Don Juan három éjszakája: Regény

AZ ELSŐ

I.

A hotel mögött sötét fenyőerdők mentek a hegynek fel. A fenyőerdőkön túl már a zord hegy meztelen kőteste látszott. A hotel előtt széles terrasz volt; messze el lehetett róla látni a sikságra. A terrasz székein és padjain fehérruhás és tarkaruhás nők sütkéreztek. Délfelé járt az idő.

A nők között egyszerre mozgás támadt. A hotel kőlépcsőjén két férfi jött lefelé és a terraszon át lassan ballagott egy üres gloriett felé. Az egyik karcsú és igen magas fiatal ember. Barna arc, keskenyre nyirott barna bajusz és diószínű, de éles és kötekedő pillantásu szem. Puha kalapját kissé félrecsapva ráhúzta az egyik szemére. Olyan volt, mint egy nagyon szép magyar parasztlegény. Ez Aradi János volt, az énekes. A másiknak – az alacsonyabbnak és kövérebbnek – borotvált, sápadt arca nem lett volna csúnya, ha az orra nem nagyon lapos és ha duzzadt szája nem nagyon nagy. Ez Lippai Kázmér volt, költő és zenekritikus.

A nők felzaklatottan mozgolódtak, suhogtak, susogtak; a beszélgetések tüntetően elhalkultak vagy tüntetően hangosakká lettek; a János lehúzott kalapja alá kék és fekete tekintetek kerestek utat, és az egyik csoportból, amelyben lányok állottak, hangosan zugott fel az elragadtatás:

– Milyen édes! – mondták bele a fiatal hölgyek a János arcába. – Milyen drága.

János mozdulatlan arccal, de kötekedő tekintettel vette le a kalapját egy-két ismerőse előtt. Lippai mosolyogva mondta:

– Őfelsége lever-je. Ez, remélem, mindennap így van.

– Mindennap, – felelte János. Azóta gyűlnek ide ennyien, amióta déltájban erre megyek le ujságot olvasni.

– Hagynak?

– Tudják már, hogyha ilyenkor zavarnak, goromba vagyok.

Leértek a glorietthez és leültek. Lippai leveleket szedett elő a zsebéből. Szerződési ajánlatokat János számára. János meghallgatta az ajánlatokat, azután így szólt:

– Szóba se álljunk velük. Arra kérlek, csak Wormserrel tárgyalj. – Ne garasoskodjék; ne fecsegjen arról, hogy engem Amerikában még nem ismernek; ha egyszer énekeltem, majd megismernek; garantáljon ne ötvenezer márkát, hanem százezret; viszont én októbertől májusig akkor azt teszem, amit ő akar. Nekem ez jobb így; én szeretek engedelmeskedni, mert ambicióim nincsenek; és minél többet keres ő, annál jobb nekem.

– Jó, – mondta Lippai, – még ma irok neki. És ha alkudni akarna?

– C’est à prendre ou à laisser, – mondta János.

Elővette az ujságjait és olvasni kezdett. Lippai a leveleket rendezgette, azután ő is ujságot vett a kezébe. Félóra múlva egy boy sietett le a hotel felől hozzájuk.

– Nagyságos úr, – mondta Jánosnak, – kérem szépen, tessék feljönni. Egy hölgy keresi a nagyságos urat. Fent vár a hallban.

– A déli vonattal jött? – kérdezte János csodálkozva. – Nem láttam…

– Automobilon jött.

János elsötétült arccal állott fel. Lippai várakozó tekintettel nézett fel rá.

– Csak gyere, – mondta János. – Nemcsak, hogy terhemre nem vagy, hanem inkább hasznos a jelenléted.

Felmentek a hallba. A portás szótlan meghajlással mutatott az egyik sarok felé. A sarokban – hátával kifelé – egy karosszék állott. A karosszékből, amikor odaléptek, egy lobogó kékfátylas, feltűnő és feldúlt szépségű hölgy állott fel. Lippai nagy meghajlással köszönt neki.

– Ah, báróné, – mondta különös tisztelet nélkül.

A báróné nem törődött Lippaival. Jánoshoz fordúlt és keztyűs kezével megragadta a János kezét.

– Kegyetlen, szívtelen, – mondta zihálva, – volt lelke… Csakugyan elment szó nélkül. És nem ír. Egy hete.

János összehúzott szemöldökkel nézett körül. Az a néhány ember, aki a hallban volt, nagy figyelemmel kisérte a jelenetet.

– Kedves, – szólt János szigorúan, – ha azt akarja, hogy beszélgessünk, akkor kegyeskedjék… több nyugalommal és halkabban.

Helyet mutatott a bárónénak a karosszékben; helyet mutatott Lippainak is és leült ő is. Egy-két másodpercig csend volt, azután a báróné ismét megszólalt és halk, de lázas szemrehányásokkal halmozta el Jánost. János most már derült részvéttel és jóindulatú figyelemmel hallgatta a szemrehányásokat. A báróné egyre fokozta a szemrehányásai támadó erejét.

– Nyomorúlt. Hűtelen. Csábító. Csaló. Gazember, – sziszegte végűl a János arcába.

János derült arccal nyúlt a belső zsebébe, kivette a tárcáját és a tárcájából kivett egy gondosan elhelyezett lila borítékot. A lila borítékból kivett egy lila levelet, átnyujtotta Lippainak.

– Olvasd kérlek, – mondta.

