Dunamelléki eredeti népmesék (1. kötet)

A TIZENKÉT FEKETE VARJÚ.

Erre a szóra mind a tizenkét gyermek megrázkódik, fekete varjúvá változtak s elrepültek.

A szegény asszony csak ekkor bánta meg, hogy az istent merte kisérteni, csak ekkor fakadt sirva, mikor látta, hogy a dolognak fele sem tréfa, hisz amott repül messze messze 12 fia fekete varjú képében. Már megvan, már megvan, s ezen tán már az a jó isten sem segíthet.

A szegény asszony aztán lebetegedett, s egy kis leánykát hozott a világra. Ez volt a tizenharmadik.

Mikor ez a kis leány 14 éves volt, az édes anyja kiterítgette száradni tizenkét bátyja ruháját, s meg nem állhatta, hogy sirva ne fakadjon.

– Mit sírsz, mit rísz édes anyám olyan keservesen? – kérdé a kis leány.

– Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor 12 bátyád ruhája ez itt, la, kik fekete varjuvá változván, elrepültek.

– No ugy édes anyám, nekem egy szempillantásig sincs itthon maradásom, hanem mindaddig megyek, mig 12 testvéremet fel nem találom. Azért isten áldja meg kigyelmedet, mert én most útnak eredek.

S ezzel a kis leány édes anyját megcsókolván útnak eredt.

Ment, mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy nagy vadon erdőbe jutott, hol sem eget, sem földet nem látott.

Megyen, mendegél a nagy vadon erdőben, egyszer egy kis gunyhóra akadt. Bemegyen a kis gunyhóba, hol egy vén asszonyra talált. Köszön neki:

– Adjon isten jó estvét, édes öreg anyám!

– Fogadj isten, édes leányom, hogyha öreg anyádnak nem szólitottál volna: hamm, mindjárt bekaptalak volna!… hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– Fekete varjú képében elszállt 12 testvéremet keresem. Nem hallott-e róluk valamit édes öreg anyám?

– Mi türés-tagadás édes leányom, biz én nem hallottam, hanem itt ezen a völgyön fel és szállaton le, kerek erdő alatt kis domb tövében lakik a néném, ha csak ő nem tud róluk valamit, ugy senki a világon. De te leányom fáradt is vagy, éhes is vagy, szomjas is vagy: azért feküdjél le az én ágyamra, pihend ki magad, de elébb edd meg ezt a madárlátta egy pár aranykörtvét.

A leány elvette az egy pár aranykörtvét, s megette. S mikor éhségét ekkép csillapította, lehajtotta a fejét a vén asszony ágyára, s elaludt.

Másnapra kelve aztán, a vén asszony útnak eresztette a kis leányt, megmutatván neki az igaz utat.

Ment, mendegélt aztán az igaz uton, s ugy estendefelé elérkezett a másik kis gunyhóhoz is. Bemegyen a kis gunyhóba, hol szintén egy vén asszonyra talált. Köszön neki:

– Adjon isten jó estvét, édes öreg anyám!

– Fogadj isten, édes leányom! ha öreg anyádnak nem szólitottál volna: hamm, mindjárt bekaptalak volna!… hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– Fekete varjú képében elszállt 12 bátyámat keresem, hogyha hallotta hirét édes öreg anyám?

– Mi türés-tagadás, biz én nem hallottam édes leányom, minek tagadnám, hisz se károm, se hasznom benne; hanem itt meg itt, a szálláson fel, a völgyön le, kerek erdő alatt, kis domb tövében lakik a néném, ha csak ő nem hallott róluk valamit, ugy senki a világon. De leányom, a mint látom, fáradt is vagy, éhes is vagy, szomjas is vagy?

A leány nem szólt semmit, csak a fejével ütött rá, hogy ugy van a dolog.

– No, ha éhes is vagy, szomjas is vagy, ne, itt van ez az egy pár aranyalma, edd meg, s itt van ez a kobak, bájital van benne, igyál belőle.

A leány megette az egy pár aranyalmát, s ezektől, mintha ketté vágták volna, rögtön elvesztette az éhségét, – aztán a hegyébe jót huzott a kobakból, az ebben levő italtól pedig egészen visszanyerte elfogyott erejét. S mikor éhét, szomját ekkép enyhitette, lefeküdt a vén asszony ágyára s elaludt.

Másnapra kelve aztán megköszönte a vén asszony szivességét, s útnak eredt.

Ment, mendegélt aztán az igaz úton, egyszer még is eljutott a harmadik gunyhóhoz is, hol szintén egy vén asszonyra, a három testvér legöregebbikére talált. Köszön neki:

– Adjon isten jó estvét, édes öreg anyám!

– Fogadj isten, édes fiam! ha öreg anyádnak nem szólítottál volna: hamm, – mindjárt bekaptalak volna!… hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– Fekete varjú képében elszállt 12 bátyámat keresem. Valjon nem hallotta-e hiröket, édes öreg anyám?

– Hahó, édes leányom, dehogy nem hallottam, dehogy nem! hisz minden istenadta estve a gunyhóm felett repülnek el; de te kedves leányom, ilyes állapotban, ha bár addig mennél is, mig a két szemeddel látsz, mig a lábad térdig el nem kopnék, soha oda el nem jutnál; mert egy az, hogy messze van, más az, hogy olyan irdatlan magas kőszálra raktak fészket: hogy oda fel csak az mehet, a kinek szárnya van s a ki repülni tud. De azért ne ess ám kétségbe, mert hisz majd segitünk a dolgon, majd elküldlek én oda, csak a szavamra hallgass. Hát csak azt akarom mondani, hogy ne, itt van ez a csésze, s az ebben lévő kenőcscsel estve lefekvés előtt kend meg szűz vállacskáidat, majd kinőnek a te sugár szárnyaid, s oda repülhetsz, ahová akarsz. De te leányom, a mint látom, éhes is vagy, szomjas is vagy, fáradt is vagy.

A kis leány ismét nem szólt semmit, csak a fejével ütött rá, hogy nincs különben.

– No ha éhes is vagy, szomjas is vagy, ne, itt van ez az egy pár aranydió, edd meg, aztán itt van ez a kobak, bájital van benne, igyál belőle.

A kis leány elvette mind az egy pár aranydiót, mind a kobakot, s aztán az evés- és iváshoz látott. S alig ette meg az egy pár aranydió belét, s alig húzott egyet a kobakból, mintha ketté vágták volna, enyhült éhe és szomja.

Aztán belefeküdt a vén asszony ágyába, de elébb, mint az mondá, mindkét felől bekente szűz vállacskáit, s ime! reggelre kelve kinőttek sugár szárnyai. Mondom, hogy mindkét felől kinőttek sugár szárnyai, s a vén asszony által mutatott irányban elrepült.

Csak repül, csak repül, egyszer egy sereg varjú közeledik feléje s megolvasta, biz azok ép 12-ten valának. Hej! – gondolta magában a kis leány, – ezek lesznek az én bátyáim; de azért szóba se állt a varjakkal, hanem tovább repült.

S mindig közelebb-közelebb jutott ahhoz a magas kőszálhoz, a melynek tetején 12 bátyja lakott. Hetednapra aztán mégis azt mondhatta: itthon vagyok. Hogy leszállt a kőszál tetejére, itt egy virágos kert közepén álló gyönyörű szép márványpalotát talált. A kis leány aztán nem kérdezte, szabad-e, nem-e bemenni, hanem megfogta az aranykilincset s benyitotta az ajtót. Legelőször a pitvarba jutott, a pitvarból a konyhába, a konyhából jobbról is, balról is hat-hat szoba nyilt. Keresztülment a 12 szoba során, sehol senkit sem talált.

Aztán visszajött a konyhába, s izibe a dologhoz látott; frisen elébekötötte a fehér kötényt, fát hozott, tüzet rakott, 12 ember számára odatette az ételt, – majd mig az ételek felforrnak, kisöpörte a 12 szobát, 12 ágyat megvetett, s letörülgetett.

Mikor ezzel is készen volt, ismét a főzéshez látott. S mikor megfőtt az étel, 12 személyre felterítette az asztalt, mindegyik elébe kést, kanalat, villát és tányért tett; s mindegyiknek kimérte a maga dózisát.

Aztán az evéshez látott; mindegyik testvére ételéből evett egy vagy két kanállal, s mikorára a végére ért, egészen jóllakott.

Hogyim elvolt törődve, mind a 12 testvére ágyát sorra próbálta, végtére mégis a 12-ikben elaludt.

Itt lelkem teremtette, alig aludt el a szép kis leány, ehun jön ám suhogó repüléssel a 12 fekete varjú. Bemennek a maguk hajlékába, hát látják, hogy a konyhán tűz égett, de a mely most össze van seperve, hamuval behintve, az edények elvannak mosva. Mi dolog ez, mi dolog ez? nem tudták a dolgot mire vélni. A konyhából a szobákba mennek. Minden ágy meg van vetve, a szoba földje kiseperve, a por letörülgetve. Bemennek az ebédlő-szobába, hát itt fel van terítve az asztal 12 személyre, 12 dózis étel az asztalon; de mindegyik kenyeréből és ételéből vagy egy harapás, vagy egy pár kanál étel hiányzik. Ki járt itt, ki volt itt? keressük meg, keressük meg. Keresik – keresik, hát a legutolsó szobában csakugyan megtalálják a kis leányt; ott aludt a legfiatalabb bátyja ágyában.

A 12 fekete varjú körülállta az ágyat, s mindjárt felösmerték, hogy ez senki más, mint az ő testvérök.

– Felköltsük-e, ne költsük-e? – kérdé a legkisebb, kinek az ágyában feküdt.

– Ehj, ne költsük fel, szólt az előtte való fiú, mert jó hogy megtalálna ijedni tőlünk.

– De biz felköltjük, legalább hirét halljuk rég nem látott tubus anyánknak.

Amint igy ott tanakodnak felette, hogy felköltsük-e, ne költsük-e, a leány megmozdult, s fölébredt. Volt bezzeg sirás-rivás, csók meg csók annyi, hogy fele is elég lett volna.

De mindennek csak az lett a vége, hogy a kis leány mindig csak azon volt, mindig csak azt ohajtotta, hogy jőjjenek haza az ő varjúbátyjai, de ezek erre csak azt felelték, hogy nem lehet a szőrtül; mert ők átok alatt vannak. Végre a legöregebbik varjú, mint legokosabb vette át a szót.

– Kedves testvérünk! te csak menj haza, s mondd meg az anyánknak, hogyha azt akarja, hogy hazamenjünk, elébb váltsa meg a lelkünket. Megválthatja pedig, hogyha felhasítja a hüvelyk-ujját s az abból kifolyó vérrel tizenkét pár inget-gatyát varr a mi számunkra, de mindaddig az ideig, mig csak a varrás tart, senkihez, de senkihez egy árva szót sem szabad beszélnie, különben dugába dőlne az egész mesterség.

