Don Quijote de la Mancha

MÁSODIK RÉSZ.

I. FEJEZET.

Bizalmas beszélgetés Don Quijote házában a lovag betegsége felől.

A lelkész meg a borbély majd egy álló hónapig nem látogatták meg a lovagot, nehogy újra fölelevenítsék lelke előtt az elmúlt dolgokat; e mellett azonban nem mulasztották el, hogy be ne szóljanak unokahugához és gazdaasszonyához, a kiknek szívökre kötötték, viseljenek rá gondot hűségesen s adjanak neki erősítő eledeleket, a mik testet-lelket táplálnak, élesztenek, mivel az ő meggyőződésök szerint a lovag minden szerencsétlensége épen onnan vette eredetét, hogy mind testileg, mind különösen lelkileg, igen silányúl táplálkozott. A fehércselédek azt felelték, megtettek eddig is s megtesznek ezután is mindent a legszívesebben s olyan gondossággal ápolják, a mint csak Isten tudniok adta, mert már is tapasztalták, hogy gazdájok egyszer-másszor úgy viseli magát, mintha tökéletesen eszén volna. Minek hallatára a két jó barát nagyon megörült s úgy hitték igen derekasan eltalálták, hogy Don Quijotet elbűvölten haza hozzák az ökrös szekéren.

Utóbb elhatározták, hogy meglátogatják s meggyőződést szereznek javulásáról, a mit egyébiránt majdnem lehetetlennek tartottak. Megegyeztek egyszersmind abban is, hogy a kóbor lovagságot a legtávolabbról sem fogják érinteni, attól való féltükben, nehogy az alig behegedt sebeket megint ujra felszaggassák.

Végre tehát csakugyan elmentek hozzá látogatóba s ott találták az ágyon ülve, zöld flanell ujasban, toledoi tarka sipkával a fején, de az egész ember úgy elszáradt s úgy összeaszott mint a valóságos mumia. Igen szívesen fogadta a látogatókat, a kik elkérdezték, hogy és mint szolgál egészsége, mire ő a legértelmesebb s a legválogatottab szavakban válaszolt.

Társalgásuk folyamában a mint mondani szokás, egyszer csak elkezdték az ország dolgát dönteni, mit hogyan kellene intézni, s ekkor majd ezt a hibát zöttyentették helyre, majd amazt itélték el, most egyik szokáson igazítottak, majd a másikon adtak túl, s fejenként mind a három egy-egy új törvényhozóvá, mái Lykurgussá, újdonsült Solonná lett, s úgy teremtették újjá az egész álladalmat, mintha valami kohóba dugták volna, melyből egészen más alakban jött ujra elé mint a milyenben beletették. A mi pedig Don Quijotet illeti, ez minden felmerülő tárgyhoz olyan okosan szólt hozzá, hogy a két kérdezősködő minden kétségen kivül hitte, hogy ép és józan esze megjött immár teljesen.

Az unokahugocska és a gazdaasszony is tanui voltak a beszélgetésnek s azt se tudták, hogyan adjanak elég hálát az Istennek, hogy gazdájokat ilyen józan értelműnek tapasztalják. Azonban a lelkész, megváltoztatva előbbi föltett szándékát, hogy a lovagdolgokat meg nem érinti, egész bizonyossággal szerette volna megtudni, valjon csakugyan lehetne-e hát építeni Don Quijote kigyógyulására vagy sem? Lassankint szóba hozott egy s más hírt a fővárosból, egyebek közt azt is: széltiben erősítik, hogy a török hatalmas hajóhaddal közelít, csakhogy mindeddig nem lehet tudni mi a szándéka s hol készül lecsapni a fenyegető zivatar. S ez az aggodalom, mely majdnem minden évben fegyverre szólít, talpra kelté az egész kereszténységet s ő felsége már is megerősité Nápoly és Sziczilia partjait, úgy szintén Malta szigetét.

Mire Don Quijote ekképen válaszolt:

– Ő felsége úgy járt el a mint a legelőreláthatóbb harczoshoz illik, ha országát idejekorán megerősíti, hogy az ellenség készületlenűl ne találja. Azonban, ha az én tanácsomat fogadná el, tudnék én neki olyan védekezést ajánlani, a milyenről ő felsége mostanság jóformán még csak nem is álmodik.

Alig hallotta meg a lelkész e szavakat, mindjárt így szóla magában:

– Isten legyen neked irgalmas, szegény Don Quijote, úgy látszik te most is, és megint csak a régi vagy.

A borbély, a kinek ugyanaz ötlött elméjébe a mi a lelkésznek, megkérdezte Don Quijotet, miben állana ez az óvatossági rendszabály, melyet ő olyan kitünőnek tart?

– A mennykőbe is! kiáltá fel Don Quijote lelkesülten – mi egyébre lehetne szüksége ő felségének, mint hogy nyilvánosan kihirdettesse, hogy egy meghatározott napon jelenjen meg az udvarnál minden kóbor lovag a ki csak szerte barangol Spanyolországban; s ha csak egy féltuczat verődik is össze, akadhat közöttök olyan, a ki egy maga is elégséges, hogy a török egész hatalmát tönkre verje. Figyeljenek rám, uraim, s hallgassák meg a mit mondok. Avagy soha meg nem történt dolog-e talán, hogy egyetlen kóbor lovag úgy lekaszaboljon egy kétszázezer emberből álló hadsereget, mintha valamennyinek egy gégéje volna, vagy mindnyájan árpaczukorból volnának? S ha nem, ugyan mondják meg, kérem, hány meg hány történet van teli ilyes csodatételekkel? Élne csak mai napság a hirneves Don Belianis, vagy egyetlen tagja Amadis de Gaula számtalan nemzetségének, élne csak egy ezek közül, s akármi legyek, de nem szeretnék részt venni abban, a mit a török kapna, ha ez egymaga rajt ütne. Egyébiránt gondot visel az Isten az ő népéről s majd támaszt más valakit, a ki, ha nem lesz is oly hatalmas mint a hajdani kóbor lovagok, bátorság dolgában legalább bizonyosan nem lesz nálok alábbvaló; az Isten tudja mit gondolok, egyebet nem mondok.

– Jaj! – kiáltá fel e szavakra unokahuga – akármibe mernék fogadni, hogy a bácsi megint föl akar csapni kóbor lovagnak!

Mire Don Quijote igy válaszolt:

– Az leszek mind halálig! S ám jőjjön a török éjszakról vagy keletről, a mikor csak akar s a mily erővel csak jöhet: még egyszer is azt mondom, az Isten tudja mit gondolok.

Most a borbély vágott közbe ily szavakkal:

– Esedezem, engedjék meg nagyságtok, hadd mondjak el egy rövid történetet, a mely Sevillában esett meg, s melyet igen nagy kedvem volna elmondani, minthogy egészen ideillik.

Don Quijote megengedte, a lelkész s mind a többiek meg figyelmesen hallgatták a mint következőkép fogott hozzá elbeszéléséhez:

– Volt Sevillában, az őrültek házában egy ember, a kit rokonai a miatt adtak be oda, mivel meg volt tébolyodva. Osunában végezte az egyházi pályára vezető tanulmányokat, de ha Salamancában végezte volna is, – a mint sokan tartották – bizony még akkor is csak bolond lett volna. Ez az elmebeteg egy két esztendei visszavonultság után egyszer azt képzeli magáról, hogy bajából kigyógyúlt s esze tökéletesen helyre jött. Ekkor tehát kapja magát s ír az érseknek, kérve könyörögve s igen értelmes szavakban: szabadítsa ki e mostani nyomorúságából, minthogy Isten különös kegyelméből teljesen visszanyerte már eszméletét, s csupán rokonai azok, a kik itt tartják, hogy az ő vagyonában dúskálkodhassanak, s az igazsággal merőben ellenkezőn azt akarnák, hogy ő holtig bolond legyen. A sok józan s értelmes levél rábírta az érseket, hogy egyik káplánját oda utasította, kérdezősködjék a tébolyda igazgatójától, ugy áll-e dolog, a hogy ama bizonyos ember írja; beszéljen aztán magával a tébolyodottal is s ha csakugyan arról győződik meg, hogy eszén van, akkor mentse ki onnét s helyezze szabad lábra. A káplán el is járt megbizásában s az igazgatótól annyit tudott ki, hogy az az ember bizony még mindig tébolyodott; s ha egyszer másszor egészen ugy beszél is, mint a legértelmesebb ember, utoljára megint csak annyi értetlenséget hadar össze, hogy az nagyon sokkal túltesz előbbi okos beszédén; egyébiránt ám beszéljen vele magával, így legjobban meggyőzödhetik az igazságról. A káplán csakugyan hajlandó is volt erre, s mikor a tébolyodottal összehozták, beszélt vele tovább egy óra folyásánál, a mely egész idő alatt az őrült egyetlen egy bántó vagy értelmetlen szót sem ejtett ki, sőt ellenkezőleg oly józanúl beszélt, hogy a káplán kénytelen volt hinni, hogy a tébolyodott már helyre jött. Az őrűlt a többi közt azt is mondá, az igazgató azért néz rá ferde szemmel, mert nem szeretné elveszteni azt a jutalmat, a mely a rokonságtól üti a markát s ezért állítja őt még most is tébolyodottnak, habár néha vannak is tisztább pillanatai; szerencsétlenségének legfőbb oka azonban a nagy vagyon, mert hogy ellenségei ezt élvezhessék, rá kigyót békát kiáltanak s kételkednek azon kegyelemben, melyre a hatalmas Isten méltatta, mikor értelmét megint visszaadta. Szóval úgy beszélt, hogy az igazgatót egészen gyanúba keverte, rokonait szivtelen fukaroknak tüntette fel s a káplán abban állapodott meg, hogy magával viszi, bemutatja az érseknek s ám az hozzon végleges itéletet. A becsületes káplán e jó hiszemben megkérte az igazgatót, adassa rá a volt tébolyodottra azt a ruhát, a miben a tébolydába hozták. Az igazgató váltig figyelmezteté, jól meggondolja mit akar, mert az az ember minden kétség kivül még mindig tébolyodott.

De az igazgató minden intése, figyelmeztetése falra hányt borsó volt a káplán előtt, a ki sehogy sem akart felhagyni a kiszabadítás szándékával; az igazgató végre engedett az érsek határozott rendeletének s a betegre ráadták a maga újdonatúj takaros ruháját. Mikor ez látta, hogy az épeszű emberek öltözetében van s a bolondokétól megszabadult, megkérte a káplánt, legyen oly szives és engedje meg, hadd vegyen bucsút társaitól. A káplán azt mondá, ő is vele megy és sorra nézi a házban ápolt örülteket. Csakugyan fel is kerekedtek s velök együtt még egypáran az ott lévők közül. A mint a szabaduló egy ketreczhez érkezett, melyben egy őrjöngő volt zárva, ki ugyan most nyugodt és csendes vala épen, igy szóla hozzá:

– Nem üzen valamit, barátom? Mert én már haza megyek, mivel hála a jóságos Istennek, az ő kegyelméből és irgalmából s a nékül, hogy megérdemlettem volna, én már viszanyertem eszméletemet. Már én kiépültem s eszemen vagyok, a mint hogy Istennél semmi sincs lehetetlen. Viseltessék iránta bizalommal, reménységgel, s valamint engemet visszahelyzett előbbi állapotomba, önt is visszahelyezi ha bízik benne. Lesz rá gondom, hogy tápláló eledeleket küldjenek önnek; azokat aztán minden esetre egye meg, mert nem akarom eltitkolni az én nézetem az, ki e bajokon magam is átmentem, hogy minden őrültség onnan ered, ha az ember gyomra üres, agyveleje meg levegővel van teli. Csak bátorság, bátorság! mert szerencsétlenségünkben a kétségbeesés fogyasztja az egészséget és sietteti a halált.

A távozni készülő e szavait egy másik bolond is meghallotta, ki egy másik ketreczben volt, szemben az örjöngőével; felemelkedett a kopott gyékényről, melyen nyomorúlt rongyaiban heverészett s nagy fenszóval kérdezé, ki az, a ki felépült és okosan akar távozni?

– Én vagyok az, barátom – viszonzá a kérdezett – én távozom, a kinek semmi szükségem többé, hogy itt maradjak, a miért nem is tudok elegendő hálát adni a nagy égnek, hogy olyan nagy kegyelemre méltatott.

– Vigyázzon szavaira, meg ne csalja az ördög! – mondá az őrűlt – ne menjen, maradjon nyugton hajlékában. Akkor nem kell megint visszaternie.

– De én tudom, hogy kigyógyultam – felelt amaz – és semmi szükségem rá, hogy ide ujra visszavándoroljak.

– Kigyógyúlt? – kérdé a tébolyodott. – Jó, jó, majd elválik. Isten áldja. De én esküszöm Jupiterre, a kinek fenséges képét a földön én viselem, hogy egyedűl ezért az egy bűnért, a melyet Sevilla ma elkövet, midőn önt e házból menni hagyja és okosnak tartja: olyan büntetést bocsátok e városra, hogy megemlegeti mind örökkön örökké! Hát nem tudod te, egyűgyü ficzkó, hogy én a mennydörgő Jupiter vagyok, a ki kezemben tartom a gyujtó villámokat, melyekkel tudom és szoktam fenyegetni és összerombolni a világot. Most azonban csak egy módon akarom megbüntetni e tudatlan várost, ugymint azzal, hogy sem benne, sem teljes egész környéken eső nem lesz három hosszú esztendeig azon napságtól számítva, melyen a fenyegetés felhangzott. Te szabad légy-e, te ép, te okos? Én meg bolond, én meg beteg, én meg ide bilincselve? Ugy segéljen! akaszszanak fel ha esőt adok!

A körülállók figyelmesen hallgatták a tébolyodottnak szavait; a szabaduló félben lévő pedig a káplánhoz fordulva megragadta kezét s így szóla:

– Ne törődjék vele, jó uram, s föl se vegye, a mit ez a bolond mondott, mert ha ő Jupiter létére nem akar esőt adni: én, a ki a vizek atyja, és istene, Neptun vagyok, majd megáztatom a földet, a mikor csak kedvem tartja s valahányszor szükséges.

Mire a káplán ekképen válaszolt:

– Még sem lesz jó, tisztelt Neptunus úr, Jupiter urat haragra gerjeszteni, most csak maradjon kegyed itthonn, majd eljövök én uraságodért máskor, mikor az idő és az alkalom kedvezőbb lesz.

Az igazgató s a körülállók elnevették magokat, a mi a káplánnak kissé zokon is esett; a licentiatust megint levetköztették, szépen ott maradt s ezzel – vége az elbeszélésnek“.

Pillanatnyi szünet állt be a borbély szavai után.

– Ez tehát az az elbeszélés, borbély ur – kérdé Don Quijote – a mit minden áron el akart mondani, mert oly nagyon ideillőnek tartotta? Lám, lám, tisztelt kosz-vakaró úr, hát azt hiszi, hogy az ember oly vak s nem lát a szitán keresztül? Én, borbély úr, nem vagyok Neptun, a vizek istene s nem törődöm vele, okosnak tartanak-e vagy sem, ha nem vagyok az; én csak abban fáradozom, hogy a világnak értésére adjam, milyen öreg hiba, ha elmulasztja feleveníteni azt a boldog időt, midőn hajdan a kóbor lovagrend viaskodott. De ez a mi elsatnyúlt korunk nem is méltó, hogy azt a nagy boldogságot élvezze, melyet azon századok élveztek, melyekben a kóbor lovagok vállalták magokra és hordozták azt a súlyos terhet, hogy az országokat védelmezzék, az árvákat és kiskorúakat gyámolítsák, a kevélyeket büntessék s az alázatosokat jutalmazzák. A mai kor lovagjai legtöbbjén inkább a selyem meg a bársony suhog s más egyébb drága szövetek, a mikbe öltöznek, semmint a pánczél csörrenne, a melylyel övezkedniök kellene. Ma már nincs olyan lovag, a ki a mezőn hálna, a levegőég minden zordonságának kitéve, tetőtől talpig fegyverben, ma már nincsen, a ki lábát ki sem véve a kengyelből, lándzsájára támaszkodva legfőbb gondjának ismerje, a mint mondani szokás, meglopni az álmot, mint a hajdani kóbor lovagok cselekedtek; ma már nincsen egyetlen egy se, a ki egyik erdőből ki, a másik vadonba meg berontana, onnan megint a majd mindig viharzó és háborgó tenger kopár és elhagyott partjára sietne, a hol kis csónakot talál, evezők, vitorla, árbocz és minden kötélzet nélkül; azonban rendületlen bátorsággal mégis bele ugrik, s oda veti magát a mélységes tenger könyörtelen hullámainak, melyek majd az égig hajítják, majd a feneketlen mélyre sűlyesztik alá; ő azonban, neki feszítve mellét a legyőzhetetlen viharnak, a mikor meg sem álmodná, már három ezer mértföldnyire van onnét a hol hajóra szállt, s a távol, ismeretlen földön partra szökellve, olyas dolgok történnek vele, melyek méltók, hogy feljegyeztessenek, nem pergamenre, hanem érczlapokra! De mai napság a renyheség diadalmaskodik a serénységen, a tétlenség a munkásságon, a bűn az erényen, a fenhéjázás a bátorságon, az elmélet a gyakorlaton, melyek mind csupán az arany korban és a kóbor lovagokban ragyogtanak. S ha nem így van, ugyan mondják meg, ki volt becsületesebb és bátrabb a nagyhírű gaulai Amadisnál? ki elmésebb angolországi Palmerinnél? kicsoda udvariasabb és nyájasabb a fehér Tirantenál? ki lovagiasabb a graeciai Lisuartenál? ki megszabdaltabb és szabdalóbb Don Belianisnál? kicsoda rendíthetetlenebb gaulai Perionnál? ki vakmerőbb a veszélyekben Felismarte de Hircaniánál? avagy kicsoda őszintébb Esplandiannál? ki merészebb a traciai Don Cirongilionál? ki okosabb Sobrino királynál? ki vitézebb Reinaldosnál? ki győzhetetlennebb Roldannál s ki vidámabb és előzékenyebb Rugeronál kitől – Turpin érsek halhatatlan érdemű munkái tanusága szerint, – a mái ferrarai herczegek származnak? Mindezen lovagok, tisztelendő lelkész úr, s még egy egész sereg, a kiket felhozhatnék, ezek mind kóbor lovagok valának, a lovagság dísze és virága. Ezek és a hozzájok hasonlók lennének az én szívem szerint való férfiak, s ha ő felsége ilyeneket kaphatna, az lenne az igazi védelem, nem is kerülne annyiba, a török meg ugyan szálanként kitéphetné a szakállát! Egyébiránt én itthon maradok, minthogy a káplán úr nem akar magával vinni; s ha Jupiter, a mint a borbély mondá, nem akar esőt adni, itt vagyok én, a ki majd megáztatom a földet mihelyt kedvem tartja; ezt pedig azért mondom, hogy a habaró ur tudja, hogy elértettem.

– Igaz lelkemre mondom, señor Don Quijote, – jegyzé meg a borbély – nem akartam sérteni és Isten a tanuságom, hogy szándékom jó volt, s kérem nagyságodat, ne nehezteljen.

– Nehezteljek-e vagy sem – viszonzá Don Quijote – azt én tudom.

Mire a lelkész így vágott közbe:

– Igaz ugyan, hogy eddig jó szerén egy árva szót se szóltam, mindazáltal Don Quijote úr előadása folytán egy kétségem támad, melylyel igazán szeretnék tisztába jönni.

– Parancsoljon – mondá Don Quijote szokott illedelmes, udvarias hangján – szerencsémnek fogom tartani, ha valamiben felvilágosítással szolgálhatok.

– Kegyes engedelmével kimondom tehát – felelt a lelkész – én csakugyan Tamás vagyok abban és semmi módon sem tudom elhinni, hogy az az egész sereg kóbor lovag a kiket nagyságod említett, testestűl lelkestűl igazán és valósággal éltek volna valaha e világon. Inkább úgy képzelem: ez merő koholmány, mesebeszéd, hazugság, csupa álom a minek nem lehet hitelt adni.

– Ez megint olyan tévedés – viszonzá Don Quijote – a melybe már sokan estek, a kik nem hiszik, hogy e lovagok voltak valaha e világon; s én nem egyszer, majd egy, majd más alkalommal s különféle emberekkel szemközt megkisérlettem már földeríteni ezt a majdnem általános csalódást; szándékom néha nem sikerűlt, máskor azonban igen, a mikor az igazságnak vállaira állítottam. Ez az igazság annyira bizonyos, hogy majdnem azt merném mondani, én a tulajdon magam szemével láttam Amadis de Gaulát, a ki magas termetü, fehér arczu, fekete – de jól rendben tartott – szakálú férfiu volt, késedelmes a haragra, s mindig kész a megbocsátásra. S a mint Amadist lerajzoltam, úgy vélem, hasonló hűséggel le tudnám írni s festeni a világ minden kóbor lovagját, mert az a meggyőződésem, hogy olyanok voltak, a milyeneknek a történetek mondják, s hős tetteikből, melyeket véghez vittek, jellemökből, melyet tanusítottak, helyes gondolkozás után biztos következtetést lehet vonni arczuk vonására, színére és termetökre.

S meglehet, hogy a mennyire megint bele volt lelkesűlve a lovagság dolgaiba, talán csakugyan mind végig rajzolta volna a világ minden kóbor lovagját, ha e pillanatban a leányka meg a gazdasszony – kik a társaságból már előbb eltávoztak – nagy fenszóval kiáltozni nem kezdenek az udvaron.

E zajra tehát odasiettek az ajtóhoz a szobában lévők is mindnyájan.

II. FEJEZET.

Ujabb tervezések, ujabb kirándulásra.

Az udvaron csakugyan nagyban állt a tusakodás. A házbeli nők néztek keményen farkasszemet Sancho Panzával, ki erőnek-erejével be akart menni Don Quijotehoz, míg az asszonynép meg utját állotta. S mint az ilyen heves szóváltásoknál szokás, egyik fél sem igen maradt adósa a másiknak.

– Mit akar ez a sehonnai e házban? Elhordja kend magát, úgy is egyedűl kend az s nem más, a ki az én uramat elcsábítja, elcsalja s hegyen-völgyön kóboroltatja.

– Sátánnak gazdasszonya – viszonzá erre Sancho – az az elcsábított, elcsalt, az a hegyen-völgyön megkóboroltatott én vagyok, én, nem pedig a te gazdád; ő hurczolt meg a világon engemet, ő huzott-vont az orromnál fogva mindenféle hitegetésekkel s ő igérte azt a szigetet, a melynek még ma se láttam se hirét, se hamvát!

– Ha százszor úgy van is – pattogott tovább a gazdasszony – ide azért ugyan még se jutsz be, telhetetlen papzsák, ördög pozdorjája! Eredj haza, ott kormányozd a magad házát, meg a tücski-hajcskit, minket pedig ne gyötörj többé se szigettel, se ligettel!

Nagy mulatságot szerzett a lelkésznek meg a borbélynak e három ember koczódása. Don Quijote azonban attól tartva, hogy Sanchonak mindjárt megered a nyelve s olyan ármányos dolgokat tálal ki elibök s megpendíthet olyasmit is, a mi a lovag tekintélyén csorbát ejthet, nevén szólítá Sanchot, a fehér népre pedig rákiáltott, hogy hallgassanak s ereszszék be a kivánkozót.

Sancho belépett s ekkor a lelkész meg a borbély bucsút vettek Don Quijotetól, egészen kétségbeesve kiépülése felől, minthogy látták, mennyire rabja még mindig bogarainak s hogyan el van telve átkozott lovagoskodása együgyüségével. Ezen oknál fogva a lelkész így szólott a borbélyhoz:

– Majd meglássa, komám uram, a mi nemes urunk egyszer csak megint kereket old, a mikor meg sem álmodjuk.

– Magam is a mondó vagyok – viszonzá a borbély – de részemről nem csodálkozom annyira a lovag hóbortosságán, mint a fegyvernök együgyüségén, a ki úgy bele van abba a szigetbe bolondulva, hogy azt hiszem, nincs a világon elegendő erő és hatalom, a mely kiverhetné a fejéből.

– Isten gyógyítsa ki őket – jegyzé meg a lelkész – mi pedig álljunk résen, s a mit csak lehet, kövessünk el mindent szegény, boldogtalan barátunk gyógyulására.

Igy beszélgettek egymás között távoztukban a jóakarók. Don Quijote eközben szobájába zárkozott Sanchoval s mikor magokra maradtak, így szóla hozzá:

– Nehezemre esik, Sancho, hogy azt mondtad s még most is mondod: én voltam az, a ki házad köréből elcsaltalak, holott tudod, hogy én magam sem maradtam idehaza. Együtt mentünk, együtt jártunk s együtt barangoltunk; egyenlő szerencse, egyenlő sors hányt vetett mindkettőnket; s ha téged meghintáltak egyszer, engem megraktak százszor s legfölebb ezt az egyet lehet szememre hánynod, hogy így neked kevesebb jutott a dicsőségből.

– Ezt a dicsőséget nem irígylem – viszonzá Sancho – nem is kérek belőle, de azért még is kapok.

– Minthogy hozzám tartozol, mint a tag a fejhez, Sancho – mondá Don Quijote. – Ha az embernek a feje fáj, minden tagja megérzi; s így én a te urad és gazdád lévén, neked fejed vagyok, te pedig az én tagom, minthogy cselédem vagy; s ezen oknál fogva azt a bajt, a mi engem ér vagy érni fog, neked is meg kell érezned, a mint én is érzem a te fájdalmadat.

– Igy volna rendén – mondá Sancho – csakhogy a mikor engem a levegőbe lódítottak mint tagot, akkor az én fejem ott ült a nyeregben s csak nézte, nézte, hogyan röpülök föl s alá, a nélkül, hogy valami fájdalmat érzett volna. S ha már a tagoknak tartozó kötelességök, hogy a fej nyavalyáját megérezzék, ennek is kutyakötelessége volna, megérezni amazokét.

– Azt akarod talán mondani, Sancho – veté ellen Don Quijote – hogy én nem vettem részt fájdalmadban, mikor meghintáltak? Ha mondtad is, ne mondd többet s ne gondold, mert igazán nagyobb fájdalmat szenvedtem én akkor lélekben, mint te testben. Egyébiránt ne szóljunk most erről, lesz még ideje, a mikor hegyiről-tövire megbeszélhetjük. Azt mondd meg nekem most, Sancho barátom, mit beszélnek rólam a faluban? Mit tart felőlem a köznép, mit a nemesség s mit a lovagok? Mit mondanak bátorságomról, hős tetteimről, udvariasságomról? Hogyan fogadták azon szándékom hírét, hogy ujra fel akarom támasztani s világra kelteni a már-már elfelejtett lovagrendet? Szóval, Sancho, azt akarom, mondj el nekem mindent, a mit e tárgyról hallottál, még pedig mondd el úgy, hogy a jóhoz semmit hozzá ne toldj, a roszból semmit el ne hallgass; mert az igazán hű alattvalóknak az a kötelességök, hogy uraiknak az igazságot a maga tulajdon valóságában mondják el, a nélkül hogy a hizelkedés nagyítsa, vagy bármi hiú mellékes tekintet csökkentse.

– Szivesen megteszem, kedves uram – viszonzá Sancho – azon feltétel alatt, ha nagyságod meg nem haragszik azért, a mit mondok, minthogy azt akarja, hogy a maga valóságában mondjak el mindent s fel ne öltöztessem semmi egyéb czifrába.

– Biztosítlak hogy nem fogok megharagudni – nyugtatá meg Don Quijote – bízvást szólhatsz, Sancho, minden tétovázás nélkül.

– Hogy tehát előlről kezdjem, mindenekelőtt azt mondom, hogy a köznép, nagyságodat valóságos sült bolondnak tartja, engem pedig szakasztott olyan ostobának. A nemesek azt mondják, hogy nagyságod nem tartja magát a nemesség korlátai között, s olyan czimeket raggat a neve mellé, a melyek semmiképen meg nem illetik; aztán meg hogy hét szilvafája és két hold földje daczára, a mi mellett elől-hátul csupa rongy, mégis fölcsapott lovagnak. A lovagok meg azt mondják, nem szeretik, ha a nemes emberek egy tálból esznek cseresznyét velök, kiváltképen ha olyan bocskoros nemesek, a kiknek sáros a sarujok és fekete harisnyájokra zöld selyem foltot vetnek.

– Ez – mondá Don Quijote – nem illik rám, mert én mindig tisztességes ruhában járok, a min folt nem látszik. Hogy rongyos vagyok, az meglehet, csakhogy annak nem az idő, hanem a fegyverviselés az oka.

– A mi pedig – folytatá Sancho – nagyságod bátorságát illeti, úgyszintén udvariasságát, hős tetteit és fáradalmait: mindezek felől különbözők a vélemények. Egyik azt mondja: bolond, de mulatságos; a másik: bátor, de szerencsétlen; a harmadik: udvarias, de tolakodó. Igy aztán szólnak-szapulnak bennünket, úgy hogy sem nagyságodon, sem én rajtam nem hagynak egy körömfeketényi becsületet.

– Ez az igazi erénynek rendes sorsa a földön! – mondá Don Quijote nemes nyugalommal – tovább Sancho.

– Hanem azért van ám olyan is, a ki másként nyilatkozik – folytatá Sancho némi büszkeséggel – van itt egy fiatal ember, a ki mostanában jött haza a főiskolából, az már aztán máskép beszél a mi viselt dolgainkról.

– Látszik, hogy tanúlt ember – jegyzé meg Don Quijote – s mi a neve annak a fiatal tanulónak?

– Carrasco Sámsonnak hívják – viszonzá Sancho – s egy idevaló földbirtokos fia. Mostanában került haza Salamancából, s nem győzi magasztalni nagyságodat, hogy milyen nagy híre van ott az egyetemen, a fiatalság között, s hogy ő maga is mennyire szeretne megismerkedni nagyságoddal.

– Ez ugyan nagyon könnyen megtörténhetik – mondá Sancho – ha tudod hol lakik, eredj érte s mondd meg neki szivesen látom ma ebédre.

– Megyek is tüstént – felelé Sancho – tudom hogy nagy örömhirt viszek neki. S csakugyan távozott is, hogy ura meghivását azonnal közölje a tanulóval. Don Quijote gondolatokba mélyedve várta őket. Ime van tehát még is, a ki elismeréssel nyilatkozik az érdemről! Egy ifju, – és az ifjuság! hiába, csak is az ifjuság tud az igazán nagy dolgokért lelkesülni.

Kiváncsi volt, nagyon kiváncsi, mit fog Carrasco Sámsontól hallani. Nem kellett nagyon soká várakoznia, mert az ajtó egyszer csak nyílt és Sancho Panza kiséretében egy ifju jelent meg, kinek egész arczán, eleven tündöklő szemein azonnal észre lehetett venni, hogy igen eszes, értelmes ifjúnak kell lennie. Alig hogy belépett, semmiféle bemutatást sem várva, odarohant azonnal Don Quijotehoz és térdre borúlva előtte igy szóla:

– Nyujtsa ide méltóságod a kezeit, señor Don Quijote de la Mancha, mert igaz lelkemre mondhatom, kegyelmességed az egyik legkitűnőbb kóbor lovag mindazok között, a kik valaha voltak vagy lesznek még a föld egész kerekségén!

Don Quijote fölemelte, szeretetteljesen megölelte s maga mellé ülteté, Carrasco Sámson illedelmesen vonakodott e nagy kitűntetést elfogadni, utóbb azonban Don Quijote megujított kinálgatására mégis csak elfogadta s akkor aztán elkezdődött közöttük a beszélgetés, melyből mi csak néhány pont közlésére akarunk szorítkozni.

Azt látta Don Quijote, hogy az ifju és környezete jóformán minden hőstettét ismerik; kiváncsi volt tehát tudni, melyik dicső cselekedetét méltányolják s magasztalják tehát az emberek legjobban? Meg is kérdezte Carrascotól.

– E tekintetben – viszonzá a tanuló ifju – a vélemények igen nagyon eltérnek egymástól, a szerint a mint az izlés különböző. Van a kinek a szélmalmokkal küzdött harcz tetszik legjobban, melyeket nagyságod szörnyetegnek és óriásoknak képzelt; a másiknak meg a kótisok. Ezt ama hadseregek leirása gyönyörködteti, melyek utóbb két juhnyájjá váltak; amazt, azon holttesttel való találkozás, a kit Segoviába vittek temetni. Egyik azt mondja minden másnál többet ér a gályarabok felszabadítása, a másik meg azt, hogy nincs fogható a két benedek-rendi óriás, – meg a bátor vizcayival küzdött viaskodáshoz.

Szóval, a tanuló ki nem fogyott Don Quijote hőstetteinek magasztalásából, s a mi különös vala, míg a lovag minden más ismerőse csak gúnyolta a lovagoskodást s minden módon le akarta beszélni e hóbortosságáról a lovagot, addig Carrasco Sámson a leglelkesebben emlékezett meg a kóborlovagság dicsőségéről s nem szűnt meg Don Quijotet ujabb kirándulás tételére serkenteni.

Mi lehetett volna kellemesebb Don Quijote füleinek mint az ilyen szavak, és kicsoda szívesebben látott vendég, mint a ki ilyen beszédekkel tartotta!

S épen akkor, midőn Carrasco azt kérdezé a lovagtól hajlandó volna-e harmadszor is utra kelni: épen akkor hangzott fel hozzájok Rocinante nyerítése az istállóból.

– Mindenesetre utra kelek – mondá Don Quijote lelkesen, a ki lova nyerítését a legjobb jelnek tartotta – utra kelek, mihelyt erőm és kissé megviselt egészségem engedik. Tudom, hogy ott nyerem vissza épségemet teljesen, minthogy, a mint már sokszor mondtam: Nékem díszruhám a fegyver, nékem nyugovás a harcz!

Még ebéd közben, de még ebéd után is mindig erről folyt a beszélgetés, s oly tűzzel és elevenséggel, hogy Don Quijotenak vándorutját is meghatározák Barcelona városa felé, a hol minden esztendőben János fejvétele napja táján fényes lovagjátékot szoktak tartani, melyen összejön Spanyolhon minden leghíresebb lovagja, a kiket, – mint Carrasco megjegyzé – Don Quijote úr bizonyára mindnyáját le fogja győzni s akkor elmondhatja magáról, hogy ezek személyében a világ minden lovagját legyőzte. Csak arra figyelmeztette, ne rohanjon oly hanyatt-homlok a veszedelembe, mert élete nem a magáé, hanem mindazoké, a kiknek szükségök van rá, hogy szerecsétlenségökben segítse és gyámolítsa.

– Engem is mindig ez bántott legjobban – vágott közbe most Sancho, – mert uram akár száz fegyveres embernek is úgy neki szokott rontani, mint a falánk gyermek az egész kosár cseresznyének. Pedig hát lánczhordtát is, ugy-e Carrasco úr, van ideje a támadásnak s van ideje a meghátrálásnak is és nem csak az járhatja mindig, de mindig: „Üsd, nem apád!“ Aztán meg azt is hallottam, még pedig, ha jól emlékszem, magától Don Quijote úrtól, hogy egyik szélrül gyávaság, másik szélrül vakmerőség s középett van az igazi bátorság. Ha már ez az igaz, nem akarom én, hogy megfusson a mikor nincs miért, de azt se, hogy neki rontson, mikor a túlnyomó erő mást javasol. Mindenek fölött pedig arra figyelmeztetem uramat, ha megint magával akar vinni, egyedül azon föltétel alatt megyek, hogy ő mindig csak maga verekedjék, nekem pedig csak az legyen a kötelességem, hogy úri személyére vigyázzak, tisztogassak rá s eledeléről gondoskodjam; ebben mindig ember leszek a gáton. Hanem, hogy én magam is kardot rántsak, akár csak holmi aljas szűrös, baltás csőcselék ellen is: abból ugyan semmi sem lesz. Nekem, Sámson úr eszem ágában sincs, hogy hős névre tegyek szert; hanem leszek olyan hű és derekas fegyvernök a milyennél jobb sohasem szolgált még kóbor lovagot. És ha nagy jó uram, señor Don Quijote, számos hű szolgálatom fejében, a közül a sok sziget közül, a miket hatalmába akar keríteni egyet nekem ád: háladatos köszönettel fogadom; ha meg nem adhatja nekem akkor is beérem én a magam sorsával, lesz azért rám gondja a jó istennek; s talán csak olyan jól vagy még jobban ízlik majd az a szigettelen kenyér mint a szigetes. Ugy is ki tudja, az ilyes kormányzóságba nem vetne-e gáncsot az ördög, hogy elbuknám s betörném a fejemet. Sanchonak születtem, Sancho gyanánt akarok meghalni is. Hanem ha az ég mind a mellett a maga jó szántából, minden nagyobb baj és veszedelem nélkül valami szigetet vagy más egyéb ilyest pottyantana a markomba, lenne annyi eszem, hogy el nem lökném magamtól, mert a példabeszéd is azt tartja: a hol malaczot igérnek, zsákkal kell forgolódni; meg azt: Üstökön kell ragadni a szerencsét.

– Pap se tudná jobban mint a hogy kegyelmed elmondta, Sancho bátya – mondá Carrasco. De azért csak bizza sorsát istenre meg Don Quijote urra, kerülhet onnan egész királyság is, nem csak egy sziget.

– Már ha több, ha kevesebb se bánom – viszonzá Sancho. De még azt is merem állítani señor Carrasco, hogy uram nem veti ki azt a királyságot az ablakon, a mit nekem juttat; mert tettem én már szívemre a kezemet s úgy találtam: vagyok olyan a ki el tudnék kormányozgatni egy országot vagy szigetet; különben mondtam én ezt már uram ő nagyságának többször is.

Mindezen beszélgetések végre is azon megállapodásra vezettek, hogy Don Quijote elhatározta, legfölebb egy hét mulva ujra utnak indulnak. Lelkére kötötte a tanulónak, hogy szándékukat senkinek el ne árulja, legkevésbbé pedig a lelkésznek, Miklós mesternek, unokahugának és a gazdasszonynak, nehogy dicsőséges és tiszteletre méltó tervöket megakadályoztassák. Carrasco nagyon kötötte az ebet a karóhoz s a mint Don Quijotetól búcsút vett, arra kérte, valahányszor csak alkalma lesz, tudósítsa mind jó-, mind balsorsáról. Igy váltak el egymástól s Sancho is ment, hogy minden utravalóját rendbe szedje.

III. FEJEZET.

A szándék megvalósúl.

Az előbbi fejezetben előadott beszélgetés után Sancho Panza minden nap ellátogatott gazdájához, kivel aztán rendesen bezárkoztak és úgy folytatták tervezgetésöket. A gazdaasszony mindjárt sejtette miben törik a fejöket; gyanítá, hogy azért sugnak-búgnak együtt folytonosan, hogy alkalmasint megint ki akarnak repülni valamerre. Nagyon elszomorodott. Magára teríté a legfeketébb kendőjét s nagy búsan és elkeseredve azonnal fölkerekedett, hogy Carrasco Sámson urat fölkeresse, a kit igen okos fiatal embernek tartott, s azt hitte felőle, hogy ennek talán sükerűlhet az, a mi sem a lelkésznek, sem a borbélynak nem sükerűlt, hogy Don Quijote urat le tudja majd beszélni veszedelmes szándékáról.

A tanuló épen házok udvarán sétálgatott s alighogy az asszony odaért, búbánatosan és elcsüggedve odaborúlt a fiatal ember lábai elé.

A mint Carrasco ezt a fájdalmat és rémületet meglátta, így szóla hozzá:

– Mi a baj, nagyasszony? Mi történt, hogy a mint látszik kegyednek majd a szíve szakad meg bánatában?

– Oh kedves Sámson úr! – jajdult fel a gazdaaszony – a nagyságos urunk oda lesz már, már oda lesz bizonyosan!

– De hogyan lesz oda, jó asszony? – kérdé Sámson – talán valami súlyos testi sérülés érte?

– Nem úgy lesz oda, – viszonzá az asszony – hanem úgy lesz oda, hogy bolondsága kapuján fog elköltözni. Azt akarom mondani, kedves lelkem Carrasco uram, hogy meg-meg útra készül, most már a harmadik izromban, hogy széles e világon azt keresse, a mit ő szerencsének nevez s a miről én el nem tudom képzelni, hogy mondhatja ennek! Első ízben félholtra verve hozták haza szamárra fektetve; másod ízben meg ökrös szekéren jött meg, ketreczbe tömve, zárva s azt gondolta magáról, hogy meg van bűvölve. Szinte siralom volt nézni! Egészen elsárgúlt, csak a csontja volt meg a bőre, két szeme pedig úgy beesett, hogy egészen hátranyomult agyveleje legvégső kamarájába. Hogy csak annyira, a mennyire is lábraállíthassam, többe került hatszáz tojásomnál, a mire tanum az ég, meg az egész világ, meg a tyúkjaim, a mik nem hagynak hazugságban.

– Már ebben csakugyan nincs semmi kétségem – mondá a fiatal ember – mert azok a tyúkok olyan jók s olyan jól vannak tartva, hogy a fehéret nem mondanák feketének, ha megkellene is pukkadniok. Hanem hát, kedves nagyasszony, csakugyan nincs semmi más baj, igazán nem történt semmi egyéb szerencsétlenség, csak az, a mitől tartani lehet, hogy Don Quijote úr megint el akar menni hazúlról?

– Egyéb semmi sem – viszonzá a gazdaaszony.

– Akkor hát se baj! – felelt a tanuló. Térjen kegyed szép csendesen vissza, tartson készen a számomra valami meleg reggelit, útközben mondja el, azaz ha ugyan tudja, a szent Apollónia imádságát, én is mindjárt ott termek s meg lehet győződve róla, hogy csodákat fog látni.

– Uram irgalmazz! – kiáltá fel a gazdaasszony. Azt mondja kegyed hogy a szent Apollónia imádságát mondjam el? Hisz ez akkor lenne helyén, ha uramnak a foga fájna, már pedig neki az agyvelejében fekszik a nyavalya.

– A mit mondtam, mondtam, nagyasszony – viszonzá Sámson – menjen kegyed Isten hírével s ne feleseljen velem, a kiről tudja, hogy salamancai tanuló vagyok s az ilyennel nem lehet vitatkozni.

Ezzel aztán a gazdaasszony csakugyan eltávozott, a fiatal ember pedig tüstént a lelkészhez indúlt, hogy közölje vele mindazt, a mit a maga helyén majd elmondunk.

Don Quijote és Sancho között pedig elzárkozásuk ideje alatt e következő párbeszéd folyt e közben. Sancho igy szólt gazdájához:

– A feleségem rátettem már, uram, hogy menni hagyjon nagyságoddal a hová csak vinni akar.

– „Rávettem“, Sancho, így kell mondanod – jegyzé meg Don Quijote – nem pedig „rátettem.“

– Ha jól emlékszem – viszonzá Sancho – egyszer-kétszer kérve kértem már nagyságodat, ne javítgassa az én szavaimat, a mikor különben is érti, mit akarok mondani; ha meg nem érti, akkor ám rivaljon rám: Vigyen el az ördög, Sancho, nem értlek. Ha még erre sem tudom magamat világosabban kifejezni, akkor ám igazítson ki, s szorúlt belém is annyi a dudásból, hogy belejőjjek az igazi kerékvágásba.

– Nem értlek, Sancho, – szóla közbe Don Quijote rögtön – mert nem tudom, mit akarsz azzal mondani, hogy beléd is szorúlt a dudásból.

– A dudásból belém szorúlni azt jelenti – viszonzá Sancho – hogy nekem is van sütni valóm.

– Most még kevésbé értelek – mondá Don Quijote.

– No ha még most sem ért nagyságod – felelt Sancho – akkor én, oly igaz mint élek, nem tudom hogyan mondjam másképen.

– Ahá, sejtem már, – szóla most Don Quijote – ugy-e azt akarod mondani, szorúlt beléd is annyi a tudásból, vagy olyan tanulékony, értelmes, hogy felfogod a mit mondok, és nem lesz ellenedre, ha tanítlak.

– Fogadni mernék, – szóla Sancho – hogy nagyságod kellős kezdetétől fogva kivette szavaim értelmét s csak azért volt olyan akadékoskodó, hogy velem még egy pár tuczat sületlenséget mondasson.

– Az is meglehet, – viszonzá Don Quijote – hanem hát hogy a dologra térjünk, mit mond Teresa, a feleséged?

– Teresa azt mondja, – felele Sancho – kötve higyj a komának; az igéret szép szó, ha megadják, akkor jó, s jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Én ugyan azt tartom, hogy az asszonynak hosszú a haja és rövid az esze, de azért az is csak igaz, a vak tyúk is talál búzaszemet.

– Magam is a mondó vagyok – viszonzá Don Quijote. – Folytasd, barátom Sancho, tovább, tovább. Ugy beszélsz ma, mintha gyöngyöt szórnál.

– Minden oda akar kilyukadni, – folytatá Sancho – hogy a mint nagyságod is igen jól tudja, egy halállal mindnyájan tartozunk, ma még vagyunk s holnap nem, a halállal senki sem ivott még áldomást, sohasem tudja az ember előre, mikor veti el a kanalát, a kasza a fűvet is úgy elvágja, mint a kórót és a halál órája senkinek sincs a homlokára írva, hanem akkor jön el, mikor az isten úgy akarja. A halál süket, s akármikor jön, mindig korán jön, ha meg egyszer kopogtat az élet ajtaján, hiába akkor minden kérés, könyörgés, halál ellen nincs orvosság, még a korona sem használ, a halállal senki sem bír, a mint a világ tartja s száz meg száz prédikáczió hirdeti.

– Szent igaz – viszonzá Don Quijote – csakhogy még most sem tudom, hová akarsz mindezzel czélozni?

– Oda akarok czélozni, – mondá Sancho – kössön ki nekem nagyságod rendes bért, a mit hónaponként felvehessek, a mig a szolgálatomba tart s a mit fizessenek ki nekem nagyságod vagyonából készpénzzel, mert üres igéretre nem akarok beállani, a mihez felibe-harmadába jutok hozzá, vagy későn vagy sohanapján; így aztán Isten oltalmába ajánlom magamat. Szóval tudni akarom, mi üti a markomat, ha több, ha kevesebb; a tyúk is egyet tojik, és sok kicsi sokra megy; szegődött bér osztott koncz. Ha majd aztán csakugyan úgy fordúlna, hogy nagyságod igazán ide adná azt az igért szigetet, nem leszek olyan háládatlan, sem olyan kapzsi, hogy bele ne egyezném, hogy a sziget jövedelmét összeszámítsák s vonják le belőle az én fizetésemet pamatostúl.

– Bizony Sancho barátom – viszonzá Don Quijote – a kamat néha csakugyan pamat.

– Értem uram – felelé Sancho – fogadni mernék úgy kellett volna mondanom: kamatostúl nem pamatostúl; no de se baj, csakhogy elértette nagyságod igy is.

– Annyira elértettem – jegyzé meg Don Quijote – hogy beláttam szíved legmélyebb mélyére s tudom már, hová czéloztál közmondásaid számtalan nyilveszszejével. Elhiheted, Sancho, szívesen kötnék ki szegődött bért a számodra, hacsak egyetlen egy példát találnék is a kóbor lovagok történetében, a mi a legtávolabbról sejtetné s mutatná, mit szoktak évenkint vagy havonkínt fizetni. Elolvastam én e történeteket majd mind egy szálig, de nem emlékszem, hogy akárhol is szó lenne arról, hogy valamelyik kóbor lovag szegődött bérre fogadta volna meg fegyvernökét. Én csak annyit tudok, azok mind valamennyien kegyadományok reményében szolgáltak s a mikor meg sem álmodták, ha uroknak a sors kedvezett, egyszer csak azon vették észre magukat, hogy valami szigetet vagy ehhez hasonlót nyertek jutalmúl, vagy legalább is nagyságos czímet kaptak. Ha te ilyen feltételek mellett s ezek reményében kész vagy szolgálatomba visszatérni, Sancho, akkor azt mondom: Isten hozott; ha azonban azt hiszed, hogy én csak egy hajszálnyira is eltérek a kóbor lovagság régi jó szokásaitól, akkor igen nagyon csalatkozol. Igy tehát, kedves Sanchom, eredj szépen haza, s közöld Teresával az én elhatározásomat, s ha mind ő, mind te magad beleegyeztek, hogy engem kegyadományok reményében szolgálj: bene quidem; de ha nem, ezután is jó barátok maradunk; mert a mig szemet szórhatunk, madarat még várhatunk, és tartsd meg, fiam, jobb a jó reménység, mint a kész szegénység s jobb a sok kamat, mint a kis tőke. Ezen módon pedig azért szólottam, Sancho, hogy megmutassam, én is tudom ám zápor gyanánt önteni a közmondásokat, mint akár te magad. Röviden azonban azt akarom mondani, s ezennel mondom is, ha nincs kedved kegyadományok fejében szolgálni s az én sorsomban osztozni, akkor áldjon meg a jó Isten s tartson itthon szentnek. Kapok én más fegyvernököt is, a ki szófogadóbb és eszesebb lesz nálad s nem olyan ügyetlen meg szószaporító.

A mint Sancho gazdájának e szilárd elhatározottságát észrevette, besötétedett fölötte az ég, és szíve szárnyai lelankadtak: mert ő szentűl hítte, gazdája nála nélkül a világ minden kincséért sem fog útra kelni. A mint ekképen se té- se tova, elgondolkozva ott álla, egyszer csak Carrasco Sámson toppant a szobába, nyomban utána a gazdaasszony meg a leányka, a kik égtek a vágytól meghallani, milyen szavakkal fogja a tanuló lebeszélni gazdájokat azon szándékáról, hogy újra kalandok után járjon.

De ime, – oh csodák csodája! Sámson, a helyett, hogy a lebeszéléshez fogna, most is mint az első alkalommal átkarolván Don Quijotét, – nagy fenszóval igy szóla hozzá:

– Oh a kóbor lovagság virága! oh tündöklő fénye a fegyvereknek! Oh dicsősége és tükre a spanyol nemzetnek! Cselekedje meg a mindenható Isten, hatalmának teljességéből, hogy az, vagy azok, a kik a te harmadik kirándulásod elé akadályokat gördítenek s hátráltatni akarják: ki ne tudjanak menekülni kivánságaik útvesztőjéből és soha el ne érjék álnok szándékukat. – S itt a gazdaszonyhoz fordúlva, igy folytatá:

– Bátran felhagyhat már a nagyasszony a Szent Apollonia imádságának elmondásával, mert én tudom, hogy az az egek határozott rendelése, hogy a señor Don Quijote ujra hozzá lásson magas és új terveinek kiviteléhez s én nagyon megterhelném lelkiismeretemet, ha nem sürgetném és sarkalnám e lovagot, hogy ne fékezze s ne tartsa vissza tovább hős karjának erejét és bátor lelkének hevülését, mert késedelmével csak megcsorbítja a sértettek jogát, az árvák védelmét, rágalmazottak becsületét, az özvegyeknek nyújtandó segélyt, a házasoknak támogatását, szóval mindazon nemes teendőket, melyek a lovagsághoz tartoznak s vele szoros összefüggésben állanak. Fel, señor Don Quijote, szép és bajnok uram, inkább ma mint holnap keljen utra nagyságod és magasságod. S ha netalán valamie hiányoznék a mi szándéka életbeléptetését hátráltatná, itt vagyok én, a ki személyemet és vagyonomat felajánlom szolgálatára. S ha méltoságodnak netalán fegyverhordozóra lenne szüksége, legnagyobb szerencsémnek fogom tartani, ha a kegyadományok fényes reménysége fejében, mint ez bevett s egyedül helyes szokás a kóbor lovagságnál, ezen díszes állást én lehetek boldog elnyerhetni.

Don Quijote a megelégedés büszke mosolyával fordúlt Sanchohoz:

– Nos Sancho – mondá – nem megmondtam-e, hogy a fegyvernököknek nem leszünk szűkében. Látod ki ajánlkozik; ő maga a nagynevű Carrasco Sámson, a tanúló, dísze és büszkesége a salamancai egyetemnek; ő, a kinek teste ép, tagjai hajlékonyak, termete sugár, s nem olyan pohos mint te, a ki szakasztott mása vagy a keresztes póknak; ő, a ki hallgatag s nem oly fecsegő mint te, a ki mindíg darálsz; ő, a ki kész panasz nékül eltürni hevet, fagyot, éhet, szomjat, egy szóval a kiben megvan minden tulajdon, a mi a kóbor lovag fegyverhordozójában kivánatos. De ments Isten, hogy én csupán saját óhajtásom elérése végett, ledöntsem és összetörjem az ismeretek oszlopát és a tudományok diszedényét, s kivágjam a szép és szabad müvészetek pálmáját. Maradjon ez új Samson az ő hazájában, s a mig ennek dicsőségére válik, váljék egyszersmind dicsőségére elaggott szüléi ősz hajszálainak; beérem én akármi egyébb fegyverhordozóval is, ha Sanchonak nincs kedve szolgálatomba állani.

– Dehogy nincs – viszonzá Sancho ellágyulva, mi közben szemei könnybe lábadtak s igy folytatá: Ne mondja senki rólam, uram, ha megettük a vacsorát, ott hagyjuk a háznak urát; engem se a gólya költött s tudja az egész világ, de kiváltképen a szülőfalum, kik voltak a Panzák, a kiktől én származom. Azután meg azt is tudom, azt is tapasztaltam nem egy jó tettéből s még több szép szavából, mily kegyes akar lenni irántam nagyságod. Ha azonban mégis billegettem a fülemet a szegődött béremért, csupán a feleségem ösztönzésére tettem, a ki igy látta, volna jónak, már pedig a házastársaknak tartozó kötelességök, hogy jó tanácsát meghallgassák s elfogadják. Tudom, hogy Teresa is beleegyezik abba, a mit én javaslok, most már nincs is más hátra, csak nagyságod tegyen végrendeletet meg testamentomot, de olyat, a minek füle-farka meglegyen, s aztán ill’ a berek nádak, erek, kerekedjünk mindjárt útra, hogy a Sámson úr lelke ne gyötrődjék, a ki azt mondja, lelkiismerete kényszeríti, hogy nagyságodnak azt tanácsolja harmadszor is, menjen ujfent világgá. A mi pedig engem illet, én megint csak felajánlom nagyságodnak hű és igaz szolgálatomat, s helyt is állok úgy vagy még jobban mint akárki fia, a ki valaha kóbor lovagot szolgált.

A tanuló alig tudott hová lenni csodálatában Sancho Panza beszéde és kifejezése módjának hallatára; mert a midőn olyan nyilatkozatok kellett hallania Sanchotól, melyben olyan végrendeletet akar tétetni, melynek füle is legyen meg farka is: már akkor csakugyan meg volt győződve a felől, hogyez a szolga, a maga nemében ép oly ritka madár mint a gazdája.

Don Quijote és Sancho végre megölelték egymást és ujra szent lett a békesség s azután a nagy Carrasco helyeslése- és beleegyezésével, kit ez időszerint valóságos tekintélynek tartottak, elhatározták, hogy harmadnap mulva útnak indulnak, a mely idő alatt mindent rendbe lehete szedni mi az útra szükséges volt, de még rostélyzott sisakot is teremteni valahonnan, a miről Don Quijote azt állította, hogy anélkül semmi szín alatt el nem lehet. Sámson felajánlotta, hogy megszerzi, mert van neki egy barátja, a kiről tudja, hogy nem fogja kérését megtagadni s ide adja a magáét, igaz ugyan, hogy azt a por és rozsda úgy belepte, hogy aczélának oda volt minden fényessége.

Se szeri se száma annak a tenger átkozódásnak a mit a gazdasszony és a lovag unokahuga szórtak a tanuló ellen; hajokat tépték, arczukat összevissza karczolták s nincs az a fizetett sirató asszony, a ki nagyobb jajveszéklést tudna csapni, mint gazdájok távozásán ők csaptak, a kik olybá vették, mintha már temetni vinnék. Sámsonnak azon eljárása, hogy Don Quijotét harmad ízben is távozásra serkentse, mint e történetből utóbb majd kiderűl, a lelkész és a borbély tudtával történt, a kikkel a tervet előleg közlötte.

A kitűzött három nap lefolyása alatt Don Quijote és Sancho Panza ellátták magokat mindazzal, a mire szükségök volt, s miután Sancho az ujabb alkura nézve megbékíté feleségét, Don Quijote pedig unokahugát és gazdasszonyát: az éj beálltával, az egy tanulón kivűl senki mástól nem látva, ki valami fél mértföldre el akarta kisérni őket a falutól, útnak eredtek Toboso felé, Don Quijote az ő jó Rocinanteján, Sancho pedig a maga régi szürkéjén. Tarisznyájok jól el volt látva mindenféle harapni valóval, az erszény pedig tele pénzzel, mit Don Quijote fegyvernökének adott át, hogy szükség esetén ehhez a segedelemforráshoz is hozzá folyamodhassanak.

A tanuló csakugyan elkisérte őket jó darabig, az elvállás perczében aztán megölelte a lovagot s kérve kérte, tudósítsa jó és balsorsáról, hogy amannak örülhessen, emebben szíves részt vehessen, a mint az igaz barátságtól várható. Don Quijote megigérte, Sámson visszatért a faluba, a két utas pedig, megállapított tervök szerint egyenesen a nagy Toboso városának tartott, hol a lovag, a kiállott vezeklés után, és a varázs alól történt szerencsés feloldozása végeztével, Dulcinea del Toboso kisasszonynál kivánta tenni, minden más egyéb teendő előtt, tiszteletét.

IV. FEJEZET.

Don Quijote Toboso városába jut.

Don Quijote és Sancho tehát kettecskén maradtak; s alig hogy Sámson elvállt tőlök: Rocinante egyszerre elnyerítette, a szamár meg elordította magát, a mit ura és szolgája mind a ketten a legszerencsésebb süker jó előjelének tartottak. Ha azonban az igazat meg akarjuk vallani, a szamár ordítása és iákolása sokkal harsányabb volt, mint a paripa nyerítése, a miből Sancho azt következteté, hogy az ő szerencséje nagyobb lesz s felül fogja mulni gazdájáét, a mit nem tudom micsoda csillagjóslat alapján mert állítani.

Don Quijote így szóla hozzá az első napi haladás végezte felé:

– Kedves Sanchom, az éjszaka sebes szárnyon közelít és sötétebb lesz, semmint óhajthatnók, ha holnap reggelre meg akarjuk pillantani Tobosót, a hová a végett törekszem előbb, semmint bármely kalandba bocsátkoznám, hogy a páratlan Dulcinea áldását és engedelmét kinyerhessem, a melyekkel, úgy hiszem, sőt bizonyosan tudom, a legveszedelmesebb kalandot is szerencsés sikerrel fogom végezni és betetőzni; mert az eddigiek nem végződtek mind oly fényesen mint a vizcayival küzdött párviadal, s hogy a Micomicona herczegasszonyt úgy el kellett vesztenünk szemünk elől: annak mind a bűbájos varázslat volt az oka, s azon kivül főleg az, hogy jegyesem, Doña Dulcinea del Toboso, mind ez óráig meg nem áldott s kalandos utazásomra nem ő szabadított föl engemet. Minden kóbor lovagról úgy olvastam, hogy kardjok akkor lett igazán győzhetetlenné, ha választott hölgyök, a kinek szolgáltak, áldást mondott rá, s áldólag érinté fegyvereit. Látom, nekem is így kellett volna mindjárt legelejétől fogva cselekednem.

– Magam is úgy hiszem – viszonzá Sancho – mert bizony több is ránk fért volna a szerencséből, mint a mennyinek eddigelé örvendettünk. Csakhogy attól tartok, most is aligha találkozhatik vagy beszélhet vele nagyságod, legalább olyan helyen nem, a hol tőle áldást kaphat, hacsak a kis udvar kerítésén keresztül meg nem áldja, a hol én az első ízben láttam, mikor azt a levelet hoztam, melyben ama bolondságokról és eszelősségekről volt szó, a miknek végrehajtására nagyságod ott rekedt a Sierra-Morena kellős közepén.

– Kis udvar kerítésének tartád te azt, Sancho? – kérdé Don Quijote. Mit gondolsz? Mily homály boríthatá pilláidat! Bizonyára oszlopcsarnokok, boltívek vagy fényes tornáczok valának, mint a gazdag, fejedelmi palotáknál lenni szokott.

– Az is meglehet, – viszonzá Sancho – csakhogy nekem kerítésnek látszott, ha ugyan emlékező tehetségem cserbe nem hagyott.

– Akárhogy s mint legyen is, mi csak menjünk, Sancho, mondá Don Quijote – csak én áldását elnyerhessem s az már aztán teljesen mindegy, kerítésen vagy ablakon, deszkahasadékon vagy kertrácsozaton keresztül szól-e hozzám, a hang mindezeken áthat, és az áldásnak meglesz a maga ereje.

– Már azt hiszem, hogy annak a hangnak csakugyan meg lesz az ereje, de még a kéznek ís, ha úgy egész súlyával ráveti – jegyzé meg Sancho. Lánczos-lobogós, de csak mekkorát is rám kiáltott azzal az erős hangjával, a mi meg a karját illeti, a búzarostálás alkalmával azt a mérős zsákot úgy odább teremtette, mintha pehely lett volna.

– Ugyan hogyan emlegetheted újra meg újra azt a búza rostálást, te boldogtalan! – veté ellen Don Quijote – holott ez olyan munka, a mi rengeteg távol esik mindattól, a mit az előkelő egyének tenni szoktak és tartoznak, a kik egészen más foglalkozásokra és mulatságokra születtek s neveltettek, úgy hogy egy puskalövésnyiről is rá lehet ismerni magas méltóságukra. Roszúl emlékszel, édes Sanchom, a mi híres költőnknek, Garcilasonak ama verseire, melyekben azt festi, mivel foglalkozott a királyi palotában ama négy nympha, a kik a sárga Tajo vizéből emelkedtek ki s oda ültek a zöld fűbe, hogy azon drága szöveteket munkálják, melyeket a lángeszű költő úgy ír le előttünk, hogy azok mind aranyból, selyemből s igaz gyöngyökből voltak szőve és azzal hímezve. Ilyesmivel foglalkozott bizonyára Dulcinea kisasszony is mikor te láttad, csakhogy valami gonosz varázslónak irígysége, a ki minden dolgomba beleavatkozik, minden előttem kedves tárgyat átalakít s elfordít akképen, hogy a valósággal merőben ellenkező képet mutasson.

– Az is meglehet, – jegyzé meg Sancho – de még az sem lehetetlen, hogy talán nem is az igazi Dulcineával találkoztam. Egye kutya azt a sok varázslót, hogy ilyen nagy hatalmuk van az emberen!

Ilyen s hasonló beszélgetés közt töltötték a beállott éjszakát, mig mindketten csendesen elszunnyadtak. Másnap jó korán útra keltek megint, azonban vagy az útat tévesztették el, vagy Rocinante szokott lassúsága lehetett az oka: a nagy Toboso városát nem reggel, hanem csak alkonyat táján pillantották meg, még pedig ekkor is olyan jó messziről, hogy mire oda érkeznének, bizony öreg estére lehetett volna kilátás még gyorsabban futó inak számára is, nemcsak az olyan rokkantakra, a milyenekkel Rocinante sebeskedett.

Toboso megpillantására Don Quijote lelke egészen felvidúlt, Sanchonak ellenben nagyon leesett az álla, mert nem tudta hogy Dulcinea háza merre van, s ép úgy nem látta soha életében, mint a hogy gazdája sem. Igy tehát egyik ép úgy fel volt izgatva, mint a másik; egyik azért, hogy megláthassa, a másik meg azért, mert sohasem látta még, s Sancho el sem tudta képzelni, hová legyen, mihez fogjon, ha ura előre küldi Tobosoba.

Minden erőmegfeszítés daczára, bizony csak éjfélre járt már az idő, midőn a lovag és fegyvernöke Tobosoba bevonúlának.

A faluban, mert az bizony csak falucska volt, zavartalan nyugodalom ütötte fel sátrát, mert az egész lakosság a tyúkokkal együtt szokott elülni s úgy aludt ilyenkor már mindig, mint a tej. Az éj elég világos volt, bárha Sancho jobb szerette volna ha olyan sötét mint a szurok, akkor legalább a homályra foghatá vala tudatlanságát s járatlanságát.

Az egész faluban egyéb sem hangzott, mint kutyaugatás, a mi Don Quijote fülét hasogatta, Sanchonak pedig a szivét szorította össze. A lágy fuvola-hangok, hárfa és czithera gyengéd pengése helyett, a mit a lovag várt, remélt s képzelt Dulcinea várkastélya körül felhangzani: néha-néha egy-egy szamár ordította el magát, disznók röfögtek, macskák nyávogtak, a mely különféle hangok az éji csend által még áthatóbbakká váltak. Mindezt a lovag igen rosz jelnek tartotta, mindazáltal ily szavakat intéze Sanchohoz:

– Sancho fiam, vezess engem Dulcinea palotájához, meglehet, hogy még ébren találjuk.

– A mennydörgős mennykőbe is! – viszonzá Sancho – micsoda palotához vezessem nagyságodat, mikor az, a melyben én láttam ő magasságát, mindössze is egy alacsony vityilló volt.

– Akkor bizonyára várkastélya valamely kisebb melléképületébe vonúlt vissza hölgyeivel – jegyzé meg Don Quijote – a mint a magas úrnők és herczegasszonyok rendesen szoktak.

– Uram, – mondá Sancho – ha nagyságod ellenemre minden áron azt akarja, hogy Dulcinea kisasszony háza népes várkastély legyen: ugyan mit gondol, illendő dolog lenne e, hogy mi ily késő éji órán kapust, inast, kuktát felzörgessünk, s azt követeljük tőlük, küldjék ki asszonyukat, hogy bennünket megáldjon s felszabadítson a verekedésre.

– Ki akarná az ő nyugalmukat háborítani Sancho? – jegyzé meg Don Quijote – ki lenne oly illetlen és vakmerő?! Én csak a várkastélyt akarom meglátni mindenek előtt, hogy azután a holnapi napra tájékozva legyek. És nézz csak körűl, Sancho, mert ha jól látom, bizonyosan az az ide látszó nagy sötét tömeg lesz Dulcinea palotája.

– Akkor hát nagyságod vezessen – felelé Sancho – meg lehet, hogy az lesz; de ha a tulajdon két szememmel látom s a magam két kezével tapintom is meg, még akkor is csak úgy hiszem el, mint azt, hogy most nappal van.

Don Quijote ment tehát elől s alig tett mintegy kétszáz lépést, odaértek a sötét tömeg elé s látták, hogy az egy magas torony a miről tüstént ráismertek az épületre, hogy nem várkastély, hanem a falu öreg temploma, mire Don Quijote így szóla:

– A templomhoz értünk, Sancho.

– Látom – viszonzá Sancho – s körülötte itt van a temető. Rosz jel az uram, ilyen későn temetőben barangolni! Különben is, ha jól emlékszem, figyelmeztettem én nagyságodat, hogy annak a kisasszonynak a háza egy kutyaszorítóban fekszik, a honnan nincs kijárás.

– Hogy a sátán tépje ki a nyelvedet! – fakadt ki Don Quijote – hát hol láttad te valaha, hogy a királyi várakat és palotákat zsákutczákba építsék.

– Hja, uram – viszonzá Sancho – valahány ház, annyi szokás. Meglehet Tobosoban az a szokás, hogy a palotákat és nagy házakat épen kutyaszorítóba építik, a miért is arra kérem nagyságodat, engedje meg hadd én keresem ezekben a zig-zug utczákban, valahol az Isten háta mögött majd csak rá akadok, hogy a kutya egye meg azt a palotát, a mely ennyire meglóttat-futtat bennünket.

– Sancho! tisztelettel szólj mindarról a mi jegyesem s leendő úrnőd tulajdona! – pattant fel Don Quijote – most pedig szent a béke s vigyázz, hogy a szád el ne járjon.

– Rajta leszek – viszonzá Sancho – de hát tűrhetem e szó nélkül, hogy nagyságod azt akarja, hogy én egyszeri látás után rögtön rátaláljak asszonyunk házára akármikor, még éjfélben is, mikor nagyságod maga se akad rá, a ki pedig bizonyosan száz meg százezerszer látta.

– Kétségbe ejtesz, Sancho, – kiálta fel Don Quijote – jöszte csak, te eretnek! Hát nem mondtam e néked számtalanszor, hogy a páratlan szépségű Dulcineát én soha életemben se láttam, sem palotája küszöbét soha át nem léptem, s csupán hallomás után választottam jegyesemmé, leendő nőmmé s életem úrnőjévé.

– Most már értem! – viszonzá Sancho – s kimondom, hogy ha nagyságod nem látta, bizony nem láttam én magam sem.

– Lehetetlen! – kiálta fel Don Quijote – egykor legalább azt mondtad, hogy buzarostálás mellett találtad, mikor a neki küldött levelemre választ hoztál.

– Arra ne építsen uram! – viszonzá Sancho – mert az igazat megvallva, én is csak úgy hallomásból láttam a kisasszonyt és hoztam tőle feleletet s oly kevéssé tudom ki az a Dulcinea kisasszony ő nagysága, mint a mily igaz, hogy az égbe föl nem repülhetek.

– Sancho, Sancho! – felele Don Quijote – van ideje a tréfának, de lehet ideje annak is, hogy nagyon pórul jár, a ki tréfálózik. Azért, mivel én azt mondtam, hogy Dulcineát se nem láttam, sem véle nem beszéltem: neked nem szabad azt állítanod, hogy te sem láttad s vele te sem beszéltél, a mi homlokegyenest ellenkeznék az igazsággal.

Még tartott ez a beszélgetés, midőn valami ember két öszvérrel ment el azon mellettök, s az eke csörömpöléséből, melyet a földön vontatott, azt következtették, hogy valami földműves lehet, ki a hajnal hasadta előtt pillantott fel, hogy korán dolgára siessen. S valóban így is volt. Az ember útközben ezt a népdalt dúdolgatta: