IV.
Harker Jonathán naplója – folytatás.
Az ágyamban ébredtem föl. Ha ugy lenne, hogy nem álmodtam az egészet, akkor a grófnak magának kellett ide hoznia. Szerettem volna megbizonyosodni a dolog felől, de semmiféle elvitázhatlan bizonyitékra nem akadtam. Igaz, hogy apró jelenségei voltak, például a ruhám nem ugy volt összerakva, a hogy magam szoktam, az órám nem volt fölhuzva, pedig rendesen föl szoktam huzni mikor lefekszem és több efféle apróság. De mind ez nem bizonyiték, mindez azt is jelentheti, hogy egy, vagy más oknál fogva nem voltam, a rendes lélek állapotomban. Bizonyitékokat kell szereznem. Egy dolognak nagyon megörültem, ha ugy volna is, hogy a gróf hozott ide és vetkeztetett le, nagyon siethetett a föladatával, mert a zsebeim érintetlenek. Meg vagyok róla győződve, hogy ezt a naplót olyan rejtélynek találta volna, a melyet nem lett volna hajlandó eltürni. Vagy elvette, vagy megsemmisitette volna. A mint körültekintek a szobámban, a mely eddig oly gyülöletesnek látszott, most mintha valóságos szentély volna, mert semmi sem lehet borzasztóbb, mint azok a rémes asszonyok, a kik a véremet akarták szivni és a kik még most is arra áhitoznak.
Május 18. Lementem, hogy még egyszer megnézzem azt a szobát a nap világánál, mert tudni akarom az igazat. Mikor a lépcső aljáról nyiló ajtóhoz értem, zárva találtam. Oly erősen csapták be, hogy a szárfának egy része szilánkokba hullott. Jól láthattam, hogy a zár nyelve nem csukódott, hanem hogy az ajtót belülről erősitették a szárfához. Félek, hogy nem álmodtam és e szerint a föltevés szerint kell cselekednem.
Május 19. Már bizonyos, hogy tőrbe estem. Mult este a gróf a legszivesebb hangján szólitott föl, hogy három levelet irjak. Egyet, a melyben mondom, hogy a rám bizott munkával már majnem készen vagyok és hogy néhány nap mulva indulok hazafelé; egy másikat, a melyben a levél keltezésére következő napra teszem az indulásomat és egy harmadikat, a melyben értésükre adom, hogy elhagytam a kastélyt és Besztercére érkeztem. Szivesen föllázadtam volna, de éreztem, hogy a dolgok jelen állásában, őrültség volna nyiltan pörbe szállani a gróffal, a kinek teljesen a hatalmában vagyok és ha megtagadnám a levelek irását, csak fokozom a gyanakodását és kihivom a haragját. Azt már tudja, hogy többet tudok, mint kellene és hogy nem szabad élnem, mert veszedelmessé válhatok ő rá nézve; egyetlen menekülésem az időnyerés. Esetleg történik valami, a mi a menekülésemet elősegiti. Láttam is a szemében keletkezését annak a dühödt haragnak, a melylyel azt a szőke szörnyeteget magától ellóditotta. Magyarázta, hogy a postajárás ritka és bizonytalan, és hogy ha most irok, az barátaim megnyugtatására fog szolgálni; és annyira biztositott arról, hogy intézkedni fog, hogy a két utolsó levelemet Besztercén vissza tartsák a kellő időig abban az esetben, hogy ha a véletlen ugy hozná magával, hogy tovább maradnék, hogy nem mertem vele ellenkezni, ne hogy gyanakodását fölébreszszem. Ugy tettem tehát, mintha teljesen osztanám nézetét, és csak azt kérdeztem tőle, mikorról keltezzem leveleimet. Egy percig kalkulált, aztán szólt.
– Az elsőt junius 12-éről, a másodikat junius 19-éről, a harmadikat junius 29-éről.
– Már most tudom, hogy meddig élhetek. Az Isten legyen irgalmas.
Május 28. A menekülésnek van reménye, vagy legalább annak, hogy értesitsem az otthon valókat. Egy csapat cigány jött a várba, és az udvaron tanyázik. Ezek oláh cigányok, a kik a világ e részében jóformán otthon vannak, noha azt hiszem, hogy rokonságban vannak az egész világon szétszórt cigányokkal. Ezren, és ezren tanyáznak Magyarországon és Transzszilvániában és csaknem kivül élnek a törvényen. Nem ismerik a félelmet, nincs vallásuk, a babonát kivéve, és valami sajátságos zagyvalékát beszélik a román nyelvnek.
Irok haza leveleket, és meg próbálom, hogy nem lehetne-e velük a postára tétetni. Az ablakon keresztül már beszélgettem velük, hogy ismeretséget kőssek. Levették a kalapjukat, és hajlongtak és mindenféle jeleket csináltak, a melyeket épp ugy nem tudtam megérteni, mint a nyelvüket.
Megirtam a leveleket. Minnáét gyors irással és Hawkins urnak csak annyit, hogy tegye magát érintkezésbe Minnával. Menyasszonyomnak megmagyaráztam a helyzetemet; természetesen a borzalmai nélkül, a melyeket magam is csak gyanitok. Hisz halálra rémiteném, ha kitárnám előtte a szivemet. Ha a levelek nem jutnak is céljukhoz, a gróf ne tudja meg titkomat, vagy azt, hogy meddig terjed tudomásom.
Átadtam a leveleket, az ablakon keresztül dobtam ki, egy aranynyal együtt, és iparkodtam jelek által megértetni, hogy postára tegyék. Az ember, a ki elkapta őket, a szivére szoritotta és meghajlott, aztán a sapkájába rejtette őket. Ennél többet nem tehettem. Vissza lopóztam a könyvtárba, és olvasni kezdtem. Minthogy a gróf nem jött be, itt irtam napló jegyzetemet…
A gróf bejött. Leült mellém és a legsimább hangján mondta, két levelet kibontva:
– Ezt a cigányok adták és noha nem tudom, hogy honnan kerültek, természetesen pártul fogtam őket. Nézze, ez az egyik magától való, még pedig Hawkins barátunkhoz van cimezve; a másik – a boritékot fölbontva, szeme a sajátságos jegyekre tapadt, arca elsötétült és szeme szikrázott – a másik egy alávaló dolog, a barátság és a vendégszeretet meggyalázása! De nincs aláirva. Nos hát akkor semmi közünk hozzá. – Ezzel nyugodtan tartotta a levelet boritékostól a lámpa lángjába, mig teljesen el nem hamvadtak. Aztán folytatta.
A Hawkinsnak szóló levelet, minthogy az öné, hát természetesen el fogom küldeni. Az ön levelei szentek nekem. Megbocsájtja kedves barátom, hogy tudatlanságomban föltörtem a pecsétjét. Nem tenne rá friss boritékot? – felém nyujtotta a levelet és udvarias meghajlással tiszta levélboritékot adott át. Nem volt mit tennem egyebet, ujra kellett cimeznem és szó nélkül visszaadni neki. A mikor elhagyta a szobát, hallottam a kulcs halk fordulását a zárban. Egy pillanattal későbben megpróbáltam – az ajtó be volt zárva.
Mikor egy vagy két órával ezután a gróf visszajőtt, a bejövetele ébresztett föl, mert elszunnyadtam a divánon. Nagyon udvarias és jókedvü volt és látva, hogy aludtam, igy szólt:
– Ugy, hát maga fáradt, kedves barátom? Feküdjék ágyba. Az a legjobb pihenés. Ma este ugy sem lehetek szerencsés önnel társaloghatni, mert még igen sok a teendőm; de ön, bizton remélem, hogy aludni fog. – A hálószobámba tértem és lefeküdtem és különös, de nyugodtan és mélyen aludtam, a nélkül, hogy álmodtam volna. A kétségbeesésnek is meg van a maga nyugalma.
Május 31. Ma reggel, a mint fölébredtem, eszembe jutott, hogy jó lenne nehány levélpapirt és boritékot a táskámból magamhoz venni, hogy irhassak, ha esetleg valamely jó alkalom kinálkoznék, de csak egy ujabb meglepetés, egy ujabb ijedelem ért.
Minden falat papirosom eltünt, vele minden az utra vonatkozó jegyzeteim, vasuti és hajókalauzaim, bankutalványaim, szóval minden, a mire nagy szükségem lenne, mihelyt kiszabadulok. Egy darabig csak ültem és tünődtem, aztán hirtelen eszembe jutott valami és a málhámba is belenéztem s a szekrénybe, a melybe ruháimat aggattam.
A téli ruhám eltünt, vele felöltőm és meleg pokrócom; sehol sem találtam azokat. Miféle uj gazságot jelentsen ez?