No jól van, a kis leányt aztán 12 varjúbátyja útnak eresztette; de mindegyik megajándékozta valamivel, az egyik ezt, a másik azt adott neki.

A kis leány aztán, estve lefekvés előtt megkente szűz vállacskáit a vén asszonytól kapott csoda-kenőcscsel, reggelre kelve már kinőttek sugár szárnyai, s hazarepült, 12 bátyja pedig egész a falu széléig elkisérte; de innen, mint a villámlás, visszafordultak a nagy vadon-erdőfelé.

– Adjon isten jó napot, édes anyám! – köszönt a kis leány.

– Fogadj isten, édes leányom! hát megjöttél?

– Megám, a mint láthatja kigyelmed.

– Hát feltaláltad 12 bátyádat?

– Fel; itt meg itt, ezen meg ezen a vadon erdőben, egy irdatlan magas hegy tetején laknak, egy gyöngyadta márvány-palotában. – Sorra jártam 12 szobát, aztán tüzet raktam, az ételeket odatettem, s mig felforrtak, kisepertem a szobákat, megvetettem az ágyakat, s letörülgettem. Aztán ismét a főzéshez láttam, s mikor készen volt az étel, kitálaltam; mindegyik testvérem ételéből ettem egy vagy két kanállal, majd mindegyik ágyát megpróbáltam, végre a 12-ikbe elaludtam. Mikorra fölébredtem, tizenkét bátyám körülállta az ágyamat. Aztán volt öröm, volt sirás-rivás, s kérve kértem őket, hogy jöjjenek haza, de azt mondták, hogy nem lehet, végre a legöregebbik testvérem ezt mondta: „Kedves testvérünk! te csak menj haza, s mondd meg az anyánknak, hogyha azt akarja, hogy hazamenjünk, elébb váltsa meg a lelkünket. Megválthatja pedig, hogyha felhasítja a hüvelykujját s az abból kifolyó vérrel tizenkét pár inget-gatyát varr a mi számunkra; de mindaddig az ideig, migcsak a varrás tart: senkihez, de senkihez egy árva szót sem szabad beszélnie, különben dugába dőlne az egész mesterség.“ – Ez volt hozzám a legöregebbik bátyám szava és mondása.

A szegény asszony aztán nem szólt semmit, hanem kivett a szúszékből egynehány vég vásznat s rögtön a szabáshoz látott. A kis leány váltig beszélt hozzá, hogy igy lesz jó, ugy lesz jó, de az anyja, egy szó nem sok, de még annyit sem szólt. S mikor készen volt a szabással, hüvelykujját felhasította, s az abból kifolyó vért tőbe húzta s a varráshoz fogott. Itt átjöttek a szomszéd asszonyok, s kérdezték: „Mit varr édes komám asszony?“ de biz az nem mondta: hogy ezt meg ezt, hanem szótlanúl egyre dolgozott az ingeken és gatyákon. Annyira-annyira, hogy végtére mégis elkészítette az ingeket és gatyákat. S mikor a legutolsó őtést megtette, íme! ehun repül ám a tizenkét fekete varjú, megrázkódnak, leveték a varjúruhát s emberi alakot vettek fel magukra. Tizenkét vasas-szekér alig birta utánuk elhozni a sok kincset és a temérdek gazdagságot; mert mig a 12 fiú varjúképében járt, egyebet sem tettek, mint aranyat, ezüstöt gyüjtöttek.

A PRINCZESZNÉ ÉS A SÜNDISZNÓ.

Ezért a király, hogyim a legkisebbik és legkedvesebbik leánya kivánságát nem teljesíthette, nagy búsan és nagy bánkódva hazafelé vette az útját.

A mint mén mendegél, egyszer olyan nagy kátyúban lelte magát, hogy a kocsi tengelye tolta a sarat.

Itt lelkem teremtette most mi tevő legyen, mikor se előre se hátra, mikor se ki, se be, mint az ablakfa? Az aranyos czizmával csak nem szállhatott le, mikor a ló füle is alig látszott ki a kátyúból, embert pedig, ki segitségére lehetett volna, még hírrel sem látott.

A mint ott legjavában évődik, egyszer, honnan honnan nem, csak terem egy kis sündisznó, s azt mondja a királynak:

– Röff, röff! Hogyha nekem adod a legszebbik leányodat, majd kisegítlek én.

Mi volt mit tenni a királynak, legszebbik leányát odaigérte a kis sündisznónak.

Az a kis állat aztán csak a rúd végét kapta meg, s ugy kirántotta a kátyuból a király kocsiját, mintha ott se lett volna.

No jól van, ez abba maradt. A király aztán nagy búsan hazafelé bandúkolt, a sündisznó pedig elment a maga útjára az erdőbe.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, egyszer a mi mesebeli királyunk rezidencziája előtt megáll egy kordé, s erről csak leszáll a mi sündisznónk s fel egyenesen a király színe elé, kinek azt találja mondani:

– Röff, röff! Tudod-e mit igértél akkor, mikor a kátyuból kisegitettelek, most tehát azért jöttem.

Itt a király mit mit nem cselekszik, kapja a lelkét, a juhászának a leányát felöltöztette abba a drága patyolat ruhába s azt adta oda a sündisznónak.

A sündisznó aztán a királyi ruhában felöltöztetett juhászleányt beültette a kordéba, s aztán eldöczögött; de alig ért ki a határból, megfogja a szegény juhászleányt és a kősziklához vágta, s aztán nagy mérgesen ujra beállitott a király színe elé s azt mondja neki.

– Röff, röff! Tudod-e mit igértél akkor, mikor a kátyúból kisegítettelek, azért tehát az igazi királykisasszonyért jöttem.

