XXIII.
Seward doktor naplója.
Október 3.
Az idő iszonyu hosszunak tetszett, a mig Godalming és Morrisz visszatértét vártuk. Kivált szegény Harker borzasztó állapotban volt, az embernek fájt a szive, ha ránézett. Tegnap éjjel nyilt arcu, boldog ember, telve életerő és erélylyel, dus barna hajjal a fején. Ma egy megtört, öreg ember, a kinek fehér haja teljesen hozzá illik beesett, égő szeméhez és bánatteli arcához. A professzor is megsajnálta és igyekezett őt elfoglalni. A lehető legérdekesebben beszélt nekünk a grófról.
– A mióta csak a kezembe jutottak, folyton tanulmányoztam a szörnyetegre vonatkozó papirokat és minél jobban tanulmányoztam, annál jobban meggyőződtem annak a szükségességéről, hogy kipusztitsuk őt a világ szinéről. A mint Arminiusz barátom Budapestről irja, Drakula gróf a maga idejében, csodálatraméltó férfi volt. Katona, államférfiu és alkimista, a mi akkori időben a tudomány legmagasabb fokát jelentette. Rendkivül észtehetsége, nagy tudománya és félelmet nem ismerő szive által tünt ki kortársai közül.
Mig ő beszélt, hirtelen kopogás az utca ajtó felől döbbentett meg bennünket. Mind a hárman a csarnokba siettünk és Van Helsing csendet intve lépett az ajtóhoz és kinyitotta. A sürgönykihordó kopogott. Sürgönyt adott át a profeszszornak, a ki először betette az ajtót, azután megnézte a sürgöny cimét, föltépte és fölolvasta:
Őrizkedjenek D-tól. Épp most, 12 óra 45 perckor hagyta el Carfax-ot és sietve indult délnek; nehogy meglepje önöket. Minna.
Egy kis szünet után Harker Jonathán szólalt meg:
– Hál’ Istennek, tehát nemsokára találkozunk vele! Van Helsing hirtelen feléje fordulva mondta:
– Ha Isten is ugy akarja, igen. Ne féljen, de ne is örüljön még, mert lehet, hogy az, a mire e percben legjobban vágyunk, pusztulásunkat fogja fölidézni.
– Én már semmivel sem törődöm, csak azzal, hogy azt a rémet kiirtsam a föld szinéről; a lelkemet eladnám azért, hogy megtehessem.
– Csitt, csitt, gyermekem – szólt Van Helsing – az Isten nem vesz lelkeket ilyen áron, az ördög meg, ha vesz is, rossz fizető. Gondoljon a feleségére, mit szólna, ha önt igy hallaná beszélni. De közeledik a tett ideje. Reméljük, hogy Artur és Morris hamarabb ide érkeznek, mint a gróf.
Vagy egy félórával Harkerné telegramja után ismét halk, de határozott kopogás hallatszott a csarnok ajtaján. Mi mind egymásra néztünk és együtt mentünk a csarnokba, készen tartva különböző fegyvereinket. Van Helsing nyitotta ki félig az ajtót és nagy volt örömünk, mikor közel hozzá Morrist és Arturt láttuk meg. Gyorsan jöttek be, az ajtót becsukva maguk mögött és Artur azonnal számot adott küldetésükről.
– Rendben vagyunk. Mind a két házat megtaláltuk, mindegyikben hat láda földet és valamennyit elpusztitottuk.
– Most már csak a grófot kell megvárnunk, mondta Morris, de ha ötig nem jön, hazafelé kell indulnunk, mert Harkernét napnyugta után nem hagyhatjuk magára.
– Most már nem késhetek sokáig – jegyezte meg Van Helsing. Ő nagysága telegramja szerint délnek indult. Hogy még nem érkezett ide, ez azt jelenti, hogy a másik két házában fordult meg előbb. Higyjétek el barátaim, hogy már nem sokáig fog bennünket várakoztatni. Valami tervben kellene megegyeznünk a támadást illetőleg. De csitt, elkéstünk. Kéznél a fegyverek? Készen vannak? – A kezét hallgatásra intve emelte föl és mind hallottuk, a mint egy kulcsot halkan forditanak a csarnok ajtajában.
Még ebben a pillanatban is kénytelen voltam megbámulni Morris gyors elszántságát. Igaz, hogy a világ különböző részében ejtett vadászataink alkalmával mindig ő volt a vezér és rendező, Artur és én megszoktuk, hogy föltétlenül engedelmeskedjünk neki. Most ezt a régi szokását ösztönszerüleg fölelevenitette. Egy gyors tekintettel a szoba körül, készen volt a csata tervével, és szó nélküli kezének egy intésével helyezett el bennünket. Van Helsing, Harker, és én az ajtó mögé jutottunk, Artur és Morris pedig ugy álltak félre, hogy egy pillanat alatt az ablak elé juthattak. Némán vártunk örök időnek tetsző pár pillanatig. A gróf lassu, óvatos léptekkel közeledett, mintha el volna készülve valamely meglepetésre.
Hirtelen egy ugrással a szoba közepén termett, még mielőtt bármelyikünk kezet emelhetett volna rá. Mozdulata olyan volt, mint egy párducé. Harker mozdult meg elsőnek, az ajtó elé vetve magát, hogy a gróf ki ne menekülhessen. A mint a gróf meglátott minket, rettenetes vigyorgás torzitotta el az arcát, kimutatva hosszu, hegyes fogait, de gonosz vigyorgása csakhamar fagyos, megvető tekintetre változott. Mi ösztönszerüen egyszerre indultunk neki. Kár, hogy nem volt meghatározott tervünk a támadásra, mert én még ebben a percben is azon tünődtem, hogy mit is fogunk tenni, hisz még azt sem tudtam, hogy vajjon halálos fegyvereink fognak-e rajta vagy nem? Harker nyilván elvolt szánva, hogy megkisérli, mert magasra emelt késsel vetette rá magát. A csapás hatalmas volt, és a grófot csak pokoli gyorsasága, a melylyel hátra ugrott, mentette meg. Egy pillanattal később és a hegyes kés szivét verte volna át. Igy is, a hegye fölhasitotta a kabátját, a széles hasitékon hullott ki a bankjegy és tömérdek arany. A gróf arckifejezése oly démoni volt, hogy remegtem Harkerért, noha láttam, hogy ujabb döfésre emeli rettenetes kését. Én ösztönszerüleg védeni akarván őt, előre siettem magasra emelve balkezemben a feszületet és szent ostyát. Hatalmas erőt éreztem karomon végig futni; és meglepetés nélkül láttam, hogy a szörnyeteg mily megrettenve huzódik vissza, a mint valamennyien ezzel a mozdulattal közeledtünk feléje. Lehetetlen volna leirni a gyülölet és gonoszság, a harag és pokoli kajánság kifejezését, a mely a gróf arcát eltorzitotta. Viasz fehér arca, sárgás zöldre változott, szeme lángolt és a sebhely a homlokán szinte kidagadva lüktetett. A kővetkező pillanatban egy ruganyos mozdulattal siklott el Harker karja alatt, mielőtt az lecsaphatott volna rá és hajoltában fölmarkolva egy csomó aranyat, az ablaknak ugrott. A zuzott üveg csörömpölésével egyszerre hallottuk, a mint az udvar kövezetére ugrott, estében nehány csengő aranyat is ejtve a földre.
Mi az ablakhoz rohantunk és láttuk őt sértetlenül talpra ugrani. Az udvaron keresztül rohanva, belökte az istálló ajtaját. Ott megfordulva visszaszólt nekünk:
– Azt hittétek, hogy kifogtok rajtam – ti bambák ott egy sorban, sápadt pofátokkal. Majd megbánjátok ti ezt még valamennyien! Azt hiszitek, hogy pihenőhely nélkül hagytatok, de van nekem még az is. A boszum még alig vette kezdetét! Századokra ki fogom terjeszteni, az idő pedig nekem szolgál. A leányok, a kiket szerettek, az enyém már mind és általuk ti is és mások is az enyéim lesznek, az én kreaturáim, hogy parancsaimat teljesitsék és sakálaim legyenek, ha lakmározni óhajtok. Gunyos kacajjal tünt el az ajtón keresztül és hallottuk, a mint a rozsdás reteszt rátolta belülről. Az istálló tulsó oldalán egy ajtó nyilott és csapódott be. Elsőnek a professzor szólalt meg közülünk, a mint látva, hogy az istállón nem juthatunk keresztül, a csarnokon indultunk kifelé.
– Valamit mégis csak megtudtunk, sőt sokat! Hiába fenyegetőzik, ő fél tőlünk; fél az időtől, fél a nélkülözéstől! Mert ha nem félne, miért sietne annyira? Miért kapta volna föl a pénzt? Maguk gyorsan kövessék. Maguk hires vadászok és értenek a csapázáshoz. Nekem gondom lesz rá, hogy itt ne találjon semmit se, a minek hasznát vehetné, ha vissza jönne. Beszéd közben zsebébe gyüjtötte az aranyat, a papirokat és papirpénzt a kandallóba dobta és meggyujtotta.
Artur és Morrisz az udvarra rohantak, Harker az ablakon ereszkedett le, hogy a grófot elérje, de ez bereteszelte jól az istállóajtót és mire betörték, semmi nyoma sem volt a szökevénynek.
Késő délutánra járt már az idő és nem volt messze a napszállta. Be kellett látnunk, hogy elvesztettük a játékot és nehéz szivvel egyeztünk a professzorral, a mikor azt mondta:
– Vissza kell sietnünk madame Minnához – szegény, szegény édes madame Minnához. A mit itt tehettünk, elvégeztük most, vissza kell sietnünk az ő védelmére. De nem szabad kétségbe esnünk. Már csak egy láda hiányzik az ötvenből és azt még meg kell találnunk – ha az meglesz, még minden jóra fordul, – Én azonban jól láttam, hogy csak Harker biztatására beszél ilyen bátran. Nehéz szivvel siettünk haza, a hol Harkerné már várt bennünket. Mikor arcunkat meglátta, az övé is elsápadt és a szemét lehunyta, mint a ki buzgón imádkozik; aztán becsületére váló önlegyőzéssel, szinte derülten mondta:
– Hogyan köszönjem meg önöknek, a mit érettem tesznek. Szegény édes jó uram, ne busulj, még minden jóra fog fordulni. Tedd ide szegény fejedet a vállamra és pihenj meg – férje ősz fejét ezzel a két keze közé fogta és megcsókolta. A szegény fiu csak nyögött, kétségbeesése nem talált szavakat.
Megvacsoráltunk együtt és azt hiszem, hogy ez valamennyiünknek igen jól esett, reggel óta egy falatot sem ettünk – mert vacsora után mindjárt nem láttuk olyan reménytelennek a holnapot. Igéretünkhöz képest elmondtunk Harkernénak mindent, a mi történt és noha fehér lett az arca, mint a hó, a mikor a férjét fenyegető veszedelemről beszéltünk, bátran és nyugodtan hallgatott bennünket végig. Egy szót sem szólt, a mig be nem fejeztük az elbeszélést, csak fogta szorosan a férje karját, mintha ezzel meg tudná ótalmazni a veszedelemtől. Mikor végre elhallgattunk, fölállt a nélkül, hogy a férje karját eleresztette volna és beszélni kezdett. Oh bár csak fogalmát tudnám adni a jelenésnek, a hogy ez a szelid, jó kedves asszony ott állt köztünk, ifjusága és fölhevülése ragyogó szépségében, a piros bélyeggel fehér homlokán, a melynek tudatában volt és a melyet mi fogcsikorogatva láttunk.
– Jonathán – szólott és szava édesebb volt a legédesebb muzsikánál, annyira áthatotta a szerelem és gyöngédség – Jonathán édes és ti mind kedves barátaim hallgassátok meg, a mit mondanom kell nektek és ne felejtsétek. Tudom, hogy harcolnotok kell, hogy el kell pusztitanotok azt a szörnyet, valamint elpusztitottátok az ál Lucyt, hogy az igazi Lucy örök életét és üdvösségét megmentsétek, de ne feledjétek, hogy ez nem a gyülölet munkája. Az a nyomorult, szegény lélek, a ki minket ebbe a nyomoruságba juttatott, maga a legnyomorultabb. Jusson eszetekbe, hogy mily boldog lészen, ha gonoszabb része megsemmisül, hogy a jobbik örök életre keljen. Legyetek könyörületesek iránta – de a könyörület azért meg ne akaszsza kezeteket a pusztitás munkájában.
Mig az asszony beszélt, a férje arca mind jobban elsötétült és huzódott össze, mintha a benne duló szenvedelem tüze perzselné. Mikor felesége megszünt beszélni, fölugrott, kezét kirántva az asszonyéból és rikácsolva kiáltotta:
– Az Uristen csak addig adja a kezembe, mig a földi életét kitaposom belőle. Ha azontul a halhatatlan lelkét a pokol tüzére juttathatnám, hogy örök időkig kinlódva égjen, hát ezt is örömmel megtenném!
– Oh csitt! csitt! A jó Isten nevében hallgass és ne mondj ilyeneket édes jó uram, mert megöl az irtózat és félelem. Jusson eszedbe drágám – én ezen az egész hosszu napon gondolkoztam rajta – hogy valamikor én is szorulhatok ilyen könyörületre és hogy azt épp ugy, mint te most, valaki tőlem is megtagadhatná. Oh édes uram! meg szerettelek volna kimélni ettől a gondolattól, de nem lehetett. Kérem Istent, hogy ne vegye számon keserü kifakadásodat – hisz Ő tudja, hogy az csak szerető, meggyötört szived följajdulása.
Mi férfiak valamennyien sirtunk. Harker térdre vetette magát a felesége mellett, átkarolta és ruhája ráncába temette arcát. Van Helsing intésére kiosontunk a szobából és magukra hagytuk szegényeket Istenükkel.
Mielőtt szobájukba tértek volna, a professzor minden kellékkel fölszerelte azt a vampir jövetele ellen és biztositotta Harkennét, hogy nyugodtan alhatik. Egy éles hangu csengetyüt is tett a kezük ügyébe, hogy baj esetén bármelyikük megrázhassa. Morris, Artur és én elhatároztuk, hogy fölváltva fogunk a szegény asszony ajtaja előtt virrasztani. Elsőnek Morris őrködik, mi ketten addig alszunk, ha lehet. Artur már le is feküdt, mert ő másodiknak soros. Most, hogy elvégeztem a dolgomat, én is megpróbálok lefeküdni és elaludni.
Harker Jonathán naplója.
Okt. 3–4. Közel az éjféli órához. Azt hittem, hogy a tegnapi napnak soha nem lesz vége. Ugy vágytam az álomra, mintha azt reméltem volna, hogy másnap fölébredve, jobb körülményekre ébrednék. Mielőtt nyugalomra tértünk volna, a másnapi teendőkön tanácskoztunk, de nem tudtunk határozatra jutni. Minden, a mit tudtunk, csak az volt, hogy még egy láda föld maradt, de hogy ez hol van, azt csak a gróf maga tudta. Ha szándéka elrejtőzve maradni évekig, kifoghat rajtunk; és ez alatt! nem, nem, ezt a rettenetes gondolatot nem szabad forgatnom, mert megőrülök. Hála Istennek, Minna alszik, még pedig nyugodtan, álomlátások nélkül. Én magam nem vagyok álmos, de fáradt, halálosan fáradt vagyok. Lefekszem, ne hogy holnap ne tudjak mozogni, mert nem nyugszom addig, a mig…
Későbben. – El kellett aludnom, mert Minna keltett föl. Minna, a ki riadt tekintettel ült föl az ágyban. Jól láthattam, mert égve hagytuk a világot. Egyik kezét a számra tapasztotta, ne hogy fölébredve, szóljak és a fülembe susogta:
– Csitt! a folyosón van valaki!
Én fölkeltem és keresztülmenve a szobán, óvatosan kinyitottam az ajtót.
Az ajtó előtt, egy matrácon végig nyujtózva, de teljesen ébren, hevert Morris Quincey. A kezét intően fölemelve, suttogta:
– Csitt! Feküdjék vissza az ágyba; semmi baj. Egyikünk mindig itt lesz az éjjel. Nem bizunk semmit sem a véletlenre!
Tekintete és gesztusa lehetetlenné tette az ellentmondást, visszamentem tehát és megmondtam Minnának. Ő sóhajtott és a mosolynak mintha az árnyéka suhant volna át szegény, sápadt arcán, a mint karjait a nyakamba füzte és halkan mondta:
– Hála neked Istenem, hogy ily jó és bátor férfiakat rendeltél mellém! – Megkönnyebbült sóhajjal hanyatlott vissza és ismét elaludt. Én is lefekszem és alszom, ha lehet, mihelyt jegyzeteimet befejeztem.
Okt. 4.
Minna az éj folytán még egyszer fölébresztett. Ekkorra már jól kialudtuk magunkat mind a ketten, mert már szürkülni kezdett a hajnal. Minna sebtiben mondta:
– Gyorsan hivd ide a professzort. Azonnal látni akarom.
Miért?
Egy ötletem támadt, azt akarom, hogy hipnotizáljon hajnal hasadta előtt, talán meg tudok neki valamit mondani. Siess édes, mulik az idő.
– Én az ajtóhoz mentem, akkor már Seward doktor hevert a matracon és engem látva gyorsan fölugrott.
– Valami baj van? – kérdezte ijedten.
– Nem, – feleltem én – de Minna azonnal látni akarja Helsing doktort.
– Megyek és hivom – és ezzel elsietett a professzor szobája felé.
Két, három perccel későbben Van Helsing a szobánkban volt, Morris és Artur pedig Seward doktorral az ajtó előtt maradtak. Mikor a professzor meglátta Minnát, mosoly váltotta föl arcán az aggodalmat és kezét dörzsölve szólitotta meg.
– Kedves jó madame Minna, örömmel látom, hogy milyen jóra változott és mit tehetek? miben lehetek szolgálatára? mert hogy nem hiába hivatott ilyen szokatlan órában, az bizonyos.
– Azt akarom, hogy hipnotizáljon. Még pedig most, hajnal előtt, mert érzem, hogy csak most beszélhetek őszintén. Siessen, mert rövid az idő! A professzor szó nélkül intett neki, hogy üljön föl az ágyban. Aztán merőn rá nézve jeleket kezdett csinálni felülről lefelé az arca előtt a levegőben. Minna néhány pillanatig merően nézett a szemébe. Az én szivem ugy vert, mint egy gözkalapács, mert éreztem, hogy krizis előtt állunk.
Minna szeme lassan lecsukodott, mozdulatlanul ült, csak keblének gyönge hullámzásáról lehetett látni, hogy él. A professzor még néhány mozdulatot tett, aztán mereven megállt és én láttam, hogy homlokán nagy csöppekben gyöngyözik a verejték. Minna fölnyitotta a szemét, de mintha nem is az az asszony lett volna, a ki az előtt. A szeme az ürbe bámult és hangja szokatlanul bus és álmodozónak tetszett. A professzor a kezét fölemelve intett, hogy hivjam be a többieket. Lábujjhegyen jöttek be és az ágy lábánál álltak meg. Minna mintha nem látta volna őket. A csöndet Van Helsing halk hangja szakitotta meg:
– Hol vagy?
– Nem tudom.
Nehány pillanatnyi csönd következett. Minna mereven ült, a professzor merőn rászegezte tekintetét, mi többiek pedig alig mertünk lélegzeni. A szoba világosodni kezdett. Van Helsing a nélkül, hogy szemét elforditotta volna Minnáról, intett nekem, hogy huzzam föl a függönyt. Megtettem. A hasadó hajnal rózsaszin világa árasztotta el a szobát. Ebben a pillanatban ismét megszólalt a professzor.
– Hol vagy most?
– Nem tudom. Nagyon szokatlan helyen.
– Mit látsz?
– Nem látok semmit, sötétség van körülöttem.
– Mit hallasz?
– Viz locsogását. Hallom, a mint elsurran mellettem és futtában locsog.
– Akkor hajón vagy.
A felelet gyorsan következett.
– Igen ott vagyok.
– Mit hallasz még egyebet?
– Emberi lábak dobogását, a mint fölöttem szaladgálnak és a horgonylánc csikorgását.
– Mit csinálsz?
– Csendesen fekszem, mintha meghaltam volna! – A hang elhalt, Minna mély lélegzetet vett és szeme lecsukódott.
Ez alatt fölkelt a nap és mi teljes világitásban álltunk. Van Helsing Minna vállára tette a kezét és lassan visszanyomta őt a párnái közé. Néhány pillanatig olyan csöndesen feküdt mint egy gyermek, aztán egy mély sóhajjal fölébredt és bámulva nézett rajtunk végig. De csakhamar magához tért, megértette a helyzetet, és mohón kérdezte, hogy mit beszélt álmában. A professzor ismételte beszélgetésüket, mire Minna igy szólt:
– Akkor egy pillanatnyi vesztegetni való időnk sincs. Morris és Artur az ajtónak indultak, de a professzor nyugodt hangja visszaszólitotta őket.
– Megálljatok barátaim. Az a hajó bár hol van is, horgonyt vetett, a mig madame Minna beszélt. Ebben a pillanatban nagyon sok hajó horgonyoz London városának kikötőjében. Melyiket ezek közül keresik önök? Adjunk hálát Istennek, hogy ismét nyomra akadtunk, noha nem tudhatjuk, hogy hová vezet. Most már tudjuk, hogy miért kapkodta föl a gróf, még Jonathán fenyegető kése alatt is az aranyait. Menekülni akart. Hallják? Menekülni! Belátta, hogy már csak egy láda földdel pihenőnek és egy csomó emberrel, a kik mint kopófalka a rókát üldözik, London már nem neki való hely. Fogta az utolsó láda földjét, hajóra vitte és elhagyja az országot. De mi követjük őt. Nézzék, a nap most kél és az egész nap a miénk egészen napszálltáig. Gyerünk fürödni, öltözködni és reggelizni – ez mindnyájunknak jól fog esni és nyugodtan tehetjük, mert már nincsen velünk egy földön a rém. – Minna esdve nézett a professzorra, a mint kérdezte.
– De hát miért üldözzük tovább is, ha ugyis eltávozott tőlünk? A professzor kezét a kezébe fogva felelte:
– Most ne kérdezzen tőlem semmit se, majd reggeli után megfelelek mindenre.
Reggeli után Minna ismételte kérdését; a professzor komolyan nézett rá, aztán szomoruan mondta:
– Most kedves madame Minna, jobban mint valaha követnünk kell őt, ha mindjárt a pokol tornácára kellene is utána mennünk. Minna elsápadva kérdezte:
– De hát miért?
– Azért, mert ő századokig élhet, kegyed pedig csak halandó asszony. Félnünk kell az időt – a mióta torkán viseli a sebét.
Épp csak annyi időm volt, hogy fölfoghattam elájult feleségemet.