PANTHEON KIADÁS

BENEDEK ELEK

ÉDES ANYAFÖLDEM!

EGY NÉP S EGY EMBER TÖRTÉNETE

MÁSODIK KÖTET

A PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.T. KIADÁSA

PANTHEON KIADÁS

BENEDEK ELEK

ÉDES ANYAFÖLDEM!

EGY NÉP S EGY EMBER TÖRTÉNETE

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST, 1920

A PANTHEON IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG KIADÁSA

Globus, Budapest.

ELSŐ FEJEZET.

Egy pillanatra lelkem visszaröppen a kisbaconi temetőbe. Látom a rózsavirágos sirkövet: Ignácka sirkövét. Olvasom a feliratot: Szép élte hajnalán Benedek Ignácnak – Lám, néki sirt ásnak. Vajjon mit irtak volna az én sirkövemre? Bizonyosan benne lett volna a tavasz is, a hajnal is…

– Nem, nem lesz benne! Nem akarok meghalni, nem!

Lemosolygom magamat, a tékozló fiut, merthogy – gyermek voltam. Hogy csak egy kis göröngybe botlottam meg s itt akartam hagyni ezt a szép, ezt a gyönyörü életet. Ezeket a mind nekem virágzó fákat, bokrokat; ezeket a mind nekem daloló madarakat. Nem mosolygom le magamat, mert nem látom, hogy még csak most vagyok igazi gyermek, akinek elég kétszáz sornyi nyomtatott betü: már hiszek az erejében; nem göröngy, de egetverő sziklahegy sem állit meg – most, most következik az Élet, a küzdelmes, diadalmas Élet.

Miért is nem ültem gyorsvonatra? – Ó, de lassan döcög ez a ló nélkül járó szekér! Sohasem érek Pestre! – Igaz, – csititom magamat – igy is rettentő nagy summát fizettem a jegyért. Mit is mondott az a székely atyafi, aki látta, hogy harminc pengő forintot olvastam le? Azt mondta: Hiszen ezért tehenet lehetne venni! Isten ellen való vétek ez, uram! – Lám, lám, ilyen lettem volna én is, ha nem tanittat az édesapám. Tiz forint egy sertést, tizenöt forint egy borjut, harminc forint egy tehenet, száz forint egy jó lovat juttat eszembe. Fogamhoz verek minden garast. Minden esztendőre veszek egy kalendáriumot. Hol dicsérném, hol szidnám a százesztendős jövendőmondót… Más könyv nem érdekel. Hazugság, csupa hazugság mind, amit az iródiákok irnak… De hisz az édesapám ugy szeret olvasni… A téli esték… Amikor Benkő Ádám olvasta Petőfi verseit… Jósika, Jókai, Vas Gereben – mely nagy gyönyörüséggel olvasta, hallgatta édesapám!

Ne tovább, ne! Nagy, erős elhatározásomban e büvös-bájos kép még majd megtántorit. Ugy lesz az jól, ha édesapám lelkét ezután én is gyönyörködtetem. Valahányszor tollat fogok a kezembe, fölöttem lebeg az ő tiszta, becsületes lelke, ő rá gondolok, neki irok, az ő szivét, lelkét gyönyörködtetőt. Igy sohasem fog a tollam félresiklani; az ő lelkét megzavarót, az ő érzését megbotránykoztatót nem fogok irni. Elmém, szivem az édes anyaföldből fog táplálkozni. Bárhová helyezem történeteimet, mindig az én falumat, az én erdőmet, az én mezőmet, az én erdőzugásos, vadgalambszólásos szép Erdővidékemet látom. Meséimnek minden fája ebben a földben fog gyökeredzeni, ebből a földből fog kihajtani. Igy, fiu, igy!

Rákos mezején liheg már a ló nélkül járó szekér, sötét est borul a tájra. Kihajlok az ablakon, előre nézek, a tündérváros felé, s ihol, csakugyan tündérváros fényessége árad a rákosi mezőre: lángtengerben uszik az ország szive.

– Ó de szép! – sikolt fel a tékozló fiu.

Most jut eszembe, egész uton nem gondoltam reá: ma hozta Pestre Rudolf királyfi Stefániát, a szép királykisasszonyt s őket ünnepli az ország szive, érettük uszik lángtengerben Pest és Buda. Ujjongok: imé, ujabb csodája a Véletlennek! Mely sötét volt ez a város, amikor először léptem falai közé, zeg-zug uccákon botorkálva végig, most mely tündökletesen ragyog! Uj erőt, uj hitet önt szivembe a találkozás: ihol, Rudolf, sok száz esztendő multán az első magyar szivü királyfi, csüggeteg magyar lelkeknek szebb jövendőt igérő reménysége; magyar lesz a magyarok királya; becsülete lesz a magyar szónak, a magyar irásnak s mindennek, mit magyar elme és magyar kéz teremt.

– Ó de jókor jöttem! – áradozik lelkem nagy boldogan, mámorosan.

A pályaudvaron nappali világosság. Messziről megpillantom Sebesi Jóbot. Szép szőke haja csakugy lobog, amint felém szalad, szinte kiemel a kocsiból, sirva-nevetve ölel, csókol: Hát élsz? Csakugyan élsz? Ó, Istenem, Istenem! Már nyomják a könyvünk első iveit! Hallod? Hallod? Már nyomják!

*

Az egyetem-uccai Erzsébet-szálló három udvari szobácskájában indul hóditó utjára egy „kis lap“, munkatársai csupa fiatal legények. Két „nagy lepedős“ ujság: a Hon és az Ellenőr összeolvad, lesz belőlük a Nemzet, ennek a szerkesztője „kis lapolja“ le a – Budapesti Hirlap-ot. A Nemzet szerkesztője – Visy Imre, a Budapesti Hirlap főszerkesztője – Rákosi Jenő. Visy Imre a néhai Reform-nál kezdte pályáját korrektori minőségben, ama Reform-nál, amelynek Rákosi Jenő volt a szerkesztője, de ime, – gondolná az avatatlan ember, – minő kegyetlen tréfákat enged meg magának a Sors: a korrektor nagy lepedős ujság élére emelkedik, Aesopus költője „kis lap“ szerkesztőjévé hanyatlik… Hiszen, nem marad adósa volt korrektorának Rákosi Jenő: kegyetlenül éles tolla hegyére tüzi Visy Imrét s ugy megmagyarázza neki, mi az a kis lap, hogy heteken át ezen kacag a falu. A mi falunk. Az ujságiróknak még akkor kicsiny faluja.

Nagy lap – kis lap. Nemzet, Pesti Napló, Egyetértés – ezek a nagy lapok. Azért nagyok, mert takaródzani lehet velök. Légrády Károly csinálja meg az első „kis lapot“ a Pesti Hirlapban, csakhamar megszületik a második, a Budapesti Hirlap. Szerkesztője, Csukássy József, s vele az egész szerkesztőség a Pesti Hirlapból szakad ki: egy szép napon kiadó és szerkesztőség összekülönbözik, s egy-két hónap mulva megszületik a második kis lap. Kezdetben a nagy lepedős ujságok lemosolyogják a „kis lapokat“, a közönség is mintha ingadoznék. Csak lassanként eszmél rá, hogy valamiképpen „nem singgel mérik az embert“, azonképpen az ujság belső értékét nem nagy lepedő formája teszi. A nagy lepedős ujságok komolykodók, nagyképüsködők, végtelen hosszu hasábjaikba nem eresztik be a csipkedős karcolatot, a vidám, enyelgő csevegést, ám a kis lapok fürgék, elevenek – s hogy a Budapesti Hirlap mellett maradjak: ennek a kis lapnak Rákosi Jenő és Kaas Ivor irják a vezércikkeit. Rákosi Jenő kezdettől máig, – félszáz esztendő legnagyobb publicistája a mi falunkban. Ő az, aki mindig megérezte s megérzi, mi foglalkoztatja az emberek lelkét, s másnap megjelenik a vezércikk, melyre minden olvasó rányomja a pecsétet: lelkemből beszél; ha irni tudnék, erről irtam volna, szórul-szóra ezt irtam volna én is…

Mindig első személyben beszél az olvasóhoz, vonal fölött és vonal alatt egyaránt; amott névtelenül, jegy nélkül, emitt – ő a jegye. De ne irna első személyben, ne használna jegyet a vonal alatt, a figyelmesebb olvasó a bevezető sorokban megállapitaná: ezt a cikket Rákosi Jenő irta, senki más.

A könyvnek talán sohasem volt akkora becsülete, tisztessége, mint a Budapesti Hirlap pályafutásának első decenniumában. A „kis lap“ tárcarovatában sürün jelennek meg a könyvkritikák, amelyekben a pajtáskodásnak nyoma sincs. Még kevés az iró, kevés a könyv, s az igazi talentum nem hasztalan kopogtat a Budapesti Hirlap ajtaján: Rákosi Jenő az, aki az ajtónak mindakét szárnyát kinyitja, meleg öleléssel fogadja a jövevényt. Amily kegyetlenül pőrére vetkőzteti a felfujt nagyságokat, oly nagy szeretettel öltözteti diszbe a névtelen talentumokat. Nem mindenik fölfedezése váltja be a hozzáfüzött reménységet, de megállapitható, hogy nem a félszemü jövendőmondó látott rosszul – a fölfedezettet a fölfedezés vagy elbizakodottá tette, vagy kedvezőtlen szelek sodorták el az irodalom mezejéről.

