XX.
Harker Jonathán naplója.
Október 1. este. Elhajtattam Walworthba és megtaláltam a keresett fuvarosok egyikét Smollet Józsefet, ingujjban a teáját egy bögréből iszogatva. Tisztességes jóravaló embernek, megbizható derék munkásnak látszott. Mindenre vissza tudott emlékezni, a faládákat illetőleg, és egy csudálatos szamárfülekkel tele zsebkönyvéből, a melyet valahonnan előkaparázott, pontosan le tudta diktálni a rendeltetésük helyét. Azt mondta, hogy hatot szállitott el egyszerre egy fuvarral Carfaxból és Chicksand-utca 197 szám alá vitte; a másik hatot pedig Jamaica fasorba vitte Bermondsey külvárosba. Ha a grófnak az volt a szándéka, hogy egész London területén szórja szét kisérteties pihenőit, ekkor ez a két hely nyilván csak az első stáció volt, a honnan ismét másokkal odébb szállittatja őket. Azt kérdeztem még a fuvarostól, hogy meg tudná-e mondani, hogy több ládát nem-e szállitottak el azóta Carfaxból. Azt felelte, hogy: „de biz ezelőtt négy nappal a korcsmában hallottam, a mint egy Bloxam nevü ember beszélte, hogy ritka ronda munkával volt megbizva egy düledező régi kastélyban, Purfbetben. Már pedig nem sok olyan ház van azon a tájon, hát lehet, hogy Bloxam Samu is tudna valamit mondani az urnak.“ – Kérdeztem, hogy meg tudná-e mondani, hogy hol találnám azt az embert és hogy szivesen adnám párját annak az aranynak, a mivel beszélgetésünket kezdtük, ha annak az embernek pontos cimét meg tudná nekem szerezni. Emberem egy kortyintással nyelte le teáját és fölkelve, azt mondta, hogy „rögvest elindulok a keresésére.“ Az ajtóban azonban megállt és igy szólt:
– De minek tartóztatnám a nagyságos urat olyan sokáig itten. Ki tudja, mikor találom meg emberünket. De ha egy levélboritékot hagyna itt az adreszával meg egy levélbélyeggel rajta, ha megtudom, hogy hol találhatja meg Bloxam Samu pajtást, ozt még ma este postára teszem a levelet.
Ez okosan volt kifundálva, hát elküldtük az egyik gyerekét egy hatossal, hogy vegyen rajta levélpapirost és boritékot, az aprópénzen pedig cukrot magának. A mikor visszajött, ráirtam cimemet a boritékra, bélyeget tettem rá még egyszer megigértettem magamnak Smollet barátommal, hogy okvetetlen elküldi, ha megtalálja Bloxam Samu cimét és hazafelé indultam. Most már nyomon vagyunk. Nagyon fáradt vagyok ma este és nagyon álmos. Minna mélyen alszik, de nagyon sápadt és a szeme olyan, mintha sirt volna. Szegény drágám, bizonyosan izgatja, hogy semmit sem tud és kétszeresen aggódik értem és a többiekért is. De azért nem szabad ellágyulnom és még csak céloznom sem szabad a dologra. Különben ez nem is olyan nehéz, mint gondoltam, mert Minna is nagyon zárkózott lett erre a dologra nézve és nem beszélt a grófról és cselekedeteiről csak egyetlen egyszer sem, a mióta tudattuk vele határozatunkat.
Október 2. este.
Egy hosszu, fárasztó és izgató napom volt. Az első póstával reggel megkaptam a levelem, benne ceruzával, jó nagy öreg betükkel volt irva:
– Bloxam Samu, Bartel-utca 4. Welworth.
Még ágyban kaptam a levelet és fölkeltem, a nélkül, hogy Minnát fölköltöttem volna. Nagyon kimerültnek, sápadtnak és álmosnak látszott, szinte betegnek. Föltettem magamban, hogy nem hagyom fölkelni és ha hazajöttem, intézkedni fogok, hogy visszatérhessen Exeterbe. Jobb lesz neki otthon rendes napi foglalkozásával szórakozni, mint itt köztünk lenni, de semmit meg nem tudni. Seward doktorral egy percre találkoztam és megmondtam neki, hogy hova megyek és hogy azonnal sietek vissza, mihelyt megtudtam valamit. Welworthba hajtattam és némi kereséssel ráakadtam a jelzett házra. Ott azt mondták, hogy Bloxem Samu egy épülőfélben levő gyárnak fuvarosa. Oda is elmentem utána és sok utánjárással és még több borravalóval végre sikerült őt kihalászni a munkások tömegéből. Mikor megmagyaráztam neki, hogy szivesen fizetek a kért fölvilágositásért és mindjárt foglalót is adtam neki, nem kérette magát, de elmondta, hogy kétszer fordult szekérrel Carfax és egy ház közt Piccadilly-ben és kilenc nagy ládát fuvarozott az egyik helyről a másikra – „még pedig fene nehezek voltak.“ Kérdeztem tőle, hogy meg tudná-e mondani a házszámot Piccadillyben, a mire igy felelt:
– Már én biz a számot elfeledtem uram, de nem messze volt egy nagy fehér templomtól. A ház maga egy ócska poros fészek, ámbátor nem olyan rémletes poros, mint az, a honnan azokat a fene nehéz ládákat elhoztam.
– Hogyan jutott be a házakba, ha mind a kettő lakatlan?
– Ott várt rám Carfaxban az az öreg ur, a ki megfogadott a munkára. Ő maga segitette a ládákat is fölrakni a szekérre. Akármi legyek, ha nem a legerősebb ember volt, a ki valaha elém került, pedig öreg legény ám már, fehér bajuszszal, ozt oly vékony dongáju, hogy még tán árnyékot sem vet az istenadta.
– Hogy megremegett bennem a lélek erre a szóra!
– Hát a Piccadillyi házba hogy jutott be? – kérdeztem tovább.
– Hát oda is ő eresztett be. Előbb kellett neki oda érni, mert a mikor becsengettem, ő nyitott ajtót és megint maga segitett leszedni és becipelni a ládákat a csarnokba.
– Mind a kilencet?
– Mind; ötöt hoztam az első, négyet a második fuvarral.
– És a ládákat a csarnokban hagyták?
– Ott a; tágas, nagy csarnok volt és egyéb sem volt benne.
– És kulcsot egyáltalán nem is kapott kézhez?
– Még csak nem is láttam. Az öreg ur nyitotta és csukta az ajtót, a mikor jöttem-mentem.
– És nem bir a ház számára emlékezni?
– Nem én uram. Hanem azért könnyen megtalálhatja. Nagyon magas, széles kőpárkánynyal és erkélylyel, rajta meg keskeny magas lépcsővel az ajtaja előtt. Magam is azt gondoltam, hogy ilyen magyarázat után csak ráakadok a házra, hát megfizettem barátomnak az értesitéseit és elindultam Piccadilly felé. Egy ujabb kinos fölfedezés volt, hogy a gróf maga is képes a ládái elszállitásával foglalkozni. A Piccadilly cirkusznál elküldtem a kocsimat és gyalog mentem tovább, csakhamar megtalálva a leirt házat, a gróf legujabb buvó helyét. A ház régóta lakatlannak látszott, az ablakok szinte meg voltak vakulva a portól, az ablak rámák és ajtók elfeketedve az időtől, a vasrészekről lekopott a festék. A ház nemrég még eladó vagy kiadó lehetett, mert az erkélyen látható a kitépett hirdető cédulának rozoga rámája. Sokért nem adtam volna, ha a cédulát jó állapotban találom, mert erről esetleg ráakadtam volna a ház tulajdonosára. Minthogy a ház elején nem tudtam meg semmit sem, megkerültem, hogy talán ott találok valakit, a ki fölvilágositással szolgálhatna. A piccadilli házak mögötti térségen élénk volt az élet. Az ott dolgozó és őgyelgő lovászok közül egy-kettőtől tudakoltam, hogy nem tudnak-e valamit az üres házról. Az egyik azt mondta, hogy hallotta, hogy nem rég vették meg, de azt nem tudta megmondani, hogy kicsoda. De arra még emlékezett, hogy a mikor a hirdető cédula még ép volt, arra menet akárhányszor, elolvasta rajta, hogy Mitchell és fiai közvetitő cég kinálja a házat. Hát talán azoknál megtudhatnám, a mire kiváncsi vagyok. Megköszöntem a szives fölvilágositást és odébb álltam. Már sötétedni kezdett, hát nem volt vesztegetni való időm. Egy utba eső klubban megkerestem a Mitchell és fiai cég cimét a cimnaptárban és csakhamar Sackville utcai irodájukban kopogtattam.
Az uri ember, a ki fogadott, föltünően szives modoru, de a milyen szives, épp oly zárkózott volt. Mihelyt megmondta, hogy a piccadilli ház már el van adva, azt gondolta, hogy a dolog ezzel el is van intézve. Midőn azt kérdeztem tőle, hogy ki vette meg, nagyra nyitott szemmel csak annyit felelt.
– A ház el van adva, uram!
– Bocsásson meg uram – mondtam én az övéhez hasonló udvariassággal, de nekem különös okom van megtudni, hogy ki vette meg a házat.
– Én pedig nem mondhatom meg. A Mitchell és fiai cég nem szokta elárulni a klienseinek az ügyeit.
– Az önök kliensei, uram, boldogok, hogy ilyen biztos kézben vannak érdekeik. Különben én magam is céhbeli vagyok. Ezzel átadtam neki a névjegyemet. – Ebben az esetben sem puszta kiváncsiságból tudakozódom, de lord Godalming megbizásából, a ki tudni szeretne egyet-mást a házról, a mely nemrégiben az ő tudomása szerint még eladó volt. – Eme szavakra kissé megenyhült a kollega s igy szólt:
– Igen szivesen kötelezném le önt és kiváltképpen lord Godalmingot, Harker ur. Ha lesz szives itt hagyni ő lordsága cimét, konzultálni fogom társamat és ha csak lehet, még az esti postával megadom a kivánt felvilágositást.
Ezzel be kellett érnem, átadtam tehát dr. Seward lakcimét és ott hagytam zárkózott kollegámat és siettem haza.
A többieket már mind otthon találtam. Minna bágyadt volt és sápadtnak látszott, de minden erejével azon iparkodott, hogy frisnek és jókedvünek lássék. A szivem vérzik, hogy titkolóznom kell előtte és ennélfogva nyugtalanitanom őt. Hála Istennek, hogy ez az utolsó éjszaka, holnap rajta leszek, hogy hazaküldjem.
A többieknek sem szólhattam aznapi fölfedezéseimről, a mig magunkra nem maradtunk. Minnát a szobájába kisértem és meghagytam, hogy feküdjék le. Szegényke sokkal gyöngédebb volt hozzám, mint bármikor és ugy csüngött rajtam, mintha vissza szeretne tartani; de nagyon sok volt a megbeszélni valóm, hát el kellett jönnöm.
A többieket a könyvtár szobában találtam a kandalló tüze körül. Mikor elvégeztem közléseimet, Van Helsing igy szólt:
– Ez nagy munka volt Jonathán barátom. Kétségtelen, hogy nyomán vagyunk a hiányzó ládáknak, ha abban a házban találjuk őket, akkor föladatunk közeledik a végéhez. De, ha még hiányoznak onnan is, tovább kell keresnünk, mig valamennyit megtaláljuk. Akkor aztán az igazi halálába kergetjük a nyomorultat. Egy darabig mind némán ültünk, egyszerre csak Morris szólalt meg:
– Mondjátok csak! Hogy fogunk bejutni abba a házba?
– Ahogy a másikba jutottunk, felelte Godalming lord gyorsan.
– Csakhogy ez egészen más Artur. Mi betörtünk Karfaxba, de éjnek idején egy fallal köritett park védelmében. De egészen más dolog ám, egy piccadilli házba betörni, akár éjjel, akár nappal. Én megvallom, hogy fogalmam sincs róla, hogy hogyan jussunk oda be, hacsak az ágenstől nem kapunk valami féle kulcsot. Különben ezt majd meg tudjuk a leveléből, a melyet neked fog irni reggel.
– Godalming lord felállott és össze ráncolt homlokkal kezdett a szobában föl és alá járni. Egyszerre csak hirtelen megállva szólott:
– Quinceinek igaza van, ez a betöréses mesterség komoly kezd lenni. Egyszer csak sikerült, de ezuttal nem tudom, mi lesz, ha csak a gróf kulcsos kosarát meg nem szerezzük valahogy.
Minthogy semmit sem csinálhattunk reggel előtt és várnunk is kellett, mig Godalming hirt kap Mitchel és társától, elhatároztuk, hogy reggeli előtt nem kezdünk semmibe sem. Egy darabig még együtt voltunk és füstöltünk a dolgot minden oldalról megvitatva. Én a napló jegyzeteimet fejeztem be. Nagyon álmos vagyok és megyek aludni…
Még egy sort. Minna mélyen alszik és a lélegzete rendes. A homloka össze van ráncolva, mintha még álmában is gondolkoznék. Még mindig nagyon sápadt, de nem látszik olyan nagyon kimerültnek, mint reggel. No de holnap mindez jóra fordul és ő jól fogja érezni magát otthon Exeterben. Óh, de milyen álmos vagyok!
Seward doktor naplója.
Október 1.
Már ismét nem tudok eligazodni Renfilden. A hangulata oly gyorsan változik, hogy alig birom a változatait követni. Ma reggel, midőn azután, hogy Van Helsinggel oly kurtán bánt el, nála jártam, a modora olyan volt, mintha a végzetnek parancsolna. Nem törődött semmivel sem, a mik körülötte történnek a földön. A felhőkben járt és onnan nézte le apró gyöngeségeinket és szükségeinket. Én azt gondoltam, hogy fölhasználom az alkalmat tán megtudhatók tőle valamit, hát kérdeztem:
– Hát mi van mostanában a legyekkel?
– Ő fölényesen mosolygott, a mint felelt:
– A légy, jó uram, csapongásában meglepő hasonlatosságot árul el a lepkével. A lepkét pedig már a régiek a lélek jelképe gyanánt tisztelték.
– Oh, hát most már talán lelkekre is vadászik, mi?
– Oh nem! Oh nem! Nekem nem kellenek lelkek. Élet kell nekem csupán. De hát ezzel is rendben vagyok most már. Megvan minden, a mit kivántam.
– Ugy hát rendben van az élettel és nem kiván lelkeket? És miért nem? Ezt a kérdést hirtelen és egy kissé nyersen intéztem hozzá, hogy zavarba hozzam, a mi sikerült is. Rögtön visszaesett régi alázatos modorába, mélyen meghajolt előttem és hizelkedve mondta:
– Nem kell nekem semmiféle lélek sem, igazán, igazán, hogy nem kell. Nem tudnám hasznát venni, ha megkapnám is; igazán semmi hasznom sem lenne belőle. Nem tudnám sem megenni, sem meg…“ Hirtelen elhallgatott és a régi ravasz kifejezés suhant végig az arcán, mint a szellő a tó tükre fölött. – És tudja doktor, a mi az életet illeti, hát mi is az végre? Ha megvan mindene, a mit kiván és tudja, hogy soha többé szükséget nem fog szenvedni – ennyi az egész. Nekem vannak barátaim – nagyon jó barátaim – mint például ön is Seward doktor; – ezt kimondhatatlanul kaján mosolygással mondta – és tudom, hogy soha sem fogok az élet nélkülözhetetlen föltételeiben szükölködni.
Ez után konok hallgatásba merült és nem lehetett többé egy szót sem kivenni belőle. Egy sereg hiába való kisérlet után, látva rosz kedvét, otthagytam őt.
Későbben a nap folyamán értem küldött. Rendes körülmények között nem mentem volna különös ok nélkül, de mostanában annyira érdekel, hogy szivesen lefáradtam hozzá. A szobája közepén egy zsámolyon ülve találtam. Mikor beléptem, azonnal megszólalt, mintha készen várta volna jöttömet:
– Nekem nem kell semmiféle lélek sem! – mondta halk, gyenge hangon, mintha ez a dolog azóta is mindig gyötörte volna. Én föl akarván használni hangulatát, igy szóltam hozzá:
– Maga persze csak az életet szereti, magának csak élet kell?
– Oh igen! De ezzel rendben volnék; nem szükséges, hogy ezen aggódjék!
– De – kérdeztem tőle, – hogyan akarja megkapni az életet a nélkül, hogy a lelket is meg ne kapná. – Ez mintha egy kissé gondolkozóba ejtette volna, hát folytattam:
– No ugyan jó dolga lesz valamikor, mondhatom, ha már majd ott kint röpköd az ürben, ha annak a sok ezer légynek, póknak, madárnak és macskának a lelke mind körülötte fog zümmögni, csicseregni és nyávogni. Hisz tudja, hogy az életüket vette, hát most a lelküket is el kell türnie! – Ez annyira megragadta képzeletét, hogy bedugta fülét az ujjával és behunyta a szemét, szorosan összehuzva, mint a kis gyermekek szokták, mikor szappannal mosdatják őket. Volt valami szomoruan megható az arcában, a mely egyben leckével is szolgált nekem, mert mutatta, hogy az, a ki előttem van gyermek – gyermek csupán, noha vonásai hervadtak és borotválatlan állán fehér a sörte. Meg akartam nyugtatni, hát jó hangosan kérdeztem, hogy bedugott fülével is meghallja:
– Nem szeretne egy kis cukrot, hogy megint becsalja a legyeket vele?
– Ő egyszeriben, mintha fölébredt volna, a fejét rázta. Nevetve felelte:
– Nem kell! A legyek egyáltalán nem sokat érnek! – Egy kis szünet után hozzátette. – Hanem azért még sem szeretném, ha a lelkük körülöttem dongana.
– Vagy pókot – kérdeztem tovább.
– Fütyülök a pókjaira! Mi hasznát venném a pókoknak? Nincs azokon a mit az ember megegyék vagy meg… ismét hirtelen elhallgatott, mintha tilos tárgyra tért volna.
– Lám, lám! gondoltam magamban, most már másodizben akad meg az „igyék“ szó előtt; mit jelentsen ez? Renfield mintha maga is észrevette volna, hogy ügyetlenséget követett el, sietve beszélt tovább, mintha a figyelmemet el akarná terelni róla.
– Most már egyáltalán nem törődöm az effélékkel. Tul vagyok az ilyen ostobaságokon. Ennél sokkal nagyobb dologra várok.
– Ne mondja, feleltem neki. Tán csak nem kivánna egy elefántot reggelire?
– Oh, milyen nevetséges ostobaságokat beszél ön össze-vissza! – Én föl sem véve gorombaságait, tovább beszéltem.
– Szeretném tudni, – mondtam tünődve – hogy milyen lehet egy elefántnak a lelke!
– Nekem nem kell az elefánt lelke, nekem egyáltalán semmiféle lélek sem kell! – mondta Renfield. Egy darabig leverten üldögélt. Egyszer csak hirtelen, lángoló tekintettel ugrott talpra. – A pokolba veled és a lelkeiddel! – kiáltotta. Mit kinzol a lelkekkel. Nincs nekem elég gondom és bajom már is, a nélkül, hogy még lelkekkel is bajlódjam! – Oly ellenséges indulattal nézett rám, hogy én azt hittem, hogy ismét támadni készül és megfujtam a sipomat. A mint ezt meghallotta, rögtön lecsöndesült és mentegetőzve mondta:
– Bocsáson meg doktor; megfelejtkeztem magamról. Önnek nincsen szüksége segitségre. Én annyit gyötrődöm magamban, azért vagyok ilyen izgatott. Ha ön tudná, hogy mily föladat előtt állok, hogy mire kell magamat elszánnom, hát sajnálna engem, türne velem és megbocsájtana nekem. Kérem ne huzasson rám kényszerzubbonyt. Gondolkoznom kell és nem gondolkozhatom szabadon, a mikor a testem fogoly. Remélem, hogy megért engem. – Önuralma megnyugtatott, azért a mikor az ápolók jöttek, mondtam nekik, hogy nincsen baj és elmehetnek. Renfield megvárta, mig elmentek és az ajtó becsukódott és ekkor meglepő méltósággal és szelidséggel mondotta:
– Seward doktor ön igen szives volt én hozzám. Higyje el, hogy nagyon hálás vagyok önnek! – Én jónak láttam őt ebben a jó hangulatban hagyni és eljöttem tőle. Van valami ennek az embernek az állapotában, a mi gondolkozóba ejt.
Először is két izben elakadt és nem akarta a szót „inni“ kiejteni.
Aztán retteg a gondolattól, hogy valaminek a lelkével terheltessék.
Végre nem fél attól, hogy jövőben megszorulna „élet“ dolgában.
Megveti az alacsonyabb rendü életet, noha ezeknek a lelkeitől is retteg.
Logikusan mindeme dolgok egyet bizonyitanak! Valamely módon bizonyosra veszi, hogy valamely magasabb rendü életet nyer el. De retteg a következményétől – a lélek terhétől, Tehát emberi életre vágyik!
És honnan a bizonyossága?
– Könyörületes Isten! a gróf jelent meg neki és valamely ujabb borzalomra lehetünk elkészülve!
Későbben. Mikor már a betegeket végig jártam, fölkerestem Van Helsinget és közöltem vele gyanumat. Ő nagyon elkomolyodott és egy ideig gondolkozott, aztán kért, hogy vinnem Renfieldhez. Megtettem. Mikor az ajtaja elé értünk, hallottuk, hogy betegünk vigan dalolász, mint régente ezelőtt szokott. Mikor beléptünk, ámulva láttuk, hogy cukrot szórt az ablakába, a melyen csak ugy tódultak be az ősztől elgyöngült legyek. Megpróbáltuk vele előbbeni beszélgetésünkre terelni a szót, de ránk sem figyelt. Folytatta a dalolást, mintha ott sem lettünk volna. Olyan tudatlanul jöttünk el tőle, a hogy oda indultunk.
Nagyon különös a viselkedése; szemmel kell tartatnom az éjjel.
Mitchell és társa levele Lord Godalmingnek.
Okt. 1.
Milord
Mindig szerencséseknek fogjuk magunkat tartani, ha valamely kivánságának eleget tehetünk. Van szerencsénk Lordságodnak Harker Jonathán ur által tolmácsolt kérdésére a következő fölvilágositást adni, a piccadilly-i 347. sz. ház adás-vevését illetőleg. Eladók a boldogult Winter Arkibald végrehajtói. Vevője egy külföldi mágnás De Ville gróf, a ki készpénzzel fizette ki a vételárt. Ezen kivül semmit sem tudunk róla.
Ezzel maradtunk Lordságodnak alázatos szolgái
Mitchell és t.
Seward doktor naplója.
Okt. 2.
Egy embert állitottam a mult éjjel a folyosóra és meghagytam neki, hogy figyeljen minden neszre, a melyet Renfield szobájából hallana és hogy azonnal hivjon engem, ha valami szokatlanságot tapasztalna. Estebéd után, mikor mind együtt voltunk a könytárszoba kandallója körül – Harkernét kivéve, a kit aludni küldtünk – a napi eseményeket és fölfedezéseket vitattuk meg. Harker volt az egyetlen, a ki valamely eredményt tudott fölmutatni és mi telve vagyunk reménynyel, hogy a nyom, a melyre akadtunk, célhoz visz bennünket.
Mielőtt lefeküdtem volna, még egyszer lementem Renfield szobájához és benéztem hozzá a megfigyelésre szánt nyiláson keresztül.
Mélyen aludt és a melle rendesen emelkedett és esett a lélegzetével.
Ma reggel kirendelt emberem hirül hozta, hogy éjfél után a beteg nyugtalankodni kezdett és folyton hangosan imádkozott. Én kérdeztem tőle, hogy ez volt-e minden és ő azt felelte, hogy ez volt minden, a mit hallott. A modorában annyira gyanusnak tetszett valami, hogy egyenesen megkérdeztem tőle, hogy nem aludt-e el. Ő tagadta, hogy aludt volna, de annyit bevallott, hogy szunyókált. Igazán rettenetes, hogy még a férfiak is ilyen megbizhatatlanok.
Ma Harker ismét a fölfedezett nyomot követi. Artur és Morris pedig lovak után járnak. Artur gondolata volt, hogy jó lesz lovakat készen tartani, mert ha megkapjuk a keresett információt, nem lesz vesztegetni való időnk. Sterilizálnunk kell a nap nyugta és kelte közt a gróf által inportált földet mind, hogy ne maradjon neki buvó és pihenő helye. Van Helsing a Britisch muzeumba ment, a régi doktorok könyveit kutatni. A régiek, azt mondja, számon tartottak olyan dolgokat, a melyeket követőik nem fogadtak el és a professzor demonok és boszorkányok ellen való szerek után kutat náluk, a melyeknek, talán később, magunk is hasznát vehetjük.
Néha bizony azt gondolom, hogy valamennyien meg vagyunk bolondulva és hogy egyszer csak kényszer zubbonyban fogunk az eszünkre térni.
Később. – Ismét találkoztunk. Végre mintha csakugyan a helyes nyomon volnánk és holnapi munkánk, talán már a végnek a kezdete leszen. Szeretném tudni, hogy Renfieldnek a nyugalma összefügg-e valamiféleképpen ezzel. Hangulatai oly pontosan követték a gróf cselekedeteit, hogy tán valamely szubtilis módon megérzi a szörnyeteg bekövetkező pusztulását. Most legalább látszólag tökéletesen nyugodtnak mutatkozik… Vajjon csakugyan az-e? – Ez a vad sikoltás mintha az ő szobájából jött volna…
Az ápoló rohanva tört a szobámba és azt mondta, hogy Renfieldet valamely baleset érte. Sikoltani hallotta és mikor bement hozzá, a földön fekve találta, arcával a padlónak fordulva nagy vértócsában. Megyek le…