Drakula: angol regény

Levél Harkerné Minna Westenra Lucy-nek.

Budapest, aug. 24.

Legédesebb Lucym. Tudom, hogy alig várod, hogy hirül adjam a velem történteket, a mióta a Whitby vasutállomástól elváltunk egymástól. Az utamról csak annyit irhatok édes, hogy szerencsésen ideérkeztem. Nem emlékszem semmire sem, mert mindig csak Jonathánra gondoltam és arra, hogy mentül hamarabb ide érjek. Az én drágámat nagyon gyöngének, sápadtnak és megfogyottnak találtam. Szeméből kihalt a határozottság és a fény és arcából kiveszett a nyugodt méltóság, a melyet annyira szerettem benne. Csak romja annak, a mi volt és nem emlékszik semmire sem, a mi jó ideje történt vele. Agata nővér, a ki egy áldott jó teremtés és született betegápoló, azt mondja, hogy iszonyu dolgokról beszélt, a mig magán kivül volt. Nagyon szerettem volna tudni, hogy miről, de a jó lélek csak keresztett vetett és azt mondta, hogy soha sem fogná elárulni, mert a mit a beteg félre beszél, az az Ur Isten titka és ha az ápolónő hivatásánál fogva meg is hallja, tiszteletben kell tartania a titkot. Most is a betegem ágya mellett ülök, hogy az arcát láthassam, a mig alszik. Most ébredez!… Alig ébredt a kabátját kérte tőlem, hogy a zsebjéből szeretne valamit kivenni. Agáta nővér kérésemre előhozta, minden holmiját. Köztük volt a jegyző könyve és én éppen el akartam kérni tőle, gondolva, hogy abban nyomára akadok betegsége okának, midőn ő nagyon komolyan igy szólt hozzám.

– Minna maga tudja édes az én fölfogásomat a férj és feleség közti bizalomra vonatkozólag. Nem szabad, hogy titok legyen közöttük. Én igen nagy megrázkodáson mentem keresztül és ha rá probálok emlékezni, hogy mi is volt tulajdonképpen, érzem, hogy a fejem szédül és nem tudom, hogy igaz volt-e mindaz, vagy csak egy őrült ember álma. Maga tudja, hogy agyvelő lázam volt és ez annyit tesz, mint őrültnek lenni. A titkomat ez a könyv őrzi, de én nem akarok bele nézni. Ujra akarom az életet kezdeni, az esküvőnkkel. Itt a könyv Minna, fogja és tegye el, ha akarja, elolvashatja, de nekem soha se szóljon róla, ha csak valamikor a kötelesség nem parancsolja, hogy visszatérjünk azokhoz a keserü órákhoz, a melyeket akár őrülten, akár józanon ide bejegyeztem. Ezzel kimerülten dült vissza és én a vánkosa alá dugtam a könyvet és megcsókoltam őt. Agata nővért a fejedelem asszonyhoz küldtem, azzal a kérelemmel, hogy esküvőnket délután megtarthassuk, várom a feleletet.

A nővér visszajött és hirül hozta, hogy elküldtek az angol egyház papjáért. Egy óra mulva lesz az esküvő.

Lucy az idő érkezett és elmult. A hangulatom nagyon ünnepi, de nagyon-nagyon boldog. Jonathán felült az ágyban, vánkosokkal megtámogatva. Hanem azért az igent szilárdan és erősen mondta ki. Én alig birtam szólni, a szivem annyira tele volt, hogy még az az egypár szó is fojtogatta a torkomat. Az apácák oly kedvesek voltak soha, sohasem fogom elfelejteni. Midőn a pap és az apácák egyedül hagytak a férjemmel – a Lucy először irom le ezt a szót „férjem“ – egyedül hagytak férjemmel, kivettem naplóját vánkosa alól, fehér papirosba burkoltam, egy kis kék szalaggal, a mit a nyakamon szoktam viselni, átkötöttem és a kötést a mátkagyürümmel pecsételtem le. Azután megcsókoltam, megmutattam a férjemnek és azt mondtam neki, hogy ugy fogom tartani, mint külső s látható jelét annak, hogy teljes életünkben megbizunk egymásba. És hogy soha sem fogom kinyitni, ha csak ő vagy a kötelesség nem parancsolja. Ekkor ő kezébe fogta a kezemet és Lucy először fogta meg a felesége kezét és azt mondta, hegy én a legdrágább asszonyka vagyok a világon és hogy szivesen átélné még egyszer a multat, ha engemet kellene vele megnyerni.

