Ökölbe szorított kézzel fordult Ninette felé. Ninette hallgatott és szótlan, nagy részvéttel nézte. János újra kiáltani akart, de a torka fájt és fáradt volt. Harcias, kifeszült állásából fáradtabb, kényelmesebb állásba ment át. Ökölbe szorított kezét kieresztette és a karját lelógatta. Azután ide-oda járkált még egy kicsit a szobában, de most már lassan és céltalanul, és a fejét is leeresztette. Odament Ninette-hez, megállt mellette és lehajtott fejjel, halkan mondta:
– Tudod, mi vagyok? Csakugyan: ostoba és azonfelül öregedő komédiás vagyok.
Fanyarul elmosolyodott:
– Komédiás-ordítozást csapok. – A magam szavaitól berúgok. Nem azt mondom, amit akarok. – És mindennek a tetejébe: amikor te…
Hallgatott egy ideig, azután újra kezdte:
– Te drágaság és kedvesség, te eljössz ide, kimondhatatlan jóságból és olyan áldozatkészséggel, amelytől egy életre részeg lehetne az, akinek szól… és én akkor ordítozom, mintha tíz éve a feleségem volnál, régen tűrő feleség, akinek – öreg komédiás – kitombolhatom magamat… ahelyett, hogy letérdelnék és megfognám a kezedet…
Ninette ekkor boldog és meghatott mosollyal nyújtotta fel neki a kezét. János megfogta és lassan megcsókolta a kezét, azután letérdelt előtte, azután leült eléje a földre és felnézett rá.
– Drága Ninette, – mondta fáradtan – olyan szégyen és olyan utálat, mikor az embernek szégyen és utálat ellen kell védekeznie.
– Mért törődik az egésszel? – mondta Ninette könyörögve és gyöngéden.
– De Ninette, látod, hiszen éppen ez az: én csak akkor jöttem dühbe, mikor láttam, hogy sajnáltok. Hiszen én nem törődöm vele.
Látta Ninette-en, hogy nem hiszi.
– Ezt nem hiszed? Nem tudod ezt megérteni?
Megint fel akart lobbanni.
– De igen. De értem. De hiszem, – mondta Ninette sietve.
János látta rajta, hogy nem hiszi.
– No mindegy, – mondta. – Én úgy belefáradtam az egészbe. Sokkal fontosabb mindennél, hogy te itt vagy és…
Belehajtotta a Ninette ölébe a fejét. Ninette puha, fehér, anyás kézzel simogatta le szétkuszált haját és anyás mozdulattal hajolt fölébe.
– Milyen jó ez, – mondta János behunyt szemmel. – Ninette… mondd azt, hogy szeretsz… még akkor is, ha nem igaz.
Ninette föléje hajolt, néha még végigsimította a fejét, azután halk lelkendezéssel, csendes, becéző, duruzsoló, elragadott hangon beszélni kezdett:
– Most én magának elmondom, hogy mi maga énnekem. – Amikor én kislány voltam, nyolc, kilenc, tíz éves, akkor engem egy szédítő kérdés kínzott, amelyről eleinte beszéltem a többieknek, azután nem mertem nekik beszélni róla, mert kinevettek. De este feküdtem egyedül a sötétben és néha világos nappal is körülnéztem és egyszerre szédülve azt kérdeztem: mi az az én. Mi a világ? Mi a többiek? Mi az én? Ki az a Cavallar Ninette? – Az apám azután meghalt és… és akkor egészen egyedül voltam… és már nem töprengtem ugyan azon, hogy mi az én… de elveszve, kétségbeesve, szédülve tántorogtam a világban. Akkor jött maga; és emlékszik még rá… mikor éjjel hazamentem magától, évek óta akkor aludtam először nyugodtan és csendesen… És azután magával sokszor együtt voltam… Eleinte néha nem akartam engedelmeskedni, de azután rájöttem, milyen jó magának engedelmeskedni… és akkor lassanként úgy lett… de ezt én akartam, hogy így legyen… hogy én nekem mindenki mással szemben volt véleményem és akaratom, csak magával szemben nem. És maga… akkor éjjel azt mondta, hogy én a magáé vagyok. És én azután nem is kérdeztem magamtól soha többé szédülve, hogy ki vagyok én. Ha belenéztem a tükörbe, vagy ha az utcán mentem és valaki rámnézett, akkor azt mondtam magamban: ez itt Cavallar Ninette, az Aradi János tulajdona.
János felnézett rá.
– Te drága, – mondta elragadtatva.
– Én azt akartam tenni, amit maga akarhat, hogy tegyek. Én azt akartam gondolni, amit maga akarhat, hogy gondoljak. A más sorsába tudtam beleszólni; a magam sorsa majd az lesz, amit maga akar. Én tudtam… már az első évben megértettem, milyen furcsa volt az, amikor én eljártam ide magához és a leveleit írtam meg és a női látogatóit fogadtam és a fehérneműjét gondoztam.
Mosolyogva nézett le Jánosra és János mosolyogva nézett fel rá.
– De én ezzel nem törődtem; és azzal se, mit mondanak rólam mások. Én csak így tudtam élni. Ez a lány Aradi János tulajdona.
János megfogta a kezét és felhevülve szorította az ajkához.
– Én velem az történik, amit maga akar.
János felgyulladt vággyal nyújtotta ki feléje a két karját.
– Ha maga azt mondja valakire: „látod, ehhez férjhez adnálak majd“, akkor én úgy nézek rá…
János felszisszent. A két karját visszahúzta és hidegen és kijózanodva ült egyenesre. Ninette ijedten kérdezte:
– Mi az?
– Semmi. Csak folytasd. Úgy nézel rá…
– Nem, semmi, – mondta Ninette zavarodottan, – csak az… hogy én azt teszem, amit maga akar.
János lassan felállott és elgondolkozva tett néhány lépést. Azután visszafordult Ninette felé.
– Hogy jut most, – kérdezte lassan, de nem barátságtalanul, – éppen ez teneked eszedbe?