Lippai elhülve vette át a levelet és halkan olvasta:

János bólintott.

– Nézd meg a dátumot, – mondta Lippainak.

– December huszonhét.

– Ma van július tizenötödike.

A báróné sötétvörös arccal nyult a selyemköpönyege zsebébe és szikrázó szemmel méregette Jánost. János derült arccal hajolt meg feléje. Azután szótlanul belenyúlt ő is a zsebébe, kivett egy pisztolyt és a báróné felé nyujtotta.

– Itt van, – mondta. – Ez sokkal jobb, mint a magáé. Az a gyöngyháznyelű játékszer nagyot puffanna, nagy feltünést keltene és semmit se használna. Ez azonban…

A báróné hirtelen mozdulattal eltolta a János pisztolyát, azután minden átmenet nélkül sírva fakadt. János engedte, hogy sírjon. Visszavette Lippaitól a levelet, eltette, várt még egy kicsit, azután közelebb csúszott a székével a báróné karosszékéhez és halkan mondta:

– Na! Kedves. Egy ilyen szép asszony. Egy ilyen okos asszony. Egy ilyen elbűvölő teremtés.

A báróné abbahagyta a sírást.

– Akkor… miért?… gazember! – mondta duzzogva, de nagyobb felindulás nélkül.

– Mert itt volt az ideje, – felelte János szeretetreméltóan. – Ezentúl kezdett volna már a dolog rosszízűvé lenni. Kellemetlenné. Magának is, nekem is. Hiszen… ebben megegyeztünk.

– Meg, – mondta a báróné sóhajtva. – De én azt hittem…

– Hm, – kérdezte János gondolkozva, – mondja csak: otthon vannak már Borsodnánáson?

– Most megyek. Azt hittem, magát el tudom vinni.

– Hm… hát Garamszigethy kapitány nem lesz vendégük nyárra?

– De igen, – felelte a báróné zavarodottan, – de csak két hét múlva jön.

– És a báró?

– Ő talán egy hét múlva.

– Adja át kérem a bárónak az üdvözletemet. A legszeretetreméltóbb házigazda és a legkiválóbb műértő. Maga innen három óra alatt hazaér.

– Kettő alatt.

– Persze maga vezeti a kocsit.

– Én.

Csend lett. A báróné sóhajtva állott föl.

– Hát Isten vele, – mondta bágyadtan.

János megfogta keztyűs kezét, kézcsókot jelzett, azután kérő arccal, biztatva és derülten felmosolygott a bárónéra. A báróné vonogatta a vállát; a szája vonaglott, de azután durcásan elmosolyodott.

– Jó mulatást nyárra, – mondta János.

– Isten vele Lippai, – mondta a báróné.

Kezét nyújtotta Lippainak, azután siető lépésekkel indult ki a hotel elé. A hotel előtt ott állott nagy kék automobilja. A chauffeur megforgatta a fogantyút, a báróné a kormánykerékre tette a kezét, a chauffeur felugrott a hátsó ülésre, a férfiak köszöntek és az automobil elindult. A chauffeur magánkívül fütyült, a nagy automobil zuhogva és recsegve vágtatott le a hegyről.

– Megy ez nyolcvan kilométerrel, – szólt Lippai meghökkenve.

– Megy ez még százzal és százhússzal is, – mondta János. – Ha hazáig ki nem töri a nyakát, otthon már megvigasztalódik.

Egy darabig elgondolkozva néztek a síkság felé rohanó kocsi után, azután visszamentek a hallba. Csengetés hallatszott.

– Ez már a harmadik csengetés, – mondta János. – Gyerünk ebédelni.

Bementek az étterembe. Amikor beléptek, itt is halk mozgás támadt, és amikor leültek, egy csomó női fej fordult több kevesebb nyiltsággal János felé. Az asztalukon rögtön ott volt a leves. A pincérek lázas igyekezettel szolgálták ki Jánost. János jó étvággyal evett, azután derülten nézett körül.

– Nem kedves ez? – mondta. – Ennyi nő. A tizenkilencedik század legforradalmibb gondolata a nyaralás volt. A polgárság asszonyai így majdnem akkora szabadsághoz jutottak, mint az arisztokrácia asszonyai. Szaturnália két-három hónapig. Így alakul át a világ nemi morálja.

– Na, – mondta Lippai szkeptikusan, – talán a pihenés vágya is…

– Hogyne, – felelte János. – Megszabadulnak a kis menage gondjaitól; és idegen férfiakkal ismerkednek meg. Nekik is jó. De milyen jó nekünk. Itt összeterelődtek; lényegileg egész nap a szerelem gondolatával foglalkoznak; csak választani kell közülök.

– Neked!

– Dehogy. Neked is. Mindenkinek. Itt minden férfi pasa és szultán.

– Te, ha jól látom, már választottál.

János kissé zavarodottan nézett Lippaira.

– Azt nem láthatod, – mondta. – Nem láthatja senki.

– Rajtad nem, – felelte Lippai. – Te itt három-négy nővel foglalkozol egyforma figyelemmel. Azzal az ábrándos barnával ott, azzal a démoni szőkével, a kékruhással, ott a sarokban, azzal a hervadó marquise-zal ott a terem végén és még eggyel, akit nem láthatok, mert a hátam mögött ül. Diszkréten. Egy-egy hosszú, de teljesen nyugodt pillantás. Mindegyik azt hiszi, csak az övé az igazi. Rajtad nem is látnám, melyik az igazi. De rajta látom.

