Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)

HATODIK FEJEZET.

Erről az életről, ennek az életnek a folyásáról sok történetet irtam, s ezekben a történetekben nem volt szinezés, nagyitás, mesterkedés: olyannak irtam mindig nagyapót, amilyen vala. Ennek az életnek csendes, bibliai egyszerüségre emlékeztető folyása pazarul termette az elmét s szivet termékenyitő történeteket öregek és ifjak számára egyaránt, s ha nem nagyapó alakja állott előttem egyik-másik történetem megirásánál, az ő lelke ott lebegett fölöttem, s nem engedé, hogy alacsony gondolatok támadjanak elmémben, alacsony érzések fakadjanak szivemben. Ha nem róla irtam is, reá gondoltam mindig, s bizony mondom, soha el nem tévelyedtem az én utjaimban. E pillanatban nem tudom, öregeknek, ifjaknak irtam-e többet, de egyet bizonyosan tudok, hogy sohasem irtam olyasvalamit az öregeknek, amit a növendékleányok ne olvashatnának. S ime, megvallom, csak az irás az enyém, a lélek a nagyapóé.

Nagyapó nem járt iskolákat, akadémiákat: jóformán azzal a kevés tudással indult az életnek, amit a falusi iskola vén rektorától s a székely huszárezredben szerzett. Tizennyolc éves legény volt, amikor apját, a régi rend szerint, a székely huszárságban felváltotta, s amikor 48 elkövetkezett, akkor már tizennégy esztendeig szolgálta a császárt, a maga lován, a maga gunyájában: a császár csak kardot, karabélyt adott, egyebet semmit. A mai nemzedék nem tudja, mi volt a székely huszár, s mely nagy terhek nyomták a székely huszárfamiliákat. Az én nagyapám, „nagyapó“ apja, huszonnégy esztendeig szolgált a maga lován, mignem a fia felváltotta; kétszer ment a franciára, mialatt otthon a gazdaságot gyenge asszonyi kéz kormányozá.

Nagyapó erősen érezte huszársága idején, hogy csak hat hétig volt diák a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban, s szent fogadást tett: ha gyermekkel áldja meg Isten, mind tanittatja őket. Ezt a szent fogadást hiven megtartá nagyapó. De tanult maga is, s a falu legjobb, legnagyobb gazdájának olvasás volt a pihenője. Ismerte az ország dolgát, könyvek és ujságok utján költőkkel és államférfiakkal megismerkedett, s nagyapóval mindenről lehetett beszélni – az egy szinház kivételével. Pótolta, de nem könyvekből szerezte bölcsességét: az élet könyvéből szerezte azt, s példabeszédszerü mondásai, tanitásai minden könyv tanulásánál többet érők voltak nekünk, gyermekeknek, unokáknak, dédunokáknak, akik ötvenen állottuk körül a szentéletü aggastyán ravatalát.

Az ő ereje – őserő volt; az ő szorgalma, az ő családi élete példaszerü, a pátriárkák életére emlékeztető. Szerelme volt az édes anyaföld, a pirkadó hajnal mezőn találta, s tőle bucsuzott utolsónak a lemenő nap. És az ő nevelő módszerét igen ajánlom minden falusi embernek: nyári vakáción meg kellett fognom a villa nyelét, de meg a kasza nyelét is. „Ki tudja, mi lesz belőled? Hátha hazakerülsz gazdaembernek?“

Aki látta nagyapót a mezőn, ellenállhatatlan munkakedv lepte meg. Az ő kezében égett a munka. Ölmagas alakja messze kivált a munkások, a cselédek seregéből, vezér volt ő a földjén, aki maga vágja a legszélesebb rendet, a közkatonák utána. Ó, be szép ember volt nagyapó, amikor virágjában, ereje teljességében vala! S be szép öreg emberré roskadott! Arcának rózsapirossága megmaradt a késő öregségben is, s csak barnapirosra tudta halványitani a halál lehellete…

Édes, jó, öreg nagyapó!

Ha találkoztatok könyveimben az öreg Bándi Jánossal, akinek galambbúgos kapuján ez az irás volt kifaragva: Áldás a bémenőknek, Béke a kimenőknek – ez nagyapó. Ha olvastátok Huszár Anna történetét: Anna édesapja – nagyapó. Ő az, aki térdire veszi a kicsi Anikót s Miklóskát, aztán: gyí, te lovam, Brassóba! A vén szántóvető, aki elbúcsuzik az erdőtől: Isten áldjon, erdő, én többet nem látlak! – évek multán pedig, amikor egészen ránehezül az aggság, a szántóföldtől is: Isten áldjon, föld, én többet nem szántlak! – ez nagyapó. Együtt siratják nannyóval az utolsó cipót, az általa vetett búzából sütöttet. Együtt siratják el az ősi kert kidőlt vén fáját: mi is igy dőlünk ki, igy…

Hiába nehezült rá az aggság, a gyöngeség, szürkülő fejjel is gyermeknek éreztem magamat, ha reátekintenék. Hiába, hogy én támogattam föl a garádicson, ugy tetszett, hogy ő támogat, ő véd engemet. Láttátok volna nagyapót, a magával szinte tehetetlen aggot, aki Istenben bizó szavaival meg tudta enyhiteni szivemnek nagy fájdalmát s szárnyat adott vergelődő lelkemnek, felnyitván a Szent Bibliát: Olvasd, fiam, Dávid király zsoltárait, s bizony megvigasztalódol! Bizzál a te Istenedben: győzedelmet veszel ellenségeiden.

Lelkem, édes jó nagyapó! Te adtad ujra kezembe a tollat. A te patriárka cselekedeted ihletett meg ujra, látván, hallván, miként tettél igazságot s téritetted békességre a vitázó unokákat. Be szép dolog volt ez! Amikor te felvitetted magadat az erdőbe, mégegyszer, utoljára, s megmutattad: ime, itt az igazi határ. Itt állott András nagyapó almafája. Vágjatok csak a földbe. Ihol, az almafa gyökere. Ihol, az igazság gyökere!

Isten igen szerette nagyapót, adott neki hosszu életet s ebben a hosszu életben külön hatvan esztendővel ajándékozta meg, hogy azokat együtt élje nannyóval – példaszerü, meleg, gyöngéd szeretetben. És halljátok csak, mely szép volt a halála!