Ninette ijedten hebegett valamit.
– Miért gondolsz itt… most… ő rá?
– Csak azért, – felelte Ninette gyorsan és becsületesen – mert maga azt mondta, hogy látod ehhez majd férjhezadnálak.
– És ez ok arra, hogy most eszedbe jusson és…
Ninette ijedten nézett rá és megint hebegett valamit.
– Látod Ninette, – mondta János összeszorított foggal, – ez a Kerékgyártó Elek… igazán nagyon jelentéktelen… minden érdekesség nélkül való fiatalember… alig is ismered… hát hogy jut most és itt eszedbe?
– Csak azért, – mondta Ninette reszkető szájjal, – mert maga azt mondta, hogy –.
– Én azt mondtam, én azt mondtam!
Megint járkálni kezdett és fogcsikorgatva mondta magában: én mondtam; barom voltam, hogy mondtam. Visszafordult Ninette-hez.
– Hát olyan fontossá lesz egy ember, – szólt fanyarul és kérdő hangsúly nélkül, – pusztán az által, hogy azt mondják róla, hogy –.
– Nem, – szólt Ninette panaszosan, – de maga mondta.
János leült vele szemben és elgondolkozva nézte. Ninette aggódva várakozott.
– Hihetetlen, – mondta János csendesen és rosszakarat nélkül, – hogy hatnak rátok ezek a szavak. „Férj.“ „Férjhezmenni.“ „Házasság.“ „Papuka, mamuka.“ Az egyik oldalon ott áll az álmok hercege (de most nem rólam van szó, én egy öregedő komédiás vagyok), a másik oldalon ott áll Potroh Barnabás a hálósipkával a fején és kettős nachtkaszlira berendezett lelkével (láthatod, hogy nem Kerékgyártó Elekről van szó) és a hálósipka levágja a koronát és a nachtkaszli lehengereli a virágos nyoszolyát.
– De mikor mondom, hogy nekem ez a Kerékgyártó egészen közömbös és én csak azért…
– Ne mondd, mert ez már nem volna egészen igaz; és nem is baj, mert a szomorú a dologban az, hogy éppen a legjobb fajtájú lányok, – az okosak és a tisztességre születettek – az ilyenek; és hogy nekem…
– Maga akarta, hogy én ilyen legyek.
– Hiszen éppen ezt akarom mondani. Nekem is ez a fajta tetszik, és minden rendes és jóravaló és igazi férfinek ez a fajta tetszik. És ha meggondolom a dolgot, jó okát is tudom az egésznek; – és a faj érdeke, ha jól meggondolom, nem az álmok hercege mellett szól, hanem határozottan Nachtkaszli úr mellett, aki jó családapa lesz; – másrészt száz meg száz férfigeneráció brutalitása és hálátlansága az oka az egésznek; – és végül az egész én rám nézve, ha jól meggondolom átkozottul elszomorító.
Ninette erőltetett figyelemmel hallgatta a János csendes filozofálását. Nem nagyon értette, amit mond; a szavak csak a füléig hatottak el; csak azt látta, hogy János elszomorodott és most nekibúsúl; lázasan gondolkozott, hogy mit mondjon neki, ami nem sebzi meg, ami megvigasztalja és felderíti. Lázasan törte a fejét; könnyes szemmel hajolt előre, de még kereste a leggyöngédebb szót és a legvigasztalóbb gesztust. János azonban nem várta meg, amíg megszólal. Elmélyedve nézett rá és egyszerre halkan ezt kérdezte:
– Mondd Ninette… sohase gondoltál te arra… hogy én téged elvehetnélek feleségül?
Ninette megrezzent. Kétségbeesve gondolkozott azon, mi volna a legjobb válasz és végül csüggedten határozta el, hogy őszinte lesz.
– Nem, – mondta határozottan és a maga merészségétől mélyen elpirulva.
– Miért?
– Mert maga nem mondta. Mert az ellenkezőjét mondta: azt, hogy máshoz fog férjhez adni. És…
– És?
– És gondolkoztam is róla… egy évvel ezelőtt sokat töprengtem rajta… és megállapítottam, hogy maga nem olyan ember, akinek egy nőért egy egész élettel kellene fizetni.
– Úgy? Ezt állapítottad meg? Ezt állapítottad meg hosszas töprengés után? Hiszen ez még hangzani is pompásan hangzik.
Ninette megint ijedten nézett rá. Attól félt, hogy megint rosszat mondott. A János szeme azonban tele volt jóindulattal és melankóliával. Hosszan és szótlanul nézte Ninette-et, azután dünnyögve, úgy, hogy a szavait alig lehetett érteni, így szólt:
– A kérdés csak az, nem vagy-e te olyan nő, akiért gazság is, ostobaság is kisebb árat fizetni.
Ninette megremegett, azután János felé hajolt, kinyújtotta a kezét és könnyel telefutott szemmel ezt felelte:
– Én… maga… hiszen tudja…
Elakadt a hangja; azután összeszedte magát és könnytől elfulladt hangon mondta:
– Ez a lány az Aradi János tulajdona.
János meghatva állott fel, odaült melléje a karosszék karfájára, megfogta a kezét és gyöngéden megsimogatta a fejét.
– Kislány, – mondta – kedves kislány, kedves, bűbájos, megható Ninette. Ismered-e te kislány a la Vallière kisasszony történetét, Françoise Louise de la Vallière-ét? Nőktől minden kitelik, a legfurcsább és a legjobb is. És látod, ez a la Vallière kisasszony nemcsak szeretett egy királyt, hanem mérhetetlenül szenvedett is e miatt a szerelem miatt és feláldozta magát ennek a szerelemnek. Ha te színésznő lettél volna, neked elhinnék ezt a la Vallièret. Van egy arcképe, abból az időből, amikor már kolostorba vonult, apácaruhában, azon a képen néz így, mint te most én rám…
Lehajolt feléje. Ninette szenvedő odaadással emelte fel hozzá a fejét. János forró ajakkal közeledett az ajkához és halkan mondta:
– Szenvedő szép Ninette… milyen szenvedő a szemed… és azután te is kolostorba mennél?… mi lenne te veled Ninette?
