A HARMADIK
I.
Március elején Cavallarné eljött Jánoshoz és azt mondta, hogy beszélni szeretne vele… egy nagy kérése van hozzá. János leültette, leült vele szembe és csodálkozva nézte az izgatottságát.
Cavallarné ki volt pirulva, de amikor meg akart szólalni, elsápadt.
– Parancsoljon nagyságos asszonyom, – mondta János nagyon szeretetreméltóan.
– Talán… talán mégse… meggondoltam a dolgot.
– Nem szeretném erőltetni… ahogy parancsolja… de higyje el, hogy én a legnagyobb érdeklődéssel hallgatom és igen örülök, ha valamiben rendelkezésére lehetek.
Cavallarné hálásan és habozva nézett rá, azután összeszedte magát.
– A jövő héten lesz, – mondta – a Ninette esküvője.
– Ha Ninette férjhez ment… én szeretnék Budapestről elköltözködni…
– Elköltözködni?
– Igen. Bécsbe vagy talán külföldre. És nagyon szeretném… nagyon kérem rá, mondja meg ezt maga Ninette-nek…
– Én?
– Maga. És magyarázza meg neki maga, hogy így a legjobb. Akkor rögtön belenyugszik.
János csodálkozva nézett rá.
– Én szívesen megmagyaráznám neki, – mondta habozva, – de akkor mindenekelőtt nekem kellene róla meggyőződve lennem… Már pedig én, – én őszintén szólva, nem értem.
Cavallarné sápadt volt és a szeme meg-megrebbenve kerülgette a Jánosét.
– Miért lesz így a legjobb? – kérdezte jóindulattal és biztatóan János. – Mondja meg nyiltan… ne féljen az őszinteségtől. Ha már egyszer szó van a dologról.
Cavallarné egyenesre ült a székében. Kövéres, keztyűs kezét rászorította a szívére; szólni akart, azután szégyenkezve elhallgatott és végül lesütött szemmel ezt mondta:
– Én most majd egyedül maradok… És látja: én Ninette-et, én Ninette-et… imádom… Amikor kislány volt, tíz-tizenöt éves… féltem tőle. De azóta úgy nézek rá, mint… mint egy szentre, földre szállt áldásra… úgy-e olyan, mintha az égnek az angyala volna?
– Olyan.
– És most már évek óta ő mondja meg, hogy mit tegyek. Nem úgy, mintha én volnék az anyja; – mintha ő volna kettőnk között az idősebb, a tapasztaltabb, a meggondoltabb… mintha ő vigyázna rám.
– Igen. És?
– És hogyha én most egyedül maradok… én… én… nem tudom, tudok-e… tudok-e úgy élni… mint ahogy neki kedvére van…
János elgondolkozva nézte puha, szép, egy kissé hervadt arcát és szomjas, mély szemét.
– Igen, – mondta. – Tehát?
– Tehát a legjobb, ha én nem élek az ő közelében, hanem elmegyek… minél messzebbre. Néha meglátogatom… gyakran meglátogatom… de őneki énrám most már semmiképen sincs szüksége… és jobb, ha őneki miattam nem kell magát… ha velem nem kell törődnie.
– Hm… igen… ezt most határozta el?
– Oh dehogy. Már négy évvel ezelőtt, akkor, amikor Ninette úgy megváltozott. De mindig azt mondtam: most várnod kell, most ki kell tartanod addig, amíg a lányodnak nincs biztos támasza az életben és amíg rád szüksége lehet.
János figyelmesen és furcsa szimpátiával nézte a felindultságát és a lelkendezését. Lám, ez is hősiesség volt. Négy évet feláldozni egy alkonyodó asszonyiságból, amely olyan szomjasan keres kárpótlást azért, amit elmulasztott. Hősiesség volt.
– Helyes nagyságos asszonyom. Megmondom Ninette-nek és remélem, meg tudom győzni róla, hogy így lesz a legjobb.
Cavallarné felállott, lesütött szemmel köszönte meg Jánosnak a jóságát, azután elment. János másnap beszélt Ninette-tel. Ninette elámulva hallgatta a hírt, azután felindultan tiltakozott. Mire jó ez? Minek ez? Ennek igazán nincs értelme. Ők, ha nem is laknak ezentúl együtt, mégis összetartoznak. Jánosnak nagy fáradságába került, amíg rábírta, hogy nyugodjék bele a dologba és ne okozzon fölösleges fájdalmat az anyjának azzal, hogy lebeszéli.
Március közepén megvolt az esküvő. A fiatal pár elutazott Bécsbe. Cavallarné, miután görcsös zokogással elbúcsuzott Ninette-től, elutazott Svájcba. János pedig nagyon rosszkedvűen elutazott Berlinbe.
Junius közepén levelet kapott Ninette-től. A levélben egyebek között az állott, hogy Cavallarné látogatóban volt otthon, de rövid látogatás után megint elutazott. Kerékgyártó Eleket pedig besorozták katonának; kinevezték mérnökhadnagynak; még nem tudni, hová osztják be; ha lehet, Ninette oda fog menni, ahol a férje lesz, és így nem tudja, hogy együtt nyaralhatnak-e, amint tervezték, Jánossal. Julius végén Ninette megint írt. A férjét, írta, Galiciába küldték; ő nem mehet utána; Budapestről elmegy a Tátrába; nagyon szomorú és nagyon elhagyott. János erre rögtön vonatra ült és elutazott Berlinből.
II.
Ninette-et már nem találta Budapesten. Felkereste Lippait és megállapodott vele, hogy másnap együtt utaznak a Tátrába. Estére Lippainak Hopfnerrel volt találkozója.
– Az utóbbi időben nagyon összebarátkoztam vele, – mondta természetes hangon. – Igazán elsőrangú ember.
Este együtt vacsoráztak mind a hárman. Hopfner rosszkedvű volt és komor kutyatekintettel nézte egypárszor végig Jánost.
– Hová utaznak holnap? – kérdezte egyszerre felhorkanva.
– A Tátrába.
– Ott van Kerékgyártóné is?
– Ott.
– Ő hítta?
– Nem hívott éppen… még a télen megállapodtunk…
– De várja?
– Vár.
Hopfner nem szólt semmit, de sárgakarikás kutyaszeme olyan dühvel szegződött neki Jánosnak, hogy János nem állotta meg szó nélkül.
– Kérem, – szólt udvariasan – mondja meg, miért gyűlöl. Tekintetek, hiába, nem tudnak ölni.
Hopfner lassan és ünnepiesen szólalt meg:
– Gyűlölöm… nem önt; gyűlölöm a nevetőket, az élvezőket, az élőket.
János meg akart szólalni, de Hopfner még folytatta:
– A szenvedők és a megalázottak nevében… valamennyi megcsalt férj nevében szeretném önt egyetlenegy mozdulattal szíven döfni, hogy a szívetlázító mosolygása örökre ráfagyjon az arcára.
– Nagyon szeretetreméltó, – felelte János. – De minden egyébtől eltekintve… legutóbb még ön is részeg élvező volt.
Hopfner nem felelt. A szemét előbb lesütötte, azután tüntetően elfordult. De mikor a vacsorának vége volt és elbúcsuztak egymástól, akkor nyugodtan így szólt:
– Én holnap visszamegyek a frontra.
– Hogyan? Hiszen…
– Minden héten legalább húsz névtelen feljelentés érkezett ellenem.
Felemelte a fejét.
– Itthon maradhatnék, – mondta kevélyen. – De most látom végre, hogy e között a hitvány világ között és köztem kiegyenlíthetetlen az ellentét.
Kint voltak az utcán és János meglepetve nézett rá. A fogyatékos utcai világításban az arca és az egész feje más volt, mint eddig. Sötét nemesség ömlött el rajta.
– Örök ellenségek vagyunk, – folytatta Hopfner – és egyikünknek el kell pusztulnia.
Kezet nyújtott nekik, megfordult és elment. János Lippaival szótlanul ballagott hazafelé. A hotel előtt, mielőtt kezet fogtak volna, Lippai elhúzott szájjal így szólt:
– Minthogy a világ nem fog elpusztulni, –.