Gyenge verőfényü, hideg őszi napon nagyapó a kertbe tipegett s ott összegereblyézte a lehullott faleveleket. A vén fák leveleit. Ama fákét, amelyeknek egyrészét István nagyapó ülteté. S elvégezvén munkáját, az utolsót, beméne a meleg házba s mondá:

– Én most lefekszem, nannyó, mert igen fáradt vagyok.

Megveté nannyó az ágyat s lefekvék nagyapó. És fekvék három napokat, de fájdalmat nem érzett az ő testében. Negyednap reggel, vasárnap reggelén, mondá nannyókának:

– Adjon rám szép fehér inget, nannyó; törülje meg az arcomat vizeskendővel, mert én nemsokára Isten előtt állok.

– Oh, Istenem, itt hagy engem? Mi lesz énvelem? – borult rá sirva szegény öregasszony.

Mondá nagyapó:

– Ne sirjon, nannyó. Jobb, hogy én halok meg elébb. Ki viselne rám gondot, ugy, mint maga viselt?

– Istenem, Istenem, hát én hogy élek maga nélkül? Jaj, de árva leszek!

Mondá halkan, alig hallhatóan:

– Jó gyermekei vannak…

Elhallgatott. Kevés idő multán megfogá gyengén nannyó kezét s rebegé:

– Köszönöm a dajkálását, nannyó.

És lehunyta szemét. És elszenderült. A vén házban pedig nem volt senki, csak egy alvó vén ember s egy csendesen zokogó vén asszony, aki lezárta, lecsókolta annak a vén embernek a szemepilláját.

És jövének a gyermekek, unokák, a dédunokák.

– Jertek, jertek, elaludt nagyapó. Leesett a mi fejünknek koronája. Csókoljátok meg drága kezét.

Jöttek mind és csókolák a drága kezet. És mondák mind: Ó, de szép nagyapó a halálban is! Imádkozzunk…

S templommá lett a vén ház és szállott az égbe az imádság: Adj, Uram, örök nyugodalmat nagyapónak, nekünk pedig az övéhez hasonlatos szép életet s szép halált. Ámen.

*

Az 1902-ik esztendő novemberében szállott le nagyapóért a halál angyala, egy hónappal a – gyémántlakodalom előtt. Hogy készültünk a nagy ünnepre Máriával! Ott lesz az ünnep a mi házunkban. Gyermekek, unokák, dédunokák, vők, menyek, unokavők, unokamenyek, éppen ötvenen. Lám, de jó volt ötven személyre épitenünk az ebédlőt. Micsoda boldogság lesz a pesti gyermekeknek: itt állitjuk fel a karácsonyfát. A legszebbet áldozzuk fel magunk ültette fenyőfáink közül. Fenyőágakkal diszitjük a házat kivül, belől… Isten megtagadta tőlünk ezt az örömet. De Isten tudja, mit cselekszik. És bizonnyal nem válnék javunkra, ha minden vágyunk teljesülne.

Sokáig oly árvának érzem magamat, mint a gyermek. Még mindig az volnék? Már negyvenkét esztendő nyomja vállamat, szürkül a fejem, erősen szürkül, s ugy hiányzik nekem, hogy nagyapó karjába öltve karomat, nem vezethetem fel a garádicson. Az asztalfőn egymaga ül nannyó. Ketten ültek eddig. A szülei ház lebontva, virágos kert a helyén, nannyó a kicsi gazda házában talál fészket, ott siratozza nagyapót. Folyton készül nagyapó után, de a halál angyala nem akar leszállani értte, bár szüntelen imádkozik hozzá. A virágos kertben, ama ágynak a helyén, amelyben nagyapó örökre elszenderült, rózsafát ültet a kicsi gazda, oda-oda tipeg nannyó, meg-megöntözi könnyeivel. El-eljátszogat falusi és pesti unokákkal, s bár nem ő süti már a „kakastejjel, varjuvajjal“ dagasztott kenyeret, nem állja meg, hogy ne szeljen egy-egy darabkát: egyetek, aranyos csirkéim, egyetek.

Telik, mulik az idő, esztendőre esztendő borul, már ötödik esztendeje alszik nagyapó, s nannyó egyszerre panaszkodni kezd: óh Istenem, Istenem, maholnap ágyba fektet a gyengeség. Jaj, ha oly szép halállal halhatnék meg, mint nagyapó! A pesti menyemasszony langyos fürdőket készit nannyónak, vetkőzteti, fürdeti, öltözteti, mint a gyermeket. Ugyanugy ápolja nannyót, a váratlan gyermek felesége, mint ahogy ápolta ő, a váratlan gyermek, a szélütötte „anyókát“…

Ágyban marad nannyó, s az történik vele, ami anyókával. Künn a határon aratják a buzát, gyermekek, unokák mind aratnak, meg-meglátogatják nagyanyókát – lám, lám, be tudta Isten, mit cselekszik, amikor ugy rendelé, hogy váratlan gyermek szakadjon le édesanyám szivéről. Ketten ülünk nannyó mellett: Mária és én. Hét hétre borul, haloványan pislog a lámpácska, minden pillanatban kialhatik. Nannyó tudja, hogy gyermekkorom óta irtózom a halottól, folyton küld: eredj, eredj, ne maradj itt. Utolsó szava is ez: Menj ki.

Mária zárja le a szemét.

Két szent asszony avatja templommá a szobát! Egy halott s egy élő. Zokogva borulok a halottra, az élőre.

– Áldjon meg az Isten, hogy oly jó voltál az én édesanyámhoz!

*

A kisbaconi temetőben márványemlék, rajta két név, s a két név alatt négysoros vers.

Más végrendeletem nincs.

