VII.
A Dailygraph aug. 8-diki számából kivágva.
Murray Minna naplójába
ragasztva.
(Tudósitónktól.)
Whitby.
Egyikét a legnagyobb és leghirtelenebb viharoknak éltük át itten, sajátságos és a maga nemében páratlan események közt. Az idő meglehetősen fülledt volt, a mi, tekintve hogy augusztus hónapját éljük, nem tünt föl senkinek sem. A szombat este még szebb volt, mint rendesen és a hajók alig győzték a kirándulókat Whitby környékére szállitani. A szép idő délutánig nem változott, csak akkor vették észre a magaslaton lévő temetőben őgyelgők, a kik messze elláthattak – északnak és keletnek – a felhők tornyosulását északnyugaton. A szolgálatot tévő révfölügyelő azonnal jelentést tett az idő változásáról és egy öreg halászember, a ki félszázadnál tovább figyelte az időjárást, határozottan megjövendölte a vihar jövetelét. A nap nyugtát miriád felhő kisérte minden elképzelhető szinben, tüzes piros, rózsaszin, zöld, lila és aranysárga változatokban ragyogva. Imitt-amott nem nagy, de sürü tömegeivel a mélységesen fekete felhőknek. A könnyü szél estefelé teljesen elállt és éjfél felé oly csendes, oly fülledten forró volt a levegő, a milyen csak égi háboru előtt szokta az érzékeny-idegzetü embereket bántani. A tengeren nem igen láttunk világot, mert a halászbárkák legtöbbje korán hazasietett. Az egyetlen hajó a szemhatáron egy idegennek tetsző könnyü két árbocos volt, a mely összes vitorláit kifeszitve látszólag nyugat felé iparkodott. A hajó tisztjeinek vakmerősége, vagy tudatlansága képezte a szikla magaslaton sétálók beszédtárgyát, a mig a hajót csak látták; igyekeztek is jelzésekkel megértetni vele, hogy a fenyegető veszedelemmel szemben siessen a vitorláit behuzni, de hiába.
Még az est leszállta előtt is látták a hajót, laza vitorlákkal gyengén inogni a tenger lassu hullámzásában.
Kevéssel tiz óra előtt a levegő oly nyomasztóvá és a csönd oly áthatóvá lőn, hogy egy bárány bégetését a mezőn és egy kutya ugatását a városban tisztán meg lehetett hallani. A kikötőben játszó zenekar élénk melodiája sértő hangzavarnak tetszett a természet nagy csöndjének harmóniájában. Kissé éjfél után különös hang szállt felénk a tenger felől és a fejünk fölött a levegőben sajátságos elhaló lassu zugás hallatszott.
Aztán hirtelen minden előkészület nélkül kitört a vihar. Hihetetlen gyorsasággal megváltozott a természet egész látóképe. A hullámok dühödten emelkedtek magasra, egyik keresztül gázolva a másikon, mig nehány pillanat alatt az imént még ólomszerü tenger egy bömbölő mindent elnyelő szörnyeteggé vált. Fehér tarajos hullámok őrült futással rohantak végig a sima homokon és verték magukat a partot védő sziklákba; mások a gáton törtek meg, habos tarajukat a világitó tornyok lámpásáig dobva. A szél menydörgéshez hasonlóan zengett és oly erővel fujt, hogy még a férfiak is alig tudtak megállni lábukon, vagy megkapaszkodni a kikötőt védő láncokba. A veszélyt fokozta és sokszorositotta a tengerről felénk szálló ködfelhők szakadozott tömege, a mely fehér nedves tömör felhőkben huzódott kisértetiesen a partnak. Oly nedves, hideg, nyirkos volt ez a felhő tömeg, hogy egy kis megerőltetéssel azt hihette volna az ember, hogy a tengerbe veszettek szellemei érintik nyirkos halotti kezükkel élő testvéreiket és bizony sokan megborzadtak, a mint a tapadó felhők elhuzódtak mellettük. A köd néha eltisztult és ilyenkor a sürü villámlás fényénél, a melyet nyomon