Hirtelen meghökkenéssel nézett Ninette-re, beleharapott forró ajkába úgy, hogy fájjon, leugrott a karosszék karfájáról, Ninette-el szemben leült és tünődve nézett rá. Azután hirtelen megkérdezte:
– Mondd Ninette: és ha valamikor… azután… férjhez mégy, – mit fogsz majd a férjednek mondani?
Ninette bágyadtan nézett rá. A szeme égett és a feje zúgott; nagy erőfeszítésébe került, hogy megértse a kérdést.
– El fogom mondani, – felelte azután, – mi volt maga nekem. Hogy maga mentett meg engem; és az életemet maga formálta. A magáé voltam, amíg akarta és nem voltam a magáé, amikor már nem akarta.
János felszisszent.
– Ezt akarod mondani? – kérdezte kínosan elbiggyesztett szájjal. Ez nem lesz jó.
– Maga mondta, hogy őszintének kell lenni.
– De ennyire-e Ninette? De ennyire-e?
– Mit kell mondanom? – kérdezte Ninette.
– Azt hogy… édes Istenem… azt kellene, hogy sohase is ismertél.
– De hisz az nem igaz.
– Persze, hogy nem, – mondta János fanyarul, – de éppen ez az, éppen ez az.
– Hát azt mondom, hogy soha nem is…
– És ha megtudja, hogy nem igaz?
Ninette rémülten nézett rá. János fanyar felsőbbséggel integette neki, hogy erre a kérdésre bizony válaszolni kell.
– Akkor, – mondta Ninette rémülten, – megkérdezem majd magától, mit mondjak neki.
János keservesen nevetni kezdett. Ninette kétségbeesve nézett rá.
– Nincs tehetséged Ninette a hazugsághoz, – mondta keserűen hahotázva János. Kis Ninette, megbuktál.
Ninette kiszáradt torokkal akart megszólalni. De nem tudott szólni és erre csüggedten lehajtotta a fejét. János megsajnálta, a kezébe fogta az állát és gyöngéden felemelte a fejét.
– No, ne búsúlj kislány, azért nagyon kedves vagy.
Ninette kétségbeesve kifakadt:
– Ne kínozzon engem most már. Én azelőtt már mindig tudtam, mit kell magának mondanom. Most nem tudom… és mindig rosszat mondok. De amit akarok az jó… én mindent megtennék, hogy magát… hogy magának örömet szerezzek. És nekem mindegy, hogy mi lesz. És nekem minden mindegy, csak maga mondja meg, hogy mit tegyek. Én azelőtt sohase tudtam, miért élünk. És amióta magát ismerem, azóta tudom, hogy azért, hogy másoknak örömet szerezzünk. És én azelőtt olyan elárvult és elvadult szegény lélek voltam, de mióta magát ismerem… Én magára négy éve mindig úgy gondolok, úgy vonult be az életembe, olyan ragyogva, mint ahogyan először láttam színpadon az apámat Lohengrinben…
Megakadt.
– Nem tudok beszélni, – mondta rekedten, – a torkom egészen kiszáradt.
János vizet adott neki.
– Tessék, – mondta.
Ekkor érezte, hogy az ő hangja is fáradt és rekedt. Előbb halkan köhécselt, azután ivott egy korty vizet, de a hangját még mindig nem érezte tisztának. Ninette beszélni akart hozzá, de ő elfordult és néhány hangtalan torokmozdulatot tett. Hirtelen nagy ijedelem futott végig rajta. A torkát egészen bénultnak érezte. Gyorsan visszafordult Ninette-hez, hogy valami okát adja annak, miért fogja a hangját kipróbálni, zavarodottan állott meg Ninette-tel szemben és semmiféle magyarázat nem jutott eszébe. Ninette csodálkozva és kérdően nézett rá; János megint elfordult tőle, néhány lépést tett a másik szoba felé, de azt sem tudta megvárni, míg a másik szobába beér. Szégyenkezve, de egy ellenállhatatlan vágytól, egy dühös és kétségbeesett kiváncsiságtól hajtva előbb félhangon, azután kinyitott szájjal és győzelmesen zengő torokkal énekelte Lohengrin búcsúját a hattyútól. A torka ép volt és a hangja hibátlan teliséggel és zengéssel töltötte meg a szobát.
Visszafordult Ninette felé és neki énekelt. Ninette mosolyogva figyelt rá. János elhallgatott.
– Milyen szép volt, – mondta Ninette elragadtatva.
János még a szégyenkezésének egy kis maradványa ellen küzdött. Szép volt? Ez bizony nevetséges volt, nótára gyújtani hajnalban, egy hotelszobában, amikor…
– Igen, – mondta dühösen, – de nekik Kodovszki kell. Egy ilyen ordítozó ripacs. Egy ilyen galiciai kántor. Ez a hang, ez nem kell nekik.
Újra elszégyelte magát. Milyen ostobaságok jönnek ma ki az ő száján. Mielőtt Ninette szólhatott volna, megvetően legyintett egyet.
– Különben jól van ez így, – mondta komoran. – Nekem elég volt a komédiásságból. Engem színpad nem lát soha többé.
– Bizonyosan nyugodtabb lesz és egészségesebb lesz az élete, ha gazdálkodik.
János úgy érezte, mintha a szívére ütöttek volna egyet. Rábámult Ninette-re.
– Hát hogyan? – kérdezte komor csodálkozással – te azt elhiszed, hogy én többé nem énekelek?
– Elhiszem, – felelte Ninette ijedten dadogva – hiszen… maga… mondta. Amit maga mond…
– Én mondtam, én mondtam…
János mérgesen járt fel és le Ninette előtt.
– Te abba, – mondta azután ingerülten – olyan könnyen belenyugszol, hogy én a színpadról örökre elkotródjam?
– Én, – felelte rémülten Ninette – csak azt kivánom, hogy legyen úgy, ahogy magának a legjobb.
