XVI.
Seward doktor naplója. Folytatás.
Éppen háromnegyed volt éjfél előtt tizenkettőre, a mikor átmásztunk a temető alacsony falán. Sötét éjszaka volt, a holdas égbolton keresztül nyargaló nehéz felhőkkel. Mi mind szorosan egymás mellett maradtunk, csak Van Helsing volt egy kissé előbbre, az utat mutatva. Mikor már közel voltunk a kriptához, Arturra vigyáztam, mert attól tartottam, hogy a szomoru emlékkel tele hely közelgésén föl fog indulni, de ő erősen tartotta magát. A professzor fölnyitotta a kripta ajtaját és elsőnek lépett be, mi mind sorban utána, mire ő bezárta mögöttünk az ajtót. A lámpáját meggyujtva a koporsóra mutatott. Artur habozva lépett közelebb; Van Helsing felém fordulva szólt:
– Ön itt volt velem tegnap. Benne volt-e akkor Lucy kisasszony teste ebben a koporsóban?
– Benne. – A tanár erre a többiekhez fordult.
– Önök hallották, pedig ő olyan, a ki maga sem hisz nekem. Erre fogta a sróf huzóját és ismét levette a koporsó födelét. Artur borzasztóan sápadt volt, de hallgatott; mikor a koporsó födelét leemelték, egészen közel ment. Nyilván nem tudta, hogy belül még egy ólomkoporsó is van, vagy nem gondolt rá. Mikor meglátta a fölhasitott ólomlapot, a vér az arcába szökött egy pillanatra, de épp olyan gyorsan el is hagyta, ugy, hogy szegény fehér lett, mint a fal; de még folyton hallgatott. Van Helsing fölhajtotta az ólomfödelet és mi mind odanéztünk, aztán visszatántorodtunk.
A koporsó üres volt!
Néhány percig senki sem szólott. Végre Morris Quincey törte meg a csöndet.
– Tanár ur, én megbiztam önben. Megelégszem, ha szavát adja. Más körülmények közt még ezt sem kérdezném – nem sérteném meg önt azzal, mintha kételkedném; de ez oly titokzatos, érthetetlen dolog, hogy itt szó sem lehet becsületről vagy becstelenségről. Feleljen kérem. Ön cselekedte ezt?
– Esküszöm itt mindnyájuk előtt mindenre, a mi szent nekem, hogy sem el nem vittem, sem meg nem érintettem azóta Lucy kisasszony holttestét. Igy történt: Két éjjel ezelőtt, barátom Seward és én idejöttünk, alapos okunk volt rá, higyjék el, hogy azért. Én fölnyitottam akkor a koporsót, a mely ólommal volt zárva és üresen találtam, épp ugy, mint most. Aztán vártunk és láttunk valami fehéret közeledni a fák között. Másnap eljöttünk ide nappal és akkor Lucy itt feküdt. Igaz-e, barátom John?
– Igaz.
– Akkor éjjel éppen jókor jöttünk. Ismét egy olyan pici gyermek veszett el és mi, hál’ Istennek, váratlanul találtuk meg a sirok közt. Tegnap este naplemente előtt jöttem ide, mert napnyugtakor mozdulhatnak a halottlanok. Én itt vártam mindaddig, mig a nap ujra föl nem kelt, de nem láttam semmit sem. Lehet, hogy azért nem, mert az ajtó nyilásait elláttam azzal a foghagymával, a mit a halottlan nem türhet és más valamivel is, a mitől irtózik. A mult éjjel tehát nem volt künn, azért ma, naplemente előtt, elvettem a foghagymát és mindent. Azért találtuk a koporsót most üresen. De legyenek türelemmel. Jöjjenek velem ki és várjuk láttatlanul és némán és csodálatos dolgokat fognak tapasztalni. Igy – ezzel lezárta lámpája sugarát – most gyerünk. – Kinyitotta az ajtót és mi kimentünk rajta. Van Helsing zárta be ujra maga mögött az ajtót.
