XV.
Sevard doktor naplója – folytatás.
Egy ideig a puszta harag teljesen elnémitott; ugy éreztem, mintha Lucyt életében arcul ütötte volna. Fölugorva az asztalba vágtam az öklömmel és igy kiáltottam:
– Van Helsing doktor, megőrült ön? – Ő fölemelte a fejét és rám nézett. Szeretetteljes kifejezése azonnal lecsillapitott. – Bár ugy volna! – szólt. – Még az örülést is könnyebben el lehetne viselni ez ilyen igazságnál. Oh kedves barátom, mit gondol, miért kerültem olyan messzire, hogy megmondjam magának az igazságot? Azért talán, hogy gyülölöm magát és gyülöltem egész életemben? Azért, mert fájdalmat akartam okozni? Azért, hogy ezzel háláljam meg azt, hogy egyszer megmentette életemet a borzalmas haláltól? Oh nem!
– Bocsásson meg – szóltam. Ő folytatta.
– Barátom, azért tettem, hogy lassan és szeliden adjam tudtára, mert tudom, hogy szerette ezt az édes szép leánykát. De még most sem kivánom, hogy higyjen nekem. Nehéz az ilyen kegyetlen igazságot elhinni olyan valakiről, mint Lucy kisasszony. Ma éjjel be fogom bizonyitani. Mer-e velem jönni?
Ez megrenditett. Az ember nem szeret az ilyen igazságról meggyőződni. A professzor látva habozásomat, ismét szólt.
– A logika ezuttal egyszerü, nem olyan, mintha ködös mocsárban szöknék zsombékról zsombékra. Ha nem igaz, akkor a bizonyság megkönnyebbülést jelent, legrosszabb esetben sem árt senkinek. Ha pedig igaz! Ah, ez a rettenetes ugy-e; pedig épp a rettenette is mellettem bizonyit, mert ez már némi hitet jelent. Jőjjön, majd én megmondom, hogy mit fogunk csinálni; először is elmegyünk és megnézzük ezt a gyermeket a kórházban. Vincent doktor, annak a kórháznak, a hol az ujság szerint a gyermek fekszik, nekem jó barátom és magának is, hisz együtt járták az egyetemet Amsterdamban. Ő meg fogja két érdeklődőnek mutatni a paciensét. Mi nem mondunk neki semmit sem, csak azt, hogy tapasztalni akarunk. És aztán –
– És aztán? – Van Helsing egy kulcsot vett ki a zsebjéből és fölmutatta. – És aztán mi, maga meg én az éjszakát a temetőben fogjuk tölteni, a hol Lucy fekszik. Ez a sirboltjának a kulcsa. A koporsós ember adta nekem Artur számára.
– A szivem elszorult, éreztem, hogy valamely rettenetes megpróbáltatás vár rám. De nem tehettem semmit sem, hát két kézre fogva bátorságomat, csak annyit mondtam, hogy jobb lesz sietnünk, mert mulik a délután.
A gyermeket ébren találtuk. Vincent doktor leoldotta nyakáról a köteléket és megmutatta a sebzett pontokat. Tökéletesen azonosak voltak a Lucy nyakán látottakkal. Csak kisebbek és valamivel frisebbek voltak, ennyi volt a különbség. Kérdésünkre, hogy minek tulajdonitja őket, Vincent doktor azt felelte, hogy valamely állat, talán patkány ejtette, noha ő inkább azt hiszi, hogy London északnak fekvő magaslatain tanyázó rengeteg denevér közül bántotta valamelyik a gyermeket. A sok ártalmatlan között akadhat esetleg egy-egy ártalmasabb, mérgesebb, a délvidékről idevetődött fajta is. Tán valamely matróz hozta magával, vagy az állatkertben tenyésztettek közül szabadult ki egy. Hisz alig tiz napja, hogy farkas is szabadult ki onnan. Akkoriban a gyerekek egy hétig mindig a farkas és a piros bóbitás kis lány történetét játszották ama környéken mindaddig, a mig a fehér asszony meséjére nem kaptak. Még ez a szegény kis poronty is, a mint fölébredt ma, azt kérdezte az ápolónőtől, hogy nem mehetne-e haza. A mikor kérdezték, hogy miért akar elmenni, azt felelte, hogy a fehér asszonynyal szeretne játszani.
– Remélem – jegyezte meg Van Helsing – hogy a mikor hazaküldi a gyermekeket, szigoruan meg fogja inteni a szüleit, hogy ne hagyják fölügyelet nélkül csavarogni. Az ilyen igen veszedelmessé válhatik; ez a gyerek is alig állana ki még egy ilyen éjszakát. De gondolom, hogy nem is fogja néhány napig még hazaereszteni.
– Nem bizony, legalább is egy hétig itt fogom; még tovább is, ha a seb nem gyógyul be addig:
Látogatásunk a kórházban több időbe került, mint gondoltuk, a nap már letünt, mire kijöttünk. Van Helsing, mikor látta, hogy milyen sötét van, igy szólt:
– Azért még nem kell sietnünk. De később van, mint gondoltam. Jöjjön, együnk valahol valamit, aztán mehetünk utunkra.
Megebédeltünk egy utszéli korcsmában, a mely tömve volt jó kedvü kirándulókkal. Tiz órakor indultunk a korcsmából. Már nagyon sötét volt, de a professzor, ugy láttam, nagyon jól tudta az utat. Végre elérkeztünk a temető falához, a melyen keresztül mászva – némi keresés után, megtaláltuk a Vestenra sirhelyét. A professzor elővette a kulcsát és kinyitotta a csikorgó ajtót. Gyorsan beléptünk és társam betette maga mögött az ajtót. Aztán a táskájában keresgélt és gyufát és egy darab gyertyát véve elő, világot gyujtott. A gyertyáját ugy tartva, hogy a koporsók föliratát olvashassa, meg kereste Lucy koporsóját. Ismét a táskájában babrálva, kivett belőle egy srófhuzót.
– Mit akar csinálni?
– Fel akarom nyitni a koporsót, hogy magát meggyőzzem. – Ezzel azonnal hozzálátott és kiszedte a srófokat, leemelte a koporsó fedelét, a mely alatt az ólom koporsó látszott. Én nem birtam tovább. Majdnem olyan sérelemnek tetszett a halott iránt, mintha az élőről álmában lehuztuk volna ruházatát; megragadtam van Helsing kezét, hogy megakadályozzam. Ő csak ennyit mondott: – „Majd meglátja“ és ismét táskájába nyulva egy parányi fürészt vett elő. A srófhuzót gyors mozdulattal, a melyre szinte megrázkódtam, beleütötte a koporsó oldalába, kicsi lyukat ejtve vele, a melybe a fürészt bele illeszthette. Én el voltam készülve az egy hetes hullából kitóduló gázömlésére és az ajtó felé huzódtam. De a professzor egy pillanatig sem habozott; egy két lábnyira fürészelte a koporsót hosszában, aztán fejnél keresztben és a tulsó oldalon ismét le hosszában. A fölvágott ólomlap szélét megfogva visszahajtotta a koporsó lába felé és a gyertyát a nyilás fölé tartva, intett nekem, hogy nézzek oda.
Közelebb léptem és néztem. A koporsó üres volt.
Nem tagadhatom, hogy megdöbbentem. Van Helsing mozdulatlanul állott. Most már bizonyosabb volt a dolga felől, mint eddig és ez erőt adott neki föladata folytatására. – Nos, most már meg van ön győzve, barátom John? – kérdé.
– Meg vagyok győzve arról, hogy Lucy teteme nincsen a koporsóban; de ez csak egyet bizonyit.
– És mi az az egy, barátom John?
– Az, hogy nincs itt.
– Ez jó logika, felelte ő, ezt elfogadom. De mivel magyarázza meg azt, hogy nincs itt?
– Talán hullarablók – talán a temetkező vállalat valamelyik embere lopta el. – A professzor sóhajtott. – Ah igen! hát még több bizonyitékot akar? Jőjjön hát velem.
Helyére tette a koporsó fedelét, összeszedte a szerszámait, táskájába tette, elfujta gyertyáját és azt is eltette. Kinyitottuk az ajtót és kiléptünk rajta. A professzor betette és bezárta az ajtót. Nekem nyujtotta a kulcsot, mondván: Nem akarja eltenni? Hogy bizonyosabb legyen. Én visszautasitottam. A kulcs semmit sem bizonyit – feleltem – hisz két kulcsa is lehetett, meg egy ilyen zárt feltörni sem nehéz. A professzor szó nélkül zsebre tette a kulcsot. Aztán meghagyta, hogy a temető egyik oldalán álljak őrt, mig ő a másikon fog őrködni. Én egy tiszafa mögé álltam és láttam a professzor mozgó alakját, mig a közbe eső sirkövek között el nem tünt.
Alig foglaltam el a helyemet, éjfélt hallottam ütni egy távolyi toronyórán, aztán nagy soká egyet és végre két órát. Fáztam és zsibbadt voltam és haragudtam a professzorra, hogy ilyen helyre hozott és magamra, a miért eljöttem. Sokkal álmosabb voltam, hogysem jól tudtam volna vigyázni és nem elég álmos arra, hogy elhagyjam hütlenül a helyemet. De nagyon kegyetlenül éreztem magamat.
Egyszer csak, a mint megfordulok, ugy tetszett, mintha látnék valamit, mint egy fehér árnyat, két sötét fa és a temetőnek a sirbolt tulsó oldalán fekvő része közt mozogni; ugyanabban a pillanatban a professzor helye felől egy sötét alak közeledett gyorsan a fehér felé. Erre én is elindultam; de sirköveket és bekeritett sirokat kellett kerülgetnem és sirokon buktam keresztül. Az ég felhős volt és valahol a messze távolban kakas kukorikolta a hajnalt. Nem nagy távolságra tőlem, a fasorban, a mely a templomba vezetett, egy ködös fehér alak lebegett a sirbolt felé. A sirboltot magát nem láttam a fáktól és igy nem láttam azt sem, hogy merre tünt el a fehér alak. De hallottam valamit mozogni arra felé, a hol először pillantottam meg a fehér alakot és odasietve a professzort találtam, karjaiban egy kis babát tartva. Mikor meglátott, felém nyujtotta mondván:
– Hát most meg van már győzve?
– Nem! – feleltem sértő konoksággal.
– Nem látja a gyermeket?
– Igenis látom a gyermeket, de ki hozta ide? És meg van-e sebezve? – kérdeztem vissza.
– Majd meglássuk, – felelte a professzor és kifelé indultunk a temetőből, magunkkal vive az alvó gyermeket.
Nem nagy távolságra, egy facsoport mögé huzódtunk, gyufát gyujtottunk és megnéztük a gyermek nyakát. A legcsekélyebb kis karcolást sem találtuk rajta.
Hát nem volt igazam? – kérdeztem diadalmasan.
– Éppen jókor érkeztünk, – felelte a professzor megkönnyebbülten.
Hamarosan nem tudtuk, hogy mit csináljunk a gyermekkel. Ha beviszszük a rendőrségre, meg kell mondanunk, hogy hol jártunk az éjjel és hogyan jutottunk hozzá. Némi megfontolás után elhatároztuk, hogy az utszélen hagyjuk és ha halljuk, hogy jön az őrt járó rendőr a kinek okvetetlen bele kell botlani, akkor szépen eltávozunk és sietünk haza felé. Igy is lett. Nem sokára hallottuk a rendőr sulyos lépteit, letettük a gyermeket és meglestük, mig lámpáját ide-oda villogtatva megtalálta. Hallottuk meglepett fölkiáltását és erre elosontunk. Nem messze onnan kocsira akadtunk és haza hajtattunk.
Nem tudok elaludni, azért irom e naplómat. Pedig okvetetlen kellene egy pár órát aludnom, mert holnap délben Van Helsing ismét értem jön. Azt akarja, hogy még egy expedicióra menjek vele.
Szept. 27.
Majdnem két óra volt délután, a mikor alkalmunk került az ujabb kisérletre. A délben tartott temetés gyászkisérete csak lassan vonult ki a temetőből, de végre láttuk, a mint a sekrestyés az utolsó ögyelgő után is bezárta a kaput. Tudtuk, hogy most akár másnap reggelig zavartalanul maradhatunk, ha kell, de a professzor azt mondta, hogy egy óránál több időre nincsen szükségünk. Fogta a kulcsot, kinyitotta a mauzoleum ajtaját és beléptünk. Van Helsing Lucy koporsójához lépett és én követtem. Ő megfogta és ujra fölhajtotta az átfürészelt ólomlapot és én megdöbbenve és megdermedve álltam ottan.
Mert ott feküdt előttem Lucy, látszólag épp olyan volt, a milyennek a temetése előtt való éjjelen láttuk. Ha lehet, hát még sokkal szebb volt, mint akkor és én ismét kételkedni kezdtem halálában. A szája széle is üde volt és piros, még az arcát is halovány pir boritotta.
– Micsoda szemfényvesztés ez? – kérdeztem Van Helsingtől.
– Hát most már meg van győződve? kérdezte a profeszor felelet helyett, és beszéd közben kinyujtotta a kezét és olyan módon, hogy szinte megborzadtam tőle, huzta szét a halott ajkát és mutatta a fehér fogát.
– Nézze, – folytatta beszédét – nézze, mennyivel hegyesebbek, mint voltak. Ezzel és ezzel – megérintette a fölső és alsó szemfogat – a kicsi gyermekeket meg lehet harapni. Hisz most már nekem barátom John?
– Hátha csak vissza hozta valaki tegnap éjjel óta.
– Ugyan ki?
– Nem tudom. De valakinek csak meg kellett tenni.
– Pedig már egy hete halott. A legtöbben nem igy néznének ki ennyi idő óta. – Erre már nem tudtam felelni, hát hallgattam. Van Helsing alig látszott észre venni hallgatásomat. Legalább sem haragot, sem diadalt nem árult el. Merően nézte a halott leány arcát, fölemelte a szempilláit, megnézte a szemét, még egyszer kinyitotta a száját és megvizsgálta a fogát. Aztán felém fordult s igy szólt:
– Itt kell valaminek lenni, a mely különböző az eddig ismert esetektől. Itt valami kettős élet van, a mely rendkivüli. A vampir akkor támadta meg őt, midőn önkivületi állapotban alva járt. – Ah, ön megdöbbent, ön ezt nem tudja barátom John, majd később elmondom. És önkivületi állapotában foszthatta meg őt máskor is legkönnyebben a vérétől. Önkivületi állapotban halt is meg és önkivületi állapotban bolyong halottlanul is. Ezért különbözik a többiektől. Rendesen, ha a halottlanok otthon alusznak, ezt mondva, karjának egy mozdulatával jelezte, hogy mit ért a vampir otthona alatt, az arcuk elárulja, hogy micsodák. De ez az édes halott, a mikor nem halottlan, visszanyeri a régi szép arcát. Nincsen rajta semmi gonoszság. Nézze, mily szelid és ezért nehezemre fog esni, hogy őt álmában megöljem. – A vérem fagyni kezdett erre a kijelentésre és lassan-lassan kezdtem észre venni, hogy immár elfogadom Van Helsing teóriáit. De ha Lucy csakugyan és igazán meghalt, akkor miért borzadok attól a gondolattól, hogy megöljük őt. Van Helsing rám nézett és nyilván látta arcom változását, mert szinte, örvendezve mondta:
– Oh most már hisz ugy-e?
– Kérem ne követeljen egyszerre sokat tőlem. Hajlandó vagyok elfogadni az állitását. Hogyan fogja végrehajtani azt a véres munkát?
– Le fogom vágni a fejét, megtöltöm a száját foghagymával és hegyes karót verek a testén keresztül.
Megborzadtam a gondolatra, hogy igy megcsonkitsuk annak a leánynak a testét, a kit szerettem. De irtózatom nem volt oly erős, mint hittem volna. Tényleg borzadozni kezdtem, ennek a lénynek, ennek a halottlannak, a hogy Van Helsing hivta őt, a jelenlététől és szinte undorral töltött el látása. Vártam jó sokáig, hogy Van Helsing dologhoz lásson, de ő gondolatokba merülve állott. Egyszer csak be csapta a táskája csukóját és megszólalt.
– Gondolkoztam és elhatároztam, hogy mit lesz legjobb tenni. Ha kedvem szerint tennénk, akkor most ebben a pillanatban tenném meg, a mit kell, de másokra is kell gondolnunk. Ott van Artur, hogyan adjuk ezt tudtára. Ha maga, a ki látta a sebeket Lucy torkán és látta az egészen hasonló sebeket a gyermek torkán a kórházban. Ha maga, a ki a koporsót üresen látta mult éjjel és tele ma egy asszonynyal, a ki nem változott, csak szebbre s rózsásabbra egy hét óta, a mióta meghalt, ha maga tudta ezt és látta a fehér alakot tegnap éjjel, a ki a gyermeket a temetőbe hozta és még sem hitt a tulajdon szemének, akkor hogyan várjam Arturtól, a ki mind ezekről semmit sem tud, hogy higyjen. Ő kételkedett bennem akkor, mikor nem engedtem, hogy megcsókolja őt a haldokló. Tudom, hogy megbocsátott, de nem tudom, hogy nem hiszi-e azt, hogy tévedésből élve temettük el, vagy nem hiszi-e azt, hogy mi voltunk okai kora halálának. Boldogtalanságában folyton ezen fog tünődni és soha sem tudhat bizonyosat, mindenek közt ez a legrosszabb. Nehéz azt hinni hogy azt, a kit szerettünk, elevenen temették el és rémes elképzelni a szenvedéseit. És ismét ha hiszi, hogy igazunk van és az, a kit szeretett, csakugyan halottlan, mert én egyszer sejtetni engedtem azt, ez is kegyetlen. Most hogy tudom, hogy minden igaz, erős meggyőződésem, hogy ő keserü vizeken keresztül gázolva, érheti el csak az édes vizeket. El vagyok határozva. Menjünk. Maga térjen haza betegeihez és lássa, hogy minden rendben van-e. A mi engem illet, én itt fogom tölteni az éjjelt a temetőben a magam módja szerint. Holnap éjjel tiz órakor jőjjön értem a hotelba. Arturnak is fogok izenni, hogy jőjjön és annak a derék fiatal amerikainak, a ki a vérét adta. Későbben ugyis együtt lesz dolgunk. Most elkisérem magát Pikadilliig, ott megebédelünk, mert nekem napnyugta előtt vissza kell ide érnem.
Bezártuk ujra a sirboltot, megmásztuk a temető falát, a mi nem volt nagy föladat és együtt hajtattunk vissza Pikadilliig.
Levél, melyet Van Helsing hagyott a táskájában Seward doktor számára.
(Nem kézbesittetett.)
Szeptember 27.
Barátom John!
Ezt arra az esetre irom, ha valami történnék. Egyedül megyek őrködni a temetőbe. Azt akarom, hogy a halottlan Lucy ne hagyhassa el ma a sirját, hogy holnap annál mohóbb legyen. Azért némely dolgot fogok oda tenni, a mit nem szeret – foghagymát és feszületet, – ezzel pecsételem meg a kripta ajtaját. Ő még ifju halottlan és nem fog dacolni. Én ott fogok őrködni napnyugtától hajnalig és ha van ott megtudni való, hát meg fogom tudni. Lucy kisasszonytól nem félek, de attól a másiktól, a ki miatt ő halottlan lett, mert annak hatalmában van az ő sirját fölkeresni és meghuzódni benne. Az ravasz, a mint azt Jonathán ur naplójából és a módból tudom, a melylyel kifogott rajtunk, a mikor Lucy életéért küzködtünk vele és vesztettünk; aztán meg erősek is a halottlanok. Husz férfi ereje is van a karjában, hisz a mi négyünk erejét is kiszipolyozta Lucyból. Aztán meg a farkasát is segitségül hivhatná, mit tudom én. Ha ugy történnék, hogy ide jönne az éjjel, engem fog itt találni. De lehet, hogy nem jön. Nincs ok, hogy miért jönne, vadászó területe gazdagabb vadban, mint a temető, a hol, az egy halottlan asszony alszik és egy öreg ember őrködik.
Ezt csak arra az esetre irom, ha mégis… Akkor fogja a papirokat, a miket ehhez csatolok, Harker naplóját és a többit, olvassa el, aztán keresse föl azt a nagy halottlant és vágja le a fejét és égesse ki a szivét, vagy pedig hegyes karót verjen rajta keresztül, hogy a világ megpihenjen tőle.
Ha igy lesz, Isten veled
Van Helsing.
Seward doktor naplója.
Szeptember 28.
Bámulatos, hogy egy éjszakai tökéletes nyugalom hogy helyre hozza az embert. Tegnap már-már azon voltam, hogy elfogadjam Van Helsing monstruozus ideáit; de most világosan állanak előttem, mint a józan ész kinövései. Nem kétlem, hogy ő maga hisz bennük. Azon kezdek gondolkozni, hogy nem hibbant-e meg az elméje valahogy. Bizonyos, hogy mindeme titokzatos dolgoknak van valamely okszerü magyarázata. Vajjon nem lehetséges-e, hogy a professzor maga követte el őket? Ő oly szerfölött eszes, hogy abban az esetben is, ha meghibbanna az elméje képes volna valamely fixa ideáját a legcsodálatosabb tökéletességgel kivinni. Irtózok csak rá gondolni is és igazán nem volna kisebb csuda a másiknál, ha Van Helsinget őrültnek találnám; hanem azért gondosan fogom figyelni.
Szeptember 29… Mult éjjel, kissé tiz óra előtt Artur és Morris Quincey Van Helsing szobájába léptek; ő előadta, hogy mit akar tenni, leginkább Artur felé fordulva, mintha mindőnk akarata az övében összpontosulna. Azzal kezdte, hogy reméli, hogy mindnyájan vele megyünk, mert komoly kötelesség teljesitéséről van szó. Az engedélyét akarom kikérni, folytatta Arturhoz fordulva, arra, hogy ismét megtehessem ez éjjel azt, a mit jónak látok. Tudom, hogy sok az, a mit kérek, ezt ön majd csak akkor tudja meg, ha már megigérte. Azért akarom, hogy előbb igérje meg, hogyha aztán megharagszik is rám, mert meglehet, hogy erősen meg fog haragudni, hát az igérete kösse.
– Ez legalább őszinte beszéd, vágott közbe Quincei, én felelek a professzorért. Nem tudom ugyan, hogy mi a szándéka, de esküszöm, hogy becsületes, ennyi nekem elég.
– Köszönöm uram, szólt Van Helsing büszkén és kezet nyujtott az amerikainak. Erre Artur is megszólalt.
– Van Helsing dr., én nem szeretek zsákban macskát venni, mint a példaszó mondja. És ha az, a mit ön tőlem kiván, férfiui becsületembe, vagy keresztény hitembe ütköző volna, akkor nem igérhetek önnek semmit. De ha ön biztosit arról, hogy az, a mit ön tenni akar, a kettő közül egyikbe sem ütkőzik, akkor beleegyezem mindenbe, noha fogalmam sincs róla, hogy mi a szándéka.
– Elfogadom a kikötését – szólt Van Helsing – és csak azt kérem öntől, ha elitélendőnek véli is cselekedetemet, hát előbb jól meggondolja, hogy meggyőződjék róla, hogy nem ütközik a kikötésébe.
– Megegyeztünk! mondta Artur és most szabad-e kérdeznem, hogy mit fogunk tenni.
– Azt akarom, hogy velem jőjjenek, még pedig titokban, a knigsteadi temetőbe.
Artur arca megnyult, a mint megdöbbenve kérdezte:
– Oda, a hol szegény Lucy van eltemetve? A professzor meghajtotta magát, Artur folytatta: És ha egyszer ott vagyunk.
– Bemegyünk a kriptába! Artur főlállt.
– Professzor komolyan beszél ön, vagy ez csak kegyetlen tréfa akar lenni? Bocsásson meg, látom, hogy komolyan beszél. – Erre ismét leült, jól láttam, hogy mereven és büszkén ül, mint a ki sértve érzi magát. Csend volt, mig ő ujra meg nem szólalt:
– És ha a kriptában leszünk?
– Kinyitjuk a koporsót.
– Ez mégis sok! – kiáltotta Artur, haragosan fölállva. Én türelmes vagyok minden dologban, a mi észszerü, de ebben – annak a sirjának, a kit szerettem, a megszentségtelenitésében… szinte elfuladt fölháborodásában. A professzor szánalommal nézte.
– Szegény barátom, ha megkimélhetném magát a fájdalomnak egy nyilalásától, hát Isten látja lelkemet, megtenném. De ezen az éjjelen a lábunknak tüskés ösvényt kell járni vagy pedig annak a lába, a kit ön szeretett, örökre a gyehena tüzét járja!
Artur merev, sápadt arccal nézett a professzorra, mondván:
– Vigyázzon!
– Nem volna jobb, ha meghallgatná, a mit mondani akarok? – szólt Van Helsing. Akkor legalább világosan fogja tudni, hogy mit akarok. Folytassam?
Némi szünet után Van Helsing némi megerőltetéssel mondta tovább:
– Lucy kisasszony halott. Nem ugy van? Igen! Nos akkor nem ártunk neki. De hogyha nem volna halott…
Artur talpra ugrott.
– Jóságos Isten! kiáltotta. – Mit akar ezzel mondani? Valami tévedés volt a dologban? Elevenen temették el?
– Én nem mondtam, hogy eleven volt gyermekem; én nem is gondoltam azt. Én nem mondok többet annál, hogy ő esetleg halottlan.
– Halottlan! Nem élő! Mit akar ezzel mondani. Mi ez minden, egy rossz álom, vagy mi.
– Vannak rejtélyek, a melyet emberek csak találgathatnak, a melyeket csak nagy idők mulva fognak megoldani. Higyjen nekem, hogy mi is egy ilyennek a szélére jutottunk. De még nem fejeztem be, a mit kérni akarok. Szabad levágnom a halott Lucy kisasszony fejét.
– Az égre és földre mondom hogy nem! Kiáltotta Artur szenvedélyes haraggal. Az egész világért sem egyezném bele a halott testének a megcsonkitásába. Van Helsing doktor ön nagyon messzire ment. Mit tettem önnek, hogy igy gyötörjön. Mit vétett az a szegény leány, hogy ön igy megbecsteleniti a sirját. Megőrült ön, hogy ilyeneket beszél vagy én bolondultam meg, a ki hallgatom magát. Ne merészeljen többé gondolni sem erre. Én nem fogom a beleegygyezésem semmiféle cselekedetéhez sem megadni. Kötelességem az ő sirját megvédeni ön ellen és Istenemre meg is fogom tenni.
Van Helsing méltósággal emelkedett föl és komolyan és szigoruan mondta: Mylord Godalming, nekem is meg van a magam kötelessége, először kötelességem mások irányában, kötelességem a halottal szemben. És Istenemre teljesiteni is fogom! Minden, a mit most kérek öntől, csak az, hogy jőjjön velem és nézzen és figyeljen. És ha később megujitom a kérésemet és ön akkor nem nálammal is jobban kivánja teljesitését, akkor – akkor is teljesiteni fogom a kötelességemet, bár mibe kerüljön is. Aztán pedig rendelkezésére állok, hogy számon adjam cselekedetemet ott és akkor, a mikor ön akarja. – Hangja megcsuklott egy kissé és aztán szánalommal tele hangon folytatta:
– De könyörgöm önnek, ne váljék meg tőlem haraggal. Hosszu életemben sokszor kellett olyat tennem, a mit nem volt kellemes tenni és a mi néha a szivemet facsarta, de soha olyan nehéz föladatom nem volt, mint a mostani. Higyje el, hogy én megtennék mindent, mit ember tehet, hogy önt megkiméljem a szomoruságtól. Gondolja meg, mert miért okoznék én magamnak ennyi fáradtságot és ennyi szomoruságot. Én eljöttem ide a magam országából, hogy tegyem a jót, a mit tehetek. Először John barátom kedvéért, azután pedig azért a kedves fiatal lányért, a kit én is megszerettem. Neki adtam – nem szivesen mondom meg, de jó szándékkal mondom most – a mit ön adott, ereimnek a vérét. Adtam én, a ki nem voltam, mint ön, a szerelmese, csak pusztán az orvosa és barátja. Neki adtam az éjjeleimet és nappalaimat, halála előtt és halála után és most is, ha az én halálom az ő javára válnék, a mikor ő halott halottlan, szivesen adnám érte. – Ezt mind nagyon komolyan nyugodt büszkeséggel mondta, a mely Arturt nagyon meghatotta. Megfogta az öreg ur kezét és megtört hangon szólt:
– Óh, de mikor olyan nehezemre esik erre gondolni és nem birom megérteni. De legalább önnel megyek és várni fogok.