– Ahogy nekem a legjobb. Ahogy nekem a legjobb. Most nem arról van szó. Most arról van szó, hogy csakugyan olyan mindegy-e az, hogy ezt a hangot, ezt a hangot soha senki többé ne hallja. Hát olyan mindegy az? Hát olyan közömbös dolog az? Hát olyan semmi esemény az? Hogy abba csak úgy bele lehet nyugodni. Hogy jobb is, ha ez a rongy legény elhordja magát.
– Nem, nem, dehogy, – tiltakozott Ninette rémülten.
– Nohát akkor?
– Én úgy szeretném azt mondani, – szólt Ninette kétségbeesve – ami magának jól esik.
Egy tehetetlen mozdulatot tett.
– De nem tudom, – suttogta kétségbeesve – nem tudom kitalálni.
– Mért nem tudod, – mondta János elkeseredve és dühösen. – Mért nem tudod? Olyan nehéz azt kitalálni?
Ninette-nek remegett a szája.
– Én csak azt tudom, – suttogta megtörten – hogy én magáért mindent… mindent…
Nem tudta folytatni. A kezét a szája elé kapta, de már késő volt. A szája eltorzult és felbuggyant rajta a sírás. Megpróbálta még egyszer legyűrni a sírását, szólni nem akart, bocsánatot kérő mozdulattal nyújtotta ki az egyik kezét, de hiába erőlködött és erre megadta magát. Lehajtotta a fejét és csüggedten, elfáradtan, megadóan sírt.
János összeráncolt homlokkal nézte, azután egyszerre levetette magát elébe.
– Te kedves, – kiáltotta felindultan – te drága. Milyen gazember vagyok én. Milyen ostoba komédiás lettem. Milyen hitvány tökfilkó.
Ninette sírva emelte fel és tiltakozva rázta a fejét. János azonban őszinte dühvel szidta magát tovább, lázas odaadással vigasztalta Ninette-et és könyörögve kérlelte, ne haragudjék rá és ne sírjon tovább. Ninette szepegve, tiltakozva intette, hogy nem haragszik, és a sírása lassanként elállott.
János letörülgette az utolsó könnyeit, azután térdelt előtte és a kezébe fogta a kezét.
– Te ragyogás, te áldás, – mondta neki. – Nem haragszol rám?
Ninette mosolyogva intett, hogy nem.
– Szeretsz engem?
Ninette hűséges mosollyal intette, hogy igen.
– Szeress engem, – mondta János forrón könyörögve – szeress… semmire ne gondolj most, csak arra, hogy szeretsz és vágyódol arra, hogy szeresselek.
Ninette feléje hajolt. Csak fáradt szemének egy bágyadtan mosolygó, hűséges tekintetével tudott beszélni.
– Te szegény, – mondta János – hiszen te meghalsz a kimerültségtől.
Felugrott.
– Gyere, – mondta – hajtsd ide hozzám a fejedet. Eddig kínoztalak, most pihenj…
Melléje ült. Ninette boldogan hajtotta hozzá a fejét. János gyöngéden akarta magához ölelni. Lenézett rá és látta, hogy a Ninette szeme fáradtan lecsukódik. A karját erre visszavonta. Ninette felnézett rá még egyszer, a karját kereste, azután rámosolygott és újra lehúnyta a szemét. János gyöngéden megsimogatta, azután várt és nézett le Ninette-re. Mi az? Alszik? Csakugyan elalszik?
Ninette odahajtotta Jánoshoz a fejét és csendesen aludt. János vigyázva és feszesen ült, hogy az álmát ne zavarja. Nézett le a Ninette tiszta, tejfehér, kimerült arcára és a szívébe mély megindultság költözött be.
– Az Aradi János tulajdona, – mondta magában meghatva és mosolyogva.
Elgondolkozva és tünődve, egyszer-egyszer feltámadó habozással, de azután újra megerősödő, tiszta elérzékenyüléssel nézett le Ninette-re; hálával és meghatottan gyönyörködött a tiszta és szűzi szépségében; még egyszer harcolnia kellett magával, de legyűrte a forrón fellángoló habozását; elhatározta, hogy mit fog tenni, és azután idején valónak látta, hogy megkezdje amit akar. Nagy erőfeszítéssel hátrahajlott és a kanapéról elvett egy párnát. Nagy óvatossággal lelépett a karosszék karfájáról és a párnát a Ninette feje alá tette. Ninette felnézett rá.
– Csak aludj, – mondta János.
Ninette lehajtotta a fejét a párnára és rögtön tovább aludt. János odament az ajtóhoz, kinyitotta, és kétszer keményen megnyomta a csengőt. Pár perc múlva egy álmos pincér jelentkezett. János kiment hozzá a folyosóra és egy nagyobb bankjegyet nyomott a kezébe.
– Telefonozzon, fiam, – mondta – a Művészklubba és kérdezze meg ott van-e Lippai úr. Ha nincs ott, akkor… egyszóval keresse meg. Bizonyos, hogy valami vendéglőben vagy kávéházban van. Ha megtalálta: kéretem, jőjjön azonnal ide.
A pincér elsietett és egy negyedóra múlva bekopogtatott. Lippai úr itt volt a közelben egy kávéházban; mindjárt itt lesz. János ekkor odament Ninettehez és gyöngéden felköltötte.
– Mindjárt itt lesz Lippai, – mondta neki – azután hazakisérünk, kis Ninette.
Ninette álmosan nézett rá. Azután megpróbálta az álmot kidörzsölni a szeméből, felállott és engedelmesen, álmosan kérdezte:
– Hazaküld?
Jánosban a megbánás lobbant fel.
– Hazaküldelek, – mondta halkan. – De azért az enyém vagy.
– Az enyém maradsz, – mondta János halkan, féltékenyen – és ha megtanítottalak igazat mondani, megtanítalak még, asszonykorodban talán, hazudni is.