Oh! mily édes és frissnek éreztük az éjjeli levegőt, a sirbolt szörnyüségei után. Mily jól esett a rohanó felhőket látni és a távoli nagy város tompa robaját hallani. Valamennyien meg voltunk indulva. Artur némán és a rejtélyesen tünődve állott. Én magam elég türelmesen viseltem magamat, kétségeim ismét tünedezni kezdtek és nagyan hajoltam Van Helsing hite felé. Morris Guincey nyugodt volt, mint az olyan ember szokott lenni, a ki minden dolgot ugy fogad, a hogy jön és kész vele szembeszállni. A mi Van Helsinget illeti, ő volt az egyetlen, a ki el volt valamivel foglalva. Először is egy vékony ostyaforma fehér lapot vett ki a táskájából, a mely gondosan volt egy fehér ruhába takargatva; aztán egy marék fehér tészta- vagy kovászfélét vett elő és az ostyát összemorzsolva belegyurta. Aztán vékonyra sodorta a keze közt és az ajtó nyilásait kezdte vele betapasztani. Én, a ki legközelebb voltam hozzá, nem állhattam meg, hogy ne kérdezzem, hogy mit csinál. Erre Artur és Morris is közelebb huzódtak, mert ők is kiváncsiak voltak a feleletre.
– Elzárom a sirt, hogy a halottlan vissza ne térhessen bele.
– És ezt azzal a kis péppel vagy mivel, akarja megakadályozni? kérdezte Morris.
– Azzal.
– Mi volt az, a mit bele tett? Ezuttal Artur volt a kérdező. Van Helsing ájtatosan emelte meg a kalapját, a mint felelt:
– Szentelt ostya. Amsterdamból hoztam magammal. Külön engedelemmel.
Ez a felelet a legskeptikusabbat közülünk is elhallgattatta, éreztük valamennyien, hogy az ilyen komoly elszántsággal szemben, mint a milyen a professzoré, a mely a neki legszentebb dolog fölhasználásától sem retten vissza, meg kell szünni minden kételkedésnek. Tiszteletteljes csöndben foglaltuk el kijelölt helyünket a kripta körül, olyanformán, hogy ne láthasson bennünket, a ki közelednék. Én sajnáltam a többieket, kiváltképpen Arturt, mert én már egyizben kipróbáltam az őrtállás borzalmait. Soha eddig a sirkövek nem látszottak olyan kisértetiesen fehéreknek; soha a ciprusok és tiszafák olyan gyászosaknak; soha a haraszt nem zördült oly vérfagyasztón; soha galy nem roppant oly titokzatosan; és soha a kutyák távoli vonitása nem hangzott oly fájdalmasan az éjben.
Hosszas csend és néma várakozás után egyszer csak a professzor ajkáról éles pst! pst! hallatszott. Kezével mutatott és mi a hosszu fasor vége felől egy fehér alakot láttunk közeledni, egy homályos fehér alakot, a mely valami sötétet szoritott a kebléhez. Az alak megállapodott és a felhők körül kibukkanó hold ráeső sugaránál világosan láttunk egy hosszuhaju hölgyet fehér ruhába burkoltan. Az arcát nem láthattuk, mert a keblén tartott pici szőke haju gyermekre volt hajtva. Egy kis szünet után éles rövid kiáltást hallottunk, olyat, a milyet kis gyermek vagy kis kutya szokott álmában hallatni. Mi előre akartunk rohanni, de a professzor intőkeze visszatartott bennünket és aztán mikor odanéztünk, a fehér alak ismét felénk indult. Most már elég közel jutott, hogy a holdvilágnál egészen jól láthassuk. Az én szivem hideg lett, mint a jég és Artur hörgését is hallottam, a mint megismertük Vestenra Lucy vonásait. Igen, Vestenra Lucy volt, de mennyire megváltozva. Szendesége, rideg szivtelen kegyetlenségre és szüziessége sivár ledérségre változott. Van Helsing előre lépett és intésének engedelmeskedve, mi is közeledtünk, mind a négyen egy sorba állva a kripta ajtaja elé. Van Helsing fölemelte a lámpáját és Lucyra irányozta sugarát. A lámpa koncentrált fényénél láttuk, hogy ajka biboros a friss vértől, a mely az állán végig csurogva beszenyezte halotti köntösének fehérségét. Megrázkódtunk az irtózattól. A lámpa reszkető fénye bizonyitotta, hogy még Van Helsinget is cserben hagyta vas idegzete. Artur állt legközelebb hozzám és ha meg nem kapom a karját, hát elesett volna.
A mikor Lucy (Lucynak nevezem azt a rémet, a mely előttünk állt, mert az ő alakját öltötte) meglátott bennünket, haragosan fujva, mint a macska, a kit hirtelen megtámadnak, huzódott vissza és végig jártatta rajtunk szemeit. Lucy szeme volt formában és szinben, de Lucy szeme telve tisztátlan pokoli tüzzel, a tiszta, szelid szem helyett, a melyet ismertünk. Ebben a pillanatban szerelmem maradványa gyülöletté és utálattá változott. És ha ekkor azt mondták volna, hogy öljem meg, hát vad gyönyörrel meg tudtam volna tenni. A mint ránk nézett, szeme tisztátlan tüzben lángolt és arca csak ugy ragyogott a kéjes mosolytól. Óh Istenem, mily irtózatos volt azt látni! Gondtalan mozdulattal ellökte magától a gyermeket, melyet eddig a keblére szoritva tartott, föléje hajolva és morogva mint éhes kutya a csont fölé szokott, messze ellökte magától a földre. A gyermek élesen sikoltott, aztán nyögve maradt ott, a hová dobta. Oly rideg szivtelenség nyilatkozott a mozdulatában, hogy Artur följajdult belé. És a mint Lucy kitárt karokkal és buja mosolylyal közeledett feléje, hátrált és kezével elfödte arcát.
Lucy azért folyton közeledett hozzá és vágyteljes, kéjes gráciával mondta:
– Jőjj ide Artur. Hagyd el ezeket és jőjj ide hozzám. A karjaim reszketnek érted, jer és együtt pihenhetünk. Jer, férjem, jer!
Oly valami pokolian édes volt a hangjában, a mely még minket is megszeliditett, a kik pedig máshoz intézett szavait hallottuk. A mi Arturt illeti, mintha megbüvölték volna, kezeit levéve arcáról, kitárta a karját. Lucy belevetette volna magát, ha Van Helsing előre nem ugrik és közéjük nem tartja a kis arany feszületét. Lucy visszarettent tőle és hirtelen eltorzult arccal és dühös mozdulattal kerülte meg, mintha a sirboltba akarna menni.
Mikor egy-két lábnyira volt az ajtótól, megállt, mintha valamely láthatatlan erő visszatartaná. Aztán megfordult és világosan láttuk arcát, a hold és a lámpa sugaránál, a mely immár nem reszketett Van Helsing kezében. Soha sem láttam és remélem, hogy halandó szememmel nem is látok soha, ilyen gonosz kifejezésü arcot. Gyönyörü szine halottas sápadtságra változott, a szemében szikrázott a pokol tüze, homlokát ezer ráncra huzta és gyönyörü, vérrel itatott száját széthuzta, mint a régi görögök és japánok haragos istenei. Ha tekintete gyilkolhatott volna, mi mind a négyen halva maradtunk volna a helyünkön. Ez igy tartott teljes egy percig, a mely egy egész örökkévalóságnak látszik. A kisértet a fölemelt feszület és a szentelt ostyával lezárt ajtó között állott. Van Helsing törte meg a csendet Arturtól kérdezve:
– Feleljen nekem oh barátom! Folytassam-e megkezdett munkámat?
Artur térdre vetette magát és arcát kezeivel elfödve felelt:
– Tegye, a mit akar barátom, tegye, a mit akar. Soha ehez fogható borzalmat nem értem! Morris és én egyszerre termettünk mellette és karon fogtuk, hogy el ne essék. Hallottuk a lámpa lecsukásának csattanását. Van Helsing a kriptához lépett és kiszabaditotta az ajtó nyilásának egy részét a szentelt ostyából készült tapaszból. Valamennyien ámulatteljes irtózattal láttuk, hogy a mint ő visszahuzódott, az az asszony, oly igaz földi testével, mint akár a miénk, eltünt azon a parányi nyiláson keresztül, a melybe egy kés pengéjét alig lehetett volna döfni. Mindnyájan megkönnyebbülten sóhajtottunk föl, látva, hogy a professzor nyugodtan beragasztja ismét az ajtó nyilását.
Mikor ezt elvégezte, fölvette a gyermeket a földről mondván:
– Jöjjetek barátaim, többet nem tehetünk holnapig. Holnap délbe temetés lesz. Nemsokára azután kell idejönnünk. 2 órakor, ha a temető őr lezárja a kaput, mi ott maradunk. Akkor aztán többet tehetünk. A mi ezt a kicsikét illeti, nem esett nagy baja és holnapra összeszedi magát. Majd ott hagyjuk, a hol a másikat, hogy a rendőr megtalálja és aztán megyünk. – Aztán szorosan Artur mellé lépve mondta:
– Barátom Artur maga fájdalmas megpróbáltatáson ment keresztül. De később, ha visszatekint, meg fogja látni, mennyire szükséges volt. Most a keserü vizeket gázolja gyermekem. Holnap ilyenkorra, ha Isten is ugy akarja, keresztül jut rajtuk és eléri az édes vizeket. Addig hát ne gyászoljunk tulságosan. Addig nem is kérem bocsánatát.
Artur és Morris velem jöttek haza és iparkodtunk egymást utközben földeriteni. A gyermeket biztosságban hagytuk és fáradtan értünk haza, hát valahogy csak sikerül elaludnunk.
Szeptember 29. éjjel.
Kissé 12 óra előtt mi hárman Artur, Morris és én a professzorért mentünk. Sajátságos, hogy mind a hárman mintha összebeszéltünk volna, fekete ruhát öltöttünk. Igaz, hogy Artur gyászolt, hát rendesen feketében járt, de mi ketten ösztönszerüleg öltöttük fel. Fél egykor értünk a temetőbe. És lassan sétálgatva jó messzire kerültünk a hivatalos felügyelettől, ugy, hogy mire a sirásók fölhantolták a sirt, a felügyelő nyugodtan zárta ránk a kaput, azt hitte, hogy mindenki eltávozott. Van Helsing rendes fekete kis táskája helyett ezuttal egy jó hosszu bőrzacskót cipelt, a mely elég nehéznek látszott.
Midőn magunkra maradtunk, némán követtük a professzort a kriptához. Ő maga nyitotta ki és belépésünk után maga zárta be az ajtót mögöttünk. Aztán kivette a zacskójából a lámpát, a melyet meggyujtott, ugyszinte két szál viaszgyertyát, melyeket szintén meggyujtott, megolvasztott végükkel két másik koporsóra ragasztott, hogy elég világosságot nyerjen munkájához. Midőn ismét levette Lucy koporsójának födelét, mind oda néztünk – Artur reszketve, mint a nyárfalevél és láttuk, hogy a halott szépségének teljes pompájában ott fekszik. De az én szivemben nem volt már szerelem, nem volt benne egyéb utálatnál az undok lény iránt, a mely Lucy alakját öltötte magára Lucy lelke nélkül. Jól láttam, hogy még Artur arcais megkeményedett, a mint nézte. Egyszerre csak azt kérdezte Van Helsingtől:
– Valósággal Lucy teste-e ez, vagy csak egy démon az ő alakjában?
– Az ő teste és mégsem az övé. De várjon egy kicsit és mindjárt meglátja olyannak, a milyen volt és a milyen.
Olyan volt Lucy, a mint ott feküdt, mint egy gonosz álomlátás; hegyes fogai, duzzadt kéjes piros ajka, vérfoltos álla, a melynek láttára megborzadtunk – valóságos torzalakja az egykori szelid, szép, tiszta lánykának. Van Helsing ezalatt lassan szedett elő egyet-mást a zacskójából. Először egy forrasztóvasat vett elő és forrasztáshoz való ólmot, aztán egy kis lámpát, a mely, midőn a sarokba állitva meggyujtotta, kékes lobogó gázlánggal égett; aztán boncolókéseket készitett kézhez és végre egy-, két- háromhüvelyes átmérőjü, vagy három láb hosszu karót. Ennek az egyik vége tüzben volt keményre edzve és hegyesre faragva. A karóval együtt egy nehéz kalapácsot vett elő, a milyennel a háztartásban a szenet szokták a pincében széttördelni. Mikor mindennel készen volt, Van Helsing igy szólott:
– Mielőtt bármit is tennénk, engedjék, hogy egyet-mást elmondjak a régiek tudománya és tapasztalatai nyomán, a kik sokat foglalkoztak a halottlanok tanulmányozásával. Mikor halottlanokká lesznek, a változással egyben a halottlanság átka sujtja őket. Nem tudnak meghalni, de tovább kell élniök, időkről időkre, mindig több áldozattal szaporitva soraikat, mert mindazoknak, a kik a halottlanok hatalmába kerülnek és ennek következtében pusztulnak el, szintén halottlanokká kell válniok és ismét áldozatot szednek. Igy tágul a körük örökké, mint a vizbe dobott kőnek a köre. Barátom Artur, ha Lucy önt akkor, mikor haldoklott, megcsókolta volna, vagy ha tegnap éjjel karjaiba fogadta volna, idővel halála után ön szintén halottlanná vált volna. Ennek a boldogtalan ifju hölgynek a pályafutása csak most kezdődőtt. Azok a kis gyermekek, a kiknek vérét vette, még nincsenek nagyon rosszul, de ha őt igy hagyjuk halottlanul, akkor mind több vérüket veszi, mert a rajtuk nyert hatalomnál fogva magához vonzza őket. De ha valósággal meghal, akkor mindez megszünik. A legfontosabb pedig az, hogyha ezt a halottlant valóságos halottá teszszük, akkor a szegény leányka lelke ismét fölszabadul. A helyett, hogy gonoszságot követne el éjjel, az angyalok közt fogja elfoglalni helyét. Azért, barátom, áldott lesz a kéz, a mely a fölszabaditó csapást méri rá. Én kész vagyok erre. De vajjon nincs köztünk valaki, a kinek több joga van ehhez. Nem fog-e valamikor örömére szolgálni, ha álmatlan éjjeleinek csöndjében azt gondolhatja: Az én kezem volt az, a mely őt a csillagokhoz küldte; annak a keze, a ki legjobban szerette őt. Annak a keze, a kiét maga is választotta volna, ha választásról szó lehetett volna. Szóljanak, nincs-e köztünk egy ilyen?
Mi valamennyien Arturra néztünk, ő is észrevette, a mit mi, a végtelen jóságot, a mely azt akarta, hogy az ő keze legyen az, a mely visszaadja nekünk Lucyt, mint egy szent és többé nem megszentségtelenitett emléket; ő előre lépett és bátran mondta, noha a keze reszketett és az arca fehér volt, mint a hó:
– Igaz jó barátom, megtört szivem mélyéből mondok önnek köszönetet. Mondja meg, hogy mit tegyek és én nem fogok ingadozni. Van Helsing a vállára tette a kezét és igy szólt:
– Derék gyerek! Csak egy pillanatnyi bátorság és meglesz. Ezt a karót keresztül kelt rajta verni. A föladat rettenetes, erre figyelmeztetem, de csak rövid ideig fog tartani és ön azután annál jobban fog örvendezni, minél nagyobb volt a fájdalma. Ebből a kegyetlen sirból ugy fog kijutni, mintha a levegőben járna. De nem szabad haboznia, ha egyszer belefogott. Csak arra gondoljon, hogy mi az ön igaz barátjai körülötte vagyunk és hogy az egész idő alatt önért fogunk imádkozni.
– Lássunk hozzá, szólt Artur rekedten. Mondja meg, hogy mit kell tennem.
– Vegye ezt a karót a bal kezébe, hegyét a halottlan szive fölé illesztve és a kalapácsot a jobb kezébe. Aztán ha én elkezdem a halotti imádságokat olvasni – a könyv itt van nálam és a többiek utánam mondhatják az imát – akkor üssön, Isten nevében hogy minden jóra forduljon a halottal, a kit szeretünk és hogy elpusztuljon a halottlan.
Artur fogta a karót és a kalapácsot és most már, hogy el volt szánva nem reszketett a keze. Van Helsing felnyitotta a könyvét és olvasni kezdett. Morris és én lehetőleg követtük őt. Artur a halott szive fölé illesztve a karót aztán teljes erejével ütötte a kalapácscsal.
A koporsóban fekvő lény görnyedezett és egy rémes, vérfogylaló sikoltás fakadt nyitott piros ajkáról. A test rázkódott, remegett és görcsös vad rángatódzásban huzódott össze. Éles, fehér foga összeverődött, hogy az ajkát is fölhasitotta és piros hab ömlött a száján. De Artur meg nem indult rajta. Ugy nézett ki, mint egy boszuálló Isten, a mint szilárd kézzel emelte magasra a kalapácsot és verte mélyebbre és mélyebbre a könyörületes szabaditó karót, mig a keresztül vert sziv vére magasra fröccsenve bugyogott körülötte. Arca elszánt volt és mintegy a kötelességérzet gloriája világlott róla. Látása bátorságot öntött belénk és hangunk csak ugy zengett a kis sirboltozaton végig.
A test görcsös vonaglása lassankint megszünt, a fogait nem csattogtatta többé, az arc nem torzult el. Végre teljesen elcsöndesült. A rémes föladat teljesitve volt.
A kalapács kihullott Artur kezéből. Megtántorodott és elesett volna, ha föl nem fogjuk. Homlokáról nagy cseppekben hullott a verejték és melle zihált. Néhány percig annyira el voltunk vele foglalva, hogy nem is néztünk a koporsó felé. Mikor végre arra felé fordultunk, meglepetten kiáltottunk föl. Annyira bámulva néztük, hogy Artur is fölkelt a földről, a hová ültettük és odajött a koporsóhoz; és ekkor derült, boldog fény sugárzott arcáról és elüzte róla örökre az irtózatnak megkövesült kifejezését.
Mert ott előttünk a koporsóban immár nem az az undok lény feküdt, a kitől ugy irtóztunk és a kit ugy meggyülöltünk, hogy elpusztitásának föladatát mintegy kedvezményképpen engedtük át annak, a kinek legtöbb joga volt hozzá, hanem Lucy ugy, a hogy életében ismertük őt, hasonlithatatlanul édes szép tiszta arcával. Igaz, hogy a szenvedés és gond nyomai is épp ugy meglátszottak rajta, mint életében; de ezt mi nem bántuk, mert csak annak az igazságát bizonyitották, a mit hittünk. Mindnyájan éreztük, hogy a szent nyugalom kifejezése arcán csak földi jele és bizonyitéka volt az örökké való béke és nyugalomnak.
Van Helsig Artur vállára tette a kezét és kérdezte tőle:
– És most, Artur, barátom, kedves fiam, megbocsájt-e nekem?
Artur megfogta az öreg ember kezét, megcsókolta, megszoritotta és aztán felelte:
– Hogy megbocsájtok-e? Az Isten áldja meg, a miért vissza adta az én drágámnak a lelkét és nekem a nyugalmamat. Két kezét a professzor vállára tette, fejét a keblére hajtotta és egy darabig csöndesen sirt, mig mi mozdulatlanul állottunk. Mikor ismét fölemelte a fejét, Van Helsing igy szólott hozzá:
– És most gyermekem megcsókolhatja őt. Csókolja meg halott ajakát, mint a hogy ő kivánná, ha kivánnia lehetne. Most már nem a pokol halottlanja. Most már az Uristen igazi halottja, a kinek a lelke vele van az égben.
Artur lehajolt és megcsókolta és azután őt és Morrist kiküldtük a sirboltból. A professzor és én lefürészeltük a karó kiálló végét, a hegyét benne hagyva a testben. Aztán levágtuk a halott fejét és megtöltöttük száját foghagymával. Összeforrasztottuk ujra az ólom koporsót és rá tettük és srófoltuk a fedelét, aztán összeszedve holminkat, eljöttünk. A professzor az ajtót becsukva, Arturnak nyujtotta a kulcsot. Künn édes volt a levegő, a nap sütött, a madarak énekeltek és ugy tetszett, mintha az egész természet megváltozott volna. Jó kedv, boldogság és béke uralkodott mindenfelé, még a mi szivünkben is, noha csak igen mérsékelten. Mielőtt elindultunk volna, Van Helsing igy szólott:
– Most barátaim föladatunknak az első részét elvégeztük, még pedig a ránk nézve legkinosabb részét. De ennél nagyobb föladat vár még ránk; megtalálni minden szomoruságunknak az okozóját és kiirtani őt. Én nyomra akadtam, a melyet követhetünk; de a föladat hosszas és terhes és veszedelemmel és fájdalmakkal teljes. Segiteni fognak-e mind? Mi mind megtanultunk hinni – ugy-e? És ennél fogva látjuk kötelességünket. Ugy-e? Hát igérjük meg, hogy a keserü végére járunk a dolognak.
Mindegyikünk kezet adott neki, a mint elindultunk még igy szólt:
– Két éjjel ezután találkozni fognak velem este hétkor és együtt ebédelünk John barátommal. Még másik kettőt is fogok hivni, a kit maguk nem ismernek. Akkor készen leszek és elő fogom terjeszteni terveimet. Barátom John, maga velem jön haza, mert még tanácskoznom kell magával. Ma éjjel visszautazom Amsterdamba, de holnap éjjel visszajövök. Aztán közeledik nagy munkánk. De előbb sokat kell még mondanom, hogy tudják, mit kell tenni és mitől kell félni.