XV.
Az állatemberek.
Korán fölébredtem. Tisztán, világosan emlékeztem Moreau magyarázatára. Kiugrottam a függőágyból s az ajtóhoz léptem, hogy meggyőződjem, rá van-e fordítva a kulcs. Azután megráztam az ablakrácsot: szilárdan a falba volt erősítve. Kopogtak az ajtón, s hallottam Montgomery fekete arczú kisérőjének a hangját. Kezembe vettem az egyik revolvert s kinyitottam az ajtót.
– Jó reggelt, uram, szólt reggelimet hozva, a rendes főzeléken kivül rosszúl elkészitett tengerinyulat is. Montgomery mögötte jött. Körüljártatta szemét, s észrevéve a revolvert, gúnyosan elmosolyodott.
A puma pihent, hogy gyógyuljon, ezen a napon; de Moreau, akinek nagyon zárkózott szokásai voltak, nem csatlakozott hozzánk; arról beszélgettem Montgomeryval, hogyan élnek az állatemberek. Főleg arra voltam kiváncsi, mikép tartják vissza őket attól, hogy Moreaut és Montgomeryt meg ne rohanják s egymást szét ne tépjék.
Megmagyarázta, hogy Moreau és a saját biztonsága a szörnyetegek szellemi korlátoltságának köszönhető. Bár értelmök erősbödött, s megvan bennök a hajlandóság arra, hogy állati ösztöneik fel-felébredjenek, van elméjökben néhány fixa idea, a melyet Moreau ültetett beléjök, s a mely teljesen korlátok közé szorítja képzelő erejüket. Valósággal hypnotisálva vannak, némely dolgot lehetetlennek, másokat kerülendőknek tartanak, s e tilalmak úgy beleszövődtek elméjök szervezetébe, hogy az engedetlenség vagy az ellenkezés lehetősége is ki van zárva. De bizonyos dolgokban a régi ösztön mégis folytonosan hadi lábon áll Moreau ügyességével. Egy csomó mondás, a melyet törvénynek neveznek, elméjökben folyton harczol állati természetük legmélyében gyökerező, lázadozó vágyaikkal. Ezt a törvényt nem győzik ismételni, de azért szüntelenül megszegik. Nagyon ügyelnek arra mindaketten, hogy a szörnyetegek vért ne izleljenek. A vérszag suggestiv erejétől folyton tartani kell.
Montgomery elmondta, hogy a törvény ereje főleg a macskafajta állatemberekben éjente nagyon meggyöngül. A mint beáll a szürkület, kalandvágy szállja meg őket. Oly dolgokat mernek elkövetni, a mikről nappal mintha nem is álmodnának. Ez volt az oka annak is, hogy a leopárdember megérkezésem éjjelén utánam lopózott. De ottlétem első napjaiban a törvényt csak lopva és csak éjjel szegték meg; nappal nagy tiszteletben tartották a törvény valamennyi tilalmát.
Ideje, hogy elmondjak egyetmást a szigetről és az állatemberekről. A szabálytalan körvonalú sziget, a mely alig emelkedett ki a végtelen levegőből, hét-nyolcz angol négyszögmértföld nagyságú lehetett. Vulkánikus eredetű volt, s most három oldalról korálzátonyok vették körül. Az északi részén gomolygó füst és egy meleg forrás volt most már minden nyoma annak az erőnek, a melynek a sziget valamikor eredetét köszönhette. Hébe-korba érezhető volt rajta gyönge kis földrengés is, és a felszálló füst olykor sűrűbben gomolygott, mint rendesen. De más jele nem maradt vulkánikus eredetének.
Lakossága, mint Montgomerytől hallottam, hatvan-hatvanöt Moreau által alkotott különös teremtés volt, nem számítva azokat a bozótban élő apró szörnyetegeket, a melyeknek nem volt emberi alakjuk. Moreau összevissza százhúsz teremtést alkotott; de csaknem fele részük elpusztult. Elmondta Montgomery, hogy szaporodtak is; de sarjadékaik rendszerint meghaltak. Nyoma sem volt rajtuk a szerzett emberi sajátságok átöröklésének. A mig éltek, Moreau ezekre is rányomta az emberi bélyeget. Nő kevesebb volt, mint férfi; s bár a törvény kimondta a szigorú monogámiát, a nők sok titkos üldözésnek voltak kitéve.
Ahhoz nem értek, hogy leírjam részletesen az állatembereket. Legszembeötlőbb volt egész megjelenésükben az aránytalanság rövid lábuk és hosszú testük között. De a bájról alkotott fogalmunk oly viszonylagos, hogy szemem megszokta lassan alakjukat, s végre szinte meggyőződtem arról, hogy saját hosszú lábszáraim esetlenek. Szembeötlött az is, hogy fejüket előrehajtva tartották, s hátgerinczük domborúan görbült. Még a majomember hátának sem volt meg az a hosszú görbülete, a mi az emberi alakot oly bájossá teszi. Legtöbbjének esetlen púpos háta volt.
Csaknem valamennyinek hátrahajló lapos homloka, eltorzított füle, nagy, duzzadt orra, nagyon sűrű vagy nagyon tüskés haja és furcsa szinű vagy furcsán elhelyezett szeme volt. Egyikük sem tudott nevetni, csak a majomember hallatott néha vihogásszerű röhejt. Eltekintve az általános vonásoktól, egyéb közössége nem igen volt fejüknek. Valamennyi megőrizte fajbeli sajátságát; az emberi jegy eltorzította, de nem rejtette el a leopárdot, az ökröt vagy a sertést vagy egyéb állat vagy állatok vonásait, a mikből az egyes állatember alakult. Hangjaik is nagyon eltértek egymástól. A kezük mindig torz volt; s bár némelyiknek emberi formája szinte meglepett, ujjaik száma csaknem mindig hiányos volt; a körmök körül esetlen volt az újj s teljesen érzéketlen.
A két legborzasztóbb állatember a leopárdember és egy hiénából és sertésből alkotott lény volt. Nagyobb volt ezeknél az a három, bikából alkotott lény, a kiket a csónakban láttam. Aztán következett az ezüstszőrű férfi, a ki a törvénymondó volt, aztán Montgomery szolgája és egy majomból és kecskéből összeolvasztott szatirszerű lény. Volt három sertésférfi és egy sertésnő, aztán egy kanczából és rinoczeroszból alkotott teremtés s több más női teremtés, de ezeknek eredetét nem tudtam megállapítani. Volt több farkasember is, egy medve-bika keverék és egy szent-bernáthegyi kutya-ember. A majom-embert már leírtam. Volt aztán egy rendkivül undok, kellemetlen szagú öreg nő, róka és medve keverék, a kit kezdettől fogva gyűlöltem. Ugy mondták, hogy vakbuzgó követője a törvénynek. Volt aztán egy sereg apróbb tarka lény s kis lajhár teremtésem. De elég a felsorolásból!
Eleinte borzongtam e lényektől, mert nagyon is éreztem bennök az állatot; de később megszoktam létezésüket. Különösen hatott rám Montgomery viselkedése velök szemben. Oly régóta élt köztük, hogy rendes emberi lényeknek tekintette őket. Évente egyszer elment Aricába, hogy Moreau állatszállítójával alkudozzék. De ebben a spanyol keverékű tengeri városkában alig volt alkalma szép emberekkel találkozni. A hajón lévő emberek eleinte, a mint beszélte, ép oly furcsa benyomást tettek rá, mint rám az állatemberek. Természetellenes hosszú lábuk volt, belapult arczuk, előrenyúló homlokuk s gyanakvók, veszedelmesek és önzők voltak. Nem is szerette már az embereket. Engem, a mint ki is jelentette, csak azért kedvelt, mert megmentette életemet.
Montgomery fekete arczú kisérője, a kivel először találkoztam az állatemberek közül s akinek neve is volt: M’ling, nem élt együtt a többiekkel, hanem szűk istállóban lakott hátul az elkerített udvarban. Alig volt oly értelmes, mint a majomember, de sokkal tanulékonyabb volt s legemberibb formája volt valamennyi állatember között. Montgomery megtanította főzni s elvégezni minden szolgai munkát a ház körül. Bonyolult diadaljele volt Moreau rettentő ügyességének; kutyával és ökörrel beoltott medve s körülbelül a legtöbb gonddal kidolgozott állatember. Különös gyöngédséggel és odaadással viseltetett Montgomery iránt, a ki néha megveregette, félig gúnyos, félig tréfás neveket osztogatott neki s tánczoltatta nagy gyönyörüségére; máskor meg, különösen ha sok whiskyt ivott, rosszul bánt vele, csipdeste, ütötte, verte, kővel dobálta. De M’ling nem sokat bánta s legnagyobb örömmel mindig csak Montgomery közelében tartózkodott.
Említettem már, hogy hozzászoktam az állatemberekhez s ezer dolgot, a mi eleinte természetellenesnek látszott s visszataszított, csakhamar természetesnek és rendesnek tartottam. De azért hébe-korba visszariasztva, megvillant előttem az állatemberekben az igazi állat. Érdekes és nem is tudom magamnak megmagyarázni teljesen, hogy az undok nőteremtések ottlétem első idejében ösztönszerüleg megérezték, hogy undorító benyomást gyakorolnak rám s ennek következtében egyre több gondot fordítottak az illendőségre s külső ruházatuk diszére.
XVI.
A vérszag.
Látszik, hogy gyakorlatlan író vagyok. Ez az oka, hogy annyira elcsapongtam történetemtől. Miután Montgomeryval megreggeliztem, elvitt magával sétálni a szigeten, hogy megmutassa a meleg forrást, a melynek forró vizébe előtte való nap belezuhantam. Ostorral és töltött revolverrel indultunk el mind a ketten. Mialatt útközben lombos sűrűn haladtunk keresztül, tengeri nyúl nyöszörgését hallottuk. Megálltunk és hallgatóztunk, de nem hallottunk többé semmit s csakhamar folytattuk utunkat, megfeledkezve az inczidensről. Montgomery apró, piros állatokra figyelmeztetett, amelyek hosszú hátsó lábaikon ide-oda szökdeltek a bokrok között. Az állatemberek sarjaiból készítette őket Moreau. Találkoztam már néhány ilyen apró lénynyel, mikor a leopárdember elől menekültem az első holdas éjszakán s másnap, mikor Moreau üldözött. Az egyik véletlenül, a mint ugrott egyet, hogy kikerüljön bennünket, beleesett egy gödörbe, a mely egy viharban kidőlt fa tövében támadt. Míg a gyökerek közt kapálózott, meg akartuk fogni. Karmolt, mint valami macska s hátsó lábaival rugdalódzott. Harapott is, de gyönge foga alig okozott nagyobb fájdalmat, mint a tűszúrás. Csinos kis teremtmény volt s mint Montgomery mondta, sohasem ásott bele a pázsitba s egyáltalában szerette a tisztaságot. Az jutott eszembe, hogy úri parkokban pompásan pótolhatná a közönséges tengeri nyulakat.
Tovább menve, hántott kérgű fához értünk. Montgomery figyelmeztetett rá. „Ne merj fakérget hántani, ez a törvény,“ szólt. Sokan közülük szeretik a kéreghántást.
Azt hiszem, ezután találkoztunk a szatirral és a majomemberrel. A szatir, mintha Moreau classicus emlékeinek felcsillanása lett volna. Birka arczú, durva héber typusra emlékeztetett, hangja nyers mekegés volt s alsó végtagjai a sátán lábát juttatták eszembe. Valami hüvelyes gyümölcs belét rágta.
– Üdv – szólt mind a kettő egyszerre – a két ostorosnak!
– Most már három ostoros van – szólt Montgomery. Ehhez tartsátok magatokat.
– Hát ő nem csinálmány? – szólt a majomember. Azt mondta…
A szatir kiváncsian rám tekintett.
– A harmadik ostorosnak, a ki jajveszékelve a tengerbe ment, vékony fehér arcza van.
– Vékony, hosszú ostora van – szólt Montgomery.
– Tegnap vérzett és jajgatott – szólt a szatir. Te sosem vérzel, sosem sírsz. A mester sem vérzik és nem sír soha.
– Ollendorfszerű mondások! – szólt Montgomery.
– Öt újja van; öt újjú, mint én, – szólt a majomember.
– Menjünk, Prendick; – szólt Montgomery karon fogva s folytattuk utunkat.
A szatir és a majomember utánunk bámult beszélgetve.
– Nem szól semmit – szólt a szatir. Pedig az emberek beszélnek.
– Tegnap enni kért tőlem – szólt a majomember. Majd tovább beszélgettek; de már nem vettem ki, mit. Hallottam, hogy a szatir nevet.
Egyszerre csak rábukkantunk az élettelen tengerinyúlra. Kis vörös teste darabokra volt szakgatva, bordái le voltak nyúzva s hátgerinczén meglátszottak a fogak nyomai.
Montgomery megállt. Nagy Isten! – szólt s fölemelte az összerágott gerinczet, hogy megvizsgálja. Nagy Isten! ismételte, mi ez?
– Valami húsevő szörnyetegük visszatért régi szokásaihoz, szóltam rövid szünet múlva.
– Nem szeretem a dolgot – szólt halkan.
– Láttam effélét már megérkezésem napján is – szóltam.
– Mi az ördögöt! Mit látott?
– Egy szétharapott fejű tengeri nyúlat.
– Az nap, mikor megérkezett?
– Igen. A bozótban a bekerített telep mögött, mikor este kimentem. A fej teljesen keresztül volt harapva.
Halk, hosszú füttyentést hallatott.
– Sőt mi több, azt is sejtem, melyik szörnyeteg tette. Mielőtt a nyúlhoz értem, láttam, hogy egyik fenevad ivott a patakból.
– Szürcsölte a vizet?
– Szürcsölte.
– Ne merd szürcsölni a vizet, ez a törvény.
– Az a fenevad volt, a melyik üldözött.
– Természetesen – szólt Montgomery. Rávall minden a húsevőre. Ölés után isznak. Ez a vérszag.
– Milyen volt a fenevad? – kérdezte. Ráismerne? Szétvetve lábát a tengeri nyúl élettelen teste fölött, körültekintett. Szeme végig futott a zöld sürű árnyékos helyein, az erdő minden búvóhelyén és leshelyén. A vérszag – mondta végül ujra.
Elővette revolverét, megvizsgálta a benne levő töltéseket s újra eltette.
– Azt hiszem, rá kell ismernem a fenevadra. Alapos zúzódásnak kell a homlokán lenni.
– De be is kell bizonyítanunk, hogy ő ölte meg a tengeri nyulat – szólt Montgomery. Bár sose hoztam volna ide a tengeri nyulakat.
Tovább akartam menni, de Montgomery megállt a darabokra tépett nyúl fölött, zavarodottan eltünődve. E közben annyira előre mentem, hogy a tengeri nyúl maradványa nem látszott többé.
– Jöjjön! szóltam.
Erre felriadt tünődéséből s felém jött. Lám – szólt csaknem susogva, – azt hittük, hogy meg van valamennyiben az a fixa idea, hogy nem szabad enni semmiből, a mi szalad a földön. Ha valamelyik fenevad véletlenűl vért szagolt…
Szótlanúl haladtunk egy darabig. Nem tudom, mi történhetett, – szólt mintegy önmagával beszélve. Majd kis szünet múlva így folytatta: – Nagy bolondot tettem tegnap. A szolgám… Megmutattam neki, hogy kell lenyúzni és megfőzni a tengeri nyulat. Különös dolog… Láttam, hogy megnyalta a kezét… Sose történt eddig.
Majd később: – Véget kell vetni a dolognak. Beszélnem kell Moreauval.
Hazafelé egész úton ez járt az eszében.
Moreau még komolyabban fogta fel a dolgot, mint Montgomery s alig kell külön említenem, hogy különös meghökkenésük rám is átragadt.
– Példát kell mutatnunk – szólt Moreau. Bizonyos vagyok benne, hogy a leopárd-ember a bűnös. De hogy bizonyítjuk rá? Jobb lett volna, Montgomery, ha elfojtotta volna vágyát a hús után s nem hozta volna a szigetre ezt az izgató ujdonságot. Sok bajunk lehet még miatta.
– Ostoba szamár voltam – szólt Montgomery. De most már megtörtént. S tudja, hogy ön is beleegyezett.
– Hamarosan végére kell járnunk a dolognak – szólt Moreau. Azt hiszem, bármi történik is, M’ling-re számithatunk.
– Nem felelhetek teljesen róla sem – szólt Montgomery. Ismernem kellene.
Délután Moreau, Montgomery, én és M’ling neki indultunk a szigetnek a hegyi útban levő kunyhók felé. Mi hárman fel voltunk fegyverkezve. M’ling kis fejszéjét hozta, a melylyel fát szokott aprítani. Moreaunak rengeteg pásztortülök lógott a vállán.
– Meg fogja látni az állatemberek gyülekezetét – szólt Montgomery. Szép látvány.
Moreau egy szót sem szólt útközben. Sápadt arcza nagyon komor volt.
Átmentünk azon a mély úton, a melyben a forró viz gőze hömpölygött s a nádason keresztül kanyarodó gyalogösvényen eljutottunk végre egy tágas térre, a melyet vastag sárga porréteg födött. Azt hiszem, kénpor volt. A bokros dombtetőről látszott a csillogó tenger. A természet által alkotott szűk amphitheatrum volt, a hol mind a négyen megálltunk. Itt Moreau belefújt a tülökbe s fölverte a tropicus délután álmatag csendjét. Erős tüdeje lehetett. A rikoltó hang egyre erősödött s a viszhanggal együtt fülsiketítő lármában végződött.
– Ah! – szólt Moreau leeresztve ujra oldalára a görbült tülköt.
Rögtön rá ropogás hallatszott a sárga nádasban s a mocsarat környező sűrűből hangok egyvelege tört elő. Majd a kénes mező szélének egyszerre három-négy pontján is felbukkantak a groteszk állatemberek, felénk tartva. Akaratlanul megborzadtam, a mint láttam, hogy egymás után előbaktatnak a fák közül vagy a nádasból s előbbre botorkálnak a meleg porrétegben.
Moreau és Montgomery azonban elég nyugodtan álltak egy helyben s igy szükségszerüleg én sem mozdultam mellőlük. Először érkezett a szatir; bár árnyékot vetett és patájával hányta a port, mégis látomásnak tetszett. Utána lóból és rhinocerosból összeállított bamba szörny bújt ki a nádasból, közeledés közben füvet rágva. Majd felbukkant a sertés-asszony és a két farkas-nő; aztán a vörös szemű, beesett vörös képü róka-medve boszorkány s nyomukban mások – valamennyien kiváncsian sietve. A mint közeledtek, hajlongni kezdtek Moreau felé s a nélkül, hogy egymásra tekintettek volna, töredékeket énekeltek a litániába szedett törvény második részéből: – Övé a kéz, mely sebet ejt, Övé a kéz, mely gyógyít, – és így tovább.
Körülbelül harmincz yardnyira tőlünk megálltak, s térdre ereszkedve elkezdték fejükre szórni a fehér port. Képzeljétek el, ha lehet, a jelenetet. Mi hárman, kék vászon ruhában, alaktalan fekete képű kisérőnkkel, sárga porral borított napsütötte tágas tisztáson álltunk a ragyogó kék égboltozat alatt, s körülöttünk a körben kuporgó, gesztikuláló szörnyetegek, melyek közöl a legtöbb legvadabb álmaink alakzataira emlékeztetett. Túl rajtok egyik irányban a nádas, más irányban sűrű pálmacsoportozat választotta el a jelenetet a kunyhós hegyi úttól, észak felé pedig a Csendes Óczeán ködös láthatára terjeszkedett.
– Hatvankettő, hatvanhárom, számolt Moreau. Még négy nincs itt.
– Nem látom a leopárdembert, szóltam én.
Moreau rákezdte csakhamar ujra a tülkölést, s erre a hangra forogni, henteregni kezdtek a fenevadak a porban. Majd kisurranva a nádasból, földhöz lapulva előbukkant a leopárdember, s a Moreau háta mögött hengergő körbe iparkodott beleveszni. Láttam, hogy homlokán ott volt a zúzódás. Legutoljára érkezett a kis majom-ember. A többiek, a kik belemelegedtek és kifáradtak már a hengergésbe, bünös pillantásokat vetettek rá.
– Elég! kiáltott Moreau erős, határozott hangja, mire a fenevadak hátulsó czombjukra emelkedtek és elcsendesedtek.
– Hol a törvénymondó? szólt Moreau, s a szőrös szürke szörny porba dugta előtte a fejét.
– Mondd a szavakat, szólt Moreau, s nyomban rákezdett az egész térdelő gyülekezet furcsa litániájára, ide-oda himbálódzva, s egymásután hol jobb, hol bal kezükkel dobálva fölfelé a kénes porrétegből felmarkolt csomókat.
Mikor ehhez a sorhoz értek: – Ne merj húst vagy halat enni; ez a törvény, – Moreau magasba emelve sovány fehér kezét igy kiáltott: Megálljatok! mire néma csönd következett.
Azt hiszem, tudták valamennyien, mi következik, s előre borzadoztak. Végig néztem a csodálatos csoporton, s látva fetrengésüket s a ragyogó szemeikben felcsillanó félelmet, csodálkoztam rajta, hogy valamikor embereknek tarthattam őket.
– Ezt a törvényt megszegték, szólt Moreau.
– Senkisem menekül, szólt az arcznélküli ezüstös szőrü szörnyeteg.
– Senkisem menekül, ismételte az egész térdelő gyülekezet.
– Ki szegte meg? kiáltott Moreau, s csattantva ostorával körülnézett a fenevadakon. Mintha a hiéna-sertés és a leopárdember komoran félretekintett volna. Moreau, a mint ez utóbbira esett tekintete, megállt. A leopárdember hajlongva feléje csúszott, s arczán végtelen gyötrelem félelmes emlékezetét láttam.
– Ki szegte meg? kérdezte Moreau még egyszer mennydörgő hangon.
– Gonosztévő az, a ki megszegi a törvényt, énekelte a törvénymondó.
Moreau ránézett merően a leopárdemberre, mintha belelátott volna lelke legmélyére.
– A ki törvényszegő… szólt Moreau levéve szemét áldozatáról s felénk fordulva.
– Az visszamegy a kínok hajlékába, zúgták valamennyien. Visszamegy a kínok hajlékába, ó mester!
– Hallod? szólt Moreau visszafordulva a bűnös felé; de a leopárd-ember, a mint Moreau szemének varázsától szabadult, felegyenesedett, s most lángoló szemekkel s hatalmas macskafogait kivillantva remegő ajka közül, kínzója felé ugrott. Meg vagyok győződve róla, hogy az elviselhetetlen félelem gondolata eszét vette s csak így történhetett ez a támadás. A szörnyetegek egész serege háborogni kezdett. Elővettem revolveremet. A két alak egymáshoz ütődött. Láttam, a mint Moreau visszatántorodott a leopárdember csapásától. Őrült ordítás és üvöltés támadt körülöttünk. Gyors össze-visszaságban mozgott mindenki. Egy pillanatig azt hittem, hogy általános lázadás tört ki.
A leopárdember dühödt arcza elsuhant mellettem. Nyomában, legközelebb hozzá M’ling szaladt. Láttam, hogy a hiénasertés sárga szeme ragyog az izgalomtól, s mintha féligmeddig elszánta volna magát arra, hogy nekem ugorjék. A szatir is rám meredt a hiénasertés púpos válla fölött. Majd Moreau pisztolya durrant s a vörös lobbanás keresztülvillant a zürzavaron. Egyszerre az egész tömeg a lövés irányába fordult s erre fordított engem is a hirtelen mozdulat mágneses ereje. A következő pillanatban hömpölygő, kiáltozó tömeg közepette jutottam előre én is, üldözve a menekülő leopárdembert.
Ennyi az, a mire tisztán emlékezem. Láttam, hogy a leopárd nekiugrott Moreaunak, s aztán gomolyodás támadt körülöttem, s végül hanyatt homlok rohantam előre a többiekkel.
M’ling vezetett, sarkon követve a menekülőt. Mögötte futottak nagyokat szökdelve, kilógó nyelvvel a farkas-asszonyok. Aztán a sertésfajták izgatott röfögéssel, és két fehér rongyba burkolt bikaember. Ezek után szaladt Moreau egész tömeg fenevad között. Széles szalmakalapját elvesztette, revolverét kezében tartotta, s hosszú ősz haja utána úszott a levegőben. A hiénasertés mellettem futott, lépést tartva folyton velem; macskaszemével lopva folyton rám-rám tekintgetett. A többiek kiabálva mögöttünk futottak.
A leopárdember utat tört magának a magas nád között, a mely a mint továbbhaladt, összecsapódott mögötte, s nekivágódott M’ling arczának. Mi, a kik a tartalékban futottunk, a nádashoz érve, letaposott ösvényt találtunk magunk előtt. Vagy egy negyed angol mértföldet juthattunk a nádasban előre, azután bozótos sürűségbe tévedt a hajsza, s itt csak lassan mozoghattunk, bár egy csapatban haladtunk előre, mert a lombok belecsapódtak arczunkba, a szivós folyondár belekapott nyakunkba vagy hurokba fogta bokánkat, a tüskés növények megszakgatták ruhánkat s a ruhával együtt kitéptek belőlünk egész húsdarabokat is.
– Itt négykézláb futott keresztül, – szólt Moreau, a ki épen előttem szaladt lihegve.
– Senki sem menekül, szólt a farkas-medve arczomba nevetve. A vadászat izgalma áthatotta egész lényét.
Utunk szikladarabok közé vezetett. Láttuk, hogy az üldözött vad négy lábon előttünk rohan, s vissza-vissza mordul ránk. Erre a látványra felüvöltöttek gyönyörükben a farkasemberek. A leopárdemberen ruha volt még mindég, s a távolból volt arczán még mindig valami emberi; de négy lábának tartása macskára vallott, s belapult háta elárulta tisztán az üldözött vadat. Átugrott néhány tüskés sárgás bokron, s azután eltünt. M’ling középen volt közte és közöttem.
Csaknem valamennyien alább hagytunk a hajsza kezdő sebességével, s hosszú gyors léptekkel mentünk előre. Láttam, a mint a tisztáson haladtunk, hogy az üldözők sora oszlopból vonallá fejlődött. A hiénasertés folyton mellettem szaladt, futás közben egyre rám ügyelve, s olykor-olykor röffentve egyet összeránczolt ormányával.
Lihegve, bukdácsolva, tüskéktől marczangolva, harasztba, nádba keveredve, igy üldöztem én is a leopárdembert, a ki megszegte a törvényt, s a hiénasertés vad röfögéssel szüntelenül mellettem futott. Fejem szédült, szivem iszonyúan vert, halálra voltam fáradva, s nem mertem mégsem elmaradni a többiektől, hogy egyedül ne maradjak borzalmas társammal. Előre támolyogtam, bár alig álltam a lábamon, a tropikus délután fullasztó melegében.
Végre bágyadozott a vadászat dühe. Beszorítottuk a nyomorultat a sziget egy sarkába. Moreau kezében ostorral görbe vonal mentén állított föl valamennyiünket, s aztán kiabálva, lassan megindultunk, egyre szűkebbre szorítva az áldozat körül a hurkot. Ott leselkedett nesztelenül, láthatatlanul a bokrok között.
– Bátran! bátran! kiáltott Moreau, a mint a hurok két vége körülfogta a bozótos sűrűt, a melybe beleszorult a vad.
– Vigyázzatok, meg ne szökjék! kiáltott Montgomery a sűrűség tulsó feléről.
Lassan előbbre nyomultunk az ágak és lombok kuszált tömkelegében. Az üldözött vad meg se mocczant.
– Vissza a kínok hajlékába, a kínok hajlékába, a kínok hajlékába, üvöltött a majom-ember jobbra tőlem vagy húsz yardnyira.
Mikor ezt hallottam, megbocsátottam mind azt a félelmet, melyet a szegény nyomorult okozott volt nekem.
Hallottam, hogy jobbfelől recsegnek a gallyak s félrecsapódnak a lombok a lórinoczeros súlyos léptei alatt. S ekkor egyszerre sűrű bokor félhomályában megláttam az üldözött teremtményt. Megálltam. Ott kuporgott összehúzódva, s ragyogó zöld szemét rám függesztette.
Furcsa dolog, de úgy esett, hogy a mint láttam ott azt a lényt tökéletes állati helyzetében, ragyogó szemekkel, s rémülettől eltorzított tökéletlen emberi arczával, éreztem egyszerre megint emberi valóját. Egy percz mulva meglátják a többiek is, legyűrik, elfogják, s áldozata lesz ujra a bekerített hely borzalmas kínzásainak. Hirtelen előrántottam revolveremet, ijedt szemei közé czéloztam s elsütöttem a fegyvert.
Ép ekkor ért oda a hiénasertés, s mohó kiáltással rávetette magát s belemélyítette nyakába vérszomjas fogait. Recsegés, ropogás hangzott körülöttem s a fenevadak kezdtek egymás után feltünedezni.
– Ne ölje meg, Prendick! kiáltott Moreau. Ne ölje meg! S láttam, a mint lehajolva közeledik a bokrok között.
A következő perczben elverte a leopárdról ostora nyelével a hiénasertést s Montgomeryval együtt iparkodott visszatartani az izgatott, húsevő állatembereket, s főleg M’linget a még remegő testtől. A szőrős szürke szörny hónom alatt előrenyúlva szimatolta a holttetemet. A többiek fölhevülésükben lökdöstek, hogy jobban láthassanak.
– Mit csinált, Prendick! szólt Moreau. Szükségem lett volna rá.
– Sajnálom, szóltam, bárha nem sajnáltam. A pillanat hevében történt. Rosszul voltam a kimerüléstől és az izgalomtól. Megfordulva keresztültörtem magam az állatembereken, s a lejtőn fölfelé haladva egymagamban felmentem a fensík magasabb részére. Hallottam, hogy a három bikaember Moreau parancsára elkezdte vonszolni az áldozatot a tenger felé.
Könnyen egyedül maradhattam. Az állatemberek teljesen emberi kiváncsiságot árultak el, sűrű tömegben követték az élettelen testet, szaglászva, morogva rá, a mint a három bikaember lefelé vonszolta a parton. Még feljebb mentem, s a mint az alkonyatban feketéllő bikaemberek vitték a súlyos holttestet ki a tengerbe, egyszerre csak tisztán látta elmém teljes czéltalanságát mindannak, a mi a szigeten történik. A parton alattam a sziklák között ott állt a majomember, a hiénasertés és több más állatember Montgomery és Moreau körül. Mindnyájan túlságosan fel voltak még izgatva s lármásan erősítgették törvénytiszteletüket. Pedig szent meggyőződésem volt, hogy a hiénasertésnek is volt része a tengerinyúl megölésében. Eltekintve a durva körvonalaktól, a groteszk formáktól, magam előtt láttam kicsiben az egész emberi életet, az ösztön, az ész és a végzet egész bonyodalmát. A leopárdembernek véletlenül el kellett pusztulnia. Ez volt az egész különbség.
Szegény fenevadak! Kezdtem belátni Moreau kegyetlenségének hitványságát. Eleddig sejtelmem sem volt arról a kínról, a mely e nyomorult áldozatokra a Moreau keze közül való kiszabadulásuk után várakozott. Megborzadtam már attól a pár napi gyötrelemtől is, melyet a bekerített helyen kellett kiállaniok. Pedig most láttam, hogy ez a dolog könnyebb része volt. A míg egyszerű fenevadak voltak, s ösztöneik alkalmazkodtak környezetükhöz, boldogan éltek. Most az emberi lét békóiba szorítva támolyogtak, soha nem szünő félelemben teltek napjaik; meg nem értett törvények marczangolták belsejüket; torzlétük haldoklással kezdődött, hosszú benső küzdelem volt, állandó rettegés Moreautól – s mindez miért? Felháborított az a czéltalan könnyelműség, mely mindenből rám vigyorgott.
Bármi jelentéktelen érthető czélja lett volna Moreaunak, tudtam volna valahogyan rokonszenvezni vele. Az efféle kínnal meg tudok barátkozni. Még akkor is meg tudtam volna valahogyan bocsátani neki, ha gyűlölet irányitja tetteit. De oly végtelen nembánomságot láttam benne, a mely kitért minden felelősség elől. Kiváncsisága, czéltalan, őrült kutatási szenvedélye hajtotta utján egyre tovább, s a nyomorult vadakat kivetette barlangjaikból, hogy vagy egy évig éljenek tovább, küzdjenek, tévelyegjenek, szenvedjenek, s végre gyötrelmek közt elpusztuljanak. Végtelen nyomorúság volt a részük; a feneketlen állati gyűlölködés folyton arra ösztökélte őket, hogy egymásnak rohanjanak, s a törvény visszatartotta őket attól a rövid heves küzdelemtől, a mely egyszerre véget vetett volna a természetükben gyökerező ellenséges indulatnak.
Az állatemberektől való félelmem lassan megszünt úgy, mint eleinte véget ért Moreautól való rettegésem. Mély, tartós, beteges állapot fogott el, a mely idegen volt teljesen a félelemtől. Elvesztettem teljesen hitemet a világ józanságában, mikor láttam, hogy megtűri e kis sziget kínokkal telt zürzavarát. Mintha vak végzet igazgatta volna a lét mechanizmusát, a melynek szüntelenül forgó bonyolult kerekei irgalmatlanul őröltek, marczangoltak volna valamennyiünket, engem, Moreaut, a ki bele volt bolondulva kutatásába, Montgomeryt, a ki az ivásnak volt rabja, s ezeket az ösztönökkel felruházott s elméjökben korlátolt, nyomorult állatembereket… De ez a gondolat csak lassan érlelődött meg bennem. S most egy kissé nagyot ugrottam előre elbeszélésemben.
XVII.
Katasztrófa.
Hat hét mulva nem volt bennem már más érzés, csak undor és borzalom, melyet Moreau istentelen kisérletei szítottak bennem. Azon voltam szüntelenül, hogy teremtőm képének eme borzalmas torzképei közül visszakerüljek mielőbb az emberek édes, egészséges társaságába. Embertársaim, a kiktől így elszakadtam, lassan idylli szépség és erényesség mintaképeivé váltak emlékezetemben. Montgomerytól egyre jobban elhidegedtem. Régi különválása az emberiségtől, titkos iszákossága, s nyilvánvaló rokonszenve az állatemberekkel szemben, beszennyezte őt előttem. Legtöbbször egyedül kereste fel a fenevadakat. Én kerültem tőlem telhetőleg a velök való érintkezést. Időmnek egyre nagyobb részét a tengerparton töltöttem el, fürkészve, nem tűnik-e fel a láthatáron szabadulást hozó vitorla, míg végre egy nap oly iszonyú szerencsétlenség ért bennünket, a mely gyökerestül felforgatta furcsa környezetemet.
Hét-nyolcz hetet töltöttem már a szigeten, mikor a katasztrófa bekövetkezett. Kora reggel hat óra tájban lehetett. Korán keltem, s mindjárt meg is reggeliztem, mert három, az udvarba fáthordó állatember lármája felébresztett.
Reggeli után kiálltam az udvar kitárt kapujába, czigarettázva s élvezve a kora reggel frisseségét. Nemsokára megjelent Moreau is az udvaron s jó reggelt kivánt. Elhaladt mellettem, s hallottam, a mint hátam mögött ajtót nyitott s bement laboratoriumába. Ez időtájt már annyira érzéketlenné tett a borzalmas hely, hogy nem is izgatott, mikor a puma gyötrelmeinek új napja megkezdődött. Ráüvöltött kínzójára, mint valami dühödt amazon.
Azután különös dolog történt. Máig sem tudom pontosan, micsoda. Éles kiáltás hallatszott hátam mögött, a melyet zuhanás követett. A mint megfordultam, ijesztő arcz rohant egyenesen nekem, nem emberi, nem is állati, hanem valami ördögi arcz, a mely tele volt vörös sebhelyekkel, a melyről csurgott a vér, s a melyből pillátlan szemek lobogtak rám. Fölemeltem karomat, hogy védekezzem a csapás ellen, a mely földre terített, kettétörve fölemelt karomat. A vérfoltos vászonkötelékekbe csavargatott hatalmas szörny keresztül ugrott testemen s tovább rohant. Én lefelé görögtem a parton a zuhanás következtében, s mikor megpróbáltam felülni, eltörött karomra roskadtam. Azután megjelent Moreau. Sápadt arczát még rettentőbbé tette a homlokából patakzó vér. Egyik kezében revolvert tartott. Alig pillantott rám, hanem széttekintve, nyomban az elszabadult puma üldözésének eredt.
Ép karomra támaszkodva felültem. A rongyokba burkolt szörny nagy ugrásokkal haladt a part mentén, s Moreau mindenütt nyomában. A szörny hátratekintett üldözőjére s aztán hirtelen a bokrok felé fordult. Minden ugrás után nagyobb és nagyobb távolságra jutott Moreautól. Majd eltünt a bokrok között. Moreau elébe akart vágni, s amint eltünt, utána lőtt, de nem találta el. Aztán ő is beleveszett a zöld sürűségbe.
Utánuk bámultam: majd belenyilallott karomba a kín s nagyot nyögve feltápászkodtam. Montgomery revolverrel kezében, felöltözve kilépett a kapun.
– Nagy Isten, Prendick! szólt, nem véve észre, hogy bajom esett. Az a fenevad elszabadult. Kitépte bilincsét a falból. Látta őket? Majd látva, hogy karomhoz kapok, hozzátette: Mi baja van?
– Épen a kapuban álltam, szóltam.
Közelebb lépett hozzám s fölemelte karomat. – Véres a kabátjaujja, szólt s felcsavarta karomról a vásznat. Fegyverét zsebredugta, aztán jól körültapogatta karomat s bevezetett szobámba. – A karja eltört, szólt; s aztán igy folytatta: Mondja el részletesen, hogy történt, mi történt.
Elmondtam, a mit láttam, töredezett, rövid mondatokban, közbe-közbe elhallgatva nagy kínomban. Ő pedig ezalatt gyorsan és ügyesen bekötözte karomat. Nyakamba akasztotta, aztán hátrálva kissé végig nézett, s így szólt: – Rendben lesz. Az után elgondolkozott; majd kiment s bezárta a kerítés kapuját. Egy ideig künn maradt.
Minden gondom karomra irányult. Az incidenst magát alig tartottam egyébnek, mint egy újabb borzalmas epizódnak. Leültem, s nincs mit tagadnom, alaposan elátkoztam a szigetet. A karomban sajgó fájdalom égető kínná változott, mire Montgomery visszatért. Arcza sápadtabb volt a rendesnél s alsó ajka lejebb lógott, mint közönségesen. – Sem nem látom, sem nem hallom Moreaut, szólt. Pedig azt hiszem, szüksége volna segitségemre. Rám meresztette kifejezéstelen szemét. – Erős fenevad volt. Egyszerre kirántotta a falból bilincsét.
Az ablakhoz ment, onnan az ajtóhoz, s aztán ujra hozzám fordult.
– Kimegyek utána, szólt. Itt van még egy revolver, a mit önnél hagyhatok. Őszintén szólva aggasztó sejtelmeim vannak.
Kezem ügyébe tette a fegyvert az asztalra, aztán eltávozott, ragadós nyugtalanságot hagyva maga után a levegőben. Nem is ültem sokáig a székben. Kezembe vettem a revolvert s a kapuhoz mentem.
A reggel oly nyugodt volt, mint a halál. Szellő sem rezdült, a tenger sima volt, mint a tükör, az égbolt felhőtlen, a part elhagyatott. Félig izgatott, félig lázas állapotomban ez a nyugalom nyomasztó hatással volt rám.
Fütyülni próbáltam, de a fütty elhangzott nyomtalanul. Káromkodtam ujra, másodszor azon a reggelen. Aztán a kerítés sarkára mentem, s a zöld bozótra bámultam, a mely elnyelte Moreaut és Montgomeryt. Mikor térnek vissza? És hogyan?
A távolban kis szürke állatember bukkant föl a parton, leszaladt a víz szélére s elkezdett lubiczkolni. Visszamentem a kapuhoz, majd ujra a sarokhoz, s így jártam fel s alá, mint valami kötelességtudó őrszem. Egyszerre hallottam, hogy Montgomery jó távol Moreau nevét kiáltja. Megálltam. Karom nem fájt már annyira, de nagyon tüzes lett. Lázam volt és szomjúság gyötört. Árnyékom egyre kurtább lett. Elnéztem a távoli fenevadat, a mig ujra el nem tünt szemem elől. Vajjon sohasem tér már vissza Moreau és Montgomery? Három tengeri madár kezdett viaskodni valami zátonyra jutott zsákmány fölött.
Majd jó messze a telep mögött pisztolylövést hallottam. Hosszú szünet mulva ujra durranás hallatszott. Majd közelebbről kiáltás hangzott, aztán ujra komor csend következett. Szerencsétlen képzelődésem gyötrő képekkel kezdett kínozni. Majd hirtelen közvetlen közelemben durrant a revolver.
Megriadva a sarokra siettem, s megláttam Montgomeryt. Kuszált hajjal, kivörösödve jött; nadrágja térde kirongyolódott. Arczán mély megdöbbenés tükröződött. Mögötte botorkált M’ling, a kinek szája körül rosszat sejtető barna foltokat láttam.
– Itthon van? kérdezte Montgomery.
– Moreau? kérdeztem. Nincs itthon.
– Nagy Isten! lihegett, csaknem fuldokolva kapkodott a levegő után. – Menjen be, szólt megragadva karomat. Megvesztek. Eszeveszetten rohannak ide-oda. Mi történhetett? Nem tudom. Majd beszélek, ha kipihentem magam. Egy kis pálinkát kell innom.
Betántorgott előttem a szobába s leült a karosszékbe. M’ling levetette magát a földre a kapu előtt, s úgy lihegett, mint a meghajszolt eb. Adtam Montgomerynek pálinkát és vizet. Ott ült velem szemben belebámulva a levegőbe, s lassan kezdte összeszedni magát. Néhány percz mulva kezdte elmesélni, mi történt.
Egy darabig követte Moreau nyomát. De később elvesztette a nyomot a köves talajon, túl a folyón, a hol inni láttam az állatembert, s czéltalanul bolyongott nyugat felé, Moreau nevét kiáltozva. Majd találkozott M’ling-gel, aki kis könnyü fejszét hozott magával. M’ling nem látott semmit abból, a mi a pumával történt. Fát vágott s a kiáltásokra elősietett. Együtt folytatták a keresést kiáltozva. Találkoztak a sűrűségben két állatemberrel, a kik oly furcsán viselkedtek, hogy Montgomeryt dühbe hozták. Üdvözölte őket, s azok, mint a tetten ért tolvajok, futásnak eredtek. Montgomery megállt s utánok kiáltott, de eredménytelenül. Össze-vissza bolyongva még egy darabig, végre elhatározta, hogy felkeresi a kunyhókat.
A hegyi út néptelen volt.
Egyre jobban meghökkenve, visszafelé indult. Ekkor találkozott a két sertésemberrel. Szájuk körül gyanús vérfoltok voltak, s látszott rajtuk, hogy nagyon izgatottak. Montgomery láttára dühösen megálltak. Montgomery pattantott ostorával, hogy megrémitse őket; de ezek erre neki rohantak. Soha eddig ilyesmi nem történt még. Az egyiknek keresztül lőtte a fejét, a másikra pedig rávetette magát M’ling. Leteperte a fenevadat s belevágta fogait nyakába. Montgomery ekkor ezt is agyonlőtte, a mint M’ling mancsai között vergődött. Nagy ügygyel-bajjal tudta csak rávenni M’linget arra, hogy tovább menjen vele.
Innen gyorsan hazafelé siettek. Utközben M’ling egyszerre csak a bokrok közé vetette magát, s felhajtott egy apró amerikai párducz-macska embert, a mely szintén tele volt vérfolttal. Egyik lábára, a mely meg volt sebesitve, megbénult. Ez a fenevad futott egy darabot előre, aztán vadul az öböl felé fordult, s Montgomery ezt is lelőtte.
– Mit jelenthet mindez? kérdeztem.
Fejét rázta s felhajtott még egy pohár pálinkát.
XVIII.
Hogy találtuk meg Moreaut?
Mikor Montgomery még egy pohár pálinkát felhajtott, elhatároztam, hogy közbevetem magam. Félig ittas volt már. Kifejtettem, hogy bizonyára komoly baja esett Moreaunak, mert különben már visszatért volna, s hogy úgy illik, hogy megbizonyosodjunk a szerencsétlenségről. Montgomery nehány gyönge ellenvetés után belátta, hogy igazam van. Ettünk valamit, s aztán mind a hárman útnak indultunk.
Elől ment M’ling púpos hátával, furcsa fekete fejét jobbra-balra forgatva gyors kapkodással, a mint útközben kifürkészni iparkodott két oldalt a sűrűséget. Fegyvertelen volt. Fejszéjét leejtette, mikor rávetette magát a sertésemberre. Ha küzdésre került volna a dolog, fogával harczolt volna. Montgomery kezét zsebre dugva, lesütött fejjel utána támolygott. Meglehetősen el volt kábulva a pálinkától. Balkezem, (szerencsére balkarom tört el), nyakamba kötve lógott; s jobbomban revolveremet szorongattam.
Keresztül a vad sűrűségen szűk gyalogösvényen északnyugat felé törekedtünk Egyszerre csak M’ling megállt, s a mint feszülten figyelt, szinte megmerevedett. Montgomery csaknem beletámolygott, aztán ő is megállt. Feszülten figyelve, felénk közeledő hangokat és lépteket hallottunk a fák közül.
– Meghalt, szólt egy mély remegő hang.
– Nem halt meg, nem halt meg, felelt rá egy másik.
– Láttuk, láttuk, szóltak egyszerre többen.
– Hej! kiáltott hirtelen Montgomery. Hej! Mi az ott?
– Hallgasson! szóltam oda neki, s megmarkoltam pisztolyomat.
Csend volt, majd recsegés hallatszott a sűrűségből, s egymásután előbukkant hat szörnyeteg. M’ling morgó torokhangot hallatott. Ráismertem a majomemberre s két barna képű, fehér rongyba burkolt csónakosra. Velök volt a két tarka bőrű fenevad, s a törvénymondó szörny, ez az arcznélküli szürkeszőrű hústömeg, furcsa vörös szemével kiváncsi tekinteteket vetve ránk a zöld lombok közül.
Egy darabig csend volt. Majd megszólalt zokogva Montgomery: – Ki mondta, hogy meghalt?
A majomember alattomos pillantást vetett a szőrös, szürke lényre.
– Meghalt, szólt a szörnyeteg. Látták.
– Hol van? szólt Montgomery.
– Ott túlnan, szólt kinyujtva kezét a szürke teremtés.
– Van még törvény? kérdezte a majomember.
– Meghalt csakugyan? Van még törvény? ismételte az egyik fehérruhás lény.
– Van még törvény, te másik ostoros? Meghalt, szólt a szürke szörnyeteg. S valamennyien ránk figyeltek.
– Prendick, szólt Montgomery, felém fordítva bamba tekintetét. Bizonyos, hogy meghalt.
Mialatt beszélt, mögötte álltam. Kezdtem tisztába jutni a helyzettel. Hirtelen eléje ugrottam s emelt hangon így szóltam: – Törvény gyermekei, a mester nem halt meg.
M’ling rámvetette szúró tekintetét. – Megváltoztatta alakját, testet cserélt. Egy ideig nem fogjátok látni. Ott van, szóltam a magasba mutatva, a honnan lát benneteket. Ti azonban nem láthatjátok. Tiszteljétek a törvényt.
Lopva rájuk tekintettem. Hátráltak. – Ő nagy, Ő jó! szólt a majomember ijedten nézve felfelé a sűrű lombok közé.
– S a másik? kérdeztem.
– A másik, az a ki jajgatva, véresen szaladt, az is halott, szólt a szürke szörny, állhatatosan rám tekintve.
– Helyes, dörmögött Montgomery.
– A másik ostoros… kezdte a szürke szörny.
– Nos? kérdeztem.
– Azt mondta, hogy meghalt.
De Montgomeryben volt még annyi józanság, hogy felfogta, mért tagadom el Moreau halálát. – Nem halott, – szólt lassan. Éppenséggel nem halott. Ép ugy nem halott, mint én.
– Nehányan, – szóltam – megszegték közületek a törvényt. Meg fognak halni. Nehányan már meg is haltak. Mutassátok meg, hol fekszik régi teste. Az a test, a melyet elhajított, mert többé nincsen rá szüksége.
– Erre felé fekszik, – szólt a szürke szörny.
S a hat fenevad vezetésével megindultunk tüskén-bokron keresztül északnyugatnak. Egyszerre kiáltás, recsegés hallatszott az ágak között s kis piros homunculus surrant el előttünk sikoltozva. Rögtön utána vad, vérrel szennyezett szörnyeteg futott egyenesen felénk, bele kis csoportunkba. A szürke szörny félre ugrott: M’ling morogva neki ugrott, de a fenevad félrelökte; Montgomery rálőtt, de nem találta s azután megfordult, hogy félreszaladjon előle. Lőttem én is, de szintén hiába. A szörny egyenesen nekem szaladt. Közvetlen közelből belelőttem még egyszer ocsmány képébe. Vonásai eltorzultak s ábrázatát elborította a vér. De azért elfutott mellettem, megkapta Montgomeryt s lerántotta magával a földre haláltusájában.
Egyedül maradtam M’linggel, az élettelen fenevaddal s a lezuhant Montgomeryval, a ki lassan feltápászkodott. A dolog csaknem teljesen kijózanította. Csakhamar visszatért a fák közül a szürke szörny, óvatosan közeledve.
– Ime, – szóltam az élettelen fenevadakra mutatva, a törvény él még. Ez a törvényszegés büntetése.
Ránézett a holttetemre. – Öldöklő tüzet küld, – szólt vastag hangján, – ismételve a szertartás egyik részletét.
Visszatértek a többiek is s egy darabig bámészkodva álltak körülöttünk. Majd folytattuk utunkat a sziget nyugati sarka felé. Rábukkantunk a puma összeharapdált, megcsonkított testére; kulcscsontját összezúzta egy lövés. Vagy húsz yardnyira tőle megtaláltuk végre azt, a kit kerestünk. Arczra bukva feküdt. Körüle le volt taposva a nádas. Egyik keze ökölbe szorítva merevedett meg, s ezüstös haja összetapadozott a vértől. Feje be volt törve. A puma bilincse zúzta be. A nádas tele volt alatta vérrel. Revolverét sehol sem találtuk meg. Montgomery hátára fordította.
* * *
Időnként pihenőt tartva, az állatemberek segítségével visszaczipeltük nehéz testét a telepre. Beállófélben volt az éjszaka. Kétszer láthatatlan lényeket hallottunk kis csapatunk mögött üvölteni és sikítani s egyszer fölbukkant előttünk a kis piros lajhár, ránk bámészkodott s azután újra eltünt. De többé nem támadt ránk senki. A kerítés kapujában az állatemberek magunkra hagytak. Velök ment M’ling is. Bezárkóztunk, azután kivittük Moreau testét az udvarra s ráfektettük egy farakásra.
Azután bementünk a laboratoriumba s elpusztítottunk mindent, a miben volt még élet.
XIX.
Montgomery ünnepnapja.
Mindent elintézve, megmosakodtunk, vacsoráztunk s azután kis szobámban komolyan meghánytuk-vetettük helyzetünket. Éjfél felé járt már az idő. Montgomery csaknem józan volt már, de elméje nagyon megzavarodott. Furcsa módon Moreau személyiségének hatása alatt állott. Azt hiszem, sosem gondolt arra, hogy Moreau meg is halhat. Ez a szerencsétlenség egyszerre szétrobbantotta rajta azt a második természetet, amelyet a szigeten töltött tíz-tizenegy egyhangú esztendő alatt magára öltött. Össze-vissza beszélt, értelmetlenül felelgetett kérdéseimre s általános kérdések fejtegetésébe tévedezett.
– Micsoda bolond világ – szólt. Micsoda háborodottság. Nem is éltem soha. Mikor is kezdődött az egész? Tizenhat évig dajkák és iskolamesterek faragtak, aztán öt kemény esztendő Londonban telt el, koplalva, nyomorogva s aztán következett ez az átkozott sziget. Tiz éve már. Mire való mindez, Prendick?
– Az ilyen őrűltséggel nemsokra mehetünk. Most legelőször arra kell gondolnunk – szóltam, – hogy szabadulhatunk erről a szigetről.
– Mi czélja volna a távozásnak? Én ki vagyok vetve a társadalomból. Hol üssek tanyát? Mindez csak önnek jó, Prendick. Szegény öreg Moreau! Nem hagyhatjuk itt, hogy összerágják csontjait. S aztán… mi lesz a fenevadakkal?
– Holnap meglesz minden – szóltam. Ugy gondoltam, hogy máglyát rakunk s elégetjük testét – a többivel együtt… De mi lesz a fenevadakkal?
– Én nem tudom. Azt hiszem, hogy a húsevők előbb-utóbb megint csak ostoba barmokká lesznek. Nem mészárolhatjuk le valamennyit. Vagy igen? Azt hiszem, ez ellen fellázadna humanizmusa… Meg fognak változni. Bizonyos, hogy visszafejlődnek.
Össze-vissza beszélt, míg végre el nem hagyott a béketűrésem.
– Ördögbe is! – kiáltott, mikor kezdtem türelmetlenkedni. Nem látja, hogy az én sorsom rosszabb, mint az öné? Azután felkelt s pálinkát hozott. Igyék, – szólt visszatérve. Krétaképű ateista szent, igyék!
– Nem én, – szóltam – s dühösen néztem, a mint fecsegő szajkóvá itta le magát. Emlékszem, hogy végtelenűl megundorodtam tőle. Elkezdte védeni a fenevadakat. Azt mondta, hogy M’ling az egyedüli lény, a ki a világon teljes életében törődött vele. Majd hirtelen eszébe jutott valami.
– Ördög vigyen! – szólt feltápászkodva s bedugva a pálinkás üveget. Azonnal megvillant agyamban, mi a szándéka. Nem fog inni adni annak a fenevadnak! – szóltam felállva s szemközt nézve.
– Fenevadnak! – szólt. Ön a fenevad! Az megiszsza, mint jó keresztényhez illik, a mivel megkinálják. Jöjjön velem, Prendick!
– Az istenért, megálljon! – kiáltottam.
– Félre az utamból! – ordított s hirtelen kirántotta revolverét.
– Jól van, – szóltam s félre álltam útjából. Már-már rávetettem magam, mikor a kilincsre tette a kezét, de visszatartott használhatatlan karom.
– Fenevadat csinált saját magából. Most már bátran közéjük mehet.
Felrántotta az ajtót s félig megfordúlva visszakiáltott: – Ostoba szamár vagy, Prendick! Mindig félsz és mindig képzelődöl. Elérkeztünk a véghez. Köteleztem magam, hogy holnap elmetszem a torkomat. De ma éjjel ünnepet akarok tartani.
Megfordult s kiment a holdas éjszakába. – M’ling! – kiáltott. Hol vagy öreg barátom?
Három elmosódó lény tünt fel a halvány part szélén a hold ezüstös fényében. Bámészkodva megálltak. Majd láttam, a mint M’ling púpos háta felbukkant a kerités sarka mellett.
– Igyál, – kiáltott Montgomery. Igyatok, barmok! Igyatok s váljatok emberekké! Ördögbe is, én vagyok a legügyesebb! Moreau erről megfeledkezett. Ez az utolsó simítás rajtatok. Igyatok ha mondom! S aztán, feltartott kezében lobogtatva a palaczkot, gyors léptekkel nyugat felé iramodott. A négy állatember nyomában.
A kapuhoz mentem. A holdfény ködös távolán keresztül láttam, a mint adott a pálinkából M’lingnek s aztán fekete folttá olvadt össze mind az öt alak.
– Énekeljetek! – ordított Montgomery. Énekeljétek velem: Hallgass, vén Prendick! Hallgass, vén Prendick!
A fekete csoport ujra öt külön alakká vált s lassan eltünt előlem a holdvilágos parton. Mindenikük a maga módján ordítozott, távozás közben. Majd hallottam, a mint Montgomery kiáltott: Jobbra kanyarodj! s aztán ordítozva belevesztek a fák fekete sürűségébe. Végre lassan-lassan elnyelte az ordítozást az éjszaka csöndessége.
A tele hold lefelé hanyatlott már nyugaton, ragyogó fényt öntve szét a néma tájon. A fal vagy egy yardos fekete árnyat vetett lábam előtt. Az árnyék és az alaktalan szürke tenger között, mintha csupa gyémántból lett volna, villogott, ragyogott a holdfényben a part fehér lávás, kristályos fövenye. Hátam mögött vöröses, meleg lánggal égett a parafin lámpa.
Majd betettem az ajtót, bezártam s odamentem, a hol Moreau és utolsó áldozatai, a vérebek, a láma s még nehány megnyomorított állat, feküdtek. Moreau arcza még rettentő halála után is nyugodt, határozott maradt. Üveges nyitott szeme belemeredt a feje fölött ragyogó ezüstös holdba. Leültem a csatorna szélére s elkezdtem meghányni-vetni terveimet.
Reggel bele akartam rakni egy kis élelmiszert a csónakba s meggyújtván a holttestek alatt a máglyát, rá akartam bízni magamat ujra a tenger pusztaságára. Éreztem, hogy Montgomeryra nem számíthatok. Valósággal közelebb állt az állatokhoz, mint az emberekhez. Vagy egy óráig töprenghettem. Egyszerre csak félbeszakította tünődésemet Montgomery visszaérkezése. Őrült ordítozást hallottam, a mely a kerités előtt a part elé vonult. Aztán nehéz csapásokat hallottam, mintha fát vágtak volna, s utána őrjöngő éneket. Nemsokára derengeni kezdett a virradat.
Az ének szünőfélben volt; helyette meg-megújuló lárma hallatszott, a mely hirtelen őrült zajongásba csapott át. Kiáltásokat hallottam: – Még! még! aztán káromkodás, majd egyszerre vad sikoltás hallatszott s utána, mintha késsel elvágták volna a zürzavart, pisztolydurranás hangzott.
Kirohantam szobámon keresztül a kapuba. Hallottam, hogy e közben feldőlt valami a szobában s valami lezuhant üveg csörömpölt a padlón. De ezzel most nem törődtem. Kinyitottam a kaput s kitekintettem.
A parton örömtűz lobogott, szikrákat hányva fel a szürkülő virradatban. A tűz körül fekete alakok gomolyogtak. Hallottam, hogy Montgomery nevemet kiáltja. Kezemben a revolverrel, a tűz felé futottam. Láttam, hogy Montgomery még egyszer kisütötte fegyverét bele a földbe. A láng oly közel csapott ki a földhöz a pisztoly csövéből, hogy megállapithattam belőle, hogy Montgomery a földön hever. Elkiáltottam magam torkom szakadtából s belelőttem a levegőbe.
Hallottam, hogy valaki igy kiáltott: – A mester! Az összegabalyodott tömeg szétszórt alakokra szakadozott s a tűz lobogó lángja kezdett pislogóvá válni. Az állatemberek rémült futamodással menekültek előlem. Izgatottságomban utánok lőttem, a mint eltünedeztek a bokrok között. Aztán odafordultam a földön heverő fekete csomóhoz.
Montgomery hátán feküdt, s rajta vonaglott a szőrös, szürke szörnyeteg. Halott volt már; de görbe karmai belemélyedtek még Montgomery nyakába. Mellettök hevert a földön M’ling, arczra bukva, mozdulatlanul. Nyaka szét volt harapva, s kezében szorongatta a szétzúzott pálinkásüveg felső részét. Két más alak a tűz közelében hevert, az egyik mozdulatlanul, a másik keservesen nyöszörögve. Fel-felemelte lassan fejét; de az mindig visszahanyatlott.
Megfogtam a szürke szörnyeteget s lerántottam Montgomery testéről. Montgomery alig lélekzett. Meglocsoltam arczát tengervizzel, s ráfektettem fejét összegöngyölt kabátomra. M’ling halott volt. A megsebzett vad a tűz mellett szakállas, szürke képű farkasember volt. Testének felső része a még egyre izzó farakáson feküdt. A nyomorultat oly rettenetesen helyben hagyták, hogy irgalomból megadtam neki a kegyelemdöfést, s szétzúztam végkép koponyáját. A másik fenevad a tűz mellett az egyik fehér rongyokba burkolt bikaember volt. Ebben sem volt már élet.
A többi fenevad eltünt a partról. Ujra Montgomeryhoz léptem s letérdeltem melléje, átkozva járatlanságomat az orvosi tudományokban.
A tűz mellettem hamvadozott; szürke hamu s egy kis parázs maradt meg csak belőle. Nem tudtam, honnan keritette Montgomery a fát az örömtűzhöz. Eközben kezdett ránk virradni. Az égboltozat derengett; a hanyatló hold elsápadt a nappal világló kékségben, s a láthatár kezdett keleten pirosodni.
Egyszerre csak zubogás, sziszegés hangzott mögöttem. Körültekintettem s ijedt sikoltással talpra ugrottam. Az elkeritett telepből nagy fekete füstcsomók gomolyogtak fölfelé s komor sötétségüket fel-felcsapó vérpiros lángnyelvek tarkitották. Majd tüzet fogott a szalmafödél, s a láng végigszaladt a ferde tetőn. Mintha a tűz-forrás szobámban székelt volna, szobám ablakán egyre újabb lángsugarak löveltek ki.
Egyszerre megértettem, mi történt. Eszembe jutott a ropogás hátam mögött. Mikor Montgomery segitségére szaladtam, felforditottam a lámpát.
Arról, hogy valamit megmentsek a telepről, szó sem lehetett. Eszembe jutott menekülési tervem, s gyorsan megfordultam, hogy lássam, ott van-e a parton a két csónak. Eltünt mind a kettő! A homokban két fejsze hevert mellettem, a part tele volt forgácscsal és fadarabkákkal, s az örömtűz hamuja feketén füstölgött a virradatban. Montgomery elégette a csónakokat, hogy bosszút álljon rajtam, s megakadályozza visszatérésemet az emberek közé.
Hirtelen dühroham ejtett hatalmába. Csaknem széttapostam ostoba fejét, a mint ott hevert lábam előtt gyámoltalanul. Egyszerre csak megmozditotta a kezét, oly gyöngén, oly szánalmat keltőn, hogy dühöm nyomban elpárolgott. Nyögött és felnyitotta a szemét egy pillanatra.
Melléje térdeltem s felemeltem a fejét. Felnyilt ujra a szeme, belemeredt a virradatba, s aztán tekintetünk találkozott. Pillái lezárultak. Iszonyú, szólt hirtelen erőfeszitéssel. Azt hiszem, inni kivánt. Az utolsó, mormolta, az utolsó ezen az ostoba világon. Micsoda vásár…
Feje féloldalt hanyatlott erőtlenül. Azt gondoltam, hogy egy kis ital felüditené; de nem volt sem vizem, sem edényem, a melyben vizet hozhattam volna. Egyszerre ugy éreztem, hogy nehezebb lett. Meghült bennem a vér.
Ráhajoltam arczára s kezemmel benyúltam kabátja hasitékán. Meg volt halva; s épen a mikor meghalt, túl az öblön, keleten, megjelent a láthatáron a nap, elöntve sugarait az égboltozaton s káprázatos mozgó fényárrá változtatva a sötét tengert. Halálra vált arczára úgy hullt rá a fény, mint valami glória.
Lefektettem fejét gyöngéden a rögtönzött vánkosra és felálltam. Előttem volt a tenger csillogó sivataga, a melyben annyit szenvedtem már; mögöttem a sziget, néma, láthatatlan fenevadjaival. A telep a benne volt élelmiszerrel és municzióval együtt recsegve, ropogva lánggal égett. A nehéz füst fölfelé gomolygott a parton, rákönyökölve a távoli fakoronák fölött a hegyi úton levő kunyhókra. Mellettem nem volt egyéb, mint a két csónak szénné vált maradványa, s az öt élettelen tetem.
Majd három felhúzott vállú, lapos, hátraszegett homlokú állatember bukkant ki a bozótból. Alaktalan kezüket esetlenül tartották, s kiváncsi, barátságtalan szemet vetve rám, határozatlan léptekkel felém közeledtek.