XIII.
Seward doktor naplója.
(Folytatás.)
A temetést a következő napra rendelték, hogy Lucyt és az anyját együtt temessék. Én észre vettem, hogy Van Helsing soha sincs távol a halottas szobától. Rokonok nem voltak közel és minthogy Arturnak vissza kellett sietni az atyja temetésére, mi nem tudtuk, hogy kiket illenénk meghivnunk vagy értesitenünk Lucy és édesanyja haláláról. A fenforgó körülmények közt Van Helsing és én kénytelenek voltunk az elhunytak irományait átnézni. Van Helsing azon volt, hogy Lucy papirjait ő maga nézhesse át. Kérdésemre, hogy miért, azt felelte, hogy tudni akarom, nincs-e a papirjai közt több ehhez hasonló is.
Ezt mondva jegyző könyvéből kivette a levelet, a melyet Lucy a keblén rejtegetett és álmában el akart tépni.
Ha ön nyomára akad a boldogult Westenráné ügyvivőjének, akkor csak pecsételje le az irományait és irjon annak az urnak még ez éjjel.
A mi engem illet, én ebben a szobában és Lucy kisasszony régi szobájában fogok egész éjjel virrasztani és keresni azt, a mi lehetne. Nem akarom, hogy akár csak a gondolatait is idegenek tudják meg.
Én a rám bizott föladathoz láttam és alig egy félóra mulva megtaláltam Westenráné ügyvédjének nevét és cimét és azonnal irtam is neki. Az öreg asszony minden irománya a legnagyobb rendben volt és mindenre, még a saját temetésére is pontos utasitásokat és meghatározásokat találtam. Alig fejeztem be az ügyvédnek irott levelemet, midőn meglepetésemre Van Helsing sétált a szobába, mondván:
– Segithetek magának valamit John barátom? Szabad vagyok és ha lehet, szolgálatom az öné.
– Megtalálta, a mit keresett? Kérdeztem én, a mire azt felelte.
– Én nem kerestem semmi különös dolgot. Én csak reméltem, hogy találok és találtam is mindent, a mi volt – csak néhány levelet, néhány jegyzetet és egy frisen kezdett naplót. Ezek itt vannak nálam, de most nem erről fogunk beszélni. Majd holnap este, ha azt a szegény Artur gyereket ujra látom, megkérem és az ő beleegyezésével hasznát fogom egynémelynek venni.
Midön elvégeztük a megkezdett dolgot, igy szólt hozzám:
– És most, barátom John, azt gondolom, hogy mehetünk ágyba. Szükségünk van álomra magának és nekem is és pihenésre, hogy ujra összeszedjük magunkat. Holnap nagyon sok dolgunk lesz, de az éjjel nincs ránk semmi szükség. Sajnos!
Mielőtt lefeküdtünk volna, még egyszer bementünk szegény Lucyt megnézni. A vállalkozó megtette a kötelességet és a szobát egy gyönyörü virágos kertté változtatta. Telve volt minden nyiló, hófehér virágokkal és a halál borzalma lehetőleg meg volt enyhitve. A szemfedő vége eltakarta a halott arcát, mikor a professzor föléje hajolt és szeliden fölhajtotta, mind a ketten megrettentünk, a magas viaszgyertyék által megvilágitott csodás szépség láttára. Lucy halálában visszanyerte minden szépségének báját és az elmult órák, a helyett, hogy a halál kegyetlen nyomait vésték volna arcára, inkább visszahozták neki az élet szépségét és báját annyira, hogy én végre kételkedni kezdtem benne, hogy halottat látnék.
A tanár rideg komolysággal nézte a halottat. Nem szerette őt ugy, mint én, hát nem is boritotta el a köny a szemét. Csak ennyit mondott nekem: Várjon, mig visszatérek – és ezzel elhagyta a szobát.
Azonnal visszajött, egy csomó vad foghagyma virággal a kezében, a melyet egy aznap érkezett, de ki sem bontott ládából vett ki és elhelyezte a virágokat a többiek között és a halott körül. Azután a nyakáról a gallérján belül viselt kis arany keresztet vett le és a halott szájára tette. Ezzel ismét letakarta az arcát és eljöttünk.
Már éppen vetkezni kezdtem a szobámban, midőn figyelmeztető kopogtatás után, bejött hozzám a professzor és azonnal beszélni kezdett:
– Holnap el ne felejtsen a számomra egy csomó boncoló kést hozni.
– Miért, boncolni fogunk? kérdeztem.
– Igenis és nem is. Operációt szándékozom végrehajtani, de nem amolyat, a milyet maga gondol. Hadd mondjam meg most, de szót se szóljon róla másnak. Le akarom vágni Lucy fejét és ki akarom venni a szivét. Ah! Ön sebész létére is igy megbotránkozik! Ön, a kit láttam, remegő kéz és remegő sziv nélkül, élet és halálra menő operációkat végezni, a melyektől a többiek megreszkedtek. Oh, de nem szabad elfelejtenem, kedves barátom John, hogy maga szerette őt. És én nem is felejthetem el, mert én fogok operálni és maga csak segiteni fog. Szerettem volna még ez éjjel megtenni, de Artur miatt nem teszem. Ő holnap atyja temetése után szabad lesz és bizonyosan látni akarja őt. És majd csak azután, ha már a koporsóját lezárták, maga meg én visszamegyünk hozzá, ha már mindenki alszik. Leveszszük a koporsó fedelét, végrehajtjuk az operációt és utána mindent rendbe hozunk, hogy senki sem fogja tudni, csak mi magunk.
De miért tegyük egyáltalán? A leány meghalt. Miért csonkitsuk meg szegény testét szükség nélkül? És ha semmit sem nyerhetünk a boncolás által, ha sem neki, sem nekünk, sem a tudománynak, hasznot nem tehetünk véle, miért tennők? Enélkül monstruozus valami a boncolás.
Felelet helyett a professzor vállamra tette a kezét és végtelen gyöngédséggel szólott:
– Barátom John, én sajnálom a maga vérző szivét és csak annál jobban szeretem magát, hogy igy vérzik. Ha tehetném, magamra venném a terhet, a melyet maga hordoz. De vannak dolgok, a melyekről maga nem tud, de a melyeket, megfog tudni és áldani engem a tudásukért, noha azok nem kellemes dolgok. John, gyermekem, maga most már sok év óta barátom és látott-e valaha valamit nagy ok nélkül tenni? Én is tévedhetek – csak ember vagyok én is. De mindent, a mit teszek, meggyőződésből teszek. Hát nem-e ezért hivott maga is, mikor ez a nagy baj rászakadt. Ugye? Nem bámult ön! Jobban mondva, nem botránkozott-e meg, mikor nem engedtem meg, hogy Artur megcsokólja a szerelmesét, noha az haldoklott és erőszakkal ragadtam el őt tőle. Ugye! És mégis látta ugye, hogy milyen hálásan köszönte meg az ő szép haldokló szemével, az ő gyönge hangjával és a csókkal, a mit öreg ráncos kezemre nyomott. Ugye! És nem hallotta, a mint én esküvel tettem neki fogadást, hogy milyen megnyugodva és hálásan hunyta le szemét. Ugy-e? Nos, hát nekem jó okom van mindenre, a mit tenni akarok. Maga sok évig bizott bennem. Maga hitt bennem az elmult hetekben, a mikor olyan különös dolgok történtek, hogy bizvást kételkedhetett volna bennem. Hát higyjen nekem még egy kicsit, barátom John. Ha maga nem bizik bennem, akkor mondanom kell, hogy mit gondolok és ez talán nem jó. És ha én müködöm – és müködni fogok, akár bizik vagy nem bizik – a nélkül, hogy barátom bizodalmát birnám, hát nehéz szivvel teszem és oh, oly elhagyottnak fogom magam érezni, a mikor pedig szükségem lesz minden bátorságomra. Egy pillanatig hallgatott, aztán meghatottan folytatta: Barátom John, különös és borzalmas napok vannak előttünk. Ne engedje, hogy ketten legyünk, de egy, hogy jó vége legyen a munkánknak. Hát nem akar bennem hinni?
Én megfogtam a kezét és megigértem neki. Aztán nyitva tartottam az ajtómat, mig ő távozott és utána néztem, a mig a szobájába ért és az ajtaját betette maga mögött. A mint mozdulatlanul állottam, a szobaleányok egyikét láttam végighaladni csöndesen a folyosón – háttal felém fordulva, ugy, hogy nem láthatott – és a szobába lépni, a hol Lucy volt kiteritve. Ennek a látványa meghatott. A ragaszkodás oly ritka és mi oly hálásak vagyunk azok iránt, a kik ragaszkodnak azokhoz, a kiket szeretünk. Ime ez a szegény cselédleány legyőzve az irtózatot, a mit a halál látása önkéntelen okoz, rászánta magát, hogy egyedül virraszon szeretett urnője koporsója mellett, hogy a szegény porhüvely ne legyen elhagyatott, mig örök nyugalomra nem teszik.
Sokáig és mélyen kellett aludnom, mert fényes nappal volt, midőn Helsing a szobámba jöve fölébresztett. Az ágyam mellé lépve mondta:
– Fölösleges, hogy késeket elhozza; nem fogjuk megtenni.
– Miért nem? – kérdeztem.
– Azért, felelte ridegen, mert már vagy késő, vagy még korán van. Nézze! – Föltartotta előttem a kis arany keresztet. – Ezt ellopták az éjjel.
– Hogyan lophatták volna el, mondtam csodálkozva, hiszen a kezében van.
Mert én visszavettem a nyomorult lélektől, a ki ellopta. Attól a silány asszonytól, a ki megrabolta a halottat és az élőt. A büntetés bizonyos, hogy elérte, de nem általam. Ő tulajdonképpen nem tudta, hogy mit cselekszik és igy tudatlanságában csupán csak lopott. Most már várnunk kell.
Erre a szóra ott hagyott, hogy tetszés szerint törjem a fejemet az érthetetlen titokzatosságon.
A délelőtt nehezen tellett el. Délben végre megérkezett az ügyvéd, a ki nagyon meg volt elégedve mindazzal, a mit eddig tettünk és a részleteket illető minden gondtól azonnal megszabaditott bennünket. A villás reggeli alatt tudtunkra adta, hogy Vestenrané jó ideje el volt készülve hirtelen halálára és minden dolgát a legnagyobb rendben hagyta. És arról is értesitett bennünket, hogy Lucy atyjának vagyonát kivéve, a mely ennek rokonaira szállott vissza, minden személyes vagyonát, ingót és ingatlant, leánya leendő férjére, Helmwood Arturra hagyta.
Reggeli után az ügyvéd nem maradt sokáig, de megigérte, hogy később visszajön, hogy Arturral, most már Lord Godalminggal találkozzék. Arturt délutáni 5 órára vártuk és ezelőtt egy kevéssel meglátogattuk a halottas szobát. Most már igazán az volt, mert anya és leánya együtt voltak benne. Van Helsingnek ez a rendezés nem volt inyére. Kérte a vállalkozót, hogy távolitsa el az egyik halottat, megmagyarázván neki, hogy Arturt, Lord Godalmingot várjuk és hogy ő jobbnak látja, hogy ez egyedül csak a menyasszonya tetemét lássa egy szobában, nehogy még keserübb legyen a bucsuzása. A vállalkozó maga is belátta, hogy ügyetlenséget követett el és azonnal intézkedett, hogy Lucy szobáját ugyanugy rendezzük, a hogy az előtte való éjjelen hagytuk. Hogy Arturt lehetőleg megkiméljük a kegyetlen látvány fokozásától.
Szegény fiu kétségbe esetten szomorunak és megtörtnek látszott. Tudtam, hogy nagyon őszintén és mélyen ragaszkodott az édesatyjához. És hogy elvesztése éppen most kegyetlen csapással sujtotta. Engem oly melegen üdvözölt, mint rendesen és a professzor iránt ritka udvariassággal viselkedett. De azért jól láttam, hogy valamiképpen feszélyezve van vele szemben. A professzor is észre vette és intett nekem, hogy én kisérjem föl a lépcsőn. Megtettem, csak a szoba ajtajában akartam megválni tőle, mert éreztem, hogy szivesebben lesz egészen egyedül a halottal. De ő megfogta a karomat és bevitt magával, rekedten sugva.
– Te is szereted őt öreg pajtás, ő mindent megvallott nekem és én tudom, hogy senki sem volt közelebb a szivéhez a barátai között, mint te voltál. Nem is tudom, hogy köszönjek meg neked mindent, a mit érette tettél. Én gondolkozni sem…
Elfuladt, karjait a nyakamba fonta, a fejét a vállamra hajtotta és sirva jajgatott.
Óh Jack! Jack! Mit tévő legyek. Az egész életem mintha egyszerre lefoszlott volna rólam és semmim, semmim sincs az egész világon, a miért élnem érdemes volna.
Én vigasztaltam, a hogy tudtam. Ilyen esetekben a férfiaknak nincs szóra szükségük. Egy kézszoritás, egy szoros ölelés, egy megosztott zokogás egyetlen jelei az igaz részvétnek. Én csöndesen álltam és némán, mig a zokogása nem enyhült, aztán halkan mondtam neki:
– Jer és nézd meg őt.
Együtt mentünk a halotthoz és én fölemeltem arcáról a patyolatot. Istenem! Mily csuda szép volt. Minden óra mintha fokozta volna szépségét, én őszintén elámultam és megriadtam a láttára, a mi pedig Arturt illeti, az remegni kezdett és remeget végre mintha a hideg rázná. Hosszu szünet után, halk susogással kérdezte tőlem.
Jack mondd, hát igazán meghalt?
Én szomoruan erősitettem, hogy bizony meg és hozzátettem, hogy minden kétséget kiöljek belőle, hogy gyakran előforduló eset, hogy halálában az arc visszanyeri ifjukori báját és szépségét. Ő hitt nekem és egyideig a halott mellett térdelve, szeretetteljesen hosszasan nézte őt, aztán elfordult tőle. Én kértem őt, hogy mondjon neki végbucsut, mert le fogják zárni a koporsót. Erre visszament, megfogta a halott kezét és megcsókolta, aztán rá hajolva, homlokon csókolta. Azután eljött velem, szeretetteljesen vissza-vissza nézve.
Én a nappaliban hagytam őt és értesitettem Van Helsinget, hogy elbucsuzott a halottól, mire ez utóbbi rendeletet adott a válalkozó embereinek, hogy zárják le a koporsót és készüljenek a temetésre. Midőn ismét kijött a halottas szobából én elmondottam neki Artur kérdését, mire ő igy felelt:
Nem csodálkozom egy csöppet sem. Épp most még magam is kételkedtem egy pillanatra a halálában.
Mind együtt ebédeltünk és láttam, hogy szegény Artur mennyire igyekszik magát összeszedni. Van Helsing egész ebéd alatt hallgatott, de mikor szivarra gyujtott, igy szólt:
– Lord –; De Artur félbeszakitotta:
– Ne, ne. Az Istenért, csak ezt a cimet ne! Legalább még most ne. Bocsásson meg uram, nem akartam önt sérteni, de veszteségem oly friss –
A professzor szeliden szakitotta félbe:
– Csak azért használtam a cimet, mert nem tudtam hogy szólitsam. Nem akarom uramnak szólitani és megszoktam és szerettem önt, igen, kedves fiam, megszerettem önt, mint Arturt.
Artur kinyujtotta a kezét és melegen ragadta meg az öreg urét.
Szólitson, a hogy akar, remélem, hogy mindég jó barátjának fog tartani és engedje megmondanom, hogy nem tudom szavakkal megköszönni az én drágám iránt tanusitott jóságát. – Egy pillanati szünet után folytatta. – Én tudom, hogy ő még jobban fölfogta az ön jóságát, mint én magam. És ha én tán nyersen, vagy tiszteletlenül viselkedtem, akkor, a mikor ön – hisz emlékszik – a professzor bicentet – Hát kérem bocsásson meg.
A professzor jóságos komolysággal felelt:
– Én tudom, hogy kemény volt önnek bennem bizni, mert bizni az ilyen erőszakban, azt teszi, hogy megérteni. És én tudom, hogy ön még nem bizhatik bennem, mert ön még nem érti, a mi történt. És még jöhet több idő, a mikor én kivánni fogom, hogy bizzék, a mikor még nem tud és nem bir még megérteni, de eljön az idő, mikor az ön bizodalma teljes és tökéletes lesz bennem és mikor mindent meg fog érteni, mintha a nap sütötte volna meg. És akkor ön áldani fog engem eleitől végig, a maga kedvéért és a mások kedvéért és ennak a drágának a kedvéért, a kinek megesküdtem, hegy védeni fogom.
– Ah uram igazán, igazán és mindig és mindenben fogok önben bizni. Én tudom és hiszem, hogy önnek nagyon nemes szive van és ön Jack barátja és Lucyé is volt. Ön azt teheti, a mi önnek tetszik.
A professzor néhányszor a torkát köszörülte, mint a ki mondani szeretne valamit és végre megszólalt:
– Szabad öntől most valamit kérdeznem?
– Minden bizonnyal.
– Ön tudja, hogy Vesztenráné minden birtokát önre hagyta?
– Nem tudtam, szegény jó asszony; erre nem is gondoltam.
– És most, hogy minden az öné, ön tehet mindennel tetszése szerint. Azt akarom, hogy engedje meg nekem, hogy Lucy kisasszony összes leveleit és papirjait elolvassam. Higyje el, hogy ez nem hiu kiváncsiság. Okom van rá, a melyet ő maga bizonnyal helyeselt volna. Valamennyi itt van nálam. Magamhoz vettem, még mielőtt tudtam volna, hogy minden az öné, hogy idegen kéz ne érintse őket, hogy idegen szem a szók által lelkébe ne tekintsen. Én meg fogom őket őrizni, ha szabad: lehet, hogy még önnek sem szabad látni – de én megőrizem őket. Egy szó sem vesz el belőlük és jó időben ismét vissza adom önnek. Kemény dolog, a mit kérek, de ön meg fogja tenni, ugy-e hogy meg – Lucy kedvéért?
Artur nyiltan az ő kedves régi modorában felelte:
– Van Helsing doktor, ön tehet mindent, a mi önnek tetszik. Érzem, hogy ezt mondva, azt teszem, a mit az én drágám jónak látott volna. Nem fogom önt időnek előtte kérdésekkel ostromolni.
Az öreg professzor fölállt és ünnepiesen felelte:
– És önnek igaza van, fájdalom lesz mindnyájunknak, de nem lesz csupán csak fájdalom és nem is lesz ez a fájdalom az utolsó. Nekünk és önnek is – sőt önnek leginkább kedves fiam – keserü vizeken kell keresztül jutnunk az édes vizekhez. De bátraknak kell lenni és önzetlennek és megtenni a kötelességünket és minden jóra fordul.
Én egy divánon aludtam az éjjel Artur szobájában. Van Helsing pedig egyáltalán nem feküdt le. Jött-ment egész éjjel, mintha a házat őrizné és soha sem távozott messzire a szobától, a melyben Lucynak fokhagyma virággal tele szórt koporsója állott, átható illatával elnyomva a tömérdek liliom és nyiló rózsa kábitó illatát.
Harkerné Minna naplója.
(A vonaton Exeter felé. Mig Jonathán alszik.)
Szept. 22.
Mintha csak tegnap irtam volna utolsó jegyzetemet, pedig mennyi minden nem történt azóta. Akkor Whithyben voltam, az egész jövőmmel előttem, Jonathán távol és hirt nem adott magáról – és most – most Jonathán felesége vagyok, Jonathán ügyvéd, ura egy nagy vagyonnak, egy virágzó ügyvédi irodának, Hawkins ur halva és eltemetve és Jonathán egy ujabb rohamnak a betege, a mely, még nem tudom, hogy mennyire tett benne kárt. Hátha valamikor kérdezni fog róla? Ide jegyzek hát mindent.
A temetés egyszerü volt és megható. Csak magunk voltunk a cselédséggel és Hawkins ur néhány jóbarátja Exeterből. Jonathán és én kezet kézben fogva állottunk és éreztük, hogy legjobb és legkedvesebb barátunkat vesztettük el.
Magunk tértünk vissza a városba. Jonathán azt hitte, hogy szórakoztatni fog, ha egy kicsit megsétáltat és gyalog mentünk végig Piccadilly-n. Jonathán a karomat fogta, mint régente szokta, még mielőtt tanitóné lettem volna. Én ezt nagyon illetlennek találtam, mert az ember nem tanithat néhány éven keresztül illemtant és helyes magaviseletet lányoknak a nélkül, hogy maga is egy kissé feszes, pedáns ne legyen. De hát végre is Jonathán a férjem volt és mi nem ismertünk senkit sem, a ki minket látott és minket sem ismert senki sem, igy hát nem sokat törődtünk vele és tovább sétáltunk. Én egy gyönyörü leányt nézegettem, a ki nagy Rembrand kalappal a fején, nyitott hintóban ült, egy előkelő üzlet előtt, midőn éreztem, hogy Jonathán annyira megszoritja a karomat, hogy szinte fölsikoltottam és hallottam, a mint akadozó lélegzettel mondta „Jóságos ég!“ Minthogy én mindig féltettem Jonathánt valamely ideges fölindulástól, a mely megárthatna neki, hirtelen feléje fordultam és kérdeztem, hogy mi bántja.
Nagyon sápadt volt és a szeme szinte kidülledt, a mint rémülettel teljes ámulattal meresztette egy magas, vékony emberre, a kinek sasorra, fekete bajusza és hegyes szakálla volt és a ki, mint én, a kocsiban ülő szép leányt bámulta. Annyira el volt merülve nézésébe, hogy egyikünket sem vette észre, ugy, hogy én jól szemügyre vehettem őt. Az arca nem látszott jó arcnak; kemény, kegyetlen és érzéki volt és erős fehér foga, a melyet föltünővé tett rendkivül piros szája széle, hegyes volt, mint valami ragadozó állaté. Jonathán még folyton rá meredt, hogy én már félni kezdtem, hogy észre találja venni, pedig ebből baj keletkezhetett volna, egy ilyen vad és kegyetlen idegennel. Kérdeztem Jonathánt, hogy mi baja és ő, nyilván azt gondolva, hogy én is annyit tudok a dologról, mint ő, azt felelte:
– Nem látja, hogy ki ez?
– Nem édes, feleltem én – én nem ismerem; ki az az ur? A felelete megriasztott, mert ugy beszélt, mintha nem tudná, hogy én vagyok, Minna, a kihez szólott.
– Ő az! csakugyan ő az!
Szegény roppant föl volt indulva és annyira rémültnek látszott, hogy azt hiszem, összerogyott volna, ha nem támaszkodhatik rám. Folyton a föltünő alakra meredt, mig egy ember ki nem jött a boltból, egy kis csomaggal, a mit az ifju hölgynek adott, a ki erre elhajtatott. A sötét arcu idegen folyton rajta tartotta a szemét és mikor a kocsi elindult egy üres kocsinak kiáltva, utána eredt. Jonathán utána nézett és magában motyogta:
– Azt hiszem, hogy ez maga a gróf, de mennyire megfiatalodott. Istenem ha ez igy volna! Ah én jó Istenem, Istenem légy velünk! Csak tudnám, csak tudnám bizonyosan! – annyira zavarodottnak látszott, hogy én nem mertem kérdésekkel zaklatni, csak lassan elindultam és ő, még mindég a karomat fogva, velem jött. Egy kissé tovább parkra akadtunk és bementünk egy kissé megpihenni. Egy kellemes, árnyékos padon helyet foglaltunk és Jonathán, tekintetével egy ideig a levegőbe bámulva egyszerre csak a vállamra hajtotta a fejét és elaludt. Én nem mertem fölébreszteni, de alig husz perc mulva magától ébredt és rendes jó kedvvel jegyezte meg.
– No nézd Minna, csak nem aludtam? kérlek, bocsásd meg ezt a neveletlenséget. Gyere menjünk valahova egy kis jó teára. Ugy látszik, teljesen megfelejtkezett a sötét arcu idegenről, valamint a betegségében megfelejtkezett mindenről, a mire ennek a megjelenése emlékeztette. Nem merem kérdésekkel faggatni, mert félek, hogy többet ártok mint használok vele; de meg kell tudnom külföldi utazásának részleteit. Félek, hogy elérkezett annak az ideje, hogy fölbontsam azt a bizonyos csomagot és elolvasom a naplóját. Oh Jonathán, remélem meg fogsz bocsájtani, ha helytelenül cselekedszem, mert hisz éretted teszem, a mit teszek.
Későbben. Hazatérésünk minden tekintetben a legszomorubb; a ház üres és puszta, nem lakja az a kedves, jó öreg ember, az, ki oly jóságos volt hozzánk, Jonathán még folyton sápadt és levert, és épp most egy telegram érkezik Van Helsingtől, a kiről azt sem tudom, hogy ki lehet, a mely igy szól:
– Kegyed sajnálattal fogja hallani, hogy Westenráné ez előtt öt nappal, Lucy pedig tegnapelőtt való napon halt meg. Mind a kettőjüket ma temették.
– Oh, mennyi szomoruság van ebben a néhány szóban! Szegény Westenráné! Szegény Lucy! Elhagytak, hogy soha többé vissza ne térjenek hozzánk! És szegény, szegény Artur, a kit annyi kedvességtől, annyi bájtól fosztott meg a halál! A jó Isten segitsen elviselni bánatunkat!
Seward doktor naplója.
Szept. 22.
Vége mindennek. Artur haza ment Ring-be és magával vitte Morris Quinceyt. Milyen derék fiu ez a Morris! Én meg vagyok róla győződve, hogy Lucy halála épp oly fájdalmasan sujtotta, mint bármelyikünket és mégis mily férfiasan viselte a csapást. Van Helsing lefeküdt, hogy elutazása előtt egy kissé pihenjen. Még ez éjjel ujra elmegy Amsterdamba, de holnap éjjelre, azt mondja, már ismét itt lesz; csak nehány olyan dolga van, a mit személyesen kell elintézni. Azután egy ideig velem marad, ha lehet; azt mondja, hogy dolga van Londonban, a mi némi idejébe fog kerülni. Szegény öreg tanárom! Attól félek, hogy az utolsó hét fáradalmai még az ő vaserejét is megtörték. Az egész temetés alatt láttam, hogy alig birja leküzdeni borzasztó fölindulását. Midőn mindennek vége volt, Arturt fogtuk körül, a ki, szegény fiu, az operációról beszélt, a melylyel vérét Lucy ereibe hajtottuk. Én jól láttam, hogy van Helsing arca fölváltva sápad és pirul. Artur azt mondta, hogy azóta ugy érzi, mintha ők ketten férj és feleség lettek volna és ő csakugyan Isten előtt való feleségének tekinti Lucyt. Egyikünk sem szólt egy szót sem a további operációkról és ezután már nem is fogunk soha sem. Artur és Morris azonnal a vasutra mentek, van Helsing pedig és én hazajöttünk ide. Alig voltunk egyedül a kocsiban, az öreg professzort valóságos hiszterikus rohamok gyötörték. Ő azóta ugyan letagadta, hogy rohamai lettek volna és csak azt állitotta, hogy a humor iránti érzéke mutatkozott meg ilyen kegyetlen módon. Addig kacagott, mig sirva nem fakadt és addig sirt, mig ujra el nem fogta a kacagás és végre sirt és kacagott egyszerre éppen mint az asszonyok szoktak. Kénytelen voltam a kocsi függönyeit lehuzni, nehogy valaki meglássa és félremagyarázza az állapotát. Próbáltam rideg szigoruságot vele szemben, mint ilyen esetekben az asszonyoknál szoktuk, de minden eredmény nélkül. Hiába, nagyon különbözően nyilatkozik az ideges erő és gyöngeség a férfi és az asszonyban. Végre mikor elkomolyodott és teljesen magához tért, kérdeztem, hogy mi okozta ilyen szomoru körülmények között a jó kedvét? A felelete tökéletesen jellemző volt, mert logikus, egyenes és titokzatos volt egyszerre. Igy felelt:
– Ah ön nem ért engem, barátom John. Ne gondolja, hogy nem vagyok szomoru, mert nevetek. Lássa, sirtam akkor is, mikor a nevetés majd megfojtott, de azt se gondolja, hogy szomoruságomban sirtam, mert hisz akkor meg nevettem is. Tudja meg, hogy a nevetés, ha kopogtat az ajtaján és kérdezi, hogy szabad-e, az nem az igazi nevetés. Nem! az igazi, a király, az jön és megy tetszés szerint. Az nem kérdez senkit. Nem válogatja az alkalmas és illő időt. Csak azt mondja, itt vagyok. Például lássa, én kibusulom a szivemet azért az annyira édes leányért, én véremet adom érte, noha öreg vagyok és gyönge, én adom időmet, tudományomat, álmomat, én elhagyom a többi betegemet, hogy mindent neki adjak. És mégis kacagok a sirja fölött, kacagok, a mikor a hant dübörgése, a melyet a sirásó a koporsójára dob, fájdalommal tölti szivemet, hogy arcom is elfehéredik bele. A szivem vérzik azért a szegény fiuért, azért a kedves fiuért, a ki az én tulajdon fiammal egy korban volna ha az ur akarta volna, hogy megéljen. Na most már tudja, hogy miért szeretem annyira. És mégis, mikor hiányos dolgokat mondott, kacagás ő felsége meglepett és azt kiabálta, itt vagyok! itt vagyok! mig a vér vissza nem tért arcomba nevettemben. Oh barátom John, ez különös egy világ, egy bus világ, egy világ tele nyomorusággal és fájdalommal és buval, bajjal. És mégis kacagás ő felsége mindenkit megtáncoltat benne. Vérző szivek, zörgő csontok, omló könyvek, mind táncolnak az ő nótájára. És higyje el barátom John, hogy jól teszi, hogy jön.
Mindebből még mindig nem értettem meg, hogy tulajdonképpen mi ingerelte kacagásra, hát megkérdeztem. Ő elkomolyodott arccal felelte:
– Oh, mindennek körülöttünk a zord iróniája – az a bübájos, virággal koronázott hölgy, a ki olyan volt, mintha élne, annyira, hogy mi egytől-egyig kételkedni kezdtünk halálában; a kit oda fektettek abba a szép márványházikóba, abban az elhagyott temetőben, a hol annyian pihennek a családjából, most ő is az anyjával együtt, a ki ugy szerette őt; és az a bus harang, a mely kongott oly busan és szomoruan, azok a szent férfiak, a kik az imádságot olvasták és mi mind, szomoruan lehajtott fejjel. És mindez miért? Ő meghalt, ugy-e? Vagy tán nem ugy?
– Igazán mondom, professzor ur, hogy mindebben nem látok semmi kacagni valót – feleltem. – A magyarázatával csak még érthetetlenebbé teszi a talányt. De még ha a temetést furcsának találta is, hát szegény Artur és az ő bánata? Hisz majd megszakadt a szegénynek a szive.
– Az igaz. Hát nem azt mondta-e, hogy érzi, hogy vérének az átömlesztése az ő ereibe, igazán a nejévé avatta őt?
– Igen és ez az édes eszme szinte megvigasztalta őt.
– No ugy-e. Csakhogy egy kis bökkenő van a dologban, barátom John. Ha ez igy van, hát akkor a többivel hogy vagyunk? Ha! ha! ha! Akkor ez az annyira édes leányka polyandrista és jómagam, az én szegény élőhalott feleségemmel, a ki az enyém, noha meghalt rám nézve, mert elhagyta az esze, meg én is, a ki pedig hü férje vagyok az én volt-nincs feleségemnek – én is bigamista vagyok.
– Nem látom az egészben a tréfát! – feleltem én, mert rosszul esett, hogy ilyeneket mondott. Ő karomra tette a kezét és folytatta:
– Barátom John, bocsásson meg, ha fájdalmat okoztam. Én nem mutattam, hogy mit érzek azoknak, a kiknek fájt volna, csak magának, a kiben bizom. Ha maga a szivembe láthatott volna, mikor legjobban kellett nevetni – ha a szivembe láthatna most, a mikor a kacagás elhagyott, elment messzire, messzire tőlem nagy időre – akkor maga sajnálna engem legjobban.
Meghatott hangjának gyöngédsége és kérdeztem, hogy miért?
– Azért, mert tudom, a mit tudok!
És most szét vagyunk szóródva mind és hosszu napokig a magány terjeszti fölénk bus szárnyait. Lucy őseinek sirhelyét osztja; a diszes kriptát a magányos temetőben, távol füstös Londontól, a hol a levegő friss és a nap a Hampstead-i dombok fölött kel és a hol bőven terem a mezei virág.
Igy hát befejezhetem naplómat és Isten tudja, hogy kezdek-e valaha másikat. Ezzel bucsut mondok életem regényének, visszatérek napi munkámhoz és reménytelenül és busan mondom, hogy vége.
A Westminsteri Ujság. Szept. 25.
A hampstead-i rejtély.
Hampstead környékét sajátságos esetek sorozata tartja izgalomban. Az elmult három-négy nap folyamán több izben előfordult, hogy apróbb gyermekek, a kik fölügyelet nélkül kószáltak el hazulról játszani, nem tértek meg estére a hajlékukba a pusztáról. Minden egyes előforduló esetnél a gyermek sokkal kisebb volt, hogy sem kellő fölvilágositást tudott volna adni elmaradásáról, de valamennyi mentségének az alapja egybehangzóan az volt, hogy a „fehér asszonynál“ voltak. Mindenkor estefelé tüntek el a gyermekek és két izben nem találták meg a hiányzókat, csak másnap reggel korán. A környékbeliek azt hiszik, hogy miután az első gyerek, a ki elveszett, mesélte, hogy őt a fehér asszony hivta magával sétálni, a többieknek megtetszett ez a mese és alkalomadtán ők is előveszik. Már annyira belejöttek a dologba, hogy rendes játékaik közé tartozik a fehér asszony, a ki a kicsinyeket sétálni csalja.
De a különös dolognak alighanem komolyabb oldala is van, mert a gyermekek némelyikének sőt tán valamennyijének, a ki eltünt éjszakára, a torka kissé meg volt sebezve vagy tépve. A seb olyanforma volt, a milyet egy patkány vagy pici kutya ejtene és noha magában véve nem sulyos, mégis azt látszik bizonyitani, hogy bármely állattól ered is, az egy bizonyos rendszert követ az eljárásában. A rendőrséget megbizták, hogy szemmel tartsa a kószáló gyermekeket, kivált ha kicsinyek, mindenütt a hampsteadi puszták körül és elfogjon minden csavargó kutyát.
A Westminsteri Ujság. Szept. 25.
(Külön kiadás.)
Hampstead borzalma.
Ismét egy sebzett gyermek vagy
A fehér asszony.
Épp most vettük hirét, hogy ismét egy gyermeket, a ki az elmult éjjelen eltünt, csak ma reggel találták meg egy bokor alatt a hampsteadi dombok alján, a mely meglehetősen elhagyatott hely. Ugyanolyan sebhely van a torkán, mint a többi eddig eltévedt gyermekekén. Roppant el volt gyengülve, szinte átlátszónak tetszett. Ez is, a mikor magához tért, a rendes mesével állt elő, hogy a „fehér asszony“ csalta magával.