A MÁSODIK
I.
János leugrott a vonatról. Előbb Lippait látta meg, azután Ninette-et. Feléjük sietett. Ninette ekkor már néhány gyors lépést tett feléje és megindult mosolygással nyújtotta elébe keztyütlen jobb kezét. János a két kezébe fogta a Ninette meleg kezét, fölemelte magához és megcsókolta. Azután elragadtatva belenézett Ninette arcába, amely puhán és fehéren mosolygott rá a fekete télikabát fekete prémjéből, lehajolt és mégegyszer megcsókolta a Ninette kezét.
– Milyen szép vagy Ninette, – mondta elragadtatva.
Lippai ferde mosolygással állt mellettük. János odafordult hozzá és melegen kezetszorított vele. Lippai ferde szájjal mosolygott és látszott rajta, hogy egy kissé meg van hatva. János erre megölelte.
Ekkor egy szürke prémbundás, alacsony, szőke asszony ment el mellettük. A vonatról szállott volt le. Amikor rajtuk túlhaladt, megállott és néhány másodpercig figyelmes, szenvedő kék szemmel vizsgálta meg Ninette-et. János a kalapjához nyult és köszönt neki. A fitos orru, szenvedő szőke hölgy bólintott, azután megfordult és tovább ment. Mögötte még két nő igyekezett a kijárat felé.
– Ki ez? – kérdezte Lippai meglepetve. – Nem budapesti.
– Nem, – felelte János odavetően – amerikai. Robertsonné. Valami nagy gyáros a férje.
– Ugyancsak nagy lehet, – szólt elismerően Lippai. – Mit szól Ninette a bundájához? Nincs Budapesten még két ilyen kékróka-bunda.
– Nagyon szép, – mondta Ninette elismerően.
János sürgette őket, és erre kimentek a pályaudvar elé és kocsiba ültek. János kiváncsian nézegetett ki a kocsi ablakán és örömmel állapította meg, hogy a háború nem látszik meg Budapest arcán.
– Nem, – mondta Lippai – eleinte úgy tett, mintha meg volna hatva, de most már éppen olyan ordinárén vigyorog, mint azelőtt.
János azután elmondta az angolországi élményeit. Az angolok nagyon szeretetreméltóak voltak hozzá; általában semmiképp sincsenek elvadulva. Neki már a háború kitörésekor megigérték, hogy eleresztik; hónapokig tartott, míg ez az igéret beváltódott; egy héttel ezelőtt azonban áteresztették Hollandiába, ő onnan Berlinbe utazott, hogy Wormserrel beszéljen; Wormser azt akarta, hogy maradjon mindjárt ott, de őneki már égett a talpa alatt a föld; a konzulátuson különben is besorozták katonának; tegnap tehát vonatra ült; Wormser azt mondta, hogy utána jön. Ennek az utazásnak azonban nem sok értelme van.
Megérkeztek a hotelbe és felmentek János két szobájába, amelyet Lippai előre megrendelt. A fogadószobában leültek. János reggelit hozatott. Ninette letette a kabátját és a kalapját, leült és hallgatva, csendes mosolygással nézett Jánosra.
– Miért mondod, – kérdezte Lippai – hogy a Wormser idejövetelének kevés az értelme?
– Mert katona vagyok, – felelte János derülten.
– És hogyan akarod a hazát szolgálni? Mint furvézer vagy mint szanitéc?
– Hm.
– Mert ha netalán huszár akarnál lenni, ki nem jutsz a frontra. Olyan huszárkapitány Magyarországon nincs, aki megengedné, hogy kint tölts egy éjszakát a szabadban. Egy éjszaka a lövészárokban olyan szépen elvihetné a hangodat, hogy nincs az a győzelem, amely visszahozza. – Ezt nem én találtam ki. Ezt tegnap nekem a miniszter mondta. És egyuttal küldi neked ezt.
Egy hivatalos iratot adott át.
– Mi ez? – kérdezte János.
– Ez, amint látod, a népfölkelői szolgálat alól való fölmentésed.
– Én azonban…
– De édes, jó öregem.
Lippai meghatva tiltakozott. János habozva forgatta a kezében az okiratot.
– Ezért cserébe, – mondta Lippai – az operával meg kell állapodnod néhány vendégszereplésre.
– Hogyne. Hiszen azért jöttem haza.
– Négy éve nem énekeltél itthon. Épen azóta, amióta a legnagyobb sikereid voltak. Én helyetted máris megigértem, hogy egy-két hét mulva énekeled Don Juant…
– Nagyon jó.
– És még néhányat.
– Helyes.
– Én az operától mértéktelen pénzeket követeltem. Soha senkinek ennyit nem fizettek, de ez rendben van, mert soha olyan énekes nem járt az opera színpadján, mint te. A fellépéseidből nagy parádé lesz. Példátlan helyáremelések. Viszont…
– No mi az?
– Viszont… hm, nem én… Ninette akarja…
– No mi az már?
Ninette nyugodtan mondta:
– Én rábeszéltem Lippait, mondja meg már előre a maga nevében, hogy maga valamennyi budapesti fellépésének a tiszteletdíját hadi jótékony célra adja.
János elragadtatva tárta ki a karját.
– Te kedves, te drága, – mondta Ninettenek. – Persze.
Odafordult Lippaihoz:
– Megmondtad?
– Egyelőre nem mertem. Csak jeleztem, hogy valami efféle lesz.
– Csak mondd meg. Hiszen egyre azon töröm a fejemet, hogy nagyobb feltünés nélkül hogy adhatnék ötvenezer… százezer… tudom is én mennyit.
– Nekem van egypár emberem, aki rászorul, – mondta Ninette. – Adjon majd azoknak.
János jókedvüen intett igent. Lippai felállott,
– Én akkor, – mondta – telefonozok az operába. Kiírhatnak már holnapra próbát?
– Hogyne.
Lippai kiment. János odaült egy alacsony székre Ninette elé. Olyan volt, mintha térdelt volna előtte. A kezébe vette a Ninette két kezét.
– Olyan szép vagy, – mondta – olyan tiszta, olyan sugárzó, hogy alig merek hozzád nyulni. Nem azért, mert utaztam, át kellene öltözködnöm, kormos vagyok; hanem mert téged nem lehet egyszerüen átvenni, az enyémnek tekinteni azáltal, hogy megérkeztem. Valami más kell… egy nagy óra… egy hallatlan elragadtatás… részegség… semmi másra nem gondolni, csak arra, hogy minden örömemnek te vagy a koronája.
Ninette szótlan mosollyal nézett le rá.
– Tudod te, hogy milyen szép vagy? – kérdezte János elragadtatva.
Ninette mosolyogva vonogatta a vállát.
– Most virultál ki. Most ragyogtál ki. Most érez édességet az, aki rádnéz.
Ninette szótlanul mosolygott.
– Kedves vagy, egyszerű vagy, ragyogó asszony vagy, alázatos szűz vagy.
– Én olyan lettem, – mondta Ninette csendesen – amilyen maga akarta, hogy legyek.
János megcsókolta a kezét.
– Most olyan vagy. Imádandó vagy. – És… és te…
Felállott és összeráncolta a homlokát.
Ninette a kezét nyújtotta neki. János megcsókolta, azután eleresztette a kezét.
– Azóta, mióta nem voltam itthon… háromnegyed éve… nem gondoltál… nem találkoztál senkivel, aki –?
Ninette komolyan válaszolt:
– Én nem találkoztam senkivel… Én nem gondoltam senkire, csak magára. Én magát már nagyon, nagyon vártam, és nagyon boldogtalan lettem volna, ha sokáig nem jöhetett volna haza.
– Te kedves. – Néha megijedtem, amikor eszembe jutottál.
– Miért?
– Én negyven éves leszek. Te húsz. Vajjon…
Habozott, azután fanyar mosolygással kérdezte:
– Tetszem még neked?
Ninette igent intett. János grimászt vágott egy tükör felé.
– Én, őszintén szólva, kezdek magamnak néha nem…
Ninette felállott és melléje lépett.
– A bajuszát leborotváltatta, – mondta csendesen.
– Igen, – szólt János ijedten.
– Az nem tesz semmit. Hanem a szine nem nagyon jó. Az arca nem olyan egészséges barna, mint máskor és…
– És hízom is egy kicsit, – mondta János bűnbánóan.
– Igen. Megint sportolnia kell. Majd együtt, velem, – jó?