*

Átellenben Magyaróshegy oldalával, hegy oldalán az uj temető. Ujnak nevezik, bár gyermekkorom óta temetkeznek ide, mert van egy régibb: ebben alszik András és István nagyapó. Csak sétálnom kell kertem utjain, mindennap temetőt látok, messziről felém fehérlik szüleim siremléke. Már nem félek a temetőtől, mint ahogy féltem gyermekkoromtól mostanáig. Nem félek, mióta nagyapóék is ott alszanak. Gyakran jelennek meg álmaimban. Tudom, hogy halottak, s ugy örvendek, ha látom őket és beszélgethetek velök. Egyszer a tudós Herman Ottó levelet ir nekem, s abban az iránt érdeklődik, hogy meg volt-e állapitva a székely huszárok földbirtokának a minimuma, az a minimum, mely a székelyt a maga lován való katonáskodásra kötelezte. – Ej, de kár, gondoltam magamban, hogy nem érdeklődtem eziránt, amig élt nagyapó, talán ő meg tudta volna mondani, igy csak azt irhattam Hermannak: mekkora birtoka volt István nagyapónak, amikor a huszárságban felváltotta édesapám. Alig teszem postára a levelet, éjjel megjelen nekem nagyapó. Ott vagyunk az ősi házban, s nekem első gondolatom: ó, de jó, most megkérdezem nagyapót, mekkora volt a székely huszárok földbirtokának a minimuma. Meg is kérdem, nagyapó elgondolkozik s feleli: Péter király idejéből van egy irás a levelesládámban – ennyit mondott nagyapó s azzal alakja eltünt…

Minden álom többé-kevésbé ostoba, az volt ez is, hiszen a gyermek is tudja, nem nagyapó beszélt Péter királyról, hanem én, az álomlátó beszéltem. De nem is ez a fontos. Az a fontos, hogy már nem félek a halottól, mióta az a halott az én édesapám és édesanyám. Minden velök való álmodásom nagy öröm nekem, bár álmomban is tudom, hogy meghaltak.

Nem, nem. Nekem nem haltak meg.

Mind kevesebb és kevesebb időt juttatok Pestnek, s e kevés idő alatt is otthon vagyok: ebéd után ha elszenderülök, szárnyára vesz az álom tündére s az ősi házban, az ősi kertben száll le velem. S csudálatosképpen, sohasem a magam házában, a magam kertjében száll le velem az álom tündére, hanem az ősi házban, az ősi kertben. És mindegyre találkozom nagyapóval, nannyóval, gyermekként örülök nekik. De bár az álom tündére minden éjjel hazaröpit, türelmetlenül várom az időt, amikor a „hatodik“ is végzi az iskolát s nemcsak álmomban, de ébren is, télen-nyáron otthon, szakadatlanul otthon élhetek. Napról-napra idegenebbül érzem magamat a nagy Babylonban, melynek a lelke minden, csak nem magyar. Kedvetlenül ülök vasutra, ha nyár folyamán ki-kizavarnak a kertemből, egyik-másik könyvem dolgában rendszerint. Már kezdek berendezkedni a nyugodalmas öregségbe, jóllehet, még két esztendő van az ötvenig. Kaszálgatok, szántogatok, közbe-közbe irogatok, most éppen a Nagy magyarok életét irom, azzal a gondolattal, hogy ez lesz az utolsó müvem. Öt nagy kötetre van tervezve a könyv, összesen százötven ivben, már a századik iv körül járok: a Szózat költőjének életét irom.

Akkor levelet kapok: Apponyi Albert irja. Apponyi, aki már egy esztendeje kultuszminiszter. Jóval túl a hatvanon ül miniszteri székbe a legnagyobb magyar államférfi, akiben már 25 év előtt a közel jövő emberét látja a müvelt közvélemény. Minisztersége első heteiben meglátogattam a hivatalában. Nem volt semmi kérnivalóm, csupán látni akartam. Látni Apponyit – hivatalban. Amint az asztala mellett ült, akták fölé hajolva, a kőszáli sasra emlékeztetett. A kőszáli sasra, melyet foglyul ejtettek s kalitkába zártak… Hiszen, helyén van ő itt is, gondolom magamban, az ő minisztersége a magyar közoktatás uj korszakát jelenti, de ez a nagy ember ennél sokkal nagyobbra termett, sokkal többre van elhivatva – mért nem a miniszterelnöki székben ül?

Látogatásom bucsuzás is volt egyben – siettem haza, Kisbaconba. Itt talált következő nyáron Apponyi levele. Egy szép tervét közli velem. Végigtanulmányozta a népiskolák történeti könyveit. Az Olvasókönyvek történeti olvasmányait. Sok bennök a közjogi tévedés s nemzeti szempontból sem elégitik ki őt. Szeretné, ha megirnám a magyar nemzet történetét apróbb olvasmányokban, ő azokat lefordittatná az összes nemzetiségek nyelvére s magyar és nem magyar nyelvü felekezeti iskolák fentartóinak felajánlaná, hogy azokat vegyék be az Olvasókönyveikbe vagy legalább is ezekhez hasonló szellemü, közjogi tekintetben kifogástalan olvasmányokat irassanak. Mindjárt megállapitom, hogy Apponyi nem akarta ráerőszakolni sem a magyar, sem a nem magyar nyelvü felekezeti iskolákra az én olvasmányaimat: egyszerüen felajánlja vagy ezekhez hasonlók iratását kivánja tőlük. Joggal, mert nemzetiségi Olvasókönyveinkben igen röviden bántak el a magyar történelem alakjaival, még azokkal is, akiknek magyar és nem magyar jobbágy elsősorban köszönheté a felszabadulást.

Arra kért Apponyi, hogy csináljam meg nagy vonásokban az Olvasmányok tervezetét s vigyem föl Pestre. Egy-két napi munka volt ez nekem, hisz akkoriban sokat foglalkoztam a magyar nemzet történetével. Esztendők munkája volt A magyar nép multja és jelene, követte a Hazánk története: a serdülő ifjuságnak irtam ezt. Most meg éppen, Apponyi levelének vételekor, a Nagy magyarok életét irom. Egy hét sem telt belé, Pesten vagyok, a titkár bejelent Apponyinak, ő kiüzen, hogy valakivel fontos beszélgetése van, menjek föl Tóth Jánoshoz, beszélgessek vele, majd aztán feljön ő is.

Tóth János abban az esztendőben, 1892-ben, lett országgyülési képviselő, amelyben én megbuktam. Bukás után még egynéhányszor megfordultam a régi képviselőház folyosóján, aztán egészen kikerültem a politika romlott levegőjéből. Volt képviselőtársaimmal az uccán találkoztam nagyritkán: csodálkozva kérdeztek, mi van velem, miért nem járok a klubba. Egy volt a feleletem valamennyi kérdésre: Nincs időm. Irok, irok, folyton irok, amig az alkotmányos költségeket leirom: Tóth Jánost, Apponyi politikai államtitkárát hiréből ismertem, de látni sohasem láttam. Hatalmas termetü, feltünő szép kun-magyar arcu férfi ült az asztalnál, amikor az ajtón beléptem. Szemben ült az ajtóval s feltünt nekem, hogy valósággal rám meredt nagy kerek szeme, amig két szobán át az asztaláig mentem. S még jobban feltünt nekem zavarodottsága a beszélgetés során. Később, hónapok multán vallotta meg zavarodottsága okát. Amikor beléptem az ajtón, megboldogult édesapjának eleven hasonmását látta bennem. Alakom, járásom, arcom, szemem, hajam, szakállam, egész mivoltom az volt, amilyennek édesapját látta, akit gyermekkorában vesztett el. S valóban, arcképe s az enyém közt csudálatos a hasonlatosság.

