XXIV.
Seward doktor fonograf naplója Van Helsing üzenetével.
Harker Jonathánnak. Magának itthon kell maradni a maga kedves jó felesége mellett. Mi többiek elindulunk a hajó keresésére. A mi ellenségünk eltünt. Visszaindult az ő transzszilvániai várába. Ezt oly bizonyosan tudom, mintha egy tüzes kéz irta volna a falra. Erre már valahogy készülnie kellett és a ládáját közel tartotta, hogy alkalmasan hajóra szállithassa. Ezért vitte el a pénzét, ezért sietett annyira, nehogy elfogjuk valahogy a napnyugta előtt. Okos eszével belátta, hogy itt vége a játéknak, azért határozta el, hogy visszatér hazájába. Hajót talált, a mely arra megy, a honnan ő jött és ő erre szállott. Mi most elindulunk megkeresni azt a hajót, és ha megtaláltuk, visszajövünk és elmondunk önöknek mindent. Bátorság barátom, a harc csak most kezdődött és végül nyerni fogunk, oly bizonyosan, minthogy egy Isten van az égben, a ki nem hagyja el az ő gyermekeit.
Van Helsing.
Harker Jonathán naplója.
Október. 4.
Mikor elolvastam Van Helsing üzenetét Minnának a fonografból, szegény asszonyka egészen földerült. Már a bizonyosság, hogy a gróf elhagyta az országot, megnyugtatta őt, és a nyugalommal visszatért az ereje is. A mi engem illet, most, hogy ez a rettenetes veszedelem nincs többé szemtől-szembe velünk, már szinte képtelen vagyok benne hinni. Még a magam borzalmas tapasztalata Drakula várában is csak rég elfelejtett álomnak látszik.
De sajnos, nem kételkedhetem, tünődésem közepett szemem a piros sebhelyre téved feleségem hófehér homlokán. A mig ez tart, nincs helye a kételkedésnek, Minna és én nem is merünk tétlenül maradni, hát ismét a naplók rendezéséhez fogtunk. A nap munkaközben gyorsabban mulik, mint reméleni mertem volna; már három óra van délután.
Harkerné naplója.
Október 5. délután 5 órakor. Jelentés tanácskozásunkról. Jelen vannak: Van Helsing, Lord Godalming, Seward doktor, Morris ur, Harker Jonathán, Harkerné.
Van Helsing ur előadta, hogy minő lépéseket tettek a nap folyamán, hogy fölfedezzék, hogy melyik hajón és milyen utirányban menekült Drakula gróf? Minthogy tudtam, hogy Transzszilvániába akar visszatérni, meg voltam róla győződve, hogy a Duna torkolatának tart a Fekete-tengeren keresztül, mert ugyanazon az uton jött is, hát elindultunk megkeresni, hogy milyen hajók indultak mult éjjel a Fekete-tenger felé. Rájöttünk, hogy csak egyetlen-egy indult ennek az utnak, Katalin cárné, a mely innen Várnába és Várnától fölfelé a Dunán halad tovább. Kérdezősködtünk a hajó tulajdonosánál a Katalin cárné iránya és utasai felől, a tulajdonos egy vörös képü, rekedt hangu, bőven káromkodó, de különben egész jó fickónak látszott, a kit Morris néhány ropogós százassal rávett, hogy nekünk felvilágositásokat adjon. Elbeszélte, hogy tegnap délután, ugy öt óra körül sietve közelitett a kikötőhöz egy ember; egy hosszu, vékony, sápadt ember, tetőtől talpig feketében és szinte vérben forgó vörös szemmel. Siettében csak ugy szórta a pénzt, hogy gyorsan megtudja, hogy melyik hajó indul a Fekete-tengerre és onnan hova. Néhányan aztán elvezették ő hozzá, a parton álló irodájába, onnan pedig a hajóhoz, a melyre nem akart felszállni, hanem megállott a feljáró deszka végén és kiabált, hogy a kapitány jőjjön ki hozzá. A kapitány, mikor megtudta, hogy jó fizető pasasérral van dolga, hát kijött, de erősen káromkodva és jól megfizettette magának a fáradtságát. Ekkor a vékony ember azt kérdezte, hogy hol lehetne szekeret bérelni. Megmondták neki ezt is, ő elindult és nemsokára visszatért, maga hajtott és egy nagy faládát hozott a szekéren. A ládát maga vette