követett a süketitő menydörgés, messze el lehetett látni a tengeren. A keleti szikla csucsán berendezett villámos-reflektort, a mely ezuttal először tett szolgálatot, készen tartották és a kezelő tisztek a köd oszladozása közben végig-végig söpörték vele a tengert. Hatalmasan szolgált az áldott fény, a melynek a világánál egy-egy elkésett halász bárka megtalálta az utat a kikötőbe. Valahány ilyen halász bárka szerencsésen bejutott a biztos révbe, örömrivalgással fogadták a parton állók. Nem nagy idő mulva a villámos reflektor fényénél fölfedeztek egy-két árbocost, kifeszitett vitorlákkal, nyilván ugyanazt, a mely már a délután folyamán föltünt. A szél ezalatt megfordult és a sziklás parton állok borzadva látták a rettenetes veszedelmet, a melybe a hajó jutott. Közte és a kikötő közt meredezett az óriási sziklataraj, a melyen időről-időre már sok jó hajó pusztulását lelte. És a szélfordulás lehetetlenné tette, hogy a két árbocos megtalálja a kikötő bejáratát. Az óra szerint a dagály ideje lett volna, de a vihar ugy fölszántotta a vizeket, hogy mélységeikben a kikötőnek a homokos talaját láttuk. És a két árbocos kifeszült vitorláival oly őrült sebességgel rohant, hogy egy mellettem álló öreg matróz szavai szerint „muszáj neki rögvest valahová elérni, ha mindjárt a pokolba is.“ Ekkor hirtelen ismét köd szakadt ránk a tenger felől sokkal sürübb, mint az eddigiek. Oly tömege a nyirkos ködnek, a mely szürke lepelként burkolt be mindent és csak a hallás érzékét hagyta meg az embereknek, mert a menydörgést a hullámok ágyudörgésszerü suhogását és a vihar bömbölését csak annál jobban hallottuk a vakitó, nedves ködön keresztül. A villámos reflektor sugarait állhatatosan a kikötő bejáratára szögezve tartották és mindenki lélegzetét visszafojtva leste a katasztrófát. A szél hirtelen északkeletre fordult és a tengeri köd szétfoszlott viharos lehelletétől és ekkor csodák csodája, a kikötő két oszlopa között hullámról-hullámra bukva, rohant be veszett futásával az idegen hajó, a vihartól duzzadó vitorlákkal és bejutott a védett kikötőbe. A villámos reflektor sugara nyomon követte és hideg borzongás futott végig mindazokon, a kik látták, mert a kormányrudhoz kötve egy halott ember volt, lecsuklott fejjel és borzalmasan ingott ide-oda a hajó minden mozgásával. Senki mást nem lehetett a fedélzeten látni. Nagy félelem szállt mindenkire annak a láttára, hogy a hajó mintegy csoda folytán, megtalálta a kikötő bejáratát, noha senki sem vezette, a halott ember kezét kivéve. Mindez gyorsabban történt, mint a mennyi idő alatt leirom az eseményeket. A két árbocos megállapodás nélkül rohant végig a kikötőn és neki a századok viharai által a révpart keletnyugati szögében fölhordott kő- és kavicsdombnak, a mely a keleti magaslaton levő régi temető alatt van. Természetesen a hajó sulyos rázkódást szenvedett, a mint a homokdombba furódott. Minden bordája, kötele és árboca megfeszült, recsegett, ropogott és az egyik árboc recsegve zuhant le. De a legkülönösebb mindenek fölött, hogy abban a pillanatban, hogy a hajó a partot érte, egy óriási kutya termett a fedélzeten, mintha a heves lökés taszitotta volna föl a hajó gyomrából és előre rohanva a hajó orráról a homokra ugrott. Aztán egyenesen neki vágott a meredek sziklának, a régi temető felé, az elhagyott templomnak és eltünt a sötétségben, a mely villámosreflektor fénykörén tul még sürübbnek látszott.
Az őrségen levő partőr volt az első, a ki leszaladt a gáton és fölmászott az idegen hajóra. A villámos-reflektor kezelői, miután látták, hogy már senki sincsen a kikötőn kivül, a gazdátlan hajóra forditották a fényét és rajta is tartották. A partőr hátra sietett a hajón és mikor a kormányrudhoz ért és lehajolt, hogy megvizsgálja, hirtelen visszatántorodott, mint a kit nagy ijedtség ért. Erre természetesen tetőpontját érte az általános érdeklődés és sokan kezdtek a hajó felé szaladni, szerencse, hogy az önök tudósitója jó futó és jóval a tömeg előtt ért a hajóhoz. Különben hiába is futottak, mert a partőrök, a révkapitány és rendőrség az önök tudósitóját kivéve, senkit sem engedtek a hajóra kapaszkodni és igy a hivatalos egyéneken kivül én voltam az egyedüli, a ki látta a halott tengerészt, a mig még a kormánykerék egyik rudjához volt kötözve.
Nem csuda, hogy a partőr megrémült, mert aligha látott még valaha ilyet életében. A halott egyszerüen a két egymásra tett kezénél fogva volt a kormánykerék egyik rudjához kötve. Az alul levő keze és a kerék rudja között egy olvasóra füzött feszület volt, az olvasó maga pedig mind a két keze s a kerék körül csavarodott, az egészet aztán a szorosra huzott és bogozott kötél tartotta együtt. A szegény ember valószinü, hogy eleinte ült, de a hajó ingása és tán a vitorlák csapkodása kimozditotta helyéből és ide-oda lóbázta, ugy, hogy a kezére kötözött kötél csontig vágta a husát. Jegyzőkönyvet vettek föl az esetről és a gyorsan hivott orvos, pontos vizsgálat után kijelentette, hogy a szerencsétlen ember legalább két napja már, hogy halott. A zsebében egy gondosan bedugaszolt üveget találtak, a melyben egy kis papirtekercset kivéve, a mely a hajó napi jelentéseinek kiegészitőrészét képezte, semmisem volt. A part-őr azt állitotta, hogy a halott tengerésznek magának kellett a kezeit megkötni és hogy a fogával fojtotta szorosra a bogot. Fölösleges talán megjegyeznem, hogy halott kormányost kellő tisztelettel mozditották el helyéről, a melyet becsülettel megőrzött halála órájáig és a halottas házban teritették ki.
A hirtelenséggel támadt vihar immár szünni kezd; a tömeg szétszóródott és hazafelé huzódnak az emberek; az égen a hajnal pirkadása látszik. A következő szám megjelenéseig remélem, hogy érdekes részleteket fogok küldhetni a gazdátlan hajónak, a ki oly csodálatos módon találta meg utját a kikötőnkbe, a történetéről.
Whithy, aug. 9.
Az elmult éjjel a vihar szárnyán hozzánk érkezett gazdátlan hajó története még csudálatosabb és borzalmasabb, mint az érkezés maga. Kitünt, hogy a két árbocos orosz hajó és Várnából indult. A neve Demeter. Terhe csaknem kizárólagosan ezüst por és csak kevés más terhet hozott, nevezetesen egy sereg nagy faládát, telve kövér termő földdel. A szállitmánynak ez a része egy ide, Whithy-be való ügyvéd cimére szólott, a ki ma reggel a hajóra ment és át is vette a neki cimzett ládákat. A hajót és a rakomány többi részét egyelőre az orosz konzul vette át, mig a tulajdonosa nem jelentkezik.
Sokan nagyon érdeklődtek a kutya iránt, a ki a hajó zátonyra jutása pillanatában ugrott a partra és sokan az állatvédő egyesület tagjai közül szivesen pártul fogták volna. De legnagyobb sajnálkozásukra az állatot sehol sem találták, teljesen eltünt a város környékéről. Lehet, hogy rémületében neki vágott a hegyeknek és most is ott rejtőzik valamely oduban. Vannak, a kik ijedten tárgyalják ennek a lehetőségét, mintegy esetleg elkövetkezhető veszedelem forrását, mert az állat igen erősnek és vadnak látszott. Ma korán reggel, egy városbeli szénkereskedő óriás kutyáját, egy félvér szelindeket, közel a kikötőhöz halva találták az ut közepén, szemben a gazdája raktárával. Ugy látszik, hogy verekedett, még pedig kemény ellenfélre akadhatott, mert a torka szét volt szakitva és a bordája mintegy éles karommal fölhasitva.
