Drakula: angol regény

Harkerné naplója.

November 1.

Egész nap utaztunk, még pedig sietve. Van Helsing nem sokat beszél, csak annyit mond a parasztoknak, hogy Besztercére sietünk és jól megfizeti őket, hogy gyorsan váltsák a lovakat. Egy kis forró levest iszunk, aztán gyorsan hajtunk tova. A vidék remek, a népe egyszerü, bátor, erős és kedves, de nagyon babonás. Az első házban, a hol megpihentünk, az asszony, a ki a levest hozta, meglátva a jegyet homlokomon, keresztet vetett magára és két ujját felém nyujtva tartotta, hogy az igézet ellen védje magát. Napnyugtakor a professzor ismét hipnotizált és azt mondja, hogy mint rendesen, csak ezt feleltem, hogy locsogó viz és csikorgó evezők – ellenségünk tehát még mindig a folyón van. Nem is merek Jonathánra gondolni, ámbár nem féltem sem őt, sem magamat. Ezt egy utszéli tanyán irom, a mig lovakat váltanak, Van Helsing alszik. Szegény jó öreg ur, olyan fáradtnak és törődöttnek látszik. Majd ha elindulunk, én hajtom helyette a lovakat, hogy ő pihenhessen. Készen vannak a lovakkal – indulhatunk.

November 2 reggel. Csakugyan sikerült a tervem; fölváltva hajtottunk egész éjjel. Hajnalban Van Helsing ismét hipnotizált és azt mondja, hogy azt feleltem: „sötétség, csikorgó fagy és zuhogó vizesés“, ugy látszik, hogy fölfelé változik a folyó futása.

November 2 este. Egész nap hajtottunk. A tájék mind vadabb lesz. Van Helsing azt mondja, hogy reggelre elérjük a Borgó-szorost. Nem nagyon sietünk, mert napvilággal akarunk oda érni. Vajjon mit hoz a holnap? Arra a helyre megyünk, a hol az én drágám annyit szenvedett. Isten őrizzen bennünket és azokat, a kik halálos veszedelemben vannak miattunk.

Van Helsing memoranduma.

November 4.

Ezt az én igaz és régi jó barátomnak, Seward John drnak irom abban az esetben, ha nem látnám többé. Meg fogja neki magyarázni a történteket. Reggel van és én a tüz világánál irok, a melyet madame Minna segitségével egész éjjel égve tartottunk. Hideg van, nagyon hideg, olyan hideg, hogy a hó, a mely fölöttünk a levegőben van, nem is tud leesni. Ugy látszik, madame Minnára hat a kemény idő, mert egész nap kábult volt a feje és aludt, aludt, folyton csak aludt és nem csinált semmit sem egész nap, még csak nem is evett. Napnyugtakor megpróbáltam hipnotizálni, de sajnos! hiába; fölötte való hatalmam napról-napra gyöngült, mig végre ma este teljesen cserben nem hagyott. Jó, hát legyen meg az Ur akarata, akármi legyen is és akárhová juttasson bennünket!

Tegnap reggel épp napkelte után értünk a Borgo-szorosba. Még hajnal elött hozzá készültem a hipnotizáláshoz.

Megállitottuk a kocsit és leszálltunk, hogy semmi se zavarjon bennünket. Én ágyat vetettem a hundikból és madame Minna leheveredve, lassan lassan engedett a hipnotikus álomnak. Mint már azelőtt, most is csak azt felelte: sötétség és csobogó viz. Aztán fölébredt, jó szinben és jó kedvben és tovább indultunk utunkon és nemsokára láttuk a Borgo-szorost. Minna asszony, a ki figyelmesen nézett körül, egyszer csak egy mellékutra mutat és azt mondja:

– Erre visz az utunk.

– Honnan tudja, hogy erre? – kérdeztem én.

– Csak tudom, felelte ő és egy kis szünet mulva tette hozzá: – Hát nem ezen járt-e Jonathán és nem irta-e meg naplójegyzeteiben?

Igy hát arra az utra kanyarodtunk. Az eddig csak ritkásan szállingozó hó sürübben kezdett esni. Lassan-lassan a szemünkben ötlik mindenféle, a miről Jonathán irt a naplójában. Aztán hosszu órákig és órákig megyünk, megyünk. Eleinte biztattam madame Minnát, hogy aludjék, ő próbálgatta és egyszer csak elaludt. Aztán meg aludt folyton, mig végre én félni kezdtem és költögetni próbáltam. De ő csak alszik, alszik, hiába költögetem. Végre azt hiszem, hogy jó magam is elaludtam, mert egyszerre csak olyan bünösnek éreztem magamat, mintha vétettem volna valamit, pedig ugy ültem, mint a cövek és fogtam erősen a gyeplőt, a lovak meg csak mentek tripp trapp, tripp trapp, mint rendesen. Lenéztem és láttam, hogy madame Minna még mindig alszik. Most már nem messze lehet a nap nyugta és a havon végig sárgás fényt vet a nap, ugy, hogy a hegyek árnyéka hosszura nyulik rajta. Mindig fölfelé-fölfelé kapaszkodunk és minden ah, olyan vad körülöttünk és olyan zord és sziklás, mintha itt volna a világ vége.

Ekkor fölkeltettem madame Minnát. Ezuttal fölébredt sok költögetés nélkül és megpróbáltam hipnotizálni. De nem engedett, nem aludt el, mintha csak nem is lettem volna. Azért én csak próbáltam és próbáltam tovább, mig egyszer csak sötétben találtam magamat; hát körülnézek és látom, hogy lement a nap. Madame Minna kacagott és én visszafordulok és ránézek. Teljesen ébren volt s oly kitünő szinben, a milyenben nem láttam amaz éjszaka óta, a mikor először kerestük föl a gróf házát Carfaxot. Én el voltam ámulva és nagyon nyugtalan lettem, de ő oly kedves és gyöngéd s gondos volt velem szemben, hogy minden aggodalmamat elfelejtettem. Én tüzet raktam, mert fát is hoztunk magunkkal és ő elkészitette a vacsorát, mig én a lovakat kifogtam és megetettem. A mikor visszatértem a tüzhöz, készen volt mindennel a vacsorára. Én először neki akartam adni, de ő csak mosolygott s azt mondta, hogy ő már evett, hogy oly éhes volt, hogy nem birt megvárni. Nekem ez nem tetszik s komoly aggodalmaim vannak, de nem akarom őt megijeszteni, hát nem szólok neki. Ő tálalt nekem és én magam ettem, aztán a bundákba burkolóztunk és a tüz mellé heveredtünk és én meghagytam neki, hogy aludjék, a mig én őrködöm. De én egyszer csak teljesen megfelejtkezem az őrködésről és a mikor hirtelen eszembe jut, hogy őrködöm, hát látom, hogy ő nyugodtan fekszik, de ébren van és folyton rám néz fényes szemével. Ez még egyszer-kétszer megtörtént és én bizony jó sokat aludtam reggelig. A mikor fölébredtem reggel, hipnotizálni próbáltam őt; de sajnos! noha engedelmesen lehunyta szemét, sehogy sem aludt el. A nap fölkelt és mind jobban-jobban följött és ekkor, a mikor már későn volt, egyszer csak elaludt, de olyan mélyen, hogy nem is birtam fölébreszteni, föl kellett őt emelnem és alva a kocsiba vinnem, a mikor a lovakat befogtam és mindent elkészitettem az utra. Madame Minna még mindig alszik és alszik és álmában sokkal egeszségesebbnek és sokkal pirosabbnak látszik, mint azelőtt. És én ezt nem szeretem. És én félek, félek, félek! – én félek mindentől – még gondolkozni is félek; de azért folytatnom kell utamat. Élet és halál, vagy még ennél is több forog kockán és nekünk nem szabad ingadoznunk.

November 5. reggel. Hadd legyek pontos mindenben, mert noha ön Seward John és én sok különös dolgot láttunk már együtt, ön hamarosan még is azt hihetné, hogy én, Van Helsing megörültem, hogy a sok borzalom és idegeim végleges kimerülésétől megbicsaklott az eszem.

Tegnap egész nap utaztunk, mind magasabbra érve a hegyek közt és folyton a legvadabb és legelhagyatottabb vidéket járva. Madame Minna folyton aludt és csak aludt; és még akkor sem birtam fölkelteni hogy egyék, a mikor én már olyan éhes voltam, hogy meg kellett állani és valamit enni. Attól kezdtem félni, hogy talán ennek a vidéknek a végzetes igézete van rajta, minthogy vérében van a vampirok mérge. No jól van hát – gondoltam magamban – ha ő igy alszik egész nap, én meg fogadom, hogy nem alszom egész éjjel. A mint baktattunk a régi rossz elhagyatott uton, lesütöttem a fejemet és aludtam én is. Egyszer csak a mint ijedten és ugy tetszett nagy sokára fölébredtem, madame Minnát még mindig alva találtam, a napot még közel a nyugtához. De körülöttem minden megváltozott; a rideg hegyóriások távolabbaknak látszottak és mi közel jártunk egy meredek hegy tetejéhez, a melynek a koronáját egy olyanforma várkastély képezte, a milyenről Jonathán emlékezett meg a naplójában. Én egyszeriben örültem és féltem; mert most már akár jóra, akár rosszra, de közel a vég. Fölkeltettem madame Minnát és ismét próbáltam hipnotizálni, de sajnos! nem sikerült sehogy sem. Aztán mielőtt az éj sötétsége ránk borult volna – mert még napnyugta után is, a nyugtától aranyos felhők sárgás vizfénye maradt a havon és egy ideig kellemes félhomályban volt minden – én kifogtam a lovakat és a lehető legvédettebb helyen megetettem őket. Aztán tüzet raktam és közel a tüzhöz kényelmes ülő helyet készitettem madame Minnának, a ki az este bájosabb volt mint valaha, a bundák és meleg pokrócokból. Aztán ennivaló után láttam; de ő nem akart enni, csak azt mondta, hogy nem éhes. Én nem erőltettem, mert ugyis tudtam, hogy hiába lenne. De én magam jól hozzáláttam az evéshez, mert tudtam, hogy kettőnk helyett kell erősnek lennem. Aztán attól való félelmemben, a mi lehetne, egy tágas kört huztam madame Minna pihenő helye körül; a kör szélét pedig tele raktam apróra tördelt ostyaszeletekkel. Olyan finomra tördeltem az ostyát, hogy mindenüvé jusson és egy pont se maradjon üresen. Madame Minna csöndesen ült az egész idő alatt, oly csöndesen, mint a ki meghalt – és arca mind fehérebb és fehérebb lett, mignem fehérebb volt már a körülötte levő hónál is, de nem szólt egy szót sem. De mikor melléje mentem, a szegény gyermek belém kapaszkodott és akkor éreztem, hogy egész testében reszket, mint a kit a hideg ráz. Mikor egy kissé megnyugodott, azt mondtam neki:

– Nem akar egy kicsit a tüzhöz jönni? – mert meg akartam tudni, hogy mire képes. Ő engedelmesen fölállt, egy két lépést tett, aztán megállt, mint a kit a villám sujtott.

– Miért nem jön idébb? – Kérdeztem tőle. Ő a fejét rázta, megfordult, visszament a helyére és leült. Aztán tágra nyilt szemmel rám nézve, mint a ki most ébredt álmából, egyszerüen ezt mondta:

– Nem tudok! – és ezzel elhallgatott. Én örvendeztem, mert tudtam, hogy a mit ő nem tud, azt ezek közül, a kiktől félek, sem tudja egyik sem megtenni. Ha tehát a testét veszedelem fenyegetné is, a lelke mentve van.

Egyszerre csak a lovaink elkezdtek riadtan horkolni és kötőfékeiket tépni, mig én oda nem mentem és le nem csöndesitettem őket. Mikor a kezemet nyakukon érezték, halkan nyeritettek, mintha örülnének és nyalták a kezemet és egy ideig csöndesen maradtak. Az éj folyamán még gyakran kellett hozzájuk sietnem, mig csak el nem érkezett az éj leghidegebb szaka, a mikor az egész természet mintegy dermedten hallgat és jövetelem mindenkor megnyugtatta őket. A dermesztő hidegben a tüzem lankadni kezdett és én indultam, hogy jobban megrakjam, mert a hó néha zivatarosan söpört végig rajtunk és vele egyszerre hideg, fagyos köd szállingózott. Még a sötétben is volt egy kis világosság, a milyen a hó fölött mindig szokott lenni és ugy tetszett, mintha a hóförgeteg és a ködfoszlányok asszonyi alakot öltöttek volna, hosszu uszályos köntösekben.

Minden néma és csöndes volt, csak a lovak nyöszörögtek és bujtak össze, mintha a legrosszabbtól rettegnének. Én is félni kezdtem, rettenetes félelem szállt meg; de ekkor eszembe jutott a büvös kör, a melyen belül nem bánthat semmi. Azt is kezdtem hinni, hogy képzelődéseimet az éj, a sötétség és a sok izgalom okozta, a melyen keresztülmentem, meg a tenger aggodalom. Ugy tetszett, mintha Jonathán borzalmas tapasztalatainak az emléke járna velem boszorkánytáncot, mert a hópelyhek és ködfoszlányok lebegni és forogni kezdtek, mignem ugy tetszett, hogy azoknak a rettenetes asszonyoknak, a kik az ő torkát véresre szerették volna csókolni, az árnyalakjai váltak volna belölük. Ekkor a lovak is mind szorosabban bujtak össze és nyöszörögtek és nyögtek félelmükben, mint az emberek fájdalmukban szoktak. Én rettegni kezdtem az én drága madame Minnámért, a mint azok a kisérteties lebegő alakok közelebb huzódtak és körül-körül forogtak. Rá néztem, de ő nyugodtan ült és rám mosolygott. Mikor a tüzhöz akartam menni, hogy megrakjam, megkapott és visszatartott és suttogva, oly halk hangon, a milyet csak álmában szokott az ember hallani, mondta:

– Ne! ne! Ne menjen a körön kivül. Itt belül biztosságban van! – Én feléje fordulva szemébe néztem és mondtam:

– Hát kegyed? Én csak kegyed miatt félek! – erre ő elnevette magát, halkan, elhalón és igy felelt:

– Miattam fél? És miért félne miattam? Senki sincsen tőlük nagyobb biztosságban a világon, mint éppen én! – és a mig én szavainak az értelmén tünődtem, egy szélroham meglobogtatta a tüzet és a fölcsapó láng fénye megvilágitotta a vörös bélyeget homlokán. És ekkor fájdalom! megértettem. Ha még nem értettem volna, csakhamar rájöttem volna, mert a lebegő, keringő, ködös alakok mind kőzelebb, közelebb huzódtak, de mindig kivül tartották magukat a büvös, szentelt körön. És végre tömörülni kezdtek, mig egyszer csak – ha ugyan Isten el nem vette a józan eszemet, mert tulajdon szememmel láttam őket – előttem állt megtestesülve ugyanaz a három asszony, a kiket Jonathán látott a szobában, a hol egymást biztatták a véres csókra. Megismertem az ingó telt alakokat, a ragyogó szemeket, a fehér fogakat, a hamvas orcákat és kéjtől duzzadó piros ajkakat. Mindig csak a szegény édes madame Minnára mosolyogtak; és a mint halk nevetésük hallatszott az éj csendjében, összefogózkodtak és rá mutogattak és édes, idegcsiklandó hangon suttogtak:

– Jer testvér. Jer velünk. Jer! Jer! – Én félelemmel telve fordultam szegény madame Minna felé és a szivem nagyot ugrott örömömben; mert oh! édes szép szemének a rémülete, az irtózat, az undorodása, megérttették velem, hogy még remélhetünk. Még ő nem volt közülök való. Hál Istennek érte! Én fölkaptam a mellettem levő tüzelő fából egy hasábot és másik kezemben az ostyából egy csipetnyit tartva közeledtem feléjük és a tüz felé. Ők vissza huzódtak tőlem és halk szemérmetlen kacajra fakadtak. Én megraktam a tüzet és nem féltem tőlük, mert már láttam, hogy biztos védelmünk van ellenük. Nem közelithettek meg, a mig ilyen fegyverrel birtam, sem madame Minnához nem juthattak, a mig a büvös körön belül maradt, a melyet ő csak ugy nem birt elhagyni, mint amazok nem birtak átlépni. A lovak is elcsendesedtek és összebujva feküdtek a földön; a hó csöndesen hullott rájuk és egészen fehérek lettek tőle. Ekkor már tudtam hogy szegény párákra nézve megszünt minden félelem.

– És igy maradtunk, mig a hasadó hajnal piros fénye nem derengett a havazás fátyolán keresztül. A félelem a hideg és elhagyatottság megdermesztettek, de a mint az isteni nap fölfelé szállt az égen, uj életre keltem. A hajnal első piros sugarára a hó és köd forgatagába olvadtak a borzalmas alakok és a viharral együtt, mintha Drakula vára felé huzódtak és tüntek volna el.

Én a hajnal hasadásával önkénytelen fordultam madame Minna felé, hogy hipnotizáljam, de őt hirtelen mély álomba merülten találtam, a melyből lehetetlen volt felköltenem. Ekkor álmában próbáltam hipnotizálni, de ő nem engedelmeskedett sehogy sem és ez alatt ránk virradt a nap. Még nem merek mozogni. Megraktam a tüzet és megnéztem a lovakat, mind megvannak halva. Ma sok dolgom lesz még itten, várok hát, mig a nap magasan jár; mert azokon a helyeken, a melyeket föl kell keresnem, a nap világa az egyetlen védelmem, még ha csak homályosan világit is a havon és ködön keresztül.

Megerősitem magamat a reggelivel, aztán hozzálátok rettenetes föladatomhoz. Madame Minna még mindig alszik; és Istennek legyen hála, egészen nyugodt az álma.

Harker Jonathán naplója.