János megfogta a kezét és meg akarta ölelni, ekkor azonban visszajött Lippai. Az operával beszélt: minden rendben van; el vannak ragadtatva.
– Jó, – mondta Ninette. – Akkor mi talán megvárjuk, amíg most megfürdik, megborotválkozik, átöltözködik. – Adjak-e ki utcai ruhát?… talán még eligazodom a kofferjeiben…
– Köszönöm, – mondta boldogan János. – Csak azért, hogy úgy érezzem, mintha tegnap mentem volna el.
Ninette ruhát adott ki neki.
– Azután, – mondta – azt hiszem magának legkedvesebb lesz, ha sétálunk egy órát.
– Úgy van, – mondta János boldogan.
– Azután eljönnek hozzánk ebédre. Délután nyilván kávéházba akarnak menni; este pedig…
– Ti vagytok a vendégeim, – mondta János.
Ninette bólintott és János felvidultan ment át a másik szobába. A másik szobából egypárszor átszólt.
– Ninette, – mondta előbb – legfőbb ideje, hogy fehérnemüt rendelj nekem.
– Majd egyszer eljövök és megnézem, mi minden kell, – mondta Ninette.
– Ninette, – mondta azután János – egy csomó levelemre is válaszolnod kell.
– Majd elhozatom az írógépet, – felelte Ninette.
János azután kijött a szobájából, vette a télikabátját és elindult velük sétálni. Amikor az előcsarnok forgó kapuján kiléptek, akkor érkezett a szálló elé egy automobil. Az automobilból a kékróka-bundás hölgy szállott ki, mögötte a másik két nő, aki már a pályaudvaron is mögötte ment. János kedvetlenül köszönt, a szőke hölgy bólintott és bement a szállodába. Lippai elhúzta a száját, befordult a hall felé, azután visszafordult Jánoshoz és elismerő hangon mondta:
– No, ez hamar utánad talált.
János rosszkedvüen vonogatta a vállát. Ninette is hallgatott. Lippai velük ment egy ideig, azután engedelmet kért rá, hogy egy órára elhagyja őket. Dolga van. Egy óra mulva fent lesz Cavallaréknál. János hálásan szorított vele kezet, azután tovább ment Ninette-tel a Dunapart felé. Egy ideig szótlanul mentek, azután János fanyarul megszólalt:
– Ninette, hiszen te tudod, ki ez a Robertsonné.
– Én… nem…
– Dehogy nem. Hiszen akkor válaszoltál is a levelemre. Én megírtam: Robertsonné vagy Flemingné. Te döntöttél Robertsonné mellett.
– Ah már emlékszem. De akkor a keresztnevüket írta: Bessie vagy Auróra.
– Nohát… te azt írtad, hogy ha nekem mindegy, akkor azt válasszam, amelyiknél nem lesz majd fájdalom, kétségbeesés és tragédia. A másiknál tragédia lett volna: férj, válás, mindenféle komplikáció. Ennek a férje kényelmes gazember, évek óta nem élnek együtt, az asszony nagyon gazdag, előre megmondtam neki mindent: ennél csak joggal számítottam rá, hogy a lebonyolitás majd simán megy?
– Igen… és?
– És mielőtt Angolországból eljöttem: megmondtam neki, hogy Isten áldja meg, én most elmegyek.
– És?
– És erre Doverben találkozom vele. Hurcolkodik a társalkodónőjével és a komornájával. Megkérdezem, hová megy. Hollandiába. No jó. Jó mulatást. Rotterdamból indulok Berlinbe. Ki vonul fel a pályaudvaron? Bessie a társalkodónővel és a komornával. Hová megy? Berlinbe, már régen meg akarja nézni Berlint, ki tilthatja meg neki azt, hogy ő Berlint megnézze. Azóta azután jön… Berlinben is egy óra alatt megtudta, hol lakom… nem szól hozzám… én köszönök neki, ő fogadja… csak itt döng körülöttem, mint egy szőke szitakötő… a keserves mindenségit.
János mérgesen káromkodott.
– Szegény, – mondta Ninette csendesen. – Bizonyosan nagyon szenved.
– De mikor előre megmondtam neki, – kiáltotta János dühösen.
– Nagyon szereti magát… azért hálásnak kell lenni…
– Hálás a hóhér…
János csendesen káromkodott a foga között. Ninette hallgatott. Leértek a Dunapartra. A Dunaparton sok volt a sétáló és közöttük sok az ismerős. Két köszönés között Ninette halkan és gyorsan megkérdezte Jánost:
– Tudja ez az asszony, hogy… hogy én ki vagyok?
– Hm… most már nyilván sejti… kitalálta.
Tovább sétáltak és pár perc mulva Ninette ujra megkérdezte:
– Beszélt maga… én rólam neki?
– Igen, – felelte János kényelmetlenül.
– Mit?
János szeretett volna mindent letagadni, de éppen megfordultak, Ninette ránézett, és a Ninette mély és tiszta pillantásától egészen ellágyult a szive.
– Azt mondtam neki, te szépség és kedvesség, hogy eljövök… és otthagyom őt és otthagynék mindent… tudniillik faggatott és azt kérdezte, van-e valami különös okom rá, hogy őt otthagyom… hogy hazajövök, mert itt vár rám… mi vár rám?… az életem jutalma, – a legszebb és a legkedvesebb – maga a szépség, a kedvesség és a fiatalság, – akit én neveltem, – barátnőm, leányom, szerelmem…
Halkan, de forrón suttogta a Ninette fülébe:
– Szerelmem, szerelmem, szerelmem.
Ninette felmosolygott hozzá, azután szótlanul mentek tovább.
– Hogy gyülölhet most engem, – szólt azután Ninette.
– Remélem, nem törődöl vele.
– Nem… hozzászoktam, hogy akik magát szeretik, azok engem gyülölnek.
– Nohát, akkor –?
– De sajnálom. Szegény.
János bosszankodva kérte, hogy Robertsonnéról ne beszéljenek többet. Ő nem akarja azt az örömét rontatni, hogy most végre Ninette-tel sétál. Erre nem beszéltek többet Robertsonnéról. Félóra mulva fölmentek Cavallarékhoz. Cavallarné nagy örömmel fogadta Jánost. Olyan volt, mint háromnegyed évvel ezelőtt és négy évvel ezelőtt: kövéres, szép, de kissé hervadt; és nyugtalan és szomjas mély szemü. Az ebéd alatt, – amelyhez Lippai is megérkezett – János arra kérte Cavallarnét, hogy esténként vacsoráljanak vele úgy, mint háromnegyedévvel ezelőtt. Az asszony mély és szomjas szeme ekkor elsíklott Ninette felé és nyugtalanul kereste a Ninette tekintetét. Ninette Lippaival beszélgetett; Cavallarné erre zavarodott és tehetetlen arccal nézett előbb Jánosra, azután kínosan mondta:
– Igen… szívesen… de majd Ninette…
– Tessék? – kérdezte János meglepetve.
– Majd Ninette mondja meg. – Ninette kérlek… hogy esténként úgy, mint a múlt évben…?
Aggódva nézett Ninette-re. Ninette sietve és nyomatékos udvariassággal felelte:
– Hogyne, kedves mama.
– Akkor… igen, – mondta Lippainé megkönnyebbülten és felderülten.
Ebéd után egy küldönc jött a hotelből és nagy csomagot hozott Jánosnak. János a csomagot átvette és felbontotta és a tartalmát át akarta Cavallarnénak adni. Ajándékok voltak, amelyeket neki és Ninette-nek hozott. Cavallarné a kezébe vett egy régi csipkét és ijedten és habozva mondta:
– Nem tudom… Ninette akarja-e, hogy elfogadjam…
– Hogyne mama, – szólt Ninette sietve – hogyne.
Cavallarné erre boldogan vette át és ujjongva tapogatta végig az ajándékokat. János fejcsóválva nézte.
– De kedves jó nagyságos asszony, – szólalt meg végre – nem gondolja, hogy maga túlságosan is sok tekintettel van Ninette-re? Az ember azt hinné, hogy Ninette még mindig terrorizálja…
– Dehogy, dehogy, – tiltakozott Cavallarné – szó sincs róla.
Ninette közbeszólt.
– De azért maga János jól teszi, hogy szól a mamának. Mialatt maga távol volt, én úgyis mindig azt mondtam, hogy maga fogja eldönteni: helyes-e az, hogy a mama ennyire az én véleményemtől teszi függővé a cselekedeteit és az élete egész berendezését.