Jun. 17. Ma reggel, az ágyam szélén ültem, a fejemet hiu tervelgetésben törve, midön kivülről ostorpattogást, lódobogást és szekérnyikorgást hallottam az udvaron tul levő sziklás uton. Örömmel rohantam az ablakhoz és két hosszu szekeret láttam az udvarba hajtani, mindegyik elé nyolc zömök ló volt fogva és mindegyik pár ló mellett egy-egy oláh ember volt széles karimáju kalapjával, nagy, szögekkel kivert bőr tüszőjével, ronda birkabőr-bundában és nagy csizmában. Az ajtóhoz rohantam, hogy lesiessek és a főbejáraton keresztül, a melyet bizonyosan kinyitnak előttük, valahogy tán hozzájuk juthatnék. Ujabb meglepetés: ajtóm kivülről be volt lakatolva.
Ekkor visszarohantam az ablakhoz és kiabáltam nekik. Bambán néztek és mutogattak rám, de épp akkor a cigányok főembere jött ki eléjük és látva, hogy az ablakomra mutogatnak, mondott nekik valamit, a mire mind nevettek. Ezentul hiába kiabáltam, hiába könyörőgtem kétségbeesetten, még csak felém sem néztek többet. Elszántan fordultak el tőlem. A hosszu szekereken nagy erős faládákat hoztak, mindegyikre vastag szivós kötélfogó volt erősitve; valamennyi üresnek látszott a könnyüségről, a melylyel az oláhok elbántak velük és a hangzásról, a midőn durván a földre dobálták őket. Mikor valamennyi le volt rakva és az udvar egyik sarkában halomra hordva, a cigány pénzt adott az oláhoknak, a melyre ezek ráköptek, hogy szerencsét hozzon nekik, aztán mindegyik tohonyán a lova felé ballagott. Nemsokára ezután a távolban hallottam ostorpattogásukat elveszni.
Junius 24. Hajnal előtt. Mult éjjel a gróf korán magamra hagyott és a szobájába zárkózott, Mihelyt csak mertem, fölsiettem a kanyargó lépcsőn és kinéztem a délnek nyiló nagy ablakon. Föltettem magamban, hogy meglesem a grófot, mert van valami készülőben. A cigányok most is itt vannak valahol a kastélyban és pedig valami dologban – erről meg vagyok győződve, mert néha-néha, nagy távolságból, mintha csákány és ásó tompa zaját hallanám és bármit csinálja nak is, bizonyos, hogy valamely kegyetlen gazság lesz e munkájuk végcélja.
Még alig leselkedtem félóráig az ablakban, a mikor valamit mozogni láttam a gróf ablakában. Visszahuzódva, feszülten figyeltem és láttam az egész embert az ablakon kimászni. Megrázkódva láttam, hogy az a ruha van rajta, a melyet ideutaztamban viseltem és a vállára van akasztva az a rettenetes zsák vagy szatyorféle, a melyet szemem láttára ragadt el az a három asszony akkor éjjel. Immár nem lehettem kétségben a szándéka iránt és az én ruhámban indul rettenetes utjára! Ez hát legujabb gonosz terve: azt akarja, hogy mások lássanak, vagyis higyjék, hogy láttak, egyrészt hogy esetleg bizonyithassák, hogy látták, a mint leveleimet magam tettem postára a városban vagy faluban, másrészt meg hogy bármely gazságot kövessen el, azt a környékbeliek az én rovásomra irják.
Emészt a tehetetlen düh, ha arra gondolok, hogy ez igy tarthat, mig én itt ülök fogva, valósággal rabságban, csakhogy a törvény védelme nélkül, a mely pedig még a gyilkost is védi és vigasztalja.
Föltettem magamban, hogy megvárom a gróf visszatértét és makacs kitartással ültem jó ideig az ablakban. Egyszer csak észrevettem, hogy sajátságos kis foltok szállongnak a hold sugaraiban. Olyanok voltak, mint az apró porszemek ét sajátságosan keringtek és tömörültek ködös foszlányokká.
Mintegy csillapulva figyeltem őket és jóleső nyugalom szállt e közben rám. Kényelmesebb helyzetbe illeszkedtem az ablak ülésén, hogy könnyebben figyelhessem a légi tünemény játékát.
Egyszer csak fölriasztott valami, halk kinos vonitás, mintha valamely távoli, mély völgyben vonitanának a kutyák. Mind hangosabban szállt felém a kinos hang és a holdfényben táncoló árnyak mintha uj alakot öltenének a hangra. Éreztem, hogy ösztöneim mintegy ébredésre serkentenek; a lelkem is mintha küzködött volna a zsibbadás ellen. Hipnotikus álom vett rajtam erőt. Sebesebben, sebesebben táncoltak az atomok, a holdsugarak szinte remegve tüntek el mögöttem a homályban. Az atomok mind határozottabb árnyalakokká tömörültek. De ekkor már fölriadtam, teljesen ébren és érzékeim birtokában és sikoltozva rohantam a helyről. Az árnyalakok, a melyek a hold sugaraiban keletkeztek életre, a három kisérteties szép asszony alakjává tömörültek, a kiknek a prédájává kellett lennem. Menekültem és csak a saját szobámban kezdtem magamat biztosságban érezni, mert ott nem volt holdvilág és derülten égett a lámpa.