Nos drágám, mit felelhettem volna minderre? Csak azt mondhattam neki, hogy én vagyok a világ legboldogabb asszonya és hogy semmit sem adhatok neki, magamon, az életemen és bizodalmamon kivül és hogy ezekkel együtt szerelmemet és hüségemet életem hátralévő napjaira. És édesem, mikor ő megcsókolt és magához vont gyönge kezeivel, ugy éreztem, mintha igazán csak most esküdtünk volna meg.

– Lucy édes, tudod-e, hogy miért mondom el mindezt neked? Nem csak azért, mert jól esik elmondanom, hanem mert téged mindig nagyon szerettelek és most is szeretlek. Nekem esett osztályrészül, hogy a te barátod és vezetőd legyek, mikor az iskolából az életre készültél. Drágám, adja a jó Isten, hogy az életed mindig olyan legyen, a milyennek most igérkezik, tele napfénynyel, zord szelek nélkül. Remélem, hogy mindig oly boldog lész, a milyen boldog vagyok én most. Isten veled drágám, nem irok tovább, mert Jonathán ébredez és nekem a férjemhez kell sietnem. A te szeretö

Harkerné Minnád.

Levél, Westenra Lucy, Harkerné Minnának.

Whithy, aug. 30.

Szeretett Minnám!

Tenger ölelést és millió csókot és minél hamarébb siessetek vissza férjeddel az édes hazába. Szeretném, ha ugy jöhetnétek meg, hogy még velünk lehetnétek itt egy ideig. Ez a jó levegő épp oly gyorsan helyreállitaná férjedet, mint a hogy engem helyreállitott, Olyan étvágyam van, mint egy saskeselyünek, tele vagyok élettel és kitünően alszom. Örülni fogsz, ha megirom, hogy teljesen abba hagytam az alvajárást. Egy hét óta ki nem mozdultam az ágyamból reggelig, ha egyszer lefeküdtem. Artur azt állitja, hogy hizom. Igaz el is felejtettem megmondani, hogy Artur itt van. Nagyszerüeket kocsikázunk, sétálunk, lovagolunk, evezünk, teniszezünk és halászunk együtt. És én jobban szeretem őt, mint valaha. Ő is azt mondja, hogy jobban szeret, mint akkor, de ezt nem hiszem el neki, mert akkor azt mondta, hogy annyira szeret, hogy már jobban nem is szerethetne. De hát ez ostobaság. Már megint itt van és hiv, hogy menjek vele. Hát nem irhat többet a te szerető

Lucyd.

P. S. A mama csókoltat, mintha egy kicsit jobban volna szegény.

P. P. S. Igaz, szeptember 28-án lesz az esküvőnk.

Seward doktor naplója.

Augusztus 20.

Renfield esete mind érdekesebb lesz. Most már annyira le csöndesedett, hogy kitörései közben pihenőket tart. A kitörését követő egész héten folyton dühöngött. Aztán egyik éjjelen épp hold feljöttekor elcsöndesedett és csak magában mormogta: – Most már várhatok; Most már várhatok. Az ápoló feljött jelenteni és én azonnal lesiettem hozzá. Még mindig a kényszerzubbonyban és a kipárnázott szobában volt, de elborult arca kissé megenyhült és a szemei visszanyerték régi, könyörgő, majdnem azt mondhatnám, hizelgő szelidségüket. Én meg voltam elégedve az állapotával és meghagytam, hogy szabaditsák föl. Az ápolók haboztak, de végül ellenkezés nélkül engedtek az akaratomnak. Sajátságos, hogy a betegnek észre kellett venni bizalmatlanságukat, mert egészen közel lépve hozzám suttogva mondta, mialatt lopva mindig szemmel tartotta őket.

– Azok azt hiszik, hogy én bánthatnám magát! Képzelje, hogy én bánthatnám magát. A bolondok!