Cavallarné odafordult Jánoshoz.
– De ha én egyszer rájöttem, – mondta remegő szájjal – hogy Ninette mindenről jobban tudja, helyes-e vagy nem… és ha énnekem… ha énnekem az… ha énnekem az kimondhatatlanul jólesik, hogy tőle megkérdezzem…?
– Akkor, – mondta János mosolyogva – azt hiszem: csak kérdezze meg, nagyságos asszony. És magának Ninette, akkor nincs igaza. Ha egyszer ez az édes anyjának jól esik.
– Nekem jól esik, – mondta Cavallarné remegő hangon. Mert látja, valahányszor én Ninette-re ránézek… és látom, hogy milyen szép… és valahányszor hozzám szól és látom, hogy hozzám milyen jó…
– De mama, – tiltakozott Ninette.
Cavallarné könnyes szemmel intett feléje, hogy hallgasson.
– És ha látom és hallom, – mondta reszketve – hogy ő a legokosabb és a legműveltebb és a legfinomabb, akkor mindig összeszorul a szivem és azt mondom: édes Istenem, hogy jövök én hozzá, hogy ez az én leányom legyen, hogy jövök én hozzá, hogy nekem ilyen leányom van…
A könnyek lassan hullottak a szeméből.
– Hogy jövök én hozzá, – kiáltotta reszkető hangon – hogy jövök én hozzá?
János mosolyogva akarta megnyugtatni. De Cavallarné ekkor még jobban fölemelte a hangját.
– És én már régen készülök rá, – kiáltotta zokogva – hogy magának meg fogom mondani… hogy ezt én a jó Istenen kivül csak magának köszönhetem… és hogy áldja meg érte magát a jó Isten.
Sírva hajolt le és János alig tudta egy gyors mozdulatát meggátolni benne, hogy a kezét megcsókolja.
II.
Cavallarné már leült, Ninette a télikabátját vetette le és János habozva állott a páholy hátterében. Ninette biztatóan rámosolygott.
– Üljön le, no, – mondta, mintha egy gyereket bátorítana.
János gondolkozva vetette le a télikabátját, azután leült Ninette mellé, áthajolt a páholy bársony könyöklőjén, végignézett a színházon és kételkedő grimásszal huzódott vissza.
– Kibírja, csak akarni kell, – mondta Ninette mosolyogva.
– Nem hiszem, – felelte János. Nem érdekel.
– Nem szabad, hogy ne érdekelje. Tudja, hogy az én apám sohase mulasztott el egyetlen alkalmat se arra, hogy egy operai előadást végignézzen.
– Ah? Úgy?
– Igen. És tudja, miért?
– Miért?
– Mindig ezt mondta, tíz éves voltam, de minden szavára emlékszem: nincs olyan rossz előadás, amelyből tanulni ne lehetne; nincs olyan kontár, akitől tanulni ne lehetne, ha mást nem, hogy egyszer, egy nehéz helyen hogy vesz lélegzetet, hogy egyszer egy szokatlan mozdulata miért jó és miért tetszik; nincs olyan nagy művész, akinek tanulnia ne kellene, minél nagyobb művész valaki, annál inkább; és egy nagy művész nem is tanulhat másból csak abból, hogy magát állandóan ellenőrzi, és magát csak úgy tudja ellenőrizni, ha soha meg nem pihenve magát másokkal összehasonlítja. A börziánernek minden nap el kell mennie a börzére, katonának a kaszárnyába, tanárnak az iskolába, színésznek a színházba.
Halkította a hangját, mert a függöny felment.
– És ő mindennap el is jött a színházba és senki nem ismerte jobban a mások értékét…
– Igen, – mondta János halkan – hiszen igaza volt… De engem annyira nem érdekel és annyira untat –.
Elhallgatott. A színpadon megjelent Kodovszki, a tenorista és énekelni kezdett. János előrehajolva hallgatta. Az öreg Cavallarra gondolt, a megöregedett művészre, aki kétségbeesett figyelemmel fülelt minden új énekhangra, amely az ő színpadján megcsendült. Szegény, szorongó, öreg ember. Szüksége volt erre a feszült lesbenállásra. De neki? Mit hallgatja ő itt ennek az ízetlen legénynek a szegény ordítozását? Az egész unalmas és fáradt erőlködést és kiabálást, amely a színpadon folyik? Itt ülni, – megkötve lenni, – se bele nem szabad énekelni, se hátat nem lehet fordítani, se ezzel a kedves lénnyel itt az oldalán nem szabad foglalkozni.
Megkereste és megszorította a Ninette kezét. Ninette visszaadta a szorítást, azután szelíden elvonta a kezét és tovább is a színpadra nézett.
– Ninette, – sugta neki János – imádlak, de nem bírom ki.
Cavallarnéhoz fordult.
– Nagyságos asszony, – mondta halkan – bocsásson meg… én elmegyek… színház után ugy-e lesz szerencsém?
Cavallarné igent intett, János mind a kettőjüktől elbúcsuzott, azután halkan kiment a páholyból. Lent az előcsarnokban Lippaival találkozott.
– Láttam, – mondta Lippai – hogy elmégy. Nekem is elég volt.
János nagyon megörült neki; karonfogta; egy óra hosszat sétáltak, azután elmentek a hotel éttermébe vacsorálni. Lippai egy birtokról beszélt Jánosnak. A birtok kétezerhatszáz holdas. Prima földek. Eladó.
– Helyes, – mondta János – majd megnézzük. Lejössz velem?
– Hogyne, – mondta Lippai. – Holnap énekelsz, tehát holnap nem, de holnapután. Legfőbb ideje, hogy barátaim közül valaki földesúr legyen.
Ekkor élénk sarkantyúcsörrenéssel egy katonatiszt állott meg az asztaluknál, akit az első percben meg sem ismertek. Hopfner volt. Előbb állva beszélgetett velük; azután mikor a beszélgetés hosszúra nyúlt, felszólították rá, hogy üljön le. Cavallarékat várják. Hopfner ennek nagyon örült. Leült és sárga kutyaszemével rajongva nézett körül.
– Milyen szép itt minden, – mondta lelkesen.
János tisztelettel gratulált neki a harctéren szerzett kitüntetéséhez. Hopfner hidegen fogadta a gratulációt. Lippai megkérdezte tőle, meddig marad itthon. Hopfner ránézett és gőgösen mondta:
– Én itthonról többé el nem mozdulok.
– Ohó, – mondta Lippai – ez nagyon helyes: de ki akart engem hét hónappal ezelőtt arra terrorizálni a kötelesség nevében, hogy többször hitelesített alkalmatlan létemre bakának menjek el?
– Egy kötelesség van, – felelte Hopfner – az, hogy életben maradjon az ember.
Lippai nevetett. Hopfner merev szemmel, hideg lázzal magyarázta:
– Az élet most megnyitotta minden lángoló lehetőségét. Gyötrődni, a poklot elszenvedni, hősnek lenni, a halállal hálni: ez az egyik. Örülni, nevetni, soha nem érzett örömmel részegnek lenni, soha nem érzett forrósággal szeretni: ez a másik. Most minden fölfordult; minden inog; milliók patakja folyik az utcán; olyan női szájak tüzesednek át, amelyek mindig hidegek voltak; soha így nem forrott az élet, – én most azt a parancsoló kötelességet érzem, hogy ezt az életet mámorosan és szenvedve egészen kiélvezzem.
– Szóval, – mondta Lippai – szerelem és hadseregszállítás. Újabban erre a két szóra gyullad fel az ön lelke.
– Hogy őszinte legyek, – mondta János óvatosan – én se vagyok ettől a lángoló élettől elragadtatva.
Hopfner hevesen bizonyítgatta, hogy ettől az élettől neki mint művésznek igenis el kell ragadtatva lennie és hosszasan magyarázta annak a szépségét, hogy a világ most halállal és szerelemmel van tele. Közben megvacsoráztak, és nemsokára azután megérkeztek Cavallarék. Hopfner elragadtatva üdvözölte őket, azután hallgatásba sülyedt és néma borongással vetett néha egy-egy pillantást Ninette-re. Az étterem időközben egészen megtelt; messze tőlük a terem túlsó végén leült egy asztalhoz a társalkodónőjével Robertsonné és időről-időre figyelmesen, szenvedő kék szemmel végignézte őket. Lippai az előadásról kérdezősködött Ninette-től. Milyen volt Kodovszki?