Egy két óra elmultával valamit hallottam a gróf szobájában, mintha éles fájdalmas sikoltás lett volna, a melyet gyorsan elfojtottak; aztán csönd, mélységes borzalmas csönd következett, a mely megdermesztett. Lüktető szivvel próbáltam a kilincsemet, de ismét be voltam zárva börtönömbe és semmit sem tehettem. Le ültem és tehetetlenül sirva fakadtam.
A mint igy ültem, az udvaron hallottam valamit – egy asszony kétségbeesett kiáltását. Az ablakhoz rohantam, kinyitottam és a vasrácsozat körül kinéztem. Csakugyan egy asszony volt ott szétzillált hajjal, két kezét a szivére szoritva, mintha sebes futástól ki volna merülve. A kapu bálványához támaszkodott. A mikor arcomat meglátta, előre vetette magát és fenyegető hangon kiáltotta:
– Szörnyeteg, ad vissza gyermekemet!
Térdre vetette magát és kezeit felém nyujtva szivet tépő hangon ugyanazokat a szavakat ismételte kiabálva. Azután a haját tépte, a mellét verte és átengedte magát a legőrültebb kétségbeesés kitöréseinek. Végre előre vetette magát és én noha nem láttam, de hallottam, a mint puszta öklével az ajtót döngette.
Ekkor valahonnan a magasból, talán a toronyból, a gróf hivogató hangját hallottam kemény, zord suttogással. Hivására közel és távolból a farkasok üvöltése felelt. Alig néhány perc mulva egy egész falka rohant be, mint az áradat, a széles kapubejárón keresztül az udvarra.
Nem hallottam az asszonyt sikoltani, a farkasok üvöltése is csak rövid ideig tartott. Nem sok vártatva egyenkint ódalogtak el, szájukat nyalva. Nem is sajnáltam szegény asszonyt, hisz tudtam, hogy gyermeke mivé lett és jobb, hogy meghalt szegény, hogy sem azt megtudja.
De mit tegyek én? Mit tehetnék? Hogyan szabaduljak meg a sötétség, az éj és félelem rémes fogságából?
Junius 25. Nincsen ember, a ki tudná, a mig az éj meg nem kinozta, hogy mily édes és drága szemének és szivének a napkelte. Mikor a nap ma már oly magasra ért, hogy az ablakommal szemközt levő kabuboltozat magas tetejét érték sugarai, ugy tetszett nekem, mintha Noe bárkájának a galambja szállott volna oda. A félelem ugy lefoszlott rólam, mintha ködből szőtt köntös lett volna, a mely a nap sugarától elfoszlik. Tennem kell valamit, a mig a nappal bátorsága bennem van. Nem szabad tovább töprenkednem – tenni kell.
Eddig mindig csak éjjel voltam valamely zaklatásnak, fenyegetésnek, vagy veszedelemnek kitéve. A grófot nappal még csak nem is láttam soha sem. Lehetséges-e, hogy ő alszik, a mig mások ébren vannak és viszont ébren van, a mikor mások alusznak? Csak a szobájába juthatnék! De lehetetlen oda eljutni. Az ajtaja mindig zárva és más ut nincs a számomra.
De igenis hogy van, csak merni kellene. Arra, a merre ő jár, miért ne járhatna más is? Én magam láttam őt az ablakán kimászni; miért ne utánoznám őt és miért ne másznék be az ablakán? A próba kétségbeesett, de hát nem kétségbeesettebb-e az én helyzetem? Megkisérlem. Legrosszabb esetben csak a halál vár rám. Isten vezéreljen föladatomban! Isten veled Minna – ha nem sikerül; Isten veled hüséges barátom, második atyám; Isten veletek mind és végül és utoljára Isten veled Minna!
Ugyanazon a napon későbben:
– Megtettem a kisérletet és Isten segitségével visszajutottam ide a szobámba. Minden részletet sorrendben kell ide iktatnom. Elindultam, a mig bátorságom első föllendülése tartott, a délnek nyiló ablakhoz és egyszeriben kiléptem rajta a keskeny kőpárkányra, a mely ezen az oldalon végig fut az épületen. A kövek nagyok és durván faragottak, a vakolat az idők során kikopott közülök. Lehuztam a csizmámat és elindultam kétségbeesett utamon. Egyszer lenéztem, hogy meggyőződjem felőle, hogy a rettenetes mélység hirtelen föltárulása nem szédit-e le, de azután elforditottam róla szememet. Meglehetősen jól tudtam a gróf ablakának irányát és távolságát s lehetőleg feléje tartottam, hasznát véve minden kinálkozó támaszpontnak. Nem szédültem – lehet azért, hogy tulságos izgatott voltam – és roppant rövid idő alatt azon vettem észre magamat, hogy az ablak párkányán állok és a tolóablakot próbálom emelgetni. Hanem azért remegtem a fölindulástól, a mint lehajolva, lábbal előre, ereszkedtem le az ablakon. Aztán körültekintve, kerestem a grófot, de meglepetésemre és örömömre fedeztem föl, hogy a szoba üres! Alig volt butorozva, különös tárgyakkal, a melyeknek mintha soha sem vették volna hasznát; a butor különben formára hasonlitott a déli szobákéhoz és épp ugy porral volt lepve. A kulcsot kerestem, de nem volt a zárban és sehol sem birtam megtalálni. Az egyetlen, a mit találtam, egy nagy halom arany volt egy szögletben, mindenféle arany, római és britt, osztrák és magyar, görög és török pénzek porral és penészszel lepve, mintha sokáig a földben hevertek volna. Azok közül, a melyeket megnéztem, egy sem volt háromszáz esztendősnél ujabb. Volt ott még aranylánc rengeteg és kövekkel kirakott ékszer, de mind régi és piszkos.
A szoba egyik sarkában nehéz ajtót láttam. Nyitni próbáltam, mert hogy sem a szoba kulcsát, sem a kapu kulcsát, a melyet leginkább kerestem, nem találtam, hát másfelé kellett kutatnom, hogy utam hiábavaló ne légyen. Az ajtó engedett és egy kőbe vágott folyosón keresztül egy csigalépcsőhöz jutottam, a mely meredeken vezetett lefelé. Óvatosan lefelé indultam rajta, mert a lépcső igen sötét volt, csak itt-ott a vastag falba vágott lyukon keresztül nyert egy kis derengő világosságot. A garádics alján sötét, alagutszerü átjáróféle volt, a melyen halált lehellő dögleletes levegő áramlott felém, mintha rothadt földet forgattak volna föl. A mint az átjárón végigmentem, a levegő mindig tülledtebb és nehezebb lett. Végre kitártam egy nehéz ajtót, a mely kissé nyitva állott és egy ódon, romba dőlt kápolnába értem, a melyet hajdan nyilván temetkezőhelynek használtak. A tetőzet beszakadt és két helyen lépcső vezetett le a kriptákba, de az egész talaj föl volt forgatva és a föld nagy faládákba rakva, nyilván ugyanazokba, a melyeket az oláhok hoztak. Senki sem volt közel és én kerestem más kijárást, de nem volt több sehol sem. Aztán végigkutattam minden talpalatnyi földet. Még a kriptákba is lementem, a hova alig szürődött be egy kis félhomály, pedig a lelkem valósággal irtózott ettől a föladattól. A két elsőben nem találtam csak régi koporsók romjait és halomra gyülött port, a harmadikban azonban rémes fölfedezést tettem.
Ott, az egyik faládában, a melyekből összesen ötven volt, egy halom frisen ásott földön feküdt a gróf. Vagy aludt, vagy meg volt halva, magam sem tudtam, hogy mit gondoljak – mert a szeme nyitott volt és merev, de nem üvegesedett, mint a halottaké szokott lenni – az arcán pedig sápadtsága dacára is az élet melege látszott, a szája széle pedig épp oly piros volt, mint rendesen. De semmi jele az életnek, a mozgásnak, az ütőere nem vert; lélekzete nem járt és a szive nem dobogott. Föléje hajoltam, hogy az életnek valamely jelét lássam, de hiába. Nem fekhetett itt régen, mert a frisen ásottföld szaga néhány óra alatt el szokott oszlani.
A láda mellett hevert a teteje, a melybe imitt-amott lyukak voltak furva. Azt gondoltam, hogy tán a grófon megtalálom a kulcsait, de midőn keresni kezdtem, megláttam holt szemeit és bennük, noha halottak voltak és nem lehetett tudomásuk rólam, vagy jelenlétemről, a gyülöletnek oly rémes kifejezését, hogy futottam a helyről és a gróf szobáját az ablakon keresztül elhagyva, ujra fölmásztam a vár falán. A szobámba érve, zihálva vetettem magamat az ágyra és gondolkozni próbáltam.
Junius 29. – Ma van utolsó levelem keltezésének a napja és a grófnak gondja volt rá, hogy pontos legyen, mert ismét láttam őt az ablakán keresztül elhagyni a kastélyt és ismét az én ruhámban. A mint lefelé mászott a falon, mint egy óriás gyik, szerettem volna egy puska vagy más halálos fegyver birtokában lenni, hogy elpusztithassam; de attól tartok, hogy pusztán emberkéz alkotta fegyver ugy sem fogna rajta. Nem mertem megvárni a visszatértét, mert féltem, hogy ujra meglátnám a kisérteties nővéreket. Visszatértem a könyves szobába és olvastam, mig el nem nyomott az álom.
A gróf keltett föl, zordon arccal nézett rám, a mint mondá:
– Holnap barátom megválunk egymástól. Ön visszatér az ön szép Angliájába, én pedig föladatomhoz, a melynek olyan vége szakadhat, hogy talán soha sem találkozunk többé. Az ön levelét elinditottuk, holnap én már nem leszek itt, de minden rendben lesz az ön elutazására. Reggel eljönnek a cigányok, a kiknek itt valami dolguk van és jönnek az oláhok is. Majd ha ők mind eltávoztak, elő fog állni a kocsim és elviszi önt a Borgo-szorosba, a hol a Bukovinából Besztercére siető delizsáncot találja. De remélem, hogy még látni fogom önt Drakula várában. – Én gyanakodtam a grófra és elszántam magamat, hogy próbára teszem őszinteségét. Őszinteség! a szó megszentségtelenitésének látszik, ha az ember egy ilyen szörnyeteggel kapcsolatban irja le, azért hát hirtelen kérdeztem:
– Miért ne indulhatnék még ez éjjel?
– Azért jó uram, mert a kocsisom és lovaim másfelé vannak elfoglalva.
– De hisz én szivesen mennék gyalog is. Azonnal szeretnék indulni. – A gróf mosolygott olyan édesen, szendén és oly diabolikusan, hogy mindjárt tudtam, hogy valami rejlik a simasága mögött. Igy szólt:
– Nem törődöm vele. Majd érte küldök máskor.
A gróf fölállt és oly szives udvariassággal szólott, hogy szinte a szememet dörzsöltem, hogy nem álmodom-e.
– Jöjjön drága ifju barátom. Egy órát se töltsön kedve ellenére házamban, bár búba ejt az ön távozása és kivált az, hogy oly hirtelenséggel elkivánkozik.
– Jőjjön! – Méltóságteljes komolysággal vitte előttem a lámpát, le a lépcsőn és végig a csarnokon. Hirtelen megállott.
– Figyeljen!
A közelből farkasok orditása hangzott. Majdnem ugy volt, mintha a hang az ő kezének a fölemelésére támadt volna, mint valami óriás zenekaré a karmester botjának intésére. Egy pillanatnyi megállapodás után komoly méltósággal folytatta utját az ajtó felé, visszahuzta az óriás reteszeket, kezdte lekapcsolni a láncokat és lassan nyitotta az ajtót.
Végtelen meglepetésemre láttam, hogy nem volt kulcscsal zárva. Gyanakodva tekintettem köröskörül, de kulcsnak sehol semmi nyoma.
A mint az ajtó nyilni kezdett, a farkasok orditása hangosabb és haragosabb lett; vörös állkapcsukban csattogó agyaraik, tompa karmu lábuk a mint odaugrottak, betolakodtak a lassan nyiló ajtón. Beláttam, hogy e pillanatban hiu volna minden küzdelem a gróffal. Ilyen szövetségesekkel szemben, mint ezek, én teljesen tehetetlenül állok. Hanem azért az ajtó lassan nyilott tovább és csak a gróf teste védte a bejáratot. Hirtelen eszembe ötlött, hogy tán végzetem beteljesülésének ez az ideje és módja, még pedig a saját kivánságom folytán. A gondolat pokoli gonoszsága méltónak látszott a grófhoz. Irtózva kiáltottam:
– Csukja be az ajtót! inkább várok holnapig! – és kezeimbe rejtettem arcomat, hogy a csalódás keserü könyeit elrejtsem előle. Hatalmas karjának egyetlen mozdulatával csapta be a gróf az ajtót és az óriás reteszek és vasak csattogva a boltozatos csarnokon visszhangozva csapódtak helyükre vissza.
Némán tértünk vissza a könyvtárba és én néhány perc mulva a hálószobámba huzódtam. Drakula grófot ugy láttam utoljára, hogy kezével csókot intett felém; szemében a diadal lobogó lángjával és ajkán olyan mosolylyal, a melyet a kárhozatra vetett Judás is megirigyelhetett volna tőle.
Mikor már a szobámban voltam és lefekvéshez készültem, ugy tetszett, mintha suttogást hallanék az ajtómban. Loppal odacsusztam és figyeltem. Ha fülem nem csalt, a gróf hangját hallottam:
– Vissza! Vissza a helyetekre! Még nem érkezett el az időtök. Várjatok. Türelem. A holnap éjjel, holnap éjjel a tiétek! – Halk, édes kacagás felelt erre, én dühődten tártam föl az ajtót és ott láttam a három rettenetes asszonyt ajkukat nyalva. A mint megjelentem, mind együtt irtózatos kacajra fakadtak és elfutottak.
Visszatértem a szobámba és térdre vetettem magamat. Hát már oly közel a vég? Holnap! holnap! Uram Istenem oltalmazz engem és mindazokat, a kik ragaszkodnak hozzám!
Junius 30. Ezek talán az utolsó sorok, a melyeket valaha naplómba irok. Csaknem hajnal hasadtáig aludtam. A mint fölébredtem, térdre estem és imádkozni kezdtem, mert el voltam szánva a halálra és azt akartam, hogy készen találjon.
Végre éreztem a levegőnek azt a szubtilis változását, a mely a hajnal hasadtát jelenti. Aztán az epedve várt kakas-kukorékolást hallottam és éreztem, hogy immár biztosságban vagyok. Örömmel telt szivvel nyitottam ki az ajtómat és rohantam a lépcsőn le a csarnokba. Láttam éjjel, hogy az ajtó nem volt zárva, tehát nyitva a menekülés utja. A sietségtől remegő kézzel huztam vissza a nehéz reteszeket és szedtem le a sulyos láncokat.
De az ajtó csak nem akart mozdulni. Kétségbeesés fogott el. Teljes erőmmel neki dülve huztam az ajtót és ráztam mindaddig, hogy sulyos volta dacára is csak ugy recsegett a sarkaiban. Hiába, a zár rá volt forditva. A gróf bizonyosan azután csukta be, hogy én a szobámba tértem.
Ekkor elfogott az őrült vágy, hogy azt a kulcsot megkeritsem, bármibe kerüljön is és elhatároztam, hogy még egyszer megmászom a falat a gróf szobájáig. Lehet, hogy megöl, de már a halállal sem igen törődtem. Rohantam föl az ablakhoz, lemásztam a falon, be a gróf szobájába. Üres volt, de ez nem lepett meg. Kulcsot nem láttam sehol sem, de az aranyhalmaz a helyén volt. Körösztül siettem a sarokajtó küszöbén, le a csigalépcsőn, végig az átjárón az ódon kápolnába. Most már jól tudtam, hogy hol találom a szörnyeteget, a kit kerestem.
A nagy láda ugyanazon a helyen állt a falhoz közel, de ezuttal a teteje rá volt téve, nem ráerősitve, noha a szögek a helyükön voltak, csak be kellett volna őket kalapácscsal verni. Tudtam, hogy a gróf testén kell a kulcsot keresnem, hát fölemeltem a láda tetejét és a falnak támasztottam és ekkor olyasmit láttam, a mitől irtózattal tellett el a lelkem. Ott feküdt a gróf, de olyannak látszott, mintha az ifjuságát féligmeddig visszanyerte volna, mert a fehér haja és bajusza épp hogy deresedőre változott; az arc teltebb volt és a fehér bőre alatt rubinpirosnak tetszett; a szája pirosabb volt, mint valaha, mert a szája szélén fris vércseppek piroslottak, a melyek a szája szögletén szivárogtak ki és az arcán és nyakán csepegtek végig. Még a tüzes, mély szeme is mintha dagadt hus közé lett volna illesztve, mert a szem héja és zacskója duzzadtak voltak. Ugy látszott, mintha az egész borzalmas kreatura vérrel volna teleivakodva; ugy feküdt ott, mint egy utálatos pióca; kimerülten és tehetetlenül a jóllakottságtól. Borzadva hajoltam föléje, hogy megmotozzam és egész valóm föllázadt az érintkezésre; de meg kellett keresnem a kulcsot, vagy elvesztem. Ki tudja, hogy a következő éjjelen nem rajtam fog-e igy lakmározni ez a rettenetes hiéna. Az egész testet végig tapogattam, de sehol, semmi nyoma a kulcsnak. Ekkor fölegyenesedtem és a grófra néztem. Duzzadt ábrázatán csufondáros mosolyt láttam, a mely őrületbe ejtett. Ez volt hát az a lény, a kit én magam segitettem átszállitani Londonba, hogy tán annak nyüzsgő milliói közt elégitse ki vérszomját, az elkövetkező századokon keresztül és teremtse maga körül a félig démonok örökké táguló körét, a kikkel együtt a tehetetleneken táplálkozzék. Ez a gondolat őrültté tett. Szörnyü vágyam támadt, hogy a világot megszabaditsam egy ilyen szörnyetegtől. Nem volt semmiféle halálos fegyver kéznél, felkaptam hát az ásót, a melylyel a munkások a földet a ládákba rakták és magasra emelve, az élével lefelé vágtam a gyülöletes arcba. De a mint ezt tettem, a fej megfordult és a szeme, rettenetes baziliszkus tekintetével egyenesen rám szegződött.
Ez a látvány mintha megbénitott volna, az ásó fordult a kezemben és lecsuszott az arcról, csak a halánték fölött ejtett egy mély sebet. Az ásó kiesett a kezemből, a ládán keresztül és a mint vissza akartam huzni, a láda födelébe akadt, a mely lecsapódott és elrejtette azt a rettenes látományt szemem elől. Utoljára is oly gonosz vigyorgásba merülten láttam annak a rémnek vérrel boritott puffadt arcát, a mely a legmélységesebb poklokhoz méltó lett volna.
Gondolkoztam, tünődtem, hogy mihez kezdjek most, de az agyvelőm mintha égett volna és én kétségbeesetten vártam – csak vártam. A mint igy várok, egyszer csak a távolból cigány nótát hallok, mind jobban közeledő vidám hangokkal és ének közben nehéz kerékcsikorgás és ostorpattogás hallatszott, jöttek a cigányok és oláhok, a kiket a gróf emlitett. Egy végső pillantással körül és a ládára, a mely az undok tetemet rejtette, futottam a helyről, föl a gróf szobájába, elszántan, hogy a mint nyilik az ajtó, kirohanok rajta. Feszült figyelemmel hallgatózva, hallottam a lépcső alján a kulcs csikorgását, a nehéz zárban és a sulyos ajtó hátracsapódását. Valakinek, ugy látszik, volt kulcsa a bejárathoz. Aztán sok láb lassan-lassan elhaló dobogása hallatszott valamely folyosón végig. Megfordultam, hogy még egyszer a kriptába siessek, hogy azon keresztül talán megtalálhatom a kijáratot, a melyen a ládákat elviszik. De abban a pillanatban mintha hirtelen szélroham támadt volna, a mely a csigalépcső ajtaját dörögve csapta be. Oda rohantam, hogy kitaszitsam, hiába! teljesen bezáródott! Ismét rab voltam és végzetem hálója mind szorosabbra huzódott körülöttem.
A mig itt irok, lent, valahol a folyóson ismét hallom a lábak dobogását és olyan zuhogást, mintha nehéz terhet raknának földre, nyilván a nagy ládákat, frissen ásott terhükkel. Kalapácsolást hallok, bizonyosan most szögezik le azt az egy, utolsó ládát. Még egyszer hallom a sulyos lábdobogást a csarnokon végig.
Az ajtó becsapódik, a lánc csörömpöl, a kulcs csikorogva fordul meg a zárban, aztán hallom, a mint a kulcsot a zárból kihuzzák. Aztán még egy ajtót hallok nyitni és csukni, hallom a zár és retesz csattanását.
Hallom az udvaron és a sziklás uton végig a nehezen gördülő kerekek csikorgását, az ostorok pattogását és a cigányoknak a távolban elhaló dalát.
Egyedül vagyok a várban azokkal a rettenetes asszonyokkal. Utálat! De hisz Minna is asszony, de semmi közös nincs köztük. Ez a három a pokol mélyéből kikelt démon!
Nem fogok velük egyedül maradni; megpróbálok tovább mászni a falon, mint a mennyire eddig eljutottam. Viszek magammal az aranyból, hátha rá szorulok később. Hátha ki tudok valahogy menekülni ebből a borzalmas helyből.
Aztán el, el hazafelé! El a legközelebbi és leggyorsabb vonatra, el erről az átkozott helyről, ebből az átkozott országból, a hol az ördög és ivadékai földi alakban járnak!
Isten kegyelmére bizom magamat, a szakadék meredek és mély, de inkább annak fenekén aludjam örök álmomat, hogy sem e szörnyetegek kényének prédája legyek. Isten veletek mind! Minna!