Forró meleg nyárban indul utjára a Budapesti Hirlap: ennek ajtaján kopogtatok be. Rákosi Jenő még a Népszinházat igazgatja, az Erzsébet-szállóba nagyritkán látogat el. A szerkesztő, Csukássy József, beteges ember, szomoruan üldögél a kis asztalka mellett: gyengén szállingóznak az előfizetők. Ő és Rákosi az alapitók, ketten – ha jól emlékszem – 30 ezer pengő forintot tettek össze; vajmi kis tőke még ezidőben is. Ellenben nagy tőkével dolgozik Légrády, nem sajnálja a papirost s a Pesti Hirlap két-három annyi papirost ád a nyájas olvasónak, mint a Budapesti Hirlap, mely 8–12 oldalon szegénykedik. Forró meleg nyár, az előkelő közönség fürdőn, a gazda arat, a nagyváros magas falai közt ragadt emberek álmosan lézengenek: kinek kell most egy uj kis lap? Semmi, de semmi nem történik, amivel ezt az álmos népet felrázni lehetne. A képviselőválasztás? Ezen már túl vagyunk. S ha nem volnánk is túl, a jelölteken kivül ez kit érdekel? Bizonyos, hogy a szabadelvüpárt óriási többséggel jön be. Bizonyos, hogy bejön az ellenzéknek is egy maréknyi csapata – Tisza Kálmán kegyelméből. Bizonyos, hogy nemcsak az én főispánom fiát emeli vállára a nép, az Istenadta nép, de a te főispánodét is, az övét is. Mondjad erre: nem jó uton haladsz, magyar! – kit érdekel ez?

Igen, szomoruan üldögél a szerkesztő a kis asztal mellett. Német ujságok vegyes rovatát böngészi, az érdekesebb apróságokat kivágja, szétosztja munkatársai közt. Már hihetetlenül bátor fiu vagyok: mindössze háromszor sétáltam el az Erzsébet-szálló előtt, s Isten nevében, előre! kiáltással fölmegyek a második emeletre – nem is kell kopogtatnom, nyitva az ajtó. Szomoru arc a Csukássy József arca, de szelid kék szeme bátoritó, az első szavak eldadogása után folyékonyan mondom el a mondókámat.

– Hát, tárcát hozott.

– Azt, szerkesztő ur.

Átveszi, belepillant, tetszik a – cime. „Székely Gastein“: a kis tárcának ez a cime. Gasteinnak tettem meg egy nyomoru kis, szegényes fürdőt. Szejke fürdő az igazi neve. Orbán Balázs a gazdája. Hiszen, lehet, hogy a vize vetekszik a gasteinival, magának a fürdőnek képe szánalmas vala. Omnibuszon járt ki Udvarhely uri népe, állandó vendége alig akadt. De én nagy szeretettel cicomázom fel a Székely Gasteint s másnap a tárca meg is jelent.

Sok esztendő multán, amikor könyvet könyvre irtam, azt mondja egyszer Apponyi Albert:

– Olvastam legujabb könyvedet. Szép, igen szép. De csakugyan olyanok a székelyek, mint aminőknek rajzolod?

– Nem, – mondtam én, – de szeretném, ha olyanok lennének…

Bizony, Székely Gastein sem az volt, aminek rajzoltam, de szerettem volna, szeretném ma is, ha olyan lenne!

De az a fontos, ugy-e, – legalább reám – hogy az első lépés sikerült. Nem ismerek magamra: már nem sétálok fel s alá az Erzsébet-szálló előtt, egyenest nekivágok a kapunak, két-három lépcsőt ugorva rohanok a második emeletre, bátran lépek be a kis szobába, ahol ugy ül, üldögél a szerkesztő, mintha székéhez volna szegezve – és nyirja, nyirja a bécsi ujságok vegyes rovatát… Az elhagyott édes anyaföldből táplálkozom: sorra szedem a székely fürdőket, amelyek mind világhirüvé varázsolódnának, ha idejönne az a bizonyos – angol… A hiuságom arra ösztökél, hogy a nevem alatt irjak, de hiuságomon győz a csupa e hangzós névtől való félelem. Milyen furcsán hangzik az én nevem! Az olvasó bizonyára szótagolni fogja a nevemet, sőt össze-vissza forgatja is, igy ni: Be-neked Elek. Ha Miklósnak keresztelnek! Kicsi korom óta ez a kedves nevem, egyszer meg is rikattam édesanyámat; mért hogy Miklósnak nem kereszteltek… Hosszu tusakodás után Székely Huszár név alá rejtődzöm. Megillet ez a név: apám, nagyapám, ükapám mind székely huszár volt. Igaz, hogy engem bakának sem vettek be, amit el is keseregtem az Üstökösben:

Mindegy: megillet, meg, a Székely Huszár nevezet. De közben Csukássy egy francia könyvet nyom a kezembe, amely könyv tele van hamisitatlan francia malacságokkal, hogy azokat magyar földbe plántáljam át. Enyhitve-szeliditve is kópéságok ezek, bizony, nem fiatal lányoknak való olvasmányok s nem Székely Huszárhoz illők. Ujabb álnév alá rejtődzöm: Kópé név alatt plántálom át a kópéságokat. A magyar lelkü, nemes hangu ujságból visszataszitóan rinak ki ezek a sikamlós apróságok, de szegény, szomoru szerkesztő mit csináljon? Kipked-kapkod, keresi a közönséget, ám a közönség vagy fürdőzik, vagy alszik, s hála a jó Istennek, kópéságaimnak vajmi kevés az olvasója. De vége a forró meleg nyárnak, itt az ősz, Rákosi Jenő elbucsuzik a Népszinháztól s fanatikus magyar lelkének minden kincsét a „kis lap“-ban szórja szét; ő emeli nagy lappá, a legnagyobbá a kis lapot, ő kiált megállj-t a kópéságoknak; ami vidámság fölcsendül ezután, nem zavar harmóniát; a magyar földben, a magyar lélekben, a magyar szivben gyökeredzik az. Tulajdon öccse, Rákosi Viktor deriti hangos kedvre, ropogós kacagásra a komolykedvü magyart, s csak gyöngehangu szekundáns mellette a búsbeteg tejen nevelt tékozló fiu.

Sipulusz és Székely Huszár az ujság Benjáminjai. A kis gárda csupa fiatal legény, harminc év körül járó a legidősebb munkatárs: Berényi László. Az egyetlen zsidóember köztünk, tetőtől talpig magyar zsidó. Arca, szeme csakugy ragyog, amikor a hirtelen feltünt Mikszáthról beszél; lót-fut, veri a nagydobot mellette, s ha nem csal emlékezetem, dicshimnuszt ir a Jó palócokról, dicshimnuszt – a Közgazdasági rovat vezetője. Micsoda világ, micsoda világ! Vajjon feltámad-e még valaha?

A segédszerkesztő: Szokolay Kornél. Dzsentelménnek hivjuk, mert valóban az is. Angol lordnak alig lehet választékosabb az öltözete, mint az övé. Mintha skatulyából huzták volna ki, oly tiszta, oly előkelő, s a mi fő: az a lelke is. A magyaron kivül három nyelven beszél és ir: németben, franciában, angolban egyként otthonos. Stilusának nincs szine, ereje, de tiszta, szabatos. A külső politika a mezeje – nyilván arról ábrándozik, hogy egykor mint diplomata fogja szolgálni a hazát…

Külső megjelenésben Szokolay merő ellentéte Balogh Pál. Túladunai előkelő család sarjadéka, érzékeny, finom lélek, ideges, mint a versenyparipa. Amint szép gyöngybetüit a papirosra pergeti, minden hangos szóra megrezzen, szinte megrázkódik, aztán visszazsugorodik az asztalára, tovább pergeti gyöngybetüit. Irásában semmi törlés – neki az irása olyan, mintha, skatulyából huzták volna ki. A ruhájára – semmi gondja. Nem lehetetlen, hogy benne hál. Fekete, göndör haja csak akkor lát fésüt, ha nagy időközökben fodrász kezére bizza. Apátlan, anyátlan árvaként nőtt fel, de seregszámra van túl a Dunán nagynénije, nagybácsija, ezek „halnak, halnak, egyre halnak“, minden halál örökséget jelent, s Pali, a gyermeklelkü Pali minden örökségre ujabb életprogrammot csinál: igy meg ugy osztja be a vagyonát, ezt vesz, azt vesz, igy meg ugy rendezkedik be. De az életprogrammból csak az első pont valósul meg: ez az első pont egy rend igen elegáns öltözet, egy fényesre vasalt ing, egy szép nyakkendő, egy cilinder, a tisztára mosott, ragyogó fekete göndör haj, s ezzel vége. Mintha forró, meleg kőre öntené, ugy párolog el kezéből a pénz, Isten tudja, hová, merre. Alig telik el két-három hét, gyürődött a kabát, nadrág, a gallér.

