Most is ott van hogyha még el nem veszett.
Rózsa mellett, rózsa mellett szép a piros tulipán.
Piros borral, piros borral itatott az alispán.
A primás elragadtatva húzta a János fülébe. János néha-néha az ajkához emelte a poharát. Lippai egy ideig nézte, hogy mulat János, azután felkelt és kiment. János régi nótákat huzatott, szomorúakat és vígakat, féltizenegykor azután felállott és felment a szobájába.
III.
János idegesen járkált két szobájában ide-oda. A hálószobájában végül lecsavarta a villamos lámpákat, hogy a szoba egészen sötét legyen. A másik szobában megállt és körülnézett. Egy másodpercig arra gondolt, hogy ezt a szobát fel kellene díszíteni; virágot kellene hozni; édességeket; valami édes italt. Azután bosszankodva és szégyenkezve kergette el ezt a gondolatot. Az asszonyvárás izetlen rutinja ide nem való.
Az erkélyajtóhoz ment és szélesen kinyitotta mind a két szárnyát. Kivülről bejött a nagy hegyek nyári éjszakájának éles, fűszeres lehellete. János kilépett az erkélyre. Lent, az erkély alatt fenyőbokrok sötétlettek, a fenyőbokrokon túl egy ember ment be az erdőbe. Messzebb a hegy magasodott fel az ég felé, a csúcsok felett mozdulatlanul pihent a sötétkék égbolt. János hosszú, remegő lélekzetet vett. Ingerülten nyujtózkodott; szomjasan szítta be újra meg újra a fenyveserdők éjszakai szagát. Az orra, a szája, a szive lassan megtelt egy vad ünnep fanyar édességének az izével.
Visszament a szobába és várt. Kint tizenegy órát ütött az igazgatói épület nagy órája. János – inkább a szivével, mint a fülével – könnyü lépteket hallott a folyosón. Felugrott és az ajtóhoz ment. Az ajtó felnyílott és belépett a szobába Ninette.
János egy halk és gyors kézmozdulattal bezárta mögötte az ajtót, azután elébe lépett, megfogta a kezét és beljebb vezette a szobába. Ninette nyugodtan vezettette magát. A lábán aranycsipkés vörös papucs volt. A testén könnyüszövetü pongyola: kivágott nyaku és bő ujju kimonó. Fekete haja laza, asszonyos kontyba volt csavarva. Fehér arca nagyon nyugodt volt, mozdulatlan, összezárt ajku. Tágra nyílt, sötét szeme mélyen és komoran lángolt.
János fogta a kezét és belenézett a szemébe. Nagy felindulás borzongott végig rajta. A leány hideg kezét lassan felemelte, a két kezébe fogta és kétszer, háromszor, négyszer lassan megcsókolta.
– Hideg a kezed, kislány, – mondta fuldokló, mély hangon. – Megmelegítem.
A lány átengedte a kezét a csókjainak. Mozdulatlanul állott és sötét, nagy szemmel nézett rá. Jánost zavarta ez a mozdulatlanság. Szinte fájt neki.
– Kis Ninette, – mondta könyörögve, – jó itt neked?
A lány szótlanul bólintott. János a mellére szorította két kezébe fogott kezét.
– Mondd, hogy nagyon jó, – suttogta lázasan. – Azt kell mondanod, hogy szeretsz. Azt kell mondanod, hogy boldog vagy. Azt kell mondanod, hogy…
Elakadt a szava. Türelmetlenül vonta magához közelebb a lányt és egyik kezével óvatosan megsímogatta a haját.
– Milyen szép a hajad. Milyen dús. Milyen puha. Milyen jószagu. – Azt kell nekem mondanod… nem tudsz nekem semmit se mondani?
– Boldog vagyok, – mondta halkan és engedelmesen Ninette.
– Nagyon.
János az egyik karjával átkarolta; a másik kezével megfogta az állát és maga felé emelte a száját. Lassan magához ölelte, azután haragos vággyal lehajolt a szájára. A Ninette teste engedelmesen követte a karja szorítását. A szája engedelmesen adta át magát a János forró szájának.
Egy hosszú csók jött; János mohón és ijedten akart mámort színi ebből a csókból; kétségbeesetten tapasztotta rá forró száját a Ninette tiszta és fanyar szájára, de a csók közben kétségbeesetten érezte, hogy hidegség és kiábrándulás hűti le a vérét. Mi ez? Miért van ez? Honnan jön ez? A Ninette mély szeme nyugodt és hüséges, csak egy kissé komor pillantással nézett fel rá. Miért ilyen nyugodt ennek a leánynak a tekintete? Miért ül benne most is elszánt komorság? János még egy másodpercig a karjában tartotta a Ninette karcsu testét, azután lehülten és szégyenkezve elbocsátotta.
– Oh, – mondta magában fogcsikorgatva és szégyenkezve – hisz ez egy gyerek. Fejletlen gyerek. Tacskó. Gyereklány.
Ninette zavarodottan állott meg rosszindulatu tekintete előtt. Nem tudta, mi történt. Ijedt és tehetetlen kifejezés jelent meg az arcán. Fehér arca sötétvörösre pirult. János bosszúsan nézte karcsú, fiús testét; asszonyosan diszített fejét; kivágott pongyoláját. Ninette gyerekesen eltorzult szájjal, könyörögve és hebegve kérdezte:
– Mi… mi az?
János nem felelt. Rosszindulatu tekintetének a súlya alatt Ninette egyre inkább összeomlott. Karcsu teste megroppant, a szeme ijedt lett és a szája fájdalmas. János megsajnálta. Közelebb lépett hozzá.
– El akar küldeni? – kérdezte egyszerre Ninette suttogva.
– Nem, nem, dehogy, – felelte János gyöngéden, felsőbbségesen, vigasztalóan.
– Nem szeret engem? – kérdezte a lány gyorsan, pattogva.
– De… de igen… szeretlek.
– Én magát nagyon szeretem. Azért jöttem ide.
Felnézett Jánosra. Ujra kiegyenesedett. A két kezét megmozdította, a fejét felkapta és hangosan így szólt:
– Itt vagyok.
János elmosolyodott. A Ninette két karjának a megmozdulása olyan volt, mint mikor a bábszínházban tárja ki egy bábu a karját. A hangja a legrosszabb fajtáju hősnő-pátosz volt. János mosolyogva nézett rá. Ninette folytatta:
– A magáé akarok lenni. Ezen a mámoros nyári éjszakán magának akarom ajándékozni magamat…
Jánosnak harcolnia kellett magával, hogy ne nevessen. Hol olvashatta ezt ez a lány? Milyen izetlen színpadon láthatta? Lehajtotta a fejét és közelebb hajolt Ninette-hez.
– Itt vagyok, – mondta Ninette.
János felé nyújtotta az ajkát. János elfogadta fanyar és ügyetlen csókját, de mosolygott azon az igyekezeten, amellyel vágyat és odaadást akart játszani. – Te kedves bábu, te ügyetlen csacsi kisleány, te komor, elszánt, szédült gyerek te. – A karjában tartotta még néhány másodpercig a Ninette karcsu testét, azután érezte, hogy nem szabad tovább a karjában tartania. Megcsókolta a Ninette homlokát, azután egy gyöngéd mozdulattal leültette a leányt egy karosszékbe.
Szédülve kergette el magától a leány szépségének a varázsát. Oh Istenem, ez szerelmes asszonyt játszott; – még csak nem is leány. Gyerek. Felindultan rázta meg a fejét, hogy minden más gondolatot, minden vágyat elkergessen magától. Hogy lehetett így csalódni? Hogy engedhette magát így megcsalni? Felindultan járt-kelt a szobában, azután kilépett az erkélyre. Itt jó hűvös van. Bent a szobájában ott van egy ragyogó szépségü nő, aki most aggódó szemmel kiséri minden mozdulatát, és akire most nem fog többé úgy nézni, mintha nő volna.
Elgondolkozva nézett bele a sötét, szép éjszakába és egyszerre úgy tetszett, mintha fény villant volna fel előtte. Ennek a leánynak az egész féktelenségét az magyarázza meg, hogy arról a szerelmes vágyódásról, amelyet játszik, éppen sejtelme sincs. Gyerek. És ezért olyan bátor, ezért olyan hangos, ezért olyan szájas. És a hangossága és a szájassága mögött egy gyereknek az ijedtsége és a zavara van. És ez a leány, amikor a leghangosabb, akkor éppen ijedt zavarban van. Zavarban van, ezért vonogatja a vállát és ezért mozdul meg egy kétségbeesett mozdulattal a nyaka, mielőtt megszólalna. Ijedt, zavarodott, elvadult gyerek. De honnan van ez a komorság a tekintetében? És miért vadult így el?
János vissza akart fordulni a szobába. Fordulás közben megállott. Lent, a bokrok mögött áll valaki. Ki az? Ugyanaz az ember, aki már az előbb is a bokroktól az erdőbe ment. Ugyanaz az ember; se most nem más, se az előbb nem volt más – milyen jó, ha az embernek ilyen éles szeme van – nem más, mint Hopfner Olivér. Jánost derüs, nagy jókedvre hangolta ez a felfedezés. Lám, egy ilyen intellektuális bivaly milyen éles szimatu egy vőlegény. Hát nem itt jár éjnek éjszakáján az ember ablaka alatt? Vajjon mit akar? Vajjon hogy képzeli ez azt, ami idebent történik? Vajjon mikor akart közbelépni? No, most elvárhat itt egy kicsit.
János visszament a szobába. Ninette komor tekintettel várakozott rá. Meg fogom én szelidíteni ezt a te komor tekintetedet, – mondta magában János. Odament Ninettehez és ráült a széles karosszék oldalára.
– Ide figyelj, kislány, – mondta neki derülten. – Akarod, hogy én szeresselek?
– Akarom, – felelte komoran Ninette.
– Akkor most szépen, őszintén, – de egészen őszintén – felelsz nekem minden kérdésemre. Akarod? Fogsz?
Ninette vonogatta a vállát.
– Kislány, – mondta János – ez a feltétel. Különben nem vagyunk barátok. Őszintén felelni mindenre. Igen?
– Igen.
János derülten lógatta a lábát és elgondolkozott. Azután megfogta a leány finom állát és maga felé fordította a fejét.
– Mondd meg mindenekelőtt, kis Ninette, miért jegyezted te el magadat ezzel a Hopfner úrral.
Ninette komoran és dacosan vonogatta a vállát.
– Őszintén! – intette meg János. – Becsületesen, nyiltan, őszintén. Tehát. Miért?
A leány dacosan vonogatta a vállát, azután kifakadt.
– Mert úgy akartam, – felelte gyorsan és pattogva.
– Úgy? – mondta János szigorúan. – Akkor mindjárt el is mehetsz. Akkor vége a barátságnak. Vagy felelsz őszintén, vagy alászolgája.
A Ninette szeme könnyes lett. A szája keserüen vonaglott. János megsimogatta az arcát.
– No kislány, – mondta gyöngéden – hát felelj szépen, őszintén, ahogy illik. Miért jegyezted el magadat Hopfner úrral?
Ninette könnyes, hűséges szemmel, meghatva és engedelmesen felelte:
– Hogy az anyámat bosszantsam.
Jánosnak nagy kedve lett volna nevetni, de tudta, hogy most már nem szabad nevetni. Egy konok és elvadult gyereklélek kezd itt kinyílni.
– Csak azért? Semmi másért?
– Csak azért. Semmi másért.
János elgondolkozott azon, miért örül úgy a Ninette feleleteinek. Azután egyszerre megértette. Azért, mert Ninette nem beszél a gyors, kihivó, pattogó harci hangján. Szeliden, csendes kislányhangon beszél.
– Úgy? Hát akkor azt mondd meg kedves kislány, miért akarod bosszantani az anyádat.
Ninette komor és sötéten lángoló tekintetet vetett Jánosra, és megrázta a vállát és a fejét. Most mindjárt fellázad. Most mindjárt kitör.
– Mondd kis Ninette, – kérdezte János gyöngéden – általában: nagyon gyülölöd az embereket?
– Minden ember gazember, – mondta mély meggyőződéssel.
– Honnan tudod?
Ninette meglepetve nézett rá és a gyors kérdésre nem tudott válaszolni. A nyaka megmozdult és a fejét zavarodottan forgatta ide-oda.
– Rólam például, – kérdezte János nyugodtan – honnan tudod, hogy gazember vagyok?
Ninette ide-oda forgatta a fejét.
– Mert lehet, hogy az vagyok, – folytatta János – de szeretném tudni, hogy te honnan tudod?
Ninette dacosan és zavarodottan forgatta a fejét.
– Szóval minden ember gazember? – kérdezte János még egyszer derülten.
– Az, – felelte Ninette kétségbeesve.
– No jó, – mondta János – akkor most egy másik kérdésre fogsz nekem felelni.
Lehajolt hozzá és halkan, de nyomatékosan kérdezte:
– Hány éves vagy te voltaképpen Ninette?
Ninette vörösre pirult.
– Tizennyolc, – felelte gyorsan és pattogva.
János még jobban lehajolt hozzá.
– Nem igaz, – mondta derülten.
– De igaz.
– Nem igaz. Kis Ninette… hidd el… neked sokkal jobban is áll még, ha fiatalabb vagy. Te tizenhétévesnek sokkal szebb vagy, mint tizennyolcévesnek. Arról nem is beszélve, hogy igazat kell mondani. – Hát hány is vagy?
Ninette lehajtotta a fejét és szégyenkezve mondta:
– Tizenhét? Nézzük csak: vagy már tizenhét?
– Leszek.
– Mikor?
– Jövő májusban, – suttogta Ninette megtörten.
János nevetve emelte égnek a szemét. Jövő májusban lesz tizenhét. És ezt nézte ő érett nőnek. És ez tudta őt megcsalni. De hogy tudhatta? Mi sugalta neki a sötéten vágyódó, hazug tekinteteit, azt a vad és keserü elszántságot, amellyel odaadást játszott, az egész asszonyi dühöt, amellyel hódítani akart és amellyel magát felkínálta?
János leugrott a karosszék oldaláról, széket vett és odaült Ninette elé.
– Felelj nekem most arra kislány, – mondta gyöngéden – felelj nekem arra… mert igaz, hogy minden ember gazember és én is az vagyok… de ha azt akarod, hogy hm… hozzám tartozz, akkor mindent tudnom kell rólad… felelj nekem arra… miért akarod boszantani az anyádat?
– Mert akarom, – felelte dacosan és pattogva Ninette.
– Akkor hát –.
János készült felállni. Ninette panaszosan és elkinzottan nézett fel rá. János újra leült.
– Nem, – mondta – nem akarom, hogy elmenj. De nagyon szépen kérlek rá, mondd meg nekem: miért… Várj csak: sokat veszekszetek az anyáddal?
– Most már nem.
– Miért?
– Mert most már úgyis tudja, hogy azt teszem, amit akarok.
– Azelőtt sokat.
– Például miért?
– Mert… mert ő azt akarta, hogy én még mindig kis gyerek legyek.
– Úgy? Pedig te már nagy leány voltál.
Ninette gyanakodva nézett Jánosra és kételkedve felelte:
– Az.
– Úgy. És még miért?
– Sok egyébért.
– Úgy. Mondd csak Ninette, nem szereted te az anyádat? – Felelj őszintén.
Megfogta a Ninette kezét. Ninette vonaglott, a kezét ki akarta szabadítani, a fejét elforgatta a János tekintete elől.
– Kis Ninette, mondd meg nekem őszintén.