János kételkedő mosolygással rázta meg a fejét; Lippai nyugodtan fordult féloldalt egy asztal felé, amelynél egy feltünő asszony, egy fiatal leány és egy monoklis úr ült. Nézett az asszonyra, az asszony felnézett rá, Lippai köszönt neki, az asszony mosolyogva intett vissza. Lippai visszafordult János felé.

– Cavallar Ninette, – mondta nyugodtan.

– Ismered őket? – kérdezte János meglepetve.

Lippai legyintett. Azután befejezte a mondanivalóját:

– A te arcodról nem láttam volna még. De a Ninette arcáról mindent láttam. Nem titkolódzik ez a kislány.

– Nem, – felelte János kissé elszomorodva. – Ami annál nevezetesebb, mert a vőlegénye ott ül az asztalnál.

Lippai szinte felugrott a helyéről.

– Ne mondd, – kiáltotta elképedve. – Hopfner Olivér a vőlegénye?

– Úgy hivják? Én nem tudom. Csak azt tudom, hogy itt jegyezte el nyolc napi ismeretség után.

– Óriási, – mondta Lippai elragadtatva, – óriási.

Diszkréten feléjük fordult és nagy figyelemmel nézegette őket. Az asszony evés közben rámosolygott. Nagy barna hajkoszorúja volt; egy kissé hervadt arca; teli szája; nyugtalan, szomjas mély szeme, kövéres, kis teste. A leány nem hasonlított rá. Hófehér arca volt, csillogó fekete, sűrű haja, amelynek a nehéz fonatai asszonyosan voltak a fejére rakva. Nagy fekete szeme, amelynek a tekintete néha meglepően komorrá lett. Tisztán metszett orra és ékesen rajzolt szája. Karcsú, magas fiatal teste. Mindkettőjük öltözködésében volt egy hangos vonás. A ruha, amelyet hordtak, a legjobb szabónál készült, de a színében, vagy a diszítésében volt valami feltűnő. A férfi, aki velük ült, hosszú úr volt; gőgösen és kihivóan hordta a monokliját; nagyon korrektül viselkedett, halkan beszélt és ha beszélt, kilátszottak a szájából előre álló nagy fogai. Lippai jól szemügyre vette ezt a társaságot, azután felvidultan fordult vissza Jánoshoz.

– Most legalább el fogod nekem mondani, – szólt János, – hogy kik ezek.

Lippai boldogan kezdett beszélni.

– Mindenekelőtt Hopfner úr, – mondta kéjjel. – Hopfner úr egy egészen különös, intellektuális bivaly. Szeszgyára van, nagy szeszgyára, élesztőgyára, más rokontermékek gyára. Időről-időre azonban tollat ragad és tajtékzó dühvel, egy-egy hosszú tanulmány keretében nekiront valaminek. Kezdte az irodalmon. Azután reformálni akarta a magyar hitelügyet és rettenetesen megtámadta a bankokat. Foglalkozott már joggal, közigazgatással, közlekedésüggyel, magyar zeneélettel és a magyar filozófiai élettel. A lapok most már nem adják ki a dolgait. Ő hetilapot akart alapítani, de nem tudta magát elszánni: pénzügyi legyen-e a lap vagy filozófiai. Inkább könyveket ad ki; a könyveit senki se olvassa, pedig néha nagyon mulatságos támadások vannak benne – engem is megtámadott már egyszer – és most, ha jól tudom, az a szándéka, hogy ő fogja végre megalapítani a hiányzó magyar filozófiát. Időről-időre mozgalmakat is akar indítani, de semmiféle mozgalom, amelyet ő kezd, nem sikerülhet, mert Hopfner mester olyan gőgös, mint egy fiatal lángelme és úgy bánik az emberekkel, mint a hódító normann urak az alattvalóikkal. E mellett az aprópénzt nagyon megbecsüli… nézd meg a pincér arcát… ha semmit se tudnék rólatok, akkor is tudnám, hogy te szórod a pénzt, ő pedig háromszor veri a fogához.

– Én nem szórom, – mondta János. – Szeretem jól megfizetni azokat, akik nekem szolgálatot tesznek.

– Egyszóval Olivér Budapest egyik ékessége; és nekem különös kedvencem. Majd meglátod, ha zenéről beszélgetünk.

– És a nők?

– A nők! A nőket te ismered.

– Nem én.

– Dehogy nem. Az öreg Cavallar-ra csak emlékszel.

János gondolkozott.

– Oh, – kiáltotta egyszerre, – Cavallar Raoul?

– No úgy-e? Tudod, hogy azt beszélték, hogy te ölted meg?

– Én!