Hát, ez zavarta meg a zavarba nem könnyen jövő, egyenes lelkü, az alföldi ember epikus nyugalmával beszélő kún magyart.

– A könyvről majd akkor beszélünk, ha feljön Apponyi. Egyébért is hivtunk. Szeretné Apponyi, ha vállalnád a Néptanitók Lapja szerkesztését is.

–?

– Igen, szeretné, mert benned megbizik. Utálja az émelygős dicshimnuszokat. Már le is tiltotta. S általában tartalmasabb, magasabb rendü ujságot akar. Kibővitené. Olyan ujságot szeretne csinálni a Néptanitók Lapjából, amelyet örömmel olvasnának tanitók és tanárok egyaránt. Megküldené a középiskoláknak is. Hadd ismerje egymás dolgát tanitó és tanár. Vállalod-e?

Még szájamban volt a keserü ize két ujságnak. Az egyik a Magyarság volt, a székelyek ujságja, melyért még mindig fizetem a székely hadisarcot. Alig bucsuztam el ettől, tanitók és tanárok kivánatára vállalom a Magyar Világ szerkesztését. Ezek is belém beszélték, hogy ezt csak én szerkeszthetem. Összehoznak a szegény tanitók és tanárok vagy kétezer forintot, jó nagy fizetést szavaznak meg nekem, összegyül vagy háromezer előfizető, de „forgó tőke“ nincs, a munkatársakat valahogy csak fizetik, a „szerkesztő ur“ is felveszi első hónapban a fizetést, aztán egyszerre csak látja, hogy a kiadóhivatal vezetője valamelyik bankot mellbevágni készül. Nosza, leül a szerkesztő ur az asztalához, tollát kalamárisba mártja, leirja az ujság cimét, gyászkeretbe foglalja s irja: Azt igértem az olvasónak, hogy addig élünk, amig tisztességgel élhetünk. Ma meggyőződtem arról, hogy tisztességgel tovább nem élhetünk, tehát – meghalunk.

Hiszen az ujság meghalt, de a munkatársak életben maradtak s mert őket én szerződtettem, természetesen, nekem kellett végkielégitenem. A magam zsebéből. A Néptanitók Lapjánál ettől nem félhettem, hisz ennek a minisztérium a kiadója. De méltán félhettem egyébtől. Belefogtam egy nagy könyv irásába: ki irja meg a könyvet, ha én ujságot szerkesztek?

Igen, azt kérdezte Tóth János: vállalod-e? Nagyot nyeltem s mondám: Vállalom. De kikötéseim vannak: Csak arra az időre vállalom, amig Apponyi miniszter s ezt be is jelentem a Beköszöntőben. Senki a szerkesztésbe bele nem szól. Ősszel veszem át az ujságot. Egy sor kézirat sem megy le a nyomdába, amit én nem olvastam, viszont jogom van tavasztól késő őszig hazulról csinálni az ujságot.

– Rendben van. A fizetés évi hatezer korona.

– A fizetés mellékes. Ha Apponyinak megnyugvást szerez, hogy én szerkesztem az ujságot, akár ingyen is szerkesztem.

Erre lépett be Apponyi.

– Nos, megegyeztetek?

– Meg.

Ismétlem a kikötéseimet.

– De mért nem akarod szerkeszteni az ujságot, ha én már nem vagyok miniszter?

– Azért, mert tudom, vezérem, hogy a te kulturpolitikáddal ellentétbe nem jövök. De jön egy másik miniszter, még ha pártodból való is, az okvetlen valami ujat, valami mást akar, nekem nem tetszőt s én azt a tollammal nem támogatnám. Már ha menned kell innen, menjünk együtt.

Apponyi is, Tóth János is igazat adtak, s áttértünk a történeti olvasmányokra. Pontról-pontra felolvastam a tervezetet, pontról-pontra helybenhagyta s megállapodtunk, hogy otthon megirom a könyvet, ősszel felhozom. Apponyi elolvassa, aztán az összes nemzetiségek nyelvére lefordittatja, kinyomatja s megküldi a püspököknek.

Hazamentem, megirtam a könyvet, ősszel felvittem Pestre, Apponyi elolvasta kéziratban is, kefelevonatban is, mindössze egy szót törült, azt is az én hozzájárulásommal. A negyvennyolcadiki szabadságharc történetében fordult elő egy szó, egyetlenegy szó, melynek kihagyása a dolog lényegén nem változtatott, de enyhitett a mondaton. Ha benne marad, még beleköthetne – Bécs. Hiszen csak várjunk türelemmel, anélkül az egy szó nélkül is talál majd elég belekötni valót – Bécs. Mindig – Bécs. Nem az udvar, nem a király, de – Bécs. A magyar politikában négyszáz esztendőn át ez a neve az udvarnak, ez a neve a magyar királynak. „Leányasszonyomnak mondom, menyemasszony is értse meg“…

Történeti Olvasmányok a könyv cime: a honszerző Árpád nyitja meg a sort, Széchenyi, Kossuth, Deák zárja be. Leforditják németre, tótra, oláhra, szerbre, ruténre, egyik oldalon a magyar, másik oldalon a nemzetiségi szöveg. Közben e könyv alapján iskolai kézikönyv is készül, ebben is egyik oldalon a magyar, másik oldalon a nemzetiségi szöveg: hogy az állami iskolába járó, nem magyar nyelvü gyermek a maga anyanyelvén tanulhassa meg a minden nemzetiséget egyesitő nemzet történetét. A főcél itt nem a magyar nyelv tanitása, hanem, hogy a magyar állam leendő polgárai az ország igazi, hamisitatlan történetével ismerkedjenek meg. Nem joggal kivánhatja-e meg minden nemzet államférfia – s meg is kivánja – hogy az állam leendő polgárai, bármiféle nyelven beszéljenek, a saját államuk, a saját országuk történetét tanulják? Azt a történetet, melynek eseményeit, ezeknek az eseményeknek valódiságát, hiteles kutfők alapján, komoly történettudósok állapitották meg. És én már itt megállapitom, hogy ezerfelé darabolhatják Magyarországot, ennek az ezeréves országnak a történetét megváltoztatni már nem lehet. A történeti igazságok örökéletü igazságok. Ezt a nagy igazságot, amint nemsokára kitünik – egyedül csak „Bécs“ nem akarta elismerni.