Rákosi Jenő operettet ir: Szélháziak a cime. Van ebben egy kuplé, melynek ez a refrénje: Tessék, mily rimet ád! A jókedvü Sipulusz e kuplé mintájára az összes munkatársakat végigkuplézza s Balogh Pálnak ez jut:

Pali mosolyog, oly ártatlanul mosolyog, mint a gyermek – aminthogy az is ő. Mintha álomból ébresztenék fel, oly csudálkozva néz körül: hát csakugyan ugy szép az ing, ha tiszta?

Ez a gyermeklelkü, magára nem vigyázó ifju az ujság harmadik vezércikkirója. Nem kiabálósak az ő vezércikkei, de igen komolyak, magvasak, erőteljesek s komoly magyar hang csendül ki minden sorából. Sem szóval, sem tollal nem öl, s bár csak nagyritkán láttam keztyüt a kezén, olvasván cikkeit, vélnéd keztyüs kézzel ir. Iskolás példája annak, hogy igy is meg lehet mondani az igazat.

Meztelen kézzel, sőt meztelen karddal vagdalkozik Bodola Sámuel erdélyi püspök unokája: Kacziány Géza. Annak a Bodola Sámuelnek az unokája ő, aki anno 1835-ben a nagybaconi templom szószékéről hirdette V. Ferdinánd dicsőséget, merthogy az ő dicsőséges uralkodása alatt jött bé a ló nélkül járó vaskocsi… Végigverekedte a bosnyák háborut s gyakran ölti fel a hadnagyi uniformist, nem hivalkodásból, csupán azért, mert hol párbajozó fél, hol párbajsegéd. A megtestesült, helyesebben: megmerevült Becsület ez az ifju; jaj annak, akit tolla hegyére tüz. Amilyen kérlelhetetlen az egyenes utról félresiklottak iránt, oly hüséges, megbizható barátja tud lenni a makulátlan embereknek. Az ujság ifju legényei közt az ő hadifelszerelése a legteljesebb: ő a legotthonosabb a magyar és idegen irodalomban, a magyar históriában, különösen a 48-iki szabadságharc történetében. A német és az angol nyelvben tökéletes: a németnek később professzora, majd bucsut mond a tanári katedrának, angol nyelven tesz papi vizsgát, s Bodola Sámuel püspök unokája Amerikában hirdeti Isten igéjét az odaszakadt magyaroknak…

Ime, a kis lap legénysége. A vezérek: Csukássy, Rákosi, Kaas Ivor báró, negyven év körül járó emberek, a beteges Csukássy kivételével erejük, képességük legjavában. Hogy Rákosi Jenő egy leültében vezércikket s tárcát ir, ezen ma már nem csodálkozom: ez a szivós, elpusztithatatlan erejü ember aggastyán korában is megcselekszi azt. A nemzet most készülődik az ifju erejü aggastyán ünneplésére, most, amikor a móricztanyai csendes fészekben éppen az ő kivételes alakjához jutott el a pennám: a rá való hálás emlékezésben küldöm neki az egy szál virágot – hontalan öreg embertől ennél több nem telik.

Ihol, jön a „dán báró“, a fanatikus magyar Kaas Ivor. Szeliden mosolygó kék szeme fölött vastag pápaszem villog, szinte alázatos meghajlással lép be, kérdvén: „Mi a parancsolat és rendelet?“ Felváltva ir vezércikket a „kis lapnak“ s a nagy lepedős Pesti Naplónak, néha egy nap mind a kettőnek. Rövid mondatokban ir s minden mondat végén bunkó a pont. Ha tüzbe hozzák, épp ily rövid, fel-feldobott mondatokban támad ez a szelid, leányos lélek. Minden mondatra fel-fellendül ökölbe szorult karja, ajka széle kék szint játszik: alig ismerek rá. Talán épp az előző pillanatban ölelgetett a karjával, dédelgetve, cirógatva: Kis székelyem, kis székelyem… Néha rimtelen prózában irja cikkeit: magas szárnyalásu ódák ezek, igazi poéta lelkéből szárnyalók. Nemes ember a szó nemes értelmében. Poéta – a szó való értelmében; lantjának hangja hol harci riadó, hol altató dajkadal.

Hálás szivvel, könnyes szemmel gondolok reá.

A kis lap az Erzsébet-szállóban nyaral, a Haris-bazár szobácskáiban „őszöl“, de már a Kalap-utcában telel. Félig-meddig a saját házában, mert a kétemeletes ház fele a – Csukássyé. A földszinten, tágas szobákban rendezkedik be a legénység, a kiadóhivatalnak még mindig elég egy kis szoba. Itt huzódik meg a később oly hatalmas Zilahi Simon. Itt ollózza ki más lapokból a hirdetést – csalogatónak. Itt forditja le a Spottpreis-t gúnyár-ra, megcsinálván ezzel a „kis lap“ első Leiterjakabját, de Sipulusz hamar tullicitálja: diszinas-nak forditván a gála diner-t. Ott, a Kalap-utcában lesz az eddigi lógós munkatársból valóságos belső munkatárs – 25 pengő forint kezdőfizetéssel. Itt dicséri meg Rákosi Jenő egy akadémiai tudósitásomat s emeli fel a fizetésemet 35 pengő forintra. Jókor, mert föld után föld siklik ki a lábam alól, édes apám kezd érdeklődni a tanári diploma iránt, a tékozló fiu meg diploma helyett a „kis lap“ tiszleletpéldányával kedveskedik… Vigan uszom át a telet, van jó meleg hazai zekém, mely, Sipuliusz szerint, oly kemény, hogy le kell tenni a földre s ugy megáll, mint egy márványszobor. A zekével kapcsolatban Sipulusz mindjárt meg is keresztel Zeké-nek: rám ragad, rajtam is ragad a név ifjukori barátaim körében. Jól köszönt be az uj esztendő, megünnepeljük a harmadik ezer előfizetőt, nem telik belé egy esztendő, talán egy fél sem: a hatodik ezret is. A szomoru emlékü tiszaeszlári pörnek nyilván jó része van ebben. Ez a per fellenditi az olvasókedvet, de ezt csak megállapitom – gyerünk tovább. – Beszélj, kis fiam, Kainról, biztatta első elemista fiamat a pap. – Ó, az igen rossz fiu volt, arról nem szeretek beszélni, – mondta Marcika. Ilyen rossz fiunak tartom én is a tiszaeszlári pert: nem e könyvbe való.

Sokkal szivesebben beszélek a Budapesti Hirlap ama számáról, melyben külön mellékletet szentelt Petőfinek, a dunaparti szobor leleplezésének ünnepére. Mely nagy hasznát vettem Gyulai Pál egyetemi előadásainak! Az ő előadásai nyomán irtam meg Petőfi életét és költészetét, s halljatok csudát! ezer példány kél el az ország szivében az ujság e számából. Ezer példányra emelkedett az egyes elárusitás s többé nem is szállott alá. Folyton-folyvást emelkedett. Ime, hatezer előfizető, ezer példány elkél a trafikokban – nagy siker ez, az Urnak 1882-ik esztendejében. A mai nemzedék mosolyog rajta, nekünk ünnep volt ez, családi ünnep.

A munkatársaknak nem kell fizetésjavitásért kunyorálniok: az előfizetők számával együtt növekedik a fizetésük. A második esztendőben már nyolcvan pengő forint a legénység havi zsoldja, a harmadikban száz pengő forint. Már önérzetesebben lépünk Zilahi bácsi elé – előlegért. Mert mióta az ujságirást feltalálták, mindig volt előleg és lesz minden időkben.

Vezető ujsággá emelkedik a Budapesti Hirlap, a magyar vezető osztály ujságja lesz, pedig csak egy kis gárda irja, de ennek a kis gárdának a vezére Rákosi Jenő. Csaknem minden hazafias, nemes akciónak ő a kezdője, ország elé teregetője, a szunnyadó magyarság ébresztgetője. A vezér az ő csudálatos hangszerén a maga lelkességét belemuzsikálja a szivekbe s a nehezen mozduló magyar zsebéből aranyat, ezüstöt muzsikál ki, ma a védekező erdélyi magyarságnak, holnap a hazavágyakozó csángómagyaroknak.

Életem legszebb emlékeinek egyikét köszönhetem a bukovinai csángók hazatelepitéseért kezdett és nagy lelkességgel végigcsinált akciónak. Évtizeken keresztül hallatszik át az északkeleti határon idegenbe bujdosott véreink bús sóhajtozása, könyörgése: Magyar testvérek! Vigyetek haza, az édes anyaföldre! Évtizek multán dobbannak meg a szivek, kormánynak, parlamentnek, az egész magyarságnak a szive, nyilik meg az ország kapuja testvéreink előtt – Rákosi Jenő az, aki szüntelen izgatja a magyar sziveket s nem szünik meg nemes izgatása, mig meg nem nyilik az a nagy kapu.

