VI.
Murray Minna naplója.
Julius 24. Whitby.
Lücy elejbém jött az állomásra, édesebb és bájosabb volt, mint valaha és együtt hajtattunk a ház elé a villasoron, a hol lakást fogadtak. Ez gyönyörü egy hely. A pici folyó, az Esk, mély völgyön fut keresztül, a mely csak ott szélesedik, a hol már a tengert éri. Nagy viadukt köti össze a két szélét, magas pilléreken nyugvó. A völgy gyönyörü, szép zöld és oly meredek, hogy nem látni le bele, csakha már egészen a szélén áll az ember. A régi városka házai – tőlünk a tulsó parton – mind vöröstetősek és olyanformán vannak egymás fölé halmozva, mintha egymásra akarnának csuszni. Épp a város fölött vannak a Whitby-apátság romjai, a melyet valaha a dánok fosztottak ki és pusztitották el. Igen nagyszerü romok, óriási terjedelemmel és tömérdek szép és érdekes részlettel; még legendájuk is van, a mely szerint egy fehér hölgyet látni valamelyik ablakában. Az apátság romja és a város között van még egy templom, a plebánia, köröskörül nagy temetővel, a mely tömve van régi sirkövekkel. Én ezt tartom a legszebb helynek Whitbyben, mert épp a város fölött van és remek kilátást nyujt a kikötőre és tovább a tengeröbölre egész addig, a hol a hegylánc ereszkedik le és nyulik ki messze a tengerbe. Oly meredeken emelkedik a kikötő fölött, hogy a partnak egy része leomlott és néhány sir elpusztult belé. Egy helyt a sirok falazata kiugrik a mélyen lent elfutó homokos gyalogut fölé.
A temetőn keresztül-kasul sétautak vannak padokkal; és az emberek naphosszat ott szoktak sétálni és üldögélni és gyönyörködni a remek kilátásban és élvezni a fris tengeri szellőt. Én magam is gyakran fogok idejönni a munkámmal. Különben most is itt irok, naplómat a térdemen nyugtatva és közben három öreg embernek, a kik közel hozzám ülnek, a beszélgetésére figyelve. Ugy látszik, hogy az öregeknek egyéb dolguk nincsen egész nap, mint itt ülni és beszélgetni.
A kikötő alattam terül el, a tulsó oldalán egy hosszu gránitfallal, a mely messze kinyulik a tengerbe, a végén egy kifelé kanyarodással, a melynek a közepén világitótorony épült. Sulyos kövekből hordott védgát támogatja a falat kivülről a tenger ellen. Az innenső oldalon a védőgát befelé kanyarodik és ennek a végén is világitótorony áll. A két kőgát közt keskeny nyilás vezet a kikötőbe, a mely aztán hirtelen kiszélesedik.
Dagály idejében igen szép az egész, de apály idején ugy eltünik a kikötő vize, hogy csak a kis Esk folyó vize szalad végig a homok ágyában, itt-ott egy sziklakövet látni benne. A kikötőn kivül, az innenső oldalon egy óriás sziklagát nyulik ugy egy fél mértföldnyire a tengerbe, a melynek éles taraja épp a déli világitótorony mögül indul ki. A sziklagát legvégén egy uszó harangláb van, a mely rossz időben meginog és busan kongó hangokat küld a vizeken végig. Egy legendáról hallottam itt, a mely szerint ha bajba kerül egy hajó, a harang mindig megszólal. Majd megtudakolom az öreg embertől, hogy mi igaz e dologban: épp erre felé tart…
Nagyon furcsa egy öreg ez az én öregem. Rémitően öreg lehet, mert az ábrázata olyan görcsös és barázdás, mint egy vén fának a kérge. Azt mondja, hogy tán már száz esztendős is van és hogy cethalászó tengerész volt már akkor is, mikor a Waterlooi csatát vivták. Attól tartok, hogy igen-igen hitetlen egy vén ember, mert a mikor a tengeren szóló harangot és az apátságbeli fehér asszonyt emlegettem neki, hát igen nyersen felelt:
– Én bizony nem hederitenék az ilyesmire, ha magának vónék kisasszonykám. Az effélék már rég kikoptak az igazságból. Tudja, én nem mondom, hogy sohse vótek, csak annyit mondok, hogy az én időmben bizony már nem vótek. Az ilyesmi csak annak a sok jött-ment turistának való, de nem az ilyen helyes kis fehér cselédnek, mint a kisasszonyka. Azok a gyalog utazó, örökké sós heringet evő és teát ivó, meg mindenféle olcsó lim-lomot összevásárló népek, sok minden bolondságot elhinnének. Csudálom, hogy akad még, a ki hazugsággal nem röstelli őket traktálni – még az ujságok is, azok is tele vannak haszontalansággal. – Én azt gondoltam, hogy az öregtől sok érdekes dolgot megtudhatnék a régi jó időkből, hát kérdeztem, hogy nem mesélne-e nekem valamit, a régi cethalászatokról. Már éppen letelepedett és jól neki készült az öreg, hogy meséljen, a mikor az óra hatot ütött, erre ő megint nagynehezen föltápászkodott és igy szólt.
– Most már haza felé kell hogy induljak kisasszonykám. Az unokám nem szereti, ha megvárakoztatom, mikor készen van a tea, mert időbe kerül ám mig lemászom azon a tenger sok garádicson; aztán meg jól is esik ám egy kis fütőszer ilyenkor ennek az öreg masinának.
El totyogott és láttam őt lefelé igyekezni a lépcsőkön. Ezek a lépcsők a legkülömb része a városnak. A városból egész a templomig fölvezetnek; nem is tudom, hogy mennyi lehet, – de sok száz az bizonyos – és gyönyörü hajlásban emelkednek fölfelé. Annyira menetelesek, hogy egy ló is könnyen le és föl sétálhatna rajtuk. Azt hiszem hogy eredetileg az apátsághoz kellett tartozniok. Én is haza fogok menni. Lucy látogatóba ment az anyjával, de minthogy egészen idegenekhez, hát én nem mentem velük. Azóta már haza is érkezhettek.
Augusztus 1. Egy órával ezelőtt jöttünk ide fel Lucyvel, és roppant érdekes beszélgetésbe eredtünk az én öreg barátommal, és a másik két öreggel, a kik mindig fölkeresik, őt hogy beszélgethessenek vele. Ugy veszem észre, hogy ő valóságos orákulum köztük és hogy a maga idejében igen hatalmaskodó egyéniség lehetett. Semmit sem akar elismerni és mindenkit letorkol. Lucy nagyon bájosan szép volt fehér nyári ruhájában; az arca is rózsásabb szinü, a mióta ide jöttek. Vettem észre, hogy a három öreg alig várta, hogy helyet foglaljon és mindjárt a közelében telepedett meg. Lucy oly kedves az öregek iránt; én azt hiszem, hogy mind a hárman minden meggondolás nélkül és azonnal halálosan beleszerelmesedtek. Még az én külön öregem is beadta a derekát és nem disputált vele – hanem annál többet én velem. Csakhamar a legendákra tereltem a beszélgetést, és ő mindjárt leckéztetni kezdett bennünket. Ha jól emlékszem ezeket mondotta:
– Bolond beszéd, a mind a hogy csak van, semmi egyéb, nekem elhihetik. Az a sok kisértet, boszorkány, garaboncás, meg tudja a micsoda csak arra való, hogy gyerekeket, meg hóbortos asszonyokat bolonditsanak vele. Szappanbuborék az egész. Azt a sok ijesztgetést meg hazugságot csak a papok meg az urak találták ki, hogy a szegény embert ijesztgessék vele, azt olyat is megtétessenek vele, a mit különben meg nem tenne. Öl a méreg, ha csak rá gondolok. Nem elég nekik, hogy ujságba nyomtatják, meg szószékből prédikálják a hazugságot – még a sirkövekre is rávésetik. Nézzenek csak körül, itt ni, a meddig csak látnak, ez a tömérdek sirkő, hogy iparkodik mind a hány egyenesen állni, merő büszkeségből, de megdül mind a hány, lehuzza őket a hazugságok sulya, a miket rájuk irattak. „Itt nyugszik teste – vagy – Az Istenben boldogult emlékének szentelve“ van valamennyire irva, pedig a fele alatt nem nyugszik egyáltalán senkinek sem a teste; az emlékükkel meg nem törődik senki sem annyit, mint egy pipa dohánynyal. Hazugság mind, semmi egyéb, csak hazugság vagy egy vagy más módon, de mind hazudik. A nyüstyit! az lesz ám csak a fura gyülekezet, ha majd itélet napján mind itt nyüzsögnek egymás hátán, aztán huzigálják ki a sirkövüket, hogy bebizonyitsák velük, hogy milyen jók voltak; némelyike majd csak ugy csöpög-csurog a sós tengerlétől, a miben feküdtek, azt az iszaptól sikos kezükkel meg sem tudják jól fogni a kövüket.
– Ugyan öreg ur, csak nem beszél komolyan – vetettem közbe – ez a tömérdek sirkő csak nem mind hamissággal van tele.
– Azzal a, ha mondom. Lehet közte valami kevés, a ki nem csalárd – kivéve, hogy az is tulságosan jónak mondja a gazdáját. De a javarésze hazugsággal teli. Példának okáért látja kisasszonykám, azt a templom falát – és azt hiszi, hogy a neki támasztott sirkövek alatt mindazok nyugosznak szépen, békességesen, a kikről a kövek mesélnek?
– Biccentettem, hogy igen. Nahát hogy éppen itt a hazugság. Van ott tucatszámra olyan sir, a mi épp olyan üres, mind itt az én Dani barátom tubákos pikszise péntek este. Oldalba bökte nevezett barátját, mire mind jóizüen nevettek. De hát hogy is lehetne másképp? Nézze például azt, azt a tulsót la; olvassa csak, hogy mi van rajta! Én fölkeltem oda mentem és elolvastam.
Szpenceclagh Edward, hajókormányos, meghalt tengeri rablók kezétől, Audres partjain, 1854-ben.
– Mikor ujra leültem, az öreg igy folytatta:
– Nahát, szeretném tudni, hogy ki hozta volna haza olyan messziről? De még tudok eleget, a kiknek a csontjai az északi tengerekben Grönland körül pihennek – vagy a hova az áramlatok azóta sodorták – a sirköve meg itt van. Mit gondol, azoknak a szegényeknek vajjon mind ide muszáj majd rohanni Whity-be, ha majd a végitélet trombitája harsog? Bátor vagyok benne kételkedni.
– De hát miért gondolja ön, – kérdeztem, – hogy azoknak a szegény embereknek, vagy a szellemüknek magukkal kell vinni itéletnapján a sirkövüket. Azt hiszi talán, hogy ez okvetetlenül szükséges?
Hogyne, hát mire való akkor a sirkő, ha nem erre? feleljen meg erre kisasszonykám.
– Tán arra, hogy az elhunyt hozzátartozóinak jól esnék.
– Hogy a halott hozzátartozóinak jól essék! – Ezt szörnyü megvetéssel mondta. – Hát jól eshetik a hozzátartozóinak, hogy hazugságot vésnek a sirkövére és hogy a helységben mindenki tudja, hogy hazugság? – Egy sirkőre mutatott a lábainknál, a melyet fektetve helyeztek el közel a partszakadás széléhez és a melyre padunk erősitve volt. – Olvassa el példának okául, hogy mit mond az irás ezen a kövön la. – A betük lefelé voltak forditva onnan, a hol én ültem, de Lucy jobban szembe volt velük, áthajolt tehát és olvasta:
– Canon György emlékének szentelve, a ki boldog föltámadás reményében halt meg jul. 29. 1873, a magas sziklapartról való esés következtében. Ezt a sirkövet szomorodott szivü anyja emeltette drágán szeretett fiának. „Egyetlen fia volt anyjának, a ki özvegy asszony vala.“
– No, ebben igazán nem látok semmi furcsaságot sem öreg ur, – jegyezte meg Lucy komolyan és kissé szigoruan.
– Hogy nem lát benne semmi furcsaságot! ha! ha! Hát persze hogy nem lát, mert hát nem tudhassa, hogy az a szomorodott szivü édesanya egy valóságos tigris macska volt, a ki gyilkolta a fiát, ugy, hogy ez annyira meggyülölte, hogy öngyilkosságra vetemedett csak azért, hogy az anyja elessék az összeg pénztől, a mire a fia életét biztositositotta. Magára sütötte az ócska puskájukat, a mivel a varjukat szokta ijesztgetni – azután ugy gurult le a sziklán. A mi pedig a boldog föltámadást illeti – hát a magam fülével hallottam akárhányszor, a mikor aszondta, hogy reméli, hogy a poklok mélységes fenekére jut, mivelhogy az édesanyja olyan átkozottul ájtatos, hogy bizonyosan menybe jut, ő pedig még ott sem kivánna vele egy kenyéren lenni. No hát ha ez sem világos hazugság – a botjával a sirkövet veregette – akkor nem tudom, hogy mi. Már szinte látom Gábriel arkangyalt, hogy fogja az oldalát nevettében, a mikor György öcsém szuszogva cipeli eléje a sirkövét, hogy bizonyságot tegyen mellette.
Én nem tudtam mit feleljek erre, de Lucy fölállt és igy szólt:
– Oh, jaj minek mondta el ezt nekünk? Ez az én kedvenc ülőhelyem és nem tudok megválni tőle; aztán most kisül, hogy egy öngyilkosnak a sirján kell üldögélnem.
– Attól ugyan nem esik semmi baja kis szépem; és tán a szegény Gyurinak meg jól esik, hogy egy ilyen szép kis lány ül az ölében. Magának meg nincsen kára benne. Jó magam is, van vagy husz éve, hogy ott szoktam üldögélni és bizony nekem sem esett bajom tőle. Soha se törődjék azokkal, a kik ott alatta vannak, meg azokkal se, a kik nincsenek! Elég ideje lesz az ijedtségnek akkor, majd ha a sirköveket mind szaladni látja, ozt üres lesz a temető, mint az ugar föld. No de üt az óra, mennem kell. Alázatos szolgája a hölgyeknek! – És ezzel elbaktatott.
Lucy és én még ott maradtunk egy ideig. Oly szép volt körülöttünk minden, hogy önkénytelenül kezet fogtunk és ő ujból elmondott nekem mindent Arturról és elkövetkező lakodalmukról. Ez egy kissé elszomoritott, mert már egy hónapja, hogy semmi hirt sem hallottam Jonathánról.
Ugyanezen napon. Egyedül jöttem fel ide, mert nagyon bus vagyok. Nem volt levelem. Remélem, hogy Jonathánnak nem történt semmi baja sem. Az óra most ütötte a kilencet. A városban és sétatéren este kigyultak a lámpák. A zenekar épp egy friss keringőt játszik a kikötőben. Vajjon hol lehet most Jonathán és gondol-e rám? Bár csak már itthon volna!
Seward dr. naplója.
Junius 5.
Renfield esete mind érdekesebb lesz, minél jobban kezdem ismerni ez embert. Bizonyos tulajdonságai rendkivül ki vannak fejlödve: az önzés, a titkolózás és az elszántság. Szeretném, ha ki tudnám találni, hogy az utóbbinak mi a célja. Olyan, mintha valamely eltökélt szándéka volna, de hogy mi, ezt még eddig nem tudom. Az egyetlen jó tulajdonsága, rendkivüli szeretete az állatok iránt, noha ez is néha ugy nyilatkozik, hogy azt kezdem hinni, hogy rendkivül kegyetlennek kell lennie. A kedvencei néha igazán furák. Jelenleg legyek összefogdosása képezi kedvenc szórakozását. Már annyit szedett össze, hogy kénytelen voltam megpirongatni érte. Meglepetésemre nem kezdett dühöngni a feddésért, mint a hogy el voltam rá készülve, hanem nyugodt komolysággal fogadta az intést. Egy kis ideig gondolkozott, aztán igy szólt: Kaphatnék három napot? Azalatt elpusztitom őket innen. – Én természetesen azt mondtam, hogy helyesen teszi. Figyelnem kell őt.
Junius 18.
Renfield ujabban pókok gyüjtésére szánta magát és már néhány jó nagy pocakos példányt fogott és skatulyába tette. A legyeivel eteti a pókjait és a legyek már jól fogytán vannak, noha minden ételmaradékát még több légy becsalogatására szánta.
Julius 1.
A pókjai immár épp ugy elszaporodtak és oly alkalmatlanok, mint a legyek voltak és én ma megmondtam neki, hogy szabaditsa meg magát valahogy tőlük. Erre ő nagyon elbusulta magát, azért hát azt mondtam, hogy legalább egy részüktől váljék meg. Ebbe nagyon szivesen beleegyezett és én ugyanannyi határidőt szabtam a pókok elpusztitására, mint a legyekére. Szörnyü undort keltett bennem, hogy a mig nála voltam, egy nagy dongó légy, szinte duzzadva valami dögvészes lakomától, zümmögve röpült a szobába, betegem megfogta, egy percig gyönyörködve tartotta a mutató és hüvelyk ujja közt, aztán a szájába tette és megette. Én megszidtam érte, de ő a legnyugodtabban vitatta, hogy ez igen jóizü és igen egészséges, mert hogy élet, erős élet és életet ad neki is. Erre egy ötletem, de még csak igen homályos ötletem támadt. Meg kell figyelnem, hogy miképpen szabaditja meg magát a pókjaitól. Az bizonyos, hogy valami problemán töri a fejét, mert egy jegyzőkönyvet tart, a melynek lapjai számokkal vannak tele irva, rendesen egymás alá, aztán összeadva és az igy nyert eredmény ismét és ismét összeadva.
Julius 8.
Van valami rendszer betegem őrültségében és az én ötletem mind határozottabb alakot kezd ölteni. Néhány nap távol tartottam magamat tőle, hogy jobban lássam, ha valami változása lenne. De minden meg van a régiben, kivéve, hogy néhány régi kedvencétől megvált és egy ujat szerzett be magának. Elfogott valahogy egy verebet és részben már meg is szeliditette. A szelidités módja igen egyszerü, ugy látom, hogy a pókjai tetemesen megfogytak. Hanem azok, a kik még megmaradtak, annál kövérebbek, mert folyton csalogatja be ételmaradékaival a legyeket a számukra.
Julius 13.
Haladunk. Beteg barátomnak már egy egész kolónia verebe van, a legyei és pókjai pedig majdnem elfogytak. Mikor ma meglátogattam, elejbém szaladt és azt mondta, hogy egy nagy kegyet, egy igen-igen nagy kegyet akar tőlem kérni, és a mig beszélt oly alázatosan hizelkedett, mint egy kutya. Kérdésemre, hogy mi lenne az a nagy kegy, az elragadtatás hangján és modorában mondta:
– Egy kis cica, egy ici-pici kicsi kis cicuska, a kivel játszhatnám, a kit tanithatnék és etethetnék – etethetnék – etethetnék! – Kérése nem lepett meg, mert vettem észre, hogy kedvencei hogy gyarapodtak formában, nagyságban és élénkségben, de nem szerettem volna, ha szép kis verébkoloniája ugyanolyan módon fogyott volna meg, mint a legyei és pókjai; hát csak annyit mondtam neki, hogy majd rajta leszek, hogy kapjon és egyuttal kérdeztem, hogy nem jobban szeretne-e egy jó nagy macskát, mint egy kis cicát. Feleletének mohósága azonnal elárulta szándékát:
– Oh igen! sokkal jobban szeretnék egy jó, nagy, erős macskát! Csak azért kértem egy kis cicát, mert azt hittem, hogy a nagy macskát kereken megtagadná tőlem. De egy kis cicát, ugy-e ezt csak nem tagadhatja meg senki sem? – Én a fejemet ráztam és azt mondtam neki, hogy attól félek, hogy egyelőre ezt is lehetetlen lesz megadni, de hogy majd utánalátok a dolognak. Az arca elsötétült erre és én láttam benne a derengő veszedelmet, mert egy olyan hirtelen, vad, fenyegető tekintettel mért végig, a mely gyilkolást jelentett. Ez az ember egy még kifejletlen maniákus emberölő. Mostani legujabb, teljesitetlen kivánságával próbára fogom tenni és akkor talán többet tudok meg.
Ugyanaz nap 10-kor este.
Ismét meglátogattam betegemet és egy sarokban találtam duzzogva. A mint meglátott, fölkelt és a lábaim elé vetette magát és ugy könyörgött, hogy adjak neki egy macskát, hogy az üdvössége függ attól, hogy egy macskát kapjon. De szilárd voltam és azt mondtam neki, hogy nem kaphat macskát; mire ő szó nélkül visszaült a sarokba, a hol bejövetelemkor találtam és a körmét rágta. Holnap korán reggel meg fogom látogatni.
Julius 20.
Nagyon korán meglátogattam Renfieldet, mig mielőtt a segédorvos reggeli körutját megtette volna. Már ébren találtam, dudolgatva. Az ablakban állt, megtakaritott cukrát morzsolgatva szét a deszkára, ugy látszik, hogy ismét a légy fogdosásra szánta el magát, még pedig a leggondtalanabb jó kedvvel fogott hozzá. Én körülnéztem, a madarait keresve és egyet sem látva, kérdeztem, hogy hova lettek. Azt felelte, a nélkül, hogy felém fordult volna, hogy mind elrepültek. A szobában szétszórva hevert egy pár toll, a vánkosán pedig vércseppeket láttam. Nem szóltam neki, de az ápolóért mentem és meghagytam neki, hogy szemmel tartsa és értesitsen, ha valami szokatlant tapasztalna rajta napközben.
Délelőtt 11 órakor.
Az ápoló most volt itt és jelentette, hogy Renfield igen roszul lett és végre egy nagy csomó tollat hányt ki. – Én azt hiszem doktor ur – mondja megbizottan – hogy az a szerencsétlen megette a madarait, még pedig azon nyersen tollastól, mindenestől!
– Éjjel 11 óra. Erős csillapitó szert adtam ma Renfieldnek, eleget, hogy még őt is elaltassa – és elvettem a jegyzőkönyvét, hogy bele tekinthessek. Föltevésem igaznak bizonyult. Az én emberölő maniákusom nagyon sajátságos fajta. Kénytelen leszek uj osztályzatot találni a számára és zoophagusnak (életevő) őrültnek mondani; mániája, annyi életet fölemészteni, a mennyit csak bir és iparkodott, hogy ezt halmozott módon érje el. Sok legyet adott egy póknak és sok pókot egy madárnak, aztán macskát szeretett volna, hogy legyen, a ki a sok madarat fölfalja. Hogy mihez fogott volna az után? Igazán érdemes volna befejezésre juttatni a kisérletet. Az emberek valamikor gunyolódtak a viviszekción és ime, milyen eredményeket értünk el vele máig. Miért ne fejleszteni a tudomány legéletbevágóbb és legnehezebb ágát, az agyvelő ismeretét? Ha csak egy ilyen elme titkát birnám, – ha csak egyetlenegy elmebeteg képzelődésének a nyitját meg tudnám fejteni, hát olyan fokra fejleszthetném az elmekórtan ismeretét, a milyenről ma még nem is álmodunk. De szabad-e még ily fontos okért is föláldozni valakit? Eh, ne gondoljunk erre – még kisértetbe esném.
Milyen helyesen okoskodott az én emberem; különben az őrültek egy bizonyos csapáson mindig helyesen járnak. Szeretném tudni, hogy vajjon hány életre becsül egy embert, vagy hogy csak egyre-e? A számadást a legpontosabban fejezte be és ma egy uj sorozatot kezdett. Hányan közülünk nem kezdünk egy uj sorozatot életünknek minden uj napjával.
Nekem ugy tetszik, mintha csak tegnap történt volna, hogy egész életem megszünt csalódott reményemmel és hogy én is uj sorozatot kezdtem. Óh Lucy, Lucy, nem tudok rád haragudni és nem birok haragudni a barátomra, sem a kinek a boldogsága egy a magáéval. De hát nekem reménytelenül kell élnem és dolgoznom. Dolgoznom! Dolgoznom!
Murray Minna naplója.
Jul. 26-án.
Telve vagyok aggodalommal és kissé csillapit, ha jegyzeteimen dolgozom; Olyan ez, mintha az ember saját magának mesét mondana és egyuttal hallgatna is. Egyaránt nyugtalankodom Lucy és Jonathán miatt. Már jó ideje nem volt hirem Jonathánról, a mi természetesen nagyon busitott, de tegnap a kedves jó öreg Hawkinz ur, a ki mindig oly kedves hozzám, egy levelét küldte el hozzám, azzal a megjegyzéssel, hogy abban a percben kapta ő is a postával. Az egész csak egy sor, Drakula várából keltezve és tudatja velünk, hogy épp indulóban van hazafelé. Ez egyáltalán nem hasonlit Jonathánhoz. Nem értem az egészet és nagyon nyugtalan vagyok. Aztán meg Lucy, noha nagyon jól érzi magát, az utóbbi napokban visszaesett régi, rosz szokásába, az alva járásba. Az édes anyja beszélt velem róla és elhatároztuk, hogy minden éjjel be fogom zárni szobánk ajtaját. Lucy édes anyja azt képzeli, hogy az alvajárók okvetetlen a háztetőkre másznak vagy a szikla szakadékok legszélén sétálnak és ha hirtelen felébresztik őket, hát kétségbeesett sikoltással zuhannak a mélységbe. Szegény asszony természetesen aggódik Lucyért és azt mondja nekem, hogy Lucy édes atyjának ugyanaz a rosz szokása volt; hogy akárhányszor fölkelt éjjel és felöltözködött és elsétált volna, ha meg nem akadályozzák. Lucy esküvője őszszel lesz és ő nagyban töri már a fejét, hogy milyenek legyenek a ruhái és hogyan rendezze be a házát. Engem nagyon érdekel minden dolga, mert hisz én is abban a sorban volnék, csakhogy persze Jonathán és én sokkal egyszerübb életre készülünk, mert nekünk nagyon számot kell vetnünk a jövedelemmel. Helmwood urat – nagyságos Helmwood Arthur, Godalming lord egyetlen fia – nemsokára várjuk, jön mihelyt csak elhagyhatja a várost, a hol betegeskedő édes atyja miatt tartózkodik és Lucy türelmetlenül olvassa a perceket jöveteléig. Lehet, hogy ez a várakozás izgatja és hogy semmi baja sem lesz, mihelyt a vőlegénye megérkezik.
Julius 27.
Semmi hir Jonathánról, nagyon kezdek nyugtalankodni miatta, noha tulajdonképpen nem tudom, hogy miért. Csak irna legalább, ha mindjárt csak egy sort is, Lucy is nyugtalanabb, mint valaha és minden éjjel arra ébredek, hogy a szobában járkál. Szerencse, hogy oly meleg az idő, hogy nem hütheti meg magát; de a nyugtalanság és a folytonos fölébredés már engem is kimerit, én is kezdek ideges és álmatlan lenni. Szerencse, hogy Lucy jó egészsége tartós. Helmwood ur édes atyjának a betegsége komolyabbra fordult. Lucy boszankodik, hogy vőlegényének a jövetele ujabb halasztást szenvedett, de szerencsére a boszankodás nem árt az egészségnek; erősebb mint volt és az arca rózsapiros. Teljesen elvesztette vérszegény sápadtságát, a melylyel idejött, bárcsak tartós lenne a jó szine.
Augusztus 3-án.
Ismét elmult egy hét és semmi hir Jonathánról, remélem, hogy nem beteg, mert hisz akkor is irt volna. Nézem csak nézem a legutolsó levelét, de sehogysem elégit ki. Nem olyan, mintha ő irta volna, pedig az ő keze irása az bizonyos. Lucy nem sokat járt álmában az utolsó héten, de valami különös tartózkodást veszek észre rajta, a melyet nem birok megérteni. Még álmában is mintha őrizkednék tőlem. Mindig megkisérli az ajtót nyitni és ha csukva találja, járkálni kezd a szobában, mintha a kulcsot keresné.
Augusztus 6.
Ismét három nap és semmi hir, ez a bizonytalanság elviselhetetlen. Csak tudnám, hogy hova irjak, vagy hova menjek, hát meg volnék nyugodva. De Jonathán utolsó levele óta senki még csak hirt sem hallott róla. Csak Istenhez fordulhatok türelemért. Lucy izgatottabb mint valaha, de különben jól érzi magát. Az elmult éjszaka nagyon fülledt volt és a halászok azt mondják, hogy viharra lehetünk elkészülve. Ma szürke napunk van és a mint itt irok, vastag felhők rejtik el a napot, minden szürke, a zöld füt kivéve, a mely smaragd szinben ragyog a szürke foglalásban. Szürke a szikla, szürke a felhő és sulyosan lóg a szürke tenger fölött. A szemhatár is szürke ködbe vész, a halászbárkák hazafelé sietnek, hogy a vihar kitörése előtt kikötőbe jussanak. Itt jön az én ismerős öregem. Egyenesen felém tart és a hogy a kalapját megemeli, látom, hogy beszélgetni óhajtana.
Engem egészen meginditott a szegény öreg emberen történt változás. Mikor mellém ült, szinte szeliden szólalt meg:
– Szeretnék magának valamit mondani kisasszonykám. Én láttam, hogy nehezére esik a dolog, hát a kezembe fogtam szegény öreg ráncos kezét és biztattam, hogy csak beszéljen bátran. Kezét a kezemben hagyva, hozzá kezdett:
– Attól félek drágicám, hogy nagyon megbotránkoztattam magát a sok ostobasággal, a mit a halottakról és több efféléről a mult hetekbe fecsegtem. De nem értettem ám komolyan, ez jusson eszébe, ha majd én már nem leszek. Mi szegény öregek, a kik már féllábbal a gödörben vagyunk, nem szeretünk ám arra gondolni, azt meg félni sem akarunk tőle. Ozt azért tréfálunk a halállal, hogy a magunk szegény öreg szivét biztatgassuk egy kicsit. Hanem azért az Isten áldja meg drágicám, ne higyje ám, hogy én félek a haláltól. Nem én, egy csöppet sem, hanem csak nem akarok meghalni, a mig nem muszáj. Haj, az én időm már innen-onnan lejár. Mert már igen öreg vagyok és százesztendőnél többet senki sem igen remélhet. Én pedig már olyan közel érzem a százesztendőt, hogy szinte hallom az öreg csontost, a hogy a kaszáját köszörüli. No lássa, már megint nem tudom megállni, hogy ne tréfáljak vele, pedig már a halál angyala is keresi a trombitáját, hogy engem hivjon vele. Hanem azért ne pityeregjen drágicám! Mert látta, hogy könyezem. Nem bánom ám én, ha még az éjjel jön is értem az öreg, mer iszen hát az élet ugy sem egyébbel telik, mint a halálra való várakozással. És a halál az egyetlen, a mire biztosan számithatunk az életben. De hát én nyugodt vagyok, noha érzem, hogy jön drágicám, még pedig sietve. Tán elér addig, a mig itt ülök és tünődök rajta. Tán azzal a viharral jön a tengeren által, a mely veszteséget, bánatot és könyeket hoz sokaknak. Nézze! Nézze! – Kiáltotta hirtelen – van valami a szélben, a levegőben, a ködben, a minek az ize és szine, a formája halált hozó. A levegőben van, érzem a jövetelét. Uram Istenem engedd, hogy, jó kedvvel kövessem hivásodat, ha szólit! Ájtatos mozdulattal terjesztette ki a karjait és vette le a kalapját. Ajka mozgott, mintha imádkoznék. Néhány pillanatnyi csönd után fölállt, kezet adott, megáldott, bucsut mondott és elballagott.
Az egész modora roppant fölizgatott és meghatott. Szinte megörültem, mikor a révkapitányt láttam közeledni, messzelátójával a hóna alatt. Megállt, hogy velem beszélgessen, mint rendesen, de az egész idő alatt egy idegen hajót fürkészett a messzelátójával.
– Nem tudom kitalálni, hogy miféle lehet – szólott. A formájáról itélve, orosz hajó, de megfoghatatlanul furcsa módon viselkedik. Mintha nem tudna elhatározásra jutni.
Ugy látszik, észrevette a közeledő vihart, de nem tudja magát elszánni, hogy északnak szaladjon-e a nyilt tengerre, vagy bemeneküljön ide a kikötőbe. Na nézze már megint! Ugyancsak különösen kormányozhatják. Vagy pedig a hajó kifog a kormányoson, mert minden szélrohammal változik a futása. Alighanem többet is hallunk felőle holnap ilyenkorig.