Kezet fogtak és elváltak. Másnap korán reggel találkoztak a vasútnál és délután megérkeztek a Tátrába. Ninette várta őket. János boldog jókedvvel csókolt neki kezet, azután elragadtatva nézett bele az arcába.
– Ninette-kém, – mondta – én azt hittem, hogy egy bús szenvedőt találok itt beesett szemmel és hervadó arccal. Ehelyett –.
– Én szomorú voltam és nagyon egyedül voltam, – felelte Ninette mosolyogva. – De nekem nagyon nagy szerencsém van és a legnagyobb hálátlanság volna tőlem, ha beesett szemmel bánkódnám.
– Miben van szerencséd?
– Abban, hogy az uram mérnök és hogy nincs veszedelmes helyen. Ha meggondolom, hogy másoknak mi jut ki és hogy az én uram hová került, akkor nem tudok eléggé hálás lenni… és eleget imádkozni.
János elbiggyesztette a száját.
– Az uram, – mondta szelíd csúfolódással. – Az uram… az uracskám… a kis uram. – Milyen rutinnal mondod ezt már ki.
Ninette nyugodtan nézett a szemébe.
– Hogyne, – felelte – hiszen már féléve, hogy asszony vagyok.
János nem felelt. Felmentek a hotelbe. János a régi, két szobáját kapta meg. Portás, pincér és szobalány elragadtatva üdvözölte. Felmentek a szobáikba átöltözködni.
János sietve öltözködött át, azután jókedvüen ment le Ninette-et megkeresni. Ninette-re várnia kellett. Mialatt a hallban üldögélt, egy világoskék ruhás, dús barnahajú, szabályos szépségű, karcsú nő ment át a terraszról a lépcső felé. János gondolkozva nézett rá. Ezt a nagyon dús barnahajú hölgyet már látta valahol. Mialatt gondolkozott, a barnahajú hölgy hosszú szempillái alól nyugodtan nézett a szemébe, az utolsó másodpercben rámosolygott és megbiccentette a fejét. János sietve köszönt neki, és a barnahajú hölgy elment.
Nemsokára jött Ninette. János nagy elégedettséggel nézett végig rajta.
– Elragadó vagy Ninette, – mondta.
Ninette leült.
– Mondd, Ninette… itt az elébb átment egy nő… görög istennőnek stilizálja magát…
Ninette gondolkozott.
– Feltűnően dús, barna haja van, görögös kontyban.
– Ah. Theodori Vilma.
– Persze, – mondta János. – Képzeld, nem ismertem meg. Igaz, hogy csak egyszer voltam vele együtt.
– Pedig Theodori Vilma… a maga kedvéért jött ide.
– Ugyan, kérlek.
– Igazán. Mikor télen együtt voltak, magától hallotta, hogy valószínűleg idejön. És nekem őszintén elmondta… előbb gyanakodott rám és ravaszkodott velem… de azután őszintén megmondta.
János elhúzta a száját.
– Gyűlölöm pályatársnőimet. Csak a színpadon van létjogosultságuk.
Mosolyogva hajolt Ninette-hez.
– De te imádandó vagy Ninette. Soha ilyen szép nem voltál. Azt hittem, hogy az arcod csodálatos fehérsége már szebb nem lehet… most ebbe a tejfehérségbe egy nagyon halk rózsaszín is vegyül bele… de igazán csak annyi, mint egy halvány rózsaszirom gyöngéd pirossága…
– Sokat vagyok a napon. Lesültem.
Hallgatott egy ideig, azután felnézett Jánosra.
– Igaz, – mondta nyugodtan – mi van… hm… Bessie asszonnyal.
– Bessie? Már három héttel ezelőtt elment Hollandiába. Onnan visszamegy Londonba, ahol most igen érdekes személyiség lesz.
– Úgy? Elutazott?
– Igen… azért ment el már három héttel ezelőtt, mert így mégis megvolt az az elégtétele, hogy ő hagyott el engem és nem én hagytam el őt.
– De vajjon ez a… győzelem… nem volt-e nagyon fájdalmas neki?
– Ugyan. Te mindig sokkal jobbnak tartod a nőket, mint amilyenek.
Ninette nyugodt, kutató szemmel nézett Jánosra. János heves fejtegetésbe akart fogni. Ekkor azonban megérkezett Lippai is.
Elmentek sétálni. Vacsoratájban visszajöttek.
– Igaz, – mondta Ninette – nekem Theodori Vilmával van közös asztalom. Ha maguknak nem kellemes…
– Rettentő vagy Ninette, – mondta János kétségbeesve. – Éppen egy ilyen művésznőt kellett kikeresned.
– Nagyon egyedül voltam és örültem, hogy van valakim.
Lippai bosszankodva szólt közbe.
– És különben is, mi kifogásod van neked Theodori Vilma ellen? Ami a hírét illeti, királynők is megelégedhetnének, ha olyan jó hírük volna.
– A híre, – bánom is én a hírét…
– Ami pedig a művészetét illeti, két-három év múlva éppen olyan magyar világhíresség lesz nőben, mint amilyen te vagy férfiban.
– Bánom is én, – mondta – ha akár kínai császárnévá választják. De terhemre lesz. Minek ide közénk még valaki.
Bementek vacsorázni és a vacsorához megjött Theodori Vilma is. János bocsánatot kért tőle, hogy nem ismerte meg.
– Bocsásson meg, – mondta. – Én tudtam, hogy láttam már valahol. De azt hittem, hogy szép békeidőben a Louvre-ban… a hosszú folyosó végén… a kupola alatt… márványban és letört két karral.
Theodori Vilma gyanakodva kapta fel a fejét, de azután nyugodtan mondta:
– Magának énvelem csúfolódni tetszik. Nem tesz semmit. Én a hajamat azért tovább is így hordom. És majd néz maga engem még más szemmel is, mint a miloi Vénuszt.
– Lehet asszonyra nagyobb tisztesség, mintha őhozzá hasonlítják?
– Ha márványból van kifaragva, nem.
Lippai tüntetően undorodó arcot vágott és János sietett másról beszélni. A vacsora alatt Theodori Vilma előadta, hogy egy hét múlva jótékony célra a fürdő kis színházában előadást tartanak. Eljön Kodovszki is; itt nyaral a közelben. A János ellenszenve erre dühös haraggá lett, és nagy erőfeszítéseket kellett tennie, hogy ezt a haragot valahogyan elrejtse. A vacsora végén Theodori Vilma mosolyogva búcsut intett nekik és elsétált tőlük. János boldogan fordult Ninette-hez.
– Mégis van ebben a nőben tapintat, – mondta. – Látta, milyen szörnyű módon terhemre van.
Lippai ránézett, és amikor kimentek a terraszra, ő is elsétált tőlük.
– Egyedül vagyok veled Ninette, – mondta János boldogan. – Milyen jó veled lenni. Te nem örülsz, hogy egyedül vagy velem?
– De igen… örülök…
– Édes Ninette…
Ninette átnézett a szomszéd asztalhoz és tüntető hangossággal kérdezte:
– És a jövő szezonra milyen tervei vannak?
János érezte, hogy igaza van.
– A jövő szezonra? – mondta bosszankodva. – Természetesen minden attól függ, el van-e még zárva a világ.
– Amerikába lehetetlen átjutnia.
– Lehetetlen.
A jövő szezonról beszélgettek. Azután visszajött Lippai, más ismerősök is jöttek és Ninette nemsokára felállott.
– Mindig korán kelek, – mondta.
– Hánykor? – kérdezte János.
– Hét órakor már itt lent reggelizem.
Barátságosan búcsúzott a társaságtól és elment lefeküdni. János lent maradt. A társasága egyre nagyobb lett; nők jöttek oda olyan arccal, mintha őt nem is látták volna, hanem a társaság többi tagjaihoz jönnének, azután megálltak és édes zavarodottsággal néztek róla a többiekre és a többiekről rá. Jánosnak erre olyan mosolygással, amelytől úgy érezte, hogy csikorog az arca, fel kellett állnia és be kellett mutatkoznia.
– És ha nem akarom Ninette-et kompromittálni, – mondta magában mérget nyelve, – kedvesnek kell lennem.
Keservesen fáradozott, hogy kedves legyen. Theodori Vilma leült egy szomszéd asztalhoz és elnéző mosolygással szemlélte a fáradozását. Az idő rettentő lassan telt, de végre éjfél lett és aludni lehetett menni.
Egy hét múlva este, vacsora után János lázas türelmetlenségtől reszketve sugta Ninette-nek:
– Ninette, drágaság, ettől a csőcseléktől nem lehet élni… nekem beszélnem kell veled.
– Menjünk le a fasorba, – mondta Ninette.
– Nem… ott is nyüzsögnek.
– Holnap reggel…?
– Nem. Még ma kell.
Ninette nagy szemmel nézett rá és mozdulatlanul várakozott.
– Éjfélután, – mondta János felindultan. – Jó?
– Jó.
– A te szobádban. Igen?
– Igen.
– Imádlak. – Szeretsz engem?
Ninette igent intett, azután a szomszéd asztalokra való tekintettel hangos beszélgetést kezdett.
III.
János lábujjhegyen kilépett a szobájából, végigment a homályos folyosón, megállott, körülnézett és benyitott a Ninette szobájába. A szoba ki volt világítva és a közepén, a kis asztal mellett, esti ruhában ott ült Ninette. János halkan betette az ajtót és ugyanezzel a mozdulattal fordított egyet a kulcson is. Azután háttal az ajtónak megállott és felindult mosolygással nézett Ninette-re.
Ninette sötét ruhájában mozdulatlanul ült a helyén. Dús fekete haja nehéz, fénylő hullámokban fogta körül fehér arcát. Az arca nyugodt volt, a szeme mélységesen sötét, de tiszta pillantásu. János elragadtatva, de figyelmesen nézett bele felfelé fordított arcába és puha arcában valami merevséget látott. Mintha a tiszta és puha arcbőr mögött az izmok és az idegek pattanásig meg volnának feszülve. Oh, drága Ninette, oh dobogó szívű, szép Ninette.
Állva maradt az ajtó előtt, azután egyenesen nekitámaszkodott az ajtónak, hogy kényelmesen és kedélyesen álljon, hogy egyetlen mozdulata se legyen siető és megriasztó.
– Jó itt nálad Ninette, – mondta nyugodtan. – Halk illat van a levegőben. Az egész szobában van valami különös tisztaság és édes melegség.
Nyugodtan körülnézett.
– Pedig ez is olyan közönséges hotelszoba, mint a többi. Érdemes volna egyszer apróra utánajárni, hogyan alakul át egy ilyen közönséges hotelszoba egy Isten különös kegyelmétől megáldott női lény által. – Legalább a durva realitásokat megállapítani. – Itt van először ez a halk illat. – Azután itt vannak a toalettszerek. Ezeken is rajtuk van a tulajdonosuk egyénisége. Azután: a fogason ruhák lógnak. – Az ágyra rá van vetve egy pongyola.
Beljebb ment a szobába.
– Ajándékba kapott rózsák, hálóing, koffer, könyv az éjjeli szekrényen…
Közelebb ment Ninette-hez. Ninette megmozdult. János megállott és széles, ölelő mozdulatot tett.
– Egyszóval minden, ami Ninette és ami Ninettehez tartozik, amitől színe és fénye van egy közömbös szobának és amit én úgy imádok.
Leült egy székre Ninette-tel szemben.
– Jó itt Ninette, – mondta nyugodtan. – Boldog vagyok, hogy itt vagyok. Nézz rám jóindulattal… a szemed komor… nem enyhül meg a tekintete?… nem adod szívesen nekem ezt az örömet?… nem örülsz annak, hogy örömet szerezhettél nekem?
– De igen. Örülök.
– Emlékszel rá: öt évvel ezelőtt hányszor voltunk így együtt. A hangod most egy kicsit megint olyan volt, mint akkor. Kicsit rekedt. De nem olyan pattogó. Akkor harciasan pattogtál: „Azt akarom, hogy azt akarja, amit én“. „Azt akarom, hogy a libák megpukkadjanak a méregtől.“
Ninette bágyadtan elmosolyodott.
– Milyen szép vagy, ha mosolyogsz, – mondta János. – A mosolygásod olyan édes és olyan megható, hogy sírni lehetne az embernek örömében és szíve megindultságában.
Előrehajolt.
– Az élet nem mulatságos, Ninette… én is torkig voltam keserű elteltséggel és utálattal… szomorú voltam és elhagyott… de ha előtted térdelhetnék, ha te ilyen megható jóságu mosolygással megint rám lemosolyognál…
Megfogta a Ninette kezét. Ninette engedte.
– … ha az öledbe hajthatnám a fejemet és te megint megsimogatnád a fejemet és ha ebből az egész világból megint senkivel és semmivel nem törődném, csak te veled…
Ninette elhúzta a kezét. János nem engedte.
– … ha átadnám magamat a te szépségednek és a jóságodnak és te… te édes Ninette… át akarnád…
Ninette határozott mozdulattal elhúzta a kezét és felállott.
– Ninette!
Ninette átült egy másik székbe. A szemében fájdalmas és tüzes komorság volt, puha arcán merev megkövültség.
– Ninette, – mondta János panaszosan, – elmégy tőlem? Kis Ninette: hát nem tartozunk mi egymáshoz?
– De igen.
– Van-e még két ember a világon, aki olyan szorosan összetartozik, mint mi?
– N… nincs.
– Látod, kis Ninette. Milyen jó akkor, hogy együtt lehetünk. Csendes éjszaka van. Nem tudja senki és nem kell tudnia senkinek. A te titkod és az én drága titkom. – Az én titkom, hogy már megutáltam az életet és Ninette által újra megszerettem. Nélküled Ninette semminek sincs értelme… nem sajnálsz?
– De igen.
– Sajnálj, kis Ninette.
Megfogta a Ninette kezét. Ninette nyugodt, de határozott mozdulattal elhúzta a kezét, csendesen felállott és átült egy másik székbe.
– Ninette!
Ninette megkövült arccal nézett rá.
– Ninette, – mondta János szemrehányóan, – te elhúzod tőlem a kezedet?
– El, – felelte Ninette halkan.
– Miért Ninette?
– Mert nem helyes, hogy a kezemet a kezében tartsa.
– Ninette… mi van abban, ha a kezedet megfogom?
Ninette egyenesre ült a székében, felemelte a fejét és reszkető ajakkal mondta:
– Nem volna benne semmi. Máskor. De most maga félreérthetné. És így jobb, ha én mindjárt megmondom…
– Mit?
– Hogy az én kezemet így csak az uram foghatja meg.
János olyan arcot vágott, mintha fába harapott volna. Fanyar és gúnyos grimásszal nézett Ninette-re, Ninette mozdulatlan arccal és lobogó szemmel nézett vele farkasszemet. Sokáig hallgattak.
– Ninette-kém, – mondta végül János, – te… úgy látom… előre tudtad, hogy ezt fogod nekem mondani. Készültél rá.
Ninette elpirult.
– Nem, azért nem baj, – mondta János. – Azért nagyon jól mondtad. Csak érzett rajta, hogy készültél rá. Akkor bizonyosan készültél egyébre is…
– Igen, – felelte habozva és dacosan Ninette.
– Hát… beszélgessünk. Miért ne beszélgetnénk el? Sokszor beszélgettünk már… csendes éjjel… senki olyan jókedvűen nem tud beszélgetni, mint mi ketten.
Ninette dacosan emelte fel a fejét. Nem akart ezen a kedélyes hangon beszélgetni. János észrevette. Komolyan folytatta:
– Ninette, hát… készültél te arra… hogy én… idejövök hozzád?
– Készültem.
– Ah.
Ninette a János felsőbbséges hangjára újra megrázta a fejét és elszántan villant fel a szeme:
– Mióta itt van, – mondta elszántan, – azóta tudom, hogy ez jön… De sejtem, amióta asszony vagyok. Egy lány… Istenem egy lány mégis csak tudatlan nagy csacsi, akármennyire hiszi is magáról, hogy mindent tud. De egy asszony… egy asszonynak ezt tudnia kellett, ezt várnia kellett…
– Ah… ne mondd.
Ninette az ajkába harapott. Habozott egy másodpercig, azután felkapta a fejét.
– Különösen, – mondta csattanó hangon, – ha olyan forrón szereti a férjét, mint én.
János visszahőkölt.
– Ne mondd, te olyan forrón szereted?
– Forrón szeretem, – felelte Ninette hangosan, szinte elvakult elszántsággal. – Mindig rá gondolok, Reggel és este utána vágyódom; éjjel megölelem a párnámat s belesuttogom a levegőbe: Elek, édes Elek, – hátha az éjszaka elviszi magával, és ő meghallja Galiciában.
János sebzetten ugrott fel a helyéről és felháborodottan tett néhány lépést a szobában. Bosszús és kelletlen arccal fordult Ninette-hez. Ninette merev elszántsággal hajolt még mindig előre.
– Ah Ninette-ke, – szólt János megenyhülve, – az elszántságodból látom, hogy a te izlésednek is megvan a véleménye erről a te nyiltszívüségedről. Nem baj. Te előre elhatároztad, hogy ezt fogod mondani… védekezésképen… egészen felesleges védekezésképen. No, jó. Elmondtad. Most beszélgethetünk nyugodtan.
Ninette mereven intett nemet.
– Nem? Mit nem? – kérdezte János.
– Én nem mondhatok most mást… mi itt nem beszélhetünk másról, csak arról, hogy én őt hogy szeretem.
– De Ninette, kérlek… ez a fanatizmus igazán sok. Hiszen jó, szereted, mert drága lény és kedves fiatal asszony vagy. De talán Kerékgyártó úron kívül is van még egy és más a világon.
– Nincs.
– Nincs! – mondta János nevetve. – Ami nincs: az mindenekelőtt a mi kedves Kerékgyártó Elekünk. Ő bizony alaposan itthagyott téged és nem igen törődött vele, mit csinálsz majd itt. Máris igazi férj.
– Itthagyott. Kellett. De hagyhatott nyugodt lélekkel és ő tudta, hogy hagyhat. Oh, ő nagyon jól tudta.
– Ne mondd. Ezt tudta? Ilyen bölcs volt.
– Ő fiatal ember és nincs élettapasztalata. De egyet tudott: ha egy férj, ezt mondta, igazán szereti a feleségét, akkor a feleségét eltéphetetlenül magához láncolja. Hűségért hűség jár. Egy egész életért egy egész élet. Ezt tudta. Ez volt az ő bölcsessége.
János mosolyogva nézte Ninette-et.
– Ninette-ke, – mondta jóindulattal, – és azt, hogy te… négy évig az enyém voltál… azt mindenki elfelejti?
– Neki az mindegy. Ő mindent tud, mert én mindent elmondtam neki. De ő azt mondja: amit egy lány átél, amit egy lány érez, az eltünő ábrándozás, futó reggeli álom, amelyet felébredéskor elfelejt az ember. A házasság alakít át minden lányt, a férje teremti újjá, új emberré lesz, aki mögött évszázados messzeségben van az, ami félévvel előbb történt.
– No lám, hát ti ilyen bölcsek vagytok. Hát minden el van felejtve, ami félévvel ezelőtt volt?
Ninette hallgatott. János gyöngéden, félig emlékeztetve s idézve, félig meghatottan és könyörögve mondta:
– Ez a lány az Aradi János tulajdona.
Ninette lecsendesedve, bánatosan nézett rá, azután csendesen megcsóválta a fejét.
– Nem? – kérdezte János. – Már nem?
– Nem.
– Egészen… egészen a Kerékgyártó úré?
Ninette egy másodpercre lehunyta a szemét.
– Azt hiszem, – mondta azután, – én egészen a magamé vagyok. Ezért úgy kell élnem s azt kell tennem…
János nem bírt magával. Egy gyors mozdulattal megfogta a kezét, az ajkához szorította, azután egy másik mozdulattal letérdelt előtte és átkarolta.
– Hát ha a magadé vagy, – mondta részeg haraggal, – akkor mért kell énnekem szomjaznom és elepednem? Mit kínzol, Ninette? Az ajkadat, Ninette!
Ninette sápadtan és behunyt szemmel ült.
– Ninette, mért nem szólsz?
Ninette nem felelt. A János két karja lassan lehullott.
– Ninette.
Ninette felnézett. Fájdalmas, szinte ájuldozó pillantással nézett a szemébe; azután lassan felállott, megsimogatta a homlokát, ide-oda tévelygett a szobában, azután leült egy székre, a térdére tette a két kezét és a fejét belehajtotta a kezébe.
János térdelve nézte, azután lassan felállott.
– Ninette.
Ninette felemelte a fejét. Az arca halálsápadt volt és a szeme megtört. Reszkető, fehér ajakkal megszólalt.
– Volt itt, – mondta – ebben a szállodában egy legény. Háziszolga. Hnatyuknak hítták. Sokat énekelt; a szobalányoknak nagyon tetszett. És volt itt egy kis tót lány. Anka. Szőke haja volt, mindig vizesen le volt szorítva, kis varkocsba, hátra. Ez a kis szőke Anka itt nőtt fel. Hnatyuknak idén megtetszett. Anka hallgatott rá. Nyár elejére Hnatyuk jobbnak látta inkább elköltözni innen. Titokban el is ment. Anka azután beleugrott egy kútba… ezek az ostoba kis tót cselédek még az öngyilkosságnak is ezt a legostobább módját választják… én ott voltam, amikor kihúzták.
Összeborzongott. János elsötétült arccal hallgatta.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte komoran.
– Ezzel azt akarom mondani, hogy ha maga engem… mert én annyi hűséget és szeretetet érzek maga iránt… mégis rákényszerítene, hogy hallgassak magára, akkor… utána én is mennék egyenesen a kúthoz. Mert tovább élni nem tudnék.
János kínzottan és gyanakodva nézett rá. Hátha itt valakit félrevezetnek? Hátha Ninette önmagát csalja meg? Odalépett hozzá.
– És ha én azt mondom neked, – mondta dühödten és összeszorított foggal, – hogy amit kérek tőled, tedd meg az életed árán is, –?
Ninette kitágult, nagy szemmel nézett rá. Az arcát hirtelen nagy pirosság öntötte el. Felállott.
– Akkor, – mondta ziháló mellel – én azt felelem, hogy nem teszem meg.
– Nem?
– Nem. Mert az életemmel… tartozom magamnak. Mert élni akarok és boldog akarok lenni. Mert tartozom az életemmel az uramnak és azt akarom, hogy ő is boldog legyen.
Jánoson nagy kedvetlenség és őszinte elszomorodás vett erőt. Lassan elfordult.
– Úgy? – mondta csüggedten és félig önmagának. Akkor hát… azt, ami volt… azt csakugyan elfelejthetjük.
Ninette reszkető hangon mondta:
– Kérem… ne forduljon így el tőlem… nem bírom el, ha szomorú… nézzen rám.
János visszafordult. Ninette szembeállott vele és a szeme most tele volt hűséggel és odaadással.
– Kérem, – mondta reszkető hangon – hallgassa meg, amit mondok.
A szívére szorította a kezét.
– Az én szivem úgy tele van hálával és szeretettel maga iránt. Én magának annyival tartozom… mindennel. Ami vagyok… hogy élek, hogy boldog tudok lenni, az maga által lettem. De látja, éppen ezért… nem szabad, bűn volna, nemcsak tőlem…
János elgondolkozva nézte.
– Az uram, – mondta Ninette – ideadta nekem az egész életét. Ezért én az egész életemet adom cserébe.
János fanyarul bólintgatott.
– És magának, – mondta Ninette könyörögve – mi volnék? Nézze, annyi asszony van… én nem mondom, hogy rosszak, nyilván rossz férjeik vannak. De ha egy asszonynak jó ura van és ha az urát szereti, akkor… Nemcsak éntőlem, magától is bűn volna.
János keserű szájjal mosolygott.
– Kis Ninette, – mondta elbiggyesztett szájjal – most állsz itt és tanítasz engem.
– Mert látja, én ezt olyan biztosan tudom, én ezt a vérem minden cseppjében érzem.
Halkabban és nyugodtabban tette hozzá:
– És különben: maga nevelt engem ilyenné.
– Tessék?
– Maga nevelt ilyenné. Maga tanította, hogy ilyen legyek. Ha maga énvelem nem törődött volna, akkor én egy tántorgó, szegény lélek lettem volna. Akkor most nem haragudnék rám. De… sem eddig nem szeretett volna, sem azután nem szeretne.
János vonogatta a vállát.
– Maga akarta, – mondta Ninette – hogy én ilyen legyek. Maga tanított meg rá, hogy őszintének, hűségesnek, jónak, becsületesnek kell lenni.
– Én megmondtam neked, – felelte János komoran és a foga között – hogy én megtanítottalak igazat mondani; meg foglak tanítani hazudni is.
Ninette elmosolyodva csóválta meg a fejét.
– De látja, – mondta gyöngéden és hízelegve – akkor már későn volt. Velem maga azt tehette, amit akart. És ha maga belőlem jó, tisztességes és boldog asszonyt csinált, akkor most már rossz, hazug és boldogtalan akkor se lehetek, ha maga akarja.
Előre hajolt. Gyöngéd, odaadó és hízelgő volt a mozdulata.
– De akarja-e? – kérdezte megindultan.
János is meghatva nézett rá. De könnyes szép szeme, hozzáhajlása, hűsége és odaadása olyan asszonyi volt és olyan sugárzó volt, hogy János még azt mondta, amit akart, de a könnyed szavakban már forró indulat reszketett.
– Pedig, – mondta – én megmondtam… hogy azért… az enyém vagy…
Ninette mosolyogva várt. János nem bírt magával. Egy hirtelen mozdulattal magához karolta Ninettet és szomjas szájjal kereste az ajkát. Ninette megrettenve kapta hátra a fejét, elfordította az arcát és kétségbeesve akart kiszabadulni a János karjaiból. János feszesen szorította az egyik karjával magához, a másik kezével a fejét akarta maga felé fordítani. Ninette acélizmokkal védekezett, a fejét hátrafeszítette, és amikor János utána hajolt, rántott magán egyet és mind a két kemény öklével mellbe ütötte Jánost. János eleresztette és hátratántorodott.
Ninette kiegyenesedve, kibomlott hajjal, ökölbe szorított kézzel és villámló szemmel állt:
– Ezt teszed velem? – szólt János fuldokolva.
– Ezt. Menjen el innen.
– Utálsz engem…
Ninette megrázta a fejét. Kibomlott fényes, fekete hajfürtjei lobogtak.
– Mindenkit utálok, – mondta lázasan – csak őt szeretem.
János csikorgatta a fogát.
– Hát elmehetek? – kérdezte tajtékzó dühvel.
– El.
– Ha most… így… elmegyek, akkor közöttünk mindennek örökre vége, – mondta János magánkívül. Akkor soha többé nem ismerjük egymást.
Ninette hallgatott.
– Igy is menjek el?
– Igy is.
János az ajtóhoz ment és egy haragos kilincscsapással ki akarta nyitni az ajtót. Az ajtó nem engedett. János hevesen rángatta. Végre eszébe jutott, hogy ő zárta be kulcsra az ajtót. Szégyenkezve fordított egyet a kulcson, kinyitotta az ajtót, visszanézett Ninettere, Ninette dacosan állt a helyén, János behúzta maga mögött az ajtót és szégyenkezve, megverve, megalázatottságtól és dühtől fuldokolva rohant végig a sötét folyosón a lakásába.
A két szobájában szégyenkezéstől őrjöngve járt ide-oda. A székeket felrugdalta és a tükreibe hangtalanul ordító grimászokat vágott. Félórai nyargalás után belevágta magát az ágyába, órákig fetrengett a forró vásznak között és régen világos reggel volt, amikor sajgó fejjel, kimerülten elaludt.
IV.
Másnap déltájban ébredt fel. Kinyitotta a szemét és az ébersége első másodpercében megrohanta a szégyenkezés és a megalázottság. Eltorzult, keserű szájjal rágott szét haragos káromkodásokat, azután hirtelen elhatározással felugrott az ágyból. No jó. Majd meglátjuk.
Csengetett. Felhozatta a lapjait és reggelit hozatott. Miután megreggelizett, még nagy étvágyat érzett. Erre mindjárt ebédet hozatott. Miközben evett, belépett Lippai.
– Csak nem vagy beteg? – kérdezte meglepetve. – A hölgykoszorú odalent már türelmetlenül várja a feljöttödet.
János halkan káromkodva mondott valamit a hölgykoszorúról, azután Lippaihoz fordult.
– Nem vagyok beteg, – mondta. De úgy vágyódom az egyedüllét iránt, hogy ez a vágy szinte már beteges.
– Kérlek.
Lippai vette a kalapját. Mielőtt kiment volna, üzletszerű hangon megkérdezte:
– Óhajtasz valamit? Kivánsz valamit? Akarsz tudni valamit?
– Köszönöm, semmit, – felelte János habozva.
Lippai felsőbbségesen mosolygott.
– Tudod, mit, – mondta – akkor majd én kérdezek tőled valamit: nem tudod, mi történt Ninette-tel? Az arca sápadt és a szeme ki van sírva.
– Nem tudom, – mondta János dühösen. – És nagyon leköteleznél, ha magamra hagynál.
János megebédelt, szivarra gyújtott, visszafeküdt az ágyba, végigolvasta a lapokat, azután újra befordult és elaludt. Délután négykor ébredt fel megint. Ekkor felkelt, megfürdött, felöltözködött és lement sétálni. Találkozott Theodori Vilmával.
– Fenséged újabban egészen elkerül bennünket, – mondta Theodori Vilma.
– Ha tudnám, hol lehet magát egyedül találni, – mondta János komoran, – akkor oda elmennék.
Theodori Vilma kutató és vidám pillantást vetett rá.
– Aki ezt ilyen komoran kérdezi, – felelte mosolyogva – az természetesen nem kap választ.
Biccentett a fejével és tovább ment. János elgondolkodva nézett utána. Később felment a terraszra Lippait keresni. A terraszon ott ült Ninette. János elment előtte, nem nézett rá, és később, amikor Lippait a szobájából lehozta, a terrasz másik végén ült le vele.
– Ninette egyedül van, – mondta Lippai félrehúzott szájjal – és azt várja, hogy odaülünk.
– Én nem ülök oda.
– Úgy? Hm. De estére… együtt van páholyunk… együtt kell ülnöd vele.
– Nem kell. Nem megyek el a színházba.
Lippai húzogatta a száját.
– No csak gyere, – mondta gúnyosan. – Ninette szerzett egy földszinti jegyet… a Theodori Vilma kedvéért el akar jönni… de nem akar terhedre lenni. – Viszont: ez a hadiállapot lassanként igen feltünővé válik.
– Bánom is. És nagyon kérlek, szüntesd be ennek a témának a tárgyalását.
Lippai hallgatott. Uzsonnáztak, azután elmentek sétálni. Egyszer meglátták a távolban Ninette-et; János erre lefordult az útról és bevitte Lippait is az erdőbe. Az egész idő alatt többnyire hallgattak. Hét óra tájban megindultak a színház felé. Lippai ekkor félrehúzott szájjal megszólalt.
– Ha jól látom, – mondta csendesen – Ninette-nél dobva vagy.
A budapesti argot-t használta. Az az érzése volt, hogy a megszólalása így bizalmasabb és semmi sértő nincs benne. János összehúzta a szemöldökét, de azután szótlanul bólintott igent.
– Hm. Ha jól rekonstruáltuk a történteket, akkor az történt…
János feléje fordult.
– Tuk, – mondta csodálkozva. – Miért tuk? Ki ez a többes szám?
– Theodori Vilma, – felelte Lippai nyugodtan.
Kötekedve nézett Jánosra.
– Mert azt csak nem akarod, hogy Ninette-et faggassam?
János nem felelt. Lippai tovább beszélt.
– Ha tehát a történteket jól rekonstruáltuk, akkor te, miután eddig ernyedetlenül főzted Ninette-et, tegnap végre megjelentél nála, – körülbelül félegykor, mert az ablakaid akkor elsötétedtek, – hogy a járandóságaidat behajtsd. A csevegés eltartott vagy másfél óra hosszat, – kettőkor a szobád megint világos lett – és a csevegés során nemcsak az derült ki, hogy egy lánynál hiába írja be magát az ember a főkönyvbe, hanem az is, hogy egy fiatal asszony csak az urát szereti. Vagyis: Ninette-nek egy szerelme van és az Kerékgyártó úr. Téged pedig a szó legszorosabb értelmében kidobott.
János bámulva nézett rá.
– Óriási, – mondta. – Hogy a ti agyatok, hogy be van rendezve az ilyen kutatásokra.
– Budapesten, – mondta Lippai büszkén, – sokkal különb kombinációk is sikerültek már. Hisz ez itt gyerekjáték volt. Itt még azt is meg lehetett állapítani, hogy a drámának nagyon kínos részletei lehettek, mert a Ninette szeme ki van sírva és te bőszülten jársz és messze elkerülöd őt.
– Óriási, – mondta János.
– Óriási; de most azt hiszem itt az ideje, hogy jobban bánj vele. A végén mindennek te vagy az oka.
– Én?
– Hogyne. Miért voltál négy évig ájtatos és nagylelkü patriarka. Tudhattad volna előre, hogy ez jön. Egy asszony, akit szeret a férje, az a férjét szereti és senki mást.
János rábámult.
– Furcsa, de így van, – mondta Lippai. – Mi néha már elfelejtjük, hogy tisztességes asszonyok is vannak a világon. Megérdemled a büntetést, mert te is elfelejtetted. Felsültél. Nyugodj bele. Bánj jól vele.
– Nem.
– Don Juan megbukott és most tombol…
János dühbe jött.
– Tudod mit, – mondta felfortyanva Lippainak, – kegyeskedjél nem belefecsegni ilyen indiszkrét módon az ügyeimbe. Utálom ezt a budapesti hangot…
Lippai harsányan hahotázott.
– Utálod? Ez nagyon jó. Előbb alaposan megtárgyalod az ügyet, azután kijelented, hogy utálod ezt a budapesti nyiltszívűséget, vagy ha úgy tetszik művészszabadságot, vagy ha úgy tetszik bohém indiszkréciót. Most már igazán bevallhatnád, mennyivel jobb nyiltan beszélni, mint diszkrétnek lenni.
János hallgatott.
– Ezzel szemben és szívesen elismerem, hogy most már művész vagy és nem segédjegyző.
János tiltakozó mozdulatot tett.
– Ne tiltakozz, – mondta Lippai. – Tiltakozol? Úgy? Hát… hm… mondd csak kérlek… mikor nézzük meg végre azt az eladó birtokot?
A színházhoz értek és lassan felmentek a páholyba.
– Nem válaszoltál a kérdésemre, – mondta Lippai.
– Ne kínozz.
Leültek. János rátámaszkodott a páholy kopott bársony könyöklőjére és elbúsúlva nézett le a nézőtérre. A nézőteret lassan megtöltötték a fürdővendégek. János nem látta őket. Vakon bámult bele a földszint nyüzsgésébe. A kis zenekar játszani kezdett. János megmozdult, figyelmesen kiegyenesedett, azután nekibúsúltan mondta:
– A szomorú az, hogy engem ez most lázasan érdekel.
– Micsoda?
– Ez az előadás. És minden színházi előadás.
– Miért szomorú ez?
– Azelőtt nem tudtam tíz percnél tovább egy nézőtéren megmaradni. De a… hm… a nagy budapesti bukásom előtt való estén azt hallottam, hogy… hm, az öreg Cavallar azt szokta volt mondani, hogy nincs olyan rossz előadás, amelyből tanúlni ne lehetne.
Gondolkozva és lassan mondta:
– Nincs olyan kontár, akitől tanúlni ne lehetne, ha mást nem: hogy egyszer, egy nehéz helyen hogy vesz lélekzetet, hogy egyszer egy szokatlan mozdulata miért jó és miért tetszik. Nincs olyan nagy művész, akinek tanulnia ne kellene; minél nagyobb művész valaki, annál inkább; egy nagy művész nem is tanúlhat másból, csak abból, ha magát állandóan összehasonlítja másokkal. A börziánernek mindennap el kell mennie a börzére, katonának a kaszárnyába, diáknak és tanárnak az iskolába, színésznek a színházba.
– No hát… ez nagyon helyes.
– Nagyon helyes, – mondta János búsan. – De azóta én mindennap ülök egy színházban, fogom a páholy undok párkányát és elejétől végéig kidülledt szemmel lesem az előadást.
A színpadon játszani kezdtek. János megmarkolta a párkányt és egyenesen ülve, előrehajtott fejjel, feszült figyelemmel nézett a színpadra.
– A tragédia teljes, – súgta Lippai. – El akartad csábítani Annát. Ez nem sikerült. De az öreg Cavallar, a Komtur egyszer csak megjelent és magával ragadott a pokolba.
János egy kérdő pillantást vetett rá.
– Már benne is ülsz, – mondta Lippai. – Már kínlódol is. Fogod a párkányt… kidülledt szemmel nézel a színpadra… marcangolod magad: hogy lehetne még jobbnak lenni, hibátlannak lenni, tökéletesnek lenni… benne vagy már a pokolban.
János bágyadtan elmosolyodott, azután figyelmesen nézte, ami a színpadon történik. Az első felvonás végén lelkesen fordult Lippaihoz:
– Te, ez a Theodori Vilma nagyszerű.
– Mondtam én.
– Kodovszki is egészen jó.
– Na.
Mikor a darabnak vége volt, mind a ketten felmentek a színpadra. János odament Theodori Vilmához.
– Nagyszerű volt, – mondta neki. – Legelsőrangú.
Theodori Vilma gyanakodva nézett rá.
– Őszintén mondja?
– Esküszöm. Tudja mit: nagyon örülnék, ha a télen együtt énekelhetnénk valahol.
Theodori Vilma a nyakába ugrott és megcsókolta.
– Döntő bizonyítékul pedig, ha akarja, összehozom Wormserrel.
Theodori Vilma boldogan köszönte meg a kedvességét, azután sietett átöltözködni. János azután Kodovszkinak is gratulált, később átsétáltak a vendéglőbe vacsorázni. Együtt ültek egy nagy asztalnál. A terem másik végén egy kis asztalnál egyedül ült Ninette. János úgy helyezkedett el, hogy ne kelljen látnia. Theodori Vilmával foglalkozott. Theodori Vilmának ragyogó jókedve volt. János most nagyon szépnek találta. Vacsora végén egyszer odahajolt hozzá.
– Mondja Vilma, – kérdezte halkan – nem vagyunk mi itt a kelleténél sokkal többen?
Theodori Vilma körülnézett, gondosan megszámlálta a jelenlevőket, azután nevető arccal, kötekedő szemmel ezt súgta Jánosnak.
– Kilenccel vagyunk többen, mint kellene.
Az asztalnál tizenegyen ültek. János nevetett.
– Hol lehet magát egyedül találni?
