XVIII.
Seward doktor naplója.
Szept. 30.
Öt órakor értem haza és ugy találtam, hogy Godalming és Morris nemcsak, hogy megérkeztek, de már át is tanulmányozták a különböző jegyzeteket és naplókat, a melyeket Harker és az ő csodálatra méltó felesége rendbe szedtek a számukra. Harker még nem tért vissza a fuvarosoknál tett látogatásából, a kik annak idején a faládákat szállitották el innen a szomszédból. Harkerné látott el bennünket teával és én őszintén mondhatom, hogy a mióta csak benne élek, ez a régi ház először tette rám az otthon benyomását. Mikor megteáztunk, Harkerné igy szólott:
– Seward doktor szabad-e egy szivességre kérnem? Nagyon szeretném a betegét Renfild urat látni. Engedje meg, hogy láthassam. Rendkivül érdekelt, a mit ön a naplójában elbeszél róla. Oly kedvesen kért, hogy nem birtam visszautasitani, de meg nem is volt komoly okom a visszautasitásra, hát magammal vittem. A beteg szobájába lépve, megmondtam neki, hogy egy hölgy kivánja meglátogatni, mire ő egyszerüen azt kérdezte: Miért?
– Az intézetet járja végig és mindenkit látni óhajt benne, – feleltem én. – Oh hát csak jöjjön, – mondta ő, nem bánom, ha jön is, csak egy kicsit várjon, még rendbe szedem a szobát. – A rendbeszedés müveletét különös módon kezdte. Egyszerüen bekapta és lenyelte az összes legyeket és pókokat a skatulyáiból, mielőtt megakadályozhattam volna. Mikor elvégezte utálatos müveletét, egész jókedvüen mondta: No hát hadd jöjjön be az a hölgy – és ágya szélére ült, lehajtott fejjel, de a szempilláját ugy huzta össze, hogy jól láthassa, a mint bejön. Egy pillanatig azt hittem, hogy rosszban töri a fejét; nagyon jól emlékeztem, hogy mily csöndesen viselkedett közvetetlen az előtt, hogy engem a tulajdon szobámban megtámadott és ugy álltam, hogy azonnal torkon ragadhassam, ha Harkernéra akarná magát vetni. Ő könnyed gráciával lépett a szobába, mosolyogva ment a beteghez és kezet nyujtott neki.
– Jó estét Renfield ur, – szólott hozzá. – Látja, hogy ismerem, mert Seward doktor beszélt nekem önről. – A beteg nem felelt neki rögtön, de összeráncolt homlokkal mustrálta egy ideig. Ridegsége lassan-lassan ámulattá, aztán tünődésre változott, mig egyszer csak legnagyobb meglepetésemre igy szólott:
– Kegyed nem az a lány, a kit a doktor feleségül szeretett volna venni, ugye nem? De hisz ön nem is lehetne, mert hisz tudja, hogy az meghalt. – Harkerné szeliden mosolygott, a mint felelt:
– Oh nem! Nekem már van férjem, a kihez már hozzámentem, mielőtt Seward doktort még ismertem volna, vagy ő engem. Én Harkerné vagyok.
– Hát akkor mit keres itt?
– A férjem és én látogatóban vagyunk Seward doktornál.
– Bizony pedig jobb volna, ha nem maradna itten.
– Miért ne maradnék? – Én azt gondoltam, hogy Harkernének épp oly kevéssé tetszik az ilyen diskurzus, mint nekem, közbe szóltam:
– Honnan tudta ön, hogy egyáltalán el szerettem volna venni valakit? – A felelete alaposan megvető volt, szemét beszéd közben egy pillanatra rám forditotta, de azonnal ismét vissza Harkernéra.
– Milyen szamár egy kérdés!
– Nem látom be, hogy miért volna Renfield ur! vetette ellen Harkerné, azonnal pártomra állva. Renfield épp oly udvariasan és tiszteletteljesen felelt neki, mint a mily tiszteletlenül nekem felelt volt:
– Kegyed természetesen meg fogja érteni Harkerné asszonyom, hogy a mikor egy embert annyira szeretnek és tisztelnek, mint a mi házi gazdánkat, akkor minden, a mi őt illeti, rendkivül érdekel bennünket. Seward doktort nemcsak a barátai és háza népe, de még a betegei is szeretik.