– Olyan mint mindig, – felelte Ninette. Nem jobb és nem rosszabb.
– Kellemetlen, ordítozó, – mondta dühösen Lippai. – Hogy a közönség milyen ostoba egy műértő csőcselék…
János közbevágott:
– A közönségnek, öregem, mindig igaza van és nekünk, akik előtte táncolunk, minden ítéletét fellebbezhetetlennek kell tekintenünk. És mondok neked valamit: a legjobb között és aközött, amit a közönség elfogad, nincs is olyan nagy különbség, mint ahogyan művészek, kritikusok, esztétikusok, mindenféle hangos műértők állítani szokták.
– Például közted és Kodovszki között, – mondta Lippai – az a különbség van, hogy Kodovszkit nem tudom öt percnél tovább hallgatni, nálad pedig az utolsó percig szomjasan és boldogan ülök a színházban és sajnálom, hogy vége van.
– Ilyen különbséget, – felelte János – csak elrontott inyü és megcsömörlött szakemberek ismernek. Nem ismeri se a közönség általában, se az, aki a művészetet önmagáért szereti. Nézd, itt jön valaki, aki nem lesz a te véleményeden.
Egy magas fiatalember lépett az asztalukhoz. János bemutatta:
– Kerékgyártó Elek.
Hozzátette még:
– Földim és barátom.
Ninette-hez fordult:
– Magának írtam róla: a háború előtt együtt voltunk Londonban.
Ninette azt mondta, hogy emlékszik rá és nagyon örül, hogy megismerkedik Kerékgyártó úrral. Kerékgyártó leült. Szögletes, józan arcán, friss arcbőrén egy kis pirulás futott végig. Nyilvánvalóan zavarban volt. János mosolyogva sietett segítségére.
– Látod Elek, – mondta – most csakugyan olyan időket élünk, hogy megvalósíthatod a régi vágyadat: a földgolyó olyan rozoga, hogy most éppen összedrótozhatod. – Elek tudniillik mindig azt állította, hogy vasbetonból ujjá kell építenie a földet, mert a mai összetétele el van hibázva és már nem tarthat sokáig.
– Körülbelül azt csinálom János bátyám, – mondta Kerékgyártó pirulva – csak egyelőre az országot drótozom körül: erődítéseket építek.
– No és hány órát dolgozol napjában?
– Tíznél kevesebbet soha.
– És honfitársaink egyébként?
Kerékgyártó mosolygott és úgy válaszolt, mint aki leckét mond fel:
– Még mindig úgy dolgoznak, mintha mulatnának és úgy mulatnak, mintha dolgoznának.
– No, – mondotta János elégedetten. – Ezek után pedig átadlak Lippainak, hogy mondd meg neki, hogy mulattál ma az operában.
– Nagyon jól.
Lippai hevesen bizonyítgatta Kerékgyártónak, hogy erre semmi oka sem volt; Kerékgyártó azonban ragaszkodott hozzá, hogy neki a Puccini zenéje is nagyon tetszett, az előadás is nagyon tetszett és ő a napi munkája után ma is igen jól elszórakozott az operában.
– Hja, – mondta Lippai csendes megvetéssel, – ha ön azért megy oda.
– Hát miért kellene odamennem?
Lippai előbb nem akart neki válaszolni, de azután tekintettel arra, hogy a János barátja, mégis belefogott egy leereszkedő hangú magyarázatba. János előbb mosolyogva figyelt a magyarázatra, azután Ninette-tel beszélgetett. Nagyon jó kedve volt.
– Látod, Ninette, – mondta halkan, – ez olyan ember, akihez majd valamikor nyugodtan férjhezadnálak.
– Ki? Melyik?
– Kerékgyártó.
Ninette csodálkozva nézett Kerékgyártóra.
– Ez? – kérdezte lassan és csodálkozva.
– Ez; ez jó férjnek született. Ez fanatikusan dolgozik tíz órát, hogy a többi tizennégyben fanatikusan imádja a feleségét.
Ninette nem felelt. Csodálkozva nézte Kerékgyártót.
– Ne nézd már, – mondta János türelmetlenül. – Elég volt. Miért nézed? Talán bizony tetszik neked?
– Nem, – felelte Ninette őszintén. – De mert maga azt mondta, hogy hozzá férjhez adna…
– Oh, ohó, de nem most. Mikor lesz az még. Most ne gondolj még rá. Most csak rám szabad gondolnod. Szeretsz?
Ninette igent intett. János odahajolt hozzá:
– Ninette, drága Ninette, – mondta suttogva.
Lippai ekkor Jánost hívta föl döntésre egy vitás kérdésben, az egész társaság résztvett a beszélgetésben, gyorsan telt az idő és Cavallarék éjféltájban hazamentek. Kerékgyártó is hazament. János kocsiba ültette Cavallarékat, kezet fogott Kerékgyártóval, azután visszament Lippaihoz és Hopfnerhez. Mire visszament, mind a ketten keményen ittak. Hallgattak és ittak. János leült közéjük és derülten nézett az egyikről a másikra. Türelmesen és vidáman várta, mikor szólalnak meg.
Hopfner mereven bámult a kijáratra. Végre Jánosra nézett, de azután ismét a kijárat felé fordult. Fölemelte a kezét és kinyujtott mutatóujját a kijárat felé taszította.
– Bűnt követ el, – mondta, – az élet ellen. És bűnt követ el ellene.
– Ki? Mit? Ki ellen? – kérdezte János nevetve.
– Ön. Ninette ellen.
János összehúzta a szemöldökét.
– Tessék? – kérdezte lassan.
– Mire vár? – mondta Hopfner emelkedett hangon. – Mit késlekedik? Aki az érett virágot, az édes gyümölcsöt nem szakítja le, az vétkezik ellene, önmaga ellen és a legszentebb ellen: az élet ellen.
János előbb dühbe jött, azután nevető-ingere támadt, azután elkomolyodva mondta:
– Arra kérem, Hopfner úr, mellőzzük ezt a témát. Vannak dolgok, amelyeket én senkivel sem óhajtok megtárgyalni, akármennyire szokásos is Budapesten az ilyen ügyek kitárása baráti körben.
A szavai udvariasak voltak, de a hangja dölyfös és kihívó. Hopfner válaszolni akart, de még mielőtt válaszolhatott volna, Lippai közbeszólt.
– Azt szeretném végre tudni, – mondta dühösen fölkapott fejjel, – mi kifogásod van neked Budapest ellen?
János csodálkozva nézett rá.
– No, – mondta jóakarattal, – mi bajod? Egy héttel ezelőtt még te szidtad.
– Az más, én…
– Hát jó: nem Budapest, mert minden nagyváros ilyen; te tudod, hogy én ezzel azt akarom mondani, hogy én a művész-körökben szokásos… hm… nyiltságot még mindig nem tudtam megszokni.
– Nem? Nem? – kérdezte Lippai ingerülten. – Úgy láttam, nagyon bugyborékol benned a jókedv. Szerződésünk szerint gorombaságokat kell mondanom; én csak őszinteségeket mondok: ha tudni akarod, se külsőleg, se belsőleg nem különbözöl többé akármilyen elkényeztetett komédiástól.
– Vajjon?…
– Nem. Nézd meg magad a tükörben: olyan vagy, mint akármelyik elhízó és győzelmesen elbizakodott tenor-király, zongora-király vagy mozikirály. És nézd meg magad belülről: neked már csak egy élő lény fontos, az te magad vagy; és nőbűvölő hangod, amelyről elég azt mondani, hogy egy éjszaka tönkre mehet kint, hogy erre rögtön elállj a haza megvédésének a szándékától.
János ingerülten, azután elgondolkozva nézett a Lippai szikrázó szemébe.
– Te, – mondta neki lassan, – már megint komolyan meg akarsz sebezni engem… A furcsa az, hogy amikor hazajöttem, úgy látszott, mintha csakugyan szeretnél és komolyan meg volnál hatva.
Lippai az ajkába harapott.
– Én, akkor – mondta szaggatottan, – valóban meg voltam hatva és csakugyan szerettelek.
– De most valóban gyűlölsz.
– Most… valóban, – felelte Lippai az ajkát rágva.
– De miért?
Lippai nem felelt. Elfordította a fejét és hallgatott. Azután fölhajtott két pohár bort, azután hirtelen újra odafordult Jánoshoz.