Valóban szinte jól esett, hogy még ennek a szegény embernek az elméjében is előnyben voltam a többiek fölött. De azért nem értettem meg egészen a gondolatai menetét: Vajjon ugy vegyem-e, hogy magához tart hasonlónak és hogy igy mint egy összetartozónak vél bennünket, vagy pedig valami oly nagy jót vár tőlem, hogy okvetetlen szüksége van az én jólétemre. Majd máskor kitalálom. Ma este betegen nem akar beszélni. Még csak egy kis cica vagy egy jó nagy macskának az ajánlata sem csábitotta szóra. Csak annyit mondott, mit bánom én a macskákat. Most egészen más gondom van. Most már várhatok. Várhatok.

Egy kis idő mulva magára hagytam. Az ápoló azt mondja, hogy csöndesen viselkedett egész hajnal előttig, de ekkor nyugtalankodni kezdett, mind izgatottabb lett és végre annyira dühöngött, hogy ennek következtében ájulásba esett.

Három éjjel egymásután ugyan igy történt. Izgatott és dühöng egész nap, aztán a hold keltétől nap keltéig csöndes. Bárcsak a nyomára tudnék akadni az oknak. Majdnem ugy látszik, mintha valamely muló befolyás alatt állna. Szerencsés gondolat. Ma éjjel a józan ész fogjon ki az őrültön. Egyszer már megszökött a segitségünk nélkül. Ma éjjel hadd szökjék meg a segitségünkkel. Módot adunk neki a szükésre és készen tartjuk az embereinket, hogy szükség esetén nyomon kövessék.

Augusztus 23.

Mindig a váratlan történik. Madarunk mihelyt nyitva látta a kalitot, nem akart röpülni, ugy, hogy minden készülődésünk kárba veszett. De annyit legalább mégis megtudtunk, hogy a nyugodtsága egy bizonyos ideig eltart, legalább ezután néhány órára föloldozhatjuk a kötelékeit. Meghagytam az éjjeli felügyelőnek, hogy a mint elcsöndesedik, csak zárják a kipárnázott szobába, de kényszerzubbony nélkül és hagyják ugy napkelte előtt egy óráig. A szegény ördög teste élvezni fogja a megkönnyebbülést, ha az elméje nem képes is méltányolni. Hallga! Mi történt! A váratlan ismét! Hivnak; Betegem ismét megszökött.

Később. – Még egy éjjeli kaland. Renfield szépen megvárta, mikor az inspekciós orvos a szobába lépett. Ekkor mellette hirtelen kirobant és végig a folyóson, az ápolókért küldtem, hogy kövessük. Ismét az elhagyott ház udvarára ment és ugyanazon a helyen találtuk meg az ódon kápolna ajtajához lapulva. Mikor engem meglátott, dühbe esett és ha az ápolók idején meg nem ragadják, bizony Isten megölt volna. A mint megfogtuk, különös dolog történt, először kétszeres erővel küzködött, de egyszerre csak teljesen lecsillapult. Én ösztönszerüleg körülnéztem, de semmit sem láthattam. Ekkor a beteg szemének pillantását fogtam föl és követtem, de semmit sem láttam, a mint a holdvilág sütötte levegő égbe bámult, kivéve egy óriás denevért, a mely kisérteties csöndben lebegett nyugat felé. A denevér rendesen körben repked és csapkodja a szárnyait, de ez az egy egyenes irányt tartott, mintha tudná, hogy hová és hogy miért igyekszik. A betegem mind nyugodtabb lett és egyszer csak azt mondta:

– Nem szükséges, hogy megkötöztessem. Megyek magamtól csöndesen. – Minden baj nélkül visszajöttünk a házba, de én érzem, mintha valami veszedelmet rejtne ez a nyugalom és nem egyhamar fogom elfelejteni ezt az éjszakát.

Westenra Lucy naplója.

Hillingham, aug. 24.

Utánozni fogom Minnát és én is naplót irok. Akkor aztán megbeszélhetünk mindent, ha ismét találkozunk. Vajjon mikor találkozunk ujra. Bár csak velem lehetne most is, én olyan boldogtalannak érzem magamat. Mult éjjel, mintha ismét épp ugy álmodtam volna, mint Whitbyben szoktam. Talán a levegőváltozás teszi, vagy az, hogy ismét itthon vagyunk. Mindez oly homályos és borzalmas nekem, mert semmire sem birok emlékezni. De telve vagyok egy bizonytalan félelemmel s olyan gyöngének és kimerültnek érzem magamat. Mikor Artur ma villásreggelire jött, szinte elbusulta magát, a mikor meglátott és én sem birtam jókedvet mutatni. Vajjon nem alhatnám anyám szobájában, ez éjjel megpróbálom, tán megengedi.

Aug. 26.

Ismét egy rossz éjszaka. A mama nem igen hajlott a kérésemre. Ő maga sem jól érzi magát és nyilván attól fél, hogy megzavarná az álmomat. Ébren próbáltam maradni és egy darabig sikerült is. De mikor az óra éjfélt ütött, fölriadtam a neszre, hát ugylátszik, mégis elszunyadtam. Valami kaparást és csapkodást hallottam az ablakomon, de nem törődtem vele és minthogy egyébre nem emlékszem, valószinü, hogy rögtön ismét elaludtam. Ismét rossz álmaim voltak. De csak emlékezni tudnék rájuk. Ma reggel szörnyü gyönge vagyok, az arcom kisértetiesen sápadt és a torkom fáj, valami baja lehet a tüdőmnek, mert valahogy mintha soha sem birnék elég levegőt kapni. Iparkodnom kell jó kedvünek lennem, mire Artur jön, különben tudom, hogy kétségbe esik sápadt, rossz szinem miatt.

Levél Helmwood Artur Seward drnak.

Albemarle hotel aug. 31.

Kedves Jack! Egy szivességre akarlak kérni. Lucy beteg; vagyis nincs valami különös baja, de borzasztó rossz szinben van és minden nap rosszabbul lesz. Én kérdeztem tőle, hogy nincs-e valami baja; nem merem az édesanyját kérdezni, mert nem akarom az öreg asszonyt, a ki szintén nagyon beteg, a leánya miatt nyugtalanitani. Westenráné megvallotta nekem, hogy napjai megszámlálvák (szivbajos) noha szegény Lucy mit sem tud erről. Meg vagyok róla győződve, hogy valami bántja az én kedves kis menyasszonyomat. Félőrülté tesz, ha rágondolok; és elszorul a szivem, ha rá nézek; én megmondtam neki, hogy téged meg foglak kérni, hogy nézd meg és noha eleinte vonakodott – tudom is, hogy miért szegény pajtás – végre is beleegyezett. Tudom, hogy fájdalmas föladat lesz neked kedves jó barátom, de az ő kedvéért történik és nem szabad haboznom a kéréssel, sem neked a cselekvéssel. Holnap déli két órakor eredj villásreggelire Hillinghamba, nehogy Westenráné gyanut kapjon és villásreggeli után Lucy módját fogja ejteni, hogy egyedül lehessetek. Én benézek teára és aztán együtt távozhatunk. Én roppant tele vagyok aggodalommal és tanácskozni szeretnék veled, mihelyt csak lehet azután, hogy Lucyt láttad. Kérlek, el ne maradj!

Artur.

Távirat Helmwood Artur Seward drnak.

Szeptember 1.

Atyámhoz hivtak, a ki rosszabbul van. Levél megy. Irj kimeritőn ma esti postával Ringbe. Ha kell, táviratoz.

Levél Seward dr. Helmwood Arturnak

Szeptember 2.

Kedves öreg pajtás!

A mi Westenra kisasszony egészségét illeti, sietek veled azonnal tudatni, hogy véleményem szerint semmiféle általam ismert betegségben nem szenved. Hanem azért meg kell mondanom, hogy egyáltalán nem vagyok megelégedve a kinézésével: Fájdalom, de nagyon különböző attól, a mi volt, mikor utoljára láttam. Természetesen, nem szabad felejtened, hogy nem volt alkalmam olyan alapos vizsgálatra, a milyet szerettem volna. Kölcsönös barátságunk mintegy akadálya ennek, a melyet sem az orvosi tudomány, sem a szokás nem tud leküzdeni. Legjobb tán, ha elmondom neked pontosan, mi történt, rád bizva, hogy egy bizonyos mértékig levon belőle a következtetéseid. Végül majd megmondom, hogy mit tettem és hogy még mit szándékozom tenni.

Westenra kisasszonyt látszólagos jókedvben találtam. Az édesanyja jelen volt és én pár pillanat alatt rájöttem, hogy minden igyekezete oda irányul, hogy édesanyját megnyugtassa és ne engedje aggságoskodni. Valószinüleg kitalálja, ha nem tudja is bizonyosan, hogy anyja a legnagyobb kiméletre szorul. Együtt villásreggeliztünk és minthogy mind a hárman becsületesen igyekeztünk, hát sikerült is végre egy kis igazi jókedvre szert tenni. Reggeli után Westenráné lepihent és Lucy egyedül maradt velem. A mig a cselédek jöttek-mentek, Lucy jókedve nem változott, de mihelyt az ajtó becsukódott mögöttük, lehullott róla az álarc és ő mély sóhajjal egy székre dülve, szemét befogta a kezével. Mihelyt láttam, hogy elkomolyodott, azonnal megragadtam az alkalmat, hogy kikérdezzem. Nagyon szeliden mondott ennyit:

– Nem mondhatom magának, hogy mennyire utálok magamról beszélni. Én figyelmeztettem őt, hogy az orvos titoktartásra van ugyan kötelezve, de hogy te nagyon komolyan aggódol az egészsége miatt Ő azonnal megértette szándékomat és egy szóval elintézte a dolgot.

Megmondhat Arturnak mindent, a mit akar. Én nem törődöm magammal, csupán csak vele! Igy hát teljesen szabad vagyok. Azt könnyen láthattam, hogy kissé vértelen, de egyáltalán nem láttam a sápkórnak a rendes jeleit és véletlenül csakugyan módomban volt vérének a minemüségéről meggyőződni, mert ablaknyitás közben a nehezen nyiló ablak kitört és megvágta az ujját. A sebzés csekély volt magában véve, de én fölhasználva az alkalmat, fölfogtam néhány csöpp vérét és analizáltam. A vér minősége tökéletesen rendes és magában véve erős egészségre enged következtetni. Egyébként is teljesen meggyőződtem róla, hogy testileg semmi ok nincs az agodalomra. De minthogy rossz kinézése nem lehet ok nélküli, arra a következtetésre jutottam, hogy lelkében, vagyis elméjében kell az oknak rejleni. Panaszkodik, hogy néha alig tud lélegzetet venni, – hogy mélyen, kábultan alszik, – hogy rossz álmok gyötrik, de a melyeknek a lényegére nem bir visszaemlékezni. Azt mondja, hogy gyermek korában álmában gyakran járkálni szokott és hogy mig Whitbyben tartózkodtak, visszaesett ebbe a gyermekkori rossz szokásába és hogy egy izben egész a keleti sziklacsucson levő temetőig elsétált éjjel álmában és hogy Murray kisasszony találta meg ott és hozta haza, de azt állitja, hogy mostanában nem vett erőt rajta ez a szokása. Én nem vagyok tisztában az esettel és igy azt tettem, a mit legjobbnak véltem; irtam öreg mesteremnek és barátomnak, Van Helsing professzornak Amsterdamba, a ki többet tud az ilyen rejtélyes betegségekhez, mint bárki más a világon. Megkértem őt, hogy jőjjön át és minthogy azt mondtad, hogy minden a te költségedre menjen, hát megirtam neki, hogy ki vagy és milyen viszonyban Westenra kisasszonynyal. Van Helsing látszólag igen önkényes ember, de ez csak onnan ered, mert tudja, hogy a miről beszél, azt jobban tudja bárki másnál. Ő nagy filozófus és metafizikus és egyik legelőrehaladottabb tudósa korának; e mellett azt hiszem, a legnyiltabb jellemü ember. Mindez kapcsolatban vas idegzetével, jéghideg nyugalommal, legyőzhetetlen akarattal, önuralommal és türelemmel – és a legjobb szivvel, a mely valaha dobogott – teszi őt képessé arra a nemes föladatra, az emberiség szolgálatában, a melynek teóriában és praxisban egyaránt megfelel, mert nézetei épp oly tág körüek, mint mindent fölölelő szimpatiája. Ezért mondom el mindezt neked, hogy lásd, hogy miért van benne oly nagy bizodalmam. Tudom, hogy Van Helsing valamely személyes oknál fogva bármit is megtenne a kedvemért. Kértem, hogy azonnal jöjjön. Holnap ismét látni fogom Westenra kisasszonyt. Stoveéknál fogunk találkozni, nehogy anyját nyugtalanitsa ismételt látogatásom.

Hived és barátod

Seward John.

Levél, Van Helsing Ábrahám dr. Seward dr.-nak.

Szept. 2.

Kedves jó barátom!

Mikor megkaptam levelét, már megyek is barátomhoz. Jó szerencsében elhagyhatok épp most, a nélkül, hogy baj lenne nekik, a kik biztak bennem. Ha jó szerencse más volna, akkor rossz volna azoknak, a kik biztak, mert én jövök barátomhoz, a mikor hiv segiteni azokat, a kiket drágára tart. Mondja barátjának, hogy mikor akkor oly gyorsan kiszopta sebemből mérget, mit üszkös kés, mit másik barátunk, nagyon nervózus, elejtett, vágott, maga többet tett neki, mikor segitségem szükséges és maga hiv segitségre, mint sok minden nagy vagyonu tehetné. De öröm több tenni érte, maga barátjáért, az maga, a kihez én megyek. Kapjon szobákat nekem nagy Hotelben, hogy közel lehessek kezéhez és tessék ugy rendezni, hogy mi láthassuk az ifju hölgyet, nem nagyon későn holnap, mert meglehet, vissza kell ide fordulni még az éjjel. De ha szükség van, jövök megint három nap mulva és maradok hosszabban, ha muszáj. Addig Isten vele barátom John.

Van Helsing.

Levél. Seward dr., nagyságos Helmwood Arturnak.

Szept. 3.

Kedves Art, –

Van Helsing jött és ment. Eljött velem Hillinghamba és szerencsénkre Lucy gondoskodott róla, hogy anyja másutt villásreggelizzen és mi egyedül lehettünk vele. Van Helsing nagyon gondosan megvizsgálta a pacienst. Ő nekem fogja megmondani és én fogok neked tanácsolni, mert természetesen nem voltam végig jelen a vizsgálaton. Ő, attól tartok, hogy nagyon aggódik, de azt mondja, hogy gondolkoznia kell. Mikor barátságunkról szólottam neki és arról, hogy te teljesen megbizol a dologban, azt mondta: – Mondjon meg neki mindent, a mit maga gondol. Mondja meg neki, a mit én gondolok, ha maga ki tudja azt találni és ha akarja, nem én, nem tréfálok. Ez nem tréfa, de élet és halál, talán még több – kérdeztem, hogy mit akar ezzel, mondani, mert igen komolynak láttam, ez akkor volt, mikor vissza jöttünk a városba és ő egy csésze teát ivott, mielőtt visszaindult volna Amsterdamba.

De nem volt hajlandó többet mondani. Azért nem kell rá haragudni Artur, mert épp a zárkózottsága mutatja, hogy elméje minden erejét Lucy érdekében szedi össze. Meg lehetsz róla győződve, hogy elég világosan fog róla szólni, ha itt lesz ideje. Azt mondtam neki, hogy egész egyszerüen le fogom a számodra irni a betegnél tett látogatásunkat. De erre már alig figyelt, csak azt az észrevételt tette, hogy a korom Londonban most nem olyan alkalmatlan, mint az ő diákkorában volt.

De hogy a látogatásunkra térjek. Lucy jobb kedvü volt, mint a mikor először láttam és mindenesetre jobb szinben, mint akkor. Veszitett valamit kisérteties sápadtságából, a mi téged annyira megijesztett és a lélegzetvétele is rendes volt. Nagyon kedves volt az öreg professzor iránt (kedves, mint rendesen), noha én jól láthattam, hogy a szegény gyermeknek igen nagy megerőltetésébe kerül. Azt hiszem, Van Helsing is látta, mert észre vettem, azzal a szurós, éles pillantással figyelte, a melyet oly régóta ismertem. Aztán elkezdett mindenféléről beszélgetni, ki vévén magunkat és betegségeket és oly végtelen zsenialitással beszélt, hogy szegény Lucy tettetett élénksége valódivá változott. Azután minden látszólagos változás nélkül a beszélgetést a látogatására terelte és barátságosan kezdte:

Kedves fiatal kisasszony! Nekem azért van szerencsém látni, mert önt nagyon szeretik. Ez sok kedvesem, még akkor is, ha az volna, a mit én látok. Ők azt mondták nekem, hogy ön lent van jó kedvben és hogy krétaszin sápadt. Nekik azt mondtam én, püff neki! – ezzel az ujját csettintette rám és folytatta. De ön és én megmutatjuk nekik, hogy mekkorát tévedtek. Hogy tudna ő – és ezzel rám mutatott csontos ujjával – valamit fiatal hölgyekről? Ő csak az ő őrültjeit tudja, azokat hozza vissza boldogságra és azoknak, a kik szeretik őket. Az is nagyon sok és nagyon nagy dolog, ha ilyen boldogságot adunk valakinek. De az ifju hölgyek! Neki nincs felesége, nincs lánya és a fiatalok nem mondják meg magukat a fiatalnak, hanem csak az öregnek, mint én, a ki ismertem annyi szomoruságot és szomoruságoknak okait. Ugy drágám, el fogjuk őt küldeni szivni cigarettát a kertben, mig maga és én kicsit beszélgetünk csak magunknak. Én elértettem az intést és kint járkáltam föl és alá, mig nemsokára a professzor az ablakhoz jött és behivott. Nagyon komolynak látszott, de ezeket mondta: Én gondos vizsgálatot csináltam, de nem találtam betegség okát. Megegyezek magával, hogy nagyon sok vér elveszett, de ez volt, de nem most. De állapota semmit sem sápkóros. Kértem, küldje ide szobalányát, hogy egyet vagy kettőt kérdezzek, hogy véletlenül semmit se hagyjak ki. Nagyon jól tudom, mit fog mondani. És mégis van ok; mindig van oka mindennek. Muszáj haza menni és gondolkozni. Ön küld hozzám táviratot minden nap és ha van ok, ismét jövök. A betegség, mert nem egész jól lenni, betegség, engem érdekel és a kedves fiatal leány, ő is érdekel. Ő megbüvölt engem és érette, ha nem is magáért vagy betegségért, én jövök.

A mint már mondtam neked, ennél többet nem akart mondani, még akkor sem, mikor magunkra maradtunk. És igy kedves Artur, te is annyit tudsz, mint én magam. Én szigoruan fogok figyelni. Remélem, hogy szegény atyád jobban van. Borzasztó lehet, szegény barátom, a helyzeted két lény között, a ki mind a kettő drága szivednek. Tudom, hogy kötelességérzeted atyád mellett tart és helyes, hogy ott maradsz. Ha szükségesnek látnám, egy üzenettel azonnal Lucyhoz hivlak: azért ne aggódjál tulságosan, a mig nem hallasz felőlem.

Seward dr. naplója.

Szept. 4.

Zoophagous betegem még folyton ébrentartja érdeklődésünket. Azóta csak egy kitörése volt és ez tegnap, még pedig igen szokatlan időben. Épp mielőtt a delet elütötte volna, nyugtalankodni kezdett. Az ápoló ismerte a szimptomákat és azonnal segitséget hivott. Szerencséjére az emberek futva jöttek és épp jókor értek, mert a mint a 12-őt elütötte, a beteg oly dühödt lett, hogy minden erejüket megfeszitve, alig birták lefogni. De alig öt perc mulva csöndesedni kezdett és végül egészen mélabus hangulatba csapott át, a melybe mindezideig megmaradt. Az ápoló azt mondja, hogy a visitásai, mig a kitörése tartott, valósággal borzalmat keltők voltak. Én alig győztem a többi betegeket megnyugtatni, a kiket üvöltéseivel megriasztott. De nem csodálom, hogy a betegekre ilyen hatással volt, mert azok a hangok még engem is izgattak, noha jó távol voltam tőlük. Most az ebéd utáni órája van az intézetnek és az én betegem egy sarokba huzódott, levert, bánatos arccal, tünődve valamin, a mit nem tudtunk belőle kivenni.

Később. – Ismét változás a betegemben. Öt órakor még egyszer benéztem hozzá és látszólag oly boldognak és elégedettnek találtam, mint azelőtt szokott lenni. Legyeket fogdosott és megette őket, pontosan számon tartva fogásait, egy, a körmével az ajtószárfán a párnázott falközeiben tett jegyzéssel. Mikor meglátott, elejbém jött, bocsánatot kért rossz magaviseletéért és alázatos, hizelgő modorban könyörgött, hogy engedjem vissza menni a szobájába és adassam neki vissza a jegyzőkönyvét. Én jónak láttam a kedvében járni, most hát ismét a szobájában van, nyitott ablak mellett. A teájába való cukrot az ablakdeszkára szórta és a legyek csak ugy tódulnak be hozzá. De most nem eszi meg őket, hanem skatulyába rakja, mint azelőtt szokta és már fürkészi a szobája sarkait, hogy pókokat találjon. Én beszéltetni próbáltam az elmult napokról, mert roppant nagy hasznát venném, ha gondolatának a fonalát valahogy megkaphatnám. De nem sikerült. Egy vagy két percig nagyon busan nézett, aztán különös hangon, mintha inkább magának, mint nekem beszélne, igy szólt:

– Vége mindennek! Vége mindennek, ő elhagyott engem. Most már semmi reményem, hacsak magam meg nem tudom tenni!

Aztán hirtelen felém fordulva, határozott hangon mondta: Doktor, nem volna szives nekem kissé több cukrot adatni? Én azt hiszem, hogy az nagyon jól esnék nekem.

Igen és a legyeknek? – kérdeztem én.

Igen! A legyek is szeretik, én pedig szeretem a legyeket; ennél fogva nekem esik jól. – És még vannak emberek, a kik azt mondják, hogy az őrültek nem tudnak következtetni. Dupla porció cukrot rendeltem neki, a mi oly boldoggá tette, hogy tán senkivel sem cserélt volna a világon. Csak nyitját tudnám lelni az elméjének.

Éjfél. – Ujabb változás a betegemben. Westenra kisasszonyt látogattam meg, a kit sokkal jobb szinben találtam és onnan visszaérkezve, a kapunkban álltam meg, a napnyugtát bámulva, mikor ujra hallottam a beteg üvöltését. Minthogy szobája a háznak ezen az oldalán van, sokkal jobban hallottam, mint reggel. Épp akkor értem a szobájába, mikor a nap lement és ablakából láttam, vörös korongját letünni. Minél lejebb ért a nap, betegem izgatottsága gyöngébb lett és a mint végképp letünt, kicsuszott az ápolók kezei közül és élettelen tömeg gyanánt terült el a földön. Igazán bámulatos, hogy mily gyorsan szedi össze magát néha az ilyen őrült, mert néhány pillanat mulva egészen nyugodtan kelt föl és nézett maga körül. Én intettem az ápolóknak, hogy huzódjanak vissza, mert kiváncsi voltam, mit fog tenni. Ő egyenesen az ablakhoz ment, lesöpörte a cukrot, azután fogta a legyes skatulyát, kinyitotta és kidobta az ablakon, azután gondosan bezárta az ablakát, átment az ágyához és leült.

Mindez nagyon meglepett és kérdeztem tőle: Hát már nem akar többet legyeket tartani?

– Nem, felelt ő. Meguntam ezt a sok ostobaságot!

Igazán érdekes tanulmány. Vajjon mi lehetett az oka annak, hogy kitörése ma délben és napnyugtakor lepte meg. Vajjon lehet-e a napnak is bizonyos időszakokban káros befolyása némely természetekre, mint a milyen rendesen a holdnak szokott lenni? Majd meglássuk.

Távirat, Seward dr. London – Van Helsing drnak Amsterdamban. Szept. 4. – Betegünk ma is még jobban van.

Távirat, Seward dr. London – Van Helsing drnak Amsterdamban. Szept. 5. – Betegünk sokkal jobban van. Jó étvágy. Nyugodt álom. Jó kedv. Kitünő szin.

Távirat, Seward dr. London – Van Helsing drnak Amsterdam. Szept. 6. – Iszonyu változás rosszabbra. Pillanatnyi késedelem nélkül, azonnal jőjjön. Helmwoodot nem értesitem, mig nem beszéltem önnel.