III.
Mikor láttam, hogy fogva vagyok, valósággal megvadultam. Föl és le rohantam a lépcsőn, megráztam minden ajtót, és kinéztem minden ablakon, a melyet csak találtam; de egy kis idő mulva teljes tehetetlenségem érzete minden más érzést legyőzött bennem. Ha visszatekintek arra az időre, ugy tetszik, hogy ugy viselkedtem, mint egy kelepcébe jutott patkány. De mikor meggyőződtem teljes tehetetlenségemről, nyugodtan leültem, olyan nyugodtan, mint bármikor életemben – és elkezdtem gondolkozni, hogy mit volna legokosabb tennem. Még most is gondolkozom, és még mindig nem jutottam végérvényes elhatározásra. Csak egyben vagyok teljesen bizonyos; hogy nem érne semmit sem, ha a gróffal közölném fölfedezésemet. Ő jól tudja, hogy én fogva vagyok; és minthogy ő maga ejtett foglyul és valószinü, hogy valamely előtte tudott fontos oknál fogva, kit csak megcsalna, ha benne, bizakodnám. A mennyire láthatom, legokosabb lesz, ha fölfedezésemet és rettegésemet eltitkolom, a szememet pedig nyitva tartom. Mert vagy ugy van, hogy a tulajdon félelmem tesz bolonddá, mint egy gyermeket, vagy pedig rettenes helyzetben vagyok; és ha igaz ez az utóbbi, akkor jól összeszedhetem az eszemet, hogy kijussak belőle. Alig jutottam erre az elhatározásra, hallottam a bejárók nagy ajtajának csukódását és tudtam, hogy a gróf haza érkezett. Nem jött egyenesen a könyvtárszobába, hát óvatosan a hálószobámba osontam és ott találtam őt, az ágyamat vetve. Ez különösnek tetszett, de csak megerősitett abban, a mit már sejtettem, hogy nincsenek cselédek a házban. Mikor később az ajtó hasadékán keresztül meglestem, a mint az asztalt teritette, teljesen megbizonyosodtam a dolog felől; mert ha minden ilyen alantos dolgot maga végez, akkor bizonyos, hogy nincsen senkije, a kivel megtétesse. Ez megrémitett, mert ha senki más nincsen a kastélyban, akkor a grófnak magának kellett a kocsisnak is lenni, a ki engem ide hozott. Ez rettenetes egy gondolat; mert ha ugy van, mit jelentsen az, hogy még a farkasokon is tudott uralkodni a kezének puszta fölemelésével. És miért, hogy a besztercei utasok, mintha mind féltek volna tőle és mintha rettegtek volna miattam? Mert mi egyebet jelentett a kereszt, a fokhagyma, a vadrózsa, a törpe fenyőgaly ajándékozása? Az Isten áldja meg azt a jó, jó öreg asszonyt, a ki a keresztet az olvasóval a nyakamba akasztotta! Megvigasztal és erőt ád valahányszor megérintem. Különös, hogy a mit valamikor, mint bálványimádást és babonát megvetettem, az most elhagyatott állapotomban milyen vigasztalásomra szolgál. De mert nem ezzel, hanem Drakula gróffal kell foglalkoznom – meg kell róla tudnom mindent, a mit csak lehet, akkor talán jobban megértek mindent. Ma este majd ugy forditom a beszéd tárgyát, hogy saját magáról beszélgessen. Hanem vigyáznom kell, nehogy gyanuját fölébreszszem.
Éjfél. Hosszasan beszélgettem a gróffal. Néhány kérdést intéztem hozzá Transzszilvánia történelmét illetőleg, és ő csudálatosan belemelegedett a tárgyba. A hogy ő dolgokról, népekről, de kiváltképpen a véres csatákról beszélt, az mind ugy hangzott, mintha személyesen jelen lett volna. Ennek ő későbben azzal adta magyarázatát, hogy egy bojárnak a háza és neve, büszkesége a saját büszkesége, az ősei dicsősége, az ő dicsősége, az ő végzetök az ő végzete. Valahányszor az őseiről beszélt, mindég azt mondta, mi, és csaknem mindég a többes számban beszélt, mint a királyok szoktak. Szeretném, ha ugy tudnék leirni mindent, s hogy ő mondta, mert szinte megbüvölt vele. Beszédközben izgatott lett és föl-alá járt a szobában, nagy fehér bajuszát sodorgatva, és mindent megmarkolva, a mire a kezét tette, mintha a puszta erejével össze akarná morzsolni. Egy dolgot, a mit mondott, lehetőleg pontosan jegyzek ide, mert ugyszólván a fajának a históriáját tartalmazza.
– Mi székelyek joggal vagyunk büszkék, mert ereinkben sok vitéz faj vére csörgedez, a kik ugy harcoltak a felsőbbségért, a hogy az oroszlán harcol. Ide, az európai fajok e forgatagába, az Ugrier törzs behozta jeges hazájából a Thor és Vodin által beléjük oltott harci szellemet. Mikor ide jöttek, itt találták a Hunnokat, a kiknek harci furiája lobogó tüz gyanánt söpörte végig a világot, mig a pusztuló népek azt nem hitték, hogy ereikben a Szkthia-ból kiüzött boszorkányok vére folyik, a kik a puszták démonaival párosodtak. Bolondok! bolondok! melyik démon, vagy melyik boszorkány volt valaha oly nagy mint Attila, a kinek vére ereimbe folyik? Karjait az ég felé nyujtotta. – Csuda-e, hogy győzedelmes faj voltunk; hogy büszkék voltunk; hogy midőn a magyar, a lombárd, az avar, a bolgár és a török ezreiket osztották a határainkra, mi vissza kergettük őket. Különös-e, hogy mikor Árpád és seregei végig söpörték a magyar hazát és itt talált bennünket, a mikor a határszélre ért, a honfoglalásnak el maradt a határa. Mi ránk bizták Törökország határainak őrzését, mi velünk szövetkeztek a vitéz magyarok, sőt rokon fajnak ismertek el bennünket. Ki volt boldogabb nálunknál, ha a véres kardokat körül hordozták az országban és ki követte készségesebben a király zászlaját.
Ki váltotta meg a nemzetem gyalázatát, mikor az oláh és magyar zászlókat legyőzte a félhold? Ki lett volna más, mint az én fajomból való férfi, a ki mint vajda lépte át a Dunát és a saját területén győzte le a törököt. Ez volt aztán az igazi Drakula! Sajnos, hogy eleste után a tulajdon méltatlan öcscse adta el népét a töröknek és juttatta őket a rabság gyalázatára. Vajjon nem az a Drakula volt-e, a ki fajának azt a későbbi ivadékát inspirálta, hogy ismét és ismét a török ellen vigye hadait; a ki, ha vissza verték, ujra, ujra és ujra támadt, még ha maga maradt is a véres mezőn, a hol seregeit lemészárolták, mert tudta, hogy neki végre is győzedelmeskedni kell. Azt mondják, hogy ő csak magára gondolt. Hát mit ér a paraszt vezető nélkül?! Mit ér a háboru ész és sziv nélkül, a mely igazitsa? És végre, a mikor a mohácsi vész után leráztuk a magyarok igáját, mi a Drakula vérbeliek voltunk a vezérek, mert a mi szellemünk nem türte, hogy szabadok ne legyünk. Ah! ifju uracskám, a székelyek és velük a Drakulák, mint a szivük vére, az agyuk veleje és harci fegyverük olyan időkkel dicsekedhetnek, a melyeket a gombamódra fölcseperedett Habsburgok és Romanovok soha sem fognak elérni. A háborus időknek vége. A vér nagyon drága dolog a becstelen béke eme napjaiban és a nagy fajok dicsősége már csak mesébe való.
Erre jóformán megvirradt és mi lefeküdtünk. (Jegyzet. Ez a napló borzasztón kezd hasonlitani az Ezeregy éjszaka kezdetéhez, mert mindent abban kell hagyni a kakaskukorikolásra.)
Május 12. Hadd kezdjem tényekkel, puszta rideg tényekkel, a melyeket könyvek és számok igazolnak és a melyekhez kétség nem fér. Nem szabad ezeket összetévesztenem olyan tapasztalatokkal, a melyekre nézve csak a saját megfigyelésemre és emlékemre támaszkodhatom. Mult este, mikor a gróf jött, azon kezdte, hogy jogi dolgokra és bizonyos üzletek körüli eljárásra kért tőlem fölvilágositást. A gróf kérdéseiben bizonyos rendszer mutatkozott, azért olyan sorrendben próbálom ide iktatni, ki tudja nem-e veszem még valamikor hasznát a dolognak.
Először is azt kérdezte, hogy egy embernek Angliában lehet-e két, vagy ennél is több ügyvéde egyszerre. Én azt feleltem, hogy bárkinek lehet egy tucat is, ha kivánja, de hogy nem volna okos dolog egynél több ügyvédet bizni meg egy és ugyanamaz ügynek az elintézésével, mert egyszerre csak egy foglalkozhatnék vele jogosan. Ezt tökéletesen megértette és tovább kérdezte, hogy nehézségekbe ütköznék-e, ha egy embert a pénzügyeivel, egy másikat például hajóteherszállitással bizna meg, abban az esetben, ha például lokális támogatásra volna szüksége, a pénzügyeivel foglalkozó ügyvéd lakóhelyétől távol. Én kértem, hogy magyarázza ki magát jobban, nehogy valamiképpen félre értsem, erre igy szólt: – Jó, hát megmagyarázom a dolgot. Az ön principálisa is közös barátunk, Hawkins Péter ur, Exeterből, a mely távol esik Londontól, veszi meg az ön közbenjárásával számomra a londoni birtokot. Helyes! Már most engedje meg, hogy őszintén megvalljam, nehogy különösnek találja, hogy egy Londontól távol lakó ügyvéd segitségéhez fordultam, a helyett, hogy egy ottanit kerestem volna; hogy okom erre az volt, hogy semmiféle helyiérdeket ne szolgáljon, csupán csak az én óhajomat teljesitse; s minthogy egy Londonban lakó ügyvéd tán inkább a saját érdekeit vagy egy barátjáét szolgálta volna, mint az enyimet, a távolban kerestem az ügynököt, a ki csupán csak az én érdekemet szolgálja: már most tegye föl, hogy én, a kinek sok mindenféle ügye van, hajóterhet óhajtanék küldeni Newercastle, Durham, Haruch vagy Dowerbe, nem volna-e alkalmasabb a megfelelő kikötőben valakit megbizni az átvételével? Erre én azt feleltem, hogy ez természetesen egyszerüsitené a dolgot, de hogy mi ügyvédek olyan összeköttetésben vagyunk egymással, hogy mindenütt vannak embereink, a kikkel a lokális dolgokat elvégeztessük, ugy, hogy megbizónk, ha egy kézbe adja is ügyeit minden tekintetben és minden további gond nélkül elérheti azt, a mit óhajt.
– Hanem azért szabadságomban áll magamnak is rendelkezni. Vagy nem ugy van? kérdezte a gróf.
– De igen – feleltem – és ezt gyakran még üzletemberek is megteszik, a kik nem akarják, hogy más valaki minden ügyletükbe be legyen avatva.
– Helyes! szólt ő, aztán folytatta kérdezősködéseit, valamely portéka átküldésének, átadásának vagy letétbe helyezésének módja felől, a formalitások felől, a melyeknek eleget kell tenni és mindenféle nehézség és fönnakadás felől, a mely előfordulhatna, de előrelátás által elháritható. Mindezeket legjobb képességem szerint magyaráztam meg neki, noha azt a benyomást tette rám, hogy kitünő prókátor vált volna belőle, mert nem volt semmi, a mire nem gondolt, vagy a mit előre nem látott volna. Olyan embernek, a ki soha sem volt Angliában és nyilván nem sokat foglalkozott üzleti dolgokkal, bámulatra méltó volt a tudása és éleslátása. Midőn már mindenre nézve fölvilágosittatta magát, hirtelen fölkelt és kérdezte:
– Irt-e ön az első levele óta Hawkins Péter barátunknak vagy bárki másnak? Némi keserüséggel a szivemben, feleltem neki, hogy nem irtam, mert semmi módját nem láttam eddig annak, hogy levelet küldhessek valakinek.
– Akkor hát irjon most, ifju barátom – felelte ő, sulyos kezét a vállamra téve – irjon a mi közös barátunknak és bárki másnak is és mondja meg nekik, hogy mától fogva egy hónapig marad még nálam.
– Kivánja ön, hogy oly hosszu ideig maradjak? – kérdeztem, mert a szivem elszorult a gondolatra.
– Nagyon kivánom; annyira, hogy tagadó választ nem is fogadok el. Mikor az ön gazdája vagy főnöke, vagy hogy is mondják, beleegyezett, hogy küld valakit maga helyett, ugy értettük a dolgot, hogy minden és mindenben az én óhajtásom szerint történjék. Én nem voltam szükmarku. Nem igy van-e?
Mit tehettem egyebet, minthogy beleegyezésem jeléül meghajoltam. Hawkins ur érdekéről volt szó, nem az enyémről, vele kellett törődnöm és nem magammal; és különben is, a mig a gróf beszélt, volt valami a szemében és modorában, a mi eszembe juttatta, hogy rab vagyok és hogy ha szeretnék, sem mehetnék el. A gróf látta győzedelmét a meghajlásomban és hatalmát arcom zavarodottságában, mert azonnal élni kezdett vele a maga sima ellenállhatatlan módjában.
– Kérem önt, kedves ifju barátom, hogy ne szóljon másról, csak üzleti dolgokról leveleiben. Barátai mindenesetre örülni fognak, ha megtudják, hogy ön jól érzi magát és hogy örömmel gondol az időre, a mikor ismét köztük lehet. Nem ugy van-e?
Beszédközben három levélpapirost és három boritékot tett elibém. Mind a három a lehető legvékonyabb külföldi papirból való volt és rájuk pillantva, aztán a grófra és látva nyugodt mosolyát és fehér hegyes fogait, a mint piros alsó ajkára nyultak, megértettem, mintha szóval mondotta volna, hogy vigyázzak arra, a mit irok, mert ő könnyen elolvashatja. Igy hát elhatároztam, hogy ezuttal csak röviden, hivatalosan irok, de hogy titokban Hawkins urnak és Minnának is irok hosszu kimeritő levelet, kivált Minnának, mert az övét gyorsirással irhatom, a mit a gróf nem képes kibetüzni. Két levelet irtam, aztán csendesen ülve olvasgattam, mig a gróf több rendbeli levelet irt, irásközben néha egyik vagy másik az asztalán levő könyvbe nézve. Aztán az én két levelemet is átvette és az övéihez tette, összeszedte az irószereit és távozott. A mint az ajtó becsukódott mögötte én a levelek fölé hajoltam, a melyek a cimzéssel lefelé forditva voltak az asztalra téve. Nem éreztem semmiféle lelkifordulást sem eljárásomért, mert éreztem hogy a fönforgó körülményeknél fogva ez csak jogos önvédelem.
Az egyik levél Billington Sámuel urnak volt cimezve Whithyben 7. sz. A másik Leutner urnak Várna; a harmadik Coutti & Comp. London és a negyedik Klopstock és Billreuth bankároknak Budapestre. A második és harmadik nem volt még lepecsételve. Már éppen beléjük akartam pillantani, a mikor a kilincset mozdulni láttam. Visszadültem a székembe, csak annyi időm volt, hogy e leveleket helyükre tegyem és a könyvemet fölvegyem, mire a gróf még egy levéllel a kezében bejött. Fölvette a leveleket, gondosan ellátta őket bélyeggel, aztán felém fordulva szólott:
– Remélem, megbocsát, de rendkivül sok elvégezni való dolgom van ez este. Remélem, hogy mindent kivánsága szerint fog találni. – Az ajtóban még egyszer megfordult és némi habozás után igy folytatta:
– Engedje, hogy figyelmeztessem kedves ifju barátom, – nem, engedje, hogy a legkomolyabban intsem, hogy abban az esetben, ha elhagyná ezeket a szobákat, soha semmi szin alatt le ne dőljön álomra a kastélynak bármelyik másik részében. A ház ódon, telve emlékekkel és rossz álmok kisérik benne a gondatlanul elalvót. Vigyázzon magára! Ha akár most, akár máskor bármikor érzi, hogy álom kerülgeti, siessen vissza hálószobájába, vagy ezekbe a szobákba, mert itt békében fog pihenni. De ha ebben a tekintetben nem óvatos, akkor, – beszédét félelmes mozdulattal fejezte be, ugy tett, mintha a kezét mosná. Én tökéletesen megértettem; csak kételkedtem, hogy lehetne álom, borzalmasabb, mint a homálynak és titokzatosságnak az a természet ellenes és rémes hálója, a mely mintha fogva tartana.
Későbben. Megerősitem a fönt leirottakat, de ezuttal a kétség kizárásával. Nem fogok az álomtól félni sehol sem, a hol ő nincsen jelen. A feszületet az ágyam feje fölé helyeztem – ugy érzem, hogy nyugalmam igy mentebb lesz az álmoktól és ott is fogom hagyni.
A gróf távozása után a szobámba tértem. Egy kis idő mulva, hogy semmi neszt nem hallottam, kimentem a folyósóra és föl a lépcsőn oda, a honnan kilátásom volt délnek. Az udvar szük sötétségéhez képest, a szabadságnak bizonyos érzése kapott meg a nagy térségben, noha rám nézve elérhetetlen volt is. Az udvart nézve legjobban éreztem, hogy csakugyan börtönben vagyok és mohón vágytam a fris levegőre, noha csak az éjszakaira is. Érzem, hogy ez az éjszakai élet kimerit. Az idegemeit rontja. Megrettenek a saját árnyékomtól és telve vagyok a legőrültebb képzelődésekkel. Isten a tanum, hogy félelemre van elég okom ebben az elátkozott fészekben! Kibámultam a gyönyörü, holdvilágban fürösztött tájra, a mely csaknem nappali világosságban látszott. A lágy fényben a távoli hegyek tetői elsimultak, a völgyek és szakadékok árnyai pedig sötétek voltak, mint a fekete bársony. Az éj tiszta szépsége megnyugtatott; békét és vigasztalást hozott minden lélekzetvételem. A mint kihajoltam az ablakon, szemem valami mozgó tárgyon akadt meg, ugy egy emelettel alattam, kissé balra, a hol, ugy gondoltam, a szobák fekvéséről itélve, hogy a gróf tulajdon szobájának ablakai lehetnek. Az ablak, a melyben álltam, magas volt és öblös, kőből faragott párkánynyal és ablakkereszttel, a mely, noha ódon, még egészen jókarban volt, de nyilván jó ideje hiányzott belőle az ablaküveg. Én a kőfaragás mögé huzódtam és óvatosan néztem ki.
A mit láttam, a gróf feje volt, a mint kihajolt az ablakon. Az arcát nem láttam, de fölismertem emberemet a nyakánál és válla és karjai mozdulatánál fogva. De ha ezekről nem is, a kezéről, a melyet annyi alkalmam volt szemügyre venni, okvetetlen fölismertem volna. Eleinte csak érdekelt és szórakoztatott a dolog, mert csodálatos, hogy mily csekélység érdekelheti és szórakoztathatja az embert, a mikor fogoly. De minden érzésem fölháborodott és rémületté változott, a mikor láttam, hogy az egész ember lassan kiemelkedik az ablakon és elkezd lefelé mászni a vár falán, a borzalmas mélység fölött fejjel lefelé, mig a köpenye mint két hatalmas sötét szárny terjeszkedik szét körülötte. Eleinte nem hittem szememnek. Azt gondoltam, hogy csak a holdvilágnak vagy árnyéknak valamely kisérteties játéka; de csak néztem tovább és láttam, hogy nem csalódom. Láttam, a mint a kezeivel és lábujjaival a kiálló kövek rögeibe kapaszkodik, a melyekről az idők viharai lefosztották a vakolatot és igy minden egyenetlenségét és repedését a falnak fölhasználva, meglehetős sebességgel kuszott lefelé, mint egy gyik a falon. Miféle ember lehet ez, vagy miféle kreatura élő ember képében? Érzem, hogy ennek a rettenetes helynek a borzalma erőt vesz rajtam. Félelemben vagyok – irtózatos félelemben – és nincsen menekülés a számomra; oly rémségekkel vagyok körülzárva, a melyekre gondolni sem merek.
Máj. 15. Azóta még egyszer láttam a grófot olyan gyikmódra kimászni az ablakán. Féloldalt csuszva igyekezett lefelé ugy száz lábnyira és folyton balra tartva. Valamely lyukon vagy ablakon keresztül tünt el. Mikor eltünt, kihajoltam, hogy jobban lássak, de hiába – a távolság sokkal nagyobb volt, hogy sem bármit is láthattam volna. Tudtam, hogy most elhagyta a várkastélyt és azt gondoltam, hogy fölhasználom az alkalmat, hogy többet kutassak a várban, mint eddig mertem. Visszamentem a szobámba és egy lámpát fogva, megpróbáltam minden ajtót. Valamennyi zárva volt, a mit ugy is tudtam, és a zárak aránylag ujaknak látszottak. Lementem a lépcsőn a csarnokba, a melyen keresztül először jöttem a várba. A reteszeket elég könnyen vissza tudtam huzni és a láncokat kiakasztani, de ez az ajtó is zárva volt és kulcs nem volt benne. Ennek a kulcsnak okvetetlen a gróf szobájában kell lenni; figyelnem kell, hátha nyitva hagyja egyszer az ajtaját, hogy a kulcshoz jutva elmenekülhessek. Tovább folytattam fölfedező utamat, minden lépcsőn fel és minden folyosón végig és meg próbáltam minden ajtót a hányat csak találtam. A csarnokból nyiló egy-két szoba nyitva volt de nem találtam bennük egyebet por lepte, moly ette ósdi butornál. Hanem végre az egyik lépcső fölött akadtam egy ajtóra, a mely noha zártnak látszott, engedett egy kicsit a nyomásnak. Erősebben neki dülve, ugy láttam, hogy tulajdonképpen nincsen is bezárva, csak azért nem nyilik, mert a sarkai kitágultak és a nehéz ajtó egész sulyával a padlóra ereszkedett. Az alkalom olyan csábitónak látszott, hogy nem akartam elszalasztani, ki tudja, kerül-e máskor, – keményen neki dültem hát és ismételt erőfeszitéseimnek sikerült annyira kinyitni, hogy beléphettem rajta. Olyan szárnyába jutottam ezuttal a várkastélynak, a mely jobbra esett az általam eddig ismert szobáktól és egy emelettel alacsonyabb volt. Az ablakokból láthattam, hogy a szobasor a kastély déli részének hosszában van; az utolsó szoba ablakai két felé, délre és nyugatra engedtek kilátást. Mind a két oldalon irtózatos mélység tátongott. A várkastélyt egy óriás szikla csucsán épitették és három oldalról bevehetetlennek látszott. Nagy tágas ablakokkal épült itt, a hol sem nyil, sem parittya, sem mozsár lövés nem érhette és ennélfogva világosság és kényelemről lehetett gondoskodni, a mi elérhetetlen lett volna olyan helyen, a melyet védeni kellett. Nyugaton tág völgy nyilott, azon tul nagy távolságban nagy óriás hegytömbök emelkedtek egymásfölé tornyosuló sziklás csucsokkal, a melyek közül az oda kapaszkodott hegyi köris és tövis szakadozott gyökerei fonódtak a szikla szakadékok repedéseibe. A várkastélynak hajdanában ez lehetett a lakott része, mert a butor itt kényelmesebb volt, mint a minőt az eddigi pusztult szobákban láttam. Az ablakokon nem volt függöny és az üvegen beszürödő hold sárgás fényénél még a szineket is meg lehetett látni, mert a szelid világosság még a mindent ellepő por és az idő pusztitásait is megenyhitette. A lámpámnak kevés hasznát vettem a ragyogó holdfényben, hanem azért örültem, hogy velem volt, mert rémes elhagyatottság honolt a helyen, a mely megdermesztette szivemet és megreszkettette idegeimet.
De azért mégis jobb volt itt, mint egyedül lennem azokban a szobákban, a melyeket a gróf jelenléte meggyülöltetett velem. Kis vártatva idegeim lecsillapodtak és édes nyugalom szállt rám. Itt vagyok, egy kis tölgyfa asztal előtt ülve, a melyen tán a régi időkben valamely szép mágnás asszony irta, rózsás pirral az arcán, helyesirási hibákkal telt szerelmes levelét és irom én is a naplómba gyorsirással mindazt, a mi történt velem, a mióta utoljára félretettem.
Később: Május 16-án reggel. Isten őrizze meg a józan eszemet, mert már annyira jutottam, hogy kételkedni kezdek benne. Biztosság és nyugalom a multaké. Amig még itt élek, csak egyért könyörgök, hogy meg ne őrüljek, ha ugyan nem vagyok már is őrült. Ha még ép az eszem, bizonyos, hogy őrültté tehet a gondolat, hogy az undok lények közül, a melyek e gyülöletes helyen rejtőznek, a gróf maga a legkevésbbé félelmes rám nézve, hogy csak ő vele vagyok bátorságban, de vele is csak addig, a meddig valamelyes célját szolgálom. Nagy Isten, könyörületes Isten! de nyugalom, mert különben elhagy az eszem. A naplómhoz fordulok csillapitó gyanánt.
Megrögzött szokásom, hogy mindent pontosan följegyezzek, tán most is megnyugtat.
A gróf titokzatos intése eléggé megijesztett, annak idején, most még jobban megijedek, ha eszembe jut, mert a jövőben az is fokozza a hatalmát fölöttem, hogy nem merek többé kételkedni szavainak igazságában.
Midőn a mult este napló jegyzeteimet elvégeztem és a könyvet szerencsésen visszarejtettem a zsebembe, kezdtem elálmosodni. A gróf intése eszembe jutott, de szinte jól esett nem engedelmeskednem. Az enyhe holdvilág lecsillapitott és a tág kilátás a szabadságnak bizonyos érzésével töltött el, a mely fölüditett. Elhatároztam, hogy nem térek vissza sötét szobáimba, de hogy itt alszom, a hol hajdanában szép asszonyok ültek, énekeltek és élték édes életüket, mig gyönge szivük aggodalmasan dobogott, háboruskodó hozzátartozóik miatt. Egy kényelmes diványt huztam ki a helyéből, közel az ablakhoz, hogy fekve is lássam a remek vidéket keleten és nyugaton, mitsem törődve a porral és készültem az alvásra.
Valószinü, hogy el is aludtam. Remélem, hogy igen, de félek, mert minden, a mi következett, ijesztően reális volt, ugy annyira, hogy most itt a nappal fényes világánál sem hihetem egy cseppet sem, hogy aludtam volna.
Nem voltam egyedül. A szoba ugyanaz volt, semmiben sem változott, a mióta belejöttem. A padlón még a tulajdon lábam nyomát is láttam a holdvilágnál, a századok óta fölhalmozott porban. Velem szemben a hold fényében három fiatal hölgy állott, ruhájukról és tartásukról itélve, uri hölgyek. Eleinte, a mint megláttam őket, azt hittem, hogy csak álmodom, mert noha a hold mögöttük állt, nem vetettek árnyékot a padlóra. Közel jöttek hozzám és egy ideig néztek, azután suttogni kezdtek egymással. Kettő közülök barna volt, egyenes, vékony orral, mint a gróf és nagy fekete szemmel, a mely szinte vörösnek látszott a sápadt holdfényben. A harmadik szőke volt, szőke mint egy angyal, gazdag hullámzó aranyos haj tömeggel és szafirkék ragyogó szempárral. Ugy tetszett, mintha ismerném az arcát, még pedig mintha valamely félelmes álmomban láttam volna, de nem birt eszembe jutni, hogy hol és hogyan. Mind a háromnak ragyogó fehér foga volt, a mely fénylett, mint a gyöngy, kéjesen duzzadt piros ajkuk közül. Volt valami rajtuk, a mi nyugtalanitott, bizonyos sóvárgás, de meg mintha félelemben is lettek volna. A szivemben bünös, gonosz forró vágyat éreztem, hogy bár csak megcsókolnának azokkal a duzzadó piros szájukkal. Nem jó ezt leirni, mert valamikor Minna szeme elé kerülhet és fájdalmat okozhatna neki; de ez az igazság. A három hölgy suttogott egymással, aztán mind a hárman kacagtak – olyan ezüstös csengő kacajjal, de egyuttal oly keménynyel, mintha ez a hang nem is asszonyi édes ajkon jött volna keresztül. Olyan volt, mint a csengő üveg poharakban emberi kéz által kivert idegizgató melódia. A szőke lány kacéran rázta meg a fejét, a másik kettő biztatta. Az egyik igy szólt:
– No rajta! Te vagy az első, mi majd követünk, tied a kezdés joga. – A másik hozzá tette:
– Ő ifju és erős: jut a csókból valamennyiünknek. – Én mozdulatlanul feküdtem, szempillám alól kémlelve, a gyönyörteli várakozás kinjában. A szőke leány közeledett és fölém hajolt, annyira közel, hogy lélekzetvételét éreztem arcomon. Édes volt, bizonyos tekintetben kábitóan édes és épp ugy izgatta az idegeimet, mint az imént a kacagása, de másrészt meg volt benne valami keserüen émelyitő, mint a fris vérnek a szagában.
Nem mertem a szememet kinyitni, hanem azért jól láttam mindent félig hunyt szempillám alól. A szép lány térdre ereszkedett és fölém hajolva, szinte elnyelt a szemével. Volt benne valami eltökélt érzékiség, a mely észbontó és visszataszitó volt egyszerre; a mint a nyakát meghajtotta, valósággal megnyalta a száját, mint valamely állat, annyira, hogy a hold világánál láttam a nedvességet piros ajkán és nyelvén, a mint ragyogó éles fogait és szája szélét nyalta vele. Lejjebb, mind lejjebb hajlott a feje, mig ajka a számon és államon alul a nyakamat kereste. Ekkor várt egy kicsit és én jól hallhattam a nyelve suhogását, a mint a fogait és ajkát nyalta vele és éreztem forró lehelletét a nyakamon. Aztán a torkom bőre elkezdett remegni, mint az embernek a husa szokott, midőn a kezet a mely meg akarja csiklandozni, mind jobban-jobban közeledni látja. Éreztem az ajkak lágy, remegő érintését torkom idegesen érzékeny bőrén és két kemény, éles fog hegyes végét, a mely csak épp megérintette és ott pihent. Kéjes aléltsággal hunytam le szememet és vártam – vártam dobogó szivvel.
De ebben a pillanatban villámos ütés gyanánt futotta végig egy egészen más érzés egész valómat. A gróf jelenlétének tudatára ébredtem és arra, hogy valóságos furiájában van a dühnek. Szemem önkénytelen kinyilt és láttam, a mint erős keze megragadta és óriás erejével huzta vissza a szőke lány nyakát, a kinek kék szeme lobogott a furiájától, fehér foga csattogott és szép arca lángolt a szenvedélytől. De hát még a gróf! Soha sem álmodtam ilyen dühödt haragról még a pokol démonaiban sem. A szeme valósággal szikrázott Vöröses fényük lángolt, mintha a gyehenna tüze égne mögöttük. Az arca halálosan sápadt volt és vonásai kemények és feszültek, mint az acéldrót, sürü szemöldöke, a mely az orra fölött találkozott, rángatózott dühében. Karjának egy hatalmas mozdulatával ellóditotta a lányt magától, aztán intett a többinek, mintha elháritaná őket magától, ugyanaz a parancsoló mozdulat volt, a melylyel az ordasokat meghátráltatta. Olyan hangon, a mely noha halk és csaknem suttogó volt, de azért mégis mintha betöltötte volna az egész levegőt és mindenünnen viszhangozna szólott:
– Hogy meritek őt megérinteni? Hogy meri őt bántani bármelyitek is? Hogy meritek a szemeteket rávetni, a mikor én megtiltottam? Vissza, ha mondom, vissza mind! Ez az ember az enyém! Vigyázzatok, mert ha bántjátok, velem gyülik meg a bajotok.
A szőke lány arcátlanul kacér nevetéssel fordult feléje, hegy megfeleljen neki:
– Te magad soha sem szerettél; soha sem is szeretsz! erre a másik két lány is kacagott, de oly rideg, lélektelen nyers kacagással, hogy szinte megdermedtem hallatára, mintha elkárhozott lelkek kacaja volna. A gróf, a ki ezalatt figyelmesen nézte az arcomat, erre feléjük fordult és halkan suttogva mondta:
– De igen, én is tudok szeretni, hisz erről magatok is tudhatnátok a multból. Nem ugy van-e? Nos, igérem nektek, hogyha nekem már nem lesz rá szükségem, hát kedvetek szerint csókolhatjátok. Most távozzatok! Távozzatok! Föl kell őt keltenem, mert dologhoz kell együtt látnunk.
– Hát mi semmit se kapjunk ez éjjel? – Kérdezte az egyik lány halk nevetéssel egy zsákra mutatva, melyet a gróf a földre dobott és mely mozgott, mintha valami élőlény volna benne.
A gróf felelet helyett biccentett a fejével. A leányok közül az egyik oda ugrott és kibontotta a csomót. Ha fülem nem csalt, olyan forma fuldoklást és halk sirást hallottam, mintha egy félig agyonszoritott gyermek hangja volna. Az asszonyok körülállták, mig engem megbénitott az irtózat; de mire jobban oda néztem, hát eltüntek és velük együtt a rettenetes zsák is. Nem volt mellettük ajtó és nem mehettek el mellettem, hogy észre ne vettem volna őket. Mintha csak egyszerüen beleolvadtak volna a hold sugaraiba és kihuzódtak volna az ablakon, mert még kivül is láttam egy ideig homályos árnyalakjukat, mielőtt teljesen eloszlottak volna.
De már erre teljesen legyőzött az irtózat és eszmélet nélkül hanyatlottam a semmibe.