– Te. Az öreg akkor már elmúlt hetvenéves. A szklerózisa nagyon előrehaladt volt és nem is volt tiszta elméjü. De színpadon még hibátlanul mozgott és a hangja… a hangja már csak egy tiszteletreméltó rom volt… de ha nem akadt jobb, még mindig meg lehetett hallgatni. No, és az öreg királyi gőggel nézte le a fiatalokat, mondjuk: fiatalabbakat; amiben igaza is volt, mert akkortájt évekig a legvigasztalanabb hangproletárok tolongtak az opera színpadán. És amikor te először énekelted Tannhäusert, akkor eljött a színházba. Mondom: már nem volt ép elméje. Nem lehetett vele három percig értelmesen beszélni. De egy dolog megmaradt benne: a művész-düh és a művészgőg. Kimondhatatlan, fájdalmas féltékenység a másik iránt; kimondhatatlan lenézés mindenki iránt, aki nem énekelt úgy, mint ő és nem értett zenéhez úgy, mint ő. Akkor este beült a páholyba; reszkető fejjel, de fejedelmi lenéző, gőgös mosolygással. És azt mondják, hogy amikor először kinyitottad a szájadat és ő az első hangot meghallotta, akkor hangosan felkiáltott. Azután még jobban elkezdett reszketni a feje. Belekapaszkodott a bársonypárkányba és reszkető fejjel és halálsápadtan ült egész este. Várt. Reménykedett. És amikor nemcsak nem romlott a dolog, hanem még javult – hiszen három percnél tovább nem tartott az elfogódottságod és azután úgy jártál, keltél, mintha tíz éve volnál színpadon – szóval, amikor egyre jobb lett a dolog, egyre példátlanabb és a felvonások végén jött az őrjöngés és az öreg tudta, hogy teljes joggal jött, mert ő igazán értett hozzá, akkor összeroskadtan ült a helyén, az előadás végén tántorogva kiment, kocsiba ült, hazament, lefeküdt és élve nem kelt fel többé. Három nap múlva meghalt.

János elgondolkozva vonogatta a vállát.

– Egyszóval a szklerózis ölte meg. Tanulság: az ember hetven éves korában ne járjon színházba. Ha én megérem a hetvenedik évemet, én kint lakom a tanyámon és a buzavetéseim iránt érdeklődöm, nem a zene iránt.

Hallgatott egy ideig, azután megkérdezte:

– És az asszony? És a… a leány?

– Az asszony. Az asszony… hm, hiszen látod. Cavallar valami ötven éves volt, amikor a budapesti operában félig már hajótörötten kikötött. A nő, Hudacsek Juli, valami kis vendéglőben szolgált fel. Lehetett tizennyolc éves. Cavallar elvette. Az első évben megszületett a leány. Anna. Annina. Ninetta. Az apja imádta. Az anyja nem sokat törődött vele. De amíg Cavallar élt, addig az asszony egészen rendesen viselkedett. Az öregnek nagyon éles szeme volt.

– Azóta?

– Hm. – Az öreg a vagyonát a leányra hagyta.

– Nagy vagyona maradt?

– Jóval több egy félmilliónál, alig kevesebb a milliónál. A pénz a leányé, de amíg az asszony él, ő kapja a jövedelmet. Ha a leány férjhezmegy, a jövedelem fele az övé. A leány egyébként színésznőnek készül.

– Úgy? Hm. Ez a Cavallar ez olasz volt.

– Az. Állítólag valami hires családból… az öreg néha azt állította, hogy az ősei valami grófok voltak.

János elgondolkozva nézett át a túlsó asztalhoz. Ninette egész arccal feléje fordult. Az arcán türelmetlenség és bosszúság volt. János nagyon megváratta. János egy futó pillantást vetett Hopfnerre, látja-e, mi történik körülötte. Hopfner gőgös arccal és korrekt mozdulatokkal evett. A János tekintete erre visszatért Ninette-hez és nyugodtan, egyenletesen, de hosszan belemélyedt a szemébe. A Ninette fekete, mély, nagy szeme nyugtalanul lángolt fel. A leány fekete hajfonatos fehér fejét dacosan emelte magasra. Karcsú felső teste előrehajolt. Egész lénye kihivóan és tüntetően, ígérve, követelve, sugározva fordult János felé – szégyenkezés nélkül, a feltünést inkább keresve, mint kerülve – mintha hangosan rá akarna kiáltani vagy mintha egy hangos rákiáltást várna tőle. János sokáig nézett vele szembe, azután az az érzése támadt, hogy a teremben most már mindenki őket nézi. Lassan lehajtotta a fejét, mintha a tányérjára hajolna, de a leánynak látnia kellett, hogy ez a meghajlás – egy kérés, egy kérdezés, egy igenlés – neki szól.

– Ennek a leánynak a feje, – gondolta, – csakugyan pompás olasz kameákat juttat az ember eszébe. De van valami, ami engem zavar rajta.

Az ebéd véget ért. Az ebédelők kimentek a hallba és a terraszra feketekávét inni. Cavallarék felkeltek. Az asszony rámosolygott Lippaira. Ninette hosszan és sötéten ránézett Jánosra, olyan hosszan, hogy Jánosnak megint kényelmetlen érzése támadt. Hopfner mozdulatlan gőggel várt rá, míg az asszonyok elindulnak. Amikor végre elindultak, akkor feszesen, mereven, gőgösen ő is utánuk ment.

János várt egy darabig, azután Lippaival együtt ő is kisétált a terraszra. A Cavallarék asztalánál megálltak. Az asszony nagyon örült Lippainak.

– Most legalább lehet valakitől, – mondta boldogan, – jó budapesti dolgokat hallani. Tud-e új pletykákat?

– Hogyne.

– Jaj, mondja el.

János bemutatkozott Hopfnernek. Hopfner száraz gőggel fogadta a bemutatkozást. Lippai leült az asszony mellé és beszélni kezdett. Az asszony nagy érdeklődéssel és néha-néha elfuló nevetéssel hallgatta. János leakart ülni az asszony másik oldalán, Ninette azonban megfogta a mellette lévő széket, gyors fejmozdulattal felnézett rá és mintegy odanyújtotta neki a széket. János mosolyogva köszönte meg; leült és önkénytelenül elbiggyesztette a száját. No mi lesz ebből? Semmi se lett. Lippai az asztalfőn suttogott az asszonynak, ők pedig mind a hárman hallgattak. János gondolkozva, várakozva és egy felsőbbséges belső mosolygással nézett egyszer Hopfnerre, egyszer a leányra. Mit akarnak ezek? Mi készül itt?

A leány karcsú nyaka egyszer-kétszer megmozdult. A feje előbb jobbra hajolt, azután balra hajlott. Miért mozog ilyen idegesen és türelmetlenül ez a lány? Miért rángatja szépen metszett, nyugalomra teremtett száját? – A leány egyszerre felkapta a fejét és megszólalt. Meleg, de rekedtes hangja volt; odavetve, gyorsan, pattogva beszélt.

– Mikor énekel megint? – kérdezte félvállról, nagyon gyorsan Jánostól.

– Hamarosan.

– Megint a kurszalonban?

– Nem. Most már zongorám van az egyik szobámban.

– Akkor az ablaka alatt gyűlnek össze. Türi?

János nevetve vont vállat:

– Miért ne?

– Libák.

János összehúzta a szemöldökét.

– Fiatal leányok, – mondta nyugodtan. – Joguk van rá, hogy túlbecsüljenek mindent, amit értéknek tartanak. Fiatal emberek ebben nem is különböznek egymástól… és egyik fiatal lány olyan, mint a másik…

– Azt hiszi? Téved, – mondta nagyon gyorsan Ninette.

János egy udvarias, de kételkedő mozdulattal belenyugodott a dologba. A Ninette karcsú nyaka megmozdult. Ninette ide-oda forgatta a fejét, azután hirtelen egész arccal odafordult János felé:

– Magának, – mondta gyors és pattogó hangon, – módjában lesz meglátni, hogy nem minden fiatal lány egyforma.

János meghökkenve nézett Hopfnerre. A Hopfner szeme most rámeredt. A Hopfner szemében világossárga, szinte fénylő karika volt egy barnás mag körül. Hideg kutyaszem, gondolta János. Ez a hideg kutyaszem most nyugodt, konok, gőgös tekintettel rámeredt. Jánoson egy villamosáram futott végig. Izgatott jókedve támadt. No végre. Csakhogy itt vagyunk. No lássuk.

Nagyon lassú fejmozdulattal odafordult Hopfner felé. Hosszú szemöldöke felett egy vonalnyit – csak egy vonalnyit – összeráncolódott a homloka. Dióbarna meleg szemének a héjja is egy kissé – csak egy vonalnyira – összehúzódott. Egész, szép arcáról, keményen formált, barna fejéről csakúgy suhogott le a felsőbbséges, nyugodt kötekedés. Nagyon nyugodt, nagyon hetyke magyar parasztlegény volt.

Lássuk csak. Meddig birod ezt? Mit akarsz ebből? Hosszú másodpercek teltek el. A Ninette fehér arca előbb sápadt lett, azután kipirult. Hopfner végre megmozdult. Csendesen megingatta a fejét, mintha igent intene valami ki nem mondott kérdésre, a szájával kiszáradtan nyelt néhányat, azután lesütötte a szemét. János várt egy kicsit, azután odafordult Ninettehez.

– Hm, mondta udvariasan, – nem készülnek valahová kirándulásra?

Ninette előbb sóhajtott egyet, azután gyorsan peregve felelte:

– Nem. Utálom a kirándulásokat.

– Itt nagyon szép kirándulóhelyek vannak.

– Nem érdekelnek.

– Talán társaságban… a társaság azután…

– Utálom a társaságot.

János elmosolyodott.

– Hát mi érdekli, ha szabad kérdeznem?

Ninette odafordult hozzá:

– Maga nagyon jól tudja, – mondta gyorsan és hangosan bele az arcába, – hogy engem mi érdekel.

János nem tudta megállni, hogy egy gyors, ijedt pillantást ne vessen Hopfnerre. Hopfner lehajtott fejjel forgatta a kanalát a feketekávés csészében. Jánosnak mégis elég volt.

– Maguk, – mondta, – ebéd után ugyis le szoktak feküdni. Én tehát búcsúzom.

Mindnyájan fölálltak és mentek be a hotelbe. Ninette előre ment és magával vitte Jánost.

– Délután mit csinál? – kérdezte tőle halkan, pattogva.

– Olvasok… később sétálok.

– Hat után?

– Hm… hat után…

– Én lemegyek a nyirfaerdőbe. A zöld padhoz. Lejön?

– Le.

A leány megállt, gyorsan kezet nyújtott neki, erősen, fiúsan megszorította a kezét, kurtán bólintott Hopfnernek és az anyjának, azután fölment a lépcsőn. Hopfner utána nézett, azután gőgös fejbiccentéssel elbúcsúzott és elment. Az asszony utána fordult.

– Mit szólnak ehhez a nyirott majomhoz? – kérdezte jókedvü fölháborodással.

– Nevezetes ember, – szólt Lippai elismerően.

János nem felelt. Elbúcsúzott és egyedül hagyta az asszonyt Lippaival.

II.