– Jőjjön le holnap délután hatkor a keresztúthoz; a nyirfaerdő mellett…
János bólintott. Az asztal alatt megszorította a kezét és Theodori Vilma visszaadta a keze szorítását. A társaság ekkor már nagyon jókedvű volt. A cigány a terem túlsó oldalán izgatottan horgászott a János tekintete után. Tizenegy óra volt.
Az asztaluk előtt ekkor Ninette ment el. Befejezte a vacsoráját és most ment kifelé. Egyedül haladt végig a termen karcsuan, sötét ruhájában, fehér arcával. Amikor előttük elment, fejbólintással, szerény és óvatos mosolygással köszönt a társaságnak. János ekkor az arcába nézett. Az arca sápadt volt és beesett, a szeme kisírott. A társaság tagjai köszöntek neki. Ninette erre tovább ment, odaért az ajtóhoz és hamarosan eltünt a folyosón.
János ekkor intett a cigánynak. A cigányok lázas buzgósággal hurcolkodtak át és nemsokára magukon kívül játszották a János nótáit. A társaság egyrésze elment, a másik része ottmaradt és Jánost figyelte. János nekibúsultan mulatott. Theodori Vilma egy óra hosszat elragadtatva nézte, – János néha-néha szépeket mondott neki – azután elment lefeküdni. János megcsókolta a kezét, hosszan az ajkához szorította; Theodori Vilma megszorította a kezét. Nemsokára már csak Lippai maradt ott. János ekkor féktelenül ivott és dühödten tombolt; ivott, énekelt, tajtékzó haraggal szidta a világot és csörrenve vágta földhöz a poharakat. Egy óra tájban végét vetette a zenének és lesöpörte az italt az asztalról. Úgyse tud lerészegedni, – hát minek? Lassan felállott, Lippaival együtt szótlanul elment és indult fel a lépcsőn. Az első emeleten, mielőtt elváltak, Lippai mondani akart valamit, de János intett neki, hogy ne szóljon, egy bólintással búcsut vett tőle, azután komoran elindult a lakása felé.
Az első szobájában megállt és körülnézett. Mit keres? Semmit. De nem jó így egyedül lenni. És nem jó inni, ha az ember úgyse tud lerészegedni. És minek tombolni, amikor az ember a rosszkedvét úgyse tudja kitombolni. Az élet nem mulatságos. Szégyenkezéseknek, keserűségeknek és gonosz indulatoknak a rút rétege rakódik le a szívben, mint a mérgek a pohár fenekén. Soha a víz tiszta már nem lehet. Nincs nyugodt és derült öröm. Az ember fáj magának.
Fuldokolva ment az erkélyajtóhoz és haragos rántással feltépte mind a két szárnyát. Levegőt! Tiszta, csillagos eget. Kint sötéten és mozdulatlanul álltak a fekete erdők, túl rajtuk ott volt a néma hegy és az egészre ráborult a tiszta, nagy égbolt. János szomjasan szítta be az erdőnek éles, fűszeres lehelletét. Ez jó. Tiszta és éles. A zúgó fejből elűzi a tisztátlan mámort; a lélekben nem gomolyog többé az alaktalan düh; a szenvedő agyvelő képeket és gondolatokat forgat, ahelyett, hogy üresen őrölné a maga kínját. Lám, aki valamire tud gondolni, az nem is kínlódik már olyan keservesen. Csak gondolkozni kell, tiszta és világos képeket forgatni; mintha az élet egy nagy képeskönyv volna: egyik képet a másik után fellapozni…
Jánosnak az orra, a szeme, a szája, a szíve egyszerre tele lett egy régi emléknek a képével, az ízével, a színével, a szagával. Igy ömlött be a nyitott ablakon a hegyi éjszaka éles, fűszeres lehellete, amikor öt évvel ezelőtt nála, ebben a szobában fölnyílt az ajtó és gyorsan, komoran, egy vakmerő találkozóra asszonyosan földiszítve, belépett a tizenhatéves Ninette. Gyorsbeszédű, pattogószavú, elkeseredett, elvadult gyerekleány. Tántorgó szegény lélek. Milyen furcsa, milyen fanyar kedvességű, milyen mulatságosan megható kis vadmacska volt…
János nekitámaszkodott az ajtónak, belenézett az éjszakába és elmélázó szeme előtt egyik kép a másik után bukkant föl tisztán, élesen és olyan elevenen, hogy váltakozó illatukat érezte… Eleinte Ninette lázadozott még néha; azután már csak azt akarta akarni, amit ő akart. És mit akart ő? Azt akarta, hogy Ninette derült legyen, egyszerű, jó és tiszta. Az lett-e? Az… Egyszer, bágyadt színességű őszi napon a budai hegyekben sétáltak és ő ezt mondta Ninette-nek: „Te, Ninette, te sohase tudod magadat a tisztelettől rászánni arra, hogy engem tegezz? Olyanok vagyunk, mint egy magyar parasztpár. A férj tegezi az asszonyt és az asszony magázza a férjet.“ – Ninette mosolyogva felelte: „Vagy olyan, mint egy apa és a lánya.“ – Milyen különös volt, milyen kedves volt, milyen gondos volt ez a fiatal leány, amikor két-három évvel ezelőtt minden nap eljött hozzá és a látogatóit fogadta, a leveleit írta meg és a ruháit tartotta rendben. Mennyi asszonyi tapintat és anyai gyöngédség volt benne. És egy félévvel ezelőtt milyen nagylelkű, milyen drága és milyen hősies volt, amikor a fogcsikorgatásnak egy éjszakáján eljött hozzá, hogy egy megsebzett komédiás vígasztalására önmagát áldozza föl. És tegnap éjjel… Mi történt tegnap éjjel?
János föllapozta az utolsó lapot. Egy pillanat alatt végig élte az egész jelenetet és olyan irtózatosan keserű szégyenkezést érzett, hogy eltorzult tőle a szája és verejtékes lett a homloka. De ezt a szégyent nem a kudarca miatt érezte. Ezt a szégyent azért érezte, mert a kudarcot kihívta. Mert belefogott valamibe, amibe soha, soha belefognia nem lett volna szabad.
Csikorgó foggal szorította ökölbe a kezét. Elmozdult az ajtóból. Tehetetlenül állott meg, néhány támolygó lépést tett a szobában, levágta magát a diványra, fölugrott róla, beleült egy karosszékbe és meggörnyedve hajolt előre, mintha testi fájdalom kínozná.
– Milyen ostoba egy gazember vagyok én, – mondta hangosan. – Milyen vak, ostoba és alacsony gazfickó. Hogy én ezt tehettem! Hogy én ettől vissza nem szédültem. Hogy én ezt a kedves, szép, tiszta lényt ilyen megalázó védelemre kényszerítettem.
Egyszerre föltünt előtte a Ninette arca: úgy, ahogyan ma este látta. Sápadtan, beesett, kisírt szemmel. A Ninette édes arca. A Ninette mélységes, hűséges, szép szeme.
– Nemcsak, hogy gazember voltam, hanem még utána is még én kínoztam pimasz duzzogással, aljasan ordináré haraggal, mint a leghitványabb fajtájú férfiak a nőket, akikkel nem boldogúlnak. Üldöztem! Üldöztem! Üldöztem!
Látta Ninette-et, amint sötét ruhájában, fehéren, kisírt szemmel végigmegy a termen, óvatos, fájdalmas mosolygással meghajtja a fejét és az ajtón át eltünik. Egyedül van. Egyedül… Ninette. Az ő kis Ninette-je. Az ő drága kislánya… A fájdalma olyan görcsösen kínzó lett, hogy a nyelvébe harapta bele a fájdalomordítását. Behúnyta a szemét és vak dühvel szorította le a két szemehéját, hogy forró könnyek ne hulljanak végig az arcán.
