XXVI.
Seward doktor naplója.
Október 29.
A következőket a vonaton irom Várnától Galacig. Tegnap este napnyugta előtt mind együtt voltunk. Valamennyien tehetségünk szerint eleget tettünk a ránk bizottaknak és mindent elkészitettünk az utra. A rendes időben Harkerné elkészült a hipnotikus álomra, de ez uttal Van Helsingnek nagyobb megerőltetésébe került a rendesnél, hogy őt elaltassa. A professzornak máskor első kérdésére meg szokott felelni, de ez utból a professzornak ismételten és kemény hangon kellett kérdezni, mig végre felelt.
– Nem látok semmit, csöndesen vagyunk, nincsen hullámverés, csak sebes viz gyors futását hallom. Hallom az emberek hangját közel és távol a mint egymásra kiáltanak. Hallom az evező csikorgását, puska lövést is hallok, többszörösen ismétlődő viszhanggal. Lábdobogást hallok a fejem fölött. Kötelek és láncok hurcolását. Mi ez? Mintha világosodnék. Érzem a szellő suhanását az arcomon.
Ezzel elhallgatott; gyorsan, ösztönszerüleg fölemelkedett a diványról, a melyen feküdt és fölemelte mind a két kezét, a tenyerét fölfelé forditva, mintha valamely sulyos tárgyat emelne. Van Helsing és én jelentősen néztünk egymásra. Morris is fölhuzta szemöldeit és élesen nézett az asszonyra, mig Harker keze önkéntelenül a tőre markolata után nyult. Hosszu szünet következett. Egyszer csak Harkerné fölnyitotta a szemét, fölült és a legszivesebb hangján mondta:
– Senki sem akar egy csésze teát, hisz mind olyan fáradtak és szomjasok lehetnek. Ezzel feleletet sem várva, elsietett. Alig tette be maga után az ajtót, Helsing szólt:
– Látjátok barátaim. Ő közel van a földhöz, kiszállt a ládájából, hanem azért még nem ment partra. Éjjelre csak elrejtőzhetik valamerre, de ha nem viszik a partra, vagy a hajó nem érinti a partot, akkor nem léphet szárazföldre. Ha a hajó éjjel érne partot, akkor ő alakot változtatva, a partra ugorhatna vagy repülhetne, mint Witby-ben tette. De ha fölkel a nap, mielőtt ő partra juthatna, akkor már csak ugy szabadulhat, ha kiviszik; hát ha ez éjjel nem sikerül neki hajnal előtt menekülni, akkor a holnapi nap elveszet rá nézve és mi az esetben még jókor érkezünk.
Többet nem beszélhettünk a dologról, hát nyugodtan vártunk hajnalig, hogy Harkernétől tán megtudunk még valamit.
Mikor elérkezett az ideje, aggodalmasan lestük Harkerné minden szavát. Nagyon nehezen merült hipnotikus álmába és mire végre elaludt, oly rövid volt az idő a nap teljes fölkeltéig, hogy van Helsingnek alig sikerült egy pár szót kicsikarni belőle.
– Minden sötét, a viz locsogását egy szinben hallom magammal, ezen kivül csikorgást, mintha fa, fához vágódnék. Ezzel elhallgatott, mert a fölkelő nap piros fénye lövelt be az ablakon. Most már várnunk kell estig.
És igy siettünk, telve nyugtalansággal Galac felé. Hajnali két és három óra közt kellene oda érnünk, de már Bukarestig három órát késtünk, hát csak jóval napkelte után érhetünk oda. E szerint még két hipnotikus hirt kapunk Harkerné utján.
Későbben. A nap nyugta jött és ment. Harkerné még nehezebben engedett a hipnotikus befolyásnak, mint reggel. Attól tartok, hogy gondolat olvasó hatalmát a gróffal szemben éppen akkor vesziti el, mikor legnagyobb szükség van rá. Mikor végre meg is szólalt s szavai talányszerüek voltak.
– Valami kimegy innen, mint hideg szelet érzem magam mellett elsuhanni. Hallok nagy távolból zavaros hangokat, mintha emberek beszélnének idegen nyelven. Vizesés dörgését, farkasok üvöltését hallom.