A hotel előtt szólt a zene és a terraszon megkezdődött a fürdővendégek alkonyati sétája. János bement a fenyvesek közé, a széles útról letért egy szűk hegyi ösvényre és lassan ereszkedett le a nyirfaerdő felé. A nyirfaerdő kis lombos sziget volt a fenyőfák között, a közepén világos zöldre festett pad állott. Jánosnak az úton még fanyar volt a szája ize, de amikor a nyirfaerdő közelébe ért és a fák sűrűségéből kivillogott egy női ruha fehérsége, akkor megmelegedett a szíve. Milyen szép, hogy az embert itt egy fiatal leány várja. És milyen szép ez a fiatal leány.

– Jó napot kis Ninette, – mondta derülten.

Ninette gyors, fiús mozdulattal nyújtotta neki a kezét. János megfogta a kezét; nem eresztette el: a két keze közé fogta.

– Hideg a keze, kis Ninette.

Leült melléje a padra. A leány nála hagyta fiús, hideg kezét.

– Nézzen rám, kis Ninette. Örül, hogy itt van?

A leány feléje fordította mély, nagy fekete szemét és nem felelt.

– Jó magának itt, én velem? – kérdezte János.

A leány a fejét forgatta. A nyaka megmozdult.

– Jó, – felelte gyorsan. Különben nem jöttem volna. Különben nem híttam volna.

– Hm. Igaz.

János lassan eleresztette a leány kezét. Pár másodpercig hallgattak. A leány karcsú nyaka megmozdult. A fejét ide-oda forgatta, az alsó ajka egyszer-kétszer megmozdult; odafordult Jánoshoz és pattogva, villámgyorsan kérdezte:

– Mondja, ki volt az az undok nő?

– Mi? – kérdezte János elhülve. – Ki? Miféle nő?

– Aki délben itt volt magánál.

János dühbe jött.

– Hja az, – mondta haragosan, – az az én legutóbbi barátnőm volt.

Ninette nem volt meglepetve.

– És mit akart? – kérdezte pattogva.

– Azt akarta, – felelte János kegyetlenül, – hogy ne szakítsak még vele. De én elküldtem, mert soha tovább egy ilyen barátkozást nem folytatok… legföljebb öt-hat hónapig.

Ninette bólintott.

– Igaza van, – mondta kurtán. – Minek is tenné?

János elhallgatott, és meghökkenve nézett rá. Mi ez? Tudja ez a leány, hogy mit beszél? Ninettenek megint vonaglott a nyaka és tiszta metszésü feje ide-oda forgott. Egyszerre odafordult Jánoshoz:

– Tudja maga, – kérdezte gyorsan, – hogy azok odafent miért libák?

– Kik?

– Akiket maga úgy védett. A lányok. Az ostoba libák, akik olyan elbüvölten gágognak maga körül.

– Nem tudom.

– Azért ostoba libák, mert erre nem mondanák, hogy igaza van.

– Úgy?

– Igen! És ha tudni akarja: még azért, mert elbűvölten gágognak maga körül és mindegyik úgy tesz, mintha halálosan szerelmes volna magába, – de próbálná csak azt mondani valamelyiknek, hogy bizonyítsa be a szerelmét. Majd lenne: papa! mama! – ostoba, ijedt libagágogás.

Hangosan és haragosan beszélt. És most, amikor indulatban beszélt, nem pattogtak a szavak olyan gyorsan az ajkáról. János elhülten hallgatott, azután fejcsóválva mondta:

– Tudja kis Ninette, én jobban is szeretek fiatal lányokhoz nem is intézni ilyen felszólításokat…

– Miért? Csak az igazit kell megkeresni. Nem olyan libát, mint azok ott.

Egész arccal János felé fordult. Fehér arca most kigyulladt; finom szája felindultan, lihegve szítta be a levegőt; mély fekete szeme kitágultan, sötéten sziporkázott. Jánosnak megdobbant a szíve.

– Tudja kislány, – mondta fanyar mosolygással – maga igazán nehézzé teszi az embernek a hallgatást.

– Lehetetlenné akarom tenni.

Toppantott a lábával. Lakkcipőjének a talpa alatt csikorgott a kavics.

– Nem akarom, hogy hallgasson. Azt akarom, hogy beszéljen.

János dobogó szívvel hallgatott. A leány egy mozdulattal közelebb jutott hozzá.

– Én tudom, mit beszélek, – mondta gyorsan. – Én tudom, mit teszek. Én tudom, mit akarok.

János nem birt magával. Az egyik kezével megfogta a Ninette kezét, a másik karjával magához hajlította a leány derekát.

– Tudod, hogy mit beszélsz? – suttogta felindultan. – Tudod, hogy mit akarsz?

– Tudom.

János hátrahajlította a fejét és belenézett a szemébe.

– Szeretsz engem, kislány?

A lány nyugodtan felelte:

– Nagyon.

Ekkor közeledő beszélgetés zaja hallatszott. János eleresztette a lányt és lassan felállott. A beszélgetés közeledett.

– Ide jönnek, – szólt János. – Ne lássanak együtt.

– Én nem bánom, – mondta dacosan a lány.

– Én igen.

Odalépett hozzá. Egészen mellette volt és újra megszédült a lány friss és édes szagától.

– Mikor vagy egyedül? – kérdezte.

– Tizenegy után.

– De akkor…?

– Az anyám a másik szobában van. De ha egyszer jó éjszakát kívántunk egymásnak, reggelig egyik se törődik a másikkal.

– Tizenegy után… várlak.

Ninette bólintott.