Itt a király mit mit nem cselekszik, kapja a lelkét, most meg a kondásának a leányát öltöztette fel még czifrábban mint az elsőt, kit aztán át is adott a sündisznónak.

De a sündisznó ezzel is ugy bánt mint az elsővel; mert alig ért ki a határból, ezt is a kősziklához vágta, s aztán nagy mérgesen harmadszor is beállitott a király színe elé s azt mondja neki:

– Röff, röff! Tudod-e mit igértél akkor, mikor a kátyuból kisegitettelek, azért tehát nem kell nekem sem a juhászleány, sem a kanászleány, hanem az igazi királykisasszonyt add ide.

Mit volt mit tenni a királynak, a legroszabbik ringy-rongy ruhába felöltöztette a legkisebb királykisasszonyt – minthogy a két nénje inkább a kútba akart ugrani, mint elmenni, – s azt adta által a kis sündisznónak.

De bezzeg most a sündisznó ezzel nem bánt ugy, mint a két első leánynyal, hanem szépen felültette a kordéra s aztán gyű te Sárga, gyű te Fakó, meg sem állt vele hazáig.

Mikor a sündisznó hazaért a királykisasszonynyal, egy rosz ólat mutatott neki, mondván:

– Ne, itt van a te királyi rezidencziád!

Majd szalmát vitt be neki, mondván:

– Ne, itt van a te menyasszonyi ágyad!

Majd elszaladt az erdőbe, meghentergődzött egy vadalmafa alatt és a sok vadalmát, melyek a bundája töviseire szúrodtak, hazavitte s azt mondja a princznéből lett feleségnek:

– Ne, itt van a te ételed, lakj jól!

Mit volt mit tenni a princznének, be ment az ólba, evett a vadalmából s aztán lefeküdt a szalmára s elaludt szép csendesen.

Itt lelkem teremtette, mikor a princzné másnap reggel fölébredt, bezzeg nem az ólban és nem a csupasz szalmán találta magát, hanem egy virágos kert kellős közepén álló királyi rezidencziában, és szép paplanos ágyban, és az oldala mellett bezzeg nem a sündisznó feküdt, hanem egy gyöngyadta 24 éves királyfi. Kik aztán alighogy meglátták egymást, azt mondták egymásnak:

– Én a tiéd, te az enyém, ásó kapa sem választ el egymástól.

S aztán megölelték és megcsókolták egymást.

A princzesznét aztán huszonnégy szobaleány öltöztette fel, kik őt akár merre, akár jobbra akár balra lépett, szüntelen kisérgették s csak a parancsszóra vártak.

Mikor a princzné szépen fel volt öltözve a biboros bársonyos ruhában, a királyfi karon fogva levezette a virágos kertbe.

A királyné hogy elment a szőlőlugos mellett, a szőlők megszólaltak, mondván:

– Szakits rólunk szép királyné!

Aztán hogy tovább mentek, az almák mosolyogtak a királyné felé, mondván:

– Szakits közülünk szép királyné!

S mikor a baraczkok mellett elhaladtak volna, azok a legszebb ezüstcsengő hangon szólaltak meg.

Mikor a princzeszné két nénje hirét vette, hogy milyen jóljárt a testvérök, csak ekkor bánták meg, hogy a sündisznóhoz nem mentek férjhez, de késő idő után kántálni, késő eső után a köpenyeg!

Igy teljesedett be a legkisebb princzeszné kivánsága; biz ő rá nem illett ez a mondás: „Feltette már a búfedelet;“ mert ugy éltek együtt mint a galamb az ő párjával.

A CZIGÁNY ÉS A PAP.

Mindig servus, mindig servus, tanakodik magában a czigány, valjon mért köszön nekem igy a tiszteletes ur? Ezért a czigány ujra vet egy vargabetűt, s ismét a tiszteletes ur elébe került. Köszön neki:

– Szerencsés jó napot kivánok, nagyságos főtisztelendő ur:

– Szervusz! mondja a pap harmadszor is.

– Megkövetem alásan a nagyságos főtisztelendő urat, nem mondaná meg, hogy mért köszön igy nekem: Servus, servus, servus?

– Ehj, czigány, minden szervusz öt garas!

No jól van, ez abba’ maradt. – De egyszer halottja van a czigánynak s elhivja a papot, hogy temesse el a rajkót predikáczióval.

A pap el is temette a halottat s kéri a temetéspénzt, hogy fizesse le az egy huszast.

– Ehj, tudja mit mondott nekem a tiszteletes ur: minden servus öt garas, tehát egy servus, két servus, három servus, négy servus, adjon vissza tizs krajczárt.

A RÁTARTÓ KIRÁLYKISASSZONY.

Itt a királykisasszony, mikor egyszer fésülködött, hogy hogy nem, két kis állatkát fogott, melyeket aztán, hogy valjon mekkorára nőnének, zsiros bögrébe tett.

Itt lelkem teremtette, a két kis állatka annyira megnőtt, annyira meghízott a zsiros bögrében, hogy egy pár czipő kitellett a bőrükből. Mondom, mikor a két kis állat akkorára meghízott, a királykisasszony mindkettőnek lerántatta a kantusát, kikészitette s a czerzettbőrből aztán czipőt varratott magának.

Mikor aztán felhúzta a lábára az uj czipőt, ország-világszerte kihirdettette, hogy az, a ki kitalálja, legyen az szegény ember, koldús, szóval bárki, hogy micsoda bőrből van készitve az ő két czipője: senki más nem lesz a hitves ura.

Mondom, mikor ezt ország-világszerte kihirdettette: hét világból gyűltek össze a házasulandó ifjak azzal a jó reménységgel, hogy majd ő találja ki, hogy micsoda bőrből van a királykisasszony czipellője, s ekkor az övé lesz a szép virágszál.

A királykisasszony szeretője a herczegfi, kapja a lelkét, mit mit nem cselekedett, felöltözött koldus ruhába, s mint ilyen bebújt a kályhalyukba.

A királykisasszonyt pedig ép ekkor vetköztette a szobaleánya, s csak elkezdi:

– Mit gondolsz Marcsa – mert közbe légyen mondva, igy hítták a szobaleányt, mit gondolsz Marcsa, kitalálja-e valaki, hogy izébőrből van a czipőm?

A koldús-ruhában felöltözött herczegfi pedig ezt mind jól hallotta; de senkinek sem szólt a dologról semmit, hanem kibújt a kályhalyukból, lefeküdt a szalmába s aludt kedvére.

Másnapra kelve, összegyűltek a házasulandó grófok, bárók, herczegek, urak, urfiak, válogatott czigánylegények, hosszú süveges tótok, hogy majd kitalálja ki, hogy micsoda bőrből van a királykisasszony czipője. Köztük volt a koldus-ruhában felöltözött herczegfi is.

Mikor mindnyájan együtt voltak, bejött a királykisasszony, letette a czipőjét a puszpángfa-asztalra. Ez is nézi, az is nézi; kézről kézre jár. Ez is hozzá szólt, az is hozzá szólt, az egyik egyet mondott, a másik mást mondott, de senkisem a dolog bibéjére, senkisem találta ki, hogy micsoda bőrből van varrva a királykisasszony czipője. Ekkor felállt az ajtószegből a koldúsruhában felöltözött herczegfi s szót kért.

– Fölséges királykisasszony! már látom hogy senkisem találja ki, hogy mi bőrből van készítve e két czipő; már látom, hogy nekem is hozzá kell szólnom a dologhoz s majd megmondom én: hát biz az nincs egyéb bőrből varrva mint lisztes hátú bolhabőrből.

A koldusforma ember találta ki, annak adtak igazat s az övé lett a királykisasszony; de feltette magában a herczegfi, hogy megjátszik a feleségével, mármint a királykisasszonynyal. Ezért a falu végén volt egy ronda viskó; csupa szemét, csupa piszok s ide vitte a feleségét. A biboros-bársonyos ruhát le kellett neki vetni s koldusasszony ruhába öltözködni. S mikor felöltözködött, elhítta magával koldulni, hogy ő majd az egyik soron járja be a falut, az meg a másikon.

Mit volt mint tenni a királykisasszonynak, vagy akart vagy nem, el kellett az urával menni s koldulással keresni kenyerét.

Mikor aztán estvefelé hazajöttek, tüzet kellett az asszonynak rakni s keménymagos levest kotyvasztani.

S ez igy ment napról napra, egyik nap csakúgy mint a másik nap.

Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, de pengyom tódítsuk és, mert biz majd elfogy ez, hát egyszer ennek meg ennek a herczegnek, már mint a királykisasszony férjének a hajdúja a koldús ablakára jön, hogy holnap a feleségét gyomlálni küldje a kertbe, mert különben kihánják a putriból.

Mit volt mit tenni a királykisasszonyból lett koldús asszonynak, vagy akart vagy nem, el kellett neki menni gyomlálni, – a férje ura pedig jo eleve hazament s maga ügyelt fel a napszámosokra.

– No asszonyok, szólt a herczeg, csak sietni kell szaporán, mert ha máma elvégzik a munkát, estvére jó vacsora lesz. Kendtek csak látom, hogy igyekeznek, de annak a fiatal menyecskének ugyan felült a Laczkó a hátára. Pedig szegényke ugy dolgozott, hogy szinte a hátán csorgott le a viz.

Mikor aztán estendefele elvégezték a munkát, a herczeg nagy vacsorát adott a napszámosoknak; czifrán felterítettek a szegény asszonyok számára: mindegyik elé czintányért tettek, e mellé ezüstkanalat, kést és villát.

De egy koldus asszonynak, ki a királykisasszonyból lett koldúsasszony mellett ült, meg volt hagyva, hogy egy ezüstkanalat csúsztasson annak a zsebébe. Mit az is meg is tett.

Itt az inasok elszedik a tányért, összeolvassák az ezüstkanalakat, hát egy híja a száznak. Ki lopta el, ki lopta el, rögtön valamennyit megvizitálták, hát a királykisasszonyból lett koldusasszony zsebébe csakugyan megtalálták.

A szegény eleget mentegetődzött, hogy igy nem tette, ugy nem tette, de mindez nem használt semmit, hanem mars a tömlöczbe, kezét-lábát vasra verték s ugy tették le a legmélyebb tömlöczbe. Ott sírt, ott rít a tömlöcz fenekén. Egyszer nyilik az ajtó s belép rajta maga a herczeg, ki rögtön kiadta a parancsolatot, hogy vegyék le róla a vasat.

– No ládd, szívem szép szerelme, hogy az isten a legrátartóbbat is megalázza, te mikor még királykisasszony voltál, hányszor gyötörtél engem s ha szóltam, még kinevettél. Ezért van ez mind. S most már azt is megmondom, hogy és mint tudtam ki a titkodat: hát felöltözködtem koldusruhába, bele bújtam a kályhalyukba s onnan kihallgattam, hogy miből van a te híres czipőd s igy nyertelek el.

Szép szerével nem adtad nekem a kezedet, azért fortélylyal kellett elnyernem.

Aztán a királykisasszonyt kivezették a mély tömlöczből, ismét ráadták a biboros-bársonyos ruhát, felöltöztették szépen, s ekkor nagy pompával és királyi czeremoniával másodszor tartották meg a lakodalmat.

A SZEGÉNY EMBER, A HUSZÁR ÉS A PAP.

Hogy hazament a szegény ember és a katona a templomból, azt találja mondani a vitéz ur a szegény embernek:

– Hallod-e te szegény ember, egyet mondok, kettő lesz belőle: voltál-e ma a templomban?

– Voltam katonauram, voltam.

– Hát tudod-e mit kukorikult az a lelki kakas?

– Hogy adjunk a szegénynek azt, a mit, mert az Isten ezer annyit ad helyette.

– No ládd, ugy-e van neked egy csonka riska tehened?

– Van katonauram, van.

– Hát csak azt akarom mondani, hogy vágasd te le azt a vaszka, riska tehenet, és méresd ki a szegényeknek, mert az Isten, mint a pap mondá, ezer annyit ad helyette.

– Jó lesz biz az, vitéz uram.

És a szegény ember riska tehenét, csakugyan levágták és kimérték a falu szegényeinek.

Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, másnap estve tehéneresztéskor, hogy hogy nem, a pap tíz tehene, tán a vér szagára, mind a szegény ember udvarára jött be.

– No szegény ember, mondja a katona, nem hijába papolt az a pap, mert ládd egy helyett tiz tehén jött be az udvarodra: azért fogd szarvon mind a tizet s kösd be az óladba; mert ezt neked az isten adta.

A szegény ember azonképen cselekedett, a hogy a katona mondta; mind a tiz tehenet bekötötte a maga óljába; de egy kevés idő mulva nagy haraggal átjön a pap s kérdi, hogy merészelte bekötni az ő tiz darab jószágát?

De a pap is más malomba őrletett, meg a szegény ember is; mert ez mindig csak ezt a nótát fujta: „hogy ezt neki az isten adta.“

A pap, hogyim semmire se tudott menni a szegény emberrel, azt találja mondani:

– No szegény ember, azé legyen a tiz tehén, a ki hamarább köszön egymásnak jó reggelt.

És ezt a katona ugy félfülről mind jól hallotta, s hogy eltávozott a pap, azt mondja a szegény embernek:

– No szegény ember cseréljünk ruhát, te add ide nekem a tiédet, én meg odadom az enyémet.

Ugyis lett. A szegény emberrel ruhát cserélt a katona, ki még az nap estve, hogy besötétedett, belopódzott a pap házába s elbujt a kályhalyukba.

A pap, közbe légyen mondva, a gazdasszonyát szerette. Ezért ugy három óra tájban zörget a szakácsné ajtaján, kérdvén:

– Hogy híják ezt a várost?

– Róma, felelt a gazdasszony.

– No ha Róma, én meg a pápa vagyok: azért ereszsz be szivem szép szerelme.

És a gazdasszony beeresztette a papot. Ez a huszárnak még a soknál is több volt, nem szólt semmit, hanem szép csendesen kibujt a kályhalyukból s hazament a szállására.

A katona aztán a szegény embert a szomszédba küldte s megtanitotta, hogy ott mit mondjon.

A szegény ember át is ment s köszön a tiszteletes urnak:

– Jó reggelt tiszteletes uram!

– Fogadj isten szegény ember! Hát már fölkelt, én ép most akartam átmenni kendhez.

– Haj, én megelőztem a tiszteletes urat s hamarább fölkeltem, mert már akkor is itt voltam, mikor a pápát Rómába eresztették.

– Jaj, csak hallgasson kend, szólt a pap, s inkább legyen a kendé tíz darab tehenem.

Igy nyerte meg a fogadást az egyszerü szegény ember.

A HÁROM KIRÁLYKISASSZONY.

– Jól van édes leányom, okosan feleltél. Hát te, hogy szeretsz engem? kérdi a középsőtől.

– Én atyám ugy szeretlek, mint a nyári szellőt.

– Jól van leányom, te is okosan feleltél. Hát te kis leányom, hogy szeretsz engem? kérdi a legkisebbtől.

– Én atyám ugy szeretlek mint az emberek a sót.

A legkisebbik leánya feleletén szörnyűképpen megharagudott a király, azt mindenéből kitagadta, hogy ő neki nem leánya, hogy ő nem nemzette a világra; de még ez nem volt elég, hanem sarkig érő hosszu haját a kezére tekerte, tizenkét szoba földén végig hurczolta, és a legutolsó szoba garádicsáról mint valami kutyát, lerugdosta, hogy ő vele többé nem lakik egy fedél alatt, hanem menjen a pokolba, annak is a fenekére.

A szegény királykisasszony sírva-ríva, mint isten árva madara, elzűlött, elvadult és egy nagy vadon erdőben huzta meg magát, hol egy nagy odvas fára akadt, melybe bele bujván, ez volt neki a királyi rezidenczia! Majd szedett egy vagy két kötény száraz harasztot, melyből ágyat csinált magának, s ez volt neki a fölvetett selyemágy. S ha megéhezett, keresett magának az erdőben holmi vadalmát, vadkörtét, galagonyát, csipkét, kökényt, s ezek valának a királyi ételek s mégse halt meg éhen. Ha pedig megszomjazott, keresett magának valami fris forrást, ivott belőle s ez volt neki a királyi ital s mégse halt meg szomjan.

Igy élt évrűl évre ebben a rengeteg nagy vadon erdőben.