Későbben. A révkapitány szivessége folytán betekintést nyertem a Demeter naplókönyvébe, a mely a katasztrófa előtti harmadnapig teljesen rendben volt vezetve, a nélkül, hogy valami különösebben érdekeset tartalmazott volna, kivéve a hajó legénységének megfogyatkozásáról szóló adatokat. Hanem aztán annál érdekesebb volt az üvegben talált papirtekercs tartalma és én annál csodálatosabb elbeszélést, mint a milyen a kettőből együttvéve kikerül, még soha életemben sem hallottam. Minthogy nem köteleztek titoktartásra, itt küldöm a hü leirását, csak épp a hajó terhére és vezetésére vonatkozó részleteket hagytam ki. Ugy látszik, mintha a kapitányt az őrületnek egy neme lepte volna meg, nemsokára a hajó indulása után és hogy ez az ut folyamán csak fejlődött és fokozódott. Az összes jegyzékeket az orosz konzulátus egyik ifju tagja forditotta le a számomra.
A Demeter jegyzéke.
Várnától Whitby-ig.
Julius 18.
Kezdtem az irást, oly különös események következtében, hogy pontosan fogok ezentul mindent jegyezni egész a megérkezésünk napjáig.
Julius 6.
Elkészültünk terhünk – ezüstpor és termőföld nagy faládákban – berakásával. Délben indulás. Fris keleti széllel. Legénység öt ember, két kormányos, a szakács és magam (a kapitány).
Julius 11.
A Bosporusra értünk. Török vámvizsgálók. Baksis. Minden rendben. Délután 3-kor tovább indulás.
Julius 12.
A Dardanellákon. Ismét vámtisztek. Ismét baksis. Alaposan, de gyorsan ment minden.
Julius 13.
Elhagytuk Cap Matapant. A legénységet mintha bántaná valami. Mintha meg volnának döbbenve – de nem akarnak nyilatkozni.
Julius 14.
Nyugtalankodni kezdek a legénység miatt. Mind derék, megbizható emberek, a kikkel már jártam máskor is. A kormányos nem tudta belőlük kivenni, hogy hol a hiba, csak annyit mondtak neki, hogy baj van és keresztet vetettek magukra. A kormányost a nap folyamán az egyik annyira kihozta a sodrából, hogy megütötte. Azt hittem, hogy véres veszekedés támad erre, de minden csendes maradt.
Julius 16.
Reggel a kormányos jelentette, hogy a legénység közül egy ember, Petrovszky nevezetü hiányzik. Nem tudják, hogy hova lett. Este nyolckor vette át az őrséget; Abrámoff váltotta föl a rendes időben, de nem látták alvó helyére térni. Az emberek levertebbek, mint valaha. Mind azt mondták, hogy nem vártak egyebet; de semmiképp sem lehetett belőlük mást kivenni, mint azt, hogy van valami a hajón. A kormányost ismét nagyon elhagyta a béketürés; féltem, hogy baj lesz belőle.
Julius 17.
Tegnap az emberek egyike, Olganoff, a kabinomba jött és aggodalmas, suttogó hangon közölte velem, hogy azt hiszi, hogy egy idegen ember van a hajón. Azt mondta, hogy éjjel, a mikor az őrségen volt, kissé meghuzta magát a födélzeten, mert hevesen esett az eső és ekkor látott egy hosszu, vékony alakot, a ki senkihez sem hasonlitott a hajó személyzete közül, a kabinok felé vezető lépcsőn feljönni, végig menni a hajó orráig és ott eltünni. Ő óvatosan utána ment, de mire a hajó elejére ért, már nem látott senkit sem, pedig minden a hajóba vezető nyilás le volt zárva. A babonás félelemnek valóságos lázában volt a szegény ember és tartok tőle, hogy ez a félelem elragad a többire is. Hogy elejét vegyem, ma az egész hajót alaposan át fogom vizsgálni.
A nap folyamán összehivattam a legénységet és mondtam nekik, hogy mivel azt látszanak gondolni, hogy valaki rejtőzik a hajón, hát együtt fogjuk átvizsgálni a fedélzettől a fenekéig. Az első kormányos haragos; azt mondta, hogy bolondság az egész és ha ilyen ostobaságnak engedünk, csak demoralizáljuk vele az embereinket; fogadkozott, hogy ő egy furkósbottal egymaga is észre tériti majd őket. A kormányon hagytuk és a többiekkel hozzáfogtunk a hajó alapos megvizsgálásához. Lámpákkal ellátva, minden zugot kikutattunk. Nem volt nehéz föladat, mert a nagy faládákon kivül nem volt semmiféle rakomány és ezek mellett sehol akkora zug, hogy egy férfi elrejtőzhetett volna. A legénység nagyon megkönnyebbülve, friss jókedvvel látott a kutatás befejeztével munkához. Első kormányos mérgesen nézett, de nem szólt semmit sem.
Julius 22.
Három napig rossz idő, minden kéz a vitorlákkal elfoglalva – nem értek rá a félelemre. A legénység, mintha meg is feledkezett volna ijedelméről. Kormányos jókedvü és mindenkivel jó barátságban. Megdicsértem az embereket rossz idők benvaló helytállásukért. Elhagytuk Gibraltárt. Minden rendén van.
Julius 24.
A hajónk, mintha meg volna átkozva. Már egy emberrel kevesebben, nagyon rossz időben jutottunk a Biscay-öbölbe. És a mult éjjel ismét egy embert vesztettünk – eltünt. Mint az elsőt, ezt is, azután, hogy az őrségről fölváltották, nem látták többet. A legénység őrült félelemben; kérelmezték, hogy kettesben állhassanak őrt, mert nem mernek egyedül maradni. Kormányos dühöng. Tartok tőle, hogy bajunk lesz, mert vagy ő, vagy a legények végletekre vetemednek.
Julius 28.
Négy napig pokolban voltunk egy őrült forgatagban táncolva, viharos széllel. A szemét nem hunyhatta le senki sem. Mindannyija ki van merülve. Alig tudom, kit hagyjak őrszemnek, hisz egyik sem képes a lábán állni. Második kormányos ajánlkozott, hogy kormányoz és őrködik egyben, hogy az emberek egy pár órát alhassanak. A szél csöndesül, a tenger még viharos, de mégis könnyebben vagyunk.
Julius 29.
Ismét egy tragédia. Egy embert hagytunk az őrségen ez éjjel, legénység fáradtabb volt, hogysem kettőt engedhettünk volna. Mikor a reggeli őrszem fölváltani jött az éjfélit, senkit sem talált a kormányoson kivül. Föllármázott mindenkit. Mindenütt kerestük az eltüntet, de senkit sem találtunk. Immár második kormányos nélkül vagyunk és legénységünk zsibbadt a félelemtől. Kormányos és én megegyeztünk, hogy ezentul csak fegyveresen járunk és szemmel tartunk mindenkit.
Julius 30.
Utolsó éjjel. Örülök, hogy közeledünk Angliához. Az idő remek, minden vitorla fölhuzva. Kimerülten vonultam vissza; mélyen aludtam, a kormányos keltett föl azzal, hogy az éjjel mind a ketten, az őrszem és a kire a kormányrudat bizta, eltüntek. Most már csak magam, a kormányos és két ember van a hajó szolgálatára.
Augusztus 1.
Két napi köd. Egyetlen vitorlát sem láttunk. Reméltük, hogy az Angol kanálisban jelzéssel segitséget kérhetünk, vagy kiköthetünk valahol. Nincs erőnk a vitorlák kezelésére, futnunk kell a széllel. Nem mertük őket bevonni, mert nem birnók ujra kifesziteni. Valamely végzet sodor bennünket az ismeretlen felé. A kormányos immár jobban megvan riadva, mint az emberek maguk. Azok már tul vannak minden félelmem és türelmesen sorsukba törödve és a legrosszabbra elkészülve, nyugodtan teszik kötelességüket. Nem csoda, ők oroszok, a kormányos román.
Augusztus 2. – Éjfél.
Alig aludtam el, egy kiáltásra ébredtem, a mely mintha az ajtómon kivül hangzott volna. Semmit sem láttam a ködtől. A fedélzetre rohantam és neki szaladtam a kormányosnak. Mondja, hogy ő is hallotta a kiáltást, azért futott, de hiába, az őrszemnek hülthelyét leltük. Ismét egy emberrel kevesebb. Az Ur legyen velünk! Kormányos azt mondja, hogy elhagytuk a Doweri-szorost. Mert a mint egy pillanatra fölszállt a köd, látta az északi partot, de ugyanakkor hallotta a kiáltást is. Ha ez igaz, akkor az északi tengerbe jutottunk és csak az Ur Isten vezérelhet bennünket a ködben, a mely mintha velünk jönne és az Ur Isten mintha ehagyott volna bennünket.
Augusztus 3.
Éjfélkor fölkeltem, hogy fölváltsam a kormányhoz állitott embert, de senkit sem találtam ottan. A szél erősen fujt, nem mertem otthagyni a kormányt, hát csak kiáltoztam a kormányosért. Néhány perc mulva alsóruháiban rohant föl a fedélzetre. A szeme vad volt és kidülledt és én nagyon félek, hogy az esze megbomlott, egészen közel jött hozzám és rekedten suttogta, a száját egészen a fülemhez tartva, mintha attól félne, hogy a levegő meghallhatná: Itt van. Csakugyan itt van. Most már bizonyosan tudom, hogy itt van. Láttam a mult éjjel, mikor őrt álltam. Olyan mint egy férfi, magas és vékony és kisértetiesen sápadt. A hajófenékről jött és kinézett. Én mögéje csusztam és belédöftem a késemet; de a késem keresztülment rajta, mint a levegőn. – Ezt mondva, megragadva a kését és dühödten döfte az ürbe. Aztán folytatta: Hanem azért itt van és én meg fogom találni. Lehet, hogy fenéken van a nagy faládák egyikében, valamennyinek lesrófolom a födelét és megnézem. Ön csak maradjon itt a kormányon. – És óvatosságra intő tekintettel, ujját az ajkára téve, távozott. És ment le a hajóba. A szél fokozódott és én nem hagyhattam el a kormányt. Ismét láttam a kormányost egy szerszámládával és lámpással a födélzetre jönni és a hajó orrán levő lejárat felé indulni. Megőrült. Határozottan megőrült és hiába próbálnám visszatartani. Különben sem tehet kárt azokban a nagy ládákban, hisz csak földet tartalmaznak. Igy hát itt maradok, vigyázok a kormányrudra és irom a jegyzetemet. Csak Istenben bizhatom és várnom kell, mig a köd eloszlik. Azután, ha nem tudnék a meglévő széllel valamely kikötőbe jutni, befogom vonni a vitorlákat és segitségért fogok jelezni…
Immár mindennek vége, épp a mint már remélni kezdtem, hogy a kormányosom, nyugodtabban fog előkerülni, mert szorgalmasan hallottam kopácsolni a hajó testben és gondoltam, hogy a munka kissé lecsöndesiti, egyszerre csak egy rémült sikoltást hallottam, a mely megfagylalta a vérem és láttam őt fölrohanni a lejáron, mintha ágyuból lőtték volna ki. Dühöngő őrülten, vérben forgó szemmel és a rémülettől vonágló arccal. – Segitség! Segitség! Mentsetek meg! kiabálta. Aztán körültekintett a sürü ködben. Irtózata kétségbeesésre változott és szilárd hangon mondta: Jobban tenné, ha velem jönne, kapitány, még mielőtt késő lenne. Ő itt van. Most már tudom a titkát. A tenger meg fog tőle védeni, ez a legbiztosabb menedék! Még mielőtt egy szót szólhattam vagy mozdulhattam volna, hogy megragadjam, a korlátra ugrott és a tengerbe vetette magát. Azt hiszem, hogy most már én is tudom a titkát. Ez a boldogtalan őrült pusztitotta el egytől-egyig az embereket és most követte őket a sirba. Az Ur legyen velem! Miként adjam számon ezeket a borzalmakat, ha a kikötőbe jutok? Ha kikötőbe! Vajjon jutok-e valaha?
Augusztus 4.
Folyton sürü köd, a melyen a kelő nap nem bir áthatolni. Nem mertem lemenni. Nem mertem elhagyni a kormányt. Igy hát itt maradtam egész éjjel és az éj homályában én is láttam azt a valamit – valakit! Az ég irgalmazzon, de a kormányosnak igaza volt, hogy a tengerbe vetette magát. Jobb meghalni elszántan, meghalni tengerészhez méltón a kék vizbe temetkezve, mint… de én kapitány vagyok és nem szabad elhagynom a hajómat. De kifogok ezen az eleven ördögön vagy szörnyetegen, mert a kerékhez kötöm a kezemet, ha erőm csökkenni kezd és a kezemmel együtt oda kötöm azt is, a mit ő nem mer megérinteni és aztán jó vagy rossz szélben, de megmentem a lelkem üdvösségét és becsületemet, mint hajóskapitány. Gyöngülni kezdek és az éj közeledik. Ha ő még egyszer szembe néz velem, tán nem lesz időm a cselekvésre… ha hajótörést szenvedünk, ezt az üveget tán megtalálják és a kik megtalálják, tán megértenek. Ha nem… nos hát akkor is tudják az emberek, hogy eleget tettem a kötelességemnek. Az Uristen, a Szüz Mária és az ég minden szentjei segitsenek egy szegény tudatlan embernek, a ki kötelességének iparkodott eleget tenni.
Eddig volt az irás és nem tovább. Hogy ki követte el a gyilkosságokat, azt bizonyosan senki sem tudná megmondani.
A közvélemény a kapitányt valóságos hősnek tekinti és diszes temetésben akarják részesiteni. Már is elhatározták, hogy a testét, az összes csónakok kiséretében fölviszik az Eszk folyón egy darabig. Aztán visszakerülnek vele és az apátsághoz vezető lépcsőkön fölviszik és a régi temetőbe teszik örök nyugalomba. Már több mint 100 csónaknak a gazdája beiratkozott, a kik a kiséretben részt akarnak venni.
A megugrott nagy kutyának nem akadtak nyomára, a mit nagyon sajnálnak és én meg vagyok győződve róla, hogy a közvélemény mai föllendülésében a város fogadná örökbe a dögöt. Holnap lesz a temetés és ezzel vége szakad a nagy Oceán emez ujabb miszteriumának.
Murray Minna naplója.
Augusztus 8.
Lucy egész éjjel nyugtalankodott és én sem tudtam aludni. Félelmes volt a vihar és a mint végigsüvöltött a kéményeinken, borzongtam tőle. Különös, hogy Lucy nem ébredt föl. De kétszer fölkelt s felöltözködött. Szerencsére mind a kétszer idején fölébredtem és sikerült levetköztetnem a nélkül, hogy fölébredt volna és visszafektetnem az ágyba. Sajátságos tünemény ez az alvajárás, mert mihelyt, bármely módon gátat vetnek az akaratának, fölhagy a szándékával, ha ugyan egyáltalán van valamely szándéka és visszatér az élet rendes kerékvágásába.
