá:

– Tudom, mi kell.

János a nő fölé hajolt.

– Ez kell – mondta Adél és beleharapott a fiu szájába.

Majd fölkelt, a két kezével a fejéhez nyult, megrázta ugy, hogy a nagy csonthajtük a szőnyegre szóródtak széjjel, a haja lebomlott.

– Nem birom a hajtüket – mondta összerázódva. – A hajam is olyan nehéz… most.

János némán nézett rá.

A nő beszélt:

– Jánoska, tudja, hogy ma itt maradok magánál!

A fiu elcsodálkozott. Ez még soha sem történt meg.

– Itt? – kérdezte – igazán?

– Itt. Az uramat elküldettem vidékre, bizottságozni. Itt maradok magánál. Olyan szomjas a szám már és olyan sokáig nem látom magát ujra. Tavaszig bizonyára nem. Ma, még egyszer… nem bánom, ha árt is a csók… Nem árt!… Nem halok meg tőle… Istenem! Ha meghalnék tőle!

Szélesre tárta két karját és a fiu nyakába vetette magát.

János behunyta a szemét, kezével belemélyedt a szőke hajba, melyet feketének és göndörnek képzelt el, hátrahajtotta a nő fejét, ugy, ahogy tegnap is, ma is, gondolt már rá. És megcsókolta a csunya Elzát.

*

Adél másnap elutazott.

Másnap János egy kis levelet kapott a lakására. A levél igy szólt:

P. S. Lakoma kezdete kilenckor; ha előbb jön beszélgetünk.

János már máskor is volt vacsorán Gotthelféknál, de mindig csak hivatalos vacsorákon és mindig csak aranyszegélyü nyomtatott meghivókra.

Ez volt az első eset, hogy Elza irása a kezébe került. Elza irása: barátságos, szabályos gömbölyü betük voltak, nem a rendes hosszuszáru női irás, amiket János eddig látott. Ugy látszik: hogy Elza azt sem tartotta magára kötelezőnek, hogy ugy legyen szép és nőies, ahogy a többi nők, az irásra sem engedte rá az egyenruhát.

János örült a néhány sornak, alig várta, hogy este legyen, hogy muljon az idő, bement a redakcióba, be a klubba, sakkozott fogadott apjával, beszélgetésbe vonatta magát a miniszterelnökkel, aki ugy kegyeskedett, mintha ő adoptálta volna a képviselőt. Aztán negyedkilenckor otthagyott csapot-papot és elvágtatott Gotthelfékhez.

Mikor megérkezett és a szobalány levette róla a kabátját, Elza és Emma és mamzelle Nitouche libasorban kivonultak az előszobába, megálltak előtte és háromszor egymásután meghajtották magukat. Erre Elza tanitotta be őket és bárhogy nem akartak, kényszeritette őket rá, hogy végigjátszák ezt a kis komédiát.

Az első meghajlásnál Elza mondta:

– Nagyságos uram!

A másodiknál oldalba könyökölte Emmát, aki csakugyan el is mondta szerepét:

– Méltóságos uram!

A harmadiknál Nitouchera került volna a sor, aki azonban duzzogva ezt mondta:

– Mais quelle bêtise!

– Nitouche! – szólt rá Elza – teljesitsd kötelességedet, különbeni elbocsáttatás terhe alatt!

Nitouche is mondta:

– Kezselmes urunk.

Majd mindhárman feléje léptek és nyujtották a kezüket, egyszerre ejtve ki:

– Gratulálunk.

És mind a hárman elnevették magukat és János is nevetett velük. Jól esett neki a tréfa, pedig Emma már aggódott:

– Még megsértődik a szerkesztő ur!

– Meg-aragszik! – mondta Nitouche.

– Persze hogy meg, ha szerkesztő urnak szólitjátok a báró urat.

– Nem haragszom meg! – mondta János – föltéve, hogy üdvözlő szónoklatot nem tartanak.

– Mi azt nem. De maga tartson czerczlét – (Elza nem szerklnek mondta), – tüntessen ki bennünket megszólitásával. És aztán kerüljön beljebb.

A szalonban Gotthelf és Gotthelfné vártak.

– Itt hozzuk a bárót! – Megrohanhatjátok már a gratulával.

S mert Elza ezt előre bemondta, Gotthelfék csak néma kézszoritással gratulálhattak.

– Leülni! leülni! – vezényelte Elza. – Őméltósága el fogja mondani, hogy hogvan történt. Őméltósága el fogja mondani, mert ha nem mondaná el, akkor papa abba a kényelmetlen helyzetbe kerülne, hogy meg kellene kérdeznie őméltóságától: hogyan is ment a dolog.

– Elza! Elza! – neheztelt Gotthelfné.

– Nagy csacsi az én lányom – egészitette ki Gotthelf.

– Hát mondd, hogy nem vagy kiváncsi reá?

– Mért mondanám? Egy ilyen kedves barátomnak, mint a… – Gotthelf elakadt.

… Mint a báró ur, – szólt Elza szigoruan – tessetek hozzászokni!

– Igenis, egy ilyen kedves barátomnak a sorsa érdekel.

– Akkor ne zavarj, ha diplomatikusan ugy vezetem a tárgyalást, hogy megtudd, amit akarsz, anélkül, hogy kiváncsinak látszanál.

János is megszólalt:

– Mit mondjak el?

– Nem a mandátumot, Szépember… mert én tovább is szólithatom igy?

– Csak tessék!

– Nem a mandátumot, mert azon semmi különös nincs, hogy egy szerkesztő mandátumot kap. Mandátuma minden sliffentyünek van már, pardon… Hanem a báróságot, amely szokatlan és rendkivüli ebben a formájában, s azonkivül papa vágyainak netovábbját képezi.

– Elzus! ezt azért mégse… – szólt közbe Gotthelf papa…

– Igaz… ezt nem mondhatom. Mert a papa vágyainak netovábbja nem lehet ez a báróság. Ki a manó adoptál egy koros izraelitát? Hogy jutott magának eszébe, hogy ezt a kedves-kedves Frideczky bárót, akit mi csak a korzóról ismerünk, apjává degradálja, illetve neki az, hogy magát fiává léptesse elő? Halljuk! Halljuk!

János mosolygott:

– Igazán, nincs rajta mit elbeszélni!

– Na tessék! Mondja, hogy ez a legtermészetesebb dolog a világon! Mondja, hogy maga voltaképpen bárónak született már eredetileg, csak nem viselte a cimet.

– Azt nem mondom. De részleteket sem tudok mondani.

– Azt beszélik, mert tegnap is voltak nálunk emberek, hogy voltaképpen sakkon nyerte…

– Ebben van valami.

– Hogy először elnyerte tőle a készpénzét, aztán a családi birtokát, aztán a nevét, mert az öregnek már nem volt mit föltenni az utolsó partira. Igaz?

– Valahogy igy van.

– És hogy most maga lesz a szabadelvü párt elnöke, csak az a feltétel, hogy szép fehér szakállt kell ragasztania, mint a papájának, a Frideczky bárónak van.

Ezen mind nevettek.

János is nevetve felelt:

– Ezt még nem közölték velem.

– Azt is beszélik, hogy visszaállitják a nádorispáni méltóságot és jövő őszszel magát a Rákoson nádorispánná választják.

– Maga örülne neki? – kérdezte János.

– Hogyne!

– Akkor én sem bánnám – felelte János.

– De van még tovább is – folytatta Elza.

– Hagyd már abba a bolondságot – szólt csittitóan Gotthelfné.

De Elza tovább füzte:

– Sajnos, már csak egy etapp van. Őszszel lesz a nádorispánság, a városi emberek csak megvárják, hogy elkövetkezzék a tél, akkor a Duna jegére vonulnak, amit külön ez alkalomra a rendőrség is engedélyezni fog s ott kikiáltják Senkhy urat királylyá, mint boldogult Mátyásunkot. És a suszterinasok, ahelyett, hogy a Vigözvegy valcerét fütyülnék az uccán, ezt fogják énekelni hangosan:

– Igy van-e a vers, báró ur?

– Igy tanultam az iskolában, de én már elfelejtettem.

– Látja, én nem mertem elfelejteni, mert tudtam, hogy szükség lesz rá a maga végső előlépésénél. A maga számára megvan az a lehetőség is, hogy király legyen.

– Ugyan, ugyan! – csóválta fejét Gotthelf papa.

– Megvan, ha mondom!

– De miért?

– Mert keresztény.

János megint elnevette magát:

– Elzácska, ugy rémlik nekem, mintha ezt már hallottam volna valakitől… Csak nem jut az eszembe, hogy ki volt.

– Akárki volt, okos ember volt.

A vacsora következett és a vacsora alatt is ugyanezt üzte Elza.

– Nem fér a bőrébe! – mondta szeretettel Gotthelfné.

És János örült, mert kezdte azt hinni, hogy ő okozza azt az örömet.

Elza jókedvéből még vacsora utánra is maradt. Éjféltájban a sárga szalónban, amelyben János most nagyszerüen érezte magát, mert nem volt ott a másik, Elza hirtelen ezt mondta:

– Mi leányok és kiséretünk most visszavonul.

– Szóval menjek már? – kérdezte János.

– Nem, nem, maga még marad, mert most a programmnak az az ünnepélyes pontja következik, melyben jó atyám és jó anyám megkérik a méltóságos ur kezét számomra.

– Elza! – csattantak fel az öregek.

– Mi van azon? – kacagott Elza. – Ilyen csodákat már látott a világ! Bárót kapni pénzért, de ilyen bárót aligha! Aki uj és mégis a legrégibb! Aki nincs elzüllve! Aki még nem is kopasz, hanem Nitouche által joggal Szépembernek volt keresztelhető. Rajta, rajta, szüleimék! Viszontlátásra brr urr!

És Elza kivitte magával Emmát és a mamzelt, a legnagyobb zavarban hagyta ott az öregeket és Jánost.

Az öregeket, akik tényleg szerettek volna néhány enyhe célzást tenni ebben az irányban és Jánost, aki olyan nagyon szivesen hallgatta volna ezeket a célzásokat.