– Nekem, – mondta fogcsikorgatva, – kínlódnom kell, mint egy kutyának. Nemcsak azért, hogy valami szépet írjak… egy szép strófáért keresztre feszíttetném magamat… hanem a hitvány sikerért is és a rongy pénzért is. És te jársz-kelsz és mosolyogsz és semmibe se veszed az egészet és az egyik asszony ott ül órák hosszat, hogy nézzen és a másik, a legszebb, aki itt ült, csak arra vár, hogy… Gyűlöllek és meg tudnálak ölni.
János bámúlva nézett rá.
– Szerelmes vagy te Ninette-be? – kérdezte csodálkozva.
Lippai bosszankodva intett.
– Ah, dehogy. Ezt se érted? Csak: hogy miért te? Miért te?
– Tudják mit, uraim, – mondta azután, – én megyek aludni. Itthagyom önöket, talán sikerül egymást meggyőzniök és holnap talán Hopfner úrtól hallom a Lippai úr véleményét és Lippai úrtól a Hopfner úr véleményét.
Lippai szikrázó szemmel, Hopfner pedig merev és hideg tekintettel nézett rá. János fölállt, meghajolt előttük és elment. Rögtön utána elment Robertsonné is. Lippai és Hopfner sokáig ivott. János jókedvűen lefeküdt és gyorsan elaludt.
Másnap délben megérkezett Berlinből Wormser, egy pirosarcú és rókafejű aggastyán, aki Jánossal szerződést akart kötni németországi és hollandiai föllépésekre. János a szerződést egyelőre nem akarta megkötni. Gondoljuk meg, mondta, egy-két napig. Wormser belenyugodott a várakozásba és jegyet kért az esti előadásra. Se János, se Lippai nem tudott neki jegyet szerezni és János erre megkérte Cavallarékat, fogadják be a páholyukba. Este együtt mentek el a színházba. Cavallarékat már ott találták a páholyban. Cavallarné ijedten nézett rá Jánosra, mikor belépett.
– Elkésik, – mondta aggódva.
János legyintett.
– Dehogy késem, – mondta. – Öt perc alatt készen vagyok.
Lenézett a zsúfolt nézőtérre, megállapodott a társasággal, hogy előadás után a hátsó kijáratnál megvárják, azután lassan elment a színpad felé. Az öltözőjében már türelmetlenül várták, az öltözködéssel azonban éppen olyan gyorsan készen volt, mint a maszkjával, és mire az ügyelő másodszor, izgatottan odarohant az öltözőjéhez, már ment is a színpadra. Donna Anna várt rá a színfalak mögött, a színpadon Leporello már sétált föl és le fekete köpönyegében, elénekelte az introdukciót és elbújt a baloldalon. Donna Anna megfogta János jobb kezét; leszaladtak a lépcsőn; János fehér köpönyegébe eltakarta a fejét és mélyen a szemébe húzta a kalapját. A zsúfolt nézőtéren ekkor harsány taps csattant föl és másodpercekig záporzott végig az embertestekkel bélelt óriási skatulyán. Donna Anna elhallgatott. János belenézett az óriási skatulyába és előbb egy meghajlást jelzett, azután mélyen meghajolt. Semmiféle különös meghatottságot nem érzett. Ez az óriási skatulya mindenütt a világon ugyanaz. Mindenütt így ki van bélelve emberi testekkel és Saint Louisban ugyanúgy porzik rajta végig a taps, mint Budapesten. Még néhányszor meghajolt, azután a taps megszünt és Donna Anna elkezdett fenyegetőzni. Azután jött a komtur, János leszúrta, Leporelloval együtt elmenekült, a színfalak mögött megállott és hallgatta Annát és Oktáviót. Ez az Oktávió voltaképpen nagyon jó szerep. Ha nem mindig ízetlen tenoristák énekelnék. Voltaképpen – igaz, – tenor-szerep. De Don Juan voltaképpen bariton. Ő mind a kettőt énekelhetné. Ámbár ez az Oktávió egészen jó. Sőt nagyon jó. Fiatal, magyar énekes. Nagyon jó.
A titkár jött oda hozzá, azután más színházi emberek és sürgölődő beszélgetésbe fogtak vele. Kis történeteket mondtak el arról, milyen ára volt tegnap egy-egy jegynek a mai előadásra és hogy ez meg az, – ismerős emberek és ismeretlenek, – mit nem tettek azért, hogy jegyhez jussanak; – mert hiszen már az első nap minden jegy elfogyott és a mester tudja, ugy-e, hogy az operának a fönnállása óta nem volt ekkora bevétele egy este. János türelmesen és barátságosan hallgatta végig ezeket a történeteket, azután megint kiment a színpadra és megint visszajött a társasághoz. Bent Leporello énekelt. János abbahagyta a beszélgetést és az énekre figyelt.
– Milyen jó, – mondta. – Kitünő.
Az urak helybenhagyták. Igen, az öregnek a hatalmas basszusa még mindig a régi, bár mindent megtesz, hogy eligya. Azután Zerlina jelent meg a színpadon; János is kiment a színpadra és nemsokára megkezdődött a Zerlinával való duettje. Amikor a duett véget ért, mielőtt Elvira közbeénekelt volna, a nézőtéren taps hangzott föl. Elszórt, akadozó taps, amely nem is emelkedett egységes csattanásig, hanem rongyokká szakadozva visszahullott a nagy skatulyába. Elvira énekelni kezdett, azután megint Leporello jött és János a korcsma előtt belefogott az áriába. Hogyha a bortól tűzben forr a véred. Végigénekelte az áriát és elment balra a villába. A háta mögött a nézőtéren újra taps hangzott föl. A taps fölszállt, azután ronggyá foszolva visszahullott a fekete skatulyába. Mi ez? Csakugyan elhallgatott? Nem tapsolnak tovább? Nem döng és nem recseg és ropog a színház addig, amíg ő – kedve ellenére, – megismétli az áriát?… A színpadon már Zerlina és Masetto énekelték a recitativet. Ha nem, hát nem. Annál jobb.
Egyedül állott a színfalak mögött. Egy színpadi munkás – olyan áhítatos szeretettel, amely nem a művészetének és nem is a hírének, hanem az állandóan gyakorolt bőkezüségének szólt, – széket vitt oda neki. János megköszönte és leült. Egyedül ült, fölnézegetett a zsinórpadlás kusza magasságába, kinézegetett a színpadra és egyszerre nagyon egyedüllévőnek érezte magát. Azután jött az ügyelő és figyelmeztette rá, hogy megint ki kell mennie a színpadra. Kiment a parasztok közé; jött a Zerlinával való jelenete, újra Anna, Elvira és Oktávió; János énekelt és játszott, de állandóan az az érzése volt, mint hajdan – fiatal legénykorában, – a fotográfus előtt. Mintha megmerevedett volna, mintha a hátgerincétől a nyakáig egy vasrúd meredne föl. Lejátszották az utolsó jelenetet, Don Juan megszökött és a függöny lement. A nézőtéren tapsoltak. A rendező jött Jánosért. János a többi szereplővel együtt kiment és meghajolt a közönség előtt. A nézőtéren tovább tapsoltak. A többi szereplő nem akart kimenni. János kiment és meghajolt. Ekkor még mindig tapsoltak, de a taps egyre ritkult, már meg lehetett különböztetni a tenyerek hangját, amelyek dolgoztak… néhány tisztátlan rongydarab úszik a levegőben… azután az is lehull és csend lesz.
János lassan ment vissza az öltözőjébe. Cigarettára gyújtott, szórakozottan cigarettázott és néha habozva nézett körül, mintha valamit keresne. Nemsokára Lippai jött hozzá látogatóba, azután különböző előkelőségek. Lippai hangos volt és mindenféle mellékes történeteket adott elő a nézőtérről. Az előkelőségek gratuláltak. János figyelmesen nézte őket és néha gyanakodva vetett egy-egy pillantást Lippaira.
Mikor a szünetnek vége volt, Lippai is menni akart. János visszatartotta.
– Mondd csak, – szólt hozzá gondolkozva, – mi van a nézőtéren? Nem tetszem?
– Dehogy, – kiáltotta Lippai, – nagyszerű vagy.
– Nem azt kérdeztem. Hanem: mit mond a közönség?
– El van ragadtatva.
János megcsóválta a fejét. Lippai nagyon is hangosan felelt.