Korán reggel fölkeltünk mind a ketten és lementünk a kikötőbe együtt, megnézni, hogy nem történt-e valami az éjjel. Nagyon kevés emberrel találkoztunk és noha ragyogott a nap és a levegő tiszta és fris volt, a haragos fehér tarajos hullámok még mindig zuhogtak be a kikötő keskeny nyilásán. Nagyon örültem a gondolatnak, hogy Jonathán nem volt tengeren az elmult éjjel, hanem szárazföldön. De hát tulajdonképpen szárazon van-e vagy vizen? Hol van? És mit csinál? Borzasztóan nyugtalankodom miatta. Csak tudnám, hogy mitévő legyek és csak tehetnék valamit!
Augusztus 10.
A szegény hajóskapitány temetése nagyon megható volt ma. Az összes csónakok kisérték és koporsóját hajóskapitányok hozták föl a lépcsőzeten a temetőbe. Lucy velem volt és korán elfoglaltuk rendes ülésünket és gyönyörüen láttuk az egész processziót. A szegény embert közel a mi rendes ülésünkhöz tették örök nyugalomra. Szegény Lucy nagyon izgatottnak látszott. Az egész idő alatt nyugtalan volt és rosszul nézett ki. És én nem gondolhatok egyebet, mint hogy az alvajárás nagyon kimeriti. Egyben nagyon különös: Nem akarja belátni, hogy okunk lenne a nyugtalankodásra. Vagy ha volna is, hát ő maga sem érti, hogy mi. Izgatottságunkat még az én öreg barátom halálának hire is fokozta, a kit ma korán reggel halva találtak a mi kedvenc ülésünkön tört nyakcsigolyával. A doktor állitása szerint valamely ijedtség következtében hátra kellett esnie a padon, mert a félelemnek és rémületnek olyan kifejezése fagyott az arcára, a melynek láttára még a férfiak is borzadoztak. Szegény öreg ember! Talán a halált magát látta holdokló szemeivel! Lucy oly édes és érzékeny, hogy mindent jobban érez, mint más emberek. Épp most egészen kikelt magából egy csekélység miatt, a melyre én alig ügyeltem, noha én is nagyon szeretem az állatokat. A halászok egyike, a kit gyakran láttunk ide feljönni hogy a halászbárkák jöttét lesse, magával hozta a kutyáját is a temetésre. A kutya máskor is rendesen vele volt. Mind a ketten nagyon csendesen szoktak viselkedni és én soha sem láttam az embert haragudni és soha sem hallottam a kutyát ugatni. A szertartás alatt a kutya nem akart a gazdájához jönni, a ki velünk volt a padon, de néhány ölnyire maradt tőle ugatva és vonitva. A gazdája először szeliden, aztán keményebben és végre haragosan szólongatta, de a kutya sem oda nem jött, sem az üvöltést nem hagyta abba. Valóságos dühbe esett, szemét vadul forgatta és a szőre ágaskodott, mint a macskának a farka, mikor támadni készül. Végre a gazdája is megharagudott, leugrott, fölrugta a kutyát, aztán nyakon ragadta és félig vonszolta, félig lökte a sirkőre, a melyre padunk erősitve volt. Abban a percben, hogy a követ érte, a szegény pára elcsöndesedett és remegni kezdett. Nem próbált elmenni, de lelapult remegve és félve és oly szánandó állapotában a rettegésnek, hogy én noha sikertelenül, de csititgatni próbáltam. Lucy, bár szintén nagyon sajnálta, nem próbálta megérinteni a kutyát, csak az irtózatnak egy nemével nézte. Attól tartok, hogy tulságosan érzékeny lelkü, hogysem baj nélkül haladjon az élet utain. Meg vagyok róla győződve, hogy erről fog álmodni az éjjel. A dolgok csodás halmozódása – halottkéz által a kikötőbe kormányzott hajó, a kormányrudhoz feszülettel és olvasóval a kezében kötözött kapitány; a megható temetés; a kutya, a mely majd dühödt, majd pedig félelemben remegő, – mindez bő anyagot fog szolgáltatni álmainak.
Legjobb lesz, ha nem hagyom lefeküdni, mig testileg jól ki nem fárasztom. Elviszem őt egy hosszu sétára a tenger mentén, hogy ne legyen kedve még éjjel álmában is járni.