Ninette álomtól kábultan, mosolyogva intett igent. Azután megjött Lippai. Amint János várta, látszott rajta, hogy mindezideig ivott. De részeg nem volt, csak a szeme volt borus, nagyon egyenesen járt, nagyon mereven mozgott és nagyon keveset beszélt.
– Öregem, – mondta neki János – ne haragudj, hogy zavartalak: haza kell kisérnünk Ninette-et.
Lippai szótlanul intett, hogy rendben van és zavaros szemmel nézett Jánosról Ninette-re és Ninette-ről Jánosra. János fogta a Ninette télikabátját, Ninette álmosan bújt bele a kabátba, azután szó nélkül indultak kifelé. A folyosón szokatlan futkosás volt, ezért sietve mentek le a lépcsőn és hamarosan kint voltak az utcán. Beültek egy kocsiba. Ninette-nek a hajnali levegőtől kiment az álmosság a szeméből. Éberen ült a helyén, de fáradtan ásítozott és szótlanul nézett ki az utcára. A kocsiból azután kiszálltak. János kezet csókolt Ninette-nek, Ninette rámosolygott, azután bement a házba.
János egyedül maradt Lippaival. Habozva nézett rá.
– Eredj csak haza, – mondta Lippai akadozó nyelvvel. – Én már kettőnk helyett is eleget ittam.
Beültek a kocsiba és visszahajttattak a hotelhez. Az úton Lippai megszólalt:
– Az a Kerékgyártó itt ténfergett a hotel körül. Azt hiszem, meglátott, amikor Ninette-tel idejöttem.
János nem felelt. A kocsi megállott a hotel előtt. János ki akart szállni. Ekkor Lippai mégegyszer megszólalt:
– Itt pedig azért futkosnak, mert valami asszony megmérgezte magát.
János megdöbbenve nézett rá, de Lippai ekkor már a maga címét mondta oda a kocsisnak. János bement a hotelbe és sietve felment a lépcsőn. Az első emeleten a Robertsonné társalkodónőjével találkozott, aki izgatottan mondta neki, hogy már többször kereste. – Mi történt? – Az történt, hogy Robertsonné, olyan okokból, amelyeket nem lehet elmondani… azaz hogy el lehet: azért, mert látta, hogy a mester egy fiatal hölgy látogatását fogadja… igenis, mert nem bírta már ezt a szenvedést, a mester kegyetlen kőszívűségét… igenis ezért… megmérgezte magát. Egy félórával ezelőtt vették észre, orvosért futottak, és ő – a társalkodónő – nem birta ki tovább, a mesterhez ment, hogy megmondja, nézze meg ezt a szegény asszonyt…
János egy felindult mozdulattal elhallgattatta. Bement a Robertsonné lakásába és dobogó szívvel kérdezte meg az orvostól, mi van a beteggel. Úgy látszik, – felelte az orvos – egy kicsit sok veronált szedett. Holnap délutánra felébred és egy kis főfájáson kívül nem marad semmi baja.
János fellélegzett és odafordult a társalkodónőhöz. Mondják meg, hogy itt volt. Egyébként: ha a nagyságos asszony felébred… küldjenek át érte, hogy… személyesen érdeklődhessék a nagyságos asszony hogyléte iránt. A társalkodónő ragyogó arccal igérte meg, hogy így lesz és János visszaballagott a szobájába.
Nagyon fáradt volt és nagyon álmos. De amikor az első szobájába bement, egy halk illatmaradvány Ninette-re emlékeztette és ekkor ismét megbánás gyulladt fel a szívében. Dühösen nyitotta ki az ablakokat. Hideg reggeli levegő jött be. Lent egy villamos rohant el az utcán. Mindjárt világos reggel van.
János becsukta az ablakokat, átment a hálószobájába, gyorsan levetkőzött és beledobta magát az ágyba. Behunyt szeme előtt lázas tarkaság kavargott, izzó rongydarabok a furcsa, színes, kavargó életből; de mindezzel most nem akart törődni és lélekben elfordult az egésztől; erre jött a puha álom. Elaludt és délután két órakor ébredt fel.
IV.
Kinyitotta a szemét és kiugrott az ágyból. Eszébe jutott mindaz, ami tegnap történt és egy másodpercig azt hitte, hogy még mindig bosszúság és megszégyenülés ellen kell védekeznie. De olyan jól kialudta magát, olyan frissnek és pihentnek érezte magát, hogy egyetlen hosszú, egészséges lélegzetvétellel elfujt magából minden nyomasztó és kellemetlen érzést. Erősnek és frissnek érezte magát, hatalmas étvágyat érzett és sietett le az étterembe ebédelni.
Az étteremben ott találta Wormsert és Lippait. Eleinte mind a ketten nagyon óvatosan beszélgettek vele, de amikor látták, hogy jó étvággyal és jókedvűen eszik, akkor mind a ketten nekibátorodtak és előbb tartózkodva, később teljes nyíltsággal beszélgettek a tegnapi estéről.
– Nagyszerű sajtód van, – mondta Lippai. – Kollégáim velem együtt, egy-egy hasábon át csuklanak a művészi gyönyörűségtől. Nincs nagyobb öröm, mintha az ember az elragadtatásával másokat megszégyeníthet. Budapesti ember általában csak akkor tud nagyon jó véleménnyel lenni valakiről, ha nincs nagyon sokadmagával ezen a jó véleményen. Ha nagyon nagy sikered lett volna, akkor éppen azok, akik adnak valamit magukra és a hozzáértésükre, kénytelenek lettek volna ellentmondani. Igy kétszeres élvezettel fekszenek bele az ellenmondásba, és ebben a percben már egy csomó ember tajtékzó szájjal szidja a közönség hozzánemértését; ez a düh, tudom, ragadós; holnap már senki se mer szembeszállni vele és akik a közönség hozzánemértését szidják, az már maga a közönség lesz; és a legközelebbi fellépéseden összedől az opera, úgy fognak tapsolni.