*

Háromtagu deputáció megy Bukovinába, a magyarruhás Odescalchy Arthur herceg a vezető. Magas termetü, széles, erősvállu ember a „csángó herceg“, két 23 éves ifju az adjutánsa, nyulánk, vékony legény mindakettő. Szádeczky Lajos az egyik, aki már egyszer ellátogatott a csángó testvérekhez, én vagyok a másik. Egy az, hogy székely, más az, hogy ujságiró, az egyetlen székely ujságiró vagyok ez időben, érdemesit a kiküldetésre. Galicián át, lassan mendegélő vegyesvonaton jutunk el az idegenbe szakadt testvérek sivár földjére. Budapest uccáin már ibolyabokrétásan páváskodott az uri nép, amikor elindultunk, itt még alszik a természet, nem akar ébredezni, pedig husvét nagyhetében vagyunk. Hóvihar fogad, kietlenség, szegénység, több ennél: nyomoruság képe tárul elénk mindenütt, amint a köves, patakrongálta mezei utakon egyik faluból a másikba döcögünk. Nem, itt nem akar nyilni a tavasz, de kinyilt e sokat szenvedett, hontalan emberek szivében: szebb jövendő képe mosolyog feléjük.

Andrásfalván, a kálvinista pap hajlékában verjük fel a főhadiszállást. A szegényes parókia mellett szegényes Istenháza: ide vezet első utunk, megindultan hallgatjuk Isten szolgájának hálaadó imáját. A templom megtelik örömében siró emberekkel: csupa fehérharisnyás székelyek a férfiak, háziszőttes rokolyát, vizitkét viselők az asszonyok. Azt hiszem egy pillanatra, hogy a magyarhermányi templomban vagyok: az ősi viselethez itt is, ott is hü maradt a nép. Száz esztendeje mult annak, hogy Bukov generális, a „székely hóhér“ vérengzése elől e kis szigetre bujdosának s im, a sziget az idegen tengerben magyar maradt, sőt – halljatok csudát! – más fajtáju emberek egész seregét olvasztá magába! Nyelvük zamatos székely-magyar nyelv s nem egy szókincset őriztek meg, amely „odahaza“, az őshazában szőrin-szálán elveszett…

Négy magyar falut találunk: Andrásfalva, Hadikfalva, Józseffalva, Istensegits. Volt egy ötödik is: Fogadjisten, de ez ama négy falu közt eloszlott az idők során. Mind a négy falunak van néhány jómódu gazdája, a nagy többség azonban földhözragadt szegény: verejtékük keskenyre szabott földecskére hull. Moldvában, bojárok uradalmain izzadnak nyáron a téli kenyérért. Hosszu itt a tél, a nyári szerzemény nem elegendő: mind adósai a bojároknak s jórészt adósság fejében izzadnak tavasz nyiltától őszi betakarodásig – esztendőről esztendőre igy éldegélnek, igy tengődnek szegények.

Nem elég, hogy összeirjuk a hazavágyakozók nevét, a bojárok kezéből ki is kell váltanunk őket. Két heti munka ez a szomoru összeirás, az adósságlevelek kiváltása: a csángó vezér oldalán a nagy fekete bőrtáska mindegyre kiürül. Mi boldog-büszkén kiáltja egy legény, amint a bankókat leolvassa neki a herceg: Visszamecskentem ezt én a bojárnak, fenséges herceg ur! Már mint hogy – visszadobja.

Az osztrák kormánnyal megvan az egyezség a csángók hazatelepitésére, de a hatóság folyton akadékoskodik. Nem elég neki az egyszerü eltávozási igazolvány, utlevelet akar váltatni a kiéhezett arcu emberekkel s hosszas táviratváltások, magyarázgatások után ismerik el, hogy nem külföld Ausztriának Magyarország… Az akadékoskodás érthető: sok ezer munkáskezet fog elvesziteni Ausztria. Husvét szombatjára virradunk s most tünik ki teljes megrenditőségében a nép nyomorusága: ritka kemencében sül ünnepi kalács. Lelkem hazaröppen az én kicsi falumba, ott e pillanatban a legszegényebb ember kemencéjében is lobog a láng: egész hétre való kalács sül benne.

S mert hazaszáll a lelkem, az ünnepi kalácsról átröppen ama bús husvétszombatjára, amikor a tékozló fiu halálos komolysággal készült a meghalásra. Hirtelen beborul az ég fölötte, egész nap igen szomoru s álmatlanul vergődi át a feltámadás ünnepére virradó éjszakát. Ma két esztendeje… De megkönyörül rajtam az álom angyala, puha kezével lesimitja szempilláimat, abban a pillanatban, amikor derengeni kezd az ég. Annak a pillanatnak a fordulóján, amikor szivemhez nyomtam a pisztoly csövét. Igaza van a nótának: Álom, álom, édes álom. Édes a hajnali álom. De édesebb a szerelem, Mikor babámat ölelem… – im, most álmodom életem legszebb, legédesebb álmát. Virágba borult almafa tövén fekszem, félig lehunyt szemmel szendergek s egyszerre csak fölém hajlik egy aranyszőke haju leány, mosolyogva ejt mellemre egy szál égő piros rózsát és eltünik, mint az – álom. De hiába tünik el, most már bizonyos vagyok abban, hogy ő is szeret. Most már bizonyos vagyok abban, hogy enyém az Élet, ember vagyok, férfi vagyok, a tékozló fiu meghalt, embernek, egész embernek támadott fel. Hol van, Halál, a te diadalmad?! Hol van, koporsó, a te fullánkod?! Mely nagy, mely szép dolgokat fogok cselekedni, ha fejemet pihenni az ő ölébe hajthatom! Az édes anyaföld s az ő szerelme: e két termékeny talajból fog táplálkozni a lelkem, innen merit uj erőt, uj hitet – ó de szép az élet!

*

Napról napra erösebb, mélyebb a szeretetem e szegény, elhagyatott nép iránt. Ugy szeretném megosztani vele a boldogságomat, hadd kiáltaná ő is velem: ó de szép az élet! De csak az én szivem kiabálja, a nép lelke kétség s reménykedés közt hánykolódik: a nyomoruság, a szolgaság földjéről csakugyan az igéret földjére viszik-e?… Családok szakadnak ketté, öreg szülék itt maradnak, mig hir jön az éfiaktól az uj régi hazából: vajjon mehetnek-e utánok? A módosabb rendüekből is készülődik néhány, hogy széttekintsen a régi hazában: addig nem adják el földjüket, mig valahol a Tisza-Duna mentén mást, ennél jobbat nem találnak. Tépelődnek: menjenek, ne menjenek. Igy tépelődhetett ezer év előtt Árpád népe is. Három testvérrel ismerkedünk meg Istensegitsen: mind a három „nagybirtokos“. Száz-kétszáz holdon gazdálkodik mind a három s a fiatalabbik már bolti nadrágos, beszél németül is, mivelhogy a radautzi polgári iskolát végezé. A falutól jó messzire a tanyája, 200 holdas földjének közepén a csinos tanyaház, félurias a belseje. Bent, a faluban laknak a bátyjai, fehérharisnyások, de első tekintetre látszik a jó mód magukon is, házukon is. A legidősebb öles termetü ember: négy szürke csikóval várja a csángó herceget a hadikfalvi állomáson. A szekere parasztszekér, de pompás szénaülés a derekában. Azzal tiszteli meg a herceget, hogy állva hajt Hadikfalvától Istensegitsig, oly szilárdan áll, mintha ércből volna öntve az egész ember, pedig a szekér veszettül táncol a lelket kirázó köves uton, a négy szürke meg repül, mint a madár. Lovaslegények vágtatnak a négyes előtt, durrognak a pisztolyok. A két adjutáns szekerére felkapaszkodik egy vén ember: hiába biztatjuk, hogy üljön be a szekér derekába, a szekér oldalán ül, s háromszor is megtölti előltöltős puskáját, durrogtat, vivátozik az öreg, közben folyton beszél, árad szivéből a boldogság patakja. Bizony, nem csudálom, hogy ezt az őserőt nem szivesen engedi el az osztrák.

László István az istensegitsi plébános, az ő udvarára hajt be Szőcs uram. Évek óta dolgozik ez a derék pap saját maga ellen: irja, folyton irja a leveleket, hogy vigyük haza az ő népét. Jól tudja, hogy meg fognak fogyatkozni a hivei, megcsappan a jövedelme, de ő tovább munkálja népe javát – nemcsak Istennek, népének is hü szolgája ő. Litterátus ember, gyüjtögeti a csángó nép meséit, dalait, meg is ajándékoz néhány szép nótával s egy igen érdekes népmesével, amelyről később kitünik, hogy Déloroszországból hozta valamelyik csángó fuvaros. Moldovába aratni, Déloroszországba fuvarozni jártak a csángók – igy vándorolt át Bukovinába Péter és Pál, a szegény és a gazdag jobbágy, meg a földesur elmés meséje, Bukovinából – Budapestre: itt lett csángómese megjelöléssel egyik ékessége első mesekönyvemnek, a Székely Tündérországnak. Telt, mult az idő, a párisi Figaro-ban fedezte föl Riedl Frigyes mint orosz népmesét, nyomban át is ültette s belevette az Olvasókönyvébe. Lehr Albert volt az Olvasókönyv egyik szerkesztője, s amikor a mese már ki volt szedve, Lehr Albert kisfia kezébe veszi a kefelevonatot, rábukkan a mesére, olvassa s szalad az apjához: Hiszen ez az orosz mese benne van a Székely Tündérországban! Nosza, kidobták az „orosz“ mesét s helyébe az én „csángó“ mesém került. És azóta vándorol az orosz mese olvasókönyveken, hegyeken-völgyeken, erdőkön, mezőkön, tengereken át – Isten tudja, hol, merre jár… Ime, ez a mesevándorlás, nyájas olvasóm.

*

Végtelen hosszu vonat pöfékel a hadikfalvi állomáson, tenger nép verődik össze, ki szekéren, ki gyalogszerrel hozza cókmókját, némelyik a macskájától sem tud megválni; hát az ágyától, a szövőszékétől, a guzsalyától az asszonynép hogy tudna megválni? A férfiak elhozzák kéziszerszámaikat: kaszát, kapát, ásót, villát, fejszét – mindent. Napszámosember a hazavándorlók zöme, lehetnek vagy négyezren; hazavándorlók és ittmaradók keserves sirása felhat az egekig. Csak már indulna a vonat! Még öt perc s ekkor szalad a herceghez egy legény s egy leány.

– Istálom, – panaszolja a legény, – ez a leány az én hitös jegyösöm. Az anyja nem akarja engedni, mig a pap előtt is meg nem hitöltünk.

– Hát mért nem hiteltetek meg?

– Nem vót rá időnk.

– Nem?

– Nem istálom, mer’ ahajt a minap keresztelkedtem ki, nem vót idő a kihirdetésre s emián a plébános ur nem akar meghitölni.

– Sebaj, fiam, – mondja a herceg – majd meghiteltek Magyarországon.

Megnyugtatja az anyát, a jegyesek egy-kettőre fölreppentek a vonatra.

Ámulva-bámulva néztem a kikeresztelkedett csángó legényt. Épp olyan fehérharisnyás, zekés, báránybőrkucsmás legény volt, mint a többi; épp ugy csángó arca volt, mint a többinek; minden szava, mondása, szintiszta csángó-székely. Ha eddig nem tudtam, most szinről szinre láttam, mi az a faji beolvadás. De még csak egy esztendeje mult a lelkeket felkavaró tiszaeszlári pernek, s apró epizódokat irván a Budapesti Hirlapnak az indulás napjáról, az utolsó pillanat epizódjának ezt a megnyugtató cimet adtam:

*

Hegyen-völgyön lakodalom: Kárpátoktól az Aldunáig tenger nép várja csángó testvéreinket minden állomáson. Tenger nép – tyukkal, kaláccsal. Honszerző Árpádot csak sóval és kenyérrel fogadták a meghódolt népek, a hazavándorlókat tejbe-vajba fürösztik. Legenyemihályi az első állomás: hajnalban érünk oda. Már este kigyülekezik uri rend és közrend, áttáncolják az éjszakát, bortól és örömtől mámorosan ölelik keblükre a „testünkből való testet, a csontunkból való csontot, a vérünkből való vért“. Az egy-kétperces megállásokból 20–30 percek lesznek, nem eresztik tovább a vonatot, amig lelkes dikciókban ki nem öntötték szivük nagy örömét s fel nem dobálták a kocsiba a taligakerék-kenyereket, a patyolatfehér kalácsokat, szalonnát, sonkát, töltött tyukot, ropogós-pirosra sült malacot – s a jó Isten tudja, még mit. De a mi kocsinkra senki sem gondol: magától értetődő, hogy tele van az minden jóval, s a magyar határtól Nyiregyházáig a csángóvezér meg adjutánsai egy falat nem sok, annyihoz sem jutnak. Este ettünk utoljára, valamelyik galiciai állomáson: a lengyel testvérek traktáltak meg ott. A tokaji állomáson Tokaj legdrágább kincsével kedveskedik a szónok: ezüsttálcán nyujt át a hercegnek egy pohár bort. Jó volna lenyomtatni egy falat kenyérrel, ám ez rontaná a pillanat ünnepiességét, s a jó herceg fanyar mosollyal telepedik vissza adjutánsai közé. Kéket-zöldet lát a vezér szeme is, az adjutánsoké is. Végre beszuszog vonatunk a nyiregyházai állomásra: ott nemcsak dikcióval, de nagyuri ebéddel is fogadnak Szabolcs vezér ivadékai; estére Debrecen vár – nem kell éhen halnunk a hazáért. Szolnokon hajóra telepitjük testvéreinket: mind fáradtak, kimerültek vagyunk, isteni érzés a csendesen, lágyan ringató hajón megpihenni a gyötrelmes dinom-dánom után. Fülem ugy megtelt Legenyemihályitól Szolnokig dikcióval, szüntelen hömpölygő e-éljen – e-él-jen zugásával, bugásával, hogy ezt a zugást-bugást hallom szendergés közben is. Este köt ki Szeged mellett a hajó. Szőke Tisza partja nappali világosságban ragyog, az alig három esztendeje romokban hevert város diszbe öltözött: zászlók lengenek a frissen épült palotákon, gyertyák lobognak az ablakokban – „Szeged már szebb, mint volt“. Önkéntelen elmosolyodom a királyi mondáson: „Szeged szebb lesz, mint volt“. Ennek a mondásnak akkoriban az egész nemzet tapsolt, talán sokan sirtak is örömükben, mint a negyvenes években a tekintetes „karok és rendek“, amikor V. Ferdinánd néhány keservesen bemagolt magyar szót eldadogott. Igen, Ferenc József ellátogatott a romjaiban heverő Szegedre, nézte, nézte, hosszan nézte a szörnyü pusztulást, a szemfüles ujságirók meg izgatottan lesték, vajjon mit mond a király. De a király hallgatott. A király nem mondott semmit.

– Már pedig – izgultak a Pestre visszatérő ujságirók – a királynak kellett volna valamit mondania. A nemzet lélekzetvisszafojtva várja: mit mondott a király. Nem mondott semmit? Majd mondatunk vele mi!

Egész uton azon tanakodtak: mit adjanak a király szájába. Egyik egyet, másik mást javasolt, végezetül megállapodtak ebben: Szeged szebb lesz, mint volt. Egy fürge eszü s fürge járásu, apró ember fejében született a királyi mondás, méltó egy király lelkéhez: Sasvári Árminé a fej. Nem az első kegyes hazugság ez a magyar nemzet történetében, nem az első altató, bolonditó szer, amivel a hiszékeny magyart áltatgaták, bolonditgaták…

Az Olvasókönyvek szerkesztői a Szegedről szóló olvasmányba hüségesen beletoldják a királyi mondást. Hiszen királyinak – királyi, de egy kis fürge zsidó ujságiró a gazdája – deleatur!

Nem tudom, milyen volt Szeged az árviz előtt, milyen az árviz idején, most csakugyan szép volt, szebbnél is szebb. Szeged falai közt találtam a legmelegebb magyar sziveket, – ó, és Szeged porában játszadozott az az aranyszőke haju leányka, kinek életem legszebb álmát s mind e mai napig legszebb valóságát köszönhetém…

…Már nem tudom, melyik nagy szálló termében, teritett asztalok várnak. Végeláthatatlan hosszu asztalok. Elől megy a herceg, karján a felesége, aki Debrecenig ment szerette párja elé – utána az adjutánsok. Egyszerre csak átölel egy termetes civa, jobbról-balról megcsókol: lelköm csángóm, édös csángóm! – s egy ezüst forintost nyom a markomba.

– Ó, ó, köszönöm, kedves néni, de van nálam szegényebb csángó is, mondom megindultan, s mindjárt tovább is adom az ajándékot egy igazi csángónak.

Csizmásan, báránybőr-kucsmásan jöttem el Bukovinából – igy értem Szegedre: ez a báránybőr-kucsma szerezte meg nekem az első meleg szót, az első meleg csókot, – ó de szép, ó de meleg szivü város ez a Szeged!

Nem, nem tudom, milyen volt Szeged az árviz előtt, milyen az árviz idején, de nekem ma szebb, mint valaha lehetett. Isten áldjon, csángó testvérek! Már nálam nélkül is eltaláltok az Aldunára. Vissza, vissza Pestre!

Meg kell tudnom: igazat jelent-e a husvéthajnali álom.

MÁSODIK FEJEZET.

A társaság többi tagja 22–24 év körül járó; négy közülök most bontogatja szárnyát mint szépiró: Ambrus Zoltán, Kozma Andor, Rákosi Viktor, s e könyvnek irója. Marad még kettő: Heltai Ferenc és Darvai Fülöp. Amaz a Nemzet közgazdasági rovatának vezetője, emez ugyane lapnak zenei kritikusa. S mert ma a kiváncsiság gócpontjában horgaskodik a? – ki mely felekezethez tartozik, ime: Ambrus Zoltán és Rákosi Viktor keresztény-katholikus, Kozma Andor s én keresztyén-református; az élő öreg Keszler, a néhai Heltai és Darvai helyett bocsánatot kell kérnem: ők – izraeliták. Bár a t és a ty által kettészakitva, többségben vagyunk mi fajmagyarok, de ha igaz, hogy Szent László király tul a Dunáról telepité a székelyeket a keleti határra, valamikor egy földön éltek s egy hitet vallottak a négy ifju óriás ősei: Rákosi és Kozma túladunaiak.

A tiszaeszlári vérvád pere nem bontja meg a héttagu társaságot. Mintha valahol az északi sark körül folyna a nagy per, a társaság mint társaság nem vesz róla tudomást. Nincs köztünk ok az irigykedésre: voltaképpen mind más-más területen szántunk. Rákosi Viktorról azt hisszük, egész életére Sipulusz marad, aki még a halálos ágyán is kacagtatja majd a nyájas olvasót. A pufók, gyermekarcu Kozma Andor, akit az öreg Keszi „majdnem Bandi“-nak keresztelt el, a Borsszem Jankó vezérverseit irja, s annyira kötött formában nyilatkozik meg a talentuma, hogy nincs benne kétség: mint versköltő szerez kevés pénzt és sok babért. Ambrus Zoltán 17 éves korában lép föl, mint a Fővárosi Lapok kritikusa, csak később mutatja meg, hogy nagy ő szépirónak is, kritikusnak is: tán máig sem dőlt el, melyiknek nagyobb. Spektátor név alá rejtőzik, s egyszerüen Speki-nek szólittatik. Én magam hiába Székely Huszároskodom, Sipulusz rám ragasztja a Zeke nevet s szük baráti körben az is maradok halálig. Az irodalom melyik dülőjére terelődöm, magam is csak haloványan sejtem. Már sajtó alatt a Székely Tündérország, Rákosi Jenő irja elébe a lelkes bemutatót: valószinü, hogy az én mesemondó népem s ennek földje lesz az én mezőm; sőt az is valószinü, hogy hazám ifjuságának irom majd könyveim javát.

Az öreg Keszler – kritikus elme, a szépirodalom mezejére nem kivánkozik. Heltai Ferenc oly messze van a szépirodalomtól, mint Makó Jeruzsálemtől. Ő a társaság legmegfontoltabb, legreálisabb gondolkozásu tagja, igazában az egyetlen. A szentesi tagbaszakadt, piros arcu zsidó fiu az alföldi ember epikus nyugalmával beszél és végzi az ő dolgát, egyengeti a maga ösvényét: tisztában vagyunk azzal, hogy a társaságból egyedül ő lesz gazdag ember. Talán még Darvai, aki zenekritikusból ügyvéd lesz nemsokára…

Mondanom se kell, hogy maga-magában mind a hét ifju igen fényes jövendőt jósol magának, mind palotában fog lakni, a saját palotájában, mert százezer forinton alul egy sem fog megházasodni. Természetesen, kacagva jövendölik a palotát is, a százezer forintos hozományt is. Ezzel az erővel megállapodhatnak vala egy millióban is, hiszen a társaság három tagjáról már kipattant a titok, hogy igen-igen szegény lesz a feleségük. És ki fog pattanni a többiről is.

Heltai Ferencnek jut valamennyi közt a legszegényebb leány. Csudaszép németországi leány az ő menyasszonya, evangélikus vallásu, de vőlegénye kedvéért áttér a zsidó hitre: ez a hozománya. A vőlegény apja közepes módu, sokgyermekes apa: elég szegényesen kezdi házaséletét az ifju pár, de tiz esztendő sem telik belé, saját palotájukban laknak, saját fogatukon kocsikáznak. Ugy látszik, mégis volt bennünk valami a költőből: látnoki szemünk Heltai jövőjét helyesen látta meg…

*

Van az istenkének egy fanyelü bicskája. Istenke a fanyelü bicskával kettépattant egy mogyorócskát. Mogyorócskának két héjacskája szerteszét kavarog a levegőégben, hol gyenge szellő, hol vad vihar kapja szárnyára, messzi, messzi sodródik egymástól mogyorócskának két héjacskája, de Isten megelégeli istenke tréfáját, mogyorócskának két héjacskája végül is ujra találkozik s egyszerre, együtt koppannak a földre.

A keleti határról fölkerekedik egy gyermekifju, kavarog a levegőégben, mint a mesebeli mogyorócska héjacskája, vissza-visszadobja a szél oda, ahonnét elindult, az édes anyaföldre, már-már belehull egy sirgödörbe, de a szél hirtelen-váratlan szárnyára kapja s ismét az ország szivében ejti le. Ugyanazon esztendőben, amelyben a keleti határ felől kavargott a levegőégben mogyorócska egyik héjacskája, kavarog a másik Délről Észak felé – egyszerre koppannak az ország szivének földjére. Millió meg millió mogyoróhéj kavarog a levegőégben, a nagy össze-vissza kavarodásban számtalanszor összeütődnek más-más mogyorócskának a héjacskái, de mire földre érnek, ki-ki párjára talál. Igy akarja ezt Istennek mindenhatósága: akik együtt indultak az égből, azoknak a földön találkozniok kell. Ott, azon a helyen, amelyet számunkra Isten kiszemelt. A kisbaconi fiunak s a szegedi leánykának az ország szivében kellett találkozniok.

*

A Rákóczi-utnak még Kerepesi-ut volt a neve. Sok-sok viznek kell még a Tiszán, Dunán lefolynia, mig a nagy fejedelem hamvainak hazaszállitásába az öreg király beletörődik s a Kerepesi-ut Rákóczi-uttá halhatatlanodik. Itt, a Kerepesi-uton huzódik meg egy gyászruhás asszony: kinéz az uccára nyiló ajtón, a Kerepesi-ut legszomorubb házán pihen meg a szeme – a sárgafalu Rókus-kórház ez. Mert uccára nyilik az ajtó, nyilvánvaló, hogy bolt van mögötte. Hajósgazda volt az ura s miként a fuvarosok ezreit tette tönkre a „ló nélkül járó vasszekér“, a hajósgazdát a gőzhajó verte hullám azonképpen sodorta el. Nemcsak elsodorta, el is temette. Özvegyasszony, nyolc gyermek, – mit kezdjenek a hajótöröttek? Jómód után szegénységbe törődni ott, ahol százan, ezeren ismerik – lehet-e? Száz emberre, aki örvend a hajótörésen, egy ha esik, kinek a részvéte szivből fakad, de talán éppen ez az, amit elbirni még nehezebb, mint a kárörvendezést. Higyjétek el nekem, nem volt gyöngéd lelkü ember, aki az első részvét-levelet megirta. Az igazi gyöngédség; némán haladni el az előtt, akinek gyásza van.

Részvét és káröröm elől Pestre menekül a hajótörött család, az özvegy „kijár“ egy lutris-boltot, mely egyben trafik is. Ő szolgálja ki reggel 6 órától estig a dohányos embereket, leánya, az az aranyszőke haju leányka irja a lutricédulákat. Kofák, cselédek, mesterlegények a szerencsepróbálók zöme, de meg-megpróbálják urak is: szegény urak – hátha megütik a nagy lutrit, s gazdag emberek, hátha még gazdagabbá teszi a szerencse. Az aranyhaju szőke leány irja, irja a számokat s szünet idején, – mert itt is van szünet, nemcsak a bálokon – himzőrámája fölé hajlik, virágokat himez, – nem magának himezi.

A bolthoz közel a népszinház, ide kapnak a szinészek, benyit egyszer Rákosi Jenő is s e naptól kezdve itt veszi a virzsiniáit. Napról-napra tovább marad a kis boltban, melegszivü barátja lesz a hajótörött családnak. Itt hallja az első véleményt a Budapesti Hirlap aznapi számáról, ebből vita támad, – hisz éppen ez kell Rákosi Jenőnek. Ketten vivják a csatát: az erős fegyverzetü vitéz s egy gyönge, törékeny leány. A „bús székely“ némán hallgatja a szócsatát, meg-megdobban a szive, ha az aranyszőke haju leány hirtelen-váratlan vissza-visszavág. Gyönyörü csaták ezek, itt egyik fél sem kap sebet, s nagy az erősebb öröme: ő ismét „fölfedezett“ valakit…

Sipulusz „vezet be“ a kis boltba, mely csak félig bolt, – félig kaszinó. Irók és szinészek kis kaszinója. A bemutatkozás fényesen sikerül: kérek néhány cigarettát, rágyujtok egyre, aztán a másodikra, a harmadikra – hoppp! be kell mennünk a redakcióba, – ott jut eszembe, hogy a cigarettákért nem fizettem. Nem baj, pompás alkalom a másnapi látogatásra, bocsánatkérésre, egy kis ibolyabokréta átnyujtása mellett. És telnek, mulnak a hónapok, esztendőre esztendő fordul, s egyszer csak eldadogom: kisasszony, a csángók földjén, husvét hajnalán, gyönyörü álmot láttam. Virágos almafa tövében szenderegtem, s maga égőpiros rózsát ejtett a mellemre. Reám mosolygott. – Igazat jelent-e az álmom?

– Igazat.

– Mária; én nem kivánom, hogy érettem elhagyja a hitét. De – igen, a főrendiházban – a polgári házasságot – – leszavazták…

– Tudom.

– Meg tud-e válni érettem a hitétől?

– Meg.

*

Hát csak szálljatok tengerre, ifju párok, etessétek a velencei Márkus-tér galambjait, minket az édes anyaföld felé röpit a gyorsvonat. Három esztendeje várakozik, epekedik ott két öreg ember, a tékozló fiunak csak leveleit látják, olvassák, őt magát nem látják. Talán mégis jobb lesz, ha akkor itthon marasztjuk, – keseregnek szegények. Oly üres a ház! De már vágtat a gyorsvonat, oly sebesen vágtat, mintha lelke volna. Mintha tudná, hogy ezt a két gyermeket éjjel-nappal várja, sóhajtozza két öreg ember. Már Olt vize partján vágtat a gőzparipa, lombos erdő szegi kanyargó partját az Oltnak, még egy merész kanyarodás: elénk tárul erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép Erdővidék. Az én hazám! Az én édes anyaföldem!

– Ugy-e, szép?

– Ó de szép!

– Nézd, nézd, látod azt a hegykoszorut?

– Látom, látom.

– Ugy-e gyönyörü koszoruja van az én falumnak?

– Be gyönyörü!

Gábor bácsi vár az állomáson.

– Hogy vannak az öregek?

– Jól, igen jól. Egy hét óta folyton nyitva a nagykapu. Mindegyre kimennek a kapu elé, ott tipegnek-topognak, hátha hiradás nélkül jőtök.

– Ó, Istenem!

– Belenyugodott-e már édesapám, hogy nem lettem tanár?

– Bele.

– Rendesen kapja-e az ujságot?

– Rendesen. Csak az búsitja, hátha pénzedbe kerül…

– Édes jó apám!

Ihol, az öreg postamester, ott áll a nyitott ablakban, mintha édes fia volnék, oly nagy szeretettel mosolyog, integet felénk. Hálás szivvel köszöngetek fel a derék öreghez s szeretném felkiabálni hozzá: Köszönöm, Gergely bácsi, köszönöm, hogy azt a levelet nem az édesapámnak adta át. Önkéntelen megragadom a feleségem kezét.

– Jól megnézted ezt az öreg embert?

– Megnéztem, meg. Csupa jóság, nemesség az arca.

– Ne felejtsd el ezt az arcot. Nagy része van abban, hogy most a kezedet foghatom.

–?

– Majd elmondom a történetét otthon.

Otthon, otthon. Hiába raktam fészket az ország szivében, a szülei ház az – otthon. Ide mindig hazajövök, oda – visszamegyek.

– Nézd, nézd, ott állnak a kapu előtt! Látod, mint integetnek felénk!

– Látom, látom!

– Nézd, nézd, még áll a galambbúgos kapu! Tudod-e, mi van vésve rá? Áldás a bémenőknek – Béke a kimenőknek!

– Ó be szép mondás!

Már ott áll a kocsi az ősi ház előtt. Édesapám két erős karjával leöleli a menyemasszonyt. Szóval is elrebegi: Isten hozta nálunk, menyemasszony!

– Édes leányom! – öleli, csókolja menyemasszonyt az édesanyám.

Első eset, hogy utolsónak kerül a sor reám. S ez most nekem olyan jól esik.

Kézen fogja menyemasszonyt a két öreg ember, ugy vezetik be a „nagy ház“-ba: ez a mi fészkünk. A kis kertre nyiló ablakon behajlik a mályvavirág. Ablak alatt egy kis pamlag: házi gyapjuszövet a takarója. Szoba közepén az asztal: ötven esztendeje festették feketére s szinét máig sem vesztette el. Ötvenesztendős a háromfiókos ruhás láda is: András nagyapó verte rá a réz karikákat, a réz rózsákat s meg is jövendölte, hogy: hej, ezeket a karikákat majd sok gyermek fogja megzörgetni!

Az asztalon virágdiszes székely kancsó: bokréta benne.

– Be szép virágok! Ugy-e, édesanyám szedte?

– Én szedtem, édes leányom, én. Ugy féltem, hátha nem tetszenek. De már látom, hogy maga, lelkem, nem kényeskedő, – ugy-e, jól látom?

– Be jó szeme van, édesanyám! Nézze, még csak gyürü sincs más az ujján, csak a karikagyürü.

– Ó de jó, ó de jó, – örvendez az öreg asszony. – Sokat tépelődtünk édesapáddal, vajjon nem kényeskedő, nem cifrálkodó-e a feleséged. S mit sirtam én, hátha el sem hozod a mi egyszerü házunkba!

– Szegény leány vagyok én, édesanyám!

– Ó, hála a jó Istennek! Mert, lelkem, itt mind azt hirelték, hogy a maga édesapja számát sem tudja a pénzinek.

– Kis lány voltam, amikor meghalt az édesapám.

– Özvegy asszony, nyolc gyermek, – irta a fiam. Olyan szépen megirta. Mondtam is én a hirelőknek: nem bánom én, akár gazdag, akár szegény, csak a fiamat szeresse. Ugy-e, lelkem, szereti?

– Másként nem volnék itt, édesanyám!

– Ugy, lelkem, ugy! Istenem, Istenem, mit sóhajtoztam, mért nincs szárnyam! Volna szárnyam, titkon Pestre repültem volna. Csak annyi időre, hogy lássam, amikor a pap elé állnak…

Hallgatott eddig az édesapám, most ő is megszólalt az ő kedves, enyelgő hangján:

– Jó, jó, – mondtam én édesanyátoknak, – hát csak repüljön, nannyó, repüljön, de meglássa, hogy elvész majd abban a mahomet-nagy városban, s ki főz akkor nekem ebédet, vacsorát?

– Mindig igy szokott tréfálni nagyapó, – magyarázza édesanyám a menyemasszonynak.

Most hallom először, hogy édesapám nannyónak szólitja édesanyámat, ő meg nagyapónak édesapámat. S hogy mindaketten magázzák egymást. Hiszen, megszolgálták a nagyapó s a nannyó nevezetet: már tizenkét unoka szólitja őket igy: nagyapám uram, nagyanyámasszony. Igy, igy: nagyapám uram, nagyanyámasszony. Szivem felvidul, amikor jönnek az unokák s hallom gyermekkorom kedves emlékü megszólitásait: Jó napot adjon Isten, nagyapám uram s nagyanyámasszony! Hogy vannak, hogy szógál az egésségik? Igy, igy: ik. Sem ük, sem ök.

Ezt a kitérést ugy vegyétek, hogy ezalatt egyről-másról elbeszélgetünk, aztán nagyapó szép gyöngén megfogja nannyó kezét: jöjjön, nannyó, jöjjön, ne alkalmatlankodjunk az éfiaknak – s csöndesen, lassan, szinte lábujjhegyen mennek ki. Összenéznek az „éfiak“, mindkettőnek egy a gondolatja: csak öreg emberpár lelkében fejlődhetik ennyire finommá a gyöngédség egymás, a figyelmetesség mások iránt…

Hetven esztendős az édesapám, a falu összes gyermekeinek „Huszár nagyapó“-ja, de csak egy tekintet még nem görnyedő, öles alakjára: nem kell jövendőmondónak lenned, hogy még husz esztendőt jövendölj neki. Tizenöt esztendős fickó legény volt, amikor megfogta az ekeszarvát, ötvenöt esztendeje már, hogy fogja – nem tud megválni tőle. Kezét-lábát összekalácsolhatná, naphosszat olvasgathatná a fia küldte ujságokat, „regéket“ (ő neki halálig rege marad a regény), de ma is csak az esős napok az ő olvasónapjai, a téli esték az ő olvasó estéi. Ama kicsi álló lámpa mellett olvasgat, amely elsőnek világitott a kis faluban. Meglátjátok, halálig hü marad a lámpácskához nagyapó is, nagyanyó is: gyenge fénye éppen eleget világit kettejöknek. Igaz, már bucsuzkodik az erdőtől, mert „kezdenek nőni“ a hegyek. De a földtől, a buzatermő földtől bucsuzni képtelen: halálig tartó halálos szerelme néki a föld, az édes anyaföld. Az ő földjébe cselédember még nem hintett magot; földjeinek javarészét mindig maga szántotta, maga szántja ma is. Az ő szántásában „vétket“ nem találsz. Barázdáról barázdára megmázsálhatnád a földet, mi egymásra simul. Ebből a szántásból ki kell a buzaszemnek kelnie, s nem is kel egyéb, csak buzaszem. Az ő vetése nem virágos, nem konkolyos, az ő földjében a buza egyedül virágzik.

