XXI.
Seward doktor naplója.
Október 3.
Hadd jegyzek pontosan mindent, a mi történt a legutóbbi jegyzetem óta. A legkisebb részletet sem szabad elfelejtenem, a mire csak emlékezni birok.
Midőn Renfield szobájába értem, csakugyan a padlón egy vértocsában fekve találtam őt, a mint meg akartam mozditani, azonnal kitünt, hogy borzasztó sérüléseket kellett szenvednie. Az arcát megforditva, láttam, hogy iszonyuan össze van törve, mintha a padlóhoz verték volna. Az arcán ejtett sebekből eredt a vértócsa. Az ápoló, a ki mellette térdelt, azt mondotta, a mikor a testét megforditottuk:
– Én azt hiszem uram, hogy a gerince van eltörve. Nézze csak a jobb karja és a lába és az arcának a jobb oldala is, mintha teljesen szélütött volna. Én azt mondtam neki, siessen Van Helsing drhoz és kérje meg, hogy azonnal jőjjön ide. Szükségem van rá, de pillanatnyi késedelem nélkül, emberem elszaladt és néhány perc mulva ott termett a professzor hálókabátban, papucscsal a lábán. Mikor meglátta Renfildet a padlon, egy pillanatig élesen rá nézett, aztán felém fordult. Azt hiszem, a szememből olvasta ki a gondolatomat, mert egész nyugodtan, az ápoló füleinek szánva mondta; –
– Ah mily sajnos baleset! Nagyon gondos ápolás és nagy figyelemre lesz szüksége. Én magam fogok önnel maradni, de előbb felöltözöm. Ha ön addig itt marad, néhány pillanat mulva visszatérek.
A beteg hörögve lélegzett és könnyü volt látni, hogy valamely borzasztó belső sérülést szenvedett. Van Helsing bámulatos gyorsasággal tért vissza orvosi müszereket hozva egy tokban. Már nyilván gondolkozott és el volt határozva, mert alighogy a betegre nézett a fülembe sugta:
– Küldje el az ápolót. Egyedül kell a beteggel lennünk, ha az operáció után magához tér! Én hát igy szóltam az ápolónak:
– Azt hiszem, hogy most már mehet Simmons, egyelőré megtettünk mindent, a mit tehettünk. Jobb lesz, ha körüljárja egy kicsit az intézetet, a mig Van Helsing doktor az operációt végzi. Azonnal tudassa velem, ha valahol valami szokatlant tapasztalna.
Az ápoló távozott és mi ketten alaposan megvizsgáltuk a beteget. Az arcon ejtett sebzés felületesnek látszott, a legsulyosabb volt egy horpadás a koponyán. A professzor egy pillanatig gondolkozott, aztán igy szólt:
– Meg kell szabaditanunk az agyát a nyomástól, a vérzés sebessége bizonyitja sérülése sulyosságát. Az egész agyát elfutja nemsokára a vér, gyorsan kell a lékeléshez látnunk, nehogy késő legyen. – A mig beszélt, halk kopogást hallottunk az ajtón. Oda mentem és kinyitottam. Artur és Morris álltak a folyosón papucsban és hálóköntösben. Artur szólalt meg:
– Hallottam, a mint az embere Van Helsinget felköltötte és valami balesetről beszélt. Hát hamar felköltöttem Morrist, hogy lejöjjünk. Bejöhetünk? Biccentettem és nyitva tartottam az ajtót, mig bejöttek, aztán bezártam ujra.
Morris, a mint meglátta a beteget a padlón és a rengeteg vért, halkan kérdezte:
– Istenem, mi történt vele? Én gyorsan megmondtam, a mit tudtam és magyaráztam neki, hogy az agylékelés után, azt hiszszük legalább, hogy rövid időre vissza fogja nyerni öntudatát. Morris, Arturral együtt az ágy szélére ült, mindannyian türelemmel figyeltünk.
– Csak addig várunk, mig meg tudjuk a legjobb pontot a lékelésre határozni, hogy gyorsan eltávolithassuk az aludt vért, mert nyilvánvaló, hogy a belső vérzés fokozódik.
A várakozás percei irtóztató hosszusággal multak. A szivem elszorult és Van Helsing arcán láttam, hogy ő is aggodalommal néz a történendők elé. Remegtem a szavaktól, a miket Renfield mondani fogna. Féltem még gondolkozni is. A szivem dobogását hallottam és a vérem csak ugy kalapált a halántékomban. A szegény ember lélegzete csak ugy szakadozott. Minden percben ugy látszott, hogy no most fölnyitja a szemét és szól, de egy-egy hörgő lélekzetvétellel ismét visszaesett érzéketlenségébe. A csend végre türhetetlenné vált. Társaimra néztem. Tüzes arcuk és izzadó homlokuk bizonyitotta, hogy az enyémhez hasonló kinban vannak ők is.
Végre nyilvánvalónak látszott, hogy betegünk gyorsan hanyatlik és minden pillanatban meghalhat. Én a professzora néztem és láttam, hogy ő meg az én tekintetemet keresi. Az arca ridegen merev volt, a mig szólott:
– Nem várhatunk tovább. Szavai sok életet érhetnek. Lehet, hogy még lélek is forog kockán! A füle fölött fogjuk operálni.
Szó nélkül megejtette az operációt. Néhány pillanatig a beteg még hörögve lélekzett. Végre egy olyan mély és hosszu lélegzetet vett, hogy azt hittük, a melle szakad ki tőle. A szeme hirtelen felnyilt és rémülten, tehetetlenül meredt a semmibe. Ez néhány pillanatig tartott; aztán tekintete ellágyult és ajkáról megkönnyebbült sóhaj fakadt. Ösztönszerüleg megmozdult, e közben mondva:
– Csendes leszek doktor. Mondja nekik, hogy huzzák le rólam a kényszerzubbonyt. Borzadalmas álmom volt és oly gyengének hagyott, hogy mozdulni sem birok. Mi lelte az arcomat? Olyannak érzem, mintha dagadt volna és rettenesen fáj.
– A fejét próbálta mozditani, de a szeme mintha megüvegesedett volna az erőltetésben. Van Helsing nyugodt, komoly hangon mondta neki:
– Mondja el nekünk az álmát Renfield ur. A hangját hallva a beteg, zuzott arca szinte kiderült, a mint megszólalt:
– Ah ez Van Helsing doktor. Mily jó ön, hogy itt van mellettem. Adjon egy kis vizet, az ajkam száraz; és én megpróbálom elmondani. Azt álmodtam – – elhallgatott és mintha elájult volna. Gyorsan brändit – kiáltottam Morrisznak – a dolgozó szobámban van, gyorsan; Morrisz repült és csakhamar visszatért a pálinkával egy pohárral és egy palack vizzel a kezében. Megnedvesitettük a beteg száraz ajkát, mire ő gyorsan magához tért. Szegény beteg elméje azonban mintha még öntudatlan állapotában is müködött volna, mert magához térve élesen nézett rám, kétségbeesett zavarodással arcában, a melyet soha sem fogok elfelejteni és igy szólt:
– Nem szabad magamat megcsalnom; Nem volt álom, de rideg valóság az egész. Szemét körüljártatta a szobán; a mint meglátta a két alakot türelmesen ülni az ágy szélén, folytatta a szót:
– Ha még nem tudtam volna bizonyosan, hát róluk tudnám. – Egy pillanatra lehunyta szemét, mintha össze akarná szedni gondolatait; midőn ismét fölnyitotta gyorsan és több erővel kezdett beszélni, mint eddig.
– Gyorsan, doktor, gyorsan. Meghalok! Érzem, hogy csak nehány percem van még: aztán vissza kell térnem a halálba – vagy még rosszabba! Adjon még egy kis brändit. Valamit meg kell mondanom, mielőtt meghalnék; vagy mielőtt szegény zuzott agyvelőm meghalna. Köszönöm! Akkor éjjel volt, a mikor itt hagyott, a mikor pedig ugy könyörögtem, hogy ereszszen el. Akkor nem mondhattam meg, mert éreztem, hogy kötve a nyelvem; de oly józan és ép eszü voltam akkor is, mint most – ezt az egy dolgot kivéve. A mikor elhagyott sokáig, kétségbeesetten busultam, talán órák hosszat. Aztán egyszerre csak béke szállt rám. Az agyvelőm mintha lehült volna és én tudtam, hogy hol vagyok. A kutyákat hallottam ugatni a házunk mögött, de nem ott, a hol Ő volt! – A mint beszélt, Van Helsing szeme meg sem rezdült, de kinyujtott keze az enyémmel találkozott és erősen megszoritotta. De egyébként nem árulta el magát, csak biccentett és halk hangon mondta – folytassa – Renfield tovább beszélt.
Ő az ablakhoz jött a ködben, mint már azelőtt is sokszor. De ezuttal szolid anyag volt, nem kisértet és szeme vadul tüzelt, mint a haragos férfiaké szokott. Piros szája nevetett, éles fehér foga fénylett a holdvilágban, mikor visszanézett a fákon keresztül arra felé, a hol a kutyák ugattak. Eleinte nem akartam behivni, noha tudtam, hogy szeretne bejutni, mert már régen szeretett volna. Hanem aztán elkezdett mindenfélét igérni, nem szóval, de cselekedettel.
– Hogyan? kérdezte Van Helsing.
Épp ugy, mint a hogy régente beküldte hozzám a legyeket, ha sütött a nap. Nagy, kövér legyeket, acélos, gyémántos szárnyakkal és kövér lepkéket éjjel, halálfejjel és szárcsontokkal a hátukon. Azután susogni kezdett:
– Patkányt, patkányt, patkányt, százat, ezret és milliót adok és mindegyikkel egy életet. És kutyát ennivalót és macskát is. Mind élet! Mind piros vérü! Az élet hosszu éveivel bennük és nemcsak dongó nyomorult legyeket. Én kinevettem őt, mert látni szerettem volna, hogy mire képes. A kutyák üvöltöttek, messze a sötét fák között az Ő házában. Ő az ablakhoz intett engem, én oda mentem és kinéztem és Ő fölemelte a kezét, mintha kiáltana, a nélkül, hogy szólt volna. Erre sötét tömeg lepte el a füvet, közeledve, mint a futó tüz lángja. És ekkor Ő szétháritotta a ködöt jobbra és balra és én láttam, hogy patkányok ezrei lepik el a kertet, szikrázó, vőrös fényü szemmel, mint az övé, csakhogy kisebbek. Ő fölemelte a kezét, a patkánysereg megállott és nekem ugy tetszett, mintha ő azt mondaná:
– Mind ezt az életet neked adom és még ennél sokkal többet és nagyobbat is, megszámlálhatatlan időkön keresztül is, ha leborulsz és imádni fogsz engem! És ekkor mintha egy piros felhő boritotta volna el a szememet és alig tudva, hogy mit csinálok, kinyitottam az ablakot és ezt mondtam neki: Jöjj be uram és mesterem! A patkányok eltüntek, de ő becsuszott az ablak nyiláson keresztül noha alig egy hüvelyknyire nyitottam ki, épp ugy mint a hogy a hold maga is bejött már hozzám számtalanszor a legparányibb nyiláson keresztül és egész nagyságában és pompájában állott meg az ágyam lábánál.
A hangja gyengült és én ismét megnedvesitettem az ajkát egy kis brändivel és ő folytatta; de mintha az emlékező tehetsége ezalatt tovább vitte volna, mert a történetet messzebb folytatta. Én vissza akartam őt tériteni oda, a hol ő abba hagyta, de Van Helsing sugta: – Hadd folytassa. Ne szakitsa félbe. Ő nem bir vissza menni és lehet, hogy nem is birná folytatni, ha gondolatainak a fonalát megszakitanók. A beteg folytatta:
– Egész nap vártam, hogy halljak felőle, de nem küldött semmit sem, még csak egy dongó legyet sem és mire a hold fölkelt, már erősen haragudtam rá. Mikor besiklott az ablakon keresztül, noha be volt csukva és még csak nem is kopogott, teljesen fölháborodtam. Ő kigunyolt és fehér arca égő vörös szemével kajánul meredt rám a ködön keresztül és ugy tett, mintha az egész hely az övé volna és én senki sem volnék benne. Még csak a szaga sem volt olyan, mint máskor, a mikor elhaladt mellettem. Nem birtam visszatartani. Ugy rémlett, mintha Harkerné jött volna a szobámba.
Az ágyon ülő két férfi fölkelt és közelebb jött, hogy jobban halljon, de ugy, hogy a beteg ne láthassa őket. Némán maradtak mind a ketten. A professzor megriadt, az arca még zordabb és ridegebb lett. Renfield semmire sem ügyelve, tovább beszélt.
Mikor Harkerné asszony ma délután meglátogatott, már nem volt többé a régi, erre mi valamennyien megmozdultunk, de egyikünk sem szólott. A beteg folytatta:
– Én nem tudtam, hogy itt van nálam, a mig meg nem szólalt, de már nem volt olyan, mint azelőtt. Én nem törődöm a sápadt asszonyokkal, én csak akkor szeretem, ha sok a piros vérük és az övé mintha mind elfolyt volna. De akkor nem jutott mindjárt eszembe. Csak mikor már elment, elkezdtem gondolkozni és dühössé tett a tudat, hogy Ő szipolyozta ki az életet belőle. – Én éreztem, hogy mindenki megremeg, csak ugy, mint én, de egyébként csöndesen maradtunk – Azért, a mikor ma este eljött, már készen vártam őt. Láttam, a mikor a köd besiklott és szorosan megmarkoltam. Sokszor hallottam, hogy az őrültek szertelenül erősek és minthogy tudtam, hogy én is őrült vagyok – néha legalább az vagyok – elhatároztam, hogy hasznát veszem az erőmnek. Mondhatom, hogy ő is megérezte, mert ki kellett jönnie a ködből, hogy birokra keljen velem. Én szorosan fogtam és azt gondoltam, hogy le kell győznöm, mert nem akartam, hogy még többet szivjon el, annak az édes asszonynak az életéből – mindaddig, a mig a szemét nem láttam. De a szeme az keresztülfurt és gyönge lettem tőle, mint a viz. Kisiklott a kezeim közül és a mikor belé kapaszkodtam, felkapott és a földhöz vágott. Piros felhő volt előttem és dörgéshez hasonló zajt hallottam és a köd mintha az ajtó alatt huzódott volna el. – Renfield hangja elhalt, lélegzete hörgésre vált. Van Helsing fölállott.
– Most már tudjuk a legrosszabbat, – szólt. – Ő itt van és tudjuk a szándékát. Talán még nem késő. Fegyverkezzünk föl, mint az elmult éjjelen, de ne veszitsünk időt; egy percünk sincs veszteni való. Mind elsiettünk és szobánkban magunkhoz vettük a gróf házában használt dolgokat. A professzorral minden vele volt és ő, mikor a folyosón találkoztunk, igy szólt:
– Vigyázzatok barátaim, nem közönséges ellenséggel van dolgunk. Óh, hogy annak az édes asszonynak kellett szenvedni!
Elhallgatott, a hangja megcsuklott. Nem tudom, hogy a saját szivemben a harag, vagy a rémület volt nagyobb.
Harkerék ajtaja előtt megálltunk. Artur és Morris visszahuzódtak és az utóbbi mondta:
– Megzavarjuk őt?
– Meg kell – felelte Van Helsing zordan. Ha az ajtó be lenne zárva, hát be kell törnünk.
– Hátha nagyon meg talál ijedni? Szokatlan dolog egy hölgy szobájába törni.
– Önnek mindig igaza van, de itt élet és halálról van szó. Minden szoba egyforma az orvos előtt, de még ha nem volna is, ez éjjel ugy kell lenni. Barátom John, ha megfogom és forditom a kilincset és az ajtó nem nyilik, vesse neki a vállát és feszitse és önök is barátaim. No most!
A mint ezt mondta, megnyomta a kilincset, de az ajtó nem nyilott. Mi neki dültünk, egy roppanással kitárult és mi csak nem ugy estünk be a szobába. A professzor tényleg el is esett és én rajta keresztül láttam a szobába, a mig ő föltápászkodott. A mit láttam, megdermesztett. Éreztem, hogy a hajam, mint a sörte ágaskodik föl és a szivem verése elállt.
A holdfény oly erős volt, hogy a sárga függönyön keresztül is látni lehetett világánál a szobában. Az ágyon az ablak mellett Harker Jonathán feküdt, az arca ki volt gyulva és zihálva lélegzett, mint a ki sulyos álomba van merülve. Az ágy innenső szélén, kifelé fordulva, a felesége fehér hálóruhás alakja térdelt. Mellette állott egy magas vékony termetü férfi feketébe öltözve. Az arca el volt forditva tőlünk, de azért, a mint megláttuk, megismertük benne a grófot – még a homlokán levő sebhely sem hiányzott róla. Bal kezével szorosan fogta Harkerné mind a két kezét, karhosszára feszesen kinyujtva őket, jobb kezével pedig nyakszirten fogta a fejét, lenyomva vele a saját keblére. Az asszony fehér hálóköntöse be volt piszkolva vérrel és egy vékony véres sugár csöpögött le végig a férfi puszta mellén, a mely föltépett ruháján keresztül látszott. Mikor a szobába értünk, a gróf felénk forditotta az arcát és pokoli tekintetét ránk szögezte. Szeme vörösen lángolt a démoni szenvedélytől, egyenes fehér orrának tágra nyilt cimpái remegtek és fehér éles foga, duzzadt vértől csepegő piros ajka mögött, csattogott mint valami vadállaté. Egyetlen mozdulattal visszalökte áldozatát az ágyra, megfordult és nekünk ugrott. De a professzor azalatt lábra állt és feléje tartotta a papirba burkolt szentelt ostyát. A gróf hirtelen megállt, mint szegény Lucy a sirbolt előtt és visszahuzódott. Mind hátrább és hátrább huzódott, a mint mi, fölemelt feszülettel, közeledtünk feléje. A holdvilág hirtelen elsötétült, nagy fekete felhő huzódott rajta keresztül és mire Morris a gázlángot meggyujtotta, nem láttunk egyebet egy kevés ködnél. Ez is, a mint néztük, a becsapódott ajtó alatt huzódott kifelé. Van Helsing, Artur és én Harkerné felé indultunk, a ki ezalatt magához tért és oly vadul, fülszaggatón, kétségbeesetten sikoltott, hogy halálom napjáig nem fogom elfelejteni ezt a hangot. Néhány percig ugy maradt, a hogyan a gróf odadobta, tehetetlenül. Az arca kisértetiesen sápadt volt és sápadtságát még föltünővé tette az ajkát és állát beszennyező vér; a torkából is vékony sugárban folyt a vér. A szeme zavaros volt az irtózattól. Végre arcát szegény, megzuzott kezébe rejtette, a melyen most is látszott a gróf erőszakos szoritásának a piros nyoma és halkan, keservesen jajgatni kezdett. Van Helsing odament és szépen letakarta a paplanával, mig Artur, egy percig kétségbeesetten kémlelve az arcát, elfordult és kiszaladt a szobából. Van Helsing sugta nekem:
– Jonathán bódult állapotban van, a melybe a vampir juttatta. Semmit sem tehetünk szegény Madam Minnáért, mig egy kissé magához nem tér. Előbb a férjét ébresztem föl. A törülköző kendő végét hideg vizbe mártotta és elkezdte vele Jonathán arcát csapkodni, mig felesége arcát kezébe temetve, szivettépően sirt és zokogott. Én fölhuztam a függönyt és kinéztem az ablakon. A hold világánál Morrist láttam keresztül szaladni a gyepen és egy tiszafa sötét árnyékába rejtőzni. Meg nem foghattam, hogy miért teszi, de ebben a pillanatban Harker fölkiáltását hallottam és az ágyhoz siettem. Harker még csak alig magához térve, ámulattal nézett körül. Néhány percig kábultan maradt, aztán mintha egyszerre megértené a helyzetet, gyorsan fölemelkedett. A felesége hirtelen mozdulatára fölérzett, feléje fordult, karjait kinyujtotta, mintha meg akarná ölelni, de ismét gyorsan visszahuzta és arcát ujra kezeibe temetve, annyira elkezdett reszketni, hogy még az ágy is ingott alatta.
– Az ég szerelmére, mit jelentsen mindez? – Kiáltotta Harker. – Seward doktor, Van Helsing dr.-tor mi ez? Mi történt? Mi van velünk? Minna drágám mi bajod? Mit jelentsen ez a vér? Istenem! Istenem! Hát erre jutottunk. – És föltérdelve ágyában vadul csapkodta össze kezeit. – Jóságos Isten segits rajtunk! Segits rajta! Könyörülj rajta. – Ezzel leugrott az ágyról és hirtelen magára kezdte kapkodni a ruháját, teljesen ébren és teljesen tettre készen. Ezalatt szünet nélkül kérdezve – mi történt? Mondjanak el mindent. Van Helsing doktor maga szereti Minnát, tudom, az Istenért tegyen valamit, hogy megmentse őt. Hisz még nem lehet olyan nagyon rosszul. Vigyázzon rá, mig én fölkeresem azt a szörnyeteget! A felesége rémületén, irtózatán és kétségbeesésén keresztül is észre vette, hogy férje veszedelembe rohan. Rögtön megfeledkezve saját bánatáról, megragadta őt és sikoltozva kiabálta:
– Nem! Nem! Jonathán neked nem szabad engem itt hagynod. Isten tudja, hogy eleget szenvedtem ez éjjel annélkül a félelem nélkül is, hogy neked ártson. Neked velem kell maradnod! Neked a jó barátaiddal kell maradnod, a kik őrködni fognak fölötted! – Szinte őrjöngve kiabált, a férjét maga mellé huzta az ágy szélére és vadul bele kapaszkodott.
Van Helsing és én csendesiteni próbáltuk őket. A professzor magasra emelte kis arany feszületét és csodás nyugalommal mondta:
– Ne féljen drágám, mi itt vagyunk és mig ez közel van önhöz, az undok lény meg nem közelitheti. Ön bátorságban van ez éjjelre és nekünk nyugodtan kell együtt tanácskoznunk. – Az asszony megrázkodott és hallgatott, fejét a férje keblére rejtve. Mikor ismét fölemelte, az ura fehér hálóinge vérfoltos lett ott, a hol az ajka érintette és a hova nyitott nyaksebéből csepegett a vér. A mint a szegény asszony ezt meglátta, halk jajszóval huzódott hátra és fuldokló zokogás közben suttogta:
– Tisztátlan! Tisztátlan! Nem szabad őt többé megérintenem vagy megcsókolnom. Óh, hogy ennek igy kellett lenni, hogy én legyek az ő legnagyobb ellensége. Hogy én legyek az, a kitől legjobban kell félnie. – Erre a férje határozottan szólott:
– Ostobaság Minna. Szégyenlem magamat, hogy ilyet kell tőled hallanom. Nem akarom és nem is fogom ezt többé hallani. Az Isten itéljen fölöttem, érdemem szerint és büntessen meg még a mainál is keserübb szenvedéssel, ha valaha megengedem, hogy minket valami egymástól elválaszszon! – Karjaiba zárta és keblére ölelte az asszonyt, a ki egy ideig zokogva maradt rá borulva. A férj az asszony feje fölött nézett ránk égő tekintettel és acél keménységü szája fölött remegő arcizmaival.
Az asszony csendesülni kezdett és ekkor a férj erőltetett nyugalommal fordult felém:
– És most Seward doktor mondjon el nekem mindent. A tényt már tudom, de mondja el, hogy hogyan történt. Én elmondtam neki mindent, ugy, a hogy történt és ő látszólagos egykedvüséggel, de szikrázó szemmel hallgatta, a mint elmondtam, hogy a gróf kegyetlen keze hogyan szoritotta a feleségét abba a rettenetes és undok helyzetbe, száját a mellén nyitott sebre tartva. Még ebben a pillanatban is érdekelt látnom, hogy mig a férj arca görcsösen vonaglott a szenvedélyes haragtól, feleségének keblére hajtott feje fölött, keze gyöngéden és szeretettel simogatta ennek kuszált haját. A mint én befejeztem elbeszélésemet Artur és Morris kopogtak az ajtón. Beszólitottuk őket és Van Helsing megkérdezte tőle, hogy mit láttak, vagy tettek. Mire Artur felelt elsőnek.
– Nem láttam őt sehol a folyosókon, sem a szobáinkban, a könyvtárszobába is benéztem és noha ott megfordult, már akkorra eltávozott. Hogy ott volt, azt arról tudom, hogy bárha csak pár percig tartózkodhatott ottan, mindent elpusztitott. Minden kéziratot, naplójegyzetet elégetett és még a fonográf hengereit is a kandalló tüzébe dobta. Róluk leolvadt viasztól csak jobban lobogott a láng. – Itt én közbe szóltam. – Hál Istennek, van még egy példány a vasszekrényben! – Artur folytatta – aztán leszaladtam a lépcsőn, de semmit sem láttam. Benéztem Renfield szobájába, de ott sem láttam egyebet, mint hogy szegény Renfield meghalt. – Harkerné erre fölemelte a fejét, egyikünkről a másikra nézett és ünnepiesen mondta:
– Legyen meg az Isten akarata. – Nekem ugy tetszett, mintha Artur valamit vissza tartana, de minthogy gondoltam, hogy szántszándékkal teszi, hát nem szóltam semmit sem. Van Helsing Morrishoz fordult és kérdezte:
– És maga barátom Quincey, magának nincs mondanivalója?
– Egy kevés, felelte ez. Lehet, hogy később több is lesz belőle, de most még ezt nem tudhatom. Azt gondoltam, hogy jó lesz megtudni, ha lehetséges, hogy a gróf merre veszi utját, ha innen távozik. Én nem láttam őt magát, de láttam egy nagy denevért a Renfield ablakából fölszállni és nyugatra repülni. Én azt hittem, hogy valamely formában Carfaxba fog visszatérni, de nyilván más nyugvót keresett. Ma éjjel már nem tér vissza, mert keleten pirul az ég és közeledik a hajnal hasadása. Holnap dologhoz kell látnunk!
Ez utóbbi szókat összeszoritott fogán keresztül mondta. Néhány percig mély csönd volt és én szinte hallottam mindnyájunk szivének dobogását. Azután Van Helsing szólt, kezét gyöngéden Harkerné fejére téve:
– És most Madam Minna, szegény, édes, drága Madam Minna, mondja el nekünk pontosan, hogy mi történt. Isten látja lelkemet, nem akarok önnek fájdalmat okozni, de szükséges. hogy mindent tudjunk. Mert most jobban, mint valaha, kell komolyan és gyorsan a halálos munkához látnunk. Közel a nap, a mely végét kell, hogy vesse mindennek.
A szegény asszony borzongott, szorosabban ölelte magához férjét és még lejebb hajtotta fejét a keblén. Aztán büszkén fölemelkedett, egyik kezét Van Helsingnek nyujtotta, a ki megfogta, lehajolt és tiszteletteljesen megcsókolta, aztán szorosan fogva tartotta. A másik keze a férje kezében pihent, a ki a másik karjával szorosan átölelve tartotta. Egy kis szünet után, a mely alatt nyilván gondolatait szedte rendbe, hozzá kezdett:
– Megittam az altatót, a melyet ön szives volt adni, de jó ideig semmi hatással sem volt rám. Ellenkezőleg, mind éberebb lettem és millió képzelődés gyötört, a mely mind összefüggésben volt a halállal, vampirokkal, vérrel, fájdalommal és bánattal. De végre is el kellett aludnom, mert többre nem emlékszem. Jonathán bejövetele és lefekvésére nem ébredtem föl, mikor ujra föléreztem, már mellettem volt. A szoba megtellett ugyan olyan fehér köddel, mint már egy izben ezelőtt. De hiszen önök ezt nem is tudják, majd megtalálják a naplómban, a melyet később meg fogok mutatni. Ugyanazt a rettenetes félelmet éreztem, mint akkor és valami iszonyatnak a jelenlétét. Megfordultam, hogy fölkeltsem Jonathánt, de oly mélyen aludt, mintha helyettem ő vette volna be az altatót. Próbáltam, de nem birtam fölkelteni, ekkor még jobban kezdtem félni és rémülten tekintettem körül. És ekkor a szivem alélt. Mert az ágyam mellett, mintha a ködből lépett volna ki, egy magas vékony alak állott, talpig feketében. Azonnal megismertem a leirásból, a sápadt arc, a nyerges, erős orr, a nyitott piros száj, az éles, fehér fog és a lángoló vörös szempár. Fölismertem a sebhelyet homlokán, a melyet Jonathán ejtett. Szivem verése elállt, sikoltani szerettem volna, de meg voltam dermedve. Ő Jonathánra mutatva, élesen, metszően suttogva mondta:
– Csitt, hallgass! Ha mozdulsz, vagy szólsz, fölfogom őt és a szemed láttára loccsantom szét az agyvelejét. – Én sokkal jobban meg voltam rémülve, hogy sem szóltam, vagy mozdulhattam volna. A rém kaján mosolylyal tette egyik kezét a vállamra és szorosan tartva, letépte nyakamról másik kezével a ruhámat, ezalatt mondván, először is egy kis frissitőt fáradságom jutalmául. Nyugodt lehet, nem először, nem is másodszor esik meg, hogy piros vére enyhitette a szomjamat. Én remegtem félelmemben, de különös, mintha nem is kivántam volna őt megakadályozni. És óh Isten, legyen irgalmas, kegyelmes nekem. Undok száját a nyakamra tapasztotta! – A férje ezt hallva, följajdult. Az asszony szorosabbra fogta a kezét és szánalomteljesen nézett rá, mintha az volna a szenvedő és folytatta:
– Éreztem, hogy erőm hanyatlik és féligmeddig ájulásba estem. Hogy meddig tartott ez a rettenetes állapot, nem tudom. De ugy tetszett, hogy örök időkig tartott, mielőtt undok száját elvette volna a nyakamról. Láttam a fris vért csöpögni róla. Aztán gunyosan szólt hozzám:
– Ugy hát te is, mint a többiek, ellenem fordultál, te is segiteni akartál a férfiaknak, hogy üldözzenek és meghiusitsák szándékaimat? Most már tudod és részben már ők is tudják és még jobban meg fogják tudni a jövőben, hogy mit tesz az én utamban állni. Jobban kellett volna az otthonukra vigyázniok. Mig ők rajtam akartak kifogni – rajtam, a ki nemzeteknek parancsoltam, értük harcoltam, őket vezettem századokkal azelőtt, hogy ők, születtek volna – én kifogtam rajtuk. És te, az ő szeretett kedvencük, immár hus vagy az én husomból, vér az én véremből. Ezideig szomjuságom kegyes enyhitője és későbben társam és segitőm. Később te is boszut vehetsz rajtuk, mindegyiket támadhatod kedved szerint, de most még meg kell, hogy büntesselek, azért, a mit tettél. Te részt vettél az üldözésemben és most követned kell hivásomat. Ha én azt mondom, hogy – Jöjj – akkor jönnöd kell, országokon és tengereken keresztül a szavamra és hogy ez ugy legyen, ime! – ezzel föltépte keblén az inget és hosszu éles körmével fölhasitotta mellének lüktető erét. Mikor a vér kifreccsent, két kezemet szorosan, az egyik kezébe fogta, a másikkal nyakszirten ragadott és számat a sebre tapasztotta, ugy, hogy vagy meg kellett fulnom, vagy lenyelnem a kiömlő vért. Oh, Istenem, Istenem mit tettem, mivel érdemeltem ilyen sorsot én, a ki teljes életemben alázatos szivvel igyekeztem az igaz uton járni. Istenem, könyörülj rajtam! Tekintsd szegény bünös lelkemet, a kit a halálos veszedelemnél is nagyobb vész fenyeget és könyörületedben szánj meg azok kedvéért, a kik szeretnek! – Azután dörzsölni kezdte a szája szélét, mintha szenytől akarná megszabaditani.
A mig Harkerné rettenetes történetét beszélte, keleten virradni kezdett és lassan-lassan minden világosabb lett körülöttünk. Harker némán és mozdulatlanul hallgatta, de arca mind jobban elváltozott a rémes történet alatt, mig a nap első belövelő sugarával teljesen sötétnek nem látszott, megfehéredett hajkoronája alatt.
Elhatároztuk, hogy egyikünk a boldogtalan házaspár közelében marad, hogy szükség esetén kéznél legyen, mindaddig, a mig el nem határoztuk, hogy mitévők legyünk.
Egyben bizonyos vagyok, abban, hogy a mai nap keltében az enyimnél boldogtalanabb házra nem sütött.