November 4. este. A gőzbárkát ért baleset rettenetes volt ránk nézve. E nélkül már rég utól értük volna a csónakot és most már szegény Minnám szabad volna. Félek rá gondolni, ott azon a zord vidéken, azon a borzalmas helyen. Lovakat vettünk és nyomon követjük a ládát vivő oláh cigányokat. Ezt addig irom, mig Godalming mindent elkészit az utra. Oh csak Morris és Artur is velünk volnának. De reméljük a legjobbat. Isten veled Minna, ha nem irhatnék többet. Isten áldjon és óvjon meg.

Seward doktor naplója.

November 5.

Hajnalban láttuk az oláh cigányok csapatját hosszu szekerükkel vágtatva, a folyótól elindulni. Szorosan fogták körül a szekeret és ugy rohantak, mint ha a roszak lennének velük. A hó folyton esik és még a levegő is izgalommal van tele. Távolról a farkasok orditása hallatszik, a hó lekergeti őket a hegyekről és veszedelem fenyeget bennünket minden oldalról. A lovak készen állnak az elindulásra. Valakinek a halálára indulunk. De csak az Isten tudja, hogy hol, mikor és miképpen éri utol sorsa az embert…

Van Helsing doktor memoranduma.

November 5 délután. Az eszem hál’Istennek még megvan; ámbár nagy csuda. Mikor madame Minnát alvahagytam a büvös körben, a várkastélynak vettem utamat. A sulyos kalapácsnak, a melyet Verestiből hoztam magammal, jó hasznát vettem; noha az ajtókat mind nyitva találtam, levertem rozsdás záraikat, nehogy valamely gonosz szándék, vagy gonosz véletlen bezárja őket utánam és én ne tudjak kijönni. Jonathán keserves tapasztalásain okultam ebben. Az ő naplójának a nyomán találtam meg a düledezett kápolna utját is, mert tudtam, hogy ott lészen dolgom. Tudtam, hogy legalább három sirt fogok találni – a melynek lakója van; hát kerestem, kerestem és végre megtaláltam az egyiket. Ott feküdt a vampir álmában, ugy tele élettel és igéző ingerlő bájjal, hogy szinte megborzadtam, mint a ki élőt jött gyilkolni. Igen, én Van Helsing borzadoztam és egyben meg is voltam hatva, én, a kinek oly erős volt a szándéka és a kinek annyi oka volt a gyülöletre, én annyira meg voltam hatva, hogy szinte zsibbadás fogta el testem-lelkem és csak halogattam a dolgom, a mikor a hóterhes, csöndes levegőn keresztül egy halk, hosszu, vontatott jajszó szállt felém, annyira telve panaszszal és fájdalommal, hogy ugy fölébresztett, mint a trombitaharsogás. Mert a hang, a melyet hallottam, az én drága madame Minnám hangja volt.

Ekkor ismét erőre kaptam borzalmas föladatomra és sorra vizsgálva a koporsókat, megtaláltam a másik testvért, a másik sötéthajut is. Nem mertem sokáig nézni, mint az elsőt, nehogy ismét igézet fogjon el; de tovább kerestem, mig végre egy diszes, magas szárkofágban megtaláltam a harmadik testvért, a szőkét, a kit, mint Jonathán, én is a ködből láttam életre kelni. Oly gyönyörü volt nézni; oly ragyogón szép, oly csodásan ingerlő, hogy a fejem csak ugy szédült a fölindulástól, a mint bámultam. De hál Istennek a kedves, drága madame Minna jajszava még nem halt ki fülemből és mielőtt a csodás szépség teljesen megigézett volna, elszántam magamat vad munkámra. Ezalatt már az összes sirokat végigvizsgáltam a kápolnában; és minthogy az éjjel is csak ezt a három halottlan kisértetet láttuk, hát bizonyosra vettem, hogy nincsenek is többen. Egy nagy koporsóra akadtam diszes, külön rekeszben. Csak ez az egy szó volt rajta:

Drakula.

Ez volt tehát a vampir király otthona, azé, a kitől a többi is eredt. Mielőtt borzalmas föladatomhoz láttam volna, egy szentelt ostyát tettem Drakula koporsójába, hogy örökre elzárjam tőle halottlan otthonát.

Aztán hozzá láttam rettenetes munkámhoz. Pedig irtóztam tőle. Ha csak egy lett volna. De három! Még kétszer belekezdeni, azután, hogy egyszer már befejeztem ezt a borzalmas dolgot; mert ha már rettenetes volt a szegény szelid Lucy kisasszonynyal, milyen lesz még ezekkel az idegenekkel, a kik századokig éltek, a kiket csak megerősitett a muló idő és a kik, ha hatalmukban lett volna, küzködtek volna undok életükért.