Mig a könyvet forditják, nyomtatják, nagy kedvvel látok az ujságszerkesztésnek. Apponyi nevéhez méltóvá akarom tenni s a már meglévő Mezőgazdasági melléklethez ujabb mellékletet kap az ujság: Tudományos ismeretek a cime. Segitségére sietünk a népiskolai énekoktatásnak s Zenemellékletet is adunk. Nincs az ujság bővitésére, fejlesztésére vonatkozóan oly kivánságom, hogy Apponyi ne teljesitse. Néptanitók és középiskolai tanárok egy táborba kerülnek, ezek is, azok is lelkes munkásai lesznek az ujságnak. Nagy irógárda vesz körül. Szépirodalmi részét irodalmi szinvonalra emelem s nagy az örömem, amikor a tanitók, tanitónők seregében ujabb meg ujabb talentumokat fedezek föl. Egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy a nagyranőtt ujság szerkesztése minden órámat igénybeveszi s Vörösmarty életrajzának befejezésére sem jut időm, pedig csak egy napot kellene szentelnem neki. Szerencsére, jó előre járok, a nyomda még nem ért utól, majd befejezem, ha sarkomban lesz a nyomda. Igy telik el két esztendő, közben megjelen a Történeti Olvasmányok, szép levél kiséretében megküldik a püspököknek. Alig telik bele néhány hét, a kiadó csodálkozva mondja nékem, hogy a bécsi udvari könyvtár folyton rendeli a könyvet, vajjon mi lehet e nagy érdeklődés oka? Én már tudom. Apponyit figyelmezteti a miniszterelnökségi sajtóosztály egyik tisztviselője, hogy a Reichspost-ban két közleményes cikk jelent meg a Történeti olvasmányok-ról, s a cikkiró egyenesen a lázadás evangéliomának minősiti a könyvet. A cikknek ez is a cime. S rettenetes kirohanást intéz Apponyi ellen, mivelhogy az ő megbizásából iratott a könyv.

– A Reichspost-ot s a (itt egy magyar ujságot nevezett meg) sohasem veszem a kezembe, mondta Apponyi, – s természetesen, a cikket nem olvasta el.

Én azonban szeretném elolvasni, hadd lám, mért lázadás evangélioma az én könyvem. Valaki megigéri, hogy megszerzi nekem, de az igéret igéret marad – sohasem olvastam el a cikket. Ám egy Bécsben járó barátom megküldi nekem az Oesterreichische Rundschau-t: abban egy igen mérges, igen durva cikk támadja Apponyit, sőt a sorok közül az is kiolvasható, hogy „más időkben“ akasztófa járt volna ezért Apponyinak. A cikk a könyvnek csak azzal a részével foglalkozik, mely a Habsburg-család uralkodásának történetét mondja el s pontról-pontra cáfolja, hazudtolja mindazokat a történeti igazságokat, amik itt szép rendben felvonulnak. Sőt tovább megy a cikkiró: bizonyitani próbálta, hogy a magyar nemzet kulturát, gazdasági fejlődést, egyáltalán minden szépet, minden jót a dinasztiának köszönhet. Csak éppen az aradi akasztófát felejtette ki a cikkiró, akinek Tóvárosi a neve.

Magyar ember irta volna ezt a cikket? Nem akarom hinni, de nem lehetetlen. „Nem minden ember – ember“, mondja a székely. Nem minden magyar magyar.

*

A koaliciós kormányt 1906 tavaszán nevezi ki a király s 1907 őszén már hajszálon függ az élete. Szinte megesik velem az a csufság, hogy ezen a héten beköszöntök a Néptanitók Lapjá-ban azzal a kijelentéssel, hogy csak Apponyi miniszterségéig szerkesztem s a következő héten már el is kell bucsuznom. Ha jól emlékszem, a kvóta miatt kerül válságos helyzetbe a kormány. Nagyobb kvótát követel Ausztria a két ország közös költségeihez. A válság elsimul, de a kormány, amelynek háta mögött nagy többségben a szélsőbal, semmi nemzeti vivmányt nem tud kieszközölni az öreg királytól. Nyilvánvaló, hogy nem lesz hosszu az élete. 1909 juniusában a kormány lemond, de esztendő végéig – Tóth János kun szójárása szerint – vekeng: sem él, sem hal. 1910 január havában bucsuzik a kormány, bucsuzom a tanitóktól én is.

Csudálatos, – vagy helyesebben: nem csudálatos? – nem akarják elhinni nekem az emberek, hogy az ujságot ott hagyom. Sokan szeretnék helyemet elfoglalni, sokan érdeklődnek: megyek-e igazán, s látom a szemükön, kételkednek elhatározásom őszinteségében. Csak akkor hiszik el, amikor nyomtatásban látják a bucsumat.

Ilyen nagy becse van ebben a szerencsétlen országban – a hivatalnak.

Való igaz, benső megindultsággal bucsuzom Apponyitól, bucsuztat el ő is az ujság élén. Benső megindultsággal bucsuzom el Tóth Jánostól, kiben férfikorom delén találtam meg legjobb barátomat. Együtt távozunk a minisztériumból. Már csak egy félskatulya cigarettája van az asztalán, minden egyebét hazaköltöztette. Rágyujtunk, a skatulyát zsebrevágja s oly vidám szivvel távozunk – hála Istennek, ismét szabadok vagyunk, kezdődik a „hálóinges“ éra! Hol a Mórictanyán, hol a kisbaconi kertben fogunk tanyázni.

Már kevesebb megindultsággal, de jóval érdekesebben folyt le Apponyi bucsuja az öreg királytól. Ha emlékezetem nem csal, legmagasabb megelégedését fejezte ki a király, csak egyet nem várt volna tőle, hogy „a dinasztia ellen lázitsa az ifjuságot“.

– Igen, hallottam, felség, hogy ezt irta rólam a Reichspost. De ez rágalom.

– Nem, nem, mondta a király, s az asztalról fölvette a Történelmi Olvasmányok magyar-német kiadását. – Olvastam a könyvet.