Egy ideig mindenféléről beszélgettünk, Renfield a legnagyobb meglepetésemre ugy viselkedett és beszélt, mint egy tökéletes gentleman. Vajjon Harkerné jelenléte volt-e rá ily csodálatos hatással? Vendégem látva, hogy betegem egészen józanul beszél és viselkedik, megkisérlette, kedvenc témájára, az elmebajokra terelni a beszélgetést. Ujabb meglepetésemre Renfield a tökéletes józanság részrehajlatlanságával szólt a tárgyhoz, sőt bizonyos dolgok fölemlitésénél, saját magát hozta föl példaképpen, mondván:
– Lássa például, én magam is azok közül való vagyok, a kiknek különös rögeszméjük van. Igazán nem is csodálom, hogy barátaim megdöbbentek és mindenáron azon voltak, hogy orvosi felügyelet alá helyezzenek. Én azt képzeltem, hogy az élet egy határozott és örökké tartó valóság s hogy élő lények fölemésztésével, akármilyen silányak legyenek is azok a természet rendjében, az ember a végtelenségig megnyujthatná az életét. Egy időben olyan erős volt bennem a hit, hogy még emberi élet ellen is törtem. Az itt jelenlevő orvos is bizonyithatja kegyednek, hogy a magam életerejét fölujitsam, az ő életének a magam testével való egyesitése által, a mit a vére fölszivása által véltem elérhetni, természetesen a szentirás ama szavaira támaszkodva, hogy A vér, az élet.
Szinte lehetetlen volt elképzelni, hogy ugyanezt az embert láttam ezelőtt alig öt perccel a legyeit és pókjait fölfalni. Az órámra nézve láttam, hogy itt az ideje, hogy a vasutra menjek Van Helsing elé, hát figyelmeztettem Harkernét, hogy menjünk. Ő azonnal fölkelt, az ő kedves modorában mondva Renfieldnek: – Isten önnel és remélem, hogy még sokszor fogom önt, de önre nézve kellemesebb körülmények közt látni; a mire bámulatomra Renfield igy felelt:
– Isten áldja drágám! Kérni fogom Istent, hogy soha se lássam többé a maga édes arcát. Áldja és tartsa meg az Ur!
A mikor Van Helsing elé mentem, a fiukat otthon hagytam. Szegény Artur nyugodtabbnak látszott, mint Lucy megbetegedése óta bármikor, és Morris is jobban hasonlit a régi csapongó, jókedvü fiuhoz, a ki volt, mint eddigelé.
Van Helsing fiatalos friseséggel ugrott le a kocsiról. A mint meglátott, felém rohant kérdezve:
– Ah! barátom John! és hogy vannak mind? Jól? Ugy! Sok dolgom volt, mert most itt akarok maradni, ha kell. Minden dolgomat elintéztem és sok mondani valóm van. Madame Minna magánál van? Igen? És az ő derék ura? És Artur és barátom Morris Quincey? mind magánál vannak? Jól van!
A mig hazahajtattunk, elmondtam neki a történteket és hogy még az én naplómnak is hasznát vettük Harkerné ötlete folytán; mire a professzor félbeszakitott, mondván:
– Ah, az a csodálatos Madame Minna! Egy okos férfi veleje és egy jó asszony szive vannak meg benne. Barátom John, eddig a szerencse segitségünkre küldte ezt az asszonyt; de ezentul nem szabad neki ebbe a borzalmas dologba elegyedni. Nem szabad őt ilyen nagy veszedelemnek kitenni. Mi férfiak el vagyunk szánva – sőt esküvel fogadtuk, hogy elpusztitjuk ezt a szörnyeteget; de ebben asszonynak nem lehet része. Még ha el nem pusztulna is, a sok mindenféle előre nem látható borzalom olyan hatással lenne ra, hogy jövőben sinylené meg; – nappal idegeivel, éjjel pedig álmaiban gyötrődnék.
Aztán meg fiatal asszony is, nem régen van férjnél; lehetnek más okok is a kiméletre – ha nem is most, de a jövőben. Ön azt mondja, hogy ő mindent lemásolt, akkor tanácskozhatik velünk, de holnap bucsut kell mondania ennek a dolognak és mi magunk indulunk. – Én teljesen osztottam öreg tanárom nézetét és aztán elmondtam neki, hogy távollétében fölfedeztük, hogy a Drakula gróf által megvett ház az enyémnek a tőszomszédságában van. Ő is elámult. Oh, ha ezt hamarább tudhattuk volna! – kiáltotta, akkor talán idején elpusztithattuk volna, hogy Lucyt megmentsük. De hát erre most már nem jó gondolni, hanem folytatni kell megkezdett feladatunkat. – Ezzel elhallgatott és nem is szólt többet, mig haza nem értünk. Mielőtt az ebédhez készültünk volna, igy szólt Harkernéhoz:
– Azt hallom Madame Minne John barátomtól, hogy kegyed és kedves férje mindent rendbe szedtek, a mi a jelen pillanatig történt.
– Nem a jelen pillanatig professzor ur, csak a ma reggelig történteket, – felelte Harkerné rögtön.
– És miért nem a jelen pillanatig? Láttuk, hogy eddig is milyen jó hasznát vettük pontos jegyzeteinknek. Miért ne folytatnók a dolgot?
Harkerné erre pirulva vett ki zsebéből egy papirlapot mondván:
– Van Helsing doktor, nem olvasná el ön azt és mondaná meg nekem, hogy ezt is a többihez irjam-e? Nekem is ugy tetszett, hogy mostanában jó lesz mindent följegyezni, ha még oly jelentéktelennek látszik is; de ebben igen kevés foglaltatik és ez is inkább csak személyes ügy. Hozzá irjam-e mégis?
– A professzor komolyan végig olvasta, aztán visszaadta mondván:
– Nem föltétlenül szükséges, hogy leirja; de azért kérem, hogy tegye meg. Ettől a férje csak annál jobban fogja szeretni és mi a barátai annál jobban tisztelni – és szeretni is. – Harkerné ismét pirulva vette vissza a lapot.
És igy, egészen a jelen óráig minden följegyzésünk tökéletes sorrendben van összeállitva. A professzor a másolatok egyik példányát magával vitte ebéd után, hogy áttanalmányozza, mielőtt tanácsra gyülnének össze kilenc órakor. Mi többiek már mind elolvastunk mindent, ugy, hogy pontos tudomással birunk a történtekről és megállapithatjuk csata tervünket azzal a rémes és titokzatos ellenséggel szemben.
Harkerné Minna naplója.
Szeptember 30.
Midőn két órával az ebéd után, a melyet hat órakor tálaltak, Seward doktor dolgozó szobájában találkoztunk, Van Helsing professzor Seward doktor intésére elfoglalta az asztalfőt. Engem maga mellé ültetett jobbra és fölszólitott, hogy titkárja gyanánt vezessem a tanácskozás jegyzőkönyvét. Jonathán mellettem foglalt helyet. Szemközt velünk ültek lord Godalming, Seward doktor és Morrisz ur. Van Helsing igy szólott:
– Fölteszem, hogy valamennyien ismerjük a tényeket, a melyek ez iratokban föl vannak sorolva. Mi mind igenlően bólintottunk, mire ő folytatta:
– Akkor hát helyén valónak látom, hogy egyetmást mondjak önöknek annak az ellenségnek minémüségéről, a ki ellen indulni akarunk. Azután jobban meg tudjuk hányni-vetni, hogy minő rendszabályokhoz folyamodjunk a megejtésére.
– Vannak olyan lények, a melyeket „Vampir“ elnevezés alatt ismerünk, néhányan közülünk bizonyithatják, hogy vannak. De ha még a magunk szerencsétlen tapasztalása nem bizonyitaná is, a mult idők tanitásai elég világosan bizonyitják azoknak, a kik józan elmével gondolkoznak. Megvallom, hogy eleinte magam is skeptikus voltam. Nem akartam hinni mindaddig, a mig a tények igy nem dörögtek fülembe: „Nézd! Nézd! Bizonyitom! Bizonyitom!“ Fájdalom! ha mindjárt tudtam volna, a mit most tudok – ha csak rögtön kitaláltam volna – egy drága életet sikerült volna megtartanunk azoknak, a kik annyira szerették. De ennek vége már, most dolgoznunk kell, hogy mások ne pusztuljanak el, a kiket még megmenthetünk. A vampir nem hal meg, mint a méh, ha kiadta fulánkját. Ő csak annál erősebb lesz és ennélfogva még több hatalmat nyer a rosszra. Ez a vampir, a mely köztünk jár, egymaga oly erős, mint husz férfi együttvéve, ravaszabb a halandóknál, mert ravaszsága századokon keresztül gyarapodott, a bübájosság mesterségével bir a halottak által, a kiket megközelithet és a kikkel rendelkezik, ő valóságos démon, szivtelen és brutálisan erőszakos. Bizonyos korlátokon belül tetszése szerint jelenhetik meg, a hol és a mikor akar, de csak bizonyos formákban a miket fölölthet; bizonyos körülmények között még az elemeknek is parancsolhat; a vihar, a köd és a dörgés rendelkezésére állnak. Parancsának engedelmeskedik még az alsóbb rendü állatok serege: a patkány, a bagoly és a denevér, a moly, a róka és a farkas; tetszése szerint növekedhetik és válik ismét parányivá és néha teljesen el tud tünni szem elől. Hogyan fogjunk tehát az elpusztitásához? Barátaim, ez nagy, ez rettenetes föladat, a melyre vállalkoztunk és lehetnek olyan következményei, a melyektől a legbátrabb is megborzad. Mert, ha mi veszitünk ebben a küzdelemben, akkor ő természetesen nyer s akkor mi lesz velünk? Az élet az semmi, azzal én nem törődöm. De vesztesnek lenni ebben nemcsak élet-halál kérdése, ez annyit tesz, hogy olyanokká leszünk, mint ő; hogy ezentul mi is a sötétség rémei közé tartozunk, mint ő, undok lényekké leszünk sziv és lelkiismeret nélkül, azoknak a testén és lelkén élősködve, a kiket legjobban szerettünk. De kötelességünk a harc és szabad-e megtántorodnunk? Magamra azt mondom, hogy nem; de én öreg vagyok és az élet napsugarával, szépségével; madárdallal, virággal és szerelemmel tele élet mögöttem van. Ti többiek fiatalok vagytok. A ki közületek ért is szomoru napokat, még előtte annak is az élet minden szépségével. Mit szóltok ti?
Midőn Van Helsing elhallgatott, férjem szemembe nézett és én az övébe; köztünk nem volt szükség a szóra.
– Én felelek Minnáért és magamról – mondta.
– Számitson rám professzor – szólt Morris röviden, mint rendesen.
– Én is önnel tartok – mondta lord Godalming – ha másért nem, hát Lucy emlékezeteért.
Seward dr. csak bólintott. A professzor erre fölállott és az asztalra térve a kis aranyfeszületet, kinyujtotta mind a két kezét. Én megfogtam a jobb, lord Godalming a bal kezét; Jonathán fogta az én jobb kezemet, bal kezével és a másikkal átnyult Morris urhoz. Igy kört képezve tettünk fogadást. Az én szivem remegett, de azért eszembe sem jutott visszalépni. Ismét helyet foglaltunk és Van Helsing folytatta a szót:
– Most már tudják, hogy mi ellen kell küzdenünk; de tudják meg azt is, hogy mi sem vagyunk erő és hatalom nélkül. Nekünk vannak tudományos eszkőzeink; megvan a gondolat és cselekvés szabadsága és a nap és éj órái fölött egyaránt rendelkezhetünk. A mi hatalmunkat, a mennyire terjed, semmi sem korlátozza és mi szabadon használhatjuk.
Még csak azt engedjék fölsorolnom a mit a vampirról általánosságban és erről a mi ellenségünkről különösen megtudni sikerült. Az egészben alig támaszkodhatunk egyébre a hagyományoknál és babonás hiedelemnél. És mégis be kell érnünk ennyivel. Hisz mindenki csak ezeknek a nyomán tud valamit a vampirokról – sajnos hogy nekünk bizonyitékaink is vannak! Csak egy évvel is ezelőtt, melyikünk hitt volna ennek a lehetőségében a mi skeptikus, tudományos, kézzelfogható tényekre támaszkodó tizenkilencedik századunkban? Hisz még ekkor is kételkedtünk létezésében a mikor bizonyitékaink voltak róla. Pedig a vampir létezését hitték mindenütt a hol emberek laktak. A régi görögöknél, a régi rómaiknál, Germániában mindenütt ugy Frankhon, India és Kinában. A vampir ezek szerint tovább él és nem pusztul el az idők mulásától; él tovább, de csak ugy, hogy élők vérével táplálkozhatik. Sőt mi magunk tapasztaltuk, hogy még meg is fiatalodik. De nem élhet meg, ha az ő rendes táplálékához nem jut, mert nem ehetik, mint más élő lény. Hisz még Jonathán barátunk, a ki hetekig élt vele, sem látta őt soha sem enni, soha! Nem vet árnyékot; a tükörben nincsen képmása, mint azt ismét Jonathán barátunk észlelte. Sok ember erejét egyesiti magában, azt is tapasztalta John barátunk. Aztán át tud változni Farkasnak, a mint az a hajónak Whitby-be érkezése alkalmával kitünt, a mikor széttépett egy kutyát; lehet denevér, a milyennek madame Minna látta Whitbyben Lucy ablakának párkányán és John barátunk látta elröpülni a szomszédos elhagyott házból és Morris barátunk ismét Lucy ablakán. Ködbe burkolózhatik, a melyet maga támaszt – ezt a hajó derék kapitánya nyomán tudjuk. A hold sugarain szállhat tovább parányi porszemekben, mint a Jonathán által látott nővérek Drakula várában. Oly légiessé válhatik, hogy, a mint a saját szemünkkel láttuk, Lucy kisasszonyt a sirboltnál, az ajtónak egy hajszálnyi nyilásán keresztül el tud tünni. Ha egyszer megtalálta az utját, ki tud jönni mindenünnen és be tud jutni mindenüvé, még az ólommal forrasztott koporsóba is. Lát a sötétben is, a mi nem csekély hatalom a földön, a melynek egyik fele mindig sötétben van. Ah, de figyeljenek tovább. Noha mindezekre képes, ezért még sem szabad. Nem, ő jobban le van kötve, mint a gályarab vagy a cellába zárt őrült ember. Nem mehet, a hova kedve tartja, ö, a ki a természeten kivül áll, mégis kénytelen a természet némely törvényének engedelmeskedni, – hogy miért, azt nem tudni. Nem juthat be sehova sem előszörre, ha csak a házbeliek közül valaki be nem hivja, noha azután szabadon jöhet-mehet. Hatalma, mint minden gonoszé, a nap keltével megszünik. Csak bizonyos időben élvez, de csak korlátolt szabadságot. Ha nincsen azon a helyen, a melyhez kötve van, csak délben, vagy pontosan napkeltekor és napszálltával tud elváltozni. Ezeket tartja róla a hagyomány és naplójegyzeteink is e mellett bizonyitanak. Azért, ha bizonyos korlátok közt tetszése szerint tehet is, a mikor megvan neki a maga pihenő földje, a maga koporsója, a maga pokoli otthona és a saját külön szenteletlen területe, a melyen támadhat, mint például az öngyilkos sirja Whitbyben, máskor meg csak a maga idejében tud elváltozni. Aztán vannak dolgok, a melyek annyira bántják, hogy minden hatalmát veszti, mint például a foghagyma; a mi pedig a szentelt dolgokat illeti, mint például az ilyen szimbolumot, mint a feszület, ezek előtt megsemmisül. Van még valami, a mit föl kell emlitenem, ha esetleg rászorulnánk. A koporsójára tett vadrózsaág megakadályozza kijövetelét; a koporsójába lőtt megszentelt golyó megöli és igazán halottá teszi; a mi a szivén keresztül vert karót illeti, annak a hasznáról magunk is meggyőződtünk, valamint a fenséges nyugalomról, a mely a fej elválasztását a törzstől követi.
Ezek szerint ha megtaláljuk annak a szörnyetegnek a buvó helyét, a koporsójába szorithatjuk és megsemmisithetjük őt, ha élünk azzal, a mit tudunk. De ő nagyon ravasz. Megkértem egy tudós barátomat, a budapesti egyetem tanárát, hogy tudassa velem Drakula gróf történetét. Azokból, a miket törtörténeti források után közölt velem, csak ez lehetett a hires Drakula vajda, a ki a törökök ellen vivott harcaival szerezte dicsőséges nevét. Ha ez ugy van, akker ő nem közönséges ember; mert akkor is és még századokkal azután, mint a legeszesebb és legravaszabb, valamint a legvitézebb fiát emlegették hazájának. Az a hatalmas elme és vasakarat a sirjába szállt vele és azzal küzd most mi ellenünk. Ugyan ettől a nagy Drakulától származott egy sereg nagy ember és jó asszony és az ő sirjuk szentelt földje nyujt ennek az undok rémnek pihenő helyet. Mert a legkülönösebb az egész dologban, hogy ez a gonosz rém csak szentelt földben bir megpihenni.
Mig Van Helsing beszélt, Morris ur tekintete merően az ablakra szegződött és most fölkel és csöndesen elhagyta a szobát. Egy kis szünettel a professzor folytatta beszédét:
– És most el kell határoznunk, hogy mit tegyünk. Jonathán utánajárásából megtudtuk, hogy Whitbyből mind az ötven láda földet ideszállitották Carfaxba; azt is tudjuk, hogy nehányat a ládákból elszállitottak azóta innen. Azt hiszem, hogy első dolgunknak kell lenni meggyőződni róla, hogy a többi, a mit akkor el nem vittek, itt van-e még a szomszéd házban, vagy azóta elszállitották-e azokat is. Ha igen, utána kell járnunk, hogy hova.
Itt ijesztő módon szakitottak bennünket félbe. A ház előtt pisztoly lövés durrant; az ablaküveget szétszórta a golyó, a mely a szemközt levő fal fölső párkányába furódott. Én elég gyáván fölsikoltottam. Az urak mind fölugrottak; lord Godalming az ablakhoz rohant és fölrántotta a függönyt. Ekkor Morris ur hangját hallottuk.
– Sajnálom! Félek, hogy megijesztettelek benneteket. Jövök és megmondom az okát. Egy pillanattal későbben a szobába lépett, mondván:
– Bocsánatot kérek szamárságomért Harkerén asszonyom. Attól tartok, hogy borzasztóan megijesztettem kegyedet. A dolog ugy esett, hogy a mig a professzor beszélt, egy óriási denevér telepedett az ablak párkányára. Én ugy meggyülöltem az utóbbi események óta ezeket az undok állatokat, hogy kimentem lelőni ezt is, mint a hogy már számtalant lelőttem azóta esténkint, a miért Artur nem egyszer ki is nevetett.
– Eltalálta? – kérdezte Van Helsing.
– Nem tudom; aligha, mert mintha az erdő felé láttam volna repülni. Ezzel ismét elfoglalta helyét és a professzor folytatta beszédét.
– Föl kell kutatnunk az összes ládákat: és ha készen vagyunk, vagy el kell fognunk, vagy megölnünk azt a szörnyeteget a buvóhelyén, vagy pedig, hogy ugy mondjam, sterilizálni kell a földet, hogy ne nyujtson neki többé menedéket. Igy aztán talán végre rá akadunk valahol emberi formájában a déli óra és napszállta közt és megtámadhatjuk olyankor, a mikor leggyöngébb.
– És most Madame Minna ez éjszaka az utolsó, a mit velünk tart. Kegyed sokkal drágább nekünk, hogysem igy kockáztassuk. Ha ma éjjel megváltunk, kegyednek többé nem szabad kérdezősködni. Majd meg mondunk mindent a maga idején. Mi férfiak vagyunk és edzettek; hegyed pedig a mi csillagunk és reményünk és mi sokkal szabadabban fogunk mozogni, ha kegyed is nem forog veszedelemben.
A férfiak erre mind, még Jonathán is, mintha megkönnyebbültek volna. Nekem ugyan keserüen esett, de mit tehettem volna, láttam hogy el vannak szánva, hát hallgattam és ezzel elfogadtam lovagias gondoskodásukat rólam.
Morris ur vette át a szót.
– Minthogy nincsen vesztegetni való időnk, azt tartom, hogy legjobb lesz, ha most mindjárt átlátogatunk a szomszéd házba. Az idő neki nagyon becses és gyors közbelépésünk esetleg egy ujabb áldozatot ment meg.
Megvallom, hogy a szivem elalélt, mikor a cselekvés idejét ily közelnek láttam, de nem mertem szólni, mert nem akartam őket föladatukban megakadályozni. Most átmentek Carfaxba, hogy először ezt az elhagyott régi házat vizsgálják át.
Mint afféle férfiak, persze azzal hagytak itt, hogy feküdjem le és aludjam; mintha asszony alhatna, a mikor azok, a kiket szeret, veszedelemben vannak! Le fogok feküdni és ugy fogok tenni, mintha aludnám, nehogy Jonathán visszatérve még miattam is aggódjék.
Seward doktor naplója.
Október 1. hajnali 4 óra. – Épp a mikor el akartuk hagyni a házat, sürgős izenetet hoztak Renfieldtől, hogy nem mennék-e le azonnal hozzá, mert igen fontos mondani valója lenne. Én azt mondtam az izenethozónak, hogy korán reggel meg fogom hallgatni Renfield ur kivánságát; de ebben a pillanatban mással vagyok elfoglalva. Az ápoló erre még hozzátette:
– Ő nagyon sürgősnek találja a maga dolgát uram. Még soha sem láttam őt ilyen erőszakosnak. Attól tartok, ha nem jön le hozzá hamarosan, hát ismét kitör rajta a dühöngés. – Tudtam, hogy emberem ilyet nem mondana komoly ok nélkül, hát azt feleltem neki: – Jól van, hát megyek azonnal; és kértem a többieket, hogy várjanak egy kissé, mert meg kell előbb néznem a betegemet.
– Vigyen engem is magával, barátom John – szólt a professzor. A beteg naplójában nagyon érdekelt és mintha itt-ott a mi dolgunkkal is összefüggésben állana. Nagyon szeretném őt látni, kivált kissé izgatott állapotában.
– Nem mehetnék-e én is velők? – kérdezte lord Godalming.
– Meg én is? mondta Morrisz. Én bicentettem, és mind együtt mentünk le a lépcsőn.
Meglehetősen izgatott állapotban találtuk a beteget, de sokkal józanabbnak beszédében és modorában egyaránt, mint ezelőtt bármikor.
Mi mind a négyen egyszerre léptünk a szobájába, de a többiek eleinte nem szólottak. A beteg kivánsága ez volt, hogy rögtönösen bocsássam őt el az intézetből és küldjem haza. Kérése támogatására fölhozta, hogy ő teljesen meg van gyógyulva és tökéletesen józan eszü. – A barátaihoz folyamodom – mondta többek közt – talán ők nem vetnék meg, hogy itéljenek fölöttem. Különben kérem még be sem mutatott nekik. Én annyira el voltam ámulva, hogy annak a furcsasága, hogy egy őrültet forma szerint bemutassak, nem is ötlött az eszembe. Különben is betegem modora oly uri és méltóságteljes volt, hogy egy percig sem haboztam a bemutatással. Lord Godalming; Van Helsing profeszor; Morrisz ur Texasból – Renfield ur. Ő mindenkivel sorban kezet szoritott, mondván:
– Lord Godalming volt szerencsém az édes atyját ismerhetni; sajnálattal látom abból, hogy ön a cimét viseli, hogy ő már nincs többé. Morrisz ur, ön büszke lehet nagy és szabad hazájára. Mivel fejezhetné ki az ember méltón az örömét, mikor Van Helsinggel foghat kezet? Uram, még bocsánatot sem kérek öntől, hogy neve elől minden cimezést elhagyok. A ki egész forradalmat csinál fölfedezéseivel a tudomány terén, az nem szorult konvencionális cimezgetésre. Önöket uraim, a kik nemzetiségük, születésük vagy természeti adományaik által arra hivatottak, hogy tért foglaljanak a haladó világban, önöket hivom föl bizonyság tételre, hogy vagyok oly józan eszü, mint az embereknek, a kik teljes szabadságukat élvezik, a legnagyobb része. És én meg vagyok róla győződve, hogy ön Seward doktor morális kötelességének fogja tartani, hogy ugy bánjék velem, mint ezt kivételes körülményeim megkövetelik.
– Azt hiszem, hogy valamennyien meg voltunk hökkenve. A mi engem illet, én meg voltam róla győződve – noha alaposan ismertem betegem jellemét és történetét – hogy helyrejött az esze. Alig állhattam meg, hogy azt ne mondjam neki, hogy teljesen meg vagyok elégedve elmebeli állapotával és hogy reggel hozzá fogok látni az elbocsátásához szükséges formalitásokhoz. De mégis jobbnak gondoltam várni, mielőtt ilyen fontos kijelentést tennék, mert régtől fogva tudom, hogy mily hirtelen elváltozásoknak van alávetve épp ez a betegem. Igy hát csak általánosságban jegyeztem meg, hogy nagyon meg vagyok a Javulásával elégedve, hogy majd reggel alaposabban megbeszéljük a dolgot és hogy akkor majd meglátom, mit tehetnék kivánsága teljesitésére. De ezzel ő egyáltalán nem látszott megelégedni, mert gyorsan mondta:
– Attól félek Seward doktor, hogy ön nem jól értette meg kivánságomat. Én azonnal el szeretnék menni – most – ebben az órában – ebben a pillanatban, ha lehet. Meg vagyok róla győződve, hogy egy ilyen kitünő és tapasztalt gyakorló orvos elé, mint a milyen Seward doktor, csak elő kell terjeszteni egy ilyen egyszerü, de mégis nagy horderejü kérést, hogy az biztosan teljesittessék. – Élesen nézett a szemem közé és tagadást olvasva ki arcomból, a többiekhez fordult és azokat vette szemügyre. Nem találkozva a kellő méltánylással, folytatta:
– Lehetséges-e, hogy tévedtem volna föltevésemben:
– Ugy van, tévedt, – feleltem neki nyiltan, de egyuttal éreztem, hogy kegyetlenül. Erre jókora szünet következett, aztán busan kezdte ismét:
– Akkor hát más alapokra kell a kérelmemet fektetnem. Engedje, hogy ezt az engedményt jó tétemény vagy kegy gyanánt kérjem, a hogy ön akarja. Én hajlandó vagyok a legalázatosabb könyörgésre, nem személyes okoknál fogva, de a mások jóvoltáért. Nem áll szabadságomban önnel okaimat megismertetni; de higyje el, biztositom róla, hogy jó okaim vannak, alaposak és önzetlenek és a legnemesebb kötelességérzésből fakadók. Uram, ha a szivembe láthatna, hát tudom, hogy teljesen méltányolná ez érzést, a mely lelkesit. Sőt többet mondok, akkor ön tudná, hogy legjobb és legigazabb barátai közé számithatna. – Ismét merően nézett ránk. Van Helsing élesen figyelte őt, bozontos szemöldeit erősen összehuzva szurós szemei fölött. Renfildhez olyan hangon szólt, a mely akkor nem lepett meg, csak később, mikor rágondoltam, olyan hangon, mintha magával teljesen egyenrangu épp elméjü emberrel beszélne:
– Nem mondhatná meg nyiltan az igazi okát annak, hogy miért kiván még ez éjjel szabadulni! Én magamra vállalom, ha okai engem, a ki teljesen idegen és elfogulatlan vagyok, meggyőznek, rá veszem doktor Sewardot, hogy a saját felelősségére teljesitse az ön kérelmét. Renfield szomoruan és nagyon leverten rázta a fejét. A professzor folytatta:
– Gondolja meg uram jól, ön olyan jogokat követel, a melyeket csak a teljesen józan elméjüek élvezhetnek. Ön, kinek a meggyógyulásában kételkednünk kell, mert hisz orvosi fölügyelet alatt áll még. Ha ön nem támogat bennünket abban, hogy önnel szemben a leghelyesebb eljárást kövessük, hogyan kivánhatja tőlünk, hogy eleget tehessünk a ránk rótt kötelességnek? Legyen bölcs és segitsen nekünk. És ha lehet, mi rajta leszünk, hogy teljesithessük a kivánságát. A beteg még folyton a fejét rázva mondotta:
– Van Helsing doktor, én nem mondhatok semmit sem. Önnek igaza van és ha nekem szabad volna szólnom, hát egy percig sem haboznék. De ebben az egy dologban nem vagyok a magam gazdája. Én csak arra kérhetem önöket, hegy bizzanak bennem. Ha elutasitanak, a felelősség nem engem terhel. Én azt gondoltam, hogy ideje lesz véget vetni a jelenetnek, a mely már komikusan komoly kezdett lenni. Az ajtó felé indulva szóltam:
– Jöjjetek barátaim, lássunk a dolgunkhoz. Jó éjt!
A mint azonban az ajtóhoz értem, a betegem ujabb változáson ment keresztül. Oly gyorsan rohant felém, hogy egy pillanatig azt hittem, ismét meg akar támadni. Félelmem azonban alaptalannak bizonyult, mert a kezét csak azért emelte föl, hogy összekulcsoltan, meghatóan ismételje kérelmét. A mikor látta, hogy tulságos fölindulása maga is ellene bizonyit, még izgatottabb lett. Én már máskor is tapasztaltam rajta ezt a folyton fokozódó izgatottságot, mikor valamit kért és nagyon szerette volna megkapni, pl. egy izben a macskát és intettem neki, hogy hasztalanul fárad. El voltam rá készülve, hogy kérése megtagadásába ugyanazzal a mogorva megnyugvással fog beletörődni, mint rendesen szokott. De föltevésem nem bizonyult igaznak. Mert mikor látta, hogy egyáltalán nem vagyok hajlandó a kérését teljesiteni, egészen magánkivül volt kétségbeesésében. Térdre vetette magát, kezeit tördelve nyujtotta felém, a köny patakzott végig az arcán, a mint a legmélyebb fölindulástól remegő hangon rimánkodott.
– Seward drtor mindenre, a mi szent, kérem, könyörgök, ereszszen ki engem azonnal ebből a házból. Küldjön el engemet innen, a hogyan és a hova akar. Küldjön velem ápolókat korbácscsal és láncokkal. Huzzanak rám kényszerzubbonyt; veressen láncra, küldjön börtönbe, csak ereszszen ki innen, ebből a házból. Ön nem tudja, hogy mit tesz azzal, hogy engem itt tart. A szivem legmélyéből, egész lelkemből könyörgöm önnek. Ön nem tudja, hogy kinek árt ezzel és miként, és énnekem, nem szabad szólanom. Oh jaj nekem! Hogy én nem szólhatok.
De mindenre, a mi önnek szent, a mi önnek kedves, az elveszett szerelmére, az élő reménységére, a mindenható Istenre kérem, hogy ereszszen engem ki innen és mentse meg lelkemet a büntől! Hát nem hall-e engem, ember! Hát nem ért-e engem? Hát soha sem fog már tanulni! Hát nem tudja, hogy én józan és komoly vagyok most? Nem egy elmebeteg, a kit az őrület rohama gyötör, hanem egy józan ember, a ki a lelke üdveért küzködik. Oh, hallgasson meg, hallgasson meg! Ereszszen el! Ereszszen el! Ereszszen el!
Attól tartottam, hogy mentül tovább engedem beszélni, annál izgatottabb lesz és végre is dühöngővé válik. Megfogtam hát a két kezét és fölemeltem.
– Jöjjön, mondtam neki szigoruan. Keljen föl és csillapuljon, elég volt ebből ennyi. Feküdjék le és viselje magát csöndesebben.
Ő hirtelen elhallgatott és merőn nézett rám néhány pillanatig. Aztán szó nélkül fölállt és keresztül menve a szobán leült az ágya szélére. Épp ugy elcsöndesedett, mint rendesen szokott, ha valamely kérését megtagadtuk.
Midőn utolsónak hagytam el a szobát, betegem nyugodt hangon szólt utánam:
– Remélem, Seward doktor, hogy annak idején eszébe fog jutni, hogy én mindent megtettem az éjjel arra nézve, hogy önt elbocsátásom szükségességéről meggyőzzem.