XIX.
Harker Jonathán naplója.
Okt. 5. reggel.
Én nyugodtan indultam a többiekkel a szomszéd ház átkutatására, mert Minnát is tökéletesen nyugodtnak és erősnek láttam. Ugy örülök, hogy beleegyezett abba, hogy visszamarad és ránk, férfiakra bizza a föladat véghez vitelét. Nekem ugy sem tetszett, hogy ő egyáltalán belekeveredett ebbe a rettenetes dologba. Minket férfiakat is, azt hiszem, hogy kissé meginditott a Renfield urral való jelenet. Mikor kijöttünk a szobájából, hallgattunk, mig a könyvtárba nem értünk. Ott is Morris ur mondta Seward doktornak:
– Hallod-e Jack, ha ez az ember nem komédiázott, hát a legjózanabb lunátikus, a kit valaha láttam. Nem merem bizonyosnak állitani, de én hiszem, hogy valamelyes komoly szándéka volt és ha igen, hát keservesen eshetett neki, hogy megtagadták a kérését. – Godalming lord és én hallgattunk, de Van Helsing hozzátette:
– John barátom, maga többet tud lunátikusokról, mint én tudok és ennek örülök, mert tartok tőle, hogy ha rajtam állott volna az elhatározás, én az előtt a végső kitörése előtt szabadon eresztettem volna őt. De hát azért élünk, hogy tanuljunk és jelen föladatunkban óvatosaknak kell lennünk. Minden ugy van jól, a hogy van.
– Seward doktor sajátságosan tünődő modorban felelt nekik:
– Magam is majdnem ugy vagyok vele, mint önök. Nem tudom, hogy nem vállaltam volna-e el a szabadon bocsájtásának a felelősségét, ha az az ember közönséges őrült volna. De valahogy olyan csudálatos összefüggésben van a gróffal, hogy félek a kivánságait teljesiteni. Nem tudom elfelejteni, hogy majdnem éppen ilyen kétségbeesetten könyörgött valamikor egy macskáért és a következő pillanatban a torkomat akarta szétmarcangolni a fogával. Azonkivül a grófot „uram és mesterem“-nek szólitgatta. Hátha csak azért akar kiszabadulni, hogy valami pokoli módon a segitségére legyen. Az a rettenetes lény, a ki farkasokat, denevéreket és hozzá hasonló lényeket kényszerithet a szolgálatára, ki tudja, hogy egy boldogtalan őrültet is nem kényszerithet-e? Igaz, hogy nagyon komolynak látszott. Most már mindegy; remélem, hogy helyesen cselekedtem. Ezek a különös dolgok, kapcsolatban azzal az őrült föladattal, a melyre indulunk, képesek megzavarni az embert. – A professzor Seward doktorhoz lépett, kezét a vállára tette és komoly, jóságos hangon mondotta neki:
– Barátom John, ne aggodalmaskodjék. Mi mind a kötelességünket próbáljuk tenni egy igen szomoru és rettenetes föladatban, csak azt tehetjük, a mit jónak látunk. A többit a jó Istenre kell biznunk. Lord Godalming egy pár percre távozott és visszatérve egy kis ezüst fütyülőt mutatott föl:
– Lehet, hogy az az elhagyott, ódon épület tele van patkányokkal, ha igen, hát gondoskodtam segitségről. A falat megmászva, a ház felé igyekeztünk, óvatosan a fák árnyékát keresve a holdfényben. A mikor a kapu bejárat alá értünk, a professzor kinyitotta a táskáját és egy csomó holmit vett ki belőle, a mit négy csoportba osztva, rakott a lépcsőre, nyilván egyet szánva mindegyikünknek. Aztán igy szólt:
– Barátaim, mi borzasztó veszedelembe indulunk és mindenféle fegyverre lesz szükségünk. Ellenségünk nem pusztán szellem. Jusson eszünkbe, hogy husz ember erejével bir és hogy noha, a mi nyakunk és hátgerincünk a közönséges fajtából való és ennélfogva kitekerhető és törékeny, az övé nem az. Nekünk tehát őrizkednünk kell az ő keze érintésétől. Ezt tegyék a szivükhöz közel – ezt mondva egy kis ezüst feszületet adott mindegyikünknek – „ezt a virágot akaszszák a nyakukba“ – ezzel egy hervadt foghagymavirágkoszorut adott – „földi ellenségek ellen pedig vegyék ezt a revolvert és ezt a kést, segitségül, ugy az egyik, mint a másik esetben ezeket a kicsi elektromos lámpákat, a melyeket a mellükre tüzhetnek; és mindenek ellen és mindenek fölött pedig vegyék ezt, a mit szükség nélkül nem szabad megszentségtelenitenünk.“ – A legutóbbi adomány fehér papirba burkolt szentelt ostya volt. – Most barátom John ide a tolvajkulcsokkal. Ha ki tudjuk nyitni az ajtót, nem kell az ablakon keresztül behatolni, mint egykor Lucy kisasszonynál.
– Seward doktor egy-két kulcsot próbált megforgatni a zárban és csakhamar akadt egyre, a melylyel sikerült kinyitnia a rozsdás zárt. Az ajtónak dültünk mindnyájan, a mely egyesült erőfeszitésünknek engedne, lassan csikorogva fordult meg berozsdásodott sarkain.
A professzor elsőnek lépett be a nyitott ajtón.
– A te kezedben vagyunk Uram! mondotta, a mint keresztet vetve magára átlépte a küszöböt. Az ajtót betettük magunk mögött, nehogy a lámpáinkat meggyujtva, magunkra vonjuk az utca figyelmét. A professzor gongosan próbálgatta a zárt, hogy könnyon nyitható-e belülről is, ha esetleg sebtében kellene visszavonulnunk. Aztán mind meggyujtottuk a lámpáinkat és megkezdtük a kutatást.
A pici lámpák világa csodálatos formában vetette az árnyékunkat a falra, a mint a sugaraik egymáson kereszteződtek. A mi engem illet, én sehogy sem tudtam megszabadulni attól a különös érzéstől, hogy láttatlanul is van még valaki közöttünk. Azt hiszem, hogy ezt az érzést a hely okozta, a mely vissza varázsolta Transzszilvániai emlékeimet. Különben ez az érzés nemcsak engemet bántott, mert vettem észre, hogy a többiek is minden neszre vagy ujabb árnyékra hátrafelé néztek, csak ugy mint jó magam is.
Az egész ház vastagon be volt lepve a portól. A falakon és szögletekben rongyokban csüngött a poros pókháló. Az előcsarnokban az asztalon egy nagy csomó kulcs hevert, minden kulcson egy elsárgult jelző kártyával. A kulcsokat többször használhatták, mert a porlepte asztalon többszörös nyoma látszott a fölvevésük és ismét letevésüknek. A professzor a kulcsokat fölvéve felém fordult mondván:
– Ön ismeri ezt a helyet Jonathán, mert lemásolta a térképet, mondja, melyik a kápolna utja. Én előre indultam és némi keresés után szemben találtuk magunkat egy alacsony, ivezett tölgyfaajtóval, a mely erősen meg volt pántolva. – Ennek kell a kápolna ajtajának lenni – mondta a professzor a lámpáját a háznak egy kicsi térképére irányozva, a melyet az irataim közül vett ki. A csomon megtaláltuk a kulcsot és kinyitottuk az ajtót. El voltunk készülve némi kellemetlenségre, mert a mint az ajtót nyitogattuk, hasadékain keresztül állott, rossz szagu levegő tódult felénk, de egyikünk sem volt elkészülve arra a büzre, a mi az ajtó kitárolásával arádt felénk. Közülünk rajtam kivül senki sem jutott még közel a grófhoz és akkor is, a mikor én láttam, vagy koplaló állapotában volt a szobában, vagy pedig friss vérrel telesziva, egy szellőjárta rombadült sirboltban.
De itt szük, fojtott, zárt helyen a levegő teljesen meg volt romolva. A romlott, büzös levegőn keresztül sajátságos erjedt földszag terjengett. Leirni ezt a szagot szinte lehetetlenség, olyan volt, mintha a halandó világ minden büzébe, még a vérnek émelyitő, maró szaga is vegyült volna. Olyan volt, mintha a rothadás rothadt volna meg. Roszszul leszek még most is, ha rágondolok. Mintha annak a szörnyetegnek minden lehellete itt rekedt volna, hogy fokozza a hely undoritó voltát.
Közönséges körülmények között ez a büz egyszeriben végét vetette volna vállalkozó kedvünknek, de a jelen körülmények közt kötelességérzetünk erőt adott a testi irtózat legyőzésére. Az első önkéntelen visszarettenés után valamennyien ugy fogtunk a dologhoz, mintha ez az undok kápolna a világ legszebb helye volna.
Az egész helyet gondosan átkutattuk, a professzor szólalt meg elsőnek, a mint hozzáfogtunk:
– Először is meg kell néznünk, hogy hány ládát hagytak itten. Aztán megvizsgálnunk mindent, hogy nem akadunk-e nyomára, hogy hová lettek a hiányzók.
Az ötven ládából csak huszonkilencet olvastunk meg a kápolnában. Egyizben megrettentem, látva, hogy Lord Godalming hirtelen megfordul és a tárva hagyott boltives ajtón keresztül merően kinéz a sötét folyosóba. Én is odanéztem és egy pillanatra elállt a szivem verése. Valahonnan a homályból, mintha a gróf gonosz arca meredt volna rám. Láttam a hajlott éles orrát, vörös szemét, vérpiros ajkát és kisértetiesen sápadt arcát. De csak egy pillanatra, mert a mint Lord Godalming azt mondta: Azt hittem, hogy egy arcot látok, pedig csak árnyék volt – én arra forditottam a lámpámat és kimentem a folyosóra. De nem volt ott senki és minthogy semmiféle kiszögelés, vagy ajtónyilás, sem buvóhely nem volt, csupán csak a folyosó sima fala, hát még ő sem rejtőzhetett volna el. Meg voltam győződve róla, hogy csak fölizgatott képzelődésem játéka volt az egész és nem szóltam.
Nehány pillanattal késöbben Morris urat láttam hirtelen visszaugrani egy szögletből, a melyben kutatott. Valamennyien odanéztünk, a honnan ő elugrott és egész tömegét láttuk a foszforfényü apró csillagoknak. Erre valamennyien ösztönszerüleg visszahuzódtunk, mert az egész hely mintegy megelevenedett a patkányoktól. Egy pillanatig megrettenve állottunk mind, lord Godalmingot kivéve, a ki nyilván el volt készülve erre az eshetőségre. A nagy, vaspántokkal ellátott külső bejárathoz rohanva, a melyet Seward doktor emlitett Renfilddel kapcsolatban, megforditotta kulcsát a zárban, visszahuzta az óriás reteszeket és kilökte az ajtót. Aztán ezüst sipját elővéve, halkan, de élesen sipolt rajta. A sipszóra kutyaugatás felelt doktor Seward háza felől és alig egy pillanat mulva három patkányirtó kis kutya rohant az ház sarka körül. Mi mind az ajtó felé huzódtunk és e közben észrevettem, hogy a vastag porréteg ugyancsak föl van taposva: a hiányzó ládákat erre felé kellett kihurcolniok. De még ez elmult egy perc alatt is a patkányok száma mintha megsokszorosodott volna. Minden tele lett velük. A kutyák rohanva közeledtek, de a küszöbön hirtelen megálltak, morogtak, aztán mind a hárman egyszerre emelve orrukat a levegőbe, kegyetlenül el kezdtek vonitani. A patkányok ezalatt ezerekre fölszaporodtak és mi kifelé menekültünk előlük.
Godalming egyszer csak fölkapta az egyik kutyát, bevitte és letette a padlóra. Abban a pillanatban, hogy földet ért a lába, a kis dög mintha visszanyerte volna bátorságát, neki rohant természetadta ellenségeinek. Ezek oly eszeveszetten menekültek előle, hogy mire vagy egy tucatból kirázta a páráját, alig maradt a másik kettőnek, a kiket hasonló módon tettek be, mit üldözzenek.
A patkányok eltüntével, mintha valamely gonosz lélek szállt volna el, a kutyák vidáman csaholva szaladgáltak és lökdösték fölfordult ellenségeik holttestét ide-oda. Mi is visszanyertük a kedvünket. Lehet, hogy a friss levegőtől, a mely a szabadból betódult. Az ajtót ujra bezártuk és reteszeltük és a kutyákat magunkkal vive hozzáláttunk a ház kutatásához. Nem találtunk sehol semmit, csak rengeteg port. A kutyák sem adták ezentul a nyugtalanságnak semmi jelét sem.
A hajnal kezdett derengeni, midőn kijöttünk a főbejárón, Van Helsing levette az ajtó kulcsát a csomóról és rendesen bezárva az ajtót, zsebre tette a kulcsot.
– Eddig, – mondotta – elég sikeresen jártunk. Nem ért bennünket semmi baj sem és mégis megtudtuk, hogy hány láda hiányzik. De mindeneknél jobban örülök annak, hogy azt, a mi első – és talán legnehezebb és legveszedelmesebb lépésünket megtehettük a nélkül, hogy azt a mi édes Madame Minnánkat belekevertük volna és álmait és ébren gondolatait megterheltük volna olyan látományokkal, hangokkal és undok büzökkel, a melyeket soha sem tudott volna elfelejteni. És most gyerünk haza. Hajnalodik. Meglehet, hogy még sok éjjelt és nappalt kell veszedelmekkel küzdve eltöltenünk; de nem hátrálunk meg semmi veszedelem elől sem.
A ház egészen csöndes volt, a midőn hazaértünk, csak egy távoli teremből hallatszott valamely szegény boldogtalan sikoltása; s halk jajgatás és nyögés a Renfield szobájából. A szegény bolond nyilván képzelt bajokkal gyötörte magát a hozzá hasonlóak szokása szerint.
Én lábujhegyen léptem szobánkba és Minnát alva találtam. Oly halkan lélegzett, hogy föléje kellett hajolnom, hogy halljam. Sápadtabbnak látszik, mint rendesen. Remélem, hogy nem izgatta föl tulságosan a mai tanácskozás. Igazán hálás vagyok, a miért kihagytuk őt, nem csak e dologból, de még a tanácskozásokból is, a mik ezután következnek. Ezentul minden dolgunk hétpecsétes titok lesz előtte, mindaddig, mig azt nem mondhatjuk neki, hogy vége mindennek és a föld megszabadult a szörnyetegtől, a mely a pokol szülötte. Bizonyos, hogy nehéz lesz előtte, a kivel minden gondolatomat közöltem eddig, titkolózni, de elszántnak kell lennem és holnap mindjárt elhallgatom mindazt, a mi ez éjjel történt. A divánra fekszem, nehogy szegénykének az álmát megzavarjam.
Október 1. Később. Természetesnek találom, hogy mind elaludtuk az időt, mert nehéz napra nyugtalan éjszakát töltöttünk. Még Minna is megérezte a fáradtságot, mert noha magasan járt már a nap, mikor fölébredtem, mégis hamarább ébredtem nála és háromszor is kellett szólitanom, mielőtt fölébredt volna. Sőt oly mély volt az álma, hogy ébredése után néhány pillanatig meg sem ismert és olyan rémült kifejezéssel nézett rám, mint azok szoktak, a kiket rossz álomból költenek föl. Panaszkodott, hogy egy kissé fáradt és én nem is hagytam mindjárt fölkelni. Most már tudjuk, hogy huszonegy láda hiányzik és reméljük, hogy nyomára akadunk az elhurzoltaknak. Még ma föl fogom keresni a fuvarosokat.
Seward doktor naplója.
Október 1.
Délfelé ébredtem arra, hogy a professzor a szobámba sétált. Jobb kedvü és derültebb volt, mint rendesen, ugy látszik, hogy az elmult éjjeli dolgunk sikere kissé könnyitett aggodalmain. Alig hogy megbeszéltük egy kissé éjjeli kalandunk részleteit, hirtelen igy szólott:
– A maga betege roppant érdekel engem. Szabadna ma reggel magával meglátogatnom? Vagy ha maga nagyon el van foglalva, egyedül is mehetnék hozzá, ha szabadna. Nagyon különös egy lunatikus az, a ki ilyen okosan tud beszélni.
– Nekem sürgős dolgom volt, hát azt mondtam a professzornak, hogy szivesen venném, ha maga menne, mert akkor nem kell megvárakoztatnom és hivtam egy ápolót, hogy kisérje le. Magam megkezdett dolgomat folytattam és nem sokára el is végeztem. Az idő igen rövidnek tetszett, mire Van Helsing már ismét a szobámban volt.
– Zavarom? kérdezte udvariasan, a mint a küszöböt átlépte.
– Dehogy zavar, feleltem én. Jőjjön csak. Elvégeztem, a mit kellett és szabad vagyok. Most együtt mehetünk, ha tetszik, Renfieldhez.
– Szükségtelen; már voltam nála.
– Nos, és?
– Attól tartok, hogy kiestem a kegyeiből. Az interview igen rövid volt. Mikor a szobájába léptem, egy zsámolyon ült a szoba közepén, könyökével a térdére támaszkodva, arcán a legmogorvább elégedetlenség kifejezésével. Én a lehető legnagyobb nyájassággal szólitottam meg. Rám sem hederitett. – Nem ismer? kérdeztem tőle. A felelete nem volt valami nagyon kedvező. – Nagyon is jól ismerem, mondja. Maga az a vén bolond, Van Helsing. Jobban szeretném, ha elkotródnék innen, minden bolond tudományával egyetemben. Az ördög vigyen el minden nagyfejü hollandust a pokolba. – Ennél többet aztán nem is mondott és ugy ült ott megingatlan közömbösségében, mintha nem is lettem volna a szobában. Igy hát elestem az alkalomtól, hogy ezt az okos bolondot tanulmányozhassam; hát most megyek és megvigasztalódom azzal, hogy néhány kellemes szót váltsak a mi aranyos madame Minnánkkal. Igazán kimondhatatlanul örvendek, barátom John, hogy nem terheljük és kinozzuk őt többé a mi borzalmas dolgunkkal. Hiányozni fog nekünk a segitsége, de azért jobb igy.
– Teljesen egyetértek ebben önnel, – feleltem én. – Harkernénak jobb, hogy kimarad a dologból. Hisz még nekünk, tapasztalt és edzett férfiaknak is elég keserves – hát még egy gyönge asszonynak.
Van Helsing tehát Harkerékhoz ment beszélgetni. Morris és Artur elmentek a hiányzó ládák nyomát keresni. Én a napi kötelességem után látok és estére találkozunk ismét.
Harkerné Minna naplója.
Október 1.
Különösen esik, hogy igy titkolóznak előttem; előttem, a ki mindez ideig férjemnek minden gondolatát ismertem; alig birom elviselni, a mint látom, hogy bizonyos dolgoknak, még pedig a legéletbevágóbbaknak még az emlitését is kerüli. Ma reggel sokáig aludtam a tegnapi nap fáradalmai után és noha Jonathán is nagyon későn ébredt, mégis korábban ébredt nálamnál. Még tán soha sem beszélt velem oly gyöngéden és szeretetteljesen, mint ma, mielőtt távozott volna hazulról, de azért egy szót sem szólt arról, hogy mi történt tegnap a gróf házában tett látogatásuk alatt. Pedig tudhatta, hogy mennyire gyötör az aggodalom. Szegény jó uram! Pedig tudom, hogy ez neki tán még rosszabbul esett, mint nekem. Mind megegyeztek abban, hogy jobb lesz engem ezentul kizárni ebből a borzalmas dologból – és én belenyugodtam. És tessék! Most mégis sirok, mint afféle gyönge bolond, mikor pedig tudhatnám, hogy csakis férjemnek nagy szeretetét és azoknak a jóságos embereknek a gondoskodását bizonyitja a titkolózásuk.
A sirás jól esett. Egyszer majd csak eljön az ideje annak is, hogy Jonathán mindent elmondhat nekem és nehogy ő azt higyje egy percig is, hogy én is titkolni akarok tőle valamit, hát szokás szerint jegyzem naplómat, a mely szivemnek minden gondolatát megőrzi az ő számára, ha majd egykoron olvasni kivánná. Sajátságosan busnak és levertnek érzem magamat ma. Lehet, hogy ez csak az eddigi izgalmak visszahatása.
Tegnap éjjel, mikor az urak elmentek, lefeküdtem, mivel meghagyták, hogy megtegyem. Egy cseppet sem voltam álmos, ellenben emésztő aggodalommal voltam telve. Minden eszembe jutott, a mi az utóbbi időkben történt és minden együtt egy rémes tragédiának látszott, a melyet a végzet sodor a meghatározott cél felé. Akármit tegyen is az ember, ha a legjobb szándékkal is, mindig épp arra vezet, a mit legjobban akar kerülni. Ha én nem mentem volna Witby-be, szegény édes Lucym talán még most is velünk volna. Ő nem sétálgatott a temetőben mig én ott nem voltam és ha nem járt volna ott nappal, hát éjjel sem ment volna oda álmában; és ha nem ment volna oda, mint alvajáró, az a szörnyeteg nem támadhatta volna meg. Oh! Hát miért is kellett nekem Wytby-be mennem? No, már megint sirok! Ugyan mi lelt engem ma. El kell titkolnom a férjemtől, mert ha megtudná, hogy egy reggel kétszer is sirtam – én, a ki soha sem szoktam – hát a szegénynek a szivét agyongyötörné a nyugtalanság.
Arra már nem emlékszem jól, hogy mikor aludtam el tegnap este. Emlékszem arra, hogy egy izben hirtelen kutyaugatást és egy sereg különös hangot hallottam, – mintha buzgó és hangos imádság lett volna, – Renfield ur szobájából, a mely valahol az enyém alatt lehet. Aztán egyszerre mély csönd következett, olyan mélységes csönd, hogy szinte megijesztett, fölkeltem tehát és kinéztem az ablakon. Minden sötét volt és csöndes, a holdvilágban nyuló fekete árnyak félelmesen titokzatosaknak látszottak. Semmi sem mozdult, de minden rideg és merevnek látszott, mint a halál vagy a végzet, annyira, hogy az a vékony sáv sürü fehéres köd, a mely alig észrevehető lassusággal huzódott a gyepes téren keresztül a ház felé, szinte élő és öntudatos valaminek látszott. Azt hiszem, hogy gyötrő gondolataimnak a megszakitása jól esett, mert a mint visszafeküdtem az ágyba, jól eső zsibbadtság vett erőt rajtam. Egy darabig csak feküdtem, de még sem tudtam elaludni, hát ismét fölkeltem, az ablakhoz mentem és kinéztem rajta. A köd ezalatt terjedt, már egészen közel volt a házhoz, ugy, hogy láttam, a mint szinte a falhoz tapadt és mintha loppal huzódnék föl az ablakok felé. Szegény Renfield ismét hangosabb volt, mint valaha és noha egy szót sem birtam megérteni lármájából, a hanghordozásából tisztán ki lehetett venni, hogy esdekelve könyörög valamiért. Aztán küzdelem zaját hallottam és tudtam, hogy az ápolók bánnak el szegénynyel. Annyira megrémültem, hogy visszabujtam az ágyba, fejemre huztam a paplant és fülemet bedugtam az ujjammal. Nem voltam már egy csőppet sem álmos, vagy legalább is azt gondoltam, hogy nem vagyok; de mégis el kellett aludnom, mert ezután, rosz álmokat kivéve, nem emlékszem semmire sem egészen reggelig, a mikor Jonathán fölébresztett. Még fölébredve is alig tudtam megérteni, hogy hol vagyok és hogy Jonathán az, a ki fölibém hajol. Az álmom nagyon sajátságos volt, azt gondoltam, hogy alszom és várom Jonathán visszajövetelét. Nagyon aggódtam a férjem miatt, de képtelen voltam megmozdulni. A lábam, kezem és fejem oly nehéz volt, hogy nem birtam emelni, hát aludtam tovább nyugtalanul és gondolkoztam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a levegő nehéz, nyirkos és hideg. Letoltam a paplant az arcomról és meglepetve láttam, hogy minden homályos körülöttem. A gázláng, a melyet lecsavarva égve hagytam Jonathán számára, csak egy parányi vörös szikrának látszott a ködön keresztül, a mely mind sürübben ömlött a szobába. Ekkor eszembe jutott, hogy tán nyitva hagytam az ablakot, mikor lefeküdtem. Szerettem volna fölkelni, hogy megnézzem, de tagjaim sulyosak voltak, mint az ólom és az akaratom is tehetlenül zsibadt volt. Hát csak feküdtem és türtem tovább. Behunytam a szememet, de a szemhéjamon keresztül is láttam. Csodálatos, hogy az ember álmában, mire nem képes és mily nagyszerüen képzelődik. A köd mind sürübb és sürübb lett és most már azt is tudtam, hogy hogyan jött be. Mert jól láttam, mintha füst vagy forró viznek a párája volna, nem az ablakon, de a csukott ajtó eresztékein keresztül a szobába tódulni. Folyton sürüsödött, mig végre mintegy álló felhő oszlopba verődött őssze, a melynek a tetején keresztül a gázlámpát mintegy vörös szemet láttam pislogni.
Minden forogni látszott velem, a felhőoszloppal együtt, a mely a szoba közepén forgott, mig a tetején pislogó gáz ketté nem oszlott és két vörös szem képében rám nem szegződött a ködön keresztül, épp mint a Lucy által egy pillanatnyi önkivületében emlitett két vörös szem, midőn egy izben a lemenő nap fénye a temető templomának ablakaiból verődött vissza. Ekkor rémülettel eszméltem arra, hogy épp igy látta Jonathán is azokat a rettenetes asszonyokat, a holdfényben gomolygó, ködből élő testté válni. És azt hiszem, hogy álmomban el kellett ájulnom az irtózattól, mert ezentul minden sötétségbe merült körülöttem. Képzeletem végső őntudatos erőlködése elájulásom pillanatában, még egy kisértetiesen fehér arcot mutatott, mely a ködből kiválva, felém hajolt. Őrizkednem kell az ilyen borzalmas álmoktól, mert az embernek az esze is megbomolhat tőlük. Megkérném Van Helsinget vagy Seward doktort, hogy adjanak valami altatót, de félek, hogy nyugtalankodni találnának miattam. Az éjjel iparkodni fogok jól aludni, ha nem sikerül, holnap egy adag chlorált kérek tőlük, hisz egyszer csak nem árt és legalább jól elalszom tőle. Az elmult éjszaka jobban kifárasztott, mint ha egyáltalán nem aludtam volna.
Okt. 2.
10 óra este. A mult éjjel aludtam, de nem álmodtam, jól kellett aludnom, mert Jonathán lefekvése sem ébresztett föl, de az álom egy csöppet sem üditett, mert ma rettenetesen gyöngének és kedvetlennek éreztem magamat. Az egész napot olvasva vagy szunnyadozva töltöttem, délután Renfield ur kéretett, hogy nem látogatnám-e meg. Szegény ember nagyon gyöngéd volt és a mikor eljöttem tőle, megcsókolta a kezemet és azt mondta, hogy Isten áldjon meg. Modora valahogy nagyon meginditott és folyton sirnom kell, ha rágondolok. Ez egy ujabb gyöngeség, a melyet igyekeznem kell leküzdeni. Jonathán kétségbeesnék, ha tudná, hogy annyit sirdogálok. Ő és a többiek csak ebédre jöttek haza, mind kifáradtan. Én megtettem, a mit csak tehettem a fölviditásukra és ez magamnak is jól esett, mert egészen elfelejtettem, hogy milyen gyönge vagyok. Ebéd után engem aludni küldtek, ők pedig a füstölőbe mentek szivarozás ürügye alatt, de én jól tudom, hogy a nap eseményeit akarták megbeszélni. Jonathán modorából láttam, hogy fontos közleni valója van. Én nem voltam olyan álmos, mint a milyen szerettem volna lenni, hát mégis megkértem Seward drtort, hogy adjon valami kis altatót, mert nem tudok jól aludni. Ő nagyon szivesen készitett valami kis orvosságot, mit megitatott velem, mondván, hogy nem fog megártani, mert igen gyöngére készitettem. Én megittam és most várom az álmot, mely lassan közeledik. Reméllem, hogy nem tettem rosszul, mert most, hogy az álmosság kezd meglepni, egy ujabb félelmem támad. Hátha nem helyesen tettem, hogy megfosztottam magamat a fölébredés lehetőségétől, hátha majd szeretnék fölébredni és nem tudok, de itt az álom. Jó éjt!