– Felség, egyenesedett ki Apponyi – ez a magyar nemzet története.

– Igen, igen, – mosolygott a király, kezet nyujtott – és Apponyi távozott.

Volt-e a könyvben lázitás a dinasztia ellen? A hangjában semmiesetre sem volt. Apponyi maga kétszer olvasta át nagy gonddal. Ha volt benne lázitó, ezt sem Apponyi, sem az iró nem követte el. Elkövették a kertelés nélkül elmondott történeti igazságok. Erre a könyvre azok a bizonyos „gonosz tanácsadók“ csak azért foghatták rá a lázitást s hitethették el ezt a királlyal, mert cimlapján ott állt: „A vallás- és közoktatásügyi miniszter megbizásából.“ Ha ez a könyv lázitó, minden történeti könyv, amit a magyar iskolában ez időben tanultak, lázitó volt. De a király bizonnyal az ő számára készitett könyvből ismerte a magyar nemzet történetét s arra valószinüleg egy becsületes magyar ember sem mondta volna: felség, ez a magyar nemzet története. Nyilvánvaló, hogy többen felhivták a király figyelmét e könyvre, azzal a nemtelen célzattal, hogy Apponyit lehetetlenné tegyék.

És ez csakugyan sikerült is. Apponyi második kultuszminisztersége már a fiatal IV. Károly király idejére esik, aki atyai tanácsadóját tisztelte Apponyiban.

De a történeti könyv történetének nincs itt vége, még csak ezután következik az ő csuf, igen csuf halála.

Egy szép napon meglátogat a könyv kiadója s üzenetet hoz A tanácsos urtól. Igy nevezem: A tanácsos ur. Nem tudom, A tanácsos ur él-e, nem-e, de akár igy, akár ugy, hátha fia van? Nem visz rá a lélek, hogy esetleg megbélyegezzem egy ártatlan gyermek nevét. Mert A tanácsos ur igen hazafiatlan merényletet kisérlett meg ellenem. Azt üzente: bocsánatot kér, hogy nem jön hozzám, de hivatalos aktákat kellene elhoznia. Arra kér: látogassam én meg őt. A Történeti Olvasmányok dolgában akar velem beszélni.

Igazán kiváncsi vagyok, mit akarhat tőlem s másnap, a délutáni órákban, fölkeresem. A tanácsos ur igen mézesen fogad, cigarettával kinál – talán inkább szivart? – de bár, fájdalom, a világ legszenvedelmesebb dohányosa vagyok – megnyugtatom, hogy nem vagyok dohányos. A tanácsos ur kipked-kapkod, nehezen találja meg a beszéd fonalát, sopánkodik, hogy mi tenger kellemetlenséggel jár a hivataloskodás, alig várja már, hogy nyugdijba mehessen. Én igen sajnálom A tanácsos urat, mivel tudom, hogy a hazájában földesur, de mégis csak jó az a nyomorult hivatal, mert méltóságos cim jár vele. A tanácsos ur diszkrét ember, világ sürü kincséért sem keverné ebbe a kellemetlen ügybe a miniszterét, egyenesen magára vállalja, hogy neki, egyedül neki jutott eszébe: jó volna ujra irni a Történeti Olvasmányokat. Ó, nem az egészet, csak a Habsburg-dinasztia uralkodásától kezdve.

– Igen, – mondom én nagy ártatlanul – értem, hogy a miniszter urnak igen kinos a helyzete. Ő két malomkő közé került. Az egyik malomkő a király, a másik Apponyi.

– Hogy-hogy? – kérdi a tanácsos ur szintén nagy ártatlanul.

– Ugy, hogy a király olvasta a könyvemet. A király, sőt Ferdinánd trónörökös is – enyhén szólva, figyelmébe ajánlotta lázitó könyvemet az uj miniszternek. Ez annyit jelent, hogy a miniszternek vagy el kell tüntetnie könyvemet, vagy mást iratnia. De hogyan tegye, amikor e könyvet Apponyi Albert iratta? Persze, ön azt találná legjobb megoldásnak, hogy én ujra irjam a Habsburgok korát, nemde?

– Ugy van, ugy van!

– Csakhogy ennek két igen sulyos akadálya van. Az egyik, hogy Apponyi bukása óta a magyar nemzet története nem változott. A másik az, hogy én történethamisitásra nem vállalkozom.

– De kérem, kérem, csak egy kis enyhités. Itt-ott egy kis enyhités. Egy-két jó szó… A kormány hajlandó megfizetni – –

– Nekem most fel kellene állnom, de nem állok fel. Elébb meg kell kérdeznem önt, mint magyar embert: becsülhet-e a király oly nemzetet, melynek a történetirója is megvásárolható? Szembe köpném magamat, ha erre a becstelenségre tudnék vetemedni. De adok önnek egy jó tanácsot.

– Ó, kérem!

– Van ebben az országban annyi pennás csirkefogó, mint égen a csillag, mint réten a füszál, – ezek jó pénzért ujra irják önnek a könyvet.

– De mit gondol! Ezt csak ön irhatja ujra…

– Igen, igen, ezt csak én irhatnám ujra. De hát nem irom. Tanácsot azonban még egyet adhatok.

– Ó, kérem!

– A könyv nem az enyém. A könyv a kiadóé. A könyv eladó. A könyv kellemetlen őfelségének.

– Nagyon kellemetlen, – szólja el magát A tanácsos ur.

– Nos, a dolog igen egyszerü. A magyar nemzet rengeteg civilistát fizet őfelségének. Vegye meg őfelsége a könyv összes példányait, aztán dobassa tüzbe, vagy a Dunába. Magamat ajánlom!