– No, – mondta halkan, – talán majd ezentúl. Az első fölvonás nem nagyon alkalmas rá, hogy az ember megmutassa… Hát szervusz.
Lassan elindult a színpad felé. Amikor kint volt a színpadon és a függöny fölment és ő újra belenézett a nézőtérbe, akkor összeszorította a fogát. Te hitvány skatulya te, éppen ma ne tudnálak én fölzavarni és meggyújtani? De az idő múlott és a darab haladt előre, egyik énekszáma jött a másik után, János reszkető erőfeszítéssel akart úgy énekelni és úgy játszani, mint még soha; és verejtékező homlokkal érezte, hogy minden erőlködése hiábavaló. Jeges szellő suhogott feléje… egy jeges tenger van közte és a közönség között… nincs híd, amely átvezet, és a vándor legföljebb véresre sebzi a kezét és a szívét a jégtáblákon, átjutni azonban sohse jut át rajtuk. De hát lehetséges ez? Tizennégy év óta soha ez meg nem történt.
Kint volt a színfalak mögött és megint egyedül állott. Hol van a titkár és hol van a rendező? Ezeknek a színházi embereknek a csalhatatlan orra már régen megérezte a bukást és ezért már egy órája elhúzódtak tőle. Most itt áll egyedül, megvert magányosságban, a bukás pusztaságában. Lehetséges ez? Ha most kimegy a színpadra… most jön a lakoma… ha most összeszedi minden erejét egy utolsó, egy démoni erőfeszítésre… nem ránthatja most magával a közönséget?… Nem kényszerítheti ki belőle a sikert?
Kiment a színpadra. Énekelt. Soha ilyen szépen nem énekelt. Soha ilyen csodálatos, vakmerő és tragikus Don Juan nem kísértette az égieket. Hol vannak a sír lakói?… A márványszobor kékes fehér fényben megjelent, a hatalmas akkordok végighömpölyögtek a zenekaron és János kétségbeesve érezte, hogy minden erőlködése hiábavaló. Ennek a rossz basszistának az éneke is jobban tetszik, mint az övé. A komtur legyőzi Don Juant.
A darabnak vége volt… A nézőtéren tapsoltak. János kétszer megjelent a közönség előtt, de másodszor már a nagy skatulya üresen meredt rá. Egy fogatlan száj. Egy hústalan koponya… Ki tapsol még? Egy ember, vagy kettő? János körülnézett. A színpadon is egészen egyedül állott. A többi szereplő már elment. Diszkréció? Tapintatos elhúzódás a nagy vendégművész mellől? Sietés a vacsorához? Rosszakarat?
A színpadi munkások már nekiestek a díszleteknek. Ezek még jóakarói, de ezek is a maguk dolgával vannak elfoglalva. Az ember egyedül van… hol?… a bukás pusztaságában. János lassan ballagott az öltözője felé; nem találkozott senkivel; keserű kéjjel mondta magában: a bukás pusztasága. Bement az öltözőbe; cigarettázott; nézett a levegőbe; szórakozottan vetkőztette le magát és lassan lemosdott. Fuj, – utálatos festék. Mit keresett ez egy férfiarcon?
Amikor tisztára mosakodva és civilruhába felöltözködve megint megállott az öltöző ajtajában és magára segíttette a télikabátját és kezébe vette a kalapját, egyszerre ránehezedett a két lábára, mintha azt akarta volna magának bizonyítani, hogy ezen a két lábon erősen és keményen áll. Nyugodt dacot és kevély nyugalmat érzett. Oh, – ohó, – lássuk csak, – majd meglátjuk.
Lement a lépcsőn. A lépcső alján ott találta Cavallarékat, Lippait, Wormsert és Kerékgyártót. A társaság gratulációkkal fogadta. János végignézte őket, nyugodtan belenézett mindegyiküknek az arcába.
– Valljuk be, – mondta csendesen, – hogy ez bizony kegyetlen bukás volt.
A társaság tiltakozott. János újra belenézett az arcokba. Őszintén tiltakozik Wormser, Kerékgyártó és Cavallarné. De Ninette? És Lippai?
– Ninette-kém, – mondta nyugodtan, – kis Ninette: ugy-e, hogy bukás?
Ninette lesütötte a szemét és mélyen elpirult. Válaszolni akart, de János nem engedte. Odafordult Lippaihoz és egy biztató, baráti, meleg fejbiccentéssel megismételte a kérdést. Lippai félrehúzott szájjal mosolygott és hosszú előadásba akart belefogni.
– Én egyet mondok: csodálatos voltál és…
– Köszönöm, – mondta János. – Ez elég. De miért állunk itt. Akármi történt: nem ok rá, hogy ne vacsorázzunk.
Lassan kimentek az utcára. Senki se tudott mit mondani és Lippai erőltetett hangossággal beszélt arról, hogyan üljenek majd kocsiba és hogy három bérkocsi elég lesz, de legrosszabb esetben megteszi kettő is. Wormser szótlanul rázogatta a fejét és végre megszólalt:
– Kedves Aradi, – mondta Jánost karonfogva, – én nem értem önt. Tombolás itt ma este nem volt. De az én számomra megfoghatatlan, hogyan lehet itt bukásról beszélni.
– Mert ön nem ismeri Budapestet, – felelte János nyugodtan. – Ami másutt félsiker, az itt nálunk tombolás. A tombolás… ah, ha ön egyszer egy igazi, nagy sikert látna Budapesten!… A mi ma este volt, az… Tudja, itt jók az emberek. Ha nem is tetszik nekik egy darab, vagy egy színész, azért tapsolnak. Hadd higyje szegény (szerző, színész) hadd higyje! Itt soha semmit és senkit ki nem fütyültek. Ami ma este volt… az pontosan a bukás.
Wormser értetlenül rázogatta fehér rókafejét. Csend lett. A bérkocsiállomáson voltak. Két bérkocsi állott ott és éppen jött egy harmadik. Néhány másodpercnyi csend volt. Ebbe a csendbe egyszerre belekárogott a Lippai rekedt hangja.
– Mert barmok, mert értelmetlen kulturállatok, mert szemét csőcselék. Mert nem tudják, hol lakik az Isten és mert nem tudnak megkülönböztetni egy pelenkát a csillagos égbolttól. És én is barom vagyok, hogy beleegyeztem abba, hogy Don Juanban lépj föl, holott ismertem ezeket és barom vagyok, hogy megengedtem ezt a helyáremelést.
Megfogta a János karját és a hangja reszketett, amikor újra megszólalt.
– János, – mondta könnyes szemmel, – én mondom neked, hogy csodálatos voltál. Mozart, ha igaz, hogy egy éjszaka írta a nyitányt, azért írta, mert érezte, hogy te énekled valamikor a Don Juant… De ezek? Ezek csak azt tudták rólad, hogy te vagy a világ legelső énekese. Ezek azt várták, hogy ha kilépsz a színpadra, kinyitod a szájadat és akkorát bődülsz, hogy a fejükre esik a csillár. Ezek azt várták, hogy te vagy az a harminc és feles ágyú, akitől egy páncéltorony összedől. Hogy egy mennyei viziót láttak, egy bűbájos hangot hallottak…? Eh, de hiszen ezeknek nincs szemük és nincs fülük. És én is ökör voltam. Tudhattam: mit várnak ezek az ötven és a harminc koronájukért. Mondok neked valamit: egy olyan ember, aki ötven koronát fizet egy földszinti ülőhelyért, az soha nem is elégíthető ki. Az egy gazember. Az egy gazember. Az egy gazember.
Magánkívül ordította bele az éjszakába, hogy az egy gazember. János hálásan fogta karon.
– Nagyon kedves tőled, öregem, – mondta neki mosolyogva, – de mindez most már azon, ami történt, nem változtat. Gyerünk vacsorázni.
Beültek a kocsikba és elhajtattak a hotelbe. János Lippaival ment. A kocsiban nem beszélgettek. Mind a ketten hallgatva néztek ki az utcára. A hotel előcsarnokában találkoztak a többiekkel, a felső ruháikat a ruhatárban hagyták, azután együtt mentek be az étterembe. Az étterem tele volt. Egy asztalnál ott ült Robertsonné. Amikor bementek, halk mozgás támadt. Végig kellett menniök az éttermen, amíg az asztalukig eljutottak. János mereven és erőlködve lépegetett az asztalok között és érezte, hogy fölösleges módon elhúzza a száját. Miért? Miért van a nyakában megint olyan érzés, mintha legénykorában a fotografus előtt állna? Miért lett az ő számára kínossá egy ilyen bevonulás?
