V.
Murray Minna kisasszony levele Westenra Lucy kisasszonynak.
Május 9.
Kedves Lücym!
Bocsásd meg, hogy oly régóta nem irtam, de el voltam halmozva dologgal. Egy segédtanitónő élete néha nagyon nehéz. Alig várom, hogy veled lehessek a tengerparton, a hol szabadon beszélgethetünk és együtt épithetjük légvárainkat. Az utóbbi időben nagyon sokat dolgoztam, mert lépést akarok tartani Jonathán tanulmányaival, meg a gyorsirásban is szorgalmasan gyakoroltam magamat. Ha egyszer férj és feleség leszünk, támogatni szeretném őt munkájában és ha egyszer jól tudok stenografálni, minden utasitását följegyezhetem magamnak, aztán kidolgozhatom az irógépen, a melyet szintén nagyon szorgalmasan gyakorlok. Néha gyorsirással váltunk levelet egymással és ő minden utinaplóját igy jegyzi. Ha egyszer nálad leszek, én is ilyenformán fogok mindenről naplót vezetni. Nem olyan fiatal, lányos két lapot egy hétről, a vasárnapot is beleszoritvaféle naplót, hanem egy olyan napilapfélét, a melybe irok, ahányszor csak kedvem tartja. Nem gondolnám, hogy ez másokat nagyon érdekelne; de hát nem is másoknak van szánva. Majd egyszer tán Jonathánnak megmutatom, ha valami érdemes lesz benne, de tulajdonképpen csak gyakorlófüzetem lesz az egész. Majd ugy fogok tenni, a hogy egy ujságiró hölgytől láttam: interviewolok, aztán iparkodom hiven leirni a hallottakat. Azt hallottam, hogy egy kis gyakorlattal az ember mindenre képes visszaemlékezni, a mi történt, vagy a mit napközben mondani hallott. No, majd meglássuk. Majd elmondom a legapróbb terveimet is, ha találkozunk. Mostanában kaptam egy-két sietős sort Jonathántól Transzszilvániából. Jól érzi magát és majd egy hét mulva hazafelé indul. Alig várom, hogy elbeszélhesse élményeit. Érdekes lehet idegen országokat látni. Vajjon mi – már mint Jonathán meg én – valaha fogunk-e együtt világot látni. De csöngetik a tiz órát. Isten veled.
Minden ujságot elmondj, ha irsz. Már régóta nem mondtál semmit sem. Hallottam ám valamit – különösebben egy szálas, szép göndörhaju ifjuról rebesgetni???
Levél. Westenra Lucy-Murray Minnának.
17. Chatam utca.
Kedden.
Drága édes Minnám.
– Mondhatom, szép tőled, hogy engem vádolsz hanyag levélirással. Én már kétszer is irtam neked elválásunk óta és a te multkori leveled volt csak a második. Aztán meg nincs is semmi mondani valóm. Igazán semmit sem tudok, a mi tégedet érdekelne. A város most igen kellemes és mi igen sokat járunk képcsarnokokba, sétálni és kocsikázni a parkban. A mi a szálas, szép, göndörhaju ifjut illeti, hát bizonyosan Helmwood Artur urat értették alatta, pedig hát szó sincs róla, csak ugy beszélnek az emberek. Igaz, hogy sokat jár hozzánk, de hát a mama meg ő olyan jól értik egymást, olyan jól el tudnak egymással beszélgetni. Nem rég ismerkedtünk meg egy fiatal emberrel, az éppen neked való volna Minna, ha már Jonathánnak a mátkája nem volnál. Kitünő párti, szép ember, jó módu és jó családból való. Orvos doktor és nagyon de nagyon okos ember. Képzeld! még csak huszonkilenc éves és már is egy óriási elmegyógyintézetnek a főorvosa. Helmwood ur mutatta be nekünk, azóta aztán meglátogatott bennünket, és most már gyakran jár hozzánk. Azt hiszem, hogy egyike a legelszántabb embereknek, a kit valaha láttam, de azért a legnyugodtabb. Tökéletesen megingathatatlannak látszik. El tudom képzelni, hogy mily rendkivüli hatalommal birhat betegei fölött. Különös szokása, hogy olyan egyenesen néz az ember arcába, mintha a gondalatait szeretné kitalálni. Velem is nagyon sokat próbálgatja, de hizelgek magamnak azzal, hogy ezzel kemény diót próbálgat feltörni. Ezt a tükrömből tudom. Próbáltad-e valaha a saját arcodból kiolvasni a gondolataidat? Én próbáltam és mondhatom neked, hogy különös egy dolog és nagyobb föladat, mint hinnéd, ha soha sem próbáltad.
A doktor azt mondja, hogy neki egy érdekes lélektani tanulmány vagyok, a mit szerényen el is hiszek magamról. Mit irjak még. Tudod, hogy nem érdeklődöm annyira a ruhák iránt, hogy uj divatok leirásával foglalkozzam.
A ruha kész unalom. Ez ugyancsak olyan szójárás, de sebaj; Artur is ugyanazt mondja mindennap. No tessék, hát nem kiszalasztottam. Minna mi minden titkunkat elmondtuk egymásnak gyermekkorunk óta; együtt háltunk és együtt ettünk és nevettünk és sirtunk is együtt; és most, noha már eleget mondtam, szeretnék többet is mondani. Oh Minna, hát nem találod-e ki ugyis? Szeretem őt. Pirulok, a mint leirom, mert noha gondolom, hogy ő is szeret, azért még szóval nem mondta azt nekem. De oh Minna! én szeretem, szeretem, szeretem! Na, ez jól esett. Szeretném, ha veled lehetnék édes, a tüz előtt, vetkezés közben, a mikor beszélgetni szoktunk; és én megkisérleném elmondani, hogy mit érezek.
Nem is tudom, hogy merem mindezt még neked is megirni. Nem is merek megállapodni, mert szét találom szakitani a levelem, de nem is akarok megállapodni, mert oh, ugy kivánnék neked elmondani mindent. Jaj, azonnal is mondd meg, hogy mit gondolsz mind erről. Minna már mégis meg kell állapodnom. Jó éjt és imádkozzál értem és Minna imádkozzál a boldogságomért.
Lucy.
P. S. Nem kell mondanom ugy-e, hogy mindez mélységes titok. Jó éjt még egyszer.
Levél. Westenra Lucy Murray Minnának.
Május 24.
Legdrágább Minnám!
Köszönet és köszönet és még egyszer köszönet édes leveledért! Oly jól esett, hogy neked elmondhattam és hogy velem érzesz.
Drágám, csőstől szakad az áldás. Mily régi jó közmondás. Itt vagyok én, a ki jövő szeptemberben leszek husz esztendős és még mindez ideig kérőre nem akadtam, legalább igazira nem, hát ma egyszerre került három. Képzeld! Három kérő egy napra! Nem borzasztó-e ez? Sajnálok, de igazán és tiszta szivemből sajnálok a három szegény fiu közül kettőt.
Oh Minna, én oly boldog vagyok, hogy azt sem tudom, mittévő legyek magammal. És három kérő! De az ég szerelmére, meg ne mondd valahogy a lányoknak, mert mindenféle hóbortos képzelődéssel szednék tele a fejecskéjüket és ha a nevelőből hazaérkezve, mindjárt első nap legalább hat kérőjük nem akadna, hát mellőzve és sértve éreznék magukat. Hisz némely leány oly hiu.
Te meg én Minna, a kik már mátkásak vagyunk és már innen-onnan öreg asszonyok leszünk, mi megvethetjük a hiuságot. Nos hát hadd mondjam el csak mind a hármat, de titokban kell tartanod édes mindenki előtt, kivéve természetesen Jonathánt. Neki meg fogod mondani, mert a te helyedben én is megmondanám Arturnak. Az asszony mindent meg kell hogy mondjon az urának – nem gondolod édes te is? – és én méltányos akarok lenni. A férfiak szeretik is, ha az asszony – legalább a tulajdon feleségük – őszinte; és én tartok tőle, hogy bizony az asszonyok nem mindig olyan őszinték, mint a milyeneknek lenniök kellene.
Nos drágám, hát az első szám épp a villásreggeli előtt jött. Már beszéltem neked róla, Seward John dr. az őrültek házának orvosa, a kinek olyan határozott álla és olyan szép homloka van. Külsőleg nagyon nyugodt volt, de azért jól láttam, hogy ideges, bizonyosan jól feltette magában, hogy vigyázni fog minden aprólékos külsőségre, hogy izgatottnak ne lássék, hanem azért mégis majd rá ült a cilinderére, a mit a férfiak nem szoktak éppen megtenni, ha nyugodtak. Aztán mikor legjobban mutatni szerette volna, hogy igen-igen nyugodt, hát ugy forgatott egy lánzetát a kezében, hogy majdnem sikoltoztam tőle. Hanem azért nagyon egyenesen és őszintén beszélt velem. Megmondta, hogy mennyire szeret, noha csak oly rövid ideje ismer és hogy milyen lenne az élete, ha én mellette volnék, hogy támogassam és derültté tegyem. Már éppen azt kezdte mondani, hogy mily boldogtalan lenne, ha én nem törődnék vele, a mikor észre vette, hogy potyognak a könyeim. Akkor aztán elkezdte magát szidni és bocsánatot kérni és igérte, hogy nem kinoz tovább. Aztán végre elhallgatott és kis idő mulva kérdezte, hogy valamikor később nem tudnám-e őt szeretni; és mikor erre fejemet ráztam, hát remegett a keze és kissé akadozva kérdezte, hogy tán már más valakit szeretek-e? De nagyon kedvesen tette, mondván, hogy nem akarja a bizalmamat erőszakolni, csak tudni szeretné, mert ha a lánynak a szive szabad, a férfi még remélhet. És ekkor Minna, éreztem, hogy kötelességem neki megmondani, hogy már van más valaki. De csak ennyit mondtam neki és akkor ő fölállt és nagyon erősnek és nagyon komolynak látszott, a mint mind a két kezemet az övéibe fogta és azt mondta, hogy reméli, hogy boldog leszek és hogyha valaha jóbarátra szorúlnék, hát reméli, hogy őt a legjobb barátaim közé sorolom. Ó, Minna édes, nem tehetek róla, hogy sirnom kell és meg kell bocsátanod, hogy ez a levél olyan pecsétes. A megkérés és több efféle nagyon kedves dolog lehet, hanem azért nem jól esik látnod, mikor egy szegény fiu, a kiről tudod, hogy igazán szeret, olyan leverten és busan távozik, mintha a szive szakadt volna meg. És tudod, hogy bármit mondott is abban a pillanatban, azért mégis csak kiestél az életéből örökre. Drágám, be kell fejeznem a levelemet, mert nagyon nyomorultnak érzem magamat, noha nagyon boldog vagyok.
Ugyan az este. Artur épp most ment el, és én jobb kedvünek érzem magamat, mint mikor a levelet abba hagytam, hát folytatom a nap eseményeinek leirását. Hát tudod drágám a 2-dik szám az mindjárt villás reggeli után jött. Az is egy olyan édes fiu, amerikai Texasból és oly fiatalnak és frisnek látszik, hogy szinte lehetetlen elhinni, hogy annyi helyen megfordult és oly csudálatos kalandjai voltak. Én nagyon szimpatiálok szegény Desdemonával, a kinek a füle hallatára oly veszedelmes kalandokat regélt, habár csak egy szerecsen is. Én azt hiszem, mi asszonyok oly gyávák vagyunk, hogy csak azért megyünk férjhez, mert azt hiszszük, hogy a férfi mindentől megvéd bennünket. Én most már tudom, hogy mihez kezdenék, ha férfi volnék és azt akarnám, hogy egy leány belém szeressen. Nem a, dehogy tudám, mert hisz itt volt Morris ur, a ki folyton a kalandjait regélte és Artur, a ki sose beszélt és mégis, – de drágám, látom, hogy összezavarodom. Morris P. Quincey ur egyedül talált idehaza. Ugy látszik, hogy a férfi mindig egyedül találja a leányt. Nem a, rosszul mondom, mert hisz Artur kétszer is nagyon igyekezett, hogy egyedül beszélhessen velem és én is nagyon rajta voltam; most már nem szégyenlem bevallani. Előre kell bocsátanom, hogy Morris ur nem használja mindig a maga sajátságos szójárását, vagyis sohasem használja idegenek előtt, mert jónevelésü és kitünő modora van, de rájött, hogy engem rendkivül mulattat az ő amerikai szójárása és ha egyedül voltunk és senkit mást nem botránkoztatott vele, furcsábbnál-furcsább dolgokat mondott. Én azt hiszem, drágám, hogy ő minden szót maga talál ki, mert mindig tökéletesen illik arra, a mit mondani akar. Én nem tudom, hogy fogok-e valaha tudni ilyen furcsa szójárással beszélni, mert még nem tudom, hogy Arturnak tetszik-e, mert őt magát soha sem hallottam igy beszélni. Nos hát Morris ur mellém ült és oly vignak és pajkosnak látszott, mint bármikor, hanem azért én jól láttam, hogy nagyon nervozus. Kezemet az övébe fogta és a legédesebb hangon szólalt meg:
– Luca kisasszony tudom, hogy nem vagyok méltó, hogy a maga pici csipőcskéjének a szalagját bebógozzam, de mondok, ha addig vár, még olyan embert talál, a ki méltó, hát alighanem ama bizonyos hét szüz közé sorolják nyolcadiknak, a mikor itt hagyja ezt az árnyékvilágot, a kiknek a mécsesük nem volt rendén. Mondok, nem állna mellém rudasnak, hogy kettőshámba fogva indulnánk együtt a hosszu utnak?
Olyan jó kedvünek és tréfásnak tetszett, hogy nem esett olyan nehezemre visszautasitani, mint azt a szegény doktort, hát azt feleltem neki, hogy nem is tudom mi az a rudas, meg hogy még egyáltalán semmi kedvem nincsen a hámbatöréshez. Ekkor ő azt mondta, hogy reméli, nem veszem rossz néven, hogy egy ilyen rá nézve komoly pillanatban is tréfásan beszélt és hogy megbocsátok neki érte. Igazán nagyon komolynak látszott, a mikor ezt mondta és én is egy kicsit elkomolyodtam, noha – pedig tudom, hogy te ezért engem egy rettenetes kacérnak fogsz tartani – noha nem tehettem róla, hogy roppant jól ne essék, hogy ez már a második kérő egy napon. Aztán drágám, még mielőtt csak egy szót is szólhattam volna, valóságos zuhatagát a szerelmi vallomásnak, zuditotta a nyakamba, lábaim elé rakva szivét, lelkét. És olyan komolynak látszott ezalatt, hogy soha sem fogom többé azt hinni, hogy a ki rendesen pajkos és jókedvü, hát nem tud komolyan venni semmit sem. Azt hiszem, hogy végre észrevett valamit az arcomban, a mi megakasztotta beszédében, mert hirtelen elhallgatott és olyan férfias hévvel, a melyért okvetetlen megszerettem volna, ha még szabad vagyok, folytatta:
– Luca, tudom, hogy maga becsületes, nyilt szivü leány. Nem volnék itt és nem beszélnék igy magával, ha nem hinném magát a lelke legmélyéig nyilt és egyenesnek. Mondja nekem őszintén, mint egyik jó pajtás a másiknak, hogy van-e más valaki, a kivel törődik? Mert ha igen, hát én a haja szálát sem görbitem többé okvetetlenkedésemmel, csak arra kérem, engedje meg, hogy igaz, hü jó barátja lehessek.
Kedves Minnám, mondd, hogy miért oly nemesek a férfiak, mikor mi nők oly kevéssé vagyunk érdemesek rájuk? Ime például én, a ki csaknem gunyt üztem ebből az igaz szivü, valódi uri emberből. Könyekre fakadtam – attól tartok, édes, hogy ezt a levelemet egynél több oknál fogva is, igen vizenyősnek fogod találni – és igazán nagyon rossznak éreztem magamat. Miért is nem engedik meg, hogy egy lány három emberhez mehessen feleségül, vagy annyihoz, a hány éppen feleségül kivánja, akkor aztán semmi baj sem volna? De hát ez persze hogy illetlenség és ilyet mondanom sem szabadna. Hanem azért örömmel vallom be, hogy noha sirtam, képes voltam Morris urnak becsületes szemébe nézni és őszintén megmondani neki:
– Igenis van valaki, a kit szeretek, noha ő még eddig nem mondta nekem, hogy szeret. Helyesen tettem, hogy ily őszintén beszéltem vele, mert az arca szinte földerült és mind a két kezét kinyujtva, megfogta az enyémet, azt hiszem, hogy én magam tettem a kezemet az övébe és nyilt modorában mondta:
– Ez aztán a derék kis lány. Jobb elkésve érkezni a maga meghóditására, mint jókor bármely más lányéra. Ne sirjon, drágám. Ha engem sirat, kár, én mokány gyerek vagyok és állva fogadom a csapást. Ha pedig azért a másik fickóért sir, a ki még nem is tudja, hogy milyen boldogság érte, hát jó lesz, ha hamarosan utána lát, mert különben velem gyülik meg a baja. Kis babám, a maga nyiltságával és őszinteségével jóbarátot nyert bennem, ez pedig nagyobb ritkaság, mint a szerető, legalább is önzetlenebb. Drágám, én nagyon magányosan fogom ám megfutni a hosszu utat, a jelenlegi meg a más világ között. Nem adna egy csókot utravalónak? Nagyon jól esnék ám bufelejtőnek. Hisz adhat, tudja, attól a másik jó fiutól – mert fölteszem róla, hogy jó fiu drágám, meg hogy derék szép gyerek, különben maga nem is szerethetné – a ki mindeddig még csak nem is nyilatkozott, még megtehetné. – No ezzel aztán elhiheted Minnám, hogy teljesen levett a lábamról, a milyen kedves, édes és milyen nemesen gondolkozik a vetélytársáról – nem igaz? – és ő maga meg oly bus volt; hát feléje hajoltam és megcsókoltam. Ő fölállt, a két kezemet még folyton szorosan az övében tartva és a mint lenézett az arcomba – a mely félek, hogy nagyon pirult – igy szólott:
– Kis babám, a kezét a kezemben tartom és maga megcsókolt és ha ez nem füzné szorosra a barátságunkat, hát semmi sem a világon. Köszönöm a hozzám való édes nyiltságát és Isten áldja. – Megrázta a kezemet, aztán fölkapva a kalapját, egyenesen az ajtónak tartott, a nélkül, hogy visszanézett, a nélkül, hogy egy könyet ejtett, vagy a hangja remegett volna; és én ugy sirok, mint egy kis baba. Oh, hát miért kell egy ilyen embernek boldogtalannak lenni, a mikor van leány elég, a ki még a lába nyomát is térden állva imádná? Én tudom, hogy magam is megtenném, ha szabad volnék – csak hogy azért nem szeretném ám, ha szabad volnék. Drágám ez az egész dolog roppant kihozott a sodromból és érzem, hogy nem irhatok most mindjárt, hogy ezt elmondottam neked, a boldogságomról és addig nem is akarok a harmadikról irni, a mig megint rózsás kedvben nem lehetek. A te örökké szerető
Lucyd.
P. S. – Oh, különben is a mi a harmadikat illeti, – hisz a harmadikról fölösleges is irnom, nem igaz? Aztán meg olyan furcsa, olyan zavaros is volt az egész; attól a pillanattól kezdve, hogy a szobába lépett, addig, mig mind a két karjával átölelt és megcsókolt, nem is emlékszem, hogy mi volt. És én oly boldog, oly boldog vagyok és nem is tudom, hogy mivel érdemeltem ezt. Csak arra iparkodhatom a jövőben, hogy bebizonyitsam a jó Istennek, hogy nem vagyok hálátlan a kegyességért, a miért ilyen szeretőt, ilyen férjet és jó barátot küldött nekem. Isten áldjon.
Seward dr. naplója.
(Fonográfban tartva.)
Ápril 25.
Apály az étvágyban máma. Nem tudok enni, nem tudok pihenni, hát naplómhoz látok inkább. Tegnapi kudarcom óta mintha hiányoznék belőlem valami; mintha semmi sem volna érdemes arra, hogy foglalkozzam vele… Minthogy tudom, hogy az effélének a legjobb orvossága a munka, hát lementem a betegeim közé. Olyat szemeltem ki közülük, a ki eddig is igen érdekes megfigyelésekre adott alkalmat. Olyan különös az ötleteiben és annyira eltérő a rendes lunatikustól, hogy elhatároztam, hogy igyekezni fogok őt lehetőleg megérteni. Ma, mintha közelebb jutottam volna, mint eddig bármikor a titka magvához.
Kimeritőbben kérdeztem ki, mint eddig bármikor, azzal a szándékkal, hogy végre is urrá legyek hallucinációinak alapja fölött. Most már látom, hogy szinte kegyetlenül viselkedtem vele szemben. Mintegy szoritottam őt őrültségének a sodra felé – a mit máskor kerülni szoktam a betegemmel szemben, mint a pokol tornácát. De hadd beszéljek betegemről.
Renfield R. M. ur. 59 éves, – vérmes temperamentum; óriási testi erővel; betegesen ingerlékeny; periodikus mélabuval, a mely valamely fixa ideában végződik, de a melyet nem birok belőle kivenni. Lehet, hogy veszedelmes ember, valószinü hogy az, ha önzetlen. Önző emberekben az óvatosság épp oly biztos vértje ellenségeiknek, mint saját maguknak. Én erre nézve azt gondolom, hogy a mikor az Én a középpont, a vonzó erőt egyensulyozza a taszitó erő; de ha kötelesség, vagy egy bizonyos feladat stb. a középpont, akkor az utóbbi erő a döntő és csak a véletlen eset, vagy véletlen esetek sora ellensulyozhatja.
Levél, Morris P. Quincey nagys. Helmwood Arturnak.
Május 25.
Kedves Art. – Mesékkel tartottuk egymást a prairieken rakott tüz mellett; egymás sebeit kötöztük a Marquesas-on próbált partraszállás után; és egymás egészségére koccintottunk Titicaca partján. Van még elmondatlan mesém, vannak kötözni való sebeim és van valaki, a kinek az egészségére még nem ittunk. Nem lehetne-e ezt holnap este az én tüzhelyemnél megejteni? Habozás nélkül kérlek, mert jól tudom, hogy egy bizonyos ifju hölgy holnap ebédre hivatalos és hogy te szabad vagy. Csak még egyetlen más vendégem lesz, régi jó pajtásunk, Seward doktor. Ő is eljön és borba óhajtjuk fojtani könyeinket s őszinte szivvel akarjuk éltetni a földkerekség legboldogabb fiát, a ki megnyerte magának a legjobb szivet, a melyet az Uristen teremtett és az egyetlent, a kiért érdemes volt fáradni. Igérünk neked szives látást, szeretetteljes ölelést és oly igaz őszinte baráti parolát, a milyen a magadé. Még arra is megesküszünk, hogy haza támogatunk, ha nagyon sokat találnál inni egy bizonyos szempár fényére, Jöszte!
A tied most és örökké
Morris P. Quincey.
Telegram. Helmwood Artur, Morris P. Quincey.
Május 26.
Okvetetlen ott leszek. Olyan üdvözletet viszek, hogy mind a kettőtök füle megcsendül tőle.