János mosolyogva hallgatta ezt a magyarázatot, aztán derülten mondta:
– Majd meglátjuk, majd meglátjuk. Tegnap egy-egy negyedórára azt hittem, hogy másodszor én már soha többé nem lépek fel. Most… most nem tudom, lesz-e sikerem, ha fellépek. De abban az egyben bizonyos vagyok, hogy nem olyan fontos az egész.
– Abban nagyon nincs igazad, – mondta Lippai ingerülten. – Ez a legfontosabb. És affektálás mást mondani.
– Tudod mit, – felelte János nyugodtan, – én velem ma nem lehet veszekedni. Tulságosan jól érzem magamat hozzá.
Lippai durcásan belenyugodott a dologba, azután félrehúzott szájjal mondta:
– Ma a birtokot akartad megnézni.
– Igen, igen… de kérlek, halasszuk el, ma annyi a dolgom… és nincs hozzá igazi kedvem.
Lippai elhallgatott. Wormser ekkor kihúzott a zsebéből egy okiratot, odatette János elé, azután kivett a zsebéből egy töltőtollat és a János kezébe adta.
– No, – mondta János meglepetve, – mi az? Csak nem a szerződés?
– De igen, – felelte Wormser, – és pedig minden az ön kívánsága szerint.
– Wormser papa, – mondta János nevetve, – maga már nem könnyelmü, maga hős.
– Én uram, – felelte Wormser komolyan, – meghökkentem, amikor tegnap nekem azt mondták, hogy az bukás volt. Ilyet üzletember közömbösen nem hallgathat. De azután megfontoltam a dolgot és már tegnap itt a vacsora alatt ezt mondtam magamnak: én a fejemet a más fejével ki nem cserélhetem és én már csak a magam feje szerint csinálhatok üzletet ezentul is úgy, mint eddig. Ha pedig a magam feje után indulok, akkor azt kell mondanom: itt valami malőr történt, valami érthetetlen kisiklás, elcsúszás egy narancshéjon, tudom is én, a nézőtéren légvonat volt vagy a központi tejcsarnok ma egész Budapestnek rossz tejet szállított és most az egész nézőtérnek gyomorcsikarása van. De én a magam fülének és a magam szemének hihetek csak és nem a budapesti kedély előttem ismeretlen titkainak: ez az Aradi János még mindig a világ legelső énekese és én vele ezentúl is olyan jó üzleteket fogok csinálni, mint eddig.
János nevetve írta alá a szerződést.
– Elárulok magának egy titkot Wormser papa, én rám nem lehet rám fizetni, mert ha egyszer elkezdene rám fizetni, akkor igazán agyő, akkor igazán elkotródom a színpadról és az a szerződés, amely magának terhessé lett, már nem is exisztál többé.
– Én is elárulok magának egy titkot kedves Aradi, – mondta Wormser, – magának eddig egyetlen egy hibája volt: túlságos könnyedén vette a dolgot. Arra a harminc-negyven évre, amelyet még színpadon fog tölteni, nagyon jó hatással lesz az, hogy éppen a szülőhazájában, hosszú idő után az első fellépésénél hatalmasan megbukott.
János derülten vonogatta a vállát, azután másról kezdett beszélni. Később elolvasta a lapokat és a róla szóló kritikák még jobban felviditották. Az ebédjét befejezte. Át akartak menni a kávéházba, az előcsarnokban azonban egy hosszú és sápadt fiatalember lépett elébük. Kerékgyártó Elek volt. Nyilván várt rájuk.
Odalépett János elé és halkan mondta:
– Arra kérlek, légy olyan kegyes, adjál módot nekem egy pár perces beszélgetésre.
János felhúzott szemöldökkel nézett rá és gondolkozott. Azután odafordult a többiekhez.
– Menjetek át a kávéházba. Nekem ugyis dolgom van fent. Nemsokára utánatok megyek.
Szótlanul mentek fel a lépcsőn. Amikor a János szobájába beléptek, János kérdő arccal, de nem barátságtalan tekintettel fordult Kerékgyártó felé. Kerékgyártó nagyon izgatott volt.
– Én, – mondta, – arra kérlek…
Abbahagyta. Ideges mozdulatot tett, mintha a rossz kezdetet el akarná dobni magától. Összeszedte magát, újra kezdte és nagy erőfeszítéseket tett, hogy szerényen, de röviden beszéljen.
– Te egyszer Londonban, – mondta folyékonyan, de remegő hangon, – azt mondtad nekem, hogy… te fogsz engem megházasítani. Tudsz egy leányt… azt éppen nekem valónak tartod.
János ellenséges fanyarsággal nézett rá. Kerékgyártó segítségére sietett az emlékező tehetségének:
– A hotelbe mentem érted. A Covent Gardenbe indultunk. Én elmondtam, milyennek képzelem én a házasságot és akkor te csak úgy mellesleg, mielőtt másról beszéltünk volna, ezt mondtad: tudod mit, majd én foglak téged…
– Ezt mondtam? – kérdezte János. – Lehet; lehet, hogy ezt mondtam.
– Ezt mondtad. És én most arra kérlek: mondd meg, kire gondoltál akkor.
– Kire? Kire…
– Cavallar Ninette-re?
– Hogy emlékezzem én…
– Szóval ő rá. Miért mutattál volna be neki egyébként?
János elgondolkozva nézett rá és csendesen mondta magában, hogy csakugyan, miért mutatta volna be egyébként; és ez tőle igen nagy baromság volt, aminthogy ebben az ügyben általában a baromságok egész sorozatát követte el. Mielőtt azonban hangosan is mondhatott volna valamit, Kerékgyártó felcsattanó hangon kiáltotta bele az arcába:
– De ha rá gondoltál, mit keresett akkor Cavallar Ninette tegnap éjszaka itten tenálad?
Kerékgyártó a szavába vágott.
– Felelj nekem, – mondta magánkívül, – mert itt emberéletről van szó.
– Ugyan. Mindjárt emberéletről. És kiéről, ha szabad kérdeznem?
– Az övéről. Az enyémről. A tiedről is.
János dühbe jött.
– Hallod-e kis öcsém, – mondta mérgesen, – nekem ne ordíts itt és ne kapkodj a revolvered után, mert mindjárt kint leszel innen, és akkor akár sortüzeket adhatsz le tőlem, én veled szóba nem állok.
Kerékgyártónak vonaglott az arca és lázas szemében olyan kétségbeesés volt, hogy János megsajnálta.
– Ha azonban nem kiabálsz, – mondta elnézőbben, akkor legalább szóba állok veled. No: hát mindenekelőtt: mi jogon csinálsz te itt máris tragédiát, holott neked Cavallar Ninette senkid és semmid.
Kerékgyártó kétségbeesett mozdulatot tett. Senkije és semmije. Ezt lehet neki mondani?
– Hát szedd össze magadat, – mondta János jóakarattal. – Hát mi… hát mit… hát miféle szándékaid vannak neked voltaképen?
Kerékgyártó beszélni kezdett.
– Látod, János bátyám, – mondta kétségbeesve, – amikor én őt először megláttam és amikor ő később egyszer-kétszer kiváncsian rámnézett…
(Aradi János a legnagyobb barom, mondta János magában csendesen.)
– … akkor tudtam, hogy csak ő lehet az. Vagy ez, vagy senki. Én ilyen leányt akartam mindig feleségül; én meghalok, ha ez nem lesz a feleségem…
– Született férj vagy, – szakította félbe János. – Máris milyen meggyőződéssel és milyen teli szájjal tudod kimondani: a feleségem. – De hiszen alig ismered. És egyelőre semmit se tettél, hogy ő is ilyen meggyőződéssel és ilyen rutinnal mondja: a férjem, az uram, az uracskám, a kis uram, vagy tudom is én, mit.
Kerékgyártó szomjasan nyelt néhányat és kétségbeesetten rázta meg a fejét.
– Nem erről van szó most, – mondta könyörögve. – Mit keresett itt nálad?
János habozva nézett rá, előbb el akarta utasítani a kérdését, azután megesett rajta a szíve.
– Tudod mit, – mondta, – elmondom, mit keresett nálam. Én, amint tudod, tegnap este hatalmasan megbuktam és igen csúnya lelkiállapotban voltam. Ő eljött, hogy megvígasztaljon. Én, mint minden megbukott komédiás, ideges voltam, gorombáskodtam vele, kínoztam, mert nem találta ki, hogy mit kell kedélyállapotom változásai szerint mondania, egyebek között énekeltem is, hogy mondjon ítéletet a hangomról; azután Lippaival együtt megint hazakísértem.
– Szavadat adod rá…
Kétségbeesve szakította félbe önmagát. Mit ér itt a becsületszó. János megint megsajnálta. Végét is akarta vetni a beszélgetésnek. Rátette a vállára a kezét.
– Hallod-e barátom, – mondta neki, – mondok én neked valamit és ezzel felelek minden kérdésre, melyet eddig hozzám intéztél és amelyet ezentúl még hozzám intézhetsz. Én nem tudom, sikerül-e neked elérned azt, hogy a Ninette hajlandósága adjon majd neked jogot az ilyen kérdésekre. De azt vedd már most is tudomásul: minden lány azzal kezdi, hogy a tanárjába vagy egy tenoristába szerelmes, de soha tisztább és nemesebb lányt férfi el nem akart venni feleségül, mint Cavallar Ninette. Csak azután tudj rá vigyázni.
– Óh azután, azután…
Töprengve nézett maga elé, azután megnyugodva vette a kalapját, elbúcsúzott és elment. János halk boszúsággal nézett utána, azután átment Robertsonnéhoz. Robertsonné már felébredt és rajongó, kék szemmel, halk felsikoltással fogadta Jánost. János leült melléje; megvigasztalta; kijelentette neki, hogy szereti, és panaszos kérdéseire azt is elmondta neki, hogy azzal a fiatal hölggyel való összeköttetését ő teljesen félreérti, mert az a fiatal hölgy neki úgyszólván gyámleánya, akit éppen most akar elvenni egy fiatalember. Robertsonné ebbe boldogan belenyugodott. János megigérte, hogy ma mégegyszer meglátogatja, azután kibékülten és szerelmesen búcsút vettek egymástól.
János lement a kávéházba. Wormser nemsokára otthagyta őket a rendes délutáni alvása miatt, János és Lippai pedig Robertssonnéról beszélgetett.
– Lehetséges, – mondta János, – hogy az egész csak azért történt, mert nem tudja eltürni, hogy én akartam őt elhagyni. Ő akar engem elhagyni. Egyébként: nagyon kedves. Csak meglepően komolyan veszi a dolgot. Általában… az emberek meglepően komolyan… meglepően komolyan veszik a dolgot.
Erről elbeszélgettek még egy ideig, azután Lippai nyugodtan mondta:
– És Ninette-et tegnap hazaküldted.
– Igen, – felelte János szórakozottan. Megbuktam Don Juanban a színpadon, hitvány dolog lett volna, ha így akartam volna az önérzetemet helyreállítani.
– Ez nagyon jó, – mondta Lippai felélénkülve, – ez nagyon jó.
János elgondolkozva nézett rá. Nagyon jó? Nem is nagyon jó.
– Ebből kiderül, – mondta Lippai, – milyen igazi művész vagy.
János elmosolyodott.
– Szóval, – mondta nyugodtan, – ha az embernek van egy józan civilemberek számára érthetetlen álláspontja és ha mellesleg nyiltan beszél olyan dolgokról, amilyenekről tisztességes ember a legjobb barátjával se beszél, akkor művész.
– Pedig ez így van, – felelte Lippai dühösen – és te most már hiába akarsz lelkedben aljegyző vagy szolgabíró lenni, sohase leszel az, éppen, mert művész vagy.
János vonogatta a vállát; Lippai lassan megnyugodott. János estefelé felment Cavallarékhoz. Ninette már várt rá. János figyelmesen és kutatva nézte az arcát, de Ninette nyugodt volt, derült és tiszta pillantása.
– Hogy vagy? – kérdezte János kissé elfogódottan.