Óh barátom John, rut mészáros munka volt; és ha nem erősitett volna meg az élőkre való gondolat, nem lettem volna képes folytatni és befejezni. Reszkettem és reszketek még most is, noha hál Istennek erőm nem hagyott cserben, még mindennek vége nem volt. Ha nem láttam volna a nyugalmat az első arcban, a menyei megnyugvást kifejezésében a végső rögtönös föloszlás előtt, mintegy megerősitéseül a lélek fölszabadulásának, tán nem birtam volna folytatni a mészárlást. Nem birtam volna elviselni a rémes sikoltást, a mint a karó befuródott; a test rángatózását és a vértől habzó ajkat. Megfutottam volna irtózatomban, teljesitetlenül hagyva föladatomat. De vége, elmult!

Mielőtt elhagytam volna a várkastélyt, ugy elláttam a bejáratát, hogy soha többé a gróf halottlanul oda be nem juthat.

Mikor a körbe léptem, a melyben madame Minna aludt, fölébredt álmából és meglátva engem, fájdalmasan fölkiáltott, hogy mennyit kellett nekem szenvednem.

– Jőjjön! – kiáltotta – gyerünk erről az irtózatos helyről! Siessünk a férjem elé, a ki, tudom, hogy felénk jön.

És igy bizalommal és reménynyel s mégis félelemmel tele indulunk keletnek, hogy barátainkkal találkozzunk – és vele – a kiről madame Minna azt mondja, hogy tudja, hogy szembe jő velünk.

Harkerné naplója.

November 6.

Késő délután volt, mikor a professzor és én keletnek indultunk, a honnan tudtam, hogy Jonathán közeledik felénk. Nem mentünk gyorsan, noha meredeken lefelé vitt az utunk, mert meleg pokrócokat kellett magunkkal cipelni, nem mertük kockáztatni, hogy meleg ruha nélkül maradjunk esetleg a hidegben és hóban. Még egy kevés elemózsiát is vittünk magunkkal, mert sehol a közelben emberi tanyát nem láttunk. Alig mentünk egy mértföldnyire, én elfáradtam a nehéz járásban és le kellett ülnöm. A távolból farkasok orditását hallottuk. Van Helsing körülnézett, hogy nem találna-e valahol jó helyet, a hol támadás esetén egy kicsit védve volnánk. Az ut még mindig lefelé haladt. Egyszerre csak intett a professzor, hát fölkeltem és oda mentem. Nagyon jó helyre akadt, egy üreg formára a hegyoldalban, olyan bejárattal, mintha két ajtószárfája volna sziklából. Kézen fogva vezetett be. Lássa, mondta, itt jó helyen lesz; és ha jönnének a farkasok, innen egyenkint lepuskázom őket. Behozta a pokrócainkat és jó helyet készitett belőlük a számomra, aztán elővette az ennivalót és kinált vele. De én nem birtam enni; még csak megpróbálni is undorodtam; és bármennyire szerettem volna is a kedvében járni, nem birtam magamat rávenni. A professzor nagyon szomoruan nézett rám, de nem tett szemrehányást. A messzelátóját kivéve a tokjából, a szikla tetejére állt és vizsgálni kezdte a látóhatárt. Egyszer csak elkiáltotta magát:

– Nézze! madame Minna, nézze! nézze! – Én fölugrottam és melléje álltam a sziklára, ő kezembe adta a messzelátót és mutatott. A hó még sürübben esett, mint eddig és csak ugy kavargott, mert viharos szél kezdett fujni. De néha egy-egy pillanatra megszünt a hóesés, vagy a szél másfelé terelte és ekkor messze el lehetett látni az uton, onnan a magasból, a hol álltunk. Egyenesen előttünk és nem nagy távolságban, sőt oly közel, hogy csodálkoztam, hogy hamarább észre nem vettük őket – jött nagysietve egy csoport ember lóháton. Egy hosszu szekeret fogtak körül, a mely futtában ide-oda lóbálódzott a göröngyös uton. Az emberek ruhájukról itélve parasztok vagy oláhcigányok lehettek.

A szekéren egy nagy láda volt. A szivem nagyot dobbant a láttára, mert érzem, hogy közel a vég. Esteledett és én jól tudtam, hogy a nap nyugtával az, a ki addig abban a ládában van fogva, fölszabadul és sokféle formában menekülhet üldözésünk elől. Félelmemben a professzor felé fordultam; és ijjedtemre láttam, hogy nincsen ott. De egy pillanattal későbben megláttam lejebb. Egy kört vont a szikla körül, olyat, a mely az elmult éjjel is ótalmat adott nekünk. Mikor befejezte, mellém jött, ujra mondván:

– Igy legalább biztosságban leszen tőle!

Elvette tőlem az üveget és a förgeteg legközelebbi szünete alatt végig nézte vele a tájt.

– Nézze, mily gyorsan közelednek; verik a lovaikat; és vágtatnak, a hogy csak birnak. – Elhallgatott és egyszer csak halk, szomoru hangon folytatta:

– A nap nyugtára számitva sietnek ily őrült gyorsasággal. Lehet, hogy elkésünk. Legyen meg Isten akarata! Vakitó hóförgeteg takarta el pár pillanatra a tájat, de gyorsan elmult és a professzor ismét az utat kémlelte messzelátójával. Egyszer csak elkiáltotta magát:

– Nézze! nézze! nézze! Két lovas ember közeledik gyorsan délről, fogja gyorsan az üveget. Nézze hamar, a mig a hóförgeteg el nem takarja őket ujra. Én fogtam az üveget és néztem. A két férfi Morrisz és Seward doktor lehetett. Azt tudtam, hogy egyik sem Jonathán. De egyuttal tudtam azt is, hogy Jonathán sincs messze. Körül nézve, a szekeres csoporttól északra másik két embert láttam lóhalálában vágtatva közeledni. Az egyikről tudtam, hogy Jonathán, a másik tehát csak Godalming lord lehetett. Ők is a szekereseket üldőzték. Mikor mondtam ezt a professzornak, örömében kiabált, mint egy iskolás fiu és puskáját kézhez készitette rejtekünk nyilása mellé. Valamennyien itt előttünk fognak találkozni, mondta. Ha itt lesz az ideje, a cigányok minden oldalról be lesznek keritve. Én is kézhez vettem revolveremet, mert a mig beszéltünk, a farkasok orditása hangosabb lett és mintha közeledett volna.

A várakozás minden perce egy örökkévalóságnak tetszett. Az óránkat nézve, nehéz volt elhinni, hogy egy órába sem tellett, a mig a különböző csoportok közel értek hozzánk. Már jól meg tudtuk egymástól különböztetni az egyéneket, ugy az üldözők, mint az üldözöttek csoportjában. Közelebb, mind közelebb értek. A professzor meg én leguggoltunk a sziklánk mögött és készen tartottuk fegyverünket; láttam hogy el van szánva arra, hogy nem ereszti el őket az uton. Jelenlétünkről senkinek sejtelme sem volt.

Egyszerre csak két hang kiáltotta egyszerre hogy megálj! – Az egyik Jonathánnak a szenvedélytől kiélesedett hangja volt; a másik Morris ur erős elszánt és mégis nyugodt parancsszava. A cigányok ha nem értették is a nyelvet, a hangot félre nem érthették. Ösztönszerüen meglassitották futásukat és abban a pillanatban mellettük termettek egyik oldalon Godalming lord és Jonathán, a másikon Seward doktor és Morris ur. A cigányok vezére, egy pompás fickó, a ki ugy ülte meg a lovát, akár egy centaur, visszaintette őket és dühödt hangon kiáltott az embereire, valamely parancsszót. Ezek a lovak közé vágtak és előre ugrattak, de a mi négy emberünk rájuk fogta puskáját és félreérthetetlenül megállást parancsolt nekik. Ebben a pillanatban Van Helsing és én is fölálltunk a szikla mögött és rájuk fogtuk fegyverünket. A cigányok látva, hogy minden oldalról körül vannak véve, szorosra fogták a gyeplőt és megálltak. A vezetőjüknek egy szavára, a csapat minden tagja fegyvert ragadott, ki kést, ki meg pisztolyt, a mi épp volt nála és készen tartotta magát a támadásra.

A vezérük egy gyors mozdulattal kiugratta a lovát a csapatból és először a napra mutatva, a mely már nyugovóra hajlott a hegyek fölött, aztán a nem nagy távolságban fölöttünk emelkedő Drakula várára mondott valamit, a mit én nem értettem, felelet gyanánt mind a négy emberük levetette magát a lóról és a szekérnek rohant. Gyors, elszánt mozdulatukat látva a cigányok vezére, kiáltott egyet; mire emberei rögtön körülfogták a szekeret, egymást taszigálva a nagy igyekezetben, hogy gyorsan engedelmeskedjenek a kapott parancsnak. Közöttük az egyik oldalon Jonathánt, a másikon Morris urat láttam, a mint utat akarnak maguknak nyitni a szekérig; nyilvánvalónak látszott, hogy föladatukat napnyugta előtt akarják befejezni.

Semmi sem tarthatta őket vissza. Sem a cigányoknak előttük villanó kései, sem a mögöttük orditozó farkas csorda, a melyre nem is ügyeltek. Jonathán féktelen elszántsága mintha megdöbbentette volna azokat, a kik utját állták; ösztönszerüen visszahuzódtak előle és áteresztették. Egy szempillantás alatt a szekéren termett és hihetetlennek látszó, emberfölötti erővel fölemelte a nehéz, nagy ládát és a keréken körösztül az utra lökte. Ez alatt Morris ur is körösztül vágta magát a tulsó oldalon a cigányokon. Az egész idő alatt, noha lélekzetvesztetten figyeltem Jonathánt, Morris urat sem tévesztettem szem elől, láttam kétségbeesett küzködését és láttam a cigányok kését, a mint feléje döftek, mig ő körösztül vágta magát rajtuk. Ő elháritotta nagy bowie késével a döféseket és eleinte azt hittem, hogy sértetlen maradt, de a mikor Jonathán mellette termett, a ki már leugrott a szekérről, jól láttam, hogy bal kezét az oldalára szoritja és hogy ujjai közül bugyog ki a vére. De még ez sem tartotta őt vissza, mert a mig Jonathán kétségbeesett elszántsággal feszegette a láda tetejének egyik végét nagy késével, ő dühösen esett a másik végének erős bowie késével. A két férfi erőfeszitésének rögtön engedett a láda teteje, a szögek csikorogva huzódtak ki és a láda födele a földre hullott.

A cigányok ezalatt látták, hogy Godalming lord és Seward doktor gyorstüzelő fegyverének a hatalmában vannak és nem ellenkeztek tovább. A nap már majdnem lecsuszott a hegycsucsok mögé és az egész csoport hosszu árnyékot vetett a hóra. Láttam a grófot a ládában levő földön fekve, a melynek egy része az esés következtében ellepte őt. Halálosan sápadt volt, mint egy viaszkép és vörös szemei rettenetes bosszuálló tekintettel meredtek az ürbe.

A mig néztem, nyitott szeme a nyugovó napot látta és gyülölködő tekintete diadalmasra változott.

De ebben a pillanatban suhant és villant meg Jonathán élesre fent kése a levegőben. Én sikoltottam, látva, hogy mint szeli át egy csapással a gróf nyakát, mig ugyanebben a pillanatban Morris ur hosszu, hegyes kését a gróf szivébe mártotta.

Valóságos csodának tetszett; de ott a szemünk láttára, és csaknem egy lélegzet vételre, az egész test porrá vált és eltünt szemünk elől.

Mig élek, örülni fogok annak, hogy a végső föloszlás e pillanatában, a béke és nyugalomnak oly édes kifejezését láttam az arcán, a milyenre soha sem hittem volna képesnek.

A cigányok nyilván nekünk tulajdonitva a halott ember csudálatos eltünését, lóra vetették magukat és kantárt eresztve vágtattak el. A kiknek lovuk nem volt, a szekérre ugráltak és orditozva kiabáltak a lovasok után, hogy ne hagyják őket cserben. A farkasok pedig megfordulva a lovasok irányában vágtattak el.

Morris ur a földre hanyatlott, fél kezét az oldalán tartva, a másikra könyökölt. A vér csak ugy ömlött az ujjai közül. Én oda rohantam hozzá, a büvös kör immár nem tartott vissza; a két doktor is velem. Jonathán melléje térdelt és a sebesült a vállára hajtotta a fejét. Egy mély sóhajjal fogta kezemet az övébe, a melyik nem volt véres. Szivem kétségbeesését a szememből láthatta, mert rám mosolygott és igy szólt:

– Nagyon is boldog vagyok, hogy szolgálhattam önnek! Óh Istenem! kiáltotta el magát hirtelen és ülő helyzetbe erőltetve magát, rám mutatott: Ezért érdemes volt meghalni! Nézzétek! Nézzétek!

A lenyugvó nap aranyos fénye világitotta meg arcomat. A férfiak mind egyszerre hullottak térdre, a mint szemük a haldokló ember mutató ujjának irányát követte. Végső megerőltetéssel még azt mondta:

– Hála legyen Istennek, hogy nem volt minden hiába. Nézzétek! a frissen esett hó nem tisztább az ő homlokánál! Elmult róla az átok!

És keserves bánatunkra mosolyogva és csöndesen halt meg bátor, nemes emberhez illően.