– Eljössz?

– El.

János megszorította a lány kezét. A lány visszaadta a szorítást, azután megfordult és eltünt a fák között. János lassan indult az ellenkező irányba.

Este, a vacsoránál Lippai a tányérja fölött odaszólt Jánosnak:

– Igaz, hát mennyire vagytok a kis démonnal?

– Miféle kis démonnal? – kérdezte idegenkedve János.

– Mifélével? Ninette-tel. Egyébként: minek a kérdezősködés. Ha megnézem őt és megnézlek téged, az arcok többet mondanak, mint amit a szájak tudnának… Na, mi a baj?… Hát azt hiszed, nem tudta délután az egész fürdő, hogy találkoztok. És azt hiszed, kételkedett benne valaki, hogy legalább is újabb találkozásban állapodtok meg. Én csak azt az egyet szeretném megtudni, mit tud ez a Hopfner. Ül ott, mint egy gutaütött kőszobor… egy fölszarvazott vőlegény, ez még a budapesti jó társaságban is ritkaság, és…

– És én azt szeretném, – mondta halk ingerültséggel János, – ha szíves volnál más hangon beszélni… akármilyen dolgomról. Az én számomra elviselhetetlen ez a budapesti hang.

– Miféle budapesti hang?

– Ha akarod: ez az irodalmi hang, ez a színházi hang, ez a művész-hang, amely nem ismer asszonyi titkot és nem ismer férfi-szemérmet. Én nem hívom meg a nyilvánosságot az életem legprivátabb eseményeihez tanúnak, és arra az orra, amely bele akarja magát dugni ezekbe az eseményekbe, még mindig hatalmasan ráütök.

– Pardon, pardon, – felelte Lippai mosolyogva, – én csakugyan még mindig elfelejtem, hogy te voltaképpen még mindig tiszteletbeli szolgabíró vagy.

– Remélem, az is maradhatok.

Hallgattak, azután másról beszélgettek. Az étterem lassan kiürült. János nem mutatott hajlandóságot rá, hogy fölálljon. Kényelmesen elhelyezkedett a székén; mintegy mélyen beleült; a lábát messzire elnyujtotta és szivarozva nézegetett maga elé. A cigány a terem másik végén már abbahagyta volna a játékot. Minthogy azonban János nem mozdult, a primás tovább játszott és izgatottan horgászott a János tekintetére. Végre sikerült elcsípnie egy pillantását; a primás ekkor egy kérdő, kérő, alázatos és szuggeráló meghajlásba merült a vonójával. János bólintott. A primás ekkor villámgyorsan megfordult, a banda felét elküldte, a banda másik fele pedig a pincérek lázas segédkezése mellett átköltözött a terem innenső oldalára.

Lippai gúnyos jóindulattal nézte ezt a lázas tevékenységet. A cigányok halkan játszani kezdtek. János ránézett Lippaira.

– Mért nem szólsz? – kérdezte derülten.

Lippai vállat vont.

– Tudod mit, – mondta János, – akkor fölszólítlak, hogy teljesítsd a szerződésünk szerint való legfontosabb kötelezettségedet.

– A legfontosabbat?

– A legfontosabbat. Az, hogy az ügyeimet intézed, helyettem tárgyalsz és a nevemben megállapodol, az másodrangú fontosságú. A legfontosabb: időről-időre nekem gorombaságokat mondasz.

– Ha nagy sikereid vannak.

– Ha nagyon is bugyborékol bennem a jókedv. Most bugyborékol… Légy olyan szíves. Egy-kettő. Egészen kíméletlen dolgokat. Hogy pojácává ne váljak. Nem akarod? Majd én elkezdem. „Ez voltaképpen még mindig írnok a megyeházán. Nem is megyei úr. Segédjegyző. Soha ebből igazi művész nem lesz. Belészorúlt a világ egyik legszebb hangja, de a lélek az sohase lesz egy művész lelke. Ha jókedve van, huzatja magának a cigánnyal. Paraszt…

Lippai mosolygott.

– Hát nagyon tévedsz, – mondta csendesen. – Én igenis mindjárt kellemetlenkedem neked, de éppen az ellenkezőjét fogom mindennek mondani.

– No. Mit? Hogy?

– Te mindent megteszel arra, hogy fönntartsd azt az illuziót, hogy te privát ember vagy, úr vagy, gentleman vagy. Te elutasítod magadtól a művészhangot, te kerülöd a művész-társaságot, te ideinted a cigányt és ostobánál ostobább nótákat huzatsz a füledbe.

– No, és?

– Te többet is tettél: a két predikátumod közül kiválasztottad az egyiket és ahelyett, hogy altorjai és aradi Altorjay Jánosnak neveznéd magadat, nevezed magadat Aradi Jánosnak.

– Úgy van. És nekem Aradi Jánoshoz…

– Semmi közöd nincs. Annak a véletlennek, hogy a világ egyik legszebb hangja számára toknak a teremtés téged választott ki, a hasznát kiélvezed…

– Ostoba volnék, ha nem tenném.

– Úgy van. Kiélvezed… de mihelyt annyi pénzt összeénekeltél, hogy három-négyezer hold földet vásárolhass, rögtön abbahagyod az egészet, mégy haza gazdálkodni, megválasztatod magad képviselőnek.

– Igen. Magyarországon, ha az ember grófnak nem születik, legyen képviselő. Az majdnem annyi, mintha gróf lenne.

– Addig is úr vagy, gentleman vagy, zárkózott, privát ember vagy…

– Az vagyok.

– Hát: nem vagy az.

– Nem-e?

– Nem hát… Te nagyon csinos legény vagy… De mit gondolsz: amikor ezek között a részeg tyúkok között délelőttönkint mint egy nagytarajú kakas végigmégy, kinek szólnak a kótyagos sóhajtozásaik: Altorjay Jánosnak vagy Aradi Jánosnak?

– Aradi Jánosnak.

– No?

– Mit no! A színész, a művész, az író, a politikus, minden nyilvánosság előtt szereplő ember mellesleg társadalmi luxus-cikk. Köztárgy. Mindenkinek joga van rá. Köztárgy. Érzelmi hordár. Rajongási közszolga. Unatkozó nők érzelmi hordárja és kezdő kislányok rajongási gyakorlótere. Ez így van. Én ezt az állapotot tudmásul veszem, az előnyeit magamtól – nem vagyok szamár, – el nem utasítom. De mi közöm nekem az Aradi János olcsó sikereihez!

A Lippai halvány arca kivörösödött.

– Mi közöd hozzá? – kérdezte hangosan. Az a közöd hozzá, hogy te már csak kacérkodol azzal, hogy nem vagy az ünnepelt énekes, hanem te vagy a tiszteletbeli szolgabíró, aki véletlenül énekel. Szerep lett ez is. Más komédiások nappal más érdekes szerepet játszanak. Te ezt. De te is csak komédiás vagy, mint a többi.

János meghökkenve nézett rá.

– Te, – mondta elkedvetlenedve, – te komolyan dühös vagy. Te már nem pedagógiai szempontból mondasz nekem rosszakat.

Lippai bágyadtan elmosolyodott. Hallgattak egy ideig.

– Egyébként, – mondta János – azt hiszem, nincs igazad. Én nem vagyok művész. Én sohase fogok büvölögni és bájologni, hajladozni és énemet szivet döglesztően csavargatni. Én nem fogom soha megkérdezni, „milyen voltam“ és „mit szólsz ma hozzám“, és sohase fogom várni, hogy mindenki hálás legyen azért, hogy én a világon vagyok, és sohase hiszem el, hogy nekem jogom van hangosabbnak, gyávábbnak, neveletlenebbnek, szószegőbbnek, szabadosabbnak, erkölcstelenebbnek lenni, mint más embernek.

Lippai hallgatni akart. De azután felforrott bosszankodással csóválta meg a fejét és felindultan nézett szembe Jánossal.

– Hát ha szabad kérdeznem, – mondta élesen – mi jogon dobsz akkor te ki nőket és mi jogon szédítesz hármat-négyet egyszerre és mi jogon…

Nem folytatta. Egy heves és gúnyos mozdulatot tett a fejével és a kezével egyszerre. János csendesen felelte:

– Nőket azon a jogon dobok ki, hogy akiket kidobok könnyü jószágok és nem árt nekik a kidobás. Én három-négy nővel azon a jogon foglalkozom, hogy amikor közigazgatási gyakornok voltam otthon, akkor is hárommal-néggyel foglalkoztam egyszerre. Mert nem tudok nélküle élni, mert tizenötéves korom óta nem kerültem olyan helyre, ahol az első dolgom ne lett volna körülnézni: van-e itt nő.

– Don Juan tragikus szomjusága a nő után.

János vonogatta a vállát. Lippai gúnyosan folytatta:

– Most Don Juant tanulod. Tehát Don Juant játszod. Elvirát éppen kidobtad. Az öreg Cavallart – a komturt – te ölted meg. És Annát, – Anninát, – Ninettát – éppen ma készülsz a vőlegényétől elrabolni.

János megütközve nézett a Lippai gúnyos arcába. Gondolkozott, azután fanyarul mondta:

– Don Juant én a színpadon se játszom kedvvel. A színpadi Don Juan nevetséges és ostoba fickó. Paprikajancsi. Házasságszédelgő. Aki mindenkinek házasságot igér, az nem csábít, hanem csal. Én a legenda Don Juanját szeretem…

– Aki is?

– Aki is olyan tökéletesen meghódítja azokat a nőket, akiket szeret, hogy azok életre és halálra kiszolgáltatják neki magukat. Hogy boldogan ajándékozzák oda magukat, mert semmi más akaratuk és vágyuk nincs többé, csak az, hogy magukat odaadhassák. Akármi jön is később.

– Úgy? – kérdezte sápadtan és a foga között Lippai. És ha szabad kérdeznem, miért tudod te ilyen szenzációsan hipnotizálni a kis Ninettát és miért nem tudom én?

János rábámult Lippaira.

– Te? – kérdezte csodálkozva. Hát te… hát neked…

Lippai elvörösödött.

– Én? – felelte gyorsan, – nekem nem. Nekem mindegy. Csak tedd boldoggá azzal, hogy feláldozhatja magát. Akár te vagy az első, akár más. De azt tudnod kellene, hogy akinek ez a sikere van, az nem az ember, hanem a komédiás.

János elgondolkozva nézett Lippaira.

– Én azt hiszem, – mondta halkan – hogy te voltaképpen gyülölsz engem.

– Ugyan kérlek. Ha az őszinteséget így fogadod…

János legyintett. Hátrafordult, közelebb intette a primást. A primás a füléhez hajolt. János halkan fütyült.