A János hangja gyöngéd volt és meleg. A Ninette szemébe könnyek gyűltek, az álla remegett, a tekintetét még egyszer-kétszer el akarta fordítani, de amikor Jánosnak sikerült a szemébe néznie, egyszerre kifakadt:
– Gyűlölöm.
– Miért?
– Mert az apámat nem szerette.
– Honnan tudod?
– Apa mondta.
– Neked?
– Nekem. Megölelt és rámhajtotta a fejét és sírva mondta: látod csillagvirág, – mindig csillagvirágnak nevezett – látod csillagvirág: nem szeret. Hogy kell rá vigyáznom! Hogy kell őriznem. Te is vigyázz rá, csillagvirág.
János megrendülten hallgatott. Látta az öreg énekest, akit egész életében elkényeztetett a szerelem és aki öregségére boldogtalan jobbágya lesz egy késői szerelemnek, egy alacsony nőnek. A nő türelmetlenül jár-kel a hűség ketrecében és az öreg cukorral és ostorral próbálja tőle azt megszerezni, amit azelőtt boldog ajándékképpen a lába elé raktak. És a keserüség legemésztőbb perceiben az amúgy is megzavarodó elme elveszít minden korlátot és az öreg ember kétségbeesése felzokogva kezd panaszkodni az egyetlen nőnek, aki még imádja, az egyetlen emberi lénynek, aki egészen az övé: a tíz éves leányának.
Ninette várakozó, könnyes szemmel nézett Jánosra. János szavakat keresett:
– Nagyon szeretted az apádat, kis Ninette? – kérdezte végre gyöngéden.
– Nagyon.
– Jó ember volt… téged imádott?
– Igen.
– No látod…
No látod, nem minden ember gazember, – akarta János mondani. De a mondat második részét elharapta. – Nem ezt kell mondani, mással kell megpróbálkozni.
– Kis Ninette, – mondta komolyan – a te apád nagyon kiváló ember volt. Nagy énekes; tökéletes művész; zenéhez senki nála jobban nem értett. Büszkének kell rá lenned és mindig nagy szeretettel kell rá gondolnod. De… hiszen te okos leány vagy… próbáld azt megérteni, vagy ha nem tudod megérteni, hidd el nekem, hogy abból többnyire baj lesz, ha idősebb ember fiatal nőt vesz el. Nem szabad az anyádat nagyon szigorúan megítélned; az ő neveltetése olyan volt és ő olyan körből került ki, hogy meg se tudhatta magát értetni… nem tudott az új viszonyokba beleilleszkedni. Nem szabad azt mondanod, hogy gyü…
– Gyűlölöm.
Ninette eddig figyelmesen hallgatta a János szavait, de most kifakadt. Összehúzott homlokkal és szikrázó szemmel mondta újra:
– Gyűlölöm.
– Nézd csak kis Ninette…
– Erről ne is beszéljen nekem. Gyűlölöm.
János türelmesen mondta:
– Nézd kis Ninette… nem szabad olyan szigorúan ítélkezni… vannak az életben különös helyzetek… látod, te is a Hopfner úr menyasszonya vagy… ugye az vagy és lám mégis –.
Ninette meghökkenve nézett Jánosra és nagy zavarban hebegte:
– Az… egészen… más.
– Miért egészen más? – kérdezte János óvatosan.
Ninettenek vacogott a foga. Az egész teste remegett, a fejét lázasan forgatta ide-oda.
– Miért? – kérdezte János szeliden.
Ninette ekkor felemelte hozzá kétségbeesett, könnyes szemét és reszketve, csüggedten, a szivéből lassan felszakadozva mondta:
– Mert én… úgyis… nemsokára… meghalok.
– Miii?
– Mert én meghalok.
– Miért halnál te meg, ha szabad kérdeznem?
Ninette a szája elé kapta a kezét, hogy visszafojtsa a kitörő sírását. De már későn volt. A száján kifakadt a sírás és Ninette eltorzult szájjal, kétségbeesve zokogta:
– Mert én örököltem az apám betegségét.
– Oh te…
János nem folytatta. Megfogta a Ninette kezét. Azután megint odaült melléje a karosszékre, a haját simogatta, csitította, vígasztalta és dédelgette. Ninette odahajtotta hozzá a fejét és keservesen, felszabadultan, hosszan zokogott. János engedte, hadd sírja ki magát.
– No kicsikém. No kis Ninette. No kedves kislány…
Ninette még szepegve és lihegve bújt oda Jánoshoz, de a könnyei lassan elfogytak. János várt még egy kicsit, azután megsimogatta a fejét, azután gyöngéden megfogta az állát.
– Nézz fel rám Ninette. – Te komolyan azt hiszed, hogy örökölted az apád betegségét?
– Én tudom…
– Honnan tudod?
– Tudom.
Ninette könnytől ázott arca megint dacos lett.
– Kislány, – mondta János figyelmeztetően, – légy őszinte. Honnan tudod? Mondta valaki?
Ninette igent intett.
– Ki mondta?
– Az anyám.
János bosszankodva ugrott le a karosszék karfájáról.
– Mikor mondta? Hogyan mondta? – kérdezte dühösen.
– Tizenegy éves koromban. Összevesztünk.
– Hát ide figyelj Ninette. Amit az anyád mondott, az nem igaz. Egyszerüen nem igaz. Ostobaság. Szamárság. Hazugság.
Ninette szomorú mosolygással rázta meg a fejét.
– Nem hiszed?
– Nem, – felelte Ninette csendesen.
– Nem hiszel nekem?
– Nem. Csak meg akar vigasztalni.
– Ejnye, a teremtésit… Mondd, Ninette, tudod te azt, hogy voltaképpen mi volt az apád betegsége?
– Tudom.
– Mi?
Ninette elsápadt. Mintha valami halottidéző szörnyüséget ejtene ki, remegve és habozva mondta:
– Szklerózis.
– Úgy van. Ezt akkor hallottad?
– Igen.
– De azt sohase hallottad, hogy ezt nem lehet örökölni? Ezt idővel minden ember megkapja kisebb-nagyobb mértékben, de nem azért, mintha örökölné, hanem mert vele jár az öregséggel. Ez nem is annyira betegség, ez maga az öregség.
Ninette kételkedő arccal hallgatta Jánost, azután megrázta a fejét. János káromkodott.
– Ejnye a teremtésit… hát kérdezősködtél-e legalább valakitől!
– Nem…
– Hát mért nem nézted meg valahol? Tudom is én: a lekszikonban.
Ninette bágyadtan elmosolyodott.
– Én azt hiszem, – mondta János, – hogy te nem hiszel nekem.
– Hát ha nyomtatásban megmutatom neked, elhiszed?
Ninette vonogatta a vállát. Nem hitte, hogy ezt nyomtatásban meg lehet mutatni. János dühbe jött. A villamos-csengőhöz ment és hosszan, dühösen megnyomta. Várt, azután újra mérgesen harangozott. A folyosón végül izgatott futás zaja hallatszott.
– Eredj be a másik szobába, – mondta János.
Ninette felkelt és bement a másik szobába. Az ajtón kopogtattak. A szobapincér nyitott be.
– Ide figyeljen, – mondta neki János. – Az igazgatói irodában van egy lekszikon. Maga most lemegy oda és felhozza nekem az A köteteket és az E köteteket. Megértette?
– Meg, – felelte a pincér elképedve.
– Azokat a köteteket, amelyekben A betűs szavak vannak és azokat, amelyekben E betűs szavak vannak. Egy-kettő. Repülni.
A pincér álmélkodva sietett ki a szobából. János türelmetlenül sétált a szobában, biztatóan bemosolygott Ninettehez, aki a sötét hálószobában leült egy székre; azután kilépett az erkélyre. Rögtön meglátta Hopfnert. – Ez a csengőszót hallhatta. A pincért láthatja. Ki fogja vallatni. Mit gondol majd vajjon, ha megtudja, hogy a találkához ide türelmetlenül és gyorsan néhány lekszikon-kötetet hozattak. Mire gondol majd?
János felnevetett. Könnyü szívvel fordult vissza a szobába és derülten ment a hálószoba ajtajához.
– Mit csinálsz kislány?
Ninette fázósan gubbaszkodott könnyü ruhájában a széken.
– Fázol? – kérdezte János.
– Igen.
János becsukta az erkélyajtót. Hopfner ettől fog véglegesen megőrülni. Három kötet lekszikon és ugyanakkor az ajtó bezárása. Visszament Ninettehez:
– Ne hozassak egy teát vagy más valamit?
Ninette intett, hogy ne.
– Van egy doboz csokoládés-cukrom. Nem akarod?
Ninette intett, hogy nem. János ekkor látta, hogy egészen sápadt. Istenem, ez mindezt rettentő komolyan veszi. Ennek az ijedt gyereknek most fogják kihirdetni az ítéletet. Élet vagy halál.
János elkomolyodva fordult az ajtó felé. Nemsokára lépések hallatszottak a folyosón és az ajtóban lihegve megjelent a pincér a három kötettel. János átvette tőle és a kezébe nyomott egy bankjegyet. A pincér elragadtatva hajolt meg. Hát még ha azt tudnád, gondolta János, mit kapsz Hopfner úrtól azért, hogy eláruld neki azt a titkot, hogy az ajtó becsukása idején három kötet lekszikont hoztál ide. Kiküldte a pincért és bezárta mögötte az ajtót.
– Gyere ki kislány, – szólt be Ninettenek.
Ninette kijött. Az arca fehér volt és sötét, mély szeme ájuldozó. Leült. Didergett.
– Fázol. Vedd fel ezt a kabátot.
Ninette felvette a bő fekete köpönyeget. A fekete köpönyegben fehér arca még sápadtabb volt. János a lekszikont lapozgatta. E… É… Ér… Er – Endréd… Érelmeszesedés? Nincs. János bosszankodott. Az ü betűt kellett volna hozatnia. Ütőérelmeszesedés. Ha arterioszklerózis alatt nincs, kénytelen lesz még egyszer csengetni, a pincért fokozott ámulatba ejteni és Hopfnert megoldhatatlan rejtély elé állítani. Á… Árpád… Artagnan… Arteria… Arterioszklerózis. Megvan.
– Ide figyelj, kislány.
Odahuzta az asztalt Ninette elé és odaült melléje. Olvasni akart. Ninette reszketve és gyanakodva hajolt feléje.
– Nem hiszed? – kérdezte János. – Olvasd magad.
Ninette remegő kezébe fogta a nehéz könyvet, keskeny mutatóujját rátette az első szóra és fojtott, reszkető, iskolásleány-hangon olvasni kezdett:
– Arterioszklerózis…
Felnézett Jánosra.
– Csak szklerózis, – mondta habozva.
– Az ugyanaz, – felelte János. – Röviden szklerózisnak hijják. De ez az igazi és teljes neve.
Ninette visszanézett az ujjára és tovább olvasott:
– … ütőérelkeményedés, főleg magasabb életkorban…
– Látod, – szólt János – főleg magasabb életkorban.
Ninette hálás pillantással nézett fel rá, azután folytatta:
– … az ütőerek belső hártyáján, a szívbillentyűkön mutatkozó elfajulás, melynél a kötőszövet egynemüvé, homogénné, tömötté lesz, megvastagodik, később meszesen beszűrődhetik.
Ninette elgondolkozva nézett maga elé.
– Látod, – mondta János – hol van itt szó átöröklésről?
Ninette ránézett, azután visszafordult a könyvhöz és emelt, éneklő hangon sietve olvasta:
– Az ütőerek ez úton merevebbekké, kevésbbé ruganyosakká lesznek; törékenyekké, szakadékonyakká főleg akkor válnak, ha az ütőér belső hártyája a középső rétegre is átterjedő idült gyulladásba esik s az így képződött lobos termék zsírosan elfajul, kásaszerüen szétesik…
Ninette ijedten nézett fel Jánosra. Az arcán borzalom és undor volt.
– Olvasd csak gyorsan, – mondta János.
Ninette rémülten nézett rá. János kivette a kezéből a könyvet és gyorsan olvasta:
– … s az úgynevezett kásás (a-the-ro-ma-to-sus) fekélyt vagy legalább kénsárga, elzsírosodási foltokat, szigeteket hoz létre. Mindkét folyamat együttesen szokott fellépni, s az így elváltozott ütőerek könnyen megrepedhetnek; ha ez az agyban történik, agyvérzés, gutaütés támadhat.
János letette a könyvet és ránézett Ninettere.
Ninette ijedten nézett rá.
– Na! – mondta János.
Ninette tehetetlen mozdulatot tett.
– Hol van itt szó átöröklésről? Van itt arról szó?
– Nincs.
– Más betegségeket se igen lehet örökölni. De ezt! Ezt soha.
– Nem?
– Nem hát. Hiszen olvastad. Magas korban.
– Főleg magas korban.
– Hát lehet olyan csuda, hogy ezt fiatal korában is megkapja valaki, de te nem leszel ilyen csoda. Majd ha megöregszel. Vagy talán még akkor se. Aki sokat szivarozik, sok erős szivart szí, azt mondják, az kapja meg. Hát ne szíjj sok Havanna-szivart.
Ninette hangosan, édesdeden felnevetett. Csengő, meleg kislánynevetése volt, felszabadult, boldog kacagás.
– No, – szólt János elégedetten, – no…
Lenézett a földre. Elgondolkozott azon, mit mondjon és mit kérdezzen most.
– Hol van az a cukor?
Meghökkenve nézett fel. Ninette mosolygó arccal és csillogó szemmel nézett ki a fekete köpönyegből és kérő és figyelmeztető hangon intette meg:
– Azt mondta, hogy csokoládés cukra van valahol.
János kinyitott egy szekrényt, kivett egy doboz csokoládé-cukrot és mosolyogva tette Ninette elé. Amikor ott állott mellette, akkor Ninette gyorsan megfogta az egyik kezét és megcsókolta. Azután, mielőtt János még egy szót szólhatott volna, az ölébe vette a dobozt és enni kezdett.
János állva maradt és mosolyogva nézte.
– Magad akarod megenni az egészet? – kérdezte. – Nekem egyet se adsz.
Ninette feléje nyújtotta a dobozt.
– Ezt egye, – mondta teli szájjal. – Ez jó. Ami pirossal van töltve, az undok.
János kivett egy cukrot és megette. Azután szivarra gyújtott és várt. Ninette még mindig evett.
– Ninette, – mondta végre János – most komoly dolgokról akarok veled beszélni. Figyelj ide.
– De közben ugye ehetem? – kérdezte Ninette.
– Ehetsz kis falánk… barbár. – Te, úgy hallottam, színésznő akarsz lenni.
Ninette igent intett.
– Énekesnő?
– Dehogy, – felelte Ninette tele szájjal mosolyogva. – Nekem se hangom, se hallásom.
– Mi? Mi az hogy…
– Se hangom, se hallásom. Apa is kipróbálta már.
– Jó, de azóta…
Ninette megrázta a fejét.
– Nem, – mondta derülten – nekem zongoraszó vagy ajtónyikorgás majdnem mindegy.
– De ének…?
Ninette bocsánatkérő grimászt vágott.
– Az is, – mondta. – Nekem akár maga énekel, akár Hnatyuk, a hotelszolga, akit a szobaleányok nagyon szeretnek hallgatni.
– Mi? – kérdezte János álmélkodva.
Gondolkozott egy másodpercig.
– Mi? – kérdezte azután elragadtatva. – Komolyan mondod, hogy neked nem tetszik az énekem?
Ninette habozott.
– Csak mondd, – kiáltotta János jókedvüen. – Annak örülök, ha ezt mondod.
– Nekem nem: nem tetszik, – szólt Ninette óvatosan. – Csak: mindegy.
– Hát akkor miért akartad, hogy csak te légy ott, mikor énekelek?
– Azért… hogy senki más ne legyen ott.
– És ha szabad kérdeznem, mi tetszik akkor neked én rajtam voltaképen?
Ninette elragadtatva nézett fel Jánosra és őszintén mondta:
– Az, hogy olyan gúnyosan néz le a libákra. Olyan csendesen lemosolyog rájuk.
– Oh te kedves, oh te drága, – mondta János elragadtatva. – Egyszóval én magam tetszem neked.
Ninette habozott egy kissé, azután lesütött szemmel mondta:
– De nagyon.
Lesütött szemmel várt egy kicsit. Azután a dobozt az öléből félretette. Egy kicsit babrált rajta. Valami nagy cselekedetre készült, amelyhez minden figyelmére szüksége volt. A kezét végre az ölébe húzta. Azután sötét, mély szemét Jánosra emelte. A szemében most nem volt már komorság. Könnyek voltak benne és a könnyek mögött egy egyenletes nagy lángolás.
– Én magát, – mondta remegő hangon – én magát…
Nem tudta folytatni. Lehajtotta a fejét. Azután újra nekifogott.
– Maga nekem, – mondta – maga énnekem…
Az egyik kezével a könnyeit törölgette, a másikkal a János keze után nyúlt. Meg akarta csókolni a János kezét. János nem engedte. Megfogta a kezét.
– Csillagvirág, – mondta meghatva. – Betévedtél hozzám… és a fiatal bátorságod a legszebb szavakat mondja… és az emléked nekem édes marad, akármi lesz is veled…
– Én a magáé leszek, senki másé, – mondta Ninette könnyes szemmel.
– Az enyém leszel, – mondta János meghatva. – Az enyém vagy. Csak kinyílsz előbb, asszonybimbó. Majd én vigyázok rád. Majd én nevellek és én gondozlak. Magamnak. Akarod?
Ninette boldogan intett igent. János eleresztette a kezét. Ninette visszahúzta a kezét az ölébe és boldogan várakozott. János gondolkozva sétált a szobában fel és le. Ninette egy ideig némán és boldogan nézte, azután óvatosan kinyújtotta a kezét a doboz után és megint enni kezdett…
– Tudod kis Ninette, – mondta végül János – én még mindig nagyon csodálkozom a te bátorságodon.
Ninette felemelte a fejét.
– Miért? – mondta evés közben. – Én önmagammal korlátlanul rendelkezem.
– De ezentúl úgy élsz, ahogy én mondom. Azt teszed, amit én mondok. Igen?
– Igen.
– Tehát: reggel először is megmondod Hopfner úrnak, hogy az eljegyzést felbontod. Meglesz?
– Meg, – felelte Ninette gonosz mosollyal.
– Hohó barátom, – szólt János. – De nem úgy mondod meg, hogy az őt megbántsa. Azt ő nem érdemli meg.
– De megérdemli, mert tudta, hogy utálom.
János habozott.
– Mindegy, – mondta azután. – Egyszerűen, csendesen és bántás nélkül mondod meg neki. Azt mondod, hogy tévedtél az érzelmeidben és mind a kettőtöknek legjobb lesz, ha az eljegyzés felbomlik. És hogy terád ne haragudjék. Igy lesz.
– Ha maga akarja –?
– Én akarom. Továbbá: ezentúl… Ezentúl… hm… ott kezdjük a dolgot, hogy a hajadat ezentúl másképpen hordod. Nem ilyen asszonyosan. Kislányosan, ahogy hozzád illik.
Ninette ijedten nézett Jánosra. János könyörtelenül mondta:
– Le ezzel a frizurával. Rögtön.
Ninette habozott.
– Nekem ez nem tetszik.
Ninette erre gyorsan a hajához nyúlt. A művészi alkotmány, amely a fején volt, egy másodperc alatt szétomlott. Lágy, fényes, fekete haja sima fonatokban omlott a vállára. János odament hozzá és segített neki.
– Szalag kellene, – mondta Ninette.
János szalagot adott neki. Egy perc múlva készen volt a Ninette új frizurája. Befont, vastag, hátul felhajtott hajfonat.
– Látod, – mondta János – így tetszel nekem.
Tükröt adott neki. Ninette nagy figyelemmel megnézte magát, azután elégedetten dőlt hátra a karosszékben és ismét enni kezdett.
– Továbbá: ezentúl olyan ruháid, mint ez a pongyola is itt és az is, amelyik ma délben rajtad volt, olyan ruháid nem lesznek. Minden ruhád túlságosan asszonyos és minden ruhádon nagyon sok a dísz. Ezentúl majd én választom ki a ruháidat. Jó?
– Jó. Legalább magának bizonyosan tetszik majd.
– Úgy van. Azután: ezentúl… hm… nagyon csendesen és szerényen fogsz mindenütt viselkedni.
Ninette zavarodottan és csodálkozva hajtotta félre a fejét.
– Eddig, – mondta János – a szemed is, a szájad is nagyon hangos volt. Ezentúl kevésbbé fogsz feltünni…
Megsajnálta Ninette-et.
– Te éppen elég szép vagy arra, – mondta barátságosan – hogy akkor is megbámuljon mindenki, ha nem akarod a figyelmet magadra vonni. Nem kell fickándozni… akkor fogsz csak igazán tetszeni minden jóizlésü embernek.
Ninette felderülten vonogatta a vállát.
– A pattogó, harci hangodat, – mondta János – ezentúl ne halljam. Mindenkivel olyan csendesen és nyugodtan fogsz beszélni, mint ma éjjel itt velem. Nem állsz te harcban az egész világgal. És nem ellenséged minden nő, aki a világon van.
Ninette elbiggyesztette a száját. Nem mert szólni, de a nőket még mindig ellenségének érezte.
– Ami a többit illeti, – mondta János, – majd meglátjuk. Hogy szinésznő leszel-e, majd elhatározzuk. Annyit már most is mondhatok neked, hogy akár leszel, akár nem, a műveltséged szégyenletesen hiányos. Nem nagyon szerettél iskolába járni.
– A tanárok olyan ostobák, – mondta gyorsan és pattogva Ninette.
– Vagy a tanárok vagy a tanítvány, – mondta János filozófusan. Egy bizonyos, hogy mire én télen Berlinben vagy Amerikában leszek, te hibátlan helyesírású leveleket fogsz nekem írni. Mert hogy őszinte legyek, az a pár sor, amelyet tőled láttam, szégyenletesen tele volt hibákkal.
Ninette kezdett elkomorodni. János odament hozzá és megsimogatta az arcát.
– És ha nekem szép leveleket írsz, – mondta – én minden leveledre válaszolok. És mindig gondolok rád…
Ninette boldogan felmosolygott Jánosra.
– És minden ügyedbe beleszólok… mert ezentúl olyan teljes tétlenségben nem élhetsz, mint eddig… majd megállapodunk benne, mit csinálsz, vagy mit tanulsz… és ha eltelik néhány év… és tizenkilenc-húsz éves leszel… nagyleány, virág, asszony… akkor, akkor, akkor…
Ninette hirtelen felállott. A fekete köpönyeg lehullott róla és most is olyan volt, mintha a fekete burokból csodamódon egy példátlan édes illatú virág bontakozott volna ki. János megszédült az illatától.
Ninette felemelt fejjel és leeresztett karral állott előtte. Itt vagyok. János összeszorította a fogát. Gyöngéden a két kezébe fogta a Ninette arcát és megcsókolta a homlokát.
– Jó lesz így Ninette?
– Minden úgy lesz jól, ahogy maga akarja.
– Akkor… most szépen eltelt az idő… mindjárt hajnal lesz… el is álmosodtál… eredj szépen haza és aludj. Holnap majd tovább beszélgetünk.
Ninette boldogan intett igent. Visszafordult a dobozhoz, kivette belőle az utolsó cukrot, azután megindult az ajtó felé. János vele ment. Az ajtónál Ninette hirtelen megállott és János felé fordult.
– De ugye, – kérdezte halkan – maga sokat lesz együtt velem odalent is.
– Odalent? Hja: a terraszon? Az erdőben?
– Igen.
– Hm… igen. De miért?
– Hogy a libák lássák, – felelte Ninette álmosan.
János nevetett.
– Álmos vagy Ninette, – mondta.
Kikisérte Ninette-et a folyosóra, elkisérte a szobája ajtajáig. Ninette az ajtóban odanyújtotta neki a homlokát, azután bement a szobába és becsukta maga mögött az ajtót.
János megfordult és elindult a maga szobája felé. A lépcsőnél találkozott Cavallarnéval.
IV.
Cavallarné a földszintről jött fölfelé. János egy másodpercnyi meglepetéssel állott meg előtte. Egy másodpercig rajtakapottnak érezte magát. Azután hirtelen dühbe jött. Ki itt a rajtakapott? Ő vagy ez az asszony? Dühösen állott oda elébe.
– Jőjjön csak, – mondta. – Éppen van némi mondanivalóm a maga számára.
Az asszony meglepetve, fáradt szemmel nézett rá és engedelmesen odaállt elébe.
– Ninette-et, – mondta János dühösen – ebben a percben kisértem vissza a szobájába. Eddig nálam volt.
– Maga meg kódorog, ahelyett, hogy a gyerekére vigyázna, – mondta János dühösen.
Az asszony sápadtan fogózkodott bele a lépcsőház karfájába, fáradt, nedves szemmel nézett Jánosra és nem szólt. Jánost a közelléte, a szeme, a tekintete, a parfümje egyre nagyobb dühbe hozta.
– Hallja-e Hudacsek Julia, – kiáltott rá dühösen – mért mondta maga ennek a gyereknek, hogy örökölte az apja betegségét?
Az asszony ekkor megmozdult.
– Én? – kérdezte sápadtan és hebegve – én?
– Maga.
– Én? Soha… Isten engem…
– Ne esküdjék. Ninette nem hazudik. Maga mondta neki… vagy hat évvel ezelőtt…
– Én? Én?
Cavallarné töprengve gondolkozott. Az arca ráncos lett az erőlködéstől.
– Hat évvel ezelőtt? – hebegte halkan. – Hat évvel… Akkor egyszer… tessék elhinni olyan nehéz volt vele bánni… az apja is mindig heccelte ellenem… már akkor is ő akart nekem parancsolni… tíz éves korában az ablakon akart kiugrani, ha nem tettem, amit ő akar. Akkor… azt mondtam neki… bolond vagy te is… és ő az apját emlegette ellenem… és én valami olyat mondtam mérgemben, hogy mindent az apjától örököl… szó szót követett… de én csak mérgemben mondtam… nem is gondoltam, hogy még valaha gondol rá… nem tehetek róla, tessék elhinni…
Lehajtott fejjel és összegörnyedt derékkal állott. János megsajnálta. Mindjárt nagyságos úrnak fog szólítani, ha még egyszer rákiáltok, gondolta.
– Hát látja, – mondta neki nyugodtabban, – nagyon kell vigyázni arra, amit az ember egy ilyen érzékeny gyereknek mond. Ninette megjegyezte… és évekig kínlódott miatta. Különben: ami Ninette-et illeti, megnyugtathatom. Ninette nálam volt, de a… a beszélgetésünk neki csak hasznára lesz. Holnap majd meglátja. Ninette hamarosan, remélem, más lesz, mint eddig volt. Lányosabb. Kislányosabb. Hiszen ez egy kislány. Miért járt ez nagykoru démonnak öltözve?
Cavallarné kiegyenesedett és fellélegzett.
– Hát bírtam én vele? – sóhajtotta panaszosan.
– Én talán birok majd vele, – mondta János. Ezentúl majd én intézem… majd beleszólok a nevelésébe, ha… ha ön is úgy akarja…
Habozott egy kicsit.
– … Nagyságos asszony, – mondta azután.
– Nagy hálára kötelez vele, – mondta Cavallarné.
A beszélgetésük hangja egyszerre átalakult. Nyugodt, korrekt, társalgó hang lett. Hogyan történt, hogy néhány percig olyan volt a beszélgetésük, mint egy úr és egy rajtakapott cseléd között? Jánosnak eszébe jutott a kérdés, de nem gondolkozott rajta. Nem baj, hogy olyan volt. Most azonban jó lesz az egész beszélgetésnek véget vetni.
– Akkor… jó éjszakát nagyságos asszonyom, – mondta halk, benső grimásszal.
– Jó éjszakát Aradi, – mondta az asszony előkelően.
Ő is természetesnek találta, hogy az előbb más hangon beszéltek és most így beszélnek egymással. János menni akart.
– És Ninette? – kérdezte az asszony aggódva.
– Azt hiszem, már alszik, – felelte János.
Az asszony gyorsan bement a szobájába, onnan átment a Ninette szobájába, azután visszajött.
– Csendesen alszik, – mondta boldogan.
János indult a szobája felé. Amikor belépett a szobájába és elgondolkozva ment befelé, abból a karosszékből, amelyben az imént még Ninette ült, felállott valaki. Egy kisértetiesen hosszú lény, sápadt és vacogó fogu. Hopfner.
János meghökkent tőle és ez dühbe hozta. Szikrázó szemmel állott Hopfner elé és várta, hogy megszólaljon. Hopfner hallgatott. Erre ő szólalt meg.
– Nem gondolja kérem, – mondta élesen – hogy a tulajdonos megkérdezése nélkül nem helyes egy idegen lakásba behatolni?
Hopfner meggörnyedt, és hosszú karjával tehetetlen mozdulatot tett kifelé.
– A hátsó lépcsőn jöttem, – szólt halkan.
– Akárhol jött, – felelte János dühösen – előbb talán meg kellett volna engem kérdeznie, mit szólok hozzá.
– Beszélnem kell önnel, – mondta Hopfner.
– De talán nem éppen most.
– Beszélnem kell önnel, – ismételte Hopfner.
– De talán nem éppen most, – kiáltotta János. – Én ilyenkor nem szoktam látogatásokat fogadni.
Hopfner sárgakarikás szeméből egy váratlan villanás érte. Jánosnak ekkor eszébe jutott a Ninette látogatása. Elszégyelte magát és a szégyenkezését túl akarta kiabálni.
– Én nem vagyok hajlandó látogatást fogadni, – ordította dühösen.
– De nekem beszélni valóm van önnel, – mondta Hopfner csendesen.
– De nekem nincs beszélni valóm önnel.
– Holnap.
– Holnap se. Egyáltalában nincs.
Hopfner erre egy furcsa mozdulatot tett. A két tenyerét kifelé fordította, a fejét több izben meglóbálta. Az egész egy alázatos mimika volt. Mintha azt akarta volna mondani: „hát még ez is“, vagy: „hát ha így kell lennie“. Alázatosan lóbálta a fejét még egy kicsit, János már rá akart szólni, hogy menjen el, de erre nem került a sor, mert Hopfner még egy hosszút bólintott, azután megfordult és szótlanul elment.
János bosszankodva nézett utána. Azután lefeküdt, de rosszkedvüen hánykolódott és sokáig nem tudott elaludni. Másnap délelőtt tizenegy óra tájban Lippai jött fel Jánoshoz. János már várta.
– Jó reggelt, – mondta Lippai – fél szájjal mosolyogva. Hogy aludtál? Mit álmodtál?
– Te, – felelte János hidegen – hogy ezzel alaposan végezzünk: ne mosolyogj olyan rejtelmes és gúnyos félszájjal; – mert Ninette csakugyan itt volt nálam; de az egész idő alatt ott ült abban a karosszékben és az egész idő alatt arról beszélgettünk… hogy ezentúl én fogom nevelni.
– Te? Kinek? – kérdezte Lippai nyugodtan.
– A kérdés helyes. Magamnak. De ez későbbi dolog. Ninette egyelőre kislány és szeretném, ha úgy beszélnél vele és úgy beszélnél róla.
Lippai gúnyos arccal hajolt meg, de mielőtt szólhatott volna, János megszólalt:
– Egyelőre pedig erről van szó. Hopfnerrel én összeszólalkoztam. Az előbb járt itt két úr… itt vannak a névjegyeik… én téged kérlek, végy magad mellé még valakit és vállald az én –.
Lippai elámulva egyenesedett ki. János ismét elébe vágott.
– Csak egyet kérek, – mondta. – Csináljátok minél előbb. Lehetőleg még ma. A többit rád bízom.
Lippai huzogatta a vállát.
– Hm, hm, – mondta lassan – tudod-e, hogy Hopfner Magyarország egyik legjobb vivója? Célba pedig úgy lő, mint…
– Én arra kértelek, – mondta János bosszankodva – hogy végy magad mellé valakit és csináld gyorsan a dolgot, nem pedig arra…
– Csak semmi álfölény, – vágott Lippai a szavába. – Minthogy nem a golyók és a pengék ölnek, hanem a segédek, nekem igenis nagyon fontos, hogy Hopfner hogy tud vivni.
– Fontold meg, de csináld gyorsan.
Lippai vette a kalapját, gondolkozva nézett egy darabig Jánosra, azután elment. János idegesen járkált a szobájában, azután lement a portáshoz a postájáért, magához vette a lapokat és a terraszon át lement a gloriettbe. A terrasz tele volt fehérruhás és tarkaruhás nőkkel. Ninette nem volt közöttük. János végigment a mindennapi elragadtatás sorfalán, azután leült a gloriettben ujságot olvasni.
Déltájban megjött Lippai. János felnézett rá.
– Kard, – mondta Lippai. – Félbandázs. Harcképtelenség.
János bólintott.
– Délután ötkor, – mondta Lippai. – Le kell kocsiznunk a városba. A másik segéded a vármegye első aljegyzője, az egész vidék legfőbb lovagiassági szakértője, az ad kardot, termet.
– Köszönöm, – mondta János.
Tovább olvasott. Lippai bosszankodva nyúlt egy ujság után és ő is olvasott. Egy órakor felmentek ebédelni. Velük szemben ott ült Ninette. A haja símára volt fésülve, a szeme néha neki készült egy-egy kihívó lángolásnak, de azután ijedten sülyedt le a tányérjára. Az arcára néha egy halk, belső mosolygás alig észrevehető fénye verődött fel. Ebéd után János odament hozzájuk. Az asszony tartózkodó alázattal fogadta, Ninette heves mozdulattal odafordult hozzá:
– Megtörtént, – mondta gyorsan – amit akart.
János felhúzott szemöldökkel nézett rá. Ninette elpirult, zavartan csavargatta a nyakát, fel akart lázadni, de a János tekintete alatt lehajtotta a fejét és magával hősiesen harcolva, nagyokat nyelve így folytatta:
– Felbontottam az eljegyzésemet… és azt mondtam, amit maga kívánt.
– Nagyon jól van, kis Ninette – mondta János. – Én ezt nagyon helyeslem… és remélem, az édesanyja is meg van elégedve magával.
Az asszonynak vonaglott a szája. Ninette dacosan vonogatta a vállát.
– Remélem, megkérdezte? – szólt János szigorúan. – Remélem, bejelentette?
Néhány másodpercig csend volt. Ninette fel akart lázadni, de mihelyt a János szemébe akart nézni, le kellett sütnie a szemét. Vörös arccal forgatta a fejét ide-oda, végre odafordult az anyjához és pattogva mondta:
– Remélem, te is helyesnek tartod?
Az asszonynak könnyes lett a szeme a megindultságtól. Sírva fakadt volna, ha János sietve meg nem szólal:
– Joggal remélhetjük, hogy igen. És így ezt az ügyet közmegelégedésre nemcsak elintézettnek tekinthetjük, hanem meg is mondhatjuk, hogy Ninette igazán jól viselte magát és igazán kedves, jó kis lány.
Ninette boldogan mosolygott fel Jánosra és János másról kezdett beszélni. Három óra tájban elbúcsúzott a hölgyektől és felment a szobájába. Fél ötkor feljött hozzá Lippai, azután lementek és kocsin elindultak a város felé. Az úton hallgattak, az út vége felé azonban Lippai megszólalt:
– Látod, – mondta elismerő hangon – most becsületesen ideges vagy.
János fel akart fortyanni, de meggondolta a dolgot és vállat vont. A kocsi nemsokára megállott egy ódon vendéglő előtt. Kopott falépcsőn felmentek az első emeletre. Hopfner már ott volt a két segédjével, a két orvossal és a János második segédjével. János megismerkedett az urakkal, megkérdezte, lehet-e kezdeni a dolgot, azután gyorsan vetkőzni kezdett. Az előkészületek gyorsan megtörténtek. Jánost az egyik úr odavezette egy karikára, amelyet krétával rajzoltak a padlóra. Hopfnert egy másik karikára vezették. János lesütötte a szemét és idegesen várakozott. Lippai megkérdezte tőlük, nem akarnának-e kibékülni. János lesütött szemmel hallgatott. Az egyik segéd erre kezébe adta a kardot. János ekkor ránézett Hopfnerre. Hopfner halálsápadt volt, felindultan remegett és sárga karikás kutyaszeme állandó meredt, kérdő tekintettel szegződött Jánosra. A János ideges nyugtalanságát felbőszült dühre ingerelte ez a tekintet. Mit néz ez az ember? Mit bámul ez az ember? Mit akar ez az ember?
Megmarkolta a kardot. Lippai vezényelt. Vigyázz! Kész! Rajta! János ugrott és vágott. Ekkor egy harsány ordítás hangzott fel. Halt! Négyen kiáltottak egyszerre. A Hopfner kezéből kiesett a kard, a fején keresztűl, az arcán a szeme felett át le az álláig egy erős vágás szaladt végig, amelyből mindenhonnan egyszerre bugyogott a vér. Mind a négy segéd egyszerre kiáltotta a halt-ot és a két orvos már vezette is Hopfnert az előre elkészített tálak és szerszámok felé. Mi történt? János megkönnyebbülten, de álmélkodva adta át a kardját az egyik segédnek és megzavarodva nézett a vérző Hopfner felé. Mi történt? Ő nekivágott, amint szokott. A másik vívni tud, ő nekivág. Kapni kap talán, de bizonyosan ad is. Itt mi történt? Az első vágásával úgy átvágott egy parade-ot, hogy mindjárt odajutott a Hopfner fejéig? Egy ostoba prim hogy jut ilyen eredményhez, holott erre csak egy többperces vagdalkozás végén lehet számítani? Egy ostoba prim… Talált-e maga előtt ez az ostoba prim ellentállást? A lezuhanó kard előtt ott volt a másik kard, de azt a kardot mintha egy gyerek tartotta volna a kezében. Az a kard csörömpölve engedte magát félrevágni.
János bosszankodva öltözködött. Lippai odajött hozzá:
– Te, – mondta – Hopfner ki akar veled békülni.
– De én nem akarok vele – felelte János mérgesen.
Lippai félrevont szájjal akart valamit mondani, de János szikrázó szemmel fordult vele szembe. Lippai erre vállvonogatva hallgatott. János sietve felöltözködött, lement, beült a kocsiba és elhajtatott.
Otthon bevette magát a szobájába és tehetetlen, emberevő kedvvel járt-kelt ide-oda, kanapéról iróasztal elé, zongorától a könyvesállványhoz. Hét óra tájban bejött hozzá Lippai. János harcrakészen állott fel. Lippai azonban semmiféle szemrehányást nem tett.
– Hopfner arra kéret, – mondta nyugodtan – hogy látogasd meg.
János elbámult, azután dühbe jött.
– Nem, – mondta dühösen. – Hagyjatok nekem békét. Mit akar tőlem ez az ember?
– Azt én nem tudom – mondta Lippai. – Csak azt tudom, hogy sebesült, beteg ember és ha egy sebesült, beteg ember ilyet kér…
– Oh, az a te áldott, tiszta jó szíved! Oh, az a te nagylelkű lovagias lelked! Oh, az a…
János dühösen csúfolódott. Lippai nyugodtan hallgatta.
– Egyszóval jössz vagy nem jössz? – kérdezte Lippai.
János hallgatott, azután fogcsikorgatva mondta:
– Megyek.
Lippai elvezette a Hopfner szobájáig, azután előre eresztette a szobába és utána maga is bement. Hopfner óriási fehér kötelékkel a fején a díványon feküdt. Amikor beléptek, Hopfner felállott, elébük ment és kinyújtotta János elé a kezét. János sötét arccal elfogadta a kézszorítást és összeszorított foggal várakozott. Hopfner hellyel kinálta meg. János leült.
– Bocsásson meg, – mondta Hopfner a nagy fehér kötései mögül – hogy fárasztottam. Én kértem volna rá engedelmet, hogy önhöz menjek, de egy kis seblázam is jelentkezik már és különösen nem szeretném, ha ebben a díszben itt a csőcselék megbámulna.
János szótlanul hajolt meg. Hopfner várakozott egy kicsit, azután tovább beszélt. Az íróasztala felé intett.
– Én a napomat – mondta – írással töltöttem. Végre az sem volt lehetetlen, hogy ott maradok. Egy jó hónaljvágás, vidéki doktorok…
János önkéntelenül a szájába harapott.
– Ha ott maradtam volna, akkor ön megkapta volna azt, amit ma délután írtam. Így a lényegét személyesen mondom el.
János merev udvariassággal hajolt meg.
– A legelső, – szólt Hopfner – amit önnek meg szeretnék mondani, ez: én bennem semmiféle harag ön ellen nincs. Semmiféle harag, alacsony neheztelés, ordináré gyűlölet… sem ön ellen, se Ninette ellen… semmi, semmi, semmi.
János mereven meghajolt.
– Ellenkezőleg, – mondta Hopfner – ha nem a művésznek, hogy úgy mondjam, lirai objektivitásával nézem önt, inkább azt mondhatom, hogy mély hálát érzek ön iránt.
János elcsodálkozva, de gyorsan ágaskodni kezdő ingerültséggel bámult Hopfnerre. Hopfner félrehúzta egy kissé a fehér köteléket, hogy az arcából minél többet megmutasson.
– Amikor én Ninette-tel megismerkedtem, – mondta felhevülten – már akkor éreztem: a sors lép elém ilyen tiszta, fehér kegyetlen szépségben. De még nem láttam az útját. Amikor önnel megismerkedtem, akkor megrendülve, szomjasan és kutatva néztem önt: vajjon így kell-e, ön által kell-e beteljesednie. Így kellett. Ön által kellett.
János nem tudott szólni. A Hopfner hangja egyre élesebb és egyre magasabb lett.
– A boldog élet, a könnyű élet, a győzelmes élet eljött és nyilvánvaló lett, hogy nekem elgázoltan mindig a lába alatt kell vergődnöm. Az egyiknek adatik a büszke szépség és a könnyű hódítás, a másiknak a kijátszatás, a rútság megalázottsága és kint didergése. De mindegy, hogy melyiket kapjuk; sőt szenvedni nagyobb, tisztább és nemesebb, mint örülni; csak ismerjük fel, hogy mi jutott nekünk és adjuk át neki boldog alázattal az egész szívünket…
A Hopfner hangja trombitált.
– Én most – trombitálta magánkivül – megéreztem az élet tragikus forróságát. Megéreztem a nagy árnyékot, amely a létet beborítja. Elteltem azzal, amit eddig hiába kerestem: tragikus életérzéssel. Én vagyok ennek a tragédiákat nem ismerő országnak a legnemesebb és legbüszkébb szenvedője; megtaláltam a sorsomat, ma délután halhatatlan sorokat írtam le, és ehhez öntudatlan eszközként bár ön juttatott. Térdre bukva… mint egy halálra sebzett keresztes vitéz… martirboldogsággal nyújtom ön felé a kezemet és azt mondom: köszönöm.
Elhallgatott. Kinyújtotta a kezét. János egy másodpercig habozott, azután újra odaadta a kezét. Meg akart szólalni, de Hopfner a szavába vágott.
– Ne szóljon semmit – mondta. Én azt remélem, hogy ön még a barátai közé fogad majd engem. Én akkor megmondom majd, mit kell önnek tennie, hogy a győzelmes életnek az a kérlelhetetlen eszköze legyen, aminek a sors önt szánta. Megmondom, hogyan válik szuverén művésszé…
János nem birt magával. A Lippai figyelmes hallgatása is bosszantotta. Komolyan, csak egy kötekedő szembehunyással közbeszólt:
– Bocsánat, ez az egy már a Lippai dolga.
– Lippai úr, – mondta Hopfner, – nem ért zenéhez.
János ránézett Lippaira. Lippai nem szólt. Hopfner folytatta:
– Mindezt megmondom. De most, amikor az egyedüllét fájdalmas örömét is élvezem végre, most csak annyit mondok mégegyszer: köszönöm.
Felállott.
– Kérem, – mondta János derülten.
Ő is felállott. Mondja-e még, hogy „nagyon szívesen“, hogy „máskor is“, vagy más effélét? Ránézett Hopfnerre és látta rajta, hogy ha a győzelmes élet nevében valami otrombaságot mond, azzal kimondhatatlan örömet szerez neki.
– Kérem, – mondta – én csak a magam passziójára tettem.
– Ez az, – kiáltotta Hopfner. – Köszönöm.
Még egyszer kezet fogtak. János kiment, Lippai vele ment. János a folyosón ránézett Lippaira. Lippai összezárt szájjal és szigoru szemmel haladt előre. Meg van ez hatva?
– A zenei tudásodról, – kezdte János – Hopfner úr nincs valami jó véleménnyel.
– Nincs, – felelte Lippai szárazon.
– De te, úgy látszik, kedvedet leled az ő tragikus élethangulatában.
– Igen.
János elnevette magát. Lippai odafordult hozzá és ingerülten mondta:
– Te, úgy látszik, nem érted és nem is tudod megérezni, milyen szépség van abban, amit ez az ember mond és érez.
– Nem.
– Nem. Mert nem vagy művész.
– Hopfner úr az?
– Ő az. Te pedig…
A János szobája előtt álltak. János megállt és várt, hogy Lippai befejezhesse a mondatát. Lippai azonban legyintett és el akart búcsuzni. János nem engedte.
– Én pedig? – kérdezte.
Lippai menni akart.
– Fejezd be, kérlek, – mondta János. – Én pedig?
– Te pedig paraszt vagy, – mondta Lippai.
János nevetve nyújtott neki kezet és jókedvüen ment be a szobájába. Nemsokára lement vacsorázni és vacsora után Cavallarékkal beszélgetett. Ninette jól viselte magát, csendes volt, de át volt szellemülve attól a boldogságtól, hogy miatta párbajoztak és hogy Jánosnak semmi baja se történt. Hopfnert semmiképen se volt hajlandó sajnálni. János azután korán lefeküdt és késő délelőttig kitünően aludt.
Másnap délben János meghökkenten nézte végig Ninette-et és ebéd után halkan így szólt hozzá: