XII.
Seward doktor naplója.
Szeptember 18.
Azonnal Hillinghamba hajtattam és korán értem oda. A kocsimat a kapuban hagytam, egyedül mentem végig a fasoron. Halkan kopogtam és lehetőleg óvatosan csöngettem, mert nem akartam Lucyt vagy az anyját zavarni és reméltem, hogy a cselédek azért meghallják. Egy kis vártatva, hogy nem jött senki, ismét kopogtam és csöngettem, de minden eredmény nélkül. A cselédek lustaságát szidva és hogy még ilyenkor is alusznak, mert ez alatt már tizre járt az idő, ujra csöngettem és kopogtam, de ezuttal még türelmetlenül, de ismét minden eredmény nélkül. Eddig csak szidtam a cselédeket, de most már a félelem kezdett gyötörni. Vajjon ez az elhagyottság, csak egy szem volt a végzet láncában, a mely mind szorosabbra huzódott körülőttünk. Vajjon nem-e halottas ház-e, a melyhez elkésve érkeztem, de későn. Tudtam, hogy a késedelem percei, de sőt másodpercei mily veszedelmet rejthetnek Lucyra nézve, ha ismét rettenetes roszulléteinek egyike vett erőt rajta. Megkerültem hát a házat, hogy nem találhatnék-e valahol más bejáratot.
Nem találtam semmit. Minden ajtó és ablak zárva volt és én ijedten tértem vissza a kapuhoz. Alig értem oda, egy gyorsan hajtott lónak a dobogását hallottam. A kapuban megállt és néhány pillanattal későbben Van Helsingot láttam a fasoron felém sietni. Mikor meglátott, rám kiáltott:
– Hát ön az! Csak most érkezett? Hogy van ő? Elkéstünk? Nem kapta meg a telegramot?
Oly gyorsan és összefüggően, a hogy csak birtam, mondtam el neki, hogy a táviratját csak ma reggel kaptam meg és hogy egy pillanatnyi idővesztegelés nélkül siettem ide, de ugy látszik, senki a házban nem hallja a csöngetésemet. Ekkor megállt, levette a kalapját és igy szólt szomoruan:
– Akkor félek, hogy elkéstünk. Legyen meg az Isten akarata! – De ujra visszatérő energiával folytatta:
– Jöjjön, ha nincs ut nyitva, hogy bemehessünk, hát csináljunk egyet. Az idő most minden.
Megkerültük a házat, a konyhaablakig. A professzor egy kis csont fürészt vett ki a tokjából és átadva, az ablakot védő vasrácsra mutatott. Én gyorsan hozzáfogtam és csakhamar hármat keresztül fürészeltem közülök. Aztán egy hosszu, vékony késsel fölfeszitettük az ablakzárt és kinyitottuk az ablakot. Én besegitettem a professzort, aztán magam is bemásztam. Senki sem volt a konyhán, sem a mellette lévő cselédszobában. Tovább haladva, minden szobába benéztünk és az ebédlőbe, a melyet homályosan világitott a leeresztett rolettákon behuzodó napfény, négy cselédleányt találtunk a földönfekve. Nem gondolhattuk őket halottaknak, mert horkoló lélekzetük és a laudanum maró illata nem engedett az állapotukat illető kétséget. Van Helsing és én egymásra néztünk és tovább menve, ő csak annyit mondott, hogy ezekkel később is rá érünk foglalkozni. Aztán fölsiettünk Lucy szobájába, egy pillanatra megálltunk az ajtó előtt hallgatózni, de semmi nesz nem jutott a fülünkhöz. Elfehéredett arccal és reszkető kézzel nyitottunk csöndesen ajtót és beléptünk a szobába.
Hogy irjam le, a mit láttam? Az ágyon két alak feküdt, Lucy és az anyja, az utóbbi feküdt beljebb és le volt takarva egy fehér lepedővel, a melynek szélét a törött ablakon betóduló légvonat fölemelte, mutatva a merev fehér arcot, rémületnek ráfagyott kifejezésével rajta. Mellette feküdt Lucy még fehérebb és merevebb arccal. A virágok, a melyeket a nyakán kellett volna viselnie, az édesanyja keblén hevertek. Lucy nyaka puszta volt és messziről látszott rajta a két parányi seb, a melyet már ezelőtt is észrevettünk, de ezuttal a széle fehér dagadt és zuzódottnak látszott. A professzor szó nélkül hajolt az ágyra, fejével csaknem szegény Lucy keblét érintve, aztán hirtelen elforditotta a fejét, mint valaki, a ki hallgatózik és kiegyenesedve igy kiáltott felém:
– Még most sem késő! Gyorsan! Gyorsan! Hozzon brändyt.
Én lerohantam a lépcsőn, az üveggel a kezemben tértem vissza, gondosan megszagolva és megkóstolva a brändyt, hogy nincs-e az is, mint az asztalon talált palack cherry megvegyitve. A cselédek még folyton aludtak, de mintha már nyugtalanabbak lettek volna. Az ital nyilván vesziteni kezdett hatásából. De nem vesztegethettem az időt azzal, hogy erről megbizonyosodjam. Mert siettem visszatérni Van Helsinghez. Ő fogta a brändyt és mint más alkalommal Lucy ajkát, nyelvét, csuklóját és tenyerét dörzsölte vele. Nekem csak ennyit mondott:
– Ezt én is megtehetem, ez minden, a mit egyelőre tehet. Maga megy és fölkelti azokat a lányokat. Csapkodja az arcukat vizes törülközővel, de csapkodja jó erősen. Csináltasson velük tüzet, hogy meleget és forró fürdőt kapjunk. Ez a szegény lélek majdnem olyan hideg, mint az a másik itt mellette. Muszáj megmelegiteni, mielőtt más egyebet tehetnénk vele.
Én lesiettem és hármat a cselédek közül csakhamar sikerült fölébreszteni, a negyedik nagyon fiatal leány volt, a kire az ital erősebben hatott, azt a kanapéra emeltem szegényt és hagytam aludni. A többiek is eleinte kábultak voltak, de a mint az emlékezetük tisztult, kegyetlenül sirni és jajgatni kezdtek. De én keményen bántam velük és nem engedtem, hogy beszéljenek, azt mondtam nekik, hogy elég szerencsétlenség egy életet elveszteni és ha nem látnak azonnal a dologhoz, hát Lucy életét is kockáztatják.
Szegények hát sirva és zokogva siettek, csak ugy, a hogy félig öltözötten voltak, tüzet rakni és vizet melegiteni. Nemsokára készen volt a forró fürdő és mi Lucyt ugy, a hogy volt, kivittük és beletettük. Mig mi szorgalmasan dörzsölgettük a tagjait, kopogás hallatszott az utcaajtón. Az egyik szobaleány szaladt, hogy ruhát kapkodjon magára, és ajtót nyisson. Csakhamar visszajött és suttogva jelentette, hogy egy ur van odalent, a ki üzenetet hozott Helmwood urtól. Én azt mondtam neki, hogy mondja meg annak az urnak, hogy várjon, mert most senkit sem fogadhatunk. A szobaleány elment az üzenettel és föladatunkba merülve, én teljesen megfeledkeztem az idegenről.
Én soha sem láttam a professzort ily halásos energiával dolgozni. Én tudtam, a mint hogy ő is tudta, hogy a halállal magával küzködünk a prédájáért. És egy pillanatnyi pihenés alkalmával mondtam is ezt neki. Ő a legridegebb arccal, olyan feleletet adott erre, a melynek értelmét nem birtam fölfogni:
– Ha csak az volna, akkor megállnék itt, a hol vagyunk és hagynám őt békében kimulni, mert nem látok világosságot az élete határán. És ezzel megujult és mondhatnám, neki dühödt erővel látott ujra dologhoz. Egyszer csak mind a ketten észrevettük, hogy a hőség kezd egy kissé hatni, Lucy szivének a dobogását valamivel jobban hallottuk a stethoscopon és a tüdeje észrevehetőleg megmozdult. Van Helsing arca majdnem sugárzott, a mint kiemeltük őt a fürdőből és forró lepedőbe burkoltuk megszáritani. Igy kiáltott:
– Az első pártit mi nyertük! Sakk a királynak.
– Lucyt az ez alatt elkészitett szobába vittük, ágyba fektettük és néhány csöpp brändyt öntöttünk a torkába. Én észre vettem, hogy Van Helsing egy puha selyem zsebkendőt kötött a torkára. Még mindig eszméletlenül feküdt és épp oly rosszul volt, ha nem rosszabbul, mint bármikor, a milyenek eddig láttuk.
Van Helsing behivta az egyik cselédet és meghagyta neki, hogy Lucy mellett maradjon és le ne vegye a szemét róla, mig mi vissza nem jövünk. Ezzel intett nekem, hogy menjünk.
Tanácskoznunk kell, hogy mit tegyünk most, szólt, a mint a lépcsőn lementünk. A Csarnokból az ebédlőbe nyitottunk és ő gondosan betette az ajtót mögöttünk. A zsaluk ki voltak már ugyan tárva, de a rolettákat leeresztették és a szobában meglehetős homály uralkodott. De nekünk elég világos volt. Van Helsing arcán az aggodalmas tünődés jeleit vettem észre, igy hát vártam egy kicsit, mig végre ő megszólalt:
– Hát most mihez fogjunk? Kihez forduljunk segitségért? Egy ujabb vérátömlesztéshez kell folyamodnunk, még pedig hamar, vagy annak a szegény leánynak az élete nem ér egy vak garast sem. Maga már kimerült, én is ki vagyok merülve. A cselédleányokban nem merek bizni, még ha valamelyiknek volna is bátorsága az operációhoz. Már most honnan vegyünk valakit, a ki az ereit meghagyja nyitni számára?
– Hát én velem már mi lesz?
A hang a szoba tulsó oldalán álló diván felől jött és hallatára szivem dobogott az örömtől, mert Morris Quincey, az amerikai hangjára ismertem benne. Van Helsing haragosan fordult meg a hang hallatára, de arca ellágyult és szeme ragyogott, a mint én kitárt karokkal rohantam barátom felé.