– Köszönöm, most már nagyon jól, – felelte Ninette. Jól kialudtam magamat. Délben keltem fel.
János csodálkozva nézett rá. Mi ez? Csakugyan ilyen nyugodtan tud nézni és ilyen derülten tud beszélni arról, ami történt.
– Tudod, – mondta habozva – mára már én is kihevertem a nagy, ostoba, kapkodó idegességemet…
– Tudom, – felelte Ninette nyugodtan.
– Tudod? Honnan?
– Délben telefonoztam Lippainak és megkértem, hogy mihelyt magával beszélt, telefonozza meg, milyen hangulatban van.
– Te kedves, – mondta János elragadtatva. Példátlan… hallatlan… hihetetlen, Ninette, hogy ezek után is még… rám volt gondod.
– Lippai azután a kávéházból meg is telefonozta… akkor, amikor maga Kerékgyártóval felment.
– Úgy? Szóval ezt is tudod:
– Ezt is. De ezt különben is megtudtam volna, mert Kerékgyártó magától egyenesen idejött.
– Ne mondd, – kiáltotta János meglepetve. – És mit akart?
– Elmondta a magával való beszélgetését.
– Az egészet?
– Az egészet.
– És mit akart tőled?
– Arra kért, vegyem tudomásul, hogy az ő legnagyobb és legforróbb vágya, hogy én őt megszeressem és hozzá menjek feleségül.
– És te mit feleltél?
– Azt, hogy én most nem tudok neki semmiféle feleletet adni. Majd beszélek magával.
– Velem?
– Magával. És hogy várjon.
– Szóval nem utasítottad el?
– Nem.
János felugrott.
– Ez óriási, – mondta bosszankodva – kétszer látják egymást és már házassági határidő-üzletet kötnek.
Ninette nyugodtan nézett fel rá.
– Tudja, miért van ez?
– Miért?
– Ez azért van, mert maga azt mondta neki, hogy engem neki szánt és mert azt mondta nekem, hogy őhozzá férjhezadna.
János némán dühöngve járt fel és le a szobában, azután odafordult Ninette-hez:
– És most mit akarsz csinálni?
– Azt, amit maga mond.
– Amit én… Szereted?
– Nem. Hiszen azt tudja. De…
– Mit de?
– Nagyon szimpatikusnak és nagyon megbizhatónak találom.
– Felmerül egy fiatalember, akit sohase látott és ő azt rögtön nagyon szimpatikusnak és megbizhatónak találja.
– Én már előre tudtam…
– Mit?
– Hogy ilyen.
– Honnan?
János megint néma dühöngéssel járt-kelt a szobában. Ninette halkan megszólalt:
– De ha maga csak egy szót mond, engem nem érdekel többé és én nem akarok róla tudni.
János visszafordult hozzá, belenézett tiszta, szép arcába és kissé fájdalmas szemébe és lecsillapodva ment oda hozzá.
– Hogy mondhatnám én azt Ninette-kém, – szólt csendesen. – Hátha csakugyan ez az, akire szükséged van…
Melankolikusan folytatta:
– És aki egy életen át melletted lesz. – De nem könnyü Ninette, hidd el, nem könnyü.
Leült Ninette-tel szemben és tünődve nézett rá.
– Lemondani arról, – mondta csendesen – hogy a szivedben én legyek otthon és belenyugodni abba, hogy mást szeress…
– Soha, – felelte Ninette – soha. Látja, én ezt már ma megmondtam Kerékgyártónak.
– Mit mondtál meg neki?
– Hogy én magát éppen úgy… hogy az érzelmeim magával szemben nem változnak meg soha.
– És ő mit felelt?
– Hogy ha csak el tudom szánni magamat arra, hogy hozzá megyek, akkor minden rendben van.
– Igaza van Ninette-kém, igaza van.
Ninette várakozóan nézett rá. János azonban tünődött és hallgatott.
– Majd meglátjuk, – mondta halkan – majd meglátjuk.
Este együtt vacsoráztak a hotel éttermében. Ott volt Robertsonné is, nagyon sápadtan, de felderült, tiszta szemmel. János néhány percre odaült hozzá. Amikor visszajött, Ninette kiváncsian fordult hozzá.
– Tegnap öngyilkosság történt, – mondta János fanyar grimásszal. – Erre ma kibékülés.
– Hála Istennek, – mondta boldogan Ninette.
Nemsokára megérkezett Hopfner. Előadta, hogy nagy munka tervével foglalkozik. Meg akarja írni, milyen volt a háborús országok lelki élete a háború alatt. Legközelebb kimegy Berlinbe, mert hallja, hogy ott különösen vidám az élet.
– Azt akarja kihozni, – kérdezte Lippai – hogy a háború jót tesz a kedélynek?
– Egy grandiózus szellemi emlékműben, az első igazi történelmi munkában örök időkre meg akarok állapítani egy igazságot.
– És pedig?
– Azt, hogy ha a szomszédomat nyúzzák, az nekem nem fáj.
Lippai mérges gorombaságokkal válaszolt neki, de Hopfner nem zavartatta magát, hanem nyugodtan fejtegette nagy munkájának a tervét. Kerékgyártó szótlanul ült az asztalnál és csak néha szólt egy-egy szerény szót Ninette-hez. Ninette zavar nélkül fordult oda hozzá és kiváncsi jóindulattal hallgatta. Jánosnak egy párszor rossz kedve támadt, ha rájuk nézett, de ezt a rossz kedvet mindig gyorsan legyűrte. Vacsora után együtt ültek még egy ideig, azután mindnyájan korán hazamentek.
János másnap Lohengrint énekelte. Előadás előtt nagyon ideges volt; izgatottan nyitotta ki a száját az első énekhangra is, de amikor a saját hangját meghallotta, teljesen elmúlt az izgalma. Az első éneke után féktelen taps záporzott végig a nézőtéren; ez a taps minden lehetséges alkalommal újra megindult, a színház szinte összedőlt, úgy tombolt benne a lelkesedés.