Érezte, hogy vörösre pirul a szégyentől. Ezt a bevonulást az teszi az ő számára kínossá, hogy most itt mindenki azt nézi, milyen egy világhíresség, aki Budapesten megbukott.
Leültek és a pincérek nagy igyekezettel kezdték őket kiszolgálni. János fogcsikorgatva küzdött a zavarodottsága ellen és hogy a maga zavarodottságát és a többiekét is legyőzze, gyorsan és elfogulatlanul rátért a dologra.
– Itt most egy csomó ember van, – mondta, – aki az operából jön. De a többiek is tudják már a dolgot. És ahogy én Budapestet ismerem, itt most mindenki büszke arra, hogy én ma este megbuktam. Az emberek jeleket adnak egymásnak. Kifeszítik a mellüket. Gőgösen nevetgélnek. Hja, mondják, Budapestet nem lehet becsapni. Aki külföldi nagyság idejön, azt Budapest megeszi. Ez is be tudta csapni az egész világot. De velünk kezdjen el valaki… Ma énrajtam hízik Budapest önérzete.
Nevetett, de azután elpirult. A nevetésének nem volt visszhangja. A társaság erőltetetten mosolygott. Ninette szenvedő mosollyal nézett rá; Kerékgyártó csodálkozó idegenkedéssel. Mi az? Nem hiszik ezek azt, hogy az ő nevetése őszinte? Miért? Tovább beszélt. Most már erőlködött, hogy elfogulatlan és vidám legyen, de minél jobban erőlködött, annál inkább érezte, hogy a többiek észreveszik az erőlködését és most már éppen nem hisznek a nyugodtságában és a vidámságában. Abbahagyta a beszélgetést és evett. Ekkor azonban a hallgatást érezte kínosnak. Magán érezte a Ninette szenvedően mosolygó, anyás részvéttel telt tekintetét, a Cavallarné ijedten és keresően rá-rálobbanó szemét és a Kerékgyártó elcsodálkozó pillantását. Ezek most sajnálják, mert hallgat.
Odafordult Wormserhez.
– No, Wormser papa, – mondta neki, – ugy-e, hogy most már nem unszol rá, hogy szerződjünk. Ugy-e, hogy jó, hogy meggondolási időt adtam?
Wormser csöndesen símogatta fehér szakállát és nyugodtan mondta:
– A meggondolási idővel én élek; és ha majd lejár, megmondom, mire szántam el magam.
Mi? Mi ez? Mi volt ez? Biztatni akarja őt ez az ember, vagy óvatosan vissza akar vonúlni? János dühbe jött.
– Tudja mit, öregem, – mondta dölyfösen, – ne nagyon gondolkozzék a dolgon. Én holnap kimegyek egy birtokot megnézni és ha az megtetszik nekem, akkor kereshet mást, aki kócot eszik és tüzet hány a nagyérdemű publikum előtt.
Wormser rókafeje odafordult hozzá és szkeptikusan ingott ide-oda. János érezte, hogy már megint rossz hangon beszélt és ettől az érzéstől és a Wormser szkeptikus rókafejétől még nagyobb dühbe jött.
– Únom és utálom az egész dolgot, – mondta hangosan. – A közönség egy ostoba csőcselék…
Meghökkent. Elhallgatott. Eszébe jutott, amit ugyanitt Lippainak mondott volt a közönségről. Néhány másodpercig levegő után kapkodott, azután hangosan folytatta:
– Jogom van a közönséget a legmélységesebben lenézni, mihelyt nem akarok többé elébe állni. Abban a percben idegen csürhévé válik a számomra, amelyhez egészében semmi közöm és amelyet egyes tagjaiban lenézek. Mihelyt magánember vagyok… úr vagyok… ha katonának jelentkezem… kinek mi köze hozzá akkor, hogy énekelek és hogy játszom egy olyan ostoba szerepet, mint Don Juan.
Elhallgatott és egy másodpercre szédülve húnyta be a szemét. Mi kényszeríti őt arra, hogy itt folyton beszéljen és milyen titkos és gonosz erő adja a szájára ezeket a szerencsétlen szavakat. „Olyan ostoba szerep…“ Ilyen ostoba énekes. Ilyen ostoba komédiás. Most még Mozartot kell szidnia, akkor azután mindjárt öngyilkosságot követhet el. Ninette meghatott mosolygással néz rá. Kerékgyártó egy idegen világból való ember csodálkozó részvétével. Az egész terem… mivel?… tolakodó részvéttel vagy röhögő rosszakarattal? Kin nevetnek annál az asztalnál ott? Az az érzése támadt, hogy mindjárt fölkap egy széket, kiáll a terem közepére, mint egy duhaj parasztlegény és mindenkit kiver, aki idebent van.
A fölbuggyanó dühét szégyenkezve lenyelte. Hallgatott, evett, azután szótlanul szivarra gyujtott. Most mind sajnálnak, gondolta, mert hallgatok. Ekkor Hopfner jött oda az asztalukhoz. Köszönt a hölgyeknek, azután leült János mellé.
– Sohasem irigyeltem önt úgy, – mondta rajongva, – mint ma este.
– Miért?
– Mert ezt a bukást ki merte hívni. Mert minden mozdulatán és minden hangján érzett az a végtelen lenézés, amellyel a közönség itéletét semmibe veszi. A csőcselék azt mondja: ön rosszúl játszott és rosszúl énekelt. Én azt mondom: ön nagyszerűen játszott és nagyszerűen énekelt: éppen mert rossz volt, éppen mert ez mutatja, milyen hideg magasságban van ön a tömeg fölött és mennyire megveti.
János fuldoklott. A Hopfner orrát nézte. Ezt a széles és kissé fölfelé néző orrlyukakkal ellátott eleven orrot egyetlen ökölcsapással véres húslappá lehetne változtatni. Soha ez az intellektuális orr olyan közel nem volt hozzá, hogy kihívó léte megszünjön, mint ebben a percben. János nehezen nyelt néhányat és egy hosszú lélekzetvétellel válaszolni készült, de Lippai megelőzte.
– Hopfnerkém, – mondta édesen, – maga a tapintatlanság genieje. A maga tapintatlansága már transzcendens. Maga az az ember, aki sírok nyugalmát tudná megzavarni egy-egy szavával.
Hopfner nyugodtan fordult Lippai felé és vitatkozni kezdett vele. Nem látja be, miért volna tapintatlan az, amit ő mondott. Lippai nagy lendülettel vetette bele magát a vitába, amelyet azonban nem a konkrét esetről, hanem csak Hopfner egész lényéről volt hajlandó folytatni. Hopfner ebbe is belement. Lippai mézédes arccal rettentő gorombaságokat mondott neki, ő elvi alapon válaszolt rájuk és így tanulságos és nagyon érdekes szellemi párbaj fejlődött ki.
János örült, hogy most már nem róla és az ő ügyéről van szó, de viszont érezte, hogy Lippai az egész vitát csak azért folytatja, hogy ne róla és az ő ügyéről legyen szó. Kerülte a Ninette tekintetét; érezte, hogy az is rossz, ha mosolyog a vitán, az is rossz, ha komolyan hallgatja; az is rossz, ha felnéz, az is rossz, ha lenéz. Egyszer-kétszer még föllobbant a dühe, azután nagy fáradtság és mély csüggedés borult rá a lelkére.
Lippai erőltette még a vitát, de már látszott, hogy nincs mit mondaniok egymásnak. Azonban senki se mer másról beszélni. Wormser ásított. Most senki se meri azt mondani, hogy gyerünk haza.
– Mi volna, – szólt János nyugodtan, – ha hazamennénk?
Most senki se mer válaszolni, mert nem tudják, hogy ő milyen választ vár.
– No gyerünk haza, – mondta János energikusan.
Indultak kifelé. Elmentek Robertsonné előtt. Ez itt ül, néz a fájdalmas kék szemével és csak a maga ostoba kis ügyét látja és nem lát azonkívül semmit. Az előcsarnokban János megállott.
– Ti kikíséritek a hölgyeket a kocsikig, ugy-e? – kérdezte Lippaitól és Kerékgyártótól. – Én fáradt vagyok.
Ez már megint rossz volt. Minek mondta ezt? Valami okosabbat kellett volna mondani. Elfogulatlanabbat.
– Felmegyek. Lefekszem.
De ezzel nem lehet elbúcsuzni. Még valamit kell mondani.
– Visszavonulok, – mondta mosolyogva. – Mint… a sebzett vad a barlangjába.
Oh, ez egészen rossz volt. Ez vétkes ostobaság volt. És most még egy egész csomó ostobaság jön, ha gyorsan végét nem veti a búcsuzásnak. Gyorsan kezet csókolt a hölgyeknek és sietve elindult a lépcső felé. Felment a lépcsőn. Miért csókolt olyan gyorsan kezet és miért sietett el? Mit gondolnak most ezek? – Berúgta a szoba ajtaját, földhöz vágta a kalapját, hogy csakúgy porzott; a tükör felé fordult és kínos, harapó grimászokat vágott bele a tükörbe.
III.
Félórája ődöngött már ide-oda a két szobájában. Hány óra lehet? Éjfél után fél egy. Mit csináljon? Lefeküdni céltalan. Lippait megkeresni, lehetetlen. Ivásnak látni valami elhagyott korcsmában, reménytelen. Ha pisztolyt lehetne fogni valakire… de kire? minek? Ha össze lehetne törni valamit… ezt a széket, amelyet megmarkol, a világot, az életet… ha nem volna minden olyan oktalan, olyan céltalan és reménytelen.
De valamire csak el kell szánnia magát. Ebben a hitvány állapotban csak nem maradhat. Újra előrántotta az óráját. Ekkor hirtelen kinyílott az ajtó és Ninette surrant be rajta. Gyorsan becsukta maga mögött az ajtót és aggódó arccal hallgatózott.
– Mi az? – kérdezte János elámulva. Ki kerget? kitől félsz?
Ninette még a kilincsen tartotta a kezét, mintha attól félne, hogy valaki be akarja nyomni mögötte az ajtót, de aggódó arcát már odafordította János felé.
– Robertsonné, – mondta elfogódottan. Higyje el: figyeltette magát.
– Ugyan…
– A komornája kint leskelődött a folyosón. Amikor engem meglátott, gyorsan beszólt neki. Én futni kezdtem, de még meglátott.
– No! És?
Ninette csendesen vonogatta a vállát.
– Én nem bánom, – mondta csendesen. De higyje el: rettenetes volt az arca.
Megint ijedten fülelt a folyosó felé. János bosszankodva lépett oda hozzá, gyöngéden félretolta, kiment a folyosóra, azután visszajött.
– Senki, – mondta kurtán. – Azt hiszem, képzelődöl.
Mind a ketten az ajtóban állottak még. Ninette télikabátban és kalapban, nyugodt arccal, amely a ruhája feketeségéből tisztán és fehéren tündökölt ki, János házi-kabátban, felborzolt hajjal, ingerülten és kipirultan.
– Hogy jöttél ide? – kérdezte azután János mogorván.
– Idejöttem…
Nem tudott tovább beszélni. Elfogódottan és félénken nézett Jánosra. János megkeményítette a szivét. Nem akart érzékenykedést.
– Hogy jöttél… tudja az anyád, hogy idejöttél?
– Tudja.
János csodálkozva nézett rá.
– És az anyád…
Ninette sietve szólt közbe:
– Lippai segített. Rögtön megértett, amikor azt mondtam, hogy magát fel kellene keresni. Elkisért idáig.
– Úgy? Hm? – mormogta János komoran. – Úgy? És… minek akartál engem felkeresni?
Ninette habozott és a szeme ijedt és könyörgő pillantással kereste a János szemét. De János nem nézett rá. Lenézett a földre.
– Minek jöttél? – kérdezte komoran.
Ninette-nek könnybe lábadt a szeme, könnyes szemmel, kutatva és kérdezve nézett Jánosra, azután összeszedte magát, felkapta a fejét és hősies derü ragyogott ki az arcán. Hátrafordult az ajtó felé, a kulcson kettőt csavart, azután beljebb lépett a szobába, letette a kalapját, levetette a kabátját és csendesen, mosolyogva és alázatosan odaállott János elé.
– Én azért jöttem, – mondta tiszta, halk hangon, – mert maga azt mondta, hogy egyszer el kell jönnöm… egyszer, amikor úgy érzem, hogy itt az ideje… egy forró és elszánt percben. – Én most… úgy éreztem… és itt vagyok.
János szótlanul nézett le rá, megható, fiatal szépségére, hűséges szemébe, egész áldozatnak kinált édes lényére. De az a céltalan düh, amely a lelkében tajtékzott, még mindig habot hányt. A meghatottságot és a hálát nem eresztette be a szívéhez, keserűvé tette a szája ízét és olyan szavakat adott az ajkára, amelyek neki is fájtak.
– Éppen ma jött el az a perc? – kérdezte összeszorított foggal.
– Ma.
– Miért éppen ma?
Ninette félrehajtotta a fejét és szótlan, szelíd, megindult pillantással nézett rá. János rosszindulatú komorsággal tekintett a szemébe, de érezte, hogy ezt így nem bírja és lesütötte a szemét. Ninette ekkor újra megszólalt:
– Itt vagyok, – mondta nagyon halkan. – Fogadjon el.
János lesütött szemmel hallgatott. De a Ninette hangja és a szavai és a félénk mozdulata olyan megható volt, hogy felelni kellett rá valamit.
– Te kedves vagy és jó vagy, – mondta János halkan. – Nagylelkü és áldozatkész. – Egyébként… ez a perc talán soha el nem jött volna. A szíved… és a véred… soha ide nem küldött volna… a jóságod küldött most. Kárpótolni akarsz. – Szánalomból jöttél.
– Nem, nem szánalomból, – tiltakozott Ninette.
– Hanem?
Ninette ide-oda forgatta a fejét, szép fehér nyakát csavargatta, mint kislánykorában, ha zavarban volt.
– Hanem?
– Hanem, – mondta Ninette nagyon halkan – szeretetből… szerelemből.
– Úgy. Hm.
János hallgatott egy ideig, azután összeszorított foggal megint megszólalt:
– És miért éppen ma?
Ninette felemelte a két karját, mintha ki akarta volna tárni őket. A jobb keze visszahullott, de a bal kezét a szívére szorította.
– Mert a szivem összefacsarodott, – mondta halk rajongással, – amikor magára gondoltam. Mert úgy éreztem… meg tudnék halni azért, hogy megvigasztaljam… úgy sajnáltam.
– Egyszóval szánalomból.
A János hangja felcsattant. Ninette ijedten nézett rá, azután elsápadva akart megszólalni. János azonban nem engedte. Elfordult tőle, ökölbe szorította a kezét, messze elrúgta azt a széket, amely mögötte állt, ide-oda rohant a szobában és kivörösödve ordította:
– De mit szánakoztok ti énrajtam! Mit sajnáltok ti engem? Hogy mert én hozzám az az egész nevetséges társaság a szánalmával odatolakodni? Hát mi van én rajtam sajnálni való? Egy nézőtér, amely tökfejekkel volt telerakva, nem értette meg, hogy én ki vagyok és mi vagyok. Hát aztán? Magam mögött hagyom ezt a piszkos kis várost és hercegek tapsolnak nekem, nem bugrisok, mint itt.
Ide-oda rohant a szobában és ha szék akadt az útjába, azt felrúgta. Ninette sápadt arccal állott a helyén, azután lassan hátrahúzódott a falhoz, leült egy karosszékbe és tiszta, nyugodt, szánakozó szemmel követte a rohanását.
– Mit tudjátok ti, – ordította János – hogy ki vagyok én. A lancasteri hercegné kétszer jött el hozzám, hogy énekeljek nála, nem azért, mert a királyné is ott lesz és kéret rá, hanem mert a barátja vagyok. Mi nekem ez a piszkos város. Ez az ostoba közönség. Mindazok, akikkel együtt ülök a vacsoránál, mert szeretem, ha emberek vannak körülöttem? Vincent d’Indy azt mondta, hogy az élete legszebb estéjét nekem köszönheti. És akkor jön egy ilyen rókafejü gazember, mint ez a Wormser… És Lippai, aki egy esztelen fecsegő… és az a tacskó, az a vizslakölyök, Kerékgyártó és beleköpködnek a szánalmukkal az arcomba… és jön az a megátkozott Hopfner, akit orron kellett volna vágnom… és nekem… és velem… Hát ki vagyok én? Hát ki vagyok én? Hát ki vagyok én?