– Mi hozott téged ilyen jókor ide? – kérdeztem tőle, a mint kezünk találkozott.
Artur barátunknak ez a felhivása:
Ezzel a következő táviratot nyujtotta át: Három napja nem kaptam hirt Sewardtól és iszonyuan aggódom. Magam nem mehetek, atyám folyton nagyon rosszul van. Nézd meg és izenj Lucy hogy van? Ne késlekedj. Helmwood.
– Ugy veszem észre, mintha éppen jókor érkeztem volna. Hát csak meg kell mondani, hogy mit csináljak és meglesz.
Van Helsing előre lépett, megfogta a kezét, egyenesen a szemébe nézett, a mint mondta:
– Egy bátor ember vére a legjobb orvosság ezen a világon, ha egy asszony bajban van. Ön ember a talpán, ezt látom. No hát ellenünk lehet az ördög és minden gonosz, a mig Isten ilyen embereket küld nekünk, ha szükségben vagyunk.
Ismét keresztülmentünk azon a kisérteties operáción. Nincs erőm a részletekkel foglalkozni. Lucy borzasztó rázkódtatáson mehetett keresztül, a mely jobban megviselte, mint eddig bármikor, mert noha bőven ömlött a vér az ereibe, teste nem éledt tőle oly könnyen, mint az előbbi alkalmakkor. Küzködését, mig ujra életre tért, rémes volt látni és hallani. De végre is a sziv és tüdő müködése megerősödött és Van Helsing sikerült morfium injekciójára mély ájulásából ugyanolyan mély álomba merült. A professzor őrizte álmát, mig én lementem Morriszszal, hogy bort adjak neki és lefektessem a diványra. Aztán ott hagyva őt, elküldtem az egyik szobaleányt, hogy a várakozó kocsikat fizesse ki és jó reggelit rendeltem a szakácsnénál. Azután egy ötletem támadt és visszasiettem a szobába, a hova Lucyt fektettük. Mikor csendesen benyitottam, Van Helsinget egy-két teleirt levélpapirral a kezében találtam. Már nyilván elolvasta és tartalmán tünődve hajtotta fejét a kezére. Arcán a zord elégültség kifejezése látszott, mint az olyan emberén, a kinek valamely kétsége megoldást nyert. A papirt átadva csak annyit mondott:
– Ez Lucy kebléből hullott ki, mikor a fürdőbe vittük.
Mikor én is végigolvastam, a professzorra nézve álltam és végre kérdeztem: – Az ég szerelmére, mit jelentsen mindez? Őrült-e, vagy miféle rettenetes veszedelem fenyegeti? – Annyira el voltam ámulva, hogy ennél többet nem birtam mondani, Van Helsing kinyujtotta a kezét, visszavette az iratot, mondván:
– Most ne törje ezen az eszét. Egyelőre felejtse el. Majd egyszer ugyis megtudja, megérti, de csak a maga idején; ez pedig később lesz. De mit akart nekem mondani, hogy feljött?
– A halotti bizonyitvány miatt jöttem. Én tudom, ön is tudja, meg a kezelő orvosa is, hogy Westenránénak szivbaja volt és bizonyithatjuk, hogy abban halt meg. Azonnal el kell a dolgot intéznünk, nehogy a hatóság a dologba avatkozzék, mert ha semmi egyéb, ez maga is megölné Lucyt. Azonnal megyek a bejelentő hivatalba, onnan pedig a vállalkozókhoz a temetés miatt.
– Menjen csak John barátom! Jó, hogy eszébe jutott. Igaz, hogy szegény kis Lucynak kérlelhetlen ellenségei, de legalább jó barátai is vannak, a kik szeretik. Egy, kettő, három, mind vérüket adják érte, nem számitva az egy öreg embert. Igen igen barátom John; – nem vagyok vak – én látok mindent! de csak annál jobban szeretem magát érte! Most mehet.
A csarnokban Morris Quinceyvel találkoztam egy telegrammal Artur számára a kezében, a melyben tudatta vele, hogy Westenráné meghalt és hogy Lucy is nagyon rosszul volt, de már jobban van, s hogy Van Helsing és én mellette vagyunk. Mondtam neki, hogy hova indulok és ő sietetett, mondván:
– Ha visszajösz Jack, egy-két szót szeretnék neked négyszemközt mondani. Minden dolgomat szerencsésen elvégezve visszasiettem és Morrist már várakozva találtam. A mikor egyedül voltunk a kis nappaliban igy szólt:
– Seward, én nem akarok oda betolakodni, a hol semmi jussom nincsen, de ez nem mindennapi esemény. Te is tudod, hogy én szerettem ezt a leányt és feleségül akartam venni, de noha az elmult, azért mégis csak aggódom érte. Mi baja lehet? Az öreg hollandi mondta az imént, a mikor lejöttetek, hogy ismét vérátömlesztéshez kell folyamodnotok és hogy ti mind a ketten ki vagytok már merülve. Igy volt-e?
– Igy volt.
– Ebből azt értem, hogy már te és Van Helsing is megtettétek érte ugyanazt, a mit ma én tettem meg. Igy van-e?
– Ugy van.
– És kitalálom, hogy Artur is benne volt már a dologban. Mert a mikor ezelőtt négy nappal lent voltam nála, igen különösnek láttam. Soha senkit sem láttam igy elgyöngülni azóta, hogy a Pampaszokon jártam és egy kedvenc paripám éjjel kiszökött a legelőre. Egy olyan óriás denevér lepte meg éjszaka, a milyeket Vampyrnak hivnak ottan és a nyakán fölhasitva az eret, ugy kiszipolyozta a vérét, hogy lábra sem tudott állni a szegény pára; agyon kellett lőnöm ott a fekvő helyében. Jack, ha megmondhatod a nélkül, hogy eláruld a beléd helyezett bizalmat, ugy-e hogy Artur volt az első?
– Igen ő volt.
– És mióta tart ez a dolog?
– Vagy tiz nap óta.
– Tiz nap óta! Hisz akkor annak a szegény bájos teremtésnek, a kit valamennyien imádunk, az ereiben négy erős férfinak a vére foly! Az Istenért, ember! hisz az egész testébe sem férne annyi! Aztán közel hajolva hozzám, élesen suttogó hangon kérdezte:
– Mi fosztotta meg a vérétől?
Én a fejemet ráztam. – Hisz épp az a szörnyüség, hogy ezt nem tudjuk, Van Helsing majd beleőrül már, én meg teljesen a végére értem a tudományomnak. Még csak találgatni sem merem az okát.
Egy sereg közbejött körülmény meghiusitotta eddig a Lucy gondos őrzésére tett minden intézkedésünket. De ez immár meg nem történhetik. Itt fogunk maradni mindaketten, mig meg nem gyógyul – vagy – Morris kezet nyujtva – igy szólt – én is itt leszek. Te meg a hollandus csak mondjátok, hogy mit kell tennem és megteszem.
Mikor Lucy délután fölébredt első mozdulatával a keblére rejtett papirost kereste és meglepetésemre meg is találta. A gondos professzor ugy látszik visszatette oda, a honnan kiesett, nehogy a beteget ébredésekor izgassa. Lucy szeme ezután a professzorra és rám fordult és tekintete megenyhült. De aztán körültekintve megborzadt és vékony lesoványodott kezével arcát eltakarva fájdalmasan sikoltott. Mi megértettük, hogy ez mit jelent – hogy szegénykének eszébe jutott édesanyja halála – és tőlünk telhetőleg igyekeztünk őt vigasztalni. Megigértük, hogy mellette maradunk és ez egy kissé megnyugtatta, noha még sokáig csöndesen sirdogált. Alkonyat felé elszunnyadt. És akkor egy sajátságos dolog történt. Álmában kivette kebléböl az imént oda rejtett papirost és ketté hasitotta, Van Helsing oda lépett és kivette kezéből a két részre szakitott iratot. De azért Lucy folytatta a szétszaggatás müveletét, mintha a levél még mindig a kezei közt volna és végre fölemelte a két kezét és kinyitotta, mintha szétszórná az apróra tépett papirost. Van Helsing meglepettnek látszott és összehuzta szemöldökét, de nem szólt semmit sem.
Szeptember 19.
Lucy egész éjjel nyugtalanul aludt, föl-föl ébredt, félt az elalvástól és mindig gyöngébben ébredt föl. A professzor és én fölváltva virrasztottunk és soha egy pillanatra sem hagytuk el. Morriss nem szólt semmit sem szándékáról, de én azért tudtam, hogy egész éjjel a ház körül járkált őrködve.
A kelő napfénye elárulta szegény Lucy erőinek pusztulását. Alig volt képes a fejét mozditani és a kevés táplálék, a mit magához vett, nem igen vált hasznára. Néha el-el szunnyadt és mind a ketten, Van Helsing és én, észrevettük a különbséget az alvó és az ébren levő Lucy között.
Ha aludt, erősebbnek látszott, noha sokkal sápadtabb és soványabbnak és a lélekzete csöndes volt; nyitott ajka kimutatta vértelen, sáppadt a fogairól fölhuzódó inyét, a mely a fogait sokkal hosszabbaknak és élesebbeknek tüntette föl a rendesnél.
Ha fölébredt, szemeinek a szelidsége természetesen megváltoztatta az egész arc kifejezését és a régi édes, szép teremtés volt, noha haldoklott. Délután Arturt kivánta látni és mi táviratoztunk neki. Morris Quincey ment eléje a vasutra.
Mikor Artur megérkezett, hat óra lehetett és a lenyugvó napnak az ablakon beözönlő fénye rózsás pirral boritotta Lucy arcát. Hanem azért szegény Artur elfuladt a fölindulástól, a mint megpillantotta és szólni sem tudott. De az ő jelenléte üditően hatott Lucyra, a ki egy kissé összeszedte magát és derültebben szólott hozzá, mint eddig bármikor, a mióta megérkeztünk. Artur is erőt vett főlindulásán és oly vidáman felelgetett neki, a hogy csak tudott szegény.
Most éjfél után egy óra. Artur és Van Helsing vannak a beteggel. Negyedóra mulva föl kell őket váltanom. Félek, hogy a holnapi nap végét szabhatja virrasztásainknak, a rázkódás tulságosan erős volt, a szegény gyermek nem birja legyőzni. Isten legyen vele és mindnyájunkkal.
Harkerné Minna levele Westenra Lucynak.
(Felbontatlan maradt általa.)
Szept. 17.
Drága Lucym!
Egy örökkévalóságnak tetszik, a mióta hallottam felőled, vagy magam is irtam volna. De bizonyos, hogy megbocsájtasz, ha elolvastad ujságokkal teli levelemet. A férjemet szerencsésen hazahoztam; mikor Exeter-be érkeztünk, kocsi várt ránk az állomáson, benne, noha erősen bántotta a köszvény, a jó öreg Hawkins urral. A saját házába vitt bennünket, a hol egész lakosztály várt bennünket készen, kényelmesen és szépen berendezve és együtt ebédeltünk. Ebéd után Hawkins ur igy szólt:
– Édes fiaim, az egészségtekre és boldog jövőtökre akarom poharamat üriteni; az Isten áldása legyen mindkettőtökön. Mind a kettőtöket kis gyerek korotok óta ismerlek és szeretlek és szeretettel és büszkeséggel láttalak benneteket felnőni.
Már most azt akarom, hogy oszszátok meg velem az otthonomat. Nekem sem gyermekem, sem rokonom, mind elhaltak és végrendeletemben mindenemet ti rátok hagytam. Lucy édes, én erre sirva fakadtam, a két férfi pedig kezet szoritott egymással. Nagyon, nagyon boldog estét töltöttünk azután együtt.
Igy hát itt vagyunk ebben az ódon szép nagy házban. Mondanom sem kell ugy-e, hogy mennyire el vagyok foglalva a rendezgetéssel és háztartással. Jonathan és Hawkins ur szintén egész nap dologban vannak, mert most Hawkins ur mindent át akar adni és megismertetni Jonathánt az ügyekkel és ügyfelekkel.
Hogy van kedves jó édes anyád? Bár csak fölmehetnék hozzátok egy-két napra édes, de nem lehet a sok dologtól, meg Jonathán is még mindig gondozásra szorul. Már most hogy én elmondtam a magam ujságait, a tieidet kérdem. Mikor lesz az esküvőd és hol és ki fog esketni és mit veszesz föl az esküvőre és nagy, vagy csak csöndes esküvőtök lesz-e? felelj mindenre, mert minden érdekel, a mi téged illet.
Isten áldjon édes Lucym és örködjék feletted. Örökké a te
Minnád.
Hennesrey Patrik dr. jelentése Seward John dr.-nak.
Szept. 20.
Tisztelt Uram!
Kivánságának eleget téve, ide zárva küldöm jelentésemet, mindeneknek a miket rám bizott jelen állapotáról… A mi pedig Renfieldet illeti, arról több mondani valóm van, egy ujabb kitörése volt, a mely végzetes eredménynyel járhatott volna, de szerencsénkre nem végződött nagyobb szerencsétlenséggel. Ma délután egy fuvaros szekere, két ember kiséretében igyekezett az üres, elhagyott ház felé, a melynek telke a kertünkkel szomszédos – ahhoz a házhoz, a hova, ha emlékszik, betegünk már két izben szökőtt. A fuvarosok, nem ösmerve a tájat, megálltak a kapunk előtt, hogy a portásnál kérdezősködjenek. Én magam is az ablakban álltam ebéd utáni cigarettámmal és láttam az egyiket a házunk felé, közeledni. A mint Renfield ablaka alatt elhaladt, a beteg szidni kezdte az ablakból és elnevezte mindennek, a mi eszébe jutott, csak jónak nem. A fuvaros, a ki igen tisztességes embernek látszott, csak annyit felelt neki, hogy fogja be azt a lucskos száját, mire betegünk azzal vádolta, hogy meg akarja őt rabolni és gyilkolni és azt mondta, hogy meg fogja őt ebben akadályozni, ha mindjárt felakasztják is érte. Erre én kinyitottam az ablakomat és intettem az idegennek, hogy ne is figyeljen oda, mire ő végig nézett a házon és tisztába látszott jönni azzal, hogy miféle helyen jár, mert csak ennyit mondott. – „Az Isten is megáldja uram, csak nem gondolja, hogy törődöm azzal, a mit a bolondok házában vágnak a fejemhez. De sajnálom az urat, meg mindazokat, a kiknek egy ilyen vadállattal, mint az la, kell egy födél alatt lakniok“. – Aztán elég tisztesség tudással tudakolta az utját és én megmagyaráztam neki, hogy hol találja meg az elhagyott ház kapuját; távozott, utjában kisérve betegünk átkozódása, fenyegetése és szidalmazásaitól. Én lementem megnézni, hogy mi okozhatta nagy izgatottságát. Meglepetésemre teljesen nyugodtnak és szinte jókedvünek találtam. Az esetet kezdtem szóba hozni előtte, de ő elég nyájasan kérdezte, hogy miről is beszélek, hogy szinte elhittem neki, hogy teljesen kiment az egész dolog a fejéből. De sajnálattal kell bevallanom, hogy mindez csak furfangját bizonyitja, mert alig egy félóra mulva ujra hallottam róla. Ezuttal is az ablakot kifeszitve, ugrott meg és szaladt végig a fasoron. Én kiáltottam az ápolóknak, hogy kövessenek és utána futottam, mert féltem, hogy rosszban töri a fejét. Félelmem fokozódott, mikor láttam ugyanazt a szekeret, a melyet az elébb elhaladni láttunk, visszafelé jönni az uton, rajta nehány nagy faládával. A két ember a homlokáról törölte az izzadságot és ki volt pirulva arcban, mintha nagyon megerőltette volna magát. Mielőtt még utólérhettem volna, betegünk nekikrontott, az egyiket lerántotta a szekérről, földhöz vágta és a fejét kezdte a kocsiutba verni. Ha épp abban a pillanatban meg nem ragadom, azt hiszem, hogy agyonütötte volna azt az embert. A másik leugrott a szekérről és jól fejbevágta Renfieldet az ostora vastag nyelének ólmos végével. Rettenetes volt az ütés, de betegünk föl sem vette, hanem azt is megragadta és hármunkkal viaskodott és ugy ide-oda ráncigált bennünket, mintha macskakölykök lettünk volna. Magan sem vagyok könnyü legény, a két fuvaros pedig jó két markos fickó volt.
Eleinte némán küzködött velünk; de mikor erőt kezdtünk rajta venni és az odaérkezett ápolók ráhuzták a kényszerzubbonyt, akkor orditani kezdett: Én kifogok rajtuk! Nem engedem, hogy megraboljanak! Nem engedem, hogy apránkint meggyilkoljanak! Küzdeni fogok az én uram és mesteremért! – és több efféle összefüggés nélküli őrültségeket. Nehéz föladat volt őt visszavinni a házba és a párnázott szobába zárni. Az egyik ápolónak az ujját törte el – én persze azonnal beigazitottam és ő elég jól érzi magát.
A két fuvaros eleinte hangosan fenyegetőzött, hogy igy meg ugy – nyakunkra hozzák a törvényt és megbüntetésünket kérik stb., de egy pár pohár jó bor és egy-egy arany láttára alaposan megváltoztatták szándékukat és békében távoztak. Én följegyeztem a nevüket és lakásuk cimét, ha esetleg rájuk szorulnánk. Mind a ketten Harrir és fiai teherszállitó cég szolgálatában állanak Saho külvárosban.
Ezentul is a legpontosabb értesitést fogom küldeni mindenről, a mi történik és sürgönyözni fogok, ha elkerülhetetlenül szükségünk lenne jelenlétére.
Kiváló tisztelettel
Hennesery Patrik.
Harkerné, Minna levele Westenra Lucynak.
(Fölbontatlanul maradt Lucy után.)
Szeptember 18.
Drága Lucym!
Oly sulyos csapás ért bennünket. Hawkins ur hirtelen meghalt. Vannak ugyan a kik ezt ránk nézve nem tartják csapásnak, de mi ugy szerettük őt, mintha édes atyánk lett volna. Én soha sem ismertem sem atyámat sem anyámat, és igy annál keservesebben érzem a kedves öreg ur elvesztésének sulyát. Jonathán pedig még nálamnál is keservesebben. A rá nehezdő felelősség sulya is izgatja. Szinte kételkedni kezd saját erejében. Én minden erőmmel vigasztalni és támogatni iparkodom őt. Bocsáss meg édes, hogy szomoruságommal terhellek, de könnyit szivemen az irás. Szinte félek az uttól, de holnapután Londonban kell mennünk, mert Hawkins urat végrendelete értelmében oda az édes atyja mellé kell temettetnünk. Minthogy rokonai nincsenek, férjem kiséri őt sirjához. Én ha csak néhány percre is át fogok hozzátok menni édes, hogy lássalak. Ne haragudjál, hogy levelemmel zavarlak.
A téged nagyon szerető
H. Minnád.
Seward doktor naplója.
Szept. 20.
Csak elszántság és megrögzőtt szokás tesznek képessé arra, hogy naplót jegyezzek. Sokkal nyomorultabb, sokkal levertebb vagyok és sokkal jobban utálom az életet és mindent, a mi vele jár, hogysem nagyon törödném vele, ha mindjárt ebben a pillanatban hallanám is a halál angyala szárnyainak suhogását felettem. Hisz ugyis megszoktam már, annyiszor hallottam utóbban sötét szárnyainak suhogását, elsőbben Lucy édes anyja, aztán Artur atyja és végre – de hadd látok föladatomhoz.
Pontosan fölváltottam Van Helsinget a Lucy virrasztásában. Arturt is aludni akartuk küldeni, de ő eleinte makacskodott. Csak a mikor azt mondottam neki, hogy szükségünk lesz rá a következő napon és hogy nem szabad valamennyiünknek kimerülni a nyugalom hijján, mert ennek Lucy vallaná kárát, csak akkor engedelmeskedett. Van Helsing igen jóságos volt hozzá. „Jöjjön gyermekem – mondta – jőjjön velem. Maga beteg és gyönge és sok szomoruságon és aggodalmon ment körösztül, a vérvesztést nem is emlitve, a mely erejét aláásta. Magának nem szabad egyedül maradni. Jőjjön velem a nappaliba, ott van jó nagy tüz és két jó diván. Maga fekszik az egyikre, én a másikra és rokonérzésünk kölcsönös vigasztalásunkra fog szolgálni, még ha nem beszélünk is, de még ha alszunk is.“ Artur vele ment egy hosszu, vágyteljes pillantással Lucy arcára, a mely fehérebb volt a patyolatnál, a melyen pihent. Lucy csendesen mozdulatlanul feküdt és én körülnéztem, hogy minden rendben van-e. Láttam, hogy a professzor ebben a szobában is épp oly gondosan alkalmazta a fokhagymavirágot, mint a másikban, az ablak tele volt vele és Lucy nyaka körül, a selyem zsebkendő fölött, a mely még mindig rajta volt is egy vastag koszoru huzódott. Lucy hörögve szedte lélegzetét és arca legrosszabb kifejezését öltötte föl, mert nyitott szája látni engedte vértelen inyét. A bizonytalan gyönge világitásban a fogai is sokkal hosszabbaknak és hegyesebbeknek látszottak, mint reggel voltak. Kivált a két szemfoga mintha jóval hosszabb és hegyesebb lett volna, mint a többi. Én melléje ültem és ő nemsokára nyugtalanul kezdett mozgolódni. Ugyanabban a pillanatban valami sajátságosan tompa csapkodást vagy püfögés-formát hallottam az ablakon. Csöndesen oda osontam és kinéztem a függöny csücskét megemelve. A teljes hold világánál láttam, hogy valami óriás denevérféle okozta a zajt, a mely körülröpködve az ablaküveget érintgette szárnycsapkodásaival, nyilván a világosság vonzotta ujra és ismét az ablakhoz vissza. Mikor az ágyhoz visszatértem, láttam, hogy Lucy megmozdult s letépte a fokhagymavirág koszorut a nyakáról, én visszaigazitottam, a milyen jól csak tudtam és ismét leültem melléje tovább virrasztani.
Nemsokára ezután fölébredt és én a Van Helsing által rendelt táplálékot nyujtottam neki. Csak nagyon keveset fagadott el és azt sem szivesen. Most már nem volt meg benne az az ösztönszerü küzdelem az életért és erőért, a mely betegségének eddigi lefolyását jellemezte. Meglepetten tapasztaltam, hogy valahányszor magához tért, vagyis öntudatra ébredt, magához szoritotta a fokhagyma virágot. Igazán sajátságos látvány volt, hogy mihelyt visszaesett letargikus mély álmába a hörgő lélegzettel, a virágot lerázta és tépte magáról; és abban a pillanatban, hogy ébredezett, szedte össze és szorosan magához ölelte. Erről minden tévedést kizáróan meggyőződhettem, mert virrasztásom hosszu óráin keresztül több izben aludt el és ébredt föl ujra és mindenkor ismétlődött ez a sajátságos játék.
Hatkor reggel Van Helsing jött fölváltani. Artur elszunnyadt és ő könyörületesen hagyta őt aludni. Mikor meglátta Lucy arcát, fölszisszent és átható suttogással mondta:
– Huzza föl a rolettát, világosságra van szükségem!
Aztán lehajolt és arcával majdnem érintve Lucyét, gondosan vizsgálni kezdte. Levette nyakáról a virágot és leoldotta a selyemkendőt. A mint ezt tette, megrettent és hallottam, a mint egy félig elfojtott „Mein Gott“ rebbent el ajkán. Én is lehajoltam, hogy jobban lássak és a mit láttam, az sajátságosan dermesztő hatással volt rám.
Lucy nyakáról a két gyuladt pont tökéletesen eltünt.
Van Helsing vagy teljes öt percig mozdulatlanul állt és nézte, arcán a legszigorubb kifejezéssel. Aztán felém fordulva, nyugodtan mondta:
– Haldoklik. Most már nem tart soká. De jegyezze meg, hogy nagy különbséget fog tenni, hogy ébren hal-e meg, vagy pedig álmában. Keltse föl ezt a szegény fiut, hadd jőjjön és lássa őt utoljára; ő bizik bennünk és mi megigértük neki.
Az ebédlőbe mentem és fölkeltettem Arturt. Egy pillanatig kábultan nézett, de mikor a beömlő napfényt látta, megijjedt, hogy tán későn is ébredt. Én megnyugtattam, mondván, hogy Lucy még mindig alszik és a lehető kimélettel adtam tudtára, hogy Van Helsing és én is azt hiszszük, hogy közeledik a végső órája. Szegény Artur, arcát kezébe temetve térdre siklott a kanapé mellett, a hol nehány pillanatig maradt, a fejét a párnába ásva, mig válla remegett a zokogástól. Én fölemeltem. – Gyere kedves jó öreg pajtás – biztattam őt, szedd össze minden bátorságodat, hogy neki könyebitsd a nehéz sorsát.
Midőn Lucy szobájába léptünk, azonnal észrevettem, hogy Van Helsing szokott előrelátásával mindent rendbe hozott, hogy a lehető legkellemesebb benyomást tegye. Még Lucy haját is megkefélte, ugy, hogy annak aranyos hullámai lepték el a vánkost. Mikor beléptünk, Lucy fölnyitotta szemét és Arturt meglátva, halkan susogta:
– Artur! Oh, édes szerelmem, oly boldog vagyok, hogy eljöttél!
Artur lehajolt, hogy megcsókolja, de Van Helsing visszaintette.
– Nem, susogta, ne még! A kezét fogja, az jobban fog neki esni.
Artur tehát kezébe fogta az övét és melléje térdelt, Lucy boldog mosolylyal nézte, arcának lágy vonalai tökéletesen illettek sugárzó szemének angyali szépségéhez. Aztán a pillái lassan lecsukódtak és ő álomba merült. Egy kis ideig keble lassan pihegett és lélekzete csöndesen jött és ment, mint egy fáradt gyermeké.
És ekkor alig észrevehetően jött az a különös változás, a melyet már az éjjel is észleltem. A lélegzete hörgő lett, a szája kinyilt és fölhuzott sápadt inye hosszabbnak és élesebbnek mutatta fogait, mint bármikor ezelőtt. Aztán mintegy ébren alva, különös, öntudatlan módon kinyitotta a szemét, a mely ezuttal fátyolozott és kemény tekintetü volt egyszerre és halk kéjteljes hangon, a milyet még soha sem hallottam tőle, mondta:
– Artur! óh édes szerelmem, oly boldog vagyok, hogy eljöttél! Csókolj meg!
Artur mohón hajolt föléje, hogy megcsókolja, de abban a pillanatban Van Helsing, a kit csak ugy, mint engem megdermesztett a szokatlan hang, lecsapott rája, megragadta mind a két kezével a nyakánál fogva és oly dühödt erőfeszitéssel, a melyre soha sem hittem volna képesnek, rántotta vissza és csaknem keresztül lóditotta az egész szobán.
– Nem, ha élete függne tőle sem! – kiáltotta. – Nem, a lelke üdvösségére és az övére nem! – És ugy állt kettejük között, mint egy haragos oroszlán.
Artur annyira meg volt lepetve, hogy egy pillanatig nem tudta, mit mondjon vagy tegyen; de mielőtt fölháborodása kitört volna, eszébe jutott a hely és a körülmények és némán várakozva állott.
Én és Van Helsing Lucyra szögezett tekintettel figyeltünk és láttuk a bőszült harag kifejezését mint egy sötét árnyékot átsuhanni vonásain, mig éles fogait csattogtatva szoritotta egymásra. Aztán lehunyta szemét és zihálva szedte lélegzetét.
Csakhamar ezután szemei régi szépségükben és szelid fényükben ragyogva nyiltak föl és gyönge, átlátszó, sápadt, pici két kezét kinyujtva, megfogta velük Van Helsing nagy, barna kezét és magához vonva, megcsókolta. – Az én egyetlen, igaz barátom – mondta, halk, de leirhatatlanul megható hangon. – Az én igaz barátom és az övé! Oh, ótalmazza meg őt és adjon nekem nyugalmat!
– Erre esküszöm! felelte Van Helsing ünnepiesen, az ágy mellett térdelve és kezét esküre emelve. Aztán Arturhoz fordulva, mondta:
– Jöjjön, édes fiam, fogja meg a kezét és csókolja homlokon, de csak egyetlen egyszer.
– A szerelmesek szeme találkozott az ajkuk helyett; és igy váltak meg egymástól.
Lucy szeme lecsukódott; Van Helsing, a ki élesen figyelt, megfogta Artur karját és elvonta őt.
Lucy lélegzete ekkor ismét hörögve szakadt föl, aztán hirtelen elállt.
– Mindennek vége – szólalt meg Van Helsing. Ő immár halott!
Én karon fogtam Arturt és elvezettem. A nappaliba érve, egy székre vetette magát, arcát a kezébe temette és ugy zokogott, hogy majd a szivem szakadt meg hallatára.
Visszamentem a halottas szobába és Van Helsinget ott találtam, zordonabb arccal, mint valaha, szegény Lucyt nézve. A halott sajátságos változáson ment keresztül. A halál visszaadta neki szépsége egy részét, mert homloka és orcái visszanyerték vonalaik szépségét; még az ajka is mintha veszitett volna halálos sápadtságából.
Én Van Helsing mellé állva mondtam: – Ah, szegény gyermek, valahára békében pihen. Ez mindennek a vége!
Van Helsing felém fordulva, ünnepies komolysággal szólott.
– Nem ugy; sajnos! de nem ugy van. Ez csak a kezdete!
Kérdésemre, hogy mit akar ezzel mondani, csak a fejét rázta és azt felelte:
– Még most semmit sem tehetünk. Várjon, majd meglátja.