De uramfia, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, egyszer a szomszéd királyfi ott vadászgatott abban a rengeteg nagy vadon erdőben, hát messziről látja, hogy nagy odvas fába valaki beszaladt.

Odamegyen a királyfi az odvas fához s bekiált a lyukon.

– Hej, ki van itt?

Semmi válasz.

– Hej, ki van itt? Ember vagy-e, ördög vagy-e? Ha ember vagy, jöjj ki; ha ördög vagy vigyen a fene!

Semmi válasz.

– Még egyszer kérdem: ki van itt; ember vagy-e, ördög vagy-e? Ha ember vagy, jöjj ki; ha ördög vagy, vigyen a fene; mert mindjárt belövök a lyukon!

Mit volt mit tenni a királykisasszonynak, kibújt az odúból nagy rongyosan; mert a mi ruhácskája volt, biz az már háromszor is leszakadhatott róla, meg aztán se tűje, se czérnája, hogyha elszakadt is valami, megvárhatta volna.

Itt a királyfinak annyira megtetszett a szép leány, hogy hazavitte s feleségűl vette.

S mikor a mézes-mákos hetek elmultak, kérdőre vonta a feleségét, hogy valja ki, hogy mi annak az oka, hogy az apja oly szörnyen nagyon kegyetlenül bánt vele?

– Mi tűrés tagadás kedves férjem, biz annak nincs egyéb oka, mint egyszer az atyánk arra a fura gondolatra jött, hogy sorra kérdezzen bennünket, ki, hogy szereti őt. A legöregebbik néném ezt mondta: „Én atyám úgy szeretlek, mint a galamb a tisztabuzát.“ – A középső testvérem meg ezt mondta: „Én atyám ugy szeretlek, mint a nyári szellőt.“ Végre én tőlem is megkérdezte, hogy szeretem őt s én azt találtam mondani: „Én atyám ugy szeretlek, mint a sót.“ – Ezért a feleletemért szörnyűképen megharagudott királyi atyám, mindenéből kitagadott, megvetett, hogy én nem vagyok leánya, hogy ő nem nemzett a világra; de még mindez nem volt elég, hanem a hajamat a kezére tekerte, 12 szoba során végig hurczolt, majd a legutolsó garadicsáról, mint valami kutyát, lerugdosott. Én aztán az erdőben húztam meg magamat s mindaddig ott voltam, mig csak te kedves férjem meg nem szabaditottál e kinos élettől.

– Igaz-e ez édes feleségem? kérdé a király.

– Nincs különben.

– No, ugy nekem egy gondolatom támadt: majd én meghivom királyi atyádat ebédre, külön főzetek neki, lesz papos ebéd, hanem ételt-italt só nélkül rakatok elébe.

Ugyis lett. – A vén királyt a szomszéd király, már mint a veje, meghítta ebédre. Az el is jött s fogadják nagy tisztességgel mint ahogy egy királyt illik, bevezetik a fehér szobába s mindjárt az első székbe ültették.

Itt eljön a dél, el az ebéd ideje. A vén királynak külön teritenek külön szobába s mikor az asztalon volt a leves, mondják, hogy tessék ebédelni, tessék az asztalhoz ülni. Az le is ült s a szájába vesz egy kanál levest, de se íze, se sava, csak kifordult a szájából. De a vén király nem szólt semmit, gondolta magában, hogyha a levesből nem eszik is, majd eszik a másik ételből; de biz ebbeli gondolatja sem lett idős, mert a másik tál ételben sem volt egy szikra só sem. A vén király ebből sem evett. Felhozzák a harmadik tál ételt is, ebben sincs egy szikra só sem. A király már bosszankodni kezdett s hogyim éhes volt, a kenyerezéshez akart látni; de a mint a szájába tett egy falatot, csak kifordult belőle; mert ez is sótalan volt.

S ekkor a vén király megharagszik, hogy ő belőle vén léttére csúfot akarnak űzni; mert sótlan étellel traktálják s nagy mérgesen bemegyen a királyhoz s mondja:

– Öcsém! nem tudom a dolgot mire vélni, mert vagy a szakácsod evett bolond gombát vagy én, de minden ételed olyan ízetlen és olyan sótalan, hogy csak kifordul a számból s nem nyelhetem le a világért sem.

– Megengedjen fölséged, de mink azt hallottuk, hogy fölséged nem szereti a sót: ezért külön főzettem a számára só nélkűl.

– Már, hogy a patvarban ne szeretném! ki hallott ilyen bolondot!

– Hát igazán szereti fölséged? hisz én azt hallottam, hogy a legkisebbik leányát, azért, mivel erre a kérdésére: „Hogy szeretsz kedves leányom?“ igy válaszolt: „Én atyám úgy szeretlek, mint a sót“: – elüzte, elkergette fölséged az atyai háztól?!

– Akkor cselekedtem a legbolondabbúl, de most szánom-bánom bünömet s tán a felekirályságomat is odadnám annak, a ki még egyszer vissza tudná adni a leányomat!

Ekkor az ifjú király karon fogva bevezette a vén király leányát, már mint a feleségét s volt bezzeg öröm meg öröm s olyan vigságot csaptak, hogy egy kis lakzival ért fel; de már ebben nem só nélkül, hanem sóval főzték az ételeket. A vén király aztán legkisebbik leányát ismét a kegyelmébe fogadta, s hogy a hibáját némileg jóvá tegye, ennek adta birodalma legszebb országát.

A CZIGÁNY ÉS AZ OBSITOS.

– Ugy-e megmondtam, hogy leesel, szolt hozzá az obsitos!

– Ha már azt is megtudta jósolni, nem mondaná meg a vitéz ur, hogy meddig élek én?

– Csak addig more, mig a szürke hármat nem botlik.

No jól van, ez abba’ maradt. Az obsitos tovább folytatta a maga utját, a czigány pedig megrakván a fakószekeret, hazafelé hajtott.

Csak mén, csak mendegél, egyszer a szürke valami kopacsban egyet botlott.

– No még, szólt a czigány, két botlás az életem s azzal tovább ment.

Csak mén, csak mendegél, egyszer a szürke egy kapaszkodón ujra egyet botlott.

– No még egy botlás az életem, szólt a czigány, s azzal tovább ment.

Csak mén, csak mendegél, egyszer a szürke harmadszor is megbotlott egy hidon.

– No degleha, végem van, meghaltam, szólt a czigány s elvetette magát a hidon. A szürke aztán szép csendesen magától is hazament.

A czigány ott feküdt az útmentében egész délutáni négy óráig, kezét lábát elvetette, hogy ő már igy meghalt, ugy meghalt. Már megis éhezett, de nem mert megmozdulni, hanem várta, hogy mikor viszi el az ördög.

Egyszer, a mint ott elvetette magát, egy halottat hoztak át a hidon.

– Hát ez a czigány mit fekszik itt az útban? szólt egy a többi közül, s a czigány talpára jót huzott a nála levő bottal.

Bezzeg felugrott a czigány s egyszerre talpon volt.

– Kérem szépen, minek bántanak engem, mikor meghaltam.

– Hát mi ujság van a másvilágon? kérdé egy a többi közül.

– Nagy szükség, nagy éhség van ott, már én is megéheztem: azért, visznek-e annak a halottnak enni?

A czigányt a halottas nép előfogta s jól helybe’ hagyta, hogy máskor tanulja meg mi az emberség.

– Hát mit kellett volna mondanom, kérdé a czigány?

– Az isten nyugtassa meg.

A czigány aztán jól megverten tovább vánczorgott, hát látja, hogy két kutya hogy viaskodik egymással.

– Az isten nyugtassa meg! szólt a czigány.

– Hej, te bolond, nem ugy kellett volna azt mondani.

– Hát hogy?

– Az isten válaszsza el.

S ezzel a czigányt ujra elővették s jól helybe’ hagyták, ki aztán mint az agyonvert, tovább lézengett.

Csak mén, csak mendegél, egyszer ujra lakodalmas néppel találkozott össze.

– Az isten válaszsza el; az isten válaszsza el! köszönt a czigány.

A lakodalmas népnek sem kell több, kézre kapják a czigányt s ugy elverték, mint a két fenekű dobot.

A VÁNDORLÓ HERCZEG.

Itt lelkem teremtette! a vándorló herczeg már hatszor akasztotta a nyakába a világot, és most hetedikszer indult el. Vele volt az inasa is, ki őt mint a kutya a gazdáját, soha el nem hagyta, hanem mindig a nyomába hágott.

Fel is út, le is út, most merre menjenek? de mivel a víz is lefelé folyik, ők is azért lefelé vették utjokat.

Csak mennek, csak mendegélnek egyszer beténferedtek egy nagy vadon erdőbe, még pedig olyanba, a hol se eget, se földet nem láttak.

E nagy vadon erdő kellőközepén állott a világ óriásfája, melynek a legkisebb ága is olyan vastag volt mint a mestergerenda, mint a czombom, a legkisebb levele pedig akkora, hogy egy lovas huszárnak is elég lett volna köpönyegül. E világ óriásfának a magassága olyan volt, hogy az eget támasztotta, kerülete pedig akkora, hogyha azt valaki meg akarta volna mérni, a legjobb futó paripán, három napig nyargalhatott volna, még sem kerülhette volna meg; de lógtak is róla akkora tojások mint egy ház, melyekre kivülről fekete betükkel ez volt irva: „a ki e tojásba be akar menni, annak kell hogy legyen 24 regement katonája.“

A vándorló herczegnek pedig ép ennyi katonája volt, ki hogy elolvasta az irást, rögtön belefújt a kürtjébe, mely ugy az oldalán függött. Ő ezt a kürtöt az apjától kapta, az apja a nagyapjától, a nagyapja a szépapjától, a szépapja pedig a dédapjától. Mondom, hogy belefújt a kürtbe, a 24 regement katona egyszerre mint a parancsolat megállott a vándorló herczeg előtt, kérdezvén tőle:

– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?

– Azt parancsolom, szólt a herczeg, azt parancsolom: ez oriástojáson tüstént vágjatok akkora lékot,[2] hogy egy ember könnyen beférhessen rajta!

A 24 regement katona azonnal hozzálátott a tojásvár bevételéhez, de mégsem vették be; mert a hogy egy katona belevágta a tojásba a kardját, az azon szempillantásban szörnyethalt. Igy már a 24 regement katonából itt-ott lézengett egy; alig maradtak életben vagy 100-an, és ráadásul a tojáson még most sincs lék vágva!

Megharagszik a vándorló herczeg, kirántja a kardját, neki a tojásnak s hozzávág vagy ezer ember erejével. Itt lelkem teremtette! a tojáson akkora lékot vágott, hogy egy ember könnyen beférhetett rajta. A herczegnek sem kell több, kapja a lelkét, be a tojásba. Csak uszik, csak uszik a tojásfehérében, egyszer a szíkjához ér, hol is a kellőközepében egy aranylevelet talált. Az volt pedig az aranylevélre irva: