X.
Levél Seward dr. nagys. Helmwood Arturnak.
Szept. 6.
Kedves Artur!
Ma nem mondhatok jó ujságot. Lucy ma reggel kissé vissza esett. De ebből legalább ez az egy jó következett, hogy édes anyja nyugtalankodni kezdett miatta. Megragadtam az alkalmat arra, hogy megmondjam neki, hogy öreg tanárom Van Helsing, a nagy specialista hosszabb látogatással szándékozik engem megtisztelni és hogy ha megengedi, tanácsul hivom és vele egyetértve fogok Lucy bajának kezeléséhez, igy aztán most már szabadon jöhetünk-mehetünk a nélkül, hogy tulságos aggodalomba ejtsük az öreg asszonyt, a kit egy hirtelen ijjedtség vagy rázkódás sirba dönthetne, a mi viszont Lucyra nézve válhatnék veszedelmessé, jelenlegi elgyengült állapotában. Látod, kedves öreg pajtás, hogy mily nehézségekkel vagyunk körülvéve; de Isten segitségével le fogjuk valamennyit győzni. Ha kell, ismét irok, ha nem kapsz tőlem levelet, tudni fogod, hogy nincs fontosabb mondani valóm. Sietve a te hü barátod
Seward John.
Seward dr. naplója.
Szept. 7.
Az első, a mit Van Helsing tőlem kérdezett, mikor a vasuti kocsiból kiszállott, ez volt:
– Mondott maga valamit a mi fiatal barátunknak, az ő vőlegényének?
– Nem mondtam semmit sem, – feleltem én. – Vártam, mig önnel beszélhetek, a mint ezt meg is táviratoztam önnek. Csak egy levelet irtam neki, melyben tudtára adtam, hogy önt ismét hivtam, minthogy Westenra kisasszony nem érzi magát olyan jól, mint szeretném és hogy ismét irni fogok neki, ha szükségét látom.
– Helyes barátom, mondta ő, nagyon helyes! Jobb, ha meg nem tudja, talán soha sem fogja megtudni. Én kivánnám, hogy ugy legyen, de azért ha szükség lenne, akkor ő meg fog mindent tudni. És kedves, jó barátom John, engedje, hogy magát is intsem. Maga őrült emberekkel bánik. Minden ember őrült egy vagy más módon; és valamint óvatosan bánik a maga őrült embereivel, azon módon bánjék az Uristen őrült embereivel, a világ többi részével. Maga nem mondja meg az őrült embereinek, hogy mit csinál vagy miért csinálja; nem mondja meg nekik, hogy mit gondol. Maga meg én még most itt és itt fogjuk tartani, a mit tudunk.
– Kezével a szivem táját és a homlokomat érintette és saját magán is. Nekem meg van most a magam gondolata. Majd később kitárom magának.
– Miért nem most mindjárt! Kérdeztem én. Jobb lenne most, hátha valamely határozatra juthatnánk. Ő rám nézett és igy szólt:
– Kedves barátom John, nem elég, ha a szem el van vetve és ki van kelve, meg is kell annak érni. Aztán nagyon komolyan folytatta:
– Maga mindig igen gondos diák volt és a maga jegyzőkönyve mindig teljebb volt mint a többié. Akkor csak tanitvány volt – most mester, és remélem hogy az akkori jó szokását megőrizte. Ne feledje barátom, hogy a tudás erősebb az emlékezésnél és soha sem szabad e gyöngébre biznunk. De ha nem őrizte is meg jó szokását, ez az eset, a mi kedves szép kisasszonyunk esete olyan a mely esetleg – csak azt mondom hogy esetleg – nekünk és másoknak is rendkivül tanulságokkal fog szolgálni. Jól jegyezzen mindent. Semmi sem csekély. Tanácslom, hogy még a kétségeit és föltevéseit is jegyezze. Későbben érdekes lehet magának látni, hogy mily igaz volt gyanakodása. A balsiker tanit bennünket, nem a siker!
Mikor Lucy szimptomáit fejtegettem – ugyanolyanok, mint eddig, csakhogy sokkal fokozottabb mértékben – igen komolyan nézett, de nem szólt semmit. Magával hozott egy táskát, tele mindenféle szerszámmal és orvosszerekkel. Mikor megérkeztünk, Lucy anyja fogadott bennünket.
Nyugtalan volt, de nem annyira, mint féltem, hogy lesz. A természet valamely nagylelkü hangulatában gondoskodott róla, hogy még a halál borzalmainak is legyen valamely ellenszere. Itt például, Lucy anyjának esetében, a hol egy felindulás végzetessé válhatott volna, a természet ugy intézkedett, hogy egy vagy más oknál fogva semmi, a mi nem közvetetlen rá magára vonatkozott, még az imádásig szeretett leányának rettenetes elváltozása sem látszott őt különösebben érinteni. Ha ez egy felsőbb rend által létrehozott önzés, akkor tartózkodnunk kell, mielőtt valakit az egoizmus vétkében bünösnek itélünk, mert mélyebben gyökerező okai lehetnek, mint a milyenről tudomással birhatunk.
Én a lélek betegségének eme fázisáról szerzett tapasztalataimra támaszkodva, megtiltottam Lucy anyjának, hogy sokat legyen beteg lánya körül, vagy csak többet is törődjék betegségével az elkerülhetetlenül szükségesnél. Ő készséggel megnyugodott rendelkezésemben, oly készséggel, hogy én ismét világosan láttam a természet ösztönét müködni az életért. Van Helsinget és engem Lucy szobájába vezettek. Én megdöbbentem tegnap, a mikor láttam őt, de ma valósággal megirtóztam. Kisérteties, kréta fehér volt a szine; a pirosság a szája széléből és az inyéből is eltünt, arccsontjai kiállók, lélegzetét pedig fájdalmas volt látni és hallani egyaránt. Van Helsing arca megkeményedett, mint a márvány, szemöldöke pedig ugy összehuzódott, hogy csaknem találkozott az orra fölött. Lucy mozdulatlanul feküdt és annyi ereje sem volt, hogy megszólaljon, igy hát egy ideig szótlanul állottunk mi is. Aztán Van Helsing intett nekem és mind a ketten csöndesen kimentünk a szobából. A mint bezárult mögöttünk az ajtó, gyors léptekkel ment a folyosón végig a következő ajtóig, a melyet nyitva találtunk. Oda gyorsan behuzott magával és betette az ajtót. Istenem! szólt – ez rettenetes! Nincs vesztegetni való időnk. Meg fog halni vér hiányában, a mely rendben tartsa a sziv müködéset. Vérátömlést kell eszközölnünk, de azonnal. Az önét vagy az enyimet vegyük?
– Én fiatalabb és erősebb vagyok, tanár ur, engedje, hogy az enyémet.
– Jó, készüljön azonnal. Fölhozom a táskámat. El vagyok látva minden szükségessel.
Lementem vele és a mint mentünk, kopogtatást hallottunk az utcaajtón. Mikor leértünk, a szobalány épp ajtót nyitott és Artur lépett be rajta sietve. Hozzám rohant és izgatott suttogással mondta:
– Jack én oly félelemben vagyok. Leveled sorai közt igyekeztem olvasni és halálos aggodalomba estem. Atyám egy kicsit jobban van, hát gondoltam, hogy átjövök, hogy saját szememmel szerezzek meggyőződést. Ez az ur nem Van Helsing professzor ur? Oly hálás vagyok uram, hogy ön eljött! Mikor a professzor megpillantotta Arturt, az első pillanatban haragudott a roszkor jött alkalmatlankodón, de most, hogy jobban szemügyre vette hatalmas alakját és látta ifju duzzadó férfias erejét, a szeme fölragyogott. Minden halogatás nélkül, komolyan igy szólt hozzá a kezét kinyujtva:
– Uram ön jó időben jött. Ön a kedves kisasszonykának a vőlegénye. Ő roszul van, nagyon, igen, nagyon roszul van. Ne édes fiam, ne engedje magát igy. Mert Artur hirtelen elsáppadt és csaknem ájultan dölt egy székbe. Maga segithet rajta. Maga többet tehet érte, mint bárki más és az ön bátorságára van legnagyobb szükségünk.
– Mit tehetek én? – kérdezte Artur rekedten. – Mondja és én megteszem. Az életem az övé és szivesen adnám utolsó csöpp véremet is érte. – A professzornak erősen kifejlett érzéke van mindennek a humoros oldala iránt és ezt én jól kiéreztem Arturnak adott feleletéből.
– Kedves fiatal uracskám, annyit nem kivánok – nem kivánom az utolsó csöppet.
– Hát mit tegyek? – Artur szeme tüzelt és orcimpái remegtek fölindulásában. Van Helsing a vállára ütött. – Jöjjön! – szólt. – Ön férfiu – és nekünk férfiura van szükségünk. Ön többet ér, mint én vagy akár az én John barátom. – Artur zavarodottan bámult, mire a professzor szeliden magyarázni kezdte:
– Fiatal kisasszony rosszul van, nagyon rosszul van. Kell neki vér és vért kell neki kapni, vagy meghal. Barátom Jahn és én tanácskoztunk és elhatároztuk, hogy megkisértjük, a mit mi a vér átömlésének nevezünk – hogy áteresztünk teli erekből az üresekbe, a melyek sóvárognak érte. John akarta vérét adni, mivel hogy erősebb és fiatalabb, mint én – Artur ezt hallva, megragadta kezemet és némán szorongatta – de most, hogy ön itt van, maga még jobb, mint mi, akár a fiatal, akár az öreg, a kik sokat dolgoznak gondolatok világában. A mi idegeink nem olyan nyugodtak; a mi vérünk nem olyan fris, mint a magáé! – Artur feléje fordult és azt mondta:
– Oh, hogy ha tudná, hogy mily szivesen halnék meg érte, hát megértené, hogy…
Elakadt, mert elfuladt szegénynek a hangja.
– Jó fiu! – szólt Van Helsing. – A nem messze lévő jövőben ön boldog lesz, hogy megtett mindent azért, a kit szeret. Most jöjjön és hallgassan. Megcsókolhatja őt egyszer, mielőtt hozzá fogunk a dologhoz, de aztán el kell menni és távozni kell intésemre. Szót sem a mamának, hisz ön tudja, hogy miért! Nem szabad megijedni neki, pedig ha ezt tudná, megrettenne. Jöjjön!
Mind fölmentünk Lucy szobájába. Artur kérésünkre eleinte a folyosón maradt. Lucy megforditotta a fejét és ránk nézett, de nem szólt semmit sem. Nem aludt, de nem volt annyi ereje, hogy szóljon. Csak a szeme beszélt.
Van Helsing egyet-mást kivett a táskájából és egy félreeső asztalkára rakta szem elől. Aztán valami altatót vegyitett, az ágyhoz lépett és tréfásan szólt:
– No kis kisasszony, itt az orvossága. Igya ki egyszerre, mint jó leányhoz illik. Nézze, fölemelem a fejecskéjét, hogy könnyebben lenyelje. Jó lesz? – Jól van! – Lucy néni erőltetéssel szerencsésen lenyelte az orvosságot.
Elbámultam, hogy mily nagy időre kezdett hatni. Már ez magában is bizonyitotta a beteg rendkivüli gyöngeségét. Az idő végtelennek látszott, mire szempillája rezdülni kezdett az álmosságtól. De végre is az altató győzött és Lucy mély álomba merült. Mikor a professzor meggyőződött erről, behivta Arturt és meghagyta neki, hogy vesse le a kabátját aztán odaszólt hozzá: – Addig adhatja azt a kis pici csókot, a mig én az asztalért megyek. John barátom, jőjjön segiteni! Igy hát egyikünk sem látta, a mig a beteg fölé hajolt.
Van Helsing felém fordulva jegyezte meg:
– Ő oly ifju és erős s oly tiszta vérü, hogy szükségtelen defibrinálnunk.
Aztán gyorsan, de bámulatos alapossággal hajtotta végre Van Helsing az operációt. A mint az átömlés folyt, az élet mintha visszatért volna szegény Lucy arcába és Artur arca növekedő sápadtsága dacára szinte átszellemült az öröm ragyogásától. Egy kis idő mulva aggódni kezdtem, mert a vérvesztés, akármilyen erős ember volt is Artur, nagyon megviselte. Már magában véve ez is mutatta, hogy mily iszonyu veszteség érte szegény Lucy szervezetét, hogy az, a minek a vesztesége Arturt annyira elgyöngitette, őt csak részben hozta helyre. De a professzor rideg arccal állott, órájával a kezében és tekintetetét fölváltva, majd a betegre, majd meg Arturra szegezve. Én hallottam a saját szivem dobogását. Egyszer csak hallom öreg tanárom halk hangját: – Ne mozduljon egy pillanatig. Elég. John, maga lássa el őt, majd én ellátom a kis beteget. – Mikor mindennek vége volt, csak akkor láttam, hogy Artur mennyire el van gyengülve. Bekötöttem a sebét és karonfogtam, hogy elvezessem; mikor Van Helsing a nélkül, hogy megfordult volna, ujra megszólalt, az öregnek igazán, mintha hátul is volna szeme:
– A bátor szerető, azt hiszem, hogy megérdemel még egy éneket, a melyet mindjárt meg is kaphat. Minthogy elvégezte az operációt, megigazitotta a vánkost a feje alatt. A mint ezt tette, a keskeny fekete bársonyszalag, a melyet Lucy örökké a nyaka körül visel, egy ósdi gyémánt csattal, a mit a mátkájától kapott, szorosra csatolva, kissé felcsuszott és pici piros sebhelyet fedezett föl a nyakán. Artur nem vette észre, de én jól hallottam, a gyorsan beszivott lélegzet szisszenését, az egyetlen jelt, a mely el szokta árulni Van Helsing fölindulását. De nem szólt abban a pillanatban semmit sem, csak felém fordulva, ennyit mondott: No most vezesse le a mi bátor fiatal emberünket, adjon neki jó portoi bort és fektesse le egy kicsit a divánra. Aztán haza kell utaznia és pihenni és enni, inni és aludni kell neki sokat, hogy visszaszerezze, a mit szerelmesének adott. Nem szabad itt maradni neki. Megálljon! még egy szót. Ugy veszem uram, hogy ön aggodalommal van tele az eredményt illetőleg. Hát tudja meg, hogy az operáció minden tekintetben sikeres. Ön megmentette ezuttal a beteg életét és haza mehet és pihenhet abban a gondolatban, hogy minden megvan, a mi most lehet. Én mindent meg fogok mondani neki, ha jobban lesz; nem fogja önt kevésbbé szeretni, azért, a mit tett érte. Isten velünk.
Mikor Artur távozott, én visszamentem a szobába. Lucy csendesen aludt, de lélegzete erősebb volt, láttam a takaró emelkedését a mint lélegzete keblét dagasztotta. Az ágy mellett Van Helsing ült, átható tekintettel figyelve őt. A bársonyszalag ismét elfödte a piros foltokat. Én sugva kérdeztem a professzort:
– Mit tart ön azokról a pontokról a torkán?
– Mit tart maga róluk?
– Még nem is láttam jól – feleltem és rögtön hozzáfogtam a szalag megoldásához. Eppen a külső ütőér fölött két pont volt, nem nagy, de nem látszott frisnek. Nem voltak ugyan gyüröttek, de a szélük fehér volt és megviselt, mintha megzuzódott volna. Azonnal szembe ötlött, hogy ezen a sebzésen, vagy mi egyéb lehetett, veszthette el azt a rengeteg vért, de épp oly gyorsan, a mint jött, el is tünt ez a gondolatom, mert a dolog lehetetlennek látszott. Hisz az egész ágynak skárlátpirosnak kellett volna ivakodni attól a vértől, a mit szegény Lucynak vesziteni kellett, mielőtt oly sápadtra válhatott, mint a milyen az operáció előtt volt.
– Nos? kérdezte Van Helsing.
– Nos – feleltem én – be kell vallanom, hogy nem tudom, hogy mit tartsak róla. – A professzor fölkelt. – Vissza kell még az éjjel utaznom Amsterdamba – mondta. – Könyveim és egyebem van ott, a mire okvetetlen szükségem lesz. Magának itt kell virrasztani egész éjjel és nem szabad a szemét levenni a betegről.
– Ne hozassak ápolónét? – kérdeztem.
– Mi vagyunk a legjobb ápolók, maga meg én. Maga résen legyen egész éjjel; gondja legyen rá, hogy jól táplálják és hogy semmi se zavarja a nyugalmát. Magának nem szabad elaludni az éjjel. Későbben majd alhatunk, maga is, meg én is. Visszajövök, a milyen gyorsan csak lehet. Aztán majd megkezdhetjük.
– Megkezdhetjük? – kérdeztem. – Mit akar ezzel mondani?
– Majd meglássuk! – felelte ő és kisietett. Egy pillanat mulva visszajött, bedugta fejét az ajtón és ujját intően fölemelve, igy szólott:
– Ne feledje, magára van bizva a beteg. Ha elhagyja és baj lesz, ön nem tud azután jól aludni.
Seward dr. naplója – folytatva.
Szeptember 8.
Egész éjjel Lucy mellett virrasztottam. Alkonyat felé az altató hatása megszünt és ő természetesen fölébredt; de milyen különböző lény volt attól, a kit az operáció előtt láttam. Még a kedve is jó volt és telve boldog élénkséggel, hanem azért erős nyomokat hagyott rajta a teljes kimerültség, a melyben találtuk. Mikor megmondtam Westenránénak, hogy Van Helsing meghagyta, hogy leánya mellett virraszszak, csaknem kinevetett szándékomért, utalva leányának fris erejére és derült jókedvére. De én szilárdan megmaradtam szándékom mellett és készültem a virrasztásra. Mikorra szobaleánya rendbe hozta Lucyt az éjszakára, én megvacsoráltam, aztán leültem egy székre az ágya mellé. Lucy semmi ellenvetést nem tett, de valahányszor szeme találkozott az enyémmel, hálás pillantással nézett rám. Jó hosszu idő mulva, mintha végre elszunnyadt volna, de összeszedve magát mintegy erőfeszitéssel lerázta az álmot magáról és ujra fölpillantott. Ez többször ismétlődött, mindig nagyobb erőfeszitéssel és rövidebb időközökben, a mint az éj előre haladt. Világosnak látszott, hogy nem akar elaludni, hát végre nyiltan megkérdeztem tőle:
– Nem akar maga elaludni?
– Nem, mert félek.
– Fél az elalvástól! Miért fél? Miért fél? Hisz az álom a legnagyobb jótétemény a világon, a melyet kivánhatunk.
– Ah, de nem annak, a ki olyan, mint én, az álom nekem a borzalmak kezdetét jelenti!
– A borzalmak kezdetét! Mi a csodát ért ezalatt?
– Nem tudom! Óh, nem tudom. És ez a legborzasztóbb az egészben. De mindez a baj betegség és gyöngeség álmomban jő rám ugy, hogy már az elalvás puszta gondolata is rémületbe ejt.
– De édes Lucy, ez éjjel nyugodtan alhatik. Én itt maradok az ágya mellett virrasztva és igérem, hogy semmi baj sem fogja érni.
– Ah, magában teljesen megbizhatom!
– Én erre rá még ezt is mondtam: Megigérem, hogy mihelyt észre veszem, hogy rossz álom gyötri, azonnal fölébresztem.
– Igazán? Azonnal fölkelt? Óh, be nagyon jó is maga én hozzám. Akkor hát elalszom! És csaknem a szóval egyszerre mélyen és megkönnyebbülten fölsóhajtott és visszadőlt a párnájára, alva.
Egész éjjel virrasztottam mellette. Meg sem mozdult, hanem aludt, csak aludt, mély, nyugodt, életet és erőt adó álomban. Az ajka kissé megnyilt és keble az órainga rendességével szállt és emelkedett. Arcán állandó volt a mosoly és nyilvánvalónak tetszett, hogy rossz álom nem háborgatta lelke nyugalmát az éjjel.
Korán reggel jött a szobalánya és én annak a gondjaira bizva, hazasiettem, mert sok dolog várt rám itt is. Rövid táviratot küldtem Van Helsingnek és Arturnak; az operáció pompás eredményéről értesitvén őket. Felhalmozódott teendőim aztán annyira elfoglalták egész napomat, hogy csak alkonyat felé kérdezősködhettem zoophagusz-betegem felől. A jelentés kielégitő: nyugodtan töltötte az egész elmult napot és éjszakát. Még estebédnél ültem, a mikor Van Helsingtől telegramot vettem Amsterdamból, a melyben meghagyja, hogy térjek vissza Hillinghamba éjszakára, mert alighanem jó lesz kéznél lenni; és értesit, hogy az éjjeli gyorshajóval átjön és korán reggel ott lesz ő is.
Szept. 9.
Meglehetősen fáradtan és kimerültem érkeztem Hillinghamba. Két éjjel egymásután alig hunytam szemet és agyamon érezni kezdtem azt a tompultságot, a mely a szellemi teljes kimerültséget jelzi. Lucyt fent találtam és a legjobb kedvben. A mint kezet szoritott velem, élesen rám nézett és igy szólt:
– Az éjjel ugyan nem fog virrasztani. Hisz teljesen ki van merülve. Én pedig tökéletesen jól érzem magamat; igazán teljesen jól – és ha virrasztásról egyáltalán szó lehet, hát ezuttal én fogom magát virrasztani.
– Én nem bocsájtkoztam vitatkozásba, hanem vacsorához ültem. Lucy velem jött és felüditve bájos jelenléte által jól bevacsoráltam és egy pár pohár kitünő óbort hajtottam fel. Aztán Lucy fölkisért a garádicson és egy szobát mutatott a magáé mellett, a melyben jó tüzet gyujtottak. – Itt kell maradnia – szólott – és kipihenni magát. Tárva hagyom az ajtaját és a magam szobájának az ajtaját is. A kanapéra fekhetik, mert ugyis tudom hogy doktor létére nem lehetne az ágyba disputálni, a mig betege van kéznél. Ha valamire szükségem lesz, kiáltani fogok és maga azonnal ott teremhet mellettem.
– Én belenyugodtam intézkedésébe, mert fáradt voltam, mint a kutya és igazán nem tudtam volna virrasztani, még ha akartam volna sem. Igy hát megismételtettem Lucyval igéretét, hogy azonnal szólit, ha baja lenne, a divánra dőltem és mindenről megfelejtkeztem magam körül.
Westenra Lucy naplója.
Szeptember 9.
Oly boldognak érzem magamat ez éjjel. Oly nyomorultan gyönge voltam, hogy csupán az, hogy ismét mozogni és gondolkodni tudok, olyan, mintha ujra napot lát az ember és sugárnak melegét érzi, hosszas esős és szürke idő után. Valahogy Arturt oly közel érzem hozzám. Mintha a jelenléte jótékony meleggel árasztana el. Lehet azért, mert a betegség és gyöngeség önzővé és csak saját magával bibelődő lénynyé változtatják az embert, mig az erő és egészség gyeplőt ereszt a szerelemnek és ragadja a gondolatot és érzést a merre szivünknek tetszik. Én tudom, hogy gondolataim merre szállnak. Bárcsak Artur is láthatná! Drágám, drágám, a fülének csendülni kell még álmában is, valamint az enyém csendül ébren. Oh áldott pihenése az elmult éjszakának. Milyen jól aludtam, mig az a kedves jó Seward doktor virrasztott mellettem! És az éjjel sem fogok félni az elalvástól, mert ő közel van és ideszóllithatom. Hálás köszönet mindenkinek, a ki oly jó hozzám! Hálát a jó Istennek! Jó éjt Artur!
Seward dr. naplója.
Szeptember 10.
A professzor kezét éreztem a fejemen és fölriadtam, teljesen ébren. Ezt az egy dolgot bizonyos, hogy ugyan hamar megtanulja az ember az intézetben.
– Hogy van a betegünk?
– A mikor tegnap este elhagytam őt, jobban mondva ő hagyott el engem, nagyon jól érezte magát, – feleltem én.
– Jöjjön hát, nézzük meg, – mondta öreg professzorom. És együtt mentünk a szomszéd szobába.
A gördülő függöny le volt eresztve, én az ablakhoz mentem, hogy óvatosan fölhuzzam, mig Van Helsing, halk, macskaszerü lépteivel az ágyhoz közeledett.
A mint a függönyt fölhuztam és a reggeli hap fénye elárasztotta a szobát, hallottam az öreg professzor halk szisszenő lélegzetbeszivását és ismerve annak ritkaságát, halálos félelem nyilalt át szivemen. A mint odasiettem, visszalépett és megrettent „Gott im Himmel“ fölkiáltás szaladt ki ajakán, fölemelt kezével az ágyra mutatott és arca merev lett és hamuszin szürkére változott. A térdeim megcsuklottak rémületemben.
Ott az ágyon, látszólag ájultan feküdt Lucy, sápadtabb és kimerültebb dermedt tehetetlenségben, mint bármikor ezelőtt. Még a szája széle is fehér volt és fogairól az elfehéredett inye visszahuzódott, mint némely, hosszu betegség után elhunyt halotté szokott. Van Helsing fölemelte a lábát, hogy dühösen toppantson vele, de jobb ösztöne és hosszu évek megszokása megakadályozták kitöréseit – és szép csöndesen eresztette le a lábát. – Gyorsan a brandyt! – kiáltotta. Én repültem az ebédlőbe és vissza az üveggel. Ő megnedvesitette vele a szegény beteg ajkát és együtt a szive táját, a tenyerét és csuklóját dörzsöltük vele. Van Helsing a szivét vizsgálta és nehány pillanatnyi rémes aggodalom után megszólalt:
– Még nem késő. Még dobog, de nagyon gyöngén. És most nincs itt ifju Artur, most magához folyamodom barátom John. Beszéd közben a táskájába nyult a vér átömlesztéséhez szükséges müszerekért; én már ledobtam a kabátomat és gyürtem föl az ingem ujját. Ezuttal nem volt szükségünk az altatóra, nem is lett volna időnk hozzá, haladéktalanul hozzáfogtunk az operációhoz. Bizonyos idő mulva – még pedig nem tetszett rövidnek az idő, mert az ember vérének lecsapolása, ha még oly szivesen adja is – rettenetes egy érzés – Van Helsing fölemelte intő ujját. – Ne mozduljon – szólt – mert félek, hogy a mint erősödik, föl talál ébredni; és ebből veszedelem támadna – ah, rettenetes veszedelem támadna. De óvatos leszek. Morfin-injekciót fogok neki adni. Ezzel gyorsan és avatott kézzel fogott szándéka kiviteléhez, még pedig kellemes hatással a mi Lucyt illette, mert halálos ájulása, mintha észrevétlenül ment volna át narkótikus mély álomba. A büszkeségnek sajátságos érzésével láttam a gyönge piros szint lassan-lassan visszatérni Lucy sápadt arcába és ajkába. Nincsen ember, a ki tudná, mig nem tapasztalta, hogy mi az, érezni, hogy élete mintegy a vérével átömlik annak az asszonynak az ereibe, a kit szeret.
A professzor kritikus szemmel figyelt rám. Most már elég lesz, szólt. Már? ellenvetettem én. Hisz Arturéból sokkal többet vett. Mire az öreg szomoru mosolylyal felelt:
– Az a szeretője, a vőlegénye. Magának dolga van, sok dolga van ő érette meg másokért; most ez elég lesz.
Mikor abbahagytuk az operációt, ő Lucyval foglalkozott, mig én ujjaimmal szoritottam le sebzésemet. Ledültem és ugy vártam, hogy a professzor engem is ellásson, mert egy kissé ájultnak és szédültnek éreztem magamat. Nemsokára bekötözött a professzor és leküldött az ebédlőbe, hogy egy pohár bort igyam. A mint távozóban voltam, utánam jött és suttogva mondta:
– Vigyázzon, egy szót se erről senkinek sem. Ha ifju szerelmesünk váratlanul betoppanna, mint tegnapelőtt, egy szót se neki. Egyszerre megijesztené és féltékenynyé tenné őt. Pedig ennek nem szabad lenni. Hát azért!
Mikor visszajöttem, jól megnézett és aztán mondta:
– No nincs sokkal rosszabbul. Menjen a szobájába, feküdjék a divánra és pihenjen egy kicsit; aztán sokat reggelizzék és jöjjön ide hozzám.
Én követtem utasitásait, mert tudtam, hogy milyen helyesek és okosak. Megtettem, a mi tőlem tellett és most már azon kellett lennem, hogy erőmet lehetőleg meggyüjtsem. Nagyon gyöngének éreztem magamat és gyöngeségemben nem is nagyon csodálkoztam a történteken. Elalvás közben a divánon is mindig azon tünődtem azonban, hogy miképpen következhetett be Lucynál ez a visszaesés és hogyan veszthetett annyi vért, a nélkül, hogy annak nyoma lett volna. Azt hiszem, hogy tünődésem az álmamba is beleszövődött, mert alva és ébren gondolataim mindig és ujra visszatértek sokszor a pici pontokhoz a torkán és azoknak a kicsiségük mellett is rongyos, zuzott szélüket láttam magam előtt.
Lucy jó sokáig aludt nappal és mikor végre fölébredt, elég jól és erősnek érezte magát, ha nem is olyan jól, mint az előtte való napon. Van Helsing, mikor ébren látta, elment egy sétára, engem hagyva a beteg mellett, azzal a szigoru utasitással, hogy egy pillanatig ne hagyjam magára. Hallottam még, hogy elmenet a szobalánytól kérdezte az utat a legközelebbi táviróhivatalba.
Lucy jókedvüen csevegett velem és mintha sejtelme sem lett volna arról, hogy valami történt vele. Én igyekeztem őt szórakoztatni és mulattatni. Mikor az édesanyja feljött meglátogatni, még az sem vett észre semmi változást, de hálásan mondta nekem:
– Mi oly sokkal tartozunk önnek, doktor, mindazért, a mit tett, de most már igazán kérnem kell, hogy ne fáraszsza ki magát tulságosan. Ön ma szinte nagyon fáradt, agyon van dolgozva. Önnek is el kelne egy jó kis feleség, a ki gondját viselje – bizony mondom, hogy elkelne.
A mint beszélt, Lucy arca biborpirosra változott, de csak egy pillanatra, mert szegény kiszipolyozott erei nem sokáig nélkülözhették a vért. A reakció kisérteties fehérre festette arcát, a mint esdeklő tekintettel nézett rám. Én mosolyogtam és biccentettem és ajkamra tettem az ujjamat; ő sóhajtva dőlt vissza párnái közé.
Van Helsing egy-két óra mulva visszatért és egyszer csak ezt mondta nekem: Most maga haza megy és eszik sokat és eszik eleget. Tegye magát erőssé. Én itt maradok az éjjel és magam fogok virrasztani a kis kisasszonynál. Maga meg én figyeljük az esetet és nem kell engedni, hogy más is tudja. Nagyon komoly okaim vannak. Nem, ne kérdezze, gondoljon, a mit akar. Ne féljen a legvalószinütlenebb gondolattól sem. Jó éjszakát.
A csarnokban a cselédek közül két szobalány szólitott meg és kérdezték, hogy ők, vagy legalább egyikük nem virraszthatna-e Lucy kisasszony mellett. Nagyon szépen kértek, hogy engedném meg nekik; és mikor mondtam, hogy Van Helsing kivánja, hogy vagy ő maga, vagy én virraszszak a beteg mellett, szinte sirva kértek, hogy vessem magamat közbe értük az idegen doktor urnál. Engem nagyon meghatott jószivüségük. Lehet azért, hogy igen el voltam gyengülve, vagy tán mert Lucyt illette önfeláldozó szeretetük; mert ezelőtt is már akárhányszor tapasztaltam ilyen áldozatrakész hüséget asszonyokban. Még jókor érkeztem haza a késői ebédre; körüljártam az intézetet, mindent rendben találtam; az álmot várva, jegyeztem a fentieket. Érzem, hogy kezdek álmosodni.
Szeptember 11.
Ma délután átmentem Hillinghamba. Van Helsinget kitünő jó kedvben és Lucyt sokkal frissebben találtam, Nemsokára érkezésem után egy jó nagy, külföldről jött csomagot hoztak a professzor számára. Ő nagy buzgósággal látott a fölbontáshoz – és egy nagy csomó hófehér virágot vett ki belőle.
– Ez magának való Lucy kisasszony – mondta.
– Nekem? Oh kedves doktor ur!
– Igen kedvesem, de nem arra való, hogy játszszék vele. Mert ez orvosság. – Erre Lucy elfintoritotta az arcocskáját. – No de nem kell ám bevenni, rosz, émelygős, kanalas orvosságban; azért hát nem is szükséges, hogy az orrocskáját ugy fölhuzza, mert akkor kimutatom az én Artur barátomnak, hogy kár szeretni olyan leányt, szépet, a ki csunya ráncosra huzza orrát össze. Aha, szép kis lány, ez hamar egyenesre huzta a csinos nózit. Ez orvosság, de maga nem tudja hogyan. Ablakába teszem; szép koszorut kötök belőle, nyakába akasztom, hogy jól aludjék tőle. Oh igen! ez olyan mint a lótusz-virág, elfelejteni bajt tőle. Olyan szaga van, mint a Lethe vizének, vagy mint az örök ifjuságot adó forrás vizének, a mit a régi bölcsek kerestek, de mindig későn találtak meg.
A mig beszélt Lucy, nézegette és végre megszagolta a virágot. De ezzel le is dobta őket, félig nevetve, félig haragosan mondva:
– Oh, professzor ur, maga csak meg akar engem tréfálni. Hisz ez a virág közönséges fokhagyma virág!
Meglepetésemre Van Helsing fölemelkedett és legridegebb hangján, merev arccal és összehuzott szemöldökkel igy szólott:
– Nem türök semmi ellenszegülést! Én soha sem tréfálok! Mindennek, a mit teszek, meg van a maga kegyetlen oka és komolyan intem önt, nehogy megakadályozzon szándékomban. Vigyázzon, ha nem a maga, hát azok kedvéért, a kik szeretik.
Aztán látva szegény Lucy rémületét, szelidebben folytatta. – Óh, kis kisasszonyka, édes, ne féljen tőlem. Én csak a maga javát keresem; de ebben a közönséges virágban nagy haszon lakik magának. Nézze, én magam teszem a szobájába. Magam kötöm a koszorut, a mit viselni kell magának. De csitt! ne szóljon senkinek, a kik kiváncsi kérdésekkel zaklatnak. Engedelmeskedni kell és hallgatás egy része az engedelmességnek; és engedelmesség fogja magát erősen és egészségesen ölelő karokba vinni, a kik várják. No most üljön egy kicsit csöndesen. Jöjjön velem John barátom és segitse nekem a szobát disziteni fokhagyma virággal, a mely messze Harlemból jött, a hol az én barátom Vanderpaol üvegházban neveli a virágot egész esztendőben végig. Telegrafáltam neki tegnap; különben nem lehetett volna itt ma.
Lucy szobájába mentünk, magunkkal vive a virágot. Bizonyos, hogy a professzor eljárása igen különös és olyan volt, a milyenről semmiféle gyógyszertanban nem olvastam. Először is gondosan betette és bezárta az ablakokat, aztán egy marék virággal gondosan végig dörzsölte a rámáját, mintha azt akarná, hogy minden beszürődő levegő fölvegye a fokhagyma szagot. Aztán pedig a csutkával az ajtó szárfát dörzsölte végig, fönt, lent és mind a két oldalon, végre roppant furcsának tetszett nekem és végre megszólaltam.
– Igaz ugyan, tanár ur, hogy jól tudom, hogy mindennek, a mit tesz, meg van a maga oka; de engedje meg, hogy mostani eljárását furcsának találjam. Jó, hogy valami skeptikus nincs közel, mert még azt találná mondani, hogy maga valami babonát üz, hogy kirekeszsze a gonosz szellemet.
– Meglehet, hogy azt üzök! – felelte a professzor nyugodtan, a mint elkezdte a Lucy nyakára szánt koszorut kötni.
Aztán lent megvártuk, mig Lucyt a szobalánya ágyba fektette és a professzor aztán sajátkezüleg erősitette a fokhagymavirág koszorut a nyakába. Utolsó szavai ezek voltak:
– Vigyázzon, hogy le ne tépje; és még ha a levegőt fülledtnek találná is az éjjel, ne nyisson se ajtót, se ablakot.
– Igérem, – felelte Lucy – és köszönöm mind a kettőjüknek irántam való jóságukat! Oh, mivel érdemeltem én, hogy ily jó barátokkal legyek megáldva?
Mikor kocsimon, a melyet várattam, elhagytuk a házat, Van Helsing igy szólt:
– Ma éjjel alhatom nyugodtan és alvás kell is nekem – két éjszaka utazás, sok olvasás a közbeeső napon, sok aggodalom a rákövetkező napon és egy egész éjszakai virrasztás szemlehunyás nélkül. Holnap reggel korán maga jön értem és mi együtt megyünk szép kis lányt megnézni, a ki sokkal erősebb lesz a babonától, a mit üztem vele. Ho, ho, ho!
Oly biztosnak látszott a dolga felől, hogy nekem, eszembe jutván a magam biztossága két éjjellel ezelőtt és bizodalmamnak rettenetes eredménye, szinte megremegtem félelmemben. De talán gyöngeségem megakadályozott abban, hogy félelmemet közöljem öreg barátommal, hanem azért csak annál jobban gyötört.