Sokáig ült így összegörnyedten, mintha a megbánásnak, a fájdalmának és a szégyenének a korbácsütései alatt ülne. Átszolgáltatta magát ezeknek a korbácsütéseknek, hosszan, tűrve és megadóan. A tűrés azután lassan lefegyverezte a fájdalmat. Szívének kínja megenyhült. A fájdalmas görcs, amelyben ült, föloldódott. Sóhajtva tért vissza a nyugalma és a józansága. Kiegyenesedett. Bús nyugalmat érzett, amelyben élesen lát és tisztán gondolkozik az ember.
Milyen nagyszerű volt tegnap ez a kedves Ninette. Ez a drága és tiszta asszony. Egy alávaló helyzetben milyen okos, elszánt és bátor. És miért volt ilyen? Mert jóra született? Azért is. De még inkább azért, mert ő nevelte ilyenné. Milyen rút és csömörletes dolog volna, ha más lett volna. Ha engedte volna, hogy ő egy vétket elkövessen. De nem engedte. Okossá, tisztává, bátorrá nevelte az, aki nevelte. Ki nevelte? Aradi János. Ha azzal, ami tegnap történt, ő csak próbára akarta volna tenni Ninette-et, akkor most dagadhatna a szíve a büszkeségtől. Ilyen győzelem. Ilyen pompásan megformálni egy puha gyereklelket… De ő nem próbára akarta tenni. Ő megrohanta…
Hogy történt ez? Hogy volt ez lehetséges? Hiszen őt nem is hajtotta egy mindent elsöprő vágy. Ő nem is néz Ninette-re olyan szemmel, mint férfiak nőkre. Hogy történt? Unatkozás? Elfoglalatlanság? Hiszen neki mindegy: a könnyű Theodori Vilma vagy… vagy más. Miért gondolt Ninette-re? A lelkünk alján gonosz indulatok rakódnak le, mint a mérgek a pohár fenekén. A férfihiúság szégyennek tekinti, ha az ember elereszt egy nőt, akit a kezében tartott. Könnyű nők repdesnek az ember körül; szédültek, játszók, nagyon erősek, nagyon gyöngék; egy nagyon részeg, vagy egy nagyon józan világ. Az elveszettek. Akik nem ismerik az anyai mosolyt és a halálos hűséget. És az ember elfelejti, hogy ezek mögött ott van egy másik világ, millió és millió asszony, a jók, hűségesek, feleségek, anyák. Itt csillog a szemét az ember szeme előtt és a csillogó szeméttől már nem is látja az ember azokat, akik cserébe egy életért odaadják a maguk életét.
Egy életet adni?… Ő nem született rá. De ha nem született rá és ha Ninette-et odaadta másnak, akkor a kezét utána csak azért szabad kinyújtani, hogy… nevetséges: végig se lehet gondolni… de mégis csak azért… azért, hogy megáldja. Don Juan megbukott? Nem, nem bukott meg. Don Juan meghalt. Amikor próbára tevődött a konoksága és az elszántsága, vergődni kezdett és kimúlt. – Don Juan. Ki mer a maga kedvének életeket föláldozni? Ki tud a maga kedvének életeket föláldozni?
Ki Don Juan? Hnatyuk, a rutén hotelszolga. A sánta Hnatyuk, aki az énekével elbűvöli a szobalányokat és aki a kútba küldte a kis Ankát. De aki azt mondja: olyanná akarom tenni a lelkét, hogy örömem teljék benne? Aki gyanakodva néz minden közeledő szerelmeskedést, nem hoz-e valami komplikációt? Aki asszonyi könnyeket nem tud látni? Az fogadja el azokat a könnyű nőket, akiket, mint a láng a lepkét, a furcsa híressége feléje vonz, az játssza azt, ami játék, de óvakodjék sorsokkal játszani és ne merjen lelkekhez hozzányúlni. Don Juan meghalt. És milyen jó, hogy meghalt. És milyen szeretni való az a puha, erős és áldott asszonykéz, amely a halálos döfést megadta neki.
Édes Ninette! Keserű elszántságú, kisírt szemű, bánatos, hősies Ninette! Milyen jó lesz melletted ülni és tiszta örömmel a tiszta szemedbe belenézni. Édes, árva Ninette, – kihez van nekem közöm ezen a kerek világon! Kim van nekem ezen a kerek földtekén! Milyen szép tőled, hogy megtartottad magadat nekem. És milyen jó lesz nézni a te virágzó életedet, nézni, örülni, boldognak lenni, örülni annak, hogy szeretsz és szeretni azokat, akik hozzád tartoznak. Minek él az ember? Azért, hogy jó legyen. Hogy másoknak örömet szerezzen, – úgy-e kis Ninette, ugy-e elhagyott, szomorú, árva Ninette, ugy-e édes, édes kislányom?
Jánosnak olyan csordultig megtelt a szíve forró és tiszta szeretettel, hogy felugrott és kirohant a folyosóra. Odament a Ninette szobája elé és hallgatózott. Csend van? Alszik? Alszik-e… vagy… nem fáradt sírás az, aminek egy-egy halk hangja átszűrődik az ajtón? János összefacsarodó szívvel hallgatózott, de azután megint nem hallott semmit. Ah, késő éjjel van… három óra… most várjunk még… mindjárt hajnalodik… azután gyorsan reggel lesz.
Visszament a szobájába, lefeküdt és elaludt. Hét óra tájban felriadt. Mi az? Miért riadt fel ilyen frissen és felindultan? Oh, Ninette! Felugrott, lázasan felöltözködött és sietett lefelé. A reggeliző szobában kereste Ninette-et. Nem volt ott. Hol van? A terraszon.
Kiment a terraszra. Meglátta Ninette-et és feléje indult. Az asztaloknál már más reggelizők is ültek, de ő nem látott senkit. Dobogó szívvel ment előre és elhomályosodó szemmel Ninette-et nézte.
Ninette sápadtan és megrettenve pillantott rá. Ő odaért hozzá, szólni akart, de nem tudott szólni. Tehetetlenül mosolygott, azután szótlanul, ügyetlenül leült Ninette mellé, a száját rágta és aggódva nézett Ninette-re, megérti-e. De Ninette már megértette. A megrettenése most már eltünt; a szeme tele lett könnyel; sápadt arcára hálás és megindult mosoly ült ki.
Jánoshoz odarohant a pincér és János merev arccal reggelit rendelt. A pincér elrohant. János ügyetlenül rámosolygott Ninette-re. Ninette-nek vonaglott a szája. Egy ideig hallgattak. Ninette azután előrehajolt.
– Nem haragszik, – mondta zihálva – ugye nem haragszik rám?
– Édes kis lányom…
Ninette sírni kezdett. A szomszéd asztaloktól oda néztek.
– Ninette, – mondta János halkan – ne sírj… bocsáss meg nekem… majd máskor mindent elmondok, nézd… nem szeretem a mézet könnyekkel.
Ninette mosolyogni próbált; lehajtotta a fejét, hogy elrejtse az arcát. János a reggelijével foglalkozott, hogy elfogulatlannak lássék. Ninette kezdte legyőzni a sírását; de a fejét még lehajtva tartotta. János mondani akart neki valamit… ami mindent elmondjon, valamit, ami könnyed és vidám, amit egy hotelterraszon a reggeli mellett el lehet mondani.
Ráhajolt a csészéjére és halkan, közömbösen, Ninette-re rá se nézve így szólt:
– Mondd Ninette… ha majd gyerekeid lesznek… hogy fognak engem híni a gyerekeid?
Ninette bámulva nézett fel.
– Nem érted? Hát valahogy csak szólítanak majd a gyerekeid. – Te fogod őket tanítani rá. Hát hogy szólítanak majd?
Ninette nagy szemmel nézett rá.
– Hát hogy már, no? Jancsinak szólítanak? Vagy bácsinak? Vagy minek?
A Ninette arca felderült. Kitalálta. Megindult mosoly futott végig a szája körül. Előrehajolt; egy-két könnye még rápergett az asztalra, a vaj és a méz közé, de a szemében már hűség, hála és jókedv világított. A könnyei között felszabadultan, tisztán nevetett.
– Nagyapának, – mondta sírva, nevetve, halk, ujjongó, hálás elragadtatással.
VÉGE.