XVII.
Seward doktor naplója – folytatás.
Mikor a hotelba értünk, Van Helsing egy rá váró telegramot talált.
– Jövök a vonattal. Jonathán Whitby-n van. Fontos ujság. Harkerné Minna.
A professzor nagyon megörült. – Ah, az a csodálatos Madame Minna – kiáltotta. – Gyöngye az asszonyoknak! Ő jön, de én nem maradhatok. A maga házában kell elszállásolni barátom John. Magának elejbe kell menni a vasutra. Táviratozzon neki utközben elejbe, hogy tudja.
A távirat elküldése után megteázott, közben elmondva nekem egyet-mást Harker Jonathánról és naplójáról, a mikor külföldön járt, átadva egyuttal a naplónak egy géppel irott másolatát, ugyszintén Harkernénak Whitbyben irott naplójáét.
– Fogja ezeket – mondta – és tanulmányozza át alaposan. Mire visszatérek, tudni fog mindent és jobban indulhatunk dolgunkra. A mit ezek a naplók elmondanak – ezzel komolyan és sulyosan tette a kezét a papirosra – az lehet a kezdete az ön és az én és a többiek pusztulásának; vagy pedig halálharangja leszen a nagy halottlannak, a ki a földet járja. Mindent alaposan elolvasson, csak arra kérem és ha valamiben kiegészitheti az itt elmondottakat, hát tegye meg. Hisz ön is jegyezte ezeket a különös eseményeket, nemde? Igen! Akkor aztán ha megjövök, az egészet átvészszük együtt. Ezután utra készült és nemsokára elhajtatott a vasutra. Én magam is siettem a paddingtoni pályaházba, a hova még jóval a vonat beérkezése előtt értem.
Az érkezettek tömege már oszladozott és én már nyugtalankodni kezdtem, hogy talán elszalasztottam vendégemet, midőn egy szelid arcu, elegáns fiatal hölgy felém tartva, egy pillantást vetett rám, aztán megszólalt:
– Seward doktor, nemde?
– És kegyed Harkerné asszony! – feleltem én rögtön, mire ő kezét nyujtotta.
– Megismertem önt az én kedves kis Lucym leirásából, de hirtelen elhallgatott és heves pir boritotta el arcát.
Az én arcomat is elfutó pir felelt az övére és valahogy mindjárt közelebb segitett egymáshoz. Én összeszedtem a málháját, a mely egy irógépet is foglalt magában és haza felé indultunk. Harkerné, noha tudta, hogy az én otthonom egy elmegyógyintézet, nem volt képes a borzongását teljesen elpalástolni, a mint a házam küszöbét átlépte.
Azt mondta, hogy ha megengedem, hát mindjárt föl fog keresni a dolgozó szobámban, mert nagyon sok a mondani valója. Addig is, a mig várom, a fonografba mondom naplójegyzeteimet. Még eddig nem nézhettem át a Van Helsing által rám bizott papirokat, noha itt vannak mellettem nyitva. El kell valamivel foglalnom Harkernét, hogy elolvasásukhoz jussak. Ő nem tudja, hogy az időnk mily drága és hogy milyen föladatra készülünk. Gondom lesz rá, hogy meg ne ijeszszem. Itt jön.
Harkerné Minna naplója.
Szept. 29.
Mihelyt egy kissé rendbe szedtem magamat, lementem Seward doktor dolgozó szobájába. Az ajtóban megálltam egy pillanatig, mert ugy tetszett, hogy hallom őt valakivel beszélni. De mivel meghagyta volt, hogy siessek, hát kopogtam és „tessék“ kiáltására beléptem.
Meglepetésemre, senki sem volt vele a szobában. Egészen egyedül volt és szemben vele az asztalon volt valami, a miről leirás után azonnal tudtam, hogy fonográf. Még soha sem láttam egyet sem, hát roppant érdekelt.
– Remélem, hogy nem várakoztattam meg – kezdtem a szót – már jó ideje az ajtó előtt álltam, de beszélni hallottam önt, hát azt hittem, hogy van itt valaki.
– Oh – felelte ő mosolyogva – csak a napló jegyzeteimmel voltam elfoglalva.
– Napló jegyzeteivel? – kérdeztem meglepetve.
– Igen, – felelte ő. – Ebben tartom őket. – Beszéd közben a fonográfra tette a kezét. Én egészen izgatottan jegyeztem meg:
– Hisz ez még a gyorsirásnál is külömb! Nem hallhatnám valamit mondani?
– Hogyne, – felelte ő, készséggel felállva, hogy beszédre igazitsa a gépet. Egyszerre csak zavarodottan állt meg.
– Csakhogy én nem tartok benne egyebet a naplómnál, – kezdte mentegetőzve – és ez többnyire betegeimről szól, a mi pedig tán egy kissé furcsa lenne, azt akarom mondani, hogy – elakadt és én megpróbáltam kisegiteni zavarából:
– Ön Lucyt is ápolta utolsó betegségében. Engedje meghallanom, hogyan halt meg, nagyon hálás leszek mindenért, a mit megtudok róla, mert nagyon szerettem őt.
Meglepetésemre riadt tekintettel arcában, felelte:
– Az ő haláláról szóljak önnek? A világ minden kincséért sem!
– És miért nem? kérdeztem én elkomolyodva. Az orvos hallgatott és láttam, hogy mentségen töri a fejét. Végre dadogva mondta:
– Tudja kérem, én nem is tudnám tulajdonképpen, hogy hogyan találjak meg egy bizonyos részt az egészben. Mert noha hónapok óta ebben tartom a jegyzeteimet, soha sem jutott eszembe, hogy hogyan találjam meg egyik vagy másik részét, ha szükségem volna rá. A mig ő beszélt, eszembe jutott, hogy a Lucyt ápoló orvos naplója aligha ki nem egészithetné ama bizonyos borzalmas lényt illető tudásunkat és merészen jegyeztem meg:
– Ez esetben doktor ur legjobb volna, ha megengedné, hogy az egésznek a tartalmát lemásoljam az ön számára az irógépemen. Az orvos erre halálosan elsápadva felelte.
– Nem, nem, nem, az egész világért sem engedném meg, hogy megtudja ezt a borzasztó történetet. Én egy pillanatig gondolkoztam, hogy mivel birhatnám rá az engedelem megadására. Szememet önkéntelenül a szobán végig jártatva, megláttam az asztalán géppel irott napló jegyzeteinket.
– Ön nem ismer engem doktor. Szóltam én, ha majd elolvasta azokat a jegyzeteket – az én naplómat és a férjemét, a melyet ugyancsak én másoltam le, akkor jobban fog ismerni. Szivem minden gondolatát meg fogja abban a naplóban találni. Addig, a mig jobban meg nem ismer, természetesen nem várhatom, hogy jobban meg ne bizzék bennem.
Az orvos erre fölállt, kihuzott egy nagy fiókot, a melyben egymás mellé rakva álltak a sötét viaszszal boritott fonograf cilinderek, és igy szólt:
– Önnek teljesen igaza van. Nem biztam önben, mert nem ismertem önt. De most már ismerem. És bevallom, hogy már előbb is jobban kellett volna önt ismerni. Tudom, hogy Lucy beszélt önnek rólam, mert nekem is beszélt önről. Engedje, hogy helyrehozzam hibámat. Itt vannak a hengerek, fogja és hallgassa meg őket. Az első féltucat rám vonatkozik, ez nem fogja önt tulságosan izgatni, de legalább jobban megismer. A mig ön ezeket meghallgatja, én el fogom olvasni a naplójegyzeteket, hogy jobban megértsek bizonyos dolgokat. Ezalatt legalább az ebéd is elkészül. A doktor maga hozta föl a fonográfot nappali szobámba és beigazitotta. Alig várom, hogy hallgathassam, bizonyosan meg fogom belőle tudni, annak a kedves kis szerelmi történetnek a másik felét, a melynek az egyikét már ismerem.
Seward doktor naplója.
Szept. 29.
Annyira el voltam merülve Harker Jonathán és a felesége csodálatos naplójába, hogy észre sem vettem az idő mulását. Épp Harkerné naplóját fejeztem be, midőn ő maga lejött ebédelni. Nagyon bájos volt, de igen szomoru és szeme gyuladt volt a sirástól. Ez nagyon a szivemre hatott. Halkan mondtam neki:
– Attól félek, hogy nagyon megkeseritettem kegyedet.
– Oh nem, nem keseritett meg, felelte ő, de bánata sokkal jobban meghatott, mintsem mondhatnám. A fonográf egy csodálatos gép, de kegyetlenül igazmondó. Elárulta nekem még a hangjában is az ön szivének mélységes fájdalmát. Olyan volt ez, mint egy kétségbeesett lélek kiáltása a mindenható Istenhez. Soha senkinek sem szabad ezt többé hallani. Nézze, én hasznossá iparkodtam magamat tenni. Lemásoltam a szavakat gépemmel és most már soha senki sem fogja többé meghallani a szive lüktetését, mint én hallottam.
– Soha senkinek nem kell, nem szabad ezt megtudni, feleltem halk hangon. De ő karomra tette kezét és nagyon komolyan mondta:
– Ah, pedig muszáj megtudniok!
– Muszáj! De miért? kérdeztem.
– Mert az is egy része annak a borzalmas történetnek, egy része Lucy halálának és annak, a mi azt megelőzte; mert a küzdelemben, a melyre készülünk, hogy a földet megszabaditsuk ettől a rémes szörnyetegtől, minden tudásunkra szükségünk van, a minek hasznát vehetjük. Jonathán és én egész nap és éjjel ebben fáradoztunk, a mióta Van Helsing professzor nálunk járt. Jonathán most Whitbyben van, hogy több információt szerezzen és holnap itt lesz, hogy segitsen nekünk. Nem szabad egymás előtt semmit sem titkolnunk; együtt müködve, teljes bizalommal egymás iránt, bizonyos, hogy erősebbek leszünk, mintha valamelyikünk sötétben tapogatózik. – Oly könyörgő tekintettel nézett rám és annyi bátorságot és elszántságot tanusitott, hogy azonnal engedtem kivánságának. – Ön azt teheti, – feleltem neki – a mi önnek tetszik ebben a dologban. Az Uristen bocsássa meg nekem, ha nem helyesen cselekszem. Borzalmas dolgokat fog megtudni szegény Lucy haláláról – de tán a vége, a legvége meg fogja önt is vigasztalni. Most jőjjön ebédelni. Az erőinket gyarapitani kell, mert kegyetlen föladat vár ránk. Ha evett, meg fogja tudni a többit és én itt leszek, hogy megfeleljek minden kérdésére, ha valamit nem értene meg a csudás történetből.
Harkerné naplója.
Szeptember 29.
Ebéd után visszatértünk Seward doktor dolgozószobájába, lehozta a fonográfot a szobámból, én pedig az irógépemet hoztam. Egy kényelmes székbe ültetett s ugy helyezte el a fonográfot, hogy megérinthessem a nélkül, hogy föl kelljen kelnem és megmutatta, hogyan állitsam meg, ha pihenni akarnék közben. Azután fogta a székét és háttal felém ülve, hogy teljesen szabadon hagyjon, olvasni kezdett. Én a fülemhez illesztettem a villaalaku szerkezetet és hallgatni kezdettem.
Mikor Lucy halála történetének és mindennek, a mi követte, vége volt, én tehetetlenül hátrahanyatlottam a székemben. Szerencsém, hogy nem vagyok ájulós természetü. Seward doktor, a mint meglátott, ijedten ugrott föl és a szekrényből egy kis brandyt vett elő és adott innom, a mitől aztán nehány pillanat mulva ujra egy kis erőt kaptam. A fejem szédült, nem tudtam, hogy mit higyjek az egész csodás rémes és titokzatos történetből. Hogy gondolataimtól meneküljek, legjobbnak láttam dologhoz látni. Az irógépemhez nyulva, ezt mondtam Seward doktornak:
– Engedje meg, hogy mindezt leirjam most. Készen kell lennünk mindennel, mire Van Helsing visszajő. Telegrafáltam Jonathánnak, hogy Whitbyből egyenesen ide jöjjön. Ön azt mondja, hogy Lord Godalming Artur és Morris ur is jönnek. Hozzunk rendbe mindent, mire ők megérkeznek, hogy eléjük terjeszthessük. – A doktor erre lassu tempóra igazitotta a fonográfot és én hozzáfogtam a leiráshoz a hetedik hengertől kezdve. Egyszerre három példányban irtam ezt is, mint a többit. Jó későre végeztem el. Seward doktor közben elment a betegeit végig járni; mikor visszatért, leült nem messzire tőlem és olvasott, hogy ne érezzem magamat elhagyatottnak. Milyen jó és gondos – a világ mintha tele volna jó emberekkel – noha szörnyetegek is vannak benne. Mielőtt megváltam volna tőle, eszembe jutott, a mit Jonathán naplójában olvastam a professzor fölindulásáról, a mikor valamely esti lapot olvasott Exeterből való elindulása alkalmával; látva, hogy a doktornál meg vannak a lapok, elkértem tőle a Westminsteri Lapokat és a Pall Mall Gazette-et és a szobámba vittem. Nagyon jól emlékszem, hogy a Dailygraph és a Witby-i lapokból kivágott tudósitások mennyire segitségünkre voltak a Drakula gróf partra szállását követő borzalmas események megértésében, azóta mindig figyelemmel kisérem az esti lapokat. Ma sem vagyok álmos, hát olvasni fogok.
Seward doktor naplója.
Szept. 30.
Harker ur kilenc órakor érkezett. Épp indulása előtt kapta meg felesége táviratát. Nagyon okos embernek kell lennie, az arca után itélve és igen erélyesnek. Villásreggeli után feleségével együtt a szobájukba mentek vissza és a mint az imént az ajtajuk előtt elhaladtam, hallottam az irógép kopogását. Szorgalmasan dolgoznak. Harkerné azt mondja, hogy időszerinti sorrendbe szedik az eseményeket, hogy világosabban lássunk a dologban. Harker megszerezte a Whitby-i ügynök és a londoni fuvarszállitó cég közt a Drakula ládái ügyében váltott leveleket. Most az én naplómat olvassa, a melyet a felesége már lemásolt. Kiváncsi vagyok, hogy mire mennek vele. De épp itt jön…
Csodálatos hogy soha sem ötlött eszembe, hogy éppen a velem szomszédos ház lehetne a gróf rejtőző helye! Pedig Renfieldnek a csudálatos viselkedése könnyen nyomra vezethetett volna bennünket!
A ház megvételét illető iratok Harkernél voltak. Oh ha ezt előbb tudhattuk volna, tán megmenthettük volna szegény Lucyt! De csitt, erre nem szabad gondolni, mert ez az őrületre vezet! Harker visszament a feleségéhez, azt mondja, hogy ebéd idejére elvégezik a bizonyitékok összeállitását. Azt ajánlotta, hogy azonközben tán jó volna, ha Renfield után néznék, minthogy eddig a gróf jövés menésének mintegy a mutatója volt. Én azt alig hihetem, de ő azt állitja, hogy ha majd az összegyüjtött iratok dátumait látom, meg fogok róla győződni. Milyen jó, hogy Harkerné lemásolta a hengereket, a nélkül soha sem igazodtunk volna el a napokra és időpontokra nézve.
Renfieldet csöndesen a szobájában ülve találtam, ölébe tett kézzel szeliden mosolyogva. Ebben a pillanatban tökéletesen ép elméjünek látszott. Leültem melléje és mindenféléről beszélgettem vele és ő mindenről a legértelmesebben beszélt. Aztán egyszer csak a saját ötletéből a hazameneteléről kezdett beszélgetni, a melyet eddig tudtommal soha sem emlitett, a mióta csak ide hozták. Szinte egészen bizonyosra vette, hogy azonnal el fogják őt bocsátani. Meglehet, hogy meg is adtam volna rövid megfigyelés után a fölmentését, ha nem beszélgettem volna Harkerrel és nem olvastam volna kitöréseinek szavait és keltezését. De igy gyanakodni kezdtem. Minden kitörése mintha összefüggésben lett volna a gróf közellétével. Mit jelenthet ez a mostani teljes nyugalma? Vajjon ösztönszerüen érzi-e a vampir végleges győzedelmét és ez teszi elégedetté? Megálljunk csak, hisz ő maga is zoophagusz és vad őrjöngésében a kápolna ajtaja előtt folyton „mester“-nek emlegette annak lakóját. Ez mintha megerősitené gyanakodásunkat. Hanem azért egy kis idő mulva ott hagytam őt, nagyon is józan ebben a pillanatban, hogysem ki lehetne belőle valamit venni. Még gondolkozóba esnék és aztán! – Ott hagytam hát. Nem bizom a nyugalmában, ennélfogva meghagytam az ápolónak, hogy szemmel tartsa és kéznél a kényszerzubbonyt, ha esetleg szüksége lenne rá.
Harker Jonathán naplója.
Szept. 23.
A vonaton London felé. Mikor Billington urék udvarias levelét megkaptam, hogy szivesen szolgálnak minden lehető fölvilágositással, azt gondoltam, hogy legjobb lesz Whitby-be mennem és a helyszinén kezdeni meg kutatásaimat. Föladatom volt a gróf rettenetes szállitmányának nyomára jutni és a nyomot követni, mig föl nem fedezem buvó helyét Londonban. Billington ur fia fogadott a vasuton és egyenesen az atyja házába vitt, a hol a legszivesebben szállásoltak el éjszakára. Tudták, hogy sietős a dolgom és nem maradhatok soká, hát Billington ur minden irományt, a mire szükségem volt, készen tartott az irodájában. Majdnem roszul lettem, a mint megpillantottam a gróf leveleit, a melyeket az iróasztalán láttam Drakula várában, még mielőtt csak sejtettem volna is pokoli szándékát. Mindent a legnagyobb gonddal eszelt ki és pontosan hajtott végre. Mintha minden akadályra el lett volna készülve és semmit sem bizott a véletlenre. Láttam a szállitólevelet és lemásoltam. Ötven láda közönséges termőföld.
A Carter és Paterson céghez intézett levelet és feleletüket is lemásoltam. Ez volt az összes információ, a mit Bilington ur adhatott, hát fölkerestem a kikötőben a partőröket, a vámhivatalnokokat és a révkapitányt. Mindenki tudott valamit mesélni a hajó csodálatos érkezéséről, de senki sem tudott egyebet a hajó teherről, minthogy ötven láda közönséges termőföld volt. Onnan elmentem a vasuti pályaház főnökéhez, a ki ahhoz utasitott, a ki a szállitmányt tényleg átvette. De az sem mondott egyebet, minthogy pontosan átvette mind az ötvenet és hogy „veszekedetten sulyosak voltak az ördögadták.“
A főnök elég szives volt egy ajánló levelet adni régi kollegájához a Kings-Crosz-i pályaudvar főnökéhez, ugy, hogy a mikor másnap megérkeztem, tudakozódhattam nála a ládák megérkezése iránt. Ő is egyenesen az illető hivatalnokhoz utasitott és meggyőződhettem róla, hogy az ötven láda pontosan megérkezett.
Tőlük azonnal a Carter és Paterson teherszállitó cég központi hivatalába siettem, a hol a legnagyobb előzékenységgel fogadtak. Azonnal utána néztek könyveikben a dolognak és Kings-Crosz-i fióküzletükbe telefonáltak részletesebb tudósitásért. Szerencsémre a fuvarosok, a kik a ládákat szállitották, épp ott vártak munkára, hát azonnal átküldték őket és velük a ládáknak Carfaxba szállitására vonatkozó iratokat. Még itt is pontosan meg volt az ötven darab; a fuvarosok vallomása megerősitette a dolgot. Különben ők alig beszéltek egyébről, mint a rájuk bizott föladat kellemetlen poros voltáról. A egyikük igy beszélt:
– Soha én uram olyan fura házat nem láttam. Akármi legyek, ha abba száz esztendő óta betette valaki a lábát. Olyan vastagon van ott a por, hogy akár elhálhatna rajt az ember, nem nyomná meg tőle a csontját a palló; a szaga meg olyan volt, mint akár a régi Jeruzsálemé lehetett. De a kápolna volt még a legfurább – a pajtásom meg én, alig vártuk, hogy kiszabaduljunk belőle. Nem tudom, hogy mit igérhetnének, a miért esteledés után betenném oda a lábamat.
Hátha még tudta volna a szegény, a mit én tudok, aligha lett volna az a kincs, a miért megtegye.
Egyre nézve bizonyságot szereztem; arra, hogy minden ládát, a mely Várnából Whitbybe érkezett a Demeteren, a carfaxi ódon ház kápolnájába szállitottak. Ötvennek kell ott lenni, hacsak azóta el nem szállitottak belőlük, a mitől Seward doktor naplója nyomán tartok.
Meg kell keresnem a fuvarost, a ki elszállitotta a ládákat Carfaxból, a mikor Renfield megtámadta őt. Tőle megtudhatjuk, hogy hova lettek esetleg az elhurcolt ládák.
Később. Minna és én egész nap dolgoztunk és minden irományt rendbe szedtünk.
Harkerné Minna naplója.
Szept. 30.
Olyan boldog vagyok, hogy alig tudom, mit csináljak. Azt hiszem, hogy ez csak a reakció, a sok aggodalom után, a mely Jonathán miatt gyötört, hogy ennek a borzalmas dolognak a felujitása káros hatással lenne rája. Bátor arccal bucsuztam tőle, mikor Witbybe utazott, noha csaknem belebetegedtem az aggodalomba. De a dolog hasznára válik, sohasem volt ilyen elszánt, ilyen erős és telve tüzes energiával, mint most, élettel és reménynyel telve jött vissza és mindent rendbe hoztunk ma éjjelre. Izgatottságomban alig tudok helyben maradni. Pedig tán sajnálnom kellene egy olyan üldözött lényt, mint a gróf. De Seward doktor naplójának olvasása, a részletek Lucy haláláról és az utána következettekről, elég hogy kiszáritsa az irgalom forrását az ember szivéből.
Későbben. Lord Godalming és Morris ur korábban érkeztek mint vártuk. Seward doktor nem volt idehaza és Jonathánt is magával vitte; hát nekem kellett őket fogadni. Rám nézve nagyon fájdalmas volt a találkozás, mert eszembe jutottak szegény Lucy boldog reményei. Szegény fiuk, ők nem tudják, hogy én tudom, hogy ők valamennyien Lucy kérői voltak. Ők nem igen tudták, hogy mit tegyenek vagy mondjanak, mert nem tudták, hogy mennyit tudok az egész dologból.
Azért hát legjobbnak láttam velök tudatni az igazat. Seward doktor naplójából tudtam, hogy ők jelen voltak Lucy halálán – igazi halálán – és hogy nem kell attól tartanom, hogy idő előtt árulnék el valamit. Azért hát tudattam velök, hogy elolvastam az összes papirokat és naplókat és hogy férjem és én keltezés szerinti sorrendben állitottuk őket össze. Aztán mindegyiknek egy géppel irott példányt nyujtottam át, hogy olvassák el a könyvtárban. Midőn Lord Godalming átvette az övét, lapozgatni kezdte a jó nagy csomó irományt és kérdezte:
– És mindezt ön irta asszonyom.
– Én bicentettem és ő folytatta:
– Én ugyan nem látom az egésznek a célját, de önök mind olyan jók és szivesek hozzám és oly komolyan és elszántan dolgoztak, hogy nem tehetek egyebet, minthogy elfogadom az önök föltevéseit és igyekszem önöknek segiteni. Tudom, hogy kegyed szerette az én szegény Lucymat. – Ezzel elfordult és kezével elfedte arcát. Morris ur ösztönszerü részvéttel egy pillanatig a vállára tette a kezét, aztán csöndesen kiment a szobából. Lord Godalming, mikor látta, hogy egyedül vagyunk, a divánra ült és nyiltan és teljesen átengedte magát bánatának. Én melléje ültem és a kezét a kezembe fogva vigasztalni próbáltam, mert láttam, hogy majd megszakad a szive. Igy szóltam hozzá:
– Én szerettem szegény Lucyt és tudom, hogy mi volt ő önnek és viszont ön neki. Ő és én olyanok voltunk, mint az édes testvérek és most, hogy ő nincs többé, engedje meg, hogy testvériesen osztozzam bánatában. Ha a részvét enyhitheti egy kicsit fájdalmát, engedje meg Lucy kedvéért, hogy az enyém enyhithesse egy kicsit az önét.
A szegény fiut egy pillanat alatt elárasztotta a bánat. Ugy tetszett, hogy mindaz, a mit az utóbbi időben némán szenvedett, most egyszerre tört ki rajta. Hangosan zokogott és nyitott kezeit fölemelve kétségbe esetten csapdosta össze tenyereit. Fölugrott, ismét leült és a köny záporként hullott az arcán végig. Én végtelen szánalmamban, minden meggondolás nélkül kitártam a karjaimat, ő zokogva borult a vállamra és sirt, mint egy fáradt gyermek, mig egész testében remegett a fájdalomtól.
Nemsokára a zokogása megszünt és ő bocsánatot kérve tőlem, egyenesedett föl, noha nem titkolta bánatát. Elmondta, hogy napokon és álmatlan éjszakákon keresztül szenvedett, a nélkül, hogy közölhette volna valakivel bánatát. Nem volt a közelében asszony, a kinek a részvéte megenyhitette volna, vagy a kivel beszélhetett volna. Csak most tudom, mondta a szemeit száritva, hogy mennyit szenvedtem. És alig tudom megmondani, hogy jóságos részvéte mily jól esett és mennyire megvigasztalt ma. Engedje meg, hogy csakugyan az édes testvére lehessek, a mig élünk, engedje meg az én édes Lucym kedvéért.
– Lucy kedvéért, feleltem én kezet szoritva. És az ön kedvéért is – tette hozzá ő, mert ha egyáltalán érdemes egy férfi háláját és tiszteletét megnyerni, ön megnyerte az enyémet ma. Ha valaha jönne olyan idő, hogy ön egy férfi segitségére szorulna, hát csak szólnia kell és higyje el, hogy nem fog hiába szólni. Isten adja, hogy ilyen idő ne következzék el, hogy az ön életének napsugaras derüjét elhomályositsa. De ha valaha mégis elkövetkeznék, igérje meg, hogy tudatni fogja velem.
– Igérem.
A mint végig jöttem a folyosón, Morris urat láttam az ablakon kinézni. Lépteimet hallva megfordult: Hogy van Artur, kérdezte. Aztán kisirt szemeimet látva folytatta: Óh, látom, hogy ön vigasztalta őt. Szegény fiu bizony rászorult. Senki, csak egy asszony tud segiteni a férfiun, ha annak a szive fáj és szegény Arturnak senkije sem volt, a ki vigasztalja.
Szegény Morris a saját bánatát oly férfiasan viselte, hogy a szivem vérzett érte. Én láttam, hogy a kéziratot a kezében tartja és tudtam, hogy ha elolvassa, hát megtudja, hogy én mennyit tudok; azért igy szóltam hozzá:
– Szeretném, ha mindenkit megtudnék vigasztalni, a kinek a szive fáj. Megengedi-e, hogy a barátja legyek és hozzám jön-e, ha vigasztalásra van szüksége? Később majd megtudja, hogy miért beszélek igy. Ő látta, hogy komolyan értem, a mit mondok és lehajolva, megfogta a kezemet, ajkához emelte és megcsókolta. Ez nagyon sovány vigasztalásnak látszott egy ilyen derék és önzetlen lélekkel szemben és én önkéntelenül rá hajoltam és megcsókoltam őt. A szeme erre megtellett könynyel és torka egy pillanatra összeszorult, de aztán egészen nyugodtan mondta:
– Kis leány, maga soha sem fogja megbánni, a mig él, ezt az igaz szivü részvételét! Aztán barátjához ment a könyvtárba. Kis leány! Ugyanazok a szavak, a melyeket Lucyval szemben használt. És óh be igaz jó barátnak bizonyult későbben!