Hiába tagadná, egy kicsit már fájogat a dereka, ideje volna, hogy bucsuzzék a mezőtől is, de, meglátjátok, tiz esztendő is beletelik még, amig ez a szomoru, ez a fájdalmas, ez a minden jó szivet meginditó bucsuzás elkövetkezik. Amikor nagyapó cselédszántotta-vetette kenyérre szorul…

Öreg pár, ifju pár, együtt mennek a kertbe: nagyapám korabeli alma-, körte-, szilvafák a kertben, itt-ott moskotár- és perpence-szilvafák ifju hajtásai. Ezeknek magvait Isten ülteté a föld kebelébe.

– Oh Istenem, mikor dőlt ki ez a fa? Ugy-e, ezt még István nagyapó ülteté?

– A legkedvesebb fája volt, – mondja nagyapó s könny csillan szemében.

Közelebbről nézem, vizsgálom a fát. Korhadó töve megroppant, a faóriás elterült, de egy csonka ága belefuródott az édes anyaföldbe: ugy fekszik István nagyapó fája, mint harctéren a sebesült katona: fél karjával fentartja magát, teste nem érinti a földet – nem akar meghalni, nem!

– Még most is terem almát! – csudálkozik a pesti menyemasszony.

– Három esztendeje fekszik igy, három tavaszon leveledzett ki, – mondja nagyapó. – Nemcsak kileveledzett, virágzott is, virágjának gyümölcse is lett – áldott legyen Istennek szent neve.

Megindult szivvel megyünk tovább, meg-megállunk minden fa mellett: pesti menyemasszonynak sorba bemutatjuk őket. – Vajjon ki lehet ez az aranyszőke haju „asszonyszemély“, mondanák a fák, ha szólni tudnának. Ők eddig csupa fekete haju asszonyszemélyt láttak – vaj’ ki lehet, merre van hazája?

Kert közepén áll a bartamisz körtefa: vastag derekát nincs az a két kar, mely átölelje. Nagyapóval egymagas a dereka, innen indulnak ki izmos ágai, s mintha emberi kéz mesterkedte volna kerekre a koronáját – nem, nem, ily szépet, ily mesterit csak Isten keze alkothatott.

– Mi kár, hogy csak szeptemberre érik a körtéje, most nagyapó megrázná, s hullanának róla a szép sárga körték!

– Ezt a fát megrázná? – kételkedik a pesti asszony.

– Tavaly még megráztam, – mondja nagyapó, s im, egyszerre csak megragadja egy vastag ág tövét, a faóriás megrázkódik s néhány zöld körte lehull.

Próbálom én is, de kudarcot vall az erőm. Még mindig nagyapó az erősebb.

– Ez a fa az én legkedvesebb fám, – mondom Máriának. – Szeptemberre érik a körtéje, s reggel, amikor indulóban voltam a kollegiumba, édesapám egy tarisznyára valót rázott nekem. Tiz esztendőnek tiz szeptembere: ennyiszer rázta meg édes apám a fát nekem. Egyedül nekem. Igy volt-e, édesapám?

– Igy volt, igy. Nem tagadom.

– Ez a zsiros almafa. Ennek az almájától illatos a tulipános láda. Télen, nyáron, mindég illatos. Ennek az illata kisér engem, bármerre menjek. Halálig kisérni fog.

– Hát ez a fa miféle fa? Kicsiny maradt, pedig öregnek látszik?

– Ez az én édesanyám fája, – mondja nagyapó. – Kicsiny növésü volt édesanyámasszony, ezért szerette. Nannyó fája: ez a neve. Irós alma terem rajta. Most is van rajta néhány. Ugy szemlélem, kidől ez is nemsokára, mint ahogy kidőlt az édesapám fája. Szerre-szerre mink is mind kidőlünk…

De mintha megbánná a nem ifju párnak való bús szavakat, hirtelen fordulattal a rozzsalérő almafára mutat: Ezt én ültettem, ez még fiatal fa: negyven esztendőnél alig idősebb. „Fiatal“ ez az „édes“ almafa is. Egyidős vele a „fótos“ is. S mindjárt meg is rázza a rozzsalérőt, utána az édest, a fótost, hull az alma, ki a földre, ki a fejünkre, nagyokat nevetve szedjük szaporán, gyermekmódjára rágicsáljuk – ó de édes, ó de jó!

Minden édes, minden jó most nekünk.

Kikerülünk a gyümölcsösből – itt kezdődik a kaszáló kert: már nő a sarju, s nyilnak, nyiladoznak az őszi virágok. A kert szélén folydogál a Macskás-patak, tulsó partján egy kis rét, lankás hegyoldal emelkedik föléje: olyan hosszu, mint a falu. Egykor a Benedek nemzetségé ez a hegyoldal, javarésze még a mienk, de sok darabja eloszlott erre-arra, oldalágra…

Nézem, hosszan nézem a kaszáló kertet, a lankás hegyoldalt.

„Paradicsommá varázsolnám ezt a kertet. Tele ültetném fákkal, bokrokkal. A közepére házat épitenék. Tele ültetném a hegyoldalt is gyümölcsfával. Ott, ahol meredeknek ágaskodik a hegy, csupa erdei fát ültetnék. Erdő volt itt valaha, ujra feltámasztanám az erdőt… vége, vége. Őseim földjét eltékozoltam – későn született a szép gondolat, későn“…

– Hát ez az a Macskás-patak, – rezzent föl Mária. – Idáig bujdostál gyermekkorodban?

– Ó, ó, – nevet nannyó – ugyan bizony, még ezt is elbeszélted?

– No, – mondja nagyapó, – sokat nevettünk akkoriban ezen a bujdosáson. Négy-öt főtt pityókát zsebre tett, egy urusságos éveget vizzel megtöltött – igy indult „őkeme“ Móduvába. Igy volt-e?

– Egészen igy volt, édesapám.

– Hát az igaz-e, nannyó, hogy maga messziről kisérte s leste egy fa megül, vajjon hová, merre bujdosik a fia?

– Igaz, igaz, – vallja be nannyó. – Láttam, hogy leül a patak mellé, ott sirt, sirdogált magában, aztán egyszerre csak kivett a zsebéből egy pityókát, nézte – s megette. Bizony, sorra megette mind. Akkor a szájacskájához nyomta az éveget s megitta a vizet. Még egy kicsit ült, üldögélt, aztán felkelt, szipogva-szepegve elindult hazafelé.

– Maga pedig, – folytatta nagyapó, – elillant a kertből, tett-vett a házban, mintha semmi sem történt volna. Igy volt-e?

– Igy volt, igy, nem tagadom.

– Igy volt, igy, nem tagadom, – mondom én – majd egyszer tán meg is irom.

– Ó, ó, – ütődik meg nannyó, – ezt a semmiséget csak nem irod meg, fiam?

– Semmibbet is megirnak ők, – koppant a szeg fejére nagyapó.

– Igaza van, nagyapó, igaza, – helyesel a menyemasszony.

– No, ugy-e?

…Most, hogy e kép megelevenül a lelkemben, kérdem, amit akkor elfeledtem kérdeni: Lehetséges-e, hogy ez a nyájas idill valaha drámává, lélekrenditő drámává zordonuljon!? Hogy nekem valaha bujdosnom, igazán bujdosnom kelljen?! Csak ezt a nyájas idillt látom akkor, s amig megyünk, mendegélünk a kertben, ujra meg ujra visszatér a „szép gondolat“: mivé varázsolnám én ezt a kertet, ezt a hegyoldalt! Hiába hessegetem el a „szép gondolatot“ – makacsul visszatér. – Megaranyoznám e két öreg ember életének alkonyát – késő, késő! Vajjon késő-e? Mi vagyok én voltaképpen? Kivándorló vagyok, mint azok a véreim, akik szerencséjüket Romániában meg Amerikában keresik, s ha szerencséjöket megtalálták, arannyal megterhelten jönnek vissza, földet vesznek, házat épitenek. Igen, igen, kivándorló vagyok én, s ha rám mosolyog szerencsém csillaga, hazajövök, haza. Talán még életben találom öreg szüleimet; szemük láttára váltom vissza az eltékozolt földet, épitem a házat, ültetem a fákat, asztalomhoz ültetem, dédelgetem őket. Egyik kezemben ekeszarva, másik kezemben toll – ennél szebb élet képzelhető-e?

Tetten érem magamat, hogy a föld szerelmese vagyok én is, mint az apám, a nagyapám, az ükapám. Hiába mondta édes apám, hogy bársonnyá finomult a zeke – csak a szine bársony, zeke az valójában – már visszasir a szivem a földhöz, a véres verejtékkel áztatott édes anyaföldhöz. Ifju vagyok még, most kezdem az életet, s már rajzolgatom a képét annak a szép öregségnek, amely hasonlatos lesz e két öreg emberéhez…

– Min gondolkozol?

– Nem gondolkozom, álmodom. Majd elmondom, ha ketten leszünk.

*