le, pedig négyen is alig tudták a hajóra vinni. Sokáig beszélt a kapitánynyal, hogy hova és hogyan helyezzék el a ládáját. A kapitány meg is haragudott és hatféle nyelven is káromkodva mondta neki, hogy legjobb lesz, ha maga bejön és helyre teszi. De ő azt mondta, hogy nem mehet, mert még sok a dolga. A kapitány meghagyta neki, hogy siessen, mert az apály idején indul a hajó. A fekete ember mosolygott és azt mondta, hogy a hajó indulása természetesen a kapitány tetszésétől függ, de ő mégis attól tart, hogy aligha fognak olyan korán indulhatni. A kapitány erre még cifrábban káromkodott, mire a fekete ember meghajtotta magát, köszönt és azt mondta, hogy mindenesetre ott lesz a hajó indulása előtt. Ezzel eltávozott, hogy egyetmást az utra bevásároljon.
Senki sem ügyelt arra, hogy hova, merre ment, mert egyéb gondjuk akadt – mert csakhamar kitünt, hogy a Katalin Cárné aligha indulhat a kitüzött időben. Vékony pára kezdett emelkedni a folyóról, a mely mindjobban szürüsödött, mig végre áthatlan köd nyelte el a hajót és mindent körülötte. A kapitány hiába káromkodott a legcifrábban; tehetetlenül állott. A viz mindjobban emelkedett és ő már-már azt hitte, hogy elszalasztja az indulásra alkalmas időt. Nem a legbarátságosabb hangulatban volt, a mikor egyszer csak a fekete ember szólal meg a háta mögött és kérdé tőle, hogy hová tétette a ládáját. A kapitány jól körül teremtettézve, azt mondta neki, hogy menjen a pokolba a ládájával együtt. De a vékony feketeség nem sértődött meg, lement a kormányossal a hajófenékbe és megnézte a ládáját, aztán visszajött a födélzetre és egy darabig álldogált a ködben. Onnan aztán eltünt, senki sem tudta, hogy hova, igaz, hogy nem is gondoltak vele, mert a köd oszladozni kezdett és csakhamar teljesen kiderült az idő. A hajó elindult és most már jó messze lehet a sik tengeren.
És igy kedves madam Minna történik, hogy mi pihenhetünk egy darabig, mert ellenségünk a tengeren van utjában a Duna torkolata felé. A legjobb hajónak is két hétre van szüksége ahhoz, hogy odaérjen. Mi napokig törhetjük a fejünket uti tervünkön. A ládát a hajótulajdonos kijelentése szerint Várnában kell partra tenni és egy Risztics nevü ágensnek, a ki jelentkezni fog érte, által adni. Mi ráérünk az indulással, mert sokkal rövidebb idő alatt teszszük meg az utat szárazföldön vasuttal, mint ő a hajón.
Midőn Van Helsing elhallgatott, én kérdeztem tőle, hogy meg van-e róla győződve, hogy a gróf a hajón maradt? Ő azt felelte, hogy igen a legjobban bizonyitja ezt az én hipnotikus álmomban tett kijelentésem ma reggel. Ujból kérdeztem tőle, hogy igazán szükségesnek tartja-e, hogy üldözőbe vegyük a grófot, mert én annyira félek attól, hogy Jonathán itt hagy engem, pedig bizonyos, hogy ő is velük megy, ha a többiek elmennek. A professzor határozottan felelte – hogy igenis szükségesnek tartom – nagyon szükségesnek először kegyed miatt, aztán pedig az emberiség érdekében. Ez a szörnyeteg máris kiszámithatatlan károkat okozott nekünk is, másoknak is. A kegyed életét megrontotta. Bocsásson meg drágám, hogy ezt mondom, de csak azért mondom, hogy meggyőzzem önt. Ő olyan módon támadta meg kegyedet, hogy még akkor is, ha többé meg nem közelitheti önt, ha életét bármilyen kegyesen és Istennek tetszően éli is végig, halála után olyanná kell válni, a milyen ő. Ennek nem szabad megtörténni és mi meg is esküdtünk arra, hogy mi nem engedjük megtörténni. Elindulunk napkeletnek, mint a hajdani keresztes vitézek és ha elesünk, hát ugy, mint ők, a jó ügy szolgálatában estünk el, az emberiség javára és Istennek nagyobb dicsőségére.
Ezután általánossá lett a vita, a melyben végre is csak annyit határoztak, hogy legjobb lesz egyelőre egy jót aludni, a sok fáradságra és nyugtalanságra. Holnap reggeli után ujra találkozunk és akkor fogunk végleg határozni.
Ma éjjel csodálatosan nyugodtnak érzem magamat, mintha valamely nagy tehertől vagy félelemtől szabadultam volna meg. Talán már… gondolatomat nem fejezhettem be, mert a tükörbe pillantva, megláttam a bélyeget homlokomon és tudtam, hogy még mindig tisztátalan vagyok.
Seward dr. naplója.
Okt. 5.
Mindannyian korán keltünk és én azt hiszem, hogy az álom valamennyiünknek nagyon jól esett. Mikor reggelire találkoztunk, sokkal jobb kedvünk volt, mint a milyenről hittük volna, hogy valaha lehessen. A mint az asztal körül ültünk, szinte azon kezdtem tünödni, hogy az elmult borzalmas napokat nem álmodtuk-e csupán. Csak a mikor a piros foltra tévedt a szemem Harkerné homlokán, csak akkor hittem el, hogy tényleg megtörtént minden. Egy óra mulva találkozunk itt a dolgozószobámban, hogy utirányunkra nézve határozzunk. És csak egy közvetetlen nehézségtől félek és ettől is inkább csak ösztönszerüen, mint valamely oknál fogva. Nyiltan kellene egymással beszélnünk és nekem ugy tetszik, mintha szegény Harkerné nyelve valamely titokzatos módon kötve volna. Én tudom, látom, hogy ő neki megvannak a maga eszméi, de vagy nem akarja, vagy nem birja azokat velünk közölni. Én emlitettem ezt a gyanumat Van Helsinggel és ő hamarább ide fog jönni, mint a többiek, hogy beszéljünk a dologról, a mig egyedül vagyunk. Bizonyos, hogyha Harkernét illető ösztönszerü gyanum igaz lenne, akkor óriási nehézséggel, egy ismeretlen veszedelemmel állunk szemtől szemben. Ugyanaz a hatalom, a mely hallgatásra kényszeriti őt, szólásra is kényszeritheti. Nem is merek tovább gondolkozni, nehogy gondolatomban megbecstelenitsem ezt a nemes lelkü asszonyt.
– Később. – Midőn a professzor a többieket megelőzve jött a szobámba, meghánytuk, vetettük a dolgot. A professzor némi habozás után egyenesen a dologra tért.
– Barátom John van valami, a mit először nekünk kettőnknek kell egymással megbeszélnünk. Lehet, hogy később a többieknek is meg kell mondanunk. Madam Minna, a mi kedves jó madam Minnánk változni kezd, hideg borzongás futotta végig tagjaimat, látva, hogy más is osztja szörnyü félelmemet, Van Heisig folytatta:
– Lucy kisasszony körül szerzett szomoru tapasztalataink óvatosságra intenek bennünket. Én jól látom a vampirt jellemző változást madam Minna arcában, most még ugyan nagyon-nagyon csekély, de azért jól látja, a ki figyel. A foga hegyesebb és a szeme gyakran rideg, kemény. De még ez nem minden, figyelje, hogy milyen hallgatag mostanában. Igy volt Lucy kisasszony is. Nem beszélt még akkor sem, a mikor leirta, a mit közleni szeretett volna. Már most én attól félek, hogy ha ő nekünk, hipnotikus álmában meg tudja mondani, hogy a gróf mit lát és hall, nem lehetséges-e, hogy a gróf, a ki elsőnek hipnotizálta őt, a ki ivott a véréből és kényszeritette őt, hogy az övét igya, arra is kényszeritheti őt, hogy elárulja neki is, a mit rólunk tud? – Én helybenhagyólag intettem, a professzor folytatta:
– Akkor hát nekünk minden erőnkből meg kell ezt akadályozni, hogy ezt tehessük, tudatlanságban kell őt szándékunk felől tartani, mert a mit nem tud, azt nem árulhatja el. Ez nagyon fájdalmas föladat, nekem legalább nagyon nehezemre esik, de meg kell tenni. Ma, a mint találkozunk, meg fogom neki mondani, hogy be nem vallható okoknál fogva kénytelen leszek őt a tanácskozásainkból kizárni.
Közeledik a tanácskozás ideje, Van Helsing távozott, hogy elkészüljön az összejövetelre.
Később. – Mindjárt a gyülés kezdetén nagy megkönnyebbülést éreztünk, Van Helsing és én. Harkerné az urával izente, hogy nem jön el a gyülésünkre, jobbnak látja, ha az ő jelenléte nélkül vitatjuk meg a dolgainkat. A professzor meg én összenéztünk, de nem szóltunk semmit sem a többieknek, hanem hozzáláttunk haditervünknek megvitatásához. Van Helsing doktor kezdte a szót.
– A Katalin Cárné tegnap reggel hagyta el a kikötőt. Körülbelül három hét mulva ér Várnára, mi pedig szárazföldön három nap alatt tehetjük meg ezt az utat. E szerint elég, ha 17-én indulunk innen. Még akkor is egy nappal a hajó érkezése előtt helyen lehetünk. Természetesen jól föl kell fegyverkeznünk ugy szentelt mint profán fegyverekkel. – Itt Morris szólt közbe.
– Ha jól értettem, a gróf olyan vidékről való, a hol bővében van farkas és megeshetik, hogy előttünk ér oda. Ajánlom, hogy Winchesterseket adjunk fegyvertárunkhoz. Én a Winchesterben bizom legjobban az affajta ellenséggel szemben. Emlékszel-e Artur, mikor egy csapat utánunk vetette magát Tobolszk mögött? Mit nem adtunk volna egy-egy ilyen kitünő ismétlő puskáért!
– Jól van, – mondta Van Helsing, legyen Winchester, ha kell. És minthogy ugy tudom, itt már semmi dolgunk sincsen, Várnát pedig egyikünk sem ismeri, hát miért nem indulnánk hamarább. A várakozás itt is, ott is egyformán nehezünkre fog esni. Ma és holnap elkészülhetünk és ha mindennel készen vagyunk, mi négyen utnak indulhatunk.
– Mi négyen? kérdezte Harker egyikünkről a másikra nézve.
– Természetesen, hogy mi négyen! felelte a professzor gyorsan, magának itt kell maradni, hogy gondját viselje a maga kedves kis feleségének. Harker egy ideig hallgatott s aztán sötét hangon szólalt meg.
– A dolognak erről a részéről engedjék, hogy majd reggel beszéljünk. Tanácskozni akarok Minnával. Én azt gondoltam, hogy most volna az ideje, hogy Van Helsing figyelmeztesse őt, hogy ne beszéljen feleségével terveinkről. Jelentősen néztem a professzorra és kőhintettem. Ő felelet gyanánt ujját az ajkára tette és elfordult.
Harker Jonathán naplója.
Október 5-dike. Délután. A ma reggeli gyülés után nem birtam gondolkozni, Minna elhatározása, hogy nem vesz semmi részt sem dolgaink megvitatásába, gondolkozóba ejtett. És minthogy nem vitathattam meg a dolgot, csak találgathatom az okait. A mód, a hogy a többiek fogadták elhatározásának a hirét, szinte igen különös. Hisz utóljára, mikor a dolog szóba került, ugy egyeztünk, hogy semmit sem titkolunk egymástól. Hiába töröm a fejemet, nem birom megfejteni a rejtélyt. Minna most alszik, nyugodtan és édesen, mint egy gyermek. Hála Istennek, hogy ilyen édesen tud aludni.
Későbben. Milyen különös minden, Minna boldog álmát figyelve, magam is szinte megfeledkeztem nyomoruságomról. Esteledett, egyszer csak Minna kinyitotta a szemét és gyöngéden rám nézve szólott:
– Jonathán, szeretném, ha nekem becsületszavadra igérnél valamit. Olyan igéretet kérek tőled, a melyet meg nem szeghetsz, még akkor sem, ha én magam térden állva és keserü könyeket sirva könyörögnék érette. Gyorsan igérd meg, még ebben a pillanatban.
– De Minna, ilyen igéretet nem tehetek hirtelenében. Ki tudja, jogomban áll-e?
– De drágám, én kivánom és pedig nem magamért kivánom. Megkérdezheted Van Helsing drtort, hogy nincs-e igazam. És ha ő nem helyesli, akkor tégy kedved szerint. Sőt többet mondok, ha később jónak látjátok, hát föloldalak igéreted alól.
– Igérem! – Mondtam és Minna arca földerült. Igy szólt:
– Igérd meg nekem, hogy nem mondasz el semmit sem a gróf ellen szőtt tervetekből előttem, sem szóval, sem célzással, mind addig, mig ez itt van. És ezzel komolyan mutatott a homlokán pirosló sebhelyre.
– Igérem! – Mondtam én, és ugy éreztem, mintha ettől a pillanattól kezdve válaszfal emelkedett volna köztünk.
Később. Éjfélkor. Minna egész este derült és jókedvü volt, annyira, hogy valamennyien bátorságot vettünk és mintha jó kedve ránk is elragadt volna. Mind korán tértünk nyugvásra. Minna ismét oly édeseen alszik, mint délután. Hál’ Istennek, hogy álmában legalább elfelejtheti buját-baját. Bárcsak a példája most is olyan ragadós volna, mint este a jó kedve. Meg fogom kisérleni. Oh be édes volna egy álmoktól ment alvás.
Október 6., reggel. Még egy meglepetés! Minna korán keltett, épp olyankor, mint tegnap, és kért, hogy ismét szólitsam be Van Helsing doktort. Én azt hittem, ismét hipnozitáltatni akarja magát, és szó nélkül mentem a doktorért a ki mintha el lett volna készülve a hivásra, mert teljesen felöltözve találtam a szobájában. Azonnal velem jött és a szobába lépve kérdezte, hogy a többiek is jőjjenek-e?
– Nem – mondta Minna nyugodtan – nem szükséges, hogy bejőjjenek. Ön is tudathatja velük, a mit mondani akarok. Nekem önökkel kell utaznom.
Van Helsing épp ugy meg volt lepetve, mint én. Egy pillanatnyi szünet után kérdezte:
– De miért?
– Magukkal kell engem vinniök. Nagyobb bátorságban leszek önökkel és önök is velem.
– De miért, kedves madame Minna? Mi olyan veszedelembe indulunk, a mely önre nézve, azoknál fogva, a mik történtek, még sokkal fenyegetőbb.
– Tudom, éppen azért akarok menni; most, a mig a nap kelőben van, megmondhatom önnek, a mire tán később képtelen leszek. Én tudom, hogy a mikor a gróf akarja, nekem mennem kell; én tudom, hogy ha ő azt mondja, hogy menjek titokba, mennem kell, ha másképp nem lehet, hát alattomban, Jonathán tudta nélkül is. Önök férfiak bátrak és erősek, önök együtt megvédhetnek engem az ellen, a ki talán egyesnek az erejét megtörné. Ezenkivül talán segitségükre is lehetek, minthogy ön hipnotizálhat és megtudhat tőlem olyan dolgokat, a miket én magam sem tudok. Van Helsing erre komolyan felelte:
– Madam Minna, kegyed most is, mint rendesen, a legokosabb; ön velünk jön és együtt fogjuk véghez vinni azt, a minek a végbevitelére elindulunk.
– Minna nem felelt és midőn hallgatása okát keresve, ránéztünk, vettük észre, hogy ismét elaludt. Még akkor sem ébredt fel, midőn a függönyt felrántottam és a napfény elözönlötte a szobát. Van Helsing intett, hogy csendesen menjek vele. Az ő szobájába mentünk és néhány perc mulva Artur Seward doktor és Morris ur is odajöttek. Van Helsing elmondta nekik, a mit Minna mondott, aztán folytatta:
– Reggel indulunk Várnába. Immár egy uj tényezővel is kell számolnunk és ez madam Minna. Jó, hogy a lelke igaz. Kín volt neki annyit is mondani, a mennyit mondott, de jó, hogy megtette, mert legalább idején figyelmeztetve vagyunk. Nem szabad időt vesztegetnünk és Várnában tettrekészen kell lennünk, a mint a hajó megérkezik.
– Tényleg, mit fogunk csinálni, – kérdezte Morris ur lakonikusan. A professzor ur gondolkozott, mielőtt felelt volna.
– Először is a hajóra megyünk és ha meggyőződtünk a láda ugyanazonosságáról, egy vadrózsaágat szögezünk a tetejére, mert akkor a vampir el nem hagyhatja, legalább igy tartja ezt a babona. És mi kénytelenek vagyunk a babonában bizni. Hajdan ez volt az emberiség hite és ma is a hitben gyökerezik. És azután, ha megleljük az alkalmat, a melyet keresünk, a mikor senki sem lesz közel, hogy lássa, akkor kinyitjuk a ládát és – és akkor minden jóra fordul.
– Én bizony nem várok az alkalomra, – jelentette ki Morris, – hanem ha egyszer szemem elé kerül az a láda, hát kinyitom és elpusztitom azt a szörnyeteget, ha mindjárt ezer ember látja is és ha mindjárt fölakasztanak is érte!
– Én megszoritottam ösztönszerüen a kezét és oly keménynek találtam, mint az acél, azt hiszem, hogy megértette a tekintetemet; remélem, hogy megértette.
– Jó gyerek! – mondta Van Helsing – bátor gyerek. Higyje el édes fiam, hogy egyikünk sem gyávaságból fog késlekedni. Én csak arról beszélek, a mit tennünk kell. Hanem igazában egyikünk sem tudhatja, hogy mit fog tenni. Hisz közben még annyi mindenféle történhetik. Egyelőre legjobb, ha mindegyikünk rendbe hozza a dolgait, mert egyikünk sem tudhatja, hogy hol és mikor éri élete végét. A mi engem illet, az én dolgaim rendben vannak és minthogy egyéb dolgom nincsen, megyek és beszerzem a jegyeket és egyebeket az utra.
Minthogy nem volt egyéb mondani valónk, elszéledtünk. Én is megyek és rendbe hozom földi dolgaimat, hogy készen legyek minden eshetőségre.
Későbben. Minden rendben van. Minna lesz, ha tul él, egyetlen örökösöm, ha pedig nem, akkor azok, a kik oly jók voltak hozzánk, osztoznak mindenünkön.
Esteledik, alkonyodik. Minna nyugtalansága szembeszökő. Meg vagyok róla győződve, hogy nyugtalanitja valami, a mit napszálltakor föl fog fedezni. A nap kelte és szállta mindennap nagyobb izgalommal jár ránk nézve, mert mindegyiken valamely fenyegető veszedelemről vagy ujabb fájdalomról értesülünk. Mindezeket a dolgokat naplómba jegyzem, minthogy az én drágámnak nem szabad róluk mostanában tudomást venni: de valamikor hadd olvassa majd ő is.
De csitt! Ő szólitott.