Elhallgatott, és megrázkódott. Nem szólt többet, a professzor hiába kérdezte a legparancsolóbb hangon. Mikor fölébredt, dideregve fázott, és ki volt merülve. Nem emlékezett semmire sem, de kérdezte, hogy mit mondott és a mikor megmondták neki, sokáig hallgatagon tünődött rajta.
Október 30. 7 óra reggel. Közeledünk Galachoz. A napkeltét aggodalmasan vártuk. Van Helsingnek, noha jókor hozzá fogott, csak egy pillanattal napkelte előtt Harkernét elaltatni. Azonnal hozzá fogott a kérdezéshez és a felelet is rögtön következett:
– Minden sötét. A vizet hallom velem egy szinben suhogni és fát a fához dörzsölődve csikorogni. Marhák bőgését hallom a távolból. Még valami különös hangot is hallok, mintha… elhallgatott és arca elfehéredett.
– Tovább! tovább! Beszéljen, parancsolom! – kiáltotta a professzor kétségbeesett hangon. De a kelő nap piros fénye árasztotta el Harkerné arcát és ő felnyitotta szemét, a legszendébb hangon és látszólag a legnagyobb egykedvüséggel mondva valamennyiünk meglepetésére.
– Oh professzor, mit kiván olyat, a miről ugy is tudja, hogy nem tehetem meg? Én semmire sem emlékszem. – Aztán elámult arcunkat látva, kérdezte:
– Mit mondtam? Mit csináltam? Én semmire sem emlékszem, csak arra, hogy itt fekve, félálmamban hallottam, a mint a professzor mondta „tovább! tovább! beszéljen parancsolom!“ – Olyan különösnek tetszett, hogy olyan hangon beszél velem, mintha rosz gyerek volnék.
Fütyül a vonat, Galacban vagyunk.
Harkerné naplója.
Október 30.
Morris ur hozott a hotelbe, a hol szobáink meg voltak rendelve, mert őt nélkülözhették legjobban, tekintve, hogy ő az egyetlen köztünk, a ki semmiféle idegen nyelven nem beszél. Lord Godalming a konzulátusra, Jonathán és a két doktor pedig a hajó agenturára mentek a Katalin cárnéról tudakozódni.
Későbben. Godalming elsőnek tért vissza. A konzul beteg, egy hivatalnoka fogadta és a legnagyobb előzékenységgel ajánlotta, hogy megtesz minden tőle telhetőt a kedvünkért.
Harker Jonathán naplója.
Okt. 30.
Kilenc órakor reggel Van Helsing, Seward dr. és én, elmentünk a kikötőbe, a hol az agenturán igen szivesen fogadtak és azonnal a Dunán horgonyzó Katalin cárné fedélzetére kisértek bennünket. Fölkerestük a kapitányt, valami Danelson nevü ur, a ki az utjáról beszélve, azt mondta, hogy életében sem volt még ilyen kedvező szele.
– Mondhatom – beszélte, hogy már szinte félni kezdtünk, hogy valahogy megkeserülteti velünk a sors a szerencsénket, nehogy elbizzuk magunkat. Mert nem tiszta dolog, olyan széllel futni Londontól a Feketetengerig, mintha az ördög a maga hasznáért fujna a vitorlába. Az egész idő alatt nem tudtunk semmit sem látni. A mint közel értünk hajóhoz, kikötőhöz vagy parthoz, hát olyan köd szállt körülöttünk és jött velünk, mindaddig, még el nem hagytunk mindent, mintha csak meg lettünk volna babonázva. Mindaddig, mig a Dardanellákhoz nem értünk, a hol várnunk kellett, a hajózó engedélyre, nem láttunk sem hajót, sem embert, sem semmit. A mikor elhagytuk a Boszporuszt, az embereim már morogni kezdtek. Volt közöttük nehány román, azok hozzám jöttek és kértek, hogy engedjem meg, hogy a tengerbe dobjanak egy nagy ládát, a melyet egy fura öreg ember bizott ránk, mikor már épp indulni akartunk Londonból. Láttam már akkor is, hogy gyanus szemmel nézik az idegent és valahányszor meglátták, két ujjal mutattak feléje, hogy az igézet ellen biztositsák magukat. Mondhatom, hogy nevetségesen babonásak ezek az idegen matrózok. Persze, hogy én a dolgukra küldtem őket. Igaz, hogy a mikor mindjárt azután megint olyan sürü köd fogott bennünket körül, hát magam is egy kicsit gyanakodni kezdtem, csakhogy nem éppen a ládára. Mentünk, uram, mentünk mint a szél öt napig, de semmit sem láttunk a ködben. Mondok, már nyilván oda jutunk, a hova az ördög visz bennünket. Azért nem mondom, hogy nem vigyáztunk volna, de bizonyos, hogy kitünő szelünk, mély vizünk, szerencsés utunk volt az egész idő alatt és mikor két nappal ezelőtt a kelő nap eloszlatta a ködöt, éppen szemközt találtuk magunkat a Dunán Galaccal. A románok egészen neki vadultak és követelték tőlem, hogy azt a ládát hozassam föl és dobassam a folyóba. Furkos bottal kellett őket észretéritenem és mire az utolsó is a fejét fogva elkotródott a fedélzetről, hát meggyőztem őket arról, hogy akár meg van babonázva, akár nem, a megbizóim által átadott jószág jobb helyen van az én kezemben, mint a Dunafenekén. Ők a ládát már fel is hurcolták a födélzetre, hogy engedelmemmel azonnal a vizbe dobják és minthogy rajta állt: Galac via Várna, hát ott is hagytam, hogy kéznél legyen, ha érte jönnek. Aznap nem sokra mentünk a kirakodással és ott kellett horgonyoznunk éjszakára, de másnap korán reggel vagy egy órával napkelte előtt egy ember jött a hajóra, irott megbizással Angliából, hogy átvegyen tőlem egy bizonyos Drakula gróf számára föladott ládát. Ez volt az a bizonyos láda és én örültem, hogy megszabadultam az átkozott jószágtól, mert már csakugyan magam is nyugtalankodni kezdtem miatta.
– Hogy hivták azt az embert, a ki a ládát elvitte, kérdezte Van Helsing leküzdött izgalommal.
– Azonnal megmondom, felelte a kapitány és a kabinjába ment egy, a láda átadását igazoló elismervényért, a mely alá Hildesheim Imanuel volt irva. Cime: Burgen-utca 16. Ennél többet a kapitány sem tudott, köszönetet mondva neki, elhagytuk a hajóját.
Hildesheimot az irodájában találtuk, zsidó ember volt, birka fején vörös fezzel. Rövid alkudozás után elmondta, a mit tudott, nem sok volt, de fontos. Ő levelet kapott egy bizonyos de Ville urtól Londonból, a melyben meghagyták neki, hogy lehetőleg napkelte előtt, hogy a vámhivatalnokokat kikerülje, egy ládát vegyen át a mely nemsokára a Katalin cárnén érkezik Galacba. Ezt a ládát adja át egy bizonyos Skinnsky Petrovnak, a ki oláh fuvarosokkal szokott a folyam mentén kereskedni. A levélben egy angol bankjegy volt, a fáradtságáért. Ő Skinnskyvel egyenesen a hajóra ment és ott adta át neki a ládát, hogy a fuvart megkimélje. Ez volt minden, a mit tudott.
Aztán Skinszkyt kerestük fel, de nem birtuk megtalálni. Az egyik szomszédja azt mondta, hogy két nappal ezelőtt elutazott, senki sem tudja hova. Ez tiz és tizenegy óra közt történt tegnap este.
A mig tanakodtunk, hogy most mittévők legyünk, futva jött valaki és lélegzetvesztve ujságolta, hogy Skinszkynek a holttestét a temető falain belül találták és hogy a torka fel van hasitva, mintha valami vadállat tépte volna meg. A szomszéd, a kivel beszéltünk elszaladt a hirhozóval, hogy ő is lássa a rémesetet, az asszonyok meg sopánkodva mondogatták – Ezt csak oláh tehette! – mi elsiettünk, nehogy valami módon belekeveredjünk a dologba és nehéz szivvel siettünk vissza a hotelünkbe Minnához.
Harkerné naplója.
Október 30, este. Oly fáradtan és kedvetlenül érkeztek haza tegnap este a férfiak, hogy semmihez sem birtak fogni, mig egy kissé ki nem pihenték magukat. Én biztattam őket, hogy düljenek le egy fél órára, mig én mindent bejegyzek, a mi ez ideig történt. Van Helsingtől kértem el a följegyzéshez szükséges adatot, a mit eddig nem láttam; mig a férfiak pihennek, gondosan átnézek mindent, hogy világosan lássak a dologban. Ha nem csalódom, hát nyomra jutottam. Mindjárt előveszem a térképet és megnézem, igazam van-e?
Most még jobban meg vagyok róla győződve, hogy nem tévedtem. Fölfedezésemet közölni fogom az urakkal, mihelyt felébrednek. Majd ők megmondják, hogy föltevésem helyes-e.
Harker Minna memoranduma.
A fölvetett kérdés megfejtése ez: Hogy Drakula gróf föladata, hogy vissza jusson a tulajdon várába.
Hogy ezt megtehesse, vissza kell magát valakivel vitetni. Ez nyilvánvaló, mert ha hatalmában volna, hogy tetszése szerint mozoghasson, akkor mehetne akár ember, akár farkas, akár denevér képében.
De hogyan vitesse magát vissza? Uton, vasuton vagy vizen.
Uton nagyon sok nehézségbe ütközik. Az emberek kiváncsiak; aztán ott vannak a vámhivatalok, meg az üldözői is utól érhetnék. Ez utóbbitól fél legjobban és hogy ennek elejét vegye még, a mennyire lehet, tőlem, az ő tulajdon áldozatától is megszabaditotta magát, hogy el ne árulhassam.
Vasuton, senki sem kiséri a ládát, esetleges késedelemnek lenne kitéve, a késedelem pedig végzetessé válhatnék, ellenségeivel a nyomában.
Vizen, ez volna egy részt a legbiztosabb, de más részt a legveszedelmesebb ut. A vizen, az éjjelt kivéve, tehetetlen. Hajótörés esetén pedig, ha a viz elnyelné, teljesen tehetetlen és el kell pusztulnia.
Azt tudjuk bizonyosan, hogy vizen van, most már csak azt kell bizonyosan megtudnunk, hogy milyen vizen van.
Én átnéztem a térképet és ugy láttam, hogy a legalkalmasabb vizi ut a Sarét. A jegyzetekben olvastam, hogy hipnotikus álmomban barmok bőgését és a velem egy szinben lévő viz csobogását és az evezők csikorgását hallottam. A grófnak ennélfogva nyitott bárkában kell valamely folyón fölfelé haladni, a melyet vagy evezőkkel vagy csáklyákkal hajtanak, mert közel van a part és a csónak viz ellen halad, mert ha a vizzel menne, nem hallottam volna a viz surranását a bárka oldalán. Hogy miért gondolom, hogy a gróf a Sareten utazik, mert Fundunál ebbe ömlik a Beszterce, a mely a Borgó szorost kerüli meg. Ezen a vizen lehet legjobban megközeliteni Drakula várát.
Harkerné naplója. Folytatás.
Mikor fölolvasásomat elvégeztem, férjem megölelt és megcsókolt. A többiek pedig mind a két kezemet rázogatták. Van Helsing doktor pedig igy szólt:
– A mi kedves madám Minna világosan látott ott, a hol a mi szemünk vak volt. Most ismét nyomon vagyunk. Rajta urak, tartsanak hadi tanácsot, mert itt és most kell elhatároznunk, hogy mindegyikünk mit tegyen.
– Én gőz-bárkát rendelek és a vizen követem őt, – mondta Godalming lord.
– Én lovak után látok és a partmenti uton haladok, arra az esetre, ha kikötött volna valahol, – mondta Morris.
– Helyes, mondta a professzor, helyes mind a két terv, de egyiküknek sem szabad magának menni. Seward doktor erre azt mondta: Azt hiszem, legjobb lesz, ha én megyek Morriszszal. Mi sokat vadásztunk együtt és ketten jól fölfegyverkezve legyőzhetünk mindenféle akadályt. De Arturnak sem szabad magában menni. Lehet, hogy harcba keveredel a grófot szállitó oláhokkal és jobb ha ketten vagytok. Ezzel Jonathánra nézett, Jonathán pedig én rám, láttam, hogy erősen küzködik magában. Szeretett volna velem maradni, de nagyon csábitotta a gőzbárka, mert legvalószinübbnek látszott, hogy az abban menők érik el a bárkát és pusztitják el a – a – a vampirt. (Miért haboztam e szó leirásával?)
Egy darabig hallgatott és ez alatt Van Helsing beszélt:
– Barátom Jonathán, magának két oknál fogva is a gőzbárkán kell mennie. Először azért, mert fiatal, bátor és erős, erre pedig mind nagy szükség lehet a harcban. Másodszor pedig magának van a legtöbb jussa elpusztitani azt, a ki annyi bajt és bánatot okozott magának és szeretett nejének. Ne féltse madame Minnát, ő az én gondom leszen, ha megengedi. Én öreg vagyok. Az én lábam már nem olyan gyors a futásban, mint volt és már nem vagyok elég erős a fegyverforgatásra a harcban. De azért én is tehetek szolgálatot, én is harcolhatok, ha nem is földi fegyverekkel s én is meg tudok halni, ha kell, csak ugy, mint a nálamnál fiatalabbak. Az én tervem ez. A mig Godalming lord és Jonathán barátom a gyorsan járó gőzbárkán haladnak fölfelé a folyón, a mig Morris és Seward John a partmenti uton haladnak figyelve, én madame Minnát magammal viszem az ellenséges terület kellő közepébe. A mig azt a vén rókát a folyó vizen fölviszik a ládájában, a melyben fogva van – mert nem meri a tetejét még csak meg sem emelni, nehogy babonás oláhjai bele dobják a vizbe, a hol elpusztulna – addig mi azon az uton, a melyen Jonathán ment Besztercétől a Borgo-szoroson keresztül, elmegyünk és megkeressük Drakula várát. Ott madama Minna hipnotikus álmának hatalmánál fogva meg fogjuk találni az utunkat, hogy elpusztitsuk azt a vipera fészkét. – Jonathán hevesen félbeszakitotta az öreget:
– Azt akarja-e mondani Van Helsing doktor, hogy oda akarja vinni Minnát az ő beteges állapotában, mérgezett vérével, annak a démonnak a pokoli csapdájába? Nem, ezért az egész világért sem! Nem engedem! Tudja ön, hogy milyen egy hely az? Látta-e ön valaha azt a borzalmas tanyáját a pokoli rémeknek? Érezte-e valaha a vampirok ajkát a torkán? – Ezzel felém fordult és a mint meglátott pirosra bélyegzett homlokommal, az ég felé emelte két karját, kiáltva: – Oh, Istenem! Istenem, mit vétettünk, hogy igy büntettél bennünket! – ezzel kétségbeesetten borult a divánra. A professzor nyugodt, tiszta hangja téritett bennünket magunkhoz izgatottságunkból.
– Oh, barátom, épp azért akarok menni, hogy madame Minnát megmentsem attól a borzalmas helytől. Isten mentsen, hogy őt is magammal bevigyem oda. Olyan dolgot kell ott végbevinnem, a mi nem az ő tekintetének való. Mi férfiak, a kik itt vagyunk, önt kivéve, mind tudjuk, mert a saját szemünkkel láttuk, hogy milyen föladat ez, egy ilyen helyet megtisztitani. De jusson eszébe, hogy mily borzasztó bajban vagyunk. Ha a gróf ezuttal is elmenekül előlünk – pedig sikerülhet neki – hát akkor ha kedve tartja, alhatik egy századig; és ezalatt az idő alatt a mi drágánk – ezzel megfogta a kezemet – kénytelen volna ide jönni, hogy neki társa legyen és olyanná lenne, mint azok a többiek, a kiket ön Jonathán a saját szemével látott. Ön maga beszélt nekünk mohó piros szájukról és ön maga hallotta kaján kacagásukat, a mikor a zsákot fölkapták, a mit a gróf dobott nekik. Ön borzadozik; és én nem csodálom. Bocsásson meg, hogy fájdalmat okoztam, de kénytelen voltam vele. Higyje el, hogy komoly ok és szükség nélkül én sem mennék oda, a hol az életemet, sőt annál többet is kockáztatok.
– Tegyen akarata szerint – mondta Jonathán följajdulva. Mindnyájan Isten kezében vagyunk.
Későbben. Oh, milyen jól esett látnom, hogy ezek a bátor férfiak miképpen láttak dologhoz. Hogy ne szeretnék az asszonyok a férfiakat, a mikor azok oly komolyak, oly igazak és oly bátrak! És ah, milyen nagy hatalma van a pénznek! Mit nem lehet vele elérni, ha jól használják. Olyan hálás voltam, hogy Godalming lord és Morris ur oly gazdagok és hogy oly bőven bánhatnak a pénzzel.
Mert ha ez nem ugy lett volna, aligha indulhattunk volna alig egy óra mulva teljesen fölszerelten utnak. Jonathán és Godalming lord gőzbárkája készen várja őket. Seward doktor és Morris egyfél tucat gyönyörü és jól fölszerelt hátas ló fölött rendelkeznek, Van Helsing és én pedig a 11 óra 40 p. vonattal indulunk ma este Verestibe, a hol kocsit, lovat veszünk, hogy a Borgó szorosba menjünk. Magunk fogunk hajtani, mert senkit sem merünk magunkkal vinni. A professzor sok mindenféle nyelven tud, hát majd csak eligazodunk valahogy. Az idő óráról-órára hidegebbre válik és hópelyhek szállingóznak a levegőben.
Későbben. Minden bátországomat össze kellett szednem, hogy bucsuzni tudjak férjemtől, az én egyetlen drága szerelmemtől. Talán soha sem látjuk egymást többé ebben az életben!
Harker Jonathán naplója.
Október 30.
Éjjel. – Ezt a bárkánk gőzkazánjának tüzénél irom. Godalming lord a fütő. Jól érti a mesterségét, mert már máskor is volt ilyen kis vizen járó gőzmasina tulajdonosa. Nekem meghagyta, hogy aludjam, mert egyszerre elég, ha egyikünk virraszt. De nem birok aludni; hogy alhatnám, a mikor az én drágám oly borzasztó veszedelembe indult. Csak az az egy vigasztal, hogy mindnyájan Isten kezében vagyunk. Ha ez nem volna, hát jobb volna meghalni és elfelejteni minden bajunkat. Morrisz és Seward még előttünk indultak hosszu utjukra. A jobb parton indultak, elég távol a folyótol arra, hogy kanyarodásait elkerüljék és mégis elég közel, hogy jó nagy távolságban szemmel tarthassák mind a két partot. Hat lóval indultak, hogy esetleg egyesithessük erőinket. A fölösleg négy lovat maguk gondozzák. Az egyiknek a nyerge olyan, hogy Minna is könnyen megülheti, ha rá kerül a sor.
Október 31.
Folyton haladunk fölfelé. Megvirradt és most Godalming alszik, én vagyok az őrszem. Kegyetlenül hideg a reggeli levegő és jól esik a gőzkazán melege, noha bundában vagyunk. Még eddig csak néhány nyitott bárkával találkoztunk, de egyikben sem volt láda vagy más efféle teher. Szegény, együgyü hajósok rettenetesen megijedtek, valahányszor rájuk forditottuk éjjel a villámos sugárlámpánk fényét, térdre estek és imádkoztak.
November 1. este. Egész nap semmi ujság; semmi ahhoz hasonlót nem találtunk, a mit keresünk. Most már a Besztercében vagyunk. Minden utunkba akadt bárkát és csónakot, kicsit és nagyot megvizsgáltunk. Az egyik bárka oláh hajóslegényei beszélték, hogy találkoztak egy jó nagy bárkával, a mely a rendesnél gyorsabban haladt a vizen fölfelé, mert duplán meg volt rakva evezősökkel. De ez még Fundu előtt történt, hát nem tudták megmondani, hogy a bárka a Besztercébe kanyarodott-e, vagy folytatta utját a Sereten. Funduban nem hallottunk semmit sem a bárkáról, lehet, hogy éjjel haladt el mellette. Nagyon elálmosit ez a hideg idő. Godalming azt mondja, hogy az éj első felében ő fog őrködni. Az Isten áldja meg őt minden jóságáért, a melylyel Minna iránt és irántam viseltetik!
November 2.
Fényes nappal van. Az a jó fiu nem keltett föl egész éjjel. Azt mondja, hogy vétek lett volna, olyat jól aludtam. Igaz is, hogy az üditő mély álom után egészen uj embernek érzem magamat, ma reggel, a mint itt ülök és virrasztom az ő álmát. Vajjon hol járhatnak most Minna és Van Helsing? Ha minden rendén ment utjukban, akkor most körülbelül a Borgó szorosban lehetnek. Isten vezérelje őket utjokban! Nem is igen merek arra gondolni, a mi történhetnék! Csak gyorsabban tudnánk haladni, de lehetetlen, a gép már teljes erejével müködik. Vajjon Seward doktor és Morrisz hogy vannak. Remélem, hogy mielőtt Straszhát érjük, találkozunk velük; mert ha addig nem értük utól a grófot, esetleg meg kell egymással beszélnünk, hogy mihez kezdjünk legközelebb.
Seward doktor naplója.
November 2.
Három napja uton. Semmi ujság és semmi idő bejegyezni, ha lett volna is, mert minden perc drága. Csak a lovak kedveért pihenünk néha. De nagyon jól birjuk a strapát. Előre; nem vagyunk nyugodtak mig a gőzbárkával ujra nem találkozunk.
November 3.
Funduban hallottuk, hogy a gőzbárka a Besztercén fölfelé folytatta utját. Csak ilyen átkozott hideg ne volna. Aligha hó nem lesz, pedig akkor nehéz lesz előre haladnunk, ha csak oroszosan szánkán nem folytatjuk az utunkat.
November 4.
Ma reggel azt hallottuk, hogy a gőzbárkát valami baj érte, a mint forcirozei akarta az utját a viznek egy sebes esésén fölfelé. De tudtam, hogy Godalming maga valóságos amatőrgépész és bizonyosan ő maga hozta rendbe a hibát és némi késedelemmel és a helybeliek segitségét is igénybe véve, mégis csak átjutottak az akadályon. Az oláhok az ilyen nehéz helyeken kötelekkel szokták fölvontatni bárkáikat. Tartok tőle, hogy a bárkát a baleset megviselte, mert a parasztok beszélik, hogy mikor már rendes vizbe ért is, még gyakran meg-megállt, a mig láthatták. Sietnünk kell, mert lehet, hogy segitségünkre szorulnak.
Harkerné naplója.
Október 31.
Délben érkeztünk Verestibe. A professzor azt mondja, hogy ma reggel alig birt hipnotizálni és hogy mindössze csak annyit mondtam, hogy – „minden sötét és csöndes“. Most oda van kocsit, lovat venni. A vidék gyönyörü. Mily élvezet volna Jonathánnal együtt utazgatni erre! De sajnos!
Későbben. Van Helsing megjött. Megvette a kocsit, lovakat, most csak megebédelünk és egy óra mulva indulunk. A vendéglősné egy olyan kosár elemózsiát pakolt be, hogy elég lenne egy század katonának. A professzor meg még biztatja és azt sugja nekem, hogy egy hét is eltelhetik, mielőtt ismét valami jó ennivalót kapnánk. A hideg ellen is vásárolt egy egy egész sereg helyes kis bundát és pokrócféléket, aligha fogunk megfázni.
Nemsokára indulunk. Nem merek arra gondolni, hogy mi lesz velünk. Igazán Isten kezében vagyunk. Csak ő tudhatja, hogy mi vár ránk és én szomoru és alázatos szivem teljes erejéből könyörgök hozzá, hogy védelmezze meg szegény férjemet és hogy bármi történjék is, Jonathán tudja meg, hogy szerettem és tiszteltem őt jobban, hogy sem ki tudnám mondani és hogy az utolsó gondolatom is az övé volt.