Otthagytam a gyászmagyart, aztán átmentem egy másik tanácsos hivatalába. Ezt már nem ugy nevezem: A tanácsos ur. Neve: Neményi Imre. Apponyi és Tóth távozása után egyetlen barátom a minisztériumban. Nem Apponyi minisztersége idején szövődött köztünk a barátság, sokkal régibb keletü volt ez. Neményi, Ambrusnak, a magyar és német nyelven iró jeles publicistának, hosszu időn át országgyülési képviselőnek, testvéröccse Imre barátom. Mindakét testvér a megtestesült becsületesség és kötelességtudás. Imre mint polgári iskolai tanár kezdte pályáját, derekas könyvet irt Apáczai Csere Jánosról, a nagy székely pedagógusról, itt kezdődik a mi barátságunk. Több évig tanfelügyelője volt Csanád vármegyének, innen került be a kultuszminisztériumba. Apponyi első minisztersége idején lépett elő miniszteri tanácsossá, második minisztersége idején államtitkárrá. Szorgalmasabb, pontosabb tisztviselőt Neményinél elképzelni sem tudok. Szigoru maga, szigoru az alárendelt tisztviselők iránt. Pontban 9 órakor a hivatalában, 2 órakor hazaszalad ebédelni, egy-két órát pihen, s bár nem köteles vele, délután is bemegy a hivatalába, bezárkózik s késő estig dolgozik. Abban a minisztériumban, hol esztendőszámra hevertek s temetődtek el akták, sokszor egy szegény család sorsára döntők, az ő osztályában 24 órán tul elintézetlenül akta nem heverhetett. Emberséges szive együtt érzett azzal a szegény emberrel, aki valahol messze, elrejtett falucskában, sorsának jobbrafordulását izgatottan várja. Természetesen, munkatársaitól is megkivánta a pontosságot, nem türte a lelkiismeretlenséget, s talán mondanom se kell, hogy a Károlyi-forradalomnak ő lett első áldozata… Undorral hagyta ott hivatalát azon a napon, amelyen Kunfi Zsigmond ült a miniszteri székbe. Az Apponyi Albert székébe.

Igen, átmentem Neményihez. Megütődve nézett rám.

– Mi lelt? Felindultnak látszol.

– Nemcsak látszom, az vagyok. Képzeld, mi történt velem! A tanácsos urnál voltam és – –

– Rá akart birni, hogy ird ujra a Történeti Olvasmányokat.

– Hát ezt te honnan tudod?

– Onnan, mert tegnap értekezletünk volt a könyv dolgában. Azon tanácskoztak a miniszteri tanácsos urak, hogy mit lehetne csinálni a könyveddel. A tanácsos ur vállalkozott, hogy ő majd „kerül, amibe kerül“, a könyvet ujra iratja veled.

– És te mit szóltál erre?

– Én azt szóltam erre: nincs a kultuszminisztériumnak, de még az országnak sincs annyi pénze, hogy Benedek Elek ezt megcselekedje.

– És ő mit szólt erre?

– Azt szólta erre: hogy majd ő megmutatja!

– Ó, Istenem, de örvendek, hogy most hallom ezt tőled s nem mielőtt ahhoz az urhoz mentem. Hátha csak egy pillanatra is azt hitted volna – –

– Elég! Elég! Hogy én ilyet gondoljak rólad!

*

A könyv meghalt. Csuf halállal halt meg. Tüzbe dobták-e, Dunába dobták-e, nem tudom. A kiadó polcáról eltünt. Ama példányait, melyeket Apponyi a püspököknek küldetett meg, – „pardon! tévedtünk!“ – visszakérték, s azok is meghaltak csuf halállal. Én pedig hazamentem – szántani. S befejezni Vörösmarty Mihály életrajzát. Ama Vörösmartyét, akinek Fóti dalában olvasható:

De mit is mond a székely? Nem minden ember – ember. Kibővitem: Nem minden magyar – magyar.

*

Itt vége is volna ennek az igen szomoru fejezetnek, de ma oly búskedvü a magyar, hogy egy kis vidámságot nem szabad irigyelni tőle. Amikor a Néptanitók Lapja szerkesztését vállaltam, gondoltam: végre egy ujság, melyre nem fogok ráfizetni, hiszen, ennek az Állam a gazdája. Ám az öreg szerkesztőségi szolgát, akit én fogadtam föl, az uj szerkesztőség nem vette át. Folyamodott szegény öreg a miniszterhez, hogy legalább három hónapi fizetését utalják ki. Nem is válaszoltak rá.

Világos, hogy én elégitettem ki az öreget.

HETEDIK FEJEZET.

Igen, azért vagyunk itt, hogy kipróbáljuk a telet. Milyen a falusi élet télen. Gyermekek nélkül. Unokák nélkül. Ketten vagyunk, végtelen nagy csendesség a házban, a kertben. Jól esik a nagy csendesség, de mi tagadás, még jobban esnék, ha hol ez, hol az a gyermekünk betoppanna egy-két napra bár. Hátha egyszer csak nyilnék az ajtó, bedugná mosolygó fejecskéjét Évike: kukk, nagyanyóka, kukk! kukk, nagyapóka, kukk! Épp jókor kukucskálna be, mert ihol a ház elé siklik a szán, csengős lovak nyugtalankodva várják, hogy indulhassanak velünk – fél az erdőbe: mindig az erdőbe. Be édes dolog volna, ha most Évikét a bundám alá bujtathatnám, hogy éppen csak a fejecskéje kukucskálna ki, – s hajrá, fel az erdőbe, repülne velünk a szán!

– Hiszen csak szaporodjanak s nőjjenek egy kicsit az unokák, nagyanyóka, egyet-kettőt ellopunk s a tél egyszeribe tavasszá varázsolódik!

Szebbnél-szebb terveket szövünk, fonunk, amig repül a szán s halovány orcánkra piros rózsát fest a szél. Egy-két hónapra felmegyünk Pestre, megrakodva minden jóval, kigyönyörködjük magunkat a gyermekekben, az unokákban, aztán – haza, haza, hogy itthon találjon a kikelet. Repül a szán, repül, a néma erdőben visszhangot ver a csengő. Abban az erdőben, hol egykor, régen, két fázós madárként bujt össze Ádám és Anna. Ahol Anna, mig sirva sirt Fecske nyakán a csengő, suttogva kérdé: Ugy-e, nem szeret?

Alig észrevehetően emelkedik az ut, aztán hirtelen elénk mered a mogorva Murgó. Oldalán fehéren kigyózik az ut, nekivágunk, szép lassan kikanyarodunk a tetőre: végtelen erdőség terül elénk s a végtelen erdőség felett halotti szemfödél. Vadul nyargal át a szél az erdő hókebelén s az erdő meg sem mozdul, alszik csendesen. Messze, messze, valahol, vadászok kürtje szól s az erdő tovább aluszik. Vagy nem is alszik tán, csak álmodik s messze jár a lelke, ott, ahol örök tavasz van, rózsák nyilanak s dalos erdőre mosolyog a nap. Milyen bús álom lehet ez! Némán szenvedni át a zord telet. Sem dal, sem rózsa, semmid sem maradt. Száraz levél csak, az is hó alatt.

