XX.
Egyedül az állatemberekkel.
Szembe fordultam velök, végzetemet szemlélve bennök. Zsebemben volt egy revolver két üres csővel. A parton elszórt forgács közt feküdt az a két fejsze, a melylyel felapritották a csónakokat. Mögöttem visszavonulóban volt a dagály.
Itt csak a bátorság segithetett. Egyenesen a közelgő szörnyek arczába tekintettem. Kerülték tekintetemet s remegő orrlyukaikról láttam, hogy a parton fekvő holttetemeket vizsgálgatják. Egy pár lépést téve, felkaptam a farkasember teste alatt heverő vérfoltos ostort s csattantottam vele.
Megálltak s rám bámultak. – Köszönjetek! kiáltottam. Hajoljatok meg!
Haboztak. Az egyik meghajlította térdét. Ismételtem parancsomat, alig tudván elrejteni izgatottságomat, s feléjök indultam. Először az egyik, azután a másik kettő is letérdelt.
Megfordultam s a holttestek felé lépkedtem, arczomat folyton a térdelő fenevadak felé forditva, úgy mint a szinész megy a szinpadon arczczal a közönség felé.
– Megszegték a törvényt, szóltam, lábamat a törvénymondóra téve. Meghaltak. Még a törvénymondó is. Még a második ostoros is. Hatalmas a törvény. Jöjjetek és lássátok.
– Senki sem menekül? szólt az egyik közeledve és széttekintve.
– Senki sem menekül, szóltam. Hallgassatok hát rám és teljesitsétek parancsomat. Felálltak s kérdő pillantásokat vetettek egymásra.
– Álljatok meg ott! szóltam.
Felvettem a fejszéket s beleakasztottam a nyakamban lógó hurokba. Arczra fordítottam Montgomeryt, felvettem revolverét, a melyben volt még két töltés, aztán lehajoltam, hogy kikutassam zsebeit, s hat töltést találtam még nála.
– Vegyétek föl, szóltam felállva s ostorommal testére mutatva; vegyétek fel, vigyétek ki a tengerbe s dobjátok bele.
Közeledtek, szemmel láthatólag folyton félve még Montgomerytól, de még jobban véres ostorom csattogásatól, s néhány kiáltás és ostorpattantás után óvatosan fölemelték a testet, levitték a parton s lubiczkolva bementek vele a ragyogó tengerbe.
– Tovább! kiáltottam, tovább! – vigyétek távolabbra.
Begázoltak hónaljig a tengerbe, aztán megálltak, visszanézve rám.
– Ereszszétek el, kiáltottam, s Montgomery teste nagy locscsanással eltünt a vizben. Mintha valami összeszorította volna keblemet. – Jól van! kiáltottam remegő hangon, mire megfordultak s ijedten visszasiettek a viz szélére. Itt megálltak s megfordulva belebámultak a tengerbe, mintha attól féltek volna, hogy Montgomery csakhamar kiemelkedik a vizből s bosszút áll rajtok.
– Most ezeket! szóltam a többi tetemre mutatva.
Vigyáztak, hogy közelébe se jussanak többé annak a helynek, a hol a tengerbe dobták Montgomeryt. Vagy száz yardnyira a parton vitték előbb a négy fenevad testét s csak azután gázoltak a vizbe, s dobták őket a habok közé.
Mikor M’ling testét czipelték, könnyü léptek zaját hallottam hátam mögött, s gyorsan megfordulva, láttam, hogy a hiénasertés alig van tőlem tizenkét yardnyira. Fejét lehajtotta, ragyogó szemét rám szögezte, s lelógó kurta kezét oldalához szoritotta. Mikor megfordultam, lekushadva megállt, s szemét lekapta rólam.
Egy pillanatig szemben álltunk egymással. Eldobtam az ostort, s a zsebemben levő pisztoly után kaptam.
Föltettem magamban, hogy megölöm ezt a fenevadat, a legfélelmetesebbet a még életben maradottak közül, az első ellenkezésre. Jobban féltem tőle, mint bármely más két állatembertől. Élete folytonos veszedelem volt rám nézve.
Néhány másodperczig beletartott, mig összeszedtem magam, s azután igy kiáltottam: – Köszönni! Térdre!
Rám vicsoritotta fogát: – Ki vagy te, hogy…
Talán kissé tulságos izgatottan kihúztam revolveremet, czéloztam, s gyorsan lőttem. Hallottam, hogy felordított, s aztán oldalt fordulva futásnak eredt. Láttam, hogy elhibáztam; hüvelykujjammal visszarántottam a ravaszt, új lövésre készülve. De hanyatt-homlok futott, jobbra-balra ugrándozva, s nem mertem még egy sikertelen lövést megkoczkáztatni. Olykor-olykor féloldalt visszatekintett rám. Kanyarodva futott a part mentén s nemsokára eltünt az égő telepből felfelé gomolygó sűrű füstcsomókban. Egy darabig utána bámultam. Majd visszafordultam három engedelmes fenevadamhoz, s rájok parancsoltam, hogy dobják a vizbe M’ling testét. Aztán visszamentem oda, a hol a tűz körül a holttestek feküdtek volt, s lábammal addig egyengettem a homokot, mig a barna vérfoltok a fövenyben el nem keveredtek.
Egy kézmozdulattal elbocsátottam három szolgámat, s felmentem a parton a sűrűségbe. Pisztolyomat kezemben tartottam, az ostort és a két fejszét pedig beleakasztottam a nyakamban lógó hurokba. Alig vártam, hogy egyedül maradjak, s gondolkozzam új helyzetemen.
Legelőször az a borzasztó dolog jutott eszembe, hogy most nincsen oly hely sehol az egész szigeten, a hol biztonságban egyedül lehetek s nyugodtan alhatom. Mióta a szigetre kerültem, csodálatosan összeszedtem ugyan magamat, de azért még nagy hajlamom volt az idegességre, s nagyobb erőfeszítést nem igen viselhettem el. Éreztem, hogy az állatemberek között kell megtelepednem, s igy biztosítanom életemet. De bátorságom cserben hagyott. Visszamentem a partra, s leültem háttal a tengernek, hogy minden meglepetés szembe érjen. S itt ültem, fejemet térdemre hajtva a forró napban, azon elmélkedve, hogyan fogok élni, míg szabadulásom órája meg nem érkezik, ha ugyan valaha meg fog érkezni. Eszembe jutott Montgomery kétségbeesésének oka. Meg fognak változni, mondta. Bizonyosan megváltoznak. S Moreau – mit is mondott Moreau? „A makacs fenevad mindennap egyre nagyobb erővel keresztül tör rajtuk ujra…“ Majd eszembe jutott a hiénasertés. Meg voltam győződve, hogy ha meg nem ölöm a fenevadat, előbb-utóbb ő öl meg engem… A törvénymondó szerencsére már halott volt… Most már tudják, hogy bennünket ostorosokat ép úgy meg lehet ölni, mint őket…
Elindultam a part mentén, azt tervezve, hogy átkerülök a sziget keleti sarkába s így közelítem meg a kunyhós utat, elkerülve a bozótos sűrűséget. Egy fél angol mértföldnyit haladhattam a part mentén, mikor egyszerre észrevettem, hogy a bokrok közül felém közeledik egyik a három engedelmes fenevad közül. Oly ideges voltam, hogy azonnal kirántottam revolveremet. Nem volt képes megnyugtatni a közelgő állatember nyilvánvaló alázatossága sem.
Határozatlanul megállt. – Távozzál, kiáltottam rá. Volt egész viselkedésében valami, a mi kutyára emlékeztetett. Hátrált egy darabig, mint a hazakergetett kutya, aztán megállt, esdeklő tekintetet vetve felém. – Eredj, kiáltottam. Ne közelíts hozzám!
– Nem maradhatok melletted? kérdezte.
– Nem! kiáltottam, eredj! s pattantottam egyet az ostorral. Aztán fogam közé szorítva az ostor nyelét, fölvettem egy kődarabot, s ezzel a fenyegetéssel elűztem a szegény teremtést.
Aztán megkerültem egymagamban az állatemberek tanyáját, s a bokrok közt rejtőzködve, vártam, mig haza nem érkeznek. Meg akartam figyelni őket, hogy megtudjam, milyen hatással van rájok Moreau és Montgomery halála, s a kínok hajlékának elpusztulása. Kezdtem érezni, mekkora ostobaság volt gyávaságom. Ha megőriztem volna mindvégig bátorságomat, uralkodó lehettem volna a szigeten, a minő Moreau volt. Igy pedig, elszalasztottam az alkalmas pillanatot, s lesülyedtem saját társaim egyszerű vezetőjévé.
Kilencz óra felé hazajött egynéhány állatember, s lefeküdt, hogy a forró homokban sütkérezzen. Az éhség és szomjúság parancsszava erőt vett félelmemen. Kibujtam a bokrok közül, s kezemben a revolverrel a heverő alakok felé mentem. Valamennyien rám bámészkodtak; de egyik sem kelt föl, hogy üdvözöljön. Gyönge és kimerült voltam, s nem is mertem arra gondolni, hogy ennyi fenevaddal szembeszálljak. Ujra elszalasztottam a kedvező pillanatot.
– Éhes vagyok, szóltam csaknem mentegetőzve, s közelebb vonultam.
– A kunyhókban van ennivaló, szólt egy ökörbe oltott vadkanember lustán, kerülve tekintetemet.
Elmentem mellettök. Az egyik üres kunyhóban jóllaktam gyümölcscsel, aztán faágakkal elzártam a kunyhó bejáratát. Arczczal a bejárat felé, kezemben szorongatva a revolvert, leheveredtem, s harmincz órai fárasztó virrasztás után könnyű álomba merültem, azt remélve, hogy a gyönge barikád széthányása fog okozni annyi zajt, hogy bármily meglepetésre felriadjak.
XXI.
Az állatemberek visszafejlődése.
Ilyformán állatemberré lettem én is dr. Moreau szigetén. Mikor fölébredtem, sötétség volt körülöttem. Karom sajgott a kötelékben. Felültem, az első pillanatban nem is tudva, hol vagyok. Kivül rekedt beszélgetést hallottam. Majd láttam, hogy barikádomat elhordták, s a kunyhó bejárata tiszta volt. A revolver még mindig a kezemben volt.
Hallottam, hogy közvetlenül mellettem lélekzik valami a földön. Visszafojtva lélekzetemet, igyekeztem kivenni, mi az. Lassan megmozdult, s egyszerre valami lágy, meleg nedves dolog érintette kezemet.
Minden izmom összerándult. Elkaptam a kezem. Kivül lárma támadt, s egyszerre tisztában voltam vele, mi történt.
– Ki az? szóltam rekedten susogva.
– Én, mester.
– Kicsoda?
– Azok kint azt mondják, hogy most már nincs mester. De én tudom, hogy van. Én a tengerbe dobáltam azoknak a testét, a kiket megöltél. Én szolgád vagyok, mester.
– Az vagy, a kivel a parton találkoztam?
– Az vagyok, mester.
– Jól van, szóltam, s oda nyujtottam kezem, hogy még egyszer megcsókolja. Láttam, hogy hűséges szolgám volt, mert különben nekem esett volna, mialatt aludtam. Tudtam, hogy számithatok rá, s bátorságom kezdett visszatérni. – Hol vannak a többiek? kérdeztem.
– Megvadultak. Megbolondultak, szólt a kutyaember. Most odakint beszélgetnek. Azt mondják: „A mester meghalt; a második ostoros meghalt. Az pedig, a ki a tengerben járt, – olyan, mint mink. Nincs többé mester, nincsenek ostorok, nincs meg a kinok hajléka. Vége mindennek. A törvényt tiszteljük és meg fogjuk tartani; de nincs mester, ostorok nincsenek többé.“ Igy beszéltek. De én tudom, mester, én tudom.
Megveregettem a sötétben a kutyaember fejét. – Jól van, szóltam ujra.
– Nemsokára megölöd valamennyiüket, szólt a kutyaember.
– Nemsokára megölöm valamennyit, szóltam, néhány nap mulva, a mint bizonyos dolgok bekövetkeznek. Valamennyit, kivéve azokat, a kiket meg akarsz kimélni.
– A kit a mester meg akar ölni, azt megöli a mester, szólt megelégedetten.
– Hadd szaporodjanak bűneik, szóltam; hadd éljenek eszeveszettségükben, a mig utolsó perczük nem üt. Ne mondd meg nekik, hogy én vagyok a mester.
– A mester akarata parancs, szólt a kutyaember.
– De az egyiknek betelt a végzete. Azt megölöm, a mint utamba kerül. Ha azt mondom neked: ez az, akkor vesd rá magad. – S most kimegyek az egybegyűltek közé.
A kunyhó nyilása elsötétedett egy pillanatra, amikor a kutyaember kilépett. Utána mentem és felálltam csaknem azon a helyen, a hol akkor voltam, mikor Moreau és vérebe megjelent, hogy üldözzön. De most éjszaka volt, a dögleletes út tele volt sötétséggel, s távolabb a zöld napsütötte lejtő helyett, tűzrakást láttam, s körülötte felhúzott vállu fenevadak sürgölődtek. A hold épen a mély út szélén emelkedett fölfelé.
– Gyere mellettem, szóltam megemberelve magam, s végig mentünk a szűk úton, nem törődve a kunyhóból ránk bámuló, elmosódó lényekkel.
A tűz mellett egyik sem üdvözölt. Legtöbbje tüntető megvetéssel nézegetett. Körülpillantottam, de a hiénasertés nem volt köztük. Vagy húsz fenevad heverészett ott a tűzbe meresztve szemeit, s beszélgetve.
– Meghalt, meghalt, meghalt a mester, szólt jobbra tőlem a majomember. A kínok hajléka eltűnt, nincs többé.
– Nem halt meg, szóltam emelt hangon. Most is bennünket figyel.
Ez felrázta őket közönyös nyugalmukból. Húsz szempár szegeződött rám egyszerre.
– A kínok hajléka eltünt, szóltam, de vissza fog érkezni. A mestert nem láthatjátok; de ő most is fölöttünk hallgatózik.
– Igaz, igaz! szólt a kutyaember.
Biztonságom meghökkentette őket.
– A felkötött karú ember furcsa dolgot mond, szólt az egyik fenevad.
– Mondom, hogy így van, szóltam ujra. A mester és a kínok hajléka vissza fog jönni ujra, s jaj annak, a ki megszegi a törvényt!
Kiváncsian egymásra tekintettek. Közönyösséget színlelve elkezdtem tunyán vagdalni a földet magam előtt fejszémmel. Észrevettem, hogy mind odabámulnak a mély vágásokra a gyepes talajon.
Majd a szatir kételkedni kezdett szavaimban. Feleltem neki, s aztán az egyik tarkabőrű fenevad tett ellenvetést, s így lassan eleven társalgás fejlődött ki a tűz körül. Mindenesetre jobban meggyőződtem róla, hogy személyes biztonságomat nincs mitől félteni, s egyre nyugodtabb hangon beszélgettem. Egy óra mulva egy részüket meggyőztem állításaim valóságáról, a többiek pedig nem tudták elhatározni magukat, mit higyjenek. A mint a hold lefelé kezdett haladni, az egyik fenevad nagyot ásított s csakhamar valamennyien visszahúzódtak a mély útba kunyhóik felé. Együtt mentem velök, mert tudtam, hogy nagyobb biztonságban vagyok, ha többen vannak körülöttem, mintha egyetlen egygyel találkozom a sötétségben.
Igy kezdődött tartózkodásom második, hosszabb fele dr. Moreau szigetén. Ettől az éjszakától kezdve az utolsóig csak egy dolog történt, a mit el kell mondanom, mert azt a számtalan apró kellemetlenséget, s azt a szüntelenül gyötrő nyughatatlanságot, a mely a további tíz hónap története, leírni nem érdemes. Voltak veszekedéseim természetesen folyton a fenevadakkal, de csakhamar kivívta tiszteletüket kődobálási ügyességem és fejszém éle.
A hiénasertés állhatatosan került, úgy hogy folyton résen kellett állnom miatta.
Elválhatatlan kutyaemberem szive mélyéből gyűlölte őt. Csakhamar nyilvánvaló lett, hogy vért szagolt, s a leopárdember példáját követte. Valahol búvóhelyet talált az erdőben s elvadult. Egyszer megpróbáltam hajszát rendezni ellene a fenevadakkal; de annyi tekintélyem nem volt, hogy közös működésre birjam őket. Megpróbáltam egy magam felverni a barlangját; de hasztalanul. Bármerre jártam, folytonos veszedelemmel fenyegetett, úgy hogy a kutyaember alig mert magamra hagyni.
Az első hónapokban elég emberiesek voltak a fenevadak, s kutyámon kivül nehány mással is barátságos lábon éltem. A kis piros lajhár különösen vonzódott hozzám, s folyton körülöttem tanyázott. Május táján azonban nagy változást vettem észre a fenevadakon. Beszédük, viselkedésük átalakult. A mit mondtam, azt még megértették ugyan, de maguk alig tudtak már beszélni. Egyre nehezebben tudtak csak két lábon járni. Bár szégyenkeztek egymás előtt, mindig gyakrabban történt, hogy négy lábon szaladgáltak. Szürcsölve ittak, rágcsálva táplálkoztak, s egyre jobban eldurvultak. Egyre rohamosabban kezdtek visszafejlődni. A törvény egyre vesztett hagyományos erejéből. Kutyaemberem alig észrevehetően ujra kutyává változott; néma lett, négy lábon járt s megszőrösödött. A rendetlenség napról-napra növekedett, s a mély út nemsokára oly piszkos és undorító lett, hogy jobbnak láttam visszatérni Moreau telepének romjai közé s ott ágakból kunyhót késziteni magamnak. A kínok homályos emlékezete mégis csak ezt a helyet tette a szigeten legbiztosabbá.
Bajos részletezni ezt az átalakulást; leírni, hogy vesztették el napról-napra jobban emberi hasonlatosságukat; hogy hagyogattak el magukról minden rongydarabot; hogy szőrösödtek meg egyre jobban stb. stb.
A változás lassú volt; de elkerülhetetlen. Minden nagyobb rázkódás nélkül történt. Még mindig biztonságban jártam-keltem köztük; de nemsokára félni kezdtem, valami váratlanul bekövetkező rázkódástól. Kutyám követett a helyre, s éberségében bizva időnként békességben aludhattam. A kis piros lajhár is elvadult tőlem, s fent kezdett élni a falombok sűrűjében.
Magam is furcsa változáson mentem keresztül. Ruhám lerongyosodott rólam, s a hasadékokon kilátszott barna bőröm. Hajam hosszúra megnőtt s rendetlenűl lógott nyakamra. Szememnek még ma is megmaradt gyors, éber mozdulata, éles pillantása.
Eleinte az egész nappalt a tengerparton töltöttem, hajóra várakozva. Azt reméltem, hogy visszatér az Ipecacuanha; de hasztalanul. Ötször láttam vitorlát, és háromszor füstöt feltünni; de hajó sohasem közeledett a szigethez. Volt kéznél mindig farakásom, a melyet azonnal meggyujtottam; de a hajókat megtévesztette a sziget vulkánikus természete.
Szeptember vagy október lehetett már, mikor arra gondoltam, hogy tutajt készítek. Karom akkorra meggyógyult s két kézzel dolgozhattam. Eleinte iszonyúan éreztem gyámoltalanságomat. Soha életemben ácsmunkával nem foglalkoztam s napokat töltöttem el a favágással. Nem volt kötelem sem s minden tudásommal sem tudtam kieszelni, hogy fonjak erős hajlékony kötelet a folyondárokból. Vagy két hétig turkáltam a romok között és a parton, a hol elégették a csónakokat, hogy szögeket vagy érczdarabokat találjak. Majd viharos, esős napok következtek, s ez is késleltette munkámat. De végre elkészült a tutaj.
Gyönyörűség volt ránézni. De csakhamar kitünt, hogy semmi gyakorlati érzékem sincsen. A tutajt egy mértföldnyi távolságban állítottam össze a tengertől, s mikor oda akartam vonszolni a tengerhez, szétesett. De talán jobb is, hogy így történt. Csakhogy nyomorúságom ekkor már oly iszonyú volt, hogy napokon át kábultan hevertem a parton, belebámulva a tengerbe s a halál gondolatával foglalkozva.
De meghalni mégsem akartam. S ekkor történt valami, a mi figyelmeztetett rá, mily ostobaság így pazarolni az időt, s figyelmeztetett az egyre növekvő veszedelemre. A romfal árnyékában feküdtem, belebámulva a tengerbe, mikor hirtelen felriasztott valami hideg test, a mely sarkamhoz ért. Megfordultam, s láttam, hogy a kis piros lajhár áll velem szemben. A beszédet régen elfelejtette s természetes tunyaságával mozgott. Mikor észrevette, hogy magára vonta figyelmemet, nyöszörögve a bokrok felé indult s aztán visszatekintett rám.
Megértettem, hogy azt akarja, hogy kövessem, s végre el is indultam utána. A fák közé érve, felmászott közéjük, mert a folyondárok közt könnyebben tudott mozogni.
Egyszerre csak egy letaposott térségen kisérteties csoportozathoz értünk. Kutyám élettelenül hevert a földön s mellette kuporgott a hiénasertés, belemélyitve karmait a még remegő húsba s nagyokat horkantva gyönyörűségében. A mint meglátott, rám emelte ragyogó szemét, rám vicsorította véres fogait s fenyegető morgást hallatott. Léptem egyet feléje, aztán megálltam, s kirántva revolveremet, szemtől szemben kerültem vele. Nem szándékozott visszavonulni. Fülét hátra szegte, szőre felborzadt s ugrásra kuporodott. Szemeközé czéloztam s megnyomtam a ravaszt. Ugyane perczben nekem ugrott s földre döntött. Megnyomorított kezével utánam kapott; de szerencsére jól találtam, s ugrás közben meghalt. Feltápászkodtam remegő teste alól. Ezt a veszélyt végre szerencsésen kiálltam; de tudtam, hogy ennek nyomában most már egész sor új veszélynek kell rám következnie.
Farakásra tettem a két tetemet s elégettem. Tisztán láttam, hogy hacsak el nem hagyom a szigetet, halálom csupán idő kérdése. A fenevadak egy-kettő kivételével elhagyták már a mély utat, s a sűrűségben mindegyik magának való búvóhelyet választott ki. A legtöbbje nappal aludt, s nappal szinte lakatlannak tetszett a sziget. De éjjel megtelt a lég félelmes orditozással. Ha lett volna elég töltésem, megpróbáltam volna kipusztitani valamennyit. Husznál több húsevő nem igen volt már köztük; s a legbátrabbak ezek közül is elpusztultak már. Hű ebem kipusztulása után magam is kezdtem megszokni a nappali alvást, hogy éjjel résen állhassak. S aztán ujra neki láttam, valóságos szenvedélylyel a tutajépítésnek.
Végre ezer nehézség között elkészült a tutaj; de nem volt miben vizet vinni magamnak, s agyag sem volt az egész szigeten. Kábultan jártam keltem a szigeten, tünődve, hogy küzdjem le ezt az utolsó akadályt. De nem tudtam semmit sem kieszelni.
Végre bekövetkezett egy nap, egy csodálatos nap, a melyet félőrülten töltöttem el. Délnyugaton vitorla tűnt fel, keskeny kis vitorla, s azonnal tűzet raktam, s ott álltam figyelve a tűz mellett a déli nap forróságában. Nem ettem, nem ittam, úgy hogy szédült már a fejem, s egész nap a vitorlát néztem kimeresztett szemmel. A csónak jó távol volt még, mikor rám esteledett, s a sötétség elnyelte előlem a vitorlát. Egész éjjel tüzemet élesztettem, s a sűrűségből rám-rám villantak a fenevadak csodálkozó szemei. A mint virradt, a kis csónak közelebb jutott a szigethez. Szemem kimerűlt a hosszú nézésbe, úgy, hogy alig akartam hinni azt, a mit láttam. Két ember ült a csónakban mozdulatlanul. De a csónak furcsán haladt. Feje nem volt szélirányban s ide-oda ingott a habok közt.
A mint kivilágosodott, elkezdtem lobogtatni kabátom utolsó rongydarabját. De a két ember nem akart semmit észrevenni, s szüntelenül egymásra nézett mozdulatlanul. Lementem a sziget szélére, s kiabáltam és integettem. Nem feleltek, s a csónak tovább haladt lassú, czéltalan útján az öböl felé. Hirtelen nagy fehér madár röppent fel a csónakból, s láttam, hogy a két ember erre is mozdulatlan marad.
Erre abbahagytam a kiabálást, leültem a parton s kezemre támasztva, fejemet, a tengerre bámultam. A csónak lassacskán nyugatra fordult. Ki akartam úszni hozzá, de valami dermesztő félelem visszatartott. Délután zátonyra került körülbelül száz yardnyira nyugat felé a telep romjaitól.
A két férfi meg volt halva a csónakban. Oly régóta halottak voltak, hogy mikor belekapaszkodtam a csónakba s kivonszoltam őket a partra, darabokra estek szét. Az egyiknek kuszált vörös haja volt, mint az Ipecacuanha kapitányának, s a csónak fenekén hevert egy piszkos, fehér sapka. A mint a csónak mellett álltam, három fenevad bújt ki a bokrok közül, szaglászva a levegőben. Iszonyú undor fogott el. Lelöktem a csónakot a partról, s beleugrottam. A három fenevad erre leszaladt a partra. Iszonyú borzadály fogott el láttukra. Hátat fordítottam nekik, felvontam a vitorlát, s kieveztem a tengerre. Semmiért sem tekintettem volna vissza rájuk.
Az éjszakát a sziget közelében töltöttem. Másnap reggel beeveztem a folyóba s megtöltöttem vízzel a csónakban talált üres hordót. Aztán ideges kapkodással összeszedtem egy csomó gyümölcsöt, s utolsó három töltésemmel lőttem két tengeri nyulat.
XXII.
Egyedül.
Este utra keltem, s gyönge délnyugati szél segitségével kieveztem lassan a nyílt tengerre. A sziget egyre kisebb lett mögöttem s a gomolygó gőzcsomó egyre vékonyabb fonallá enyészett a forróságban. Az óczeán végre elfödte előlem utolsó nyomát is a sötét alacsony földfoltnak. A napvilág, a nap ragyogó fénykoronája, utolsót özönlött az égboltozatról, s aztán letünt, mint valami félrehúzott világló függöny, s végre rám borult a mérhetetlenség kék árja, a melyet elföd az ember elől a nap fénye, s kezdtek feltünedezni fölöttem a csillagok. A tenger néma volt, az égbolt néma volt; egyedül maradtam az éjjel és a némasággal.
Igy haladtam három napig az árban, közbe-közbe ettem, ittam, s tünődtem azon, a mit keresztüléltem, nem is igen vágyódva arra, hogy ujra embereket lássak. Egyetlen piszkos rongydarab volt rajtam, s hajam kuszált rendetlenségben lógott nyakamba. Bizonyos, hogy a kik rám akadtak, őrültnek tartottak. Furcsa dolog, de úgy volt, hogy nem kívánkoztam vissza az emberek közé. Örültem, hogy kiszabadultam az undok fenevadak közül. A harmadik napon végre rám bukkant egy Apiából San Franciskóba haladó brig. A hajón lévők közül senkisem akarta hinni történetemet, s azt hitték, hogy a magány és a veszedelem megőrjített. Attól tartva, hogy ez lehet mások véleménye is, nem is beszéltem el többé senkinek történetemet, s azt mondtam, hogy nem emlékszem vissza semmire a Lady Vain pusztulása és megmentésem között eltelt időből.
A legnagyobb körültekintéssel kellett eljárnom, hogy meneküljek az őrültség gyanujától. Borzalmas emlékeim szüntelenül üldöztek. S bármily természetellenes dolognak lássék, mikor visszatértem az emberek közé, a remélt bizalom és rokonszenv helyett egyre növekedett bennem az a bizonytalanság és az a félelem, a melyet a szigetben való tartózkodásom alatt éreztem. Nem tudom, elhiszi-e valaki, de bizonyos, hogy csaknem úgy álltam szemben az emberekkel, mint egykor szemben a sziget fenevadjaival.
Azt mondják, hogy a félelem betegség; de bárhogy van, arra esküszöm, hogy éveken keresztül oly nyughatatlan félelem tartotta fogva kedélyemet, a minőt egy félig megszelidített oroszlánkölyök érezhet. Zavarodottságom különös formában nyilatkozott meg. Folyton azt gondoltam, hogy azok a férfiak és nők, a kikkel találkoztam, állatemberek, ember képére alakított fenevadak, a kik nemsokára elkezdenek visszafejlődni, s elárulják állati lényegüket. Különös állapotomba csak egyetlen egy embert avattam be, a ki ismerte volt Moreaut személyesen, s a ki félig-meddig elhitte történetemet. Elmegyógyász volt, s mondhatom, sokat köszönhetek neki.
Bár azt nem is remélem, hogy a rémes sziget emlékétől valamikor teljesen megszabadulok, ez az emlék legtöbbször ugy van meg csak bennem, mint távoli, elmosódó ködkép; de olykor-olykor hirtelen szétterjed a ködkép felhője s elborítja az egész égboltozatot. Ilyenkor szétnézek embertársaim között s remegve járok utamon. Hideg, ragyogó ábrázatokat látok magam körül, vagy veszedelmes, komor arczokat; s nincs meg egyikben sem az eszes lélek nyugodt fensőbbsége. Mintha látnám, hogy felülkerekedik bennök az állat; s megismétlődik előttem ujra a szigetlakók borzalmas visszafejlődése. Tudom, hogy ez csak képzelődés, hogy a férfiak és nők körülöttem valóságos férfiak és nők, igazi emberek, tökéletes eszes lények, s azok is maradnak mindörökké, tele emberi szenvedélyekkel, felszabadulva az ösztönök ereje alól, a kik nem rabszolgái semmiféle phantastikus törvénynek, és lényegükben mások, mint az állatemberek. De borzadok tőlük mégis, kiváncsi tekintetük, kutatásaik, jóakaratuk megborzogat, s az után epedek, hogy egyedül legyek, távol az emberektől.
Ezért közel is lakom a széles, szabad síksághoz, s ha ráborul a lelkemre ez az árnyék, odamenekülök. A mig Londonban laktam, borzadásom csaknem elviselhetetlen volt. Nem szabadulhattam az emberektől; a zárt ajtók nem óvtak meg tőlük. Ha erőt véve magamon, kimentem az utczákra, zsákmányra éhes asszonyokat láttam magam körül, irigyen rám tekintő tolvajpillantású férfiakat, sápadt, köhögő munkásokat, a kik úgy vonták maguk után lábukat, mint a sebzett szarvas, s meggörbült bamba öregeket, a kik mormogva botorkáltak odább a csúfolódó utczagyerekek között. Ha ilyenkor bementem valami könyvtárba, zsákmányra éhes türelmes arczokat láttam a könyvekre hajolva. Különösen undorított azoknak az üres, kifejezés nélkül való arcza, a kik vasúton vagy kocsin utaztak. Mintha csupa halottat láttam volna, úgy hogy nem is mertem csak teljesen egyedül utazni. S mintha magam sem lettem volna eszes lény, hanem furcsa agybántalmakban gyötrődő esztelen állat, a melynek az a sorsa, hogy egyedül bolyongjon, mint a csordából kivert bika.
De most már, hála Istennek, nagyon ritkán száll meg az ily hangulat. Kiszakítottam magam a városok zürzavarából s bölcs könyvek között töltöm életemet, a melyeken mint a kiváló szellemek fényével megvilágított ablakokon szemlélem a földi életet. Idegeneket alig látok, háztartásom nagyon kicsiny. Kémiával foglalkozom csaknem mindig, s a legtöbb derült éjszakát csillagászati tanulmányokkal töltöm el. Ott a ragyogó égi seregekben végtelen békére és vigasztalásra lel vergődő lelkem. Nem tudom, mért vagy hogyan? de azt hiszem, ott rejlik a csillagokban az anyagvilágot kormányzó hatalmas, örök törvény, s nem az emberek hétköznapi gondjaiban, bűneiben és zavaraiban; s a mi több az emberben az állatnál, az ott találhatja meg csak reményét és vigasztalását. A remény tartja csak bennem az életet. S így, reménynyel telve, elhagyatottan végzem történetemet.
Prendick Ede.