XXV.
Seward doktor naplója.
Október 11. este.
Harker Jonathán kért meg, hogy a következőket jegyezzem, mert ő maga nem képes rá, pedig szeretné, ha pontosan és megszakitás nélküli jegyzetei lennének.
Azt hiszem, hogy egyikünk sem volt nagyon meglepetve, mikor fölszólittattunk, hogy valamivel napnyugta előtt Harkernét látogassuk meg. Már valamennyien tudtuk, hogy napkelte és napnyugta rá nézve a szabadság ideje, a mikor idegen befolyás nélkül nyilatkozhatik meg az akarata. Ez az állapota vagy hangulata vagy egy félórával kezdődik a napkelte vagy nyugta előtt és addig tart, mig a nap vagy teljesen ki nem bukkant vagy le nem tünt a szemhatár szélén.
Ma este, mikor találkoztunk, kissé zavartnak látszott és mindenféle jelét mutatta a belső küzdelemnek. Nehány perc alatt azonban visszanyerte teljes nyugalmát és akkor intett férjének, hogy üljön mellé a divánra, a melyen hátra dülve pihent és minket is kért, hogy a székünket közelebb huzzuk hozzá. A férje kezét a kezébe fogva kezdte:
– Ma talán utóljára vagyunk itt együtt teljes szabadságban. Azt tudom édes, hogy te mindig velem lész, a legvégsőkig. – Ezt a férjének mondta, a kinek a keze szorosabbra fogta az övét. – Holnap reggel indulunk a föladatunkra és Isten tudja mi vár ránk. Önök oly jók, hogy engem is magukkal visznek. Én tudom, hogy mind azt, a mit bátor és komoly férfiak tehetnek egy szegény gyönge asszonyért, a kinek tán a lelki üdve forog kockán, önök meg fogják tenni. De jusson eszükbe, hogy én már nem vagyok olyan, mint önök. Méreg van a véremben, a lelkemben, a mely pusztit, a melytől el kell pusztulni, ha valamiképpen meg nem szabadulok. Én jól tudom és önök is tudják, hogy ha meghalnék, hát önök megszabadithatnák halhatatlan lelkemet, valamint megszabaditották a szegény Lucyét. Megmondom hát önöknek nyiltan, most, a mig még beszélhetek, hogy mit kivánok önöktől, mert ebben a dologban nem szabad a köztünk legcsekélyebb kétségnek vagy félreértésnek támadni. Meg kell, hogy igérjék nekem együtt és egyenként, még te is szeretett férjem, hogy ha elérkezik az ideje, hát megölnek engemet.
– És mikor lesz annak az ideje? – a kérdő hang Morrisé volt, de halk és vontatott volt a szava.
– Akkor, a mikor meglesznek győzödve arról, hogy annyira megváltoztam, hogy jobb meghalnom, mint élve maradnom. Ha aztán testem halott, akkor pillanatnyi haladék nélkül keresztülverik rajtam a szabaditó karót és levágják a fejemet, egy szóval, megtesznek mindent, a mit szabaditásomra szükségesnek látnak.
Morris volt az első, a ki fölállt, az asszony elé lépett, letérdelt, megfogta a kezét és ünnepiesen mondta:
– Én csak egy faragatlan fickó vagyok, de esküszöm önnek mindenre, a mi szent és nekem drága, hogy nem fogok vonakodni a ránk szabott kötelesség teljesitésétől, ha valaha elérkeznék az ideje.
– Én igaz, jó barátom! – volt minden, a mit az asszony sebesen hulló könyei közt mondani tudott, mig lehajolva, megcsókolta a fiatalember kezét.
– Én is esküszöm ugyanazt, drága jó madam Minna – mondta Van Helsing.
– És én is – szólt Artur és mindegyik térdelve mondta el esküjét. Én magam is követtem őket. Végre a férje fordult feléje sápadt arccal és merev szemmel s kérdezte: És nekem is meg kell ezt a rettenetes fogadást tennem, feleségem?
– Neked is drágám, neked sem szabad vonakodni. Te állsz hozzám legközelebb, te vagy a legdrágább, te vagy az én egész világom. És most még egy intő szót, egy intő szót, a mit soha sem szabad elfelejtened: ez az idő, ha valaha elérkezik, hirtelen és váratlanul érkezhetik és ebben az esetben nem szabad időt veszteni, nem szabad az alkalmat halogatni. Lehet, hogy akkor, a mikor az az idő elérkezik, én már, de sőt bizonyos, ha az idő elérkezik, hogy én már szövetségben leszek ádáz ellenségtekkel ellenetek.
Harker Jonathán naplója.
Október 15. Várna. Londont 12-én reggel hagytuk el, ugyan az éjjel Párisba értünk és elfoglaltuk megrendelt helyünket, a keleti expresz vonaton. Éjjel-nappal utaztunk és ma öt óra tájt értünk ide. Artur azonnal s konzulátusra ment, megnézni, hogy nem kapott-e táviratot, mig mi, többiek ide jöttünk a hotelbe. Hála Istennek Minna jól érezte magát, erősödik és a szine is kezd visszatérni. Nagyon sokat alszik, az uton csaknem folyton aludt: de napkelte és nyugta előtt nagyon éber és élénk és Van Helsing ilyenkor rendesen hipnotizálni szokta. Mindig azt kérdi tőle, hogy mit lát és hall. Az elsőre azt feleli:
– Semmit, minden sötét körülöttem, – a másodikra pedig ezt:
– Hallom a hullám törését a hajó oldalán és a viz rohanását. Hallom a szél süvöltését. – Nyilvánvaló, hogy a Katalin cárné még mindig a tengeren van, Várna felé sietve utjában. Artur lord éppen most tért vissza, négy telegramot kapott, egyet minden napról mióta elutaztunk és mindegyikben ugyanazzal a hirrel, hogy a hajóról még sehonnan semmi tudósitás nem érkezett a tulajdonosához. Artur tudniillik ugy intézkedett, mielőtt elhagyta volna Londont, hogy ügynöke mindennap küldjön neki táviratot arról, hogy érkezett-e tudósitás a hajóról vagy nem.
Megebédeltünk és korán lefeküdtünk. Holnap a vicekonzulhoz megyünk engedelmet kérni, ha lehet, hogy a hajó érkezése után azonnal a födélzetére mehessünk. Van Helsing azt mondja, hogy nagy szerencse volna ránk nézve, ha napkelte és nyugta közt mehetnénk a hajóra. A gróf, még ha denevér alakját öltené, sem repülhetne keresztül a maga akaratából a folyó vizén. És minthogy emberi alakot nem mer ölteni, nehogy gyanut keltsen, hát kénytelen lesz a ládában maradni. Tehát ha napkelte után mehetünk a hajóra, akkor kezünkben van, fölnyithatjuk a ládát és elbánhatunk vele, mint szegény Lucyval, mielőtt fölébredhetne. A hajósokkal és tisztviselőkkel nem hinném, hogy sok bajunk lenne. Hál’ Istennek! ez olyan ország, a hol vesztegetéssel mindent el lehet érni és mi bőven el vagyunk látva pénzzel.
Október 16.
Minna jelentése mindig ugyanaz, locsogó hullámok, suhogva rohanó viz, vaksötétség és kedvező szelek. Nyilván jókor érkeztünk és készen várjuk a Katalin cárnét. A Dardanellákon nem jöhet át, hogy hirt ne kapjunk róla.
Október 17.
Minden rendben van a gróf fogadására, a mint megérkezik utjáról. Artur jelentést tett a hatóságnál, hogy Katalin cárnén egy láda érkezik, a mely alighanem lopott jószágot tartalmaz, annak a kipuhatolására jöttünk; és engedelmet csikart ki tőlük, hogy a saját felelősségére fölnyittathassa. A hajó kapitányának szóló rendeletet kaptunk és egy másikat a beérkező hajók terhét átvevő ügynökséghez, a melyben meg volt hagyva, hogy mindenben kezünkre járjanak. Már meg is határoztuk, hogy miképpen járunk el, ha a ládát kinyittatjuk. Ha a gróf benne lesz, Van Helsing és Seward doktor bánnak el vele. Morris, Artur lord és én pedig őrködünk, hogy meg ne zavarják őket. Van Helsing azt állitja, hogy a gróf teste, ha sikerül vele elbánni, csakhamar porrá omlik össze. Ebben ez esetben semmi nyoma sem marad tettünknek, ha esetleg gyilkosság gyanujába keverednénk. De még ha nem igy volna is, nem tágitanánk eltökélt szándékunktól és talán valamikor ezeknek a jegyzeteknek a tanusága ment meg bennünket az akasztófától. Kőt kövön nem hagyunk, csak hogy végrehajthassuk szándékunkat. Megegyeztünk a tisztviselőkkel, hogy külön hirmondóval értesitenek bennünket abban a pillanatban, a mint a Katalin cárné érkezését jelzik.
Október 24.
Egy egész hete a várakozásnak. Minden nap érkezett távirat, mindig ugyanazzal a tartalommal: Semmi hir a hajóról. Minna reggeli és esteli hipnotikus felelete mindig az: Locsogó habok, rohanó viz, csikorgó árboc.
Távirat – okt. 24.
Smith Londonból lord Godalming Arturnak Várnában.
Katalin cárnét jelentik a Dardanellák-ról.
Seward doktor naplója.
Október 25.
Mennyire hiányzik a fonográfom! Roppant szokatlan nekem tollal irni; de Van Helsing azt mondja, hogy muszáj. Tegnap egész neki vadultunk az izgalomtól, a mikor Artur telegramja érkezett Londonból. Közülünk csak Harkernén nem látszott az izgalomnak legcsekélyebb jele sem. De ezt nem is csodálom, mert előtte lehetőleg titkoltunk mindent és még izgalmunkat is igyekeztünk palástolni. Régebben azért bizonyosan észrevett volna valamit, ha még ugy titkolóztunk volna is előtte; de ebben az irányban ugyan megváltozott az utolsó három hét óta. Álomkórsága fokozódott és noha erős és egészségesnek látszik és a szinét is meglehetősen visszanyerte, Van Helsing és én nem vagyunk vele megelégedve. Gyakran beszélünk róla egymással, de a többieknek nem szóltunk egy szót sem. Hisz szegény Harkernek megszakadna a szive, vagy legalább is teljesen megtörne férfias erélye, ha csak sejtené is aggodalmunkat. Van Helsing azt mondja nekem, hogy hipnotikus álma alatt folyton vizsgálja a fogát, mert a mig ez élesedni nem kezd, addig nem veszedelmes a változása. Ha majd elváltozásának ezt a jelét tapasztaljuk, akkor elérkezett a cselekvés ideje – mi tudjuk mind a ketten, hogy mit értünk ez alatt, de még egymásnak sem merjük nyiltan megmondani.
A Dardanelláktól vagy huszonnégy óra alatt érhet ide a Katalin cárné, tehát holnap reggelre várjuk. Korán fekszünk, mert éjfél után egy órakor talpon akarunk lenni, nehogy elszalaszszuk.
Október 25. délben. Semmi ujabb hir a hajóról. Harkerné hipnotikus kijelentése ma is a rendes. Lehet tehát, hogy minden pillanatban kaphatunk hirt. Mi férfiak mind lázban vagyunk az izgatottságtól, Harkert kivéve, a ki nyugodt; a keze hideg mint a jég és egy órával ezelőtt azon kaptam, hogy egy hosszu, hegyes tőrt, a melyet mindig magán hord, fent élesre.
Van Helsing és én, ma nyugtalankodtunk Harkerné miatt. Dél felé mély letargikus álomba merült, a mely sehogy sem tetszett egyikünknek sem. Egész délelőtt oly nyugtalanul izgatott volt, hogy eleinte örültünk az álmának. De mikor a férje fölemlitette, hogy oly mélyen elaludt, hogy nem birja őt fölkelteni, hát fölmentünk a szobájába, hogy megnézzük. Oly nyugodtan lélegzett és oly rózsás volt a szine, hogy megegyeztünk abban, hogy nem költögetjük, hadd aludjék, az álom ugy látszik, a legjobb orvossága.
Későbben. Jól tettük, hogy nem zaklattuk. Nehány órai mély álom után teljesen felüdülve friss jó kedvvel ébredt föl. Napnyugtakor megtette rendes hipnotikus jelentését. Akárhol járjon is a fekete tengeren a gróf, a végzetébe rohan. Remélem, hogy végpusztulásába!
Október 26.
Ismét elmult egy nap és semmi hir a Katalin cárnéról. Pedig már itt kellene lenni. Hogy még mindig uton van valamerre, az nyilvánvalónak látszik, mert Harkerné jelentése, napkelte és szálltakor még mindig ugyanaz. Lehetséges talán, hogy ködök akasztják meg futásában a hajót, nem szabad az őrszemről tágitanunk, mert minden pillanatban jelezhetik az érkezését.
Október 27. délben. Nagyon különös, még mindig semmi hir a hajóról, a melyet várunk. Harkerné jelentése tegnap este és ma reggel a régi: – locsogó hullám és rohanó viz, – noha ezuttal hozzá tette, hogy „a hullámzás igen gyönge.“ A londoni telegramok változatlanul azt jelentik, hogy „semmi ujabb hir a hajóról“. Van Helsing roppant aggodalmas és épp az imént mondta nekem, hogy attól fél, hogy a gróf elmenekült.
Jelentősen tette hozzá: – Nem tetszett nekem sehogy sem madama Minna letargikus álma. A lélek és elme csodálatos dolgokra képes ez ilyen önkivületi állapotban.
– Én éppen tovább akartam őt kérdezni, de bejött Harker; és a professzor intően emelte föl kezét. Ma este megkisértjük, hogy nem kényszerithetjük-e világosabb beszédre hipnotikus álmában.
Távirat. – Október 28.
Smith – London. Lord Godalming Arturnak – Varna.
Katalin cárné érkezését jelentik ma déli egy órakor Galatzból.
Seward doktor naplója.
Október 28.
Mikor a távirat a hajónak Galac-ba érkezését jelentette, azt hiszem, hogy egyikünk sem volt annyira megrendülve, mint várni lehetett volna. Igaz, hogy nem tudtuk, hogy honnan jő a csapás, de azt hiszem, hogy valamennyien el voltunk készülve arra, hogy valami különösnek kell történni. Van Helsing égnek emelte a két kezét, mintha a mindenhatóval akarna pörölni, de szót sem szólt, csak állt kemény zord arccal. Godalming Artur elsápadt és zihálva szedte lélegzetét. Én magam olyan voltam, mint a kit jól fejbe ütöttek; és egyikről a másikra bámultam szó nélkül. Morris rántott egyet az övén, azzal a gyors mozdulattal, a melyet régenről oly jól ismertem és a mely veszedelmet jelentett az ellenfélre. Harkerné halálsápadtra vált, homloksebe csak ugy tüzelt, de csak néma imára kulcsolta kezét és szemét az égre emelte. Harker mosolygott – tényleg mosolygott – sötéten és keserüen, mint a reményt vesztettek szoktak; de ugyanakkor mozdulata meghazudtolta mosolyát, mert keze önkénytelen és övébe rejtett tör markolatát kereste. – Mikor indul a legközelebbi vonat Galac-ban – kérdezte Van Helsing.
– 6 óra 30 perckor holnap reggel! – Mind meglepetten bámultunk, mert a feleletet Harkerné adta.
– Honnan tudja kegyed? – kérdezte Artur.
– Tudtam, hogy abban az esetben, ha Drakula várába kellene mennünk, Galacnak visz az utunk, vagy legalább is Bukaresten keresztül, hát előre tanulmányoztam a kalauzt. Sajnos, hogy csak ez az egy vonat indul arra felé, a melyet emlitettem.
– Csodálatos asszony! – mormogta a professzor.
– Nem rendelhetnénk külön vonatot? – kérdezte Artur. Van Helsing fejét rázta: – Félek, hogy nem. Ez nem olyan ország, mint az ön hazája, vagy az enyém. Még ha esetleg kapnánk is különvonatot, aligha érkeznék az is a rendes vonat előtt oda. Különben készülnünk is kell. Maga Artur barátom menjen a vasutra és váltsa meg jegyeinket holnapra. Maga Jonathán barátom menjen a hajóügynökséghez és szerezzen engedelmet, hogy a hajót Galacban épp ugy megnézhessük, mint itt megnéztük volna. Maga Morris a konsulhoz megy és ajánlólevelet kér tőle kollegájához Galacban, hogy semmi akadály ne gördüljön az utunkba. John itt marad madame Minnával és velem és tanácskozni fogunk. Legalább, ha kosáig elmaradnak, nem baj, mert itt vagyok én, hogy naplementekor kikérdezzem madame Minnát.
– És én pedig, – mondta Harkerné vidámabban, mint eddig bár mikor – iparkodni fogok minden tőlem telhető módon, hogy hasznossá tegyem magamat, gondolkozni és irni fogok önök helyett, mint ezelőtt. Különös, mintha valamely suly emelkednék rólam és én sokkal könnyebbnek és szabadabbnak érzem magamat, mint eddig. A három fiatal ember boldogan vette tudomásul a fiatal asszony jelentőségteljes szavait, de Van Helsing és én, egymásra nézve aggodalmas pillantást váltottunk. Hanem azért egyelőre nem szólottunk.
Mikor a három férfi elindult dolgára, Van Helsing kérte Harkernét, hogy hozza le a naplójegyzeteket és keresse ki belőlük férjének Drakula várára vonatkozó részletét. Az asszony távozott, hogy elhozza; alig záródott be mögötte az ajtó, a professzor igy szólt hozzám:
– Egy és ugyanazt gondoljuk! szóljon nyiltan!
– Van valami változás Harkernéban. De alig merem magamat a reménynyel kecsegtetni, annyira félek, hogy csalódnám.
– Ugy van. Tudja-e miért küldtem el őt a kéziratokért?
– Nem tudom! – ha csak nem azért, hogy egyedül maradhasson velem.
– Csak részben van igaza barátom John, csak egy kis részben. Mondani akarok magának valamit. És oh barátom John, én rettenetes sokat kockáztatok, de azt hiszem, hogy igy helyes. Mikor madam Minna az imént olyan csodálatosan nyilatkozott az ut irányáról, egyszerre világosság támadt bennem. Ez előtt három nappal, mikor olyan feltünő álomkórság vett rajta erőt, a gróf elküldte hozzá a szellemét, vagy pedig oda rendelte magához az övét és igy tudta meg, hogy mi történik, és hogy mi itt vagyunk. Azért menekült el előlünk. Most már nincs szüksége az asszonyra, legalább azt hiszi, hogy nincs. Azért kiejtette őt a hatalmából, hogy ne jöhessen többé hozzá; de csitt, itt jön madam Minna, egy szót se előtte az ő multkori mély álmáról. Ő maga nem tud róla és kétségbe ejtené, ha megtudná, hogy ő árult el bennünket. John barátom, mi borzasztó bajban vagyunk, én félek, a hogy eddig még nem féltem. De csitt, itt van az asszonyka.
Öreg professzorom annyira izgatott volt, hogy csak nagynehezen szedte össze önuralmát, mire Harkerné derülten mosolyogva jött a szobába. A mint bejött, átadott egy csomó irást Van Helsingnek, az öreg ur komolyan lapozgatott benne és arca olvasás közben földerült. Végre a kezében tartva a papirokat, igy szólt:
– Barátom John, a ki már olyan sokat tapasztalt és magának kedves madam Minna, a ki még olyan fiatal, fölolvasom most, a mit Jonathán valamikor ide irt. Gondolkozzanak rajta és lássuk, hogy hárman minő eredményre jutunk: „Nem ez a Drakula volt-e, a ki inspirálta fajának azt a másik sarját, a ki egy későbbi korban ismét és ismét a törökre vitte hadait a Dunán keresztül. A kit ha levertek, visszatért ujra és ujra, még ha csak egymaga menekült is haza a vészes csatából, mert tudta, hogy végre mégis csak az övé a győzelem!“
– Mit mond ez nekünk? nem sokat? Nem! A gróf legalább azt hitte, hogy nem és azért beszélt olyan szabadon. Nekem sem tünt föl mindjárt. Önöknek sem. Nekem is csak most ötlött föl, hogy ez mit jelenthet. Nem értik. Nos, majd én megmagyarázom. Először is tanulmányozták-e valaha a bün filozofiáját? Igen és nem. Ön John, igen, mert ez hozzá tartozik az elme kórtanhoz; kegyed madame Minna nem, mert önnek soha semmi köze nem volt hozzá. Minden gonosztevőnek meg van egy bizonyos sajátsága és az oly egyforma minden országban és minden időben, hogy még a rendőrség is, a mely nem sokat tud a filozófiához, tapasztalatból tudja, hogy ez ugy van, a gonosztévő, a ki mintegy végzetszerüen vétkezik, mindig egy és ugyanazt a gonosztettet fogja elkövetni és soha sem esik más bünbe. Az ilyen gonosztevőnek az elméje nincs tökéletesen kifejlődve. Okos, furfangos és ravasz, de az esze azért csak gyerekész. Már most ez a mi gonosztévőnk is végzetszerüen az, de ő is csak gyerekészszel dolgozik. Ah! a szeméből látom kedvesem, hogy maga már megértett. Mert Harkerné szeme szikrázott és örömébe tapsolt a kezével. A professzor folytatta:
– Na most hát beszéljen, mondja meg nekünk száraz tudományon rágódó férfiaknak, hogy maga mit lát azzal a ragyogó két szemével – ezzel megfogta Harkerné kezét és tartotta, a mig beszélt. Az ujjai önkéntelenül az ütőért keresték és tartották az egész idő alatt.
– A gróf, fejtegette Harkerné, gonosztevő a gonosztevők sajátságával, tehát tökéletlenül kifejlődött agyvelővel. Igy, ha bajba kerül, csak egyféle, régtől fogva megszokott módon segit magán. A multjáról nyomra akadhattunk, mert az egy lap, a mit a saját elbeszélése nyomán ismerünk belőle, tudatja velünk, hogyha ezelőtt bajba jutott, visszatért a saját szülőföldjére, abból az országból, a mely ellen hadakozott és otthon ugyszólván pihenés nélkül készült el ujra egy ujabb erőfeszitésre. Ujra és ujra visszatért az ellenséges földre, jobban elkészülve a föladatára és végre nyert. Igy jött Londonba is, hogy egy uj országot foglaljon, de leveretett és midőn a siker minden reménysége oda volt, sőt az életét is veszedelem fenyegette, visszamenekült tengereken keresztül régi hazájába, épp ugy, mint hajdanában Törökországból menekült a Dunán keresztül.
– Helyes, nagyon helyes, maga kis okos asszony, mondta Van Helsing elragadtatva, a mint lehajolt, hogy megcsókolja Harkerné kezét. Aztán felém fordulva oly nyugodtan, mint ha betegszobában konzultáltunk volna, jegyezte meg.
– Csak hetvenkettőt ver, a sok izgatottság dacára ujra remélni kezdek.
Ezzel ismét Harkernéhez fordulva, biztatta.
– De folytassa kérem, látom, hogy még több mondani valója is van. Ne féljen semmit sem, John és én tudjuk. Beszéljen nyiltan és félelem nélkül.
– Meg fogom kisérleni, de megbocsátanak, ha tán kissé önzőnek látszom.
– Nem baj, csak legyen önző, mi is csak mind magára gondolunk.
– Jó, hát folytatom; tehát a gróf, mint hogy gonosztévő, hát önző is, minden cselekedetének a rugója merő önzés. Csak egy cél felé igyekszik, de ennek az elérésében könyörtelen. Most is, mint hajdanában, csak a biztosságára gondol és semmi egyébbel nem törődik. Önzésében lazitotta meg borzasztó hatalmának, a melyet akkor éjjel nyert rajtam, a kapcsait. Én érzem, éreztem mindjárt, hála érte a jó Istennek, a ki megkönyörült rajtam. A lelkem szabadabb, mint bármikor, azóta a borzalmas eset óta. És csak az az egy félelem üldöz, hogy vajjon álmomban nem használta-e föl fölöttem való hatalmát, a saját önző céljaira. A professzor fölállt.
– Igenis, hogy fölhasználta önt és azért hagyott itt bennünket Várnán, mig a hajót, a mely vitte őt, ködben és szélben kergette Galacig, a hol nyilván azt hitte, hogy elmenekülhet előlünk. Azt gondolja nyilván, hogy mivel megszabaditotta magát kegyedtől, hogy mi nem tudhatjuk meg kegyed által, hogy ő hol jár és mit csinál. Pedig ebben téved. Az a borzasztó vérkeresztség, a melyben kegyedet részesitette, képessé teszi önt arra, hogy gondolatban kövesse őt, valamint eddig napkelte és napnyugtakor követte, mert akkor az én akaratomnak engedelmeskedék és nem az övének. Ennélfogva nekünk módunkban lesz őt föltalálni és haladéktalanul indulunk is utána. Barátom John, ez az óra fontos volt ránk nézve, mert megvilágositotta utunkat. Irja le mindezt, hogy a mikor a többiek visszatérnek, velük is közölhesse.
A professzor parancsának engedelmeskedve, leirtam mindent, a mig a többiek visszatértek.