No, no, dal lesz még ebből, akárki meglássa… Már zümmögöm is magamban az erdő néma bánatát… Szenvedsz és hallgatsz. Ó, e némaság az emberek közt milyen ritkaság! Üvölt a szél s türöd fenségesen. Vársz a tavaszra nyugton, csendesen…

– Megforduljunk, nagyanyóka?

– Várjunk még egy keveset.

Acélkék az ég, szeliden mosolyog le a nap, fák ágain csillognak-villognak a hószemek, földig hajolnak az ágak – talán előttünk, az erdő, a mező öreg szerelmesei előtt hajlanak meg? Hajoljatok, hajoljatok, megérdemeljük tőletek…

Lassan, óvatosan ereszkedünk le a hegytetőről, mint ahogy ereszkedik lejebb, lejebb öreg emberek élete.

– Nem fázik, nagyanyóka?

– Nem, nem. Hát maga?

– Nem, nem.

Prüszkölve vágtatnak a lovak, érzik, hogy hazafelé, a jó meleg pajta felé visz az ut. Szánakra fektetett bükkóriások kigyóznak a sikos uton, mint megannyi óriás kigyó. Délre jár az idő, hazafelé tartanak a nagybaconi „fejér“ és „fekete“ magyarok is. Hajnalban, csikorgó hidegben keltek utra s lassan mendegélnek hazafelé egy-egy faóriással. Csak voltak óriások, igy, levágottan, tönk a nevük. Ezeket a tönköket még ma felhasogatják, kazalba rakják, jövő ősszel bankó lesz belőlük. Egy-egy gyalogszán mellett is elrepülünk. Száraz ágakkal van megrakva, napszámosember huzza, huzogatja. Meg-megállnak, megpihennek, aztán nekihuzakodnak, huzzák, huzzák, nyakukon az erek kidagadnak – ó, szegény, állati sorba sülyedt emberek! Ezekből a száraz ágacskákból nem lesz bankó. Ezekre a száraz ágacskákra talán apró gyermekek várnak otthon dideregve. Ezek a száraz ágacskák nemsokára lángolni, pattogni fognak s apró gyermekek nevetve, tapsikolva táncolják körül a tüzet…

A gyalogszánok búsra hangolják kedvemet. Ha enyém volna ez a rengeteg erdő s mind az állat, aki itt legel nyár idején, mit nem cselekedném! Mondanám a gyalogszános embereknek: jertek, jertek, adok nektek lovat, ökröt, vágjátok, hordjátok a fát, sohse hüljön ki a tüzhelyetek. De vajjon… Eszembe jut, mit irtam erről fiamnak a Testamentumban. „Voltak rövid időszakok az én életemben is, amikor bántott a magam szegénysége s a mások gazdagságát irigyelém. Nem mintha pompában, kényelemben szerettem volna élni, de szerettem volna nagy jókat cselekedni. Letörülni az árvák, elhagyatottak könnyeit s szövetkezvén a jók legjavával, megnépesiteni hazámat a nemzeti kultura templomaival. Ám kérdés, igy gondolkoznám-e, ha milliókkal birnék? A gazdagság, a jólét nem rontaná-e meg szivemet?“

Igen, igen, kérdés: nem rontaná-e meg?…

Cseng a csengő, repül a szán s tovább borongok: vajjon a fiam megfogadja-e a Testamentum minden szavát? Különösen e szavakat: „Nehogy azt mondd majd szükkeblüen: nekem nem fáj, engem nem éget, s közömbösen nézd embertársaid küzdelmeit. Ha csak magadra gondolsz; ha csak a magad sebe fáj, menj a rengeteg erdő mélyébe, élj a vadak s ne az emberek között. Élj vad gyümölcsön, sebedet gyógyitsd füvekkel: igy is lehet élni, mig halálod órája üt. De ha emberek közt élsz, minden igaz, becsületes, jogos küzdelemből vedd ki részedet. Állj a védtelenek, a gyengék közé: nem virtus harcolni az erősek, a hatalmasok oldalán. Ne ejtsen meg a könnyü, puha élet varázsa; nehogy cserbenhagyd a veled egysorsuakat, mert téged talán megtürnek a felsőbbek között. Neked ez nem okozhat akkora örömet, amekkora keserüséget azoknak, akiket te cserben hagyál. S ha még ez sem volna elég, hogy meg ne tántorodjál: gondolj reám, kinek életét nemcsak a nehéz munka rövidité, de végtelen láncolata az emésztő gondolatoknak, bántó érzeteknek, melyek sokszor megakasztják tollamat, megzsibbasztják energiámat, tehetetlenül nézvén a vészes áradatot, mely jót, rosszat egyként elsöpréssel fenyeget“…

– Vajjon megfogadja-e szavamat? – mondom hangosan.

– Ki és mit? – kérdi nagyanyóka s különösen néz rám.

Mondom: ki és mit.

– Óh, Istenem, hát ezzel emészti magát? Kételkedhetik-e ebben?

– Nem, nem.

– Nézze, nézze, valóságos délibáb! Ó be gyönyörü! Látott-e itt már délibábot?

– Nem, nem, a mi földünkön még sohasem láttam délibábot. Ez tán nem is az. Valami természeti csuda, az bizonyos.

Az erdő szélén, hol szélesre terül a völgy, a rózsaszinben pompázó ég összeölelkezett a földdel, rózsaszinü, meg haloványkék sziget lebegett a mezőn, itt-ott fa- és bokorcsoportok, mind rózsa- meg haloványkék szinben usztak, rezegtek – a mennyország leszállt a földre!

– Lassan, lassan, lépésben, hadd lássuk, amig lehet.

Lassan lépve haladunk a falu felé, mire odaérünk, oszlik-foszlik s hirtelen eltünik a gyönyörü kép…

– Hát ily rövid életü minden, ami szép?

– Igen, ez rövidéletü volt, mondja nagyanyóka, de megmarad a lelkünkben s igy lesz hosszuéletü. A borongásnak pedig legyen vége.

– Szidjon, szidjon, nagyanyóka. Elismerem, hogy gyermek vagyok.

– Sőt az is marad halálig.

Nini, már látszik a kisbaconi torony. Szól a harang. Delet harangoznak. Már nem a vén Mihály András huzza, de András ez is, Rigó András, a gyermekkori, a füttyös, ostorrittyegtető pajtás. Rimek csendülnek össze bennem: