A KÖVEK FÉNYBOGARAI.
A szorultság találékonynyá tesz.
Az asbestréteg felfedezése vezetett egy gondolatra. A hol a fonható kőselyem, az amianth jelen van, ott rendesen az asbest kristályok más fajai is találhatók szoktak lenni. Hiszen mindenik tremolit anyag. Egyikét ezeknek úgy híják, hogy «hegyibőr» vagy «hegyi para». Ez oly könnyű neme az ásványnak, hogy közönséges víz szinén is úszik.
Elindultam a turzásra.
Otthagytam a gyönyörű szép amianthréteget, mely puha tapintatú volt, mint a selyem. (Milyen szép éghetlen ingeket lehetne ebből készíteni! talán még arra is ráérek). Mellette volt egy tajték malachittal és föszszel bevont réteg, annak a kérgét a mint kibontottam, kitünt alóla a kagylómész alakulás, milliárd miliolitának nevezett csigahéj maradványával, mik közt gyönyörű orsó alakú cerithiumok, hegyes süveg formáju turbók is voltak elszórva, miknek némelyikén még csillámlott a gyöngyház zománcz s a csigamész között rétegenkint összesajtolva feküdt az asbesttel rokon hegybőr.
Neki álltam csákányommal, hogy kiszabadítsam azt a mész közül, mely igen porhanyó. Könnyű munka volt, hanem a mészréteg alatt aztán agyagréteg következett. Kékes szürke weldi agyag, ez is teletömve csigahéjakkal.
Ha olyan nagyon el nem lettem volna fogulva annak az örömétől, hogy a hegybőr-réteget feltaláltam, úgy bizonyára eszembe kellett volna jutni annak a veszélynek, mely egyszerre előttem termett, s elővigyázattal kellett volna a munkát folytatnom. A helyett hebehurgya mohósággal estem neki kurta nyelű csákányommal az agyagrétegnek, a miből az lett, hogy egy percz alatt kialudt a Davy-lámpásom, én magam pedig hanyatt estem élettelenül, mint a kit a guta megütött.
Bizonyára ott is maradtam volna örökre, ha valaki segítségemre nem jön.
Az ilyen csigamaradványokkal kevert agyagban sok szénsav fejlődött ki s a mint azt megbolygatják, a vigyázatlan munkást, ki közel ment hozzá, egyszerre leüti a fojtó lég, mint ezt a budapesti kőbányai víztartók ásásakor gyakran tapasztalták.
Mély kábulatomból arra ébredtem fel, hogy odahaza vagyok, s a czigánykovácsból promoveált borbély ráspolylyal borotválja a pofámat s közbe nagyokat prüsszent egyenesen az ábrázatomba. Először azt hittem, hogy álmodom. Azután, hogy felnyitottam a szememet, akkor láttam, hogy ébren vagyok, s az, a ki a pofámat ráspolylyal borotválja, az én jó Bábim. Az ő nyelve az, mely engem életre serkent, s még inkább köszönhetem azt az ő prüsszögéseinek. A fojtó lég, mely nehézségénél fogva a föld felé száll, az ő hatalmas constitutiójának nem ártott meg oly mértékben, mint énnekem; nála legfeljebb is hatalmas prüszkölést idézett elő, a mi nekem is javamra vált, mert szétrebbenté rólam a szénenyt, a mit még nem nagy adagban szivtam be. A jámbor állat utánam szökött s addig jött, a míg rám talált. Nála nélkül bizony ásatag ember lett volna belőlem. Így pedig felugrottam fektemből, kiköhögtem és prüszköltem magamat kegyetlenül, aztán nyakába borultam Bábinak s megcsókoltam a füle tövét, a mire ő viszonzásul akkorát nyalt a nyakamon, hogy a vér kiserkedt utána.
De hát hogy láttam én mindezeket? hisz az imént mondám, hogy a Davy-lámpát is kioltotta a széneny!
Az ám. És mégis világos volt. Most volt rajtam még a bámulat sora. Lábaim alatt és a sziklafalban körülem egyes elszórt kövek világítottak.
Homályos fény volt az: mint a reves fa, vagy a szentjánosbogár csilláma, de mégis elég arra, hogy a tárgyak körrajzai kivehetők legyenek.
Ezeket a köveket úgy híják, hogy «fénymágnesek», ilyenek a bolognai kavicsok (lapis bononiensis); az ilyen kőnek elég öt perczig a napon lenni, hogy azután a sötétben világítson. S nemcsak a nagy sugaraknak, de az erős lámpafénynek is az a hatása van e kőre: tele szíja magát fénynyel, aztán sokáig sugárzik utána a sötétben. Az én magnesium világításom hatása volt e kősugárzás a fénymágnesekből. Nekem most ezek becsesebbek voltak a világ minden karbunkulusainál. Nélkülök nem tudtam volna a földalatti sötétségben, merre van előre, merre hátra? alig találtam volna meg a tarisznyámat és felöltönyömet, melyeket a munkámhoz kezdve letettem valahová, s abban volt minden tűzszerszámom. Így azonban egy világító nagy követ kezembe véve, annak a derengése mellett felkerestem a batyumat s akkor aztán ismét meggyujthattam a lámpásomat.
Most volt aztán még csak igazi öröme Bábinak.
Felhúzta az inyét a fogairól; úgy nevetett rám s nagyokat taszított az orrával az oldalbordáim közé tréfás jó kedvében. Hanem aztán volt annyi esze, hogy elment a prüszköltető lég hordtávolából, felült egy magas malachit sziklára, onnan nézte, hogy mit csinálok tovább? Szép papirosnyomtató bolondság volna az egy iróasztalra: egy jegesmedve egy tízmázsás drágakő-talapzaton.
Most már aztán okosabban fogtam hozzá a munkához. Messziről vasruddal feszítettem fel az agyagrétegeket; a kifejlő gáz egyszerre leszáll a földre, az nem terjed két lábnyinál tovább. S aztán elvegyül az athmosphærai légben. Hat órai munka után sikerült kifeszíteni az agyag és mészréteg közül hat darab másfél méter átmérőjű és huszonöt centiméter vastagságú hegybőr lemezt.
Elébb egy tenyérnyi darabbal kisérletet tettem a tavon. Belehajítottam azt s a kőlemez rögtön feljött a tó színére és úszott fölötte, mint a fadarab.
Most tehát csak össze kellett tákolnom kötelekkel és hajóeszkábákkal a hat egymáshoz illesztett kődarabot.
Az, hogy magam hogy megyek át? nem aggasztott anynyira, mint az, hogy mint birja meg a tutajom az iszákomat, mely vállalatom sikeréhez szükséges eszközeimmel volt tele.
Egy csusztatót kerestem ki a kőparton s onnan aláeresztettem a tutajt; szépen libegve maradt az a kék vitriol-tó felszinén.
Iszákomat odatettem a tutaj közepére; az lehetett huszonöt kilogramm, csak hét centiméternyire merült el benne, s csak három centiméterrel nyomta alább a tutajt. E szerint, ha magam is rászállok, vasrudammal, csáklyámmal, csákányommal együtt hetvenöt kilogramm: akkor még kimarad a vízből hat centiméternyi a tutajból. Nem sok, de elég.
Már ide Bábit csakugyan nem vehetem föl. Megmagyaráztam neki, hogy csak várjon szépen itt rám: majd nemsokára visszajövök. Belenyugodott, lefeküdt szépen s fejét a két első lába közé dugta.
Én neki indultam Isten hirével a tónak.
Valami háromszáz méternyi távolra kellett átvándolnom.
Nem lett volna nehéz, ha csak egy evezőm lett volna. Azzal egyenesen keresztül hajtottam volna a tutajt a tavon a diorit sziklafalig, s épen a barlang nyilásánál kötöttem volna ki. Így pedig, nem lévén más hajószerszámom, mint egy csáklya, annak a segélyével köröskörül kellett part mentében vezetnem a járművemet, a sziklába kapaszkodva, s nagyon nem is tánczolhattam a tutajon, nehogy az elveszítse az egyensulyt, s a tóba veszszen az iszákom.
Nagy fáradsággal csáklyáztam a part mentében, fel-felakadva egy-egy kiálló érczdarabban, mely a rézgáliczból jegeczült a sziklaparthoz. Kis lámpám igen kevés tért világított meg körülem s a magnesiumvilágításhoz most semmi kedvem sem volt.
Több órai küzdelem után eljutottam odáig, a hol az agyagpala a dioritfallal érintkezik. Észrevettem, hogy a dioritfal meredélyén egy körülbelül félméternyi széles előugrása a sziklának elég biztos párkányt képez, hogy azon a barlang szádáig felkapaszkodhassam. A tutajomat ott hagyhattam, a hol volt. Itt sem szél, sem vízfolyás nincs, mely azt innen tovább vigye. Ha visszajövök, azon a helyen fogom találni ismét. El nem megy ez innen egy csáklya-vetésnyi távolra.
A sziklafolyosó szádához felkuszva, még egyszer visszapillantottam a barlang tulsó oldalára. A nagy fejedelmi pompa teljes sötétség gyászfátyolával volt már behúzva; de a sötétségen keresztül ragyogtak még most is itt-amott elszórva a pisla fényű kavicsok; a fénymágnesek úgy világítottak át, mint a lidérczfény, mint a bolygó tűz, mint a sírbolti lámpák.
A földalatti éjszakának ilyen csillagai vannak.
S mindezek a fénymágnesek visszatükröződtek a nagy sötétkék tó aczélsima lapján.
Iszákomat ismét hátamra véve, neki indultam a folyosónak, egy halk «Isten segíts!» sóhajtással.
De alig tettem tíz lépést előre, egyszerre csak megmerevedtem a rémülettől! Fülemet egy fenevad morgása s szememet annak a látása lepte meg egyszerre.
Szemközt jött rám a sziklafolyosóból.
Egy vadállat, a minőt még ember nem látott soha; a minőt sem Cuvier, sem Oken, sem Buffon, sem Schütz nem irtak le, a kerekföld minden élő állatjai között: egy hetedfélláb magas szörnyeteg, melynek bundája gyönyörű szép buzavirágszínnel pompázik. Madárnak van ily égszín tollazata, de négylábú állat nem viselt ilyet soha. Ez egy csoda! Ez talán a föld alatti koboldok királya, a ki abban a réztrónban szokott uralkodni? S jön egyenesen nekem, dörmögve és morogva s féloldalát neki feszítve a sziklafalnak, végig dörzsölőzik rajta.
A rémség és bámulat minden erőmet elvette. Elmeresztve szemeimet, tartám mintegy védelem gyanánt a Davy-lámpást magam elé. Fegyverem nem volt. Csáklyámat ez a hatalmas fenevad egy legyintésével pozdorjává töri. És nem ijed meg a lámpástól. Jön egyenesen reám. S mikor egészen odaér hozzám, mikor már engem a halál verítéke izzaszt, akkor felhúzza a szájáról az inyét, rám mosolyog, s az orrával gyöngéden oldalba taszít.
Hisz ez Bábi!
S hogy egyszerre kitaláltassa velem a rejtélyt, megrázkodik kegyetlenül előttem s azzal nekem szemem szám tele fecskendi gáliczvízzel.
Jó barátném, a szerencsétlen, mikor látta, hogy a folyosó fele tartok, kapta magát, megelőzött; egyenes irányban keresztül úszott a rézgálicz tavon, hamarább ideért nálamnál s most itt áll előttem buzavirág szinűre festve.
Dejszen dörzsölheted már a bundádat a sziklafalon, soha se megy az le!
S már most én aztán, hogy vállaljam el a felelőséget a teremtő előtt azért, hogy az ő világának állatországát egy új fajjal megszaporítottam.
Ime egy buzavirágszin medve!
Szegény Bábi! Milyen hűséges a medve: – a míg négy lábú.
A BAZALT SZÜLETÉSE.
Azt a földalatti folyósót, mely előttem megnyilt, két egymásra dülő kőnem képezte: a diorit, melyről szóltam s a dolerit, mely azt később mind jobban hátra szorította. E kettőnek az összetódulása tart fen aztán mindenféle tekervényeiben azt a folytatólagos üreget, mely nagyon keveset távozott el a vízirányos vonaltól.
E sziklafolyósó több rendbeli kisebb-nagyobb barlangok által volt megszakgatva, a mik néhol alá is mélyedtek; úgy hogy elébb alá kellett szállnom a fenekeikre s onnan megint felkapaszkodnom a tárnafolyosó nyilásáig.
Itt nagy könnyebbségemre volt Bábi barátsága. A mászással nem kellett magamnak vesződnöm. A mint a magnesiumsodronyt meggyujtva, kiszemléltem, merre van a tovább vezető folyosó száda, odamutattam Bábinak, s azzal felültem a hátára, s folyvást bevilágítottam magunk körül az utat, míg a hatalmas állat csodaügyességgel kuszott meredek sziklákon fel s alá, s ugrált velem mély örvényeken keresztül bámulatos erővel. A mely utat én egész napi fáradsággal tettem volna meg, ő átnyargalta velem egy óra alatt.
És a mellett nem evett semmit.
Mikor én leültem étkezni, ő csak nézte. Talán tudta, hogy conservem medvehusból van? a jeges medvék egyábiránt úgy vannak szoktatva, hogy egyszerre nagyon sokat tudnak enni, s aztán sokáig elkoplalnak vele. Van több mázsányi hájuk, a miből táplálkoznak. Valódi tevéi a jégsivatagnak, ha egykor utazási czélokra fogják őket használni.
A közbeeső barlangokon nem találtam semmi nevezetest.
Csupán az ötlött fel előttem, hogy mentül tovább haladtam, a hévmérő annál lejebb szállt. Utóbb már csak négy fokot mutatott 0 fölött.
Azt hiszem, hogy a malachit barlang melegét a folytonosan vegytani működésben levő vitrioltó idézi elő, s a mint attól jobban eltávozunk, a két jég közé szorult földtömeg is annál inkább elnyeli a szűk folyosón terjengő melegkisugárzást. Bánni kezdtem nagyon, hogy a téli ruhámat a jégüregben hagytam s nagy szükségem volt rá, hogy alvás közben Bábi meleg bundáját érezzem közelemben.
Később egy más tünemény lepett meg. Delejtüm, melynek segélyével számítottam ki addig a tekervényes sziklafolyosó irányát, egyszerre csak elkezdett semmit se mutatni. Lógott előre hátra, vagy szökéseket tett s mutogatta az éjszaksarkot a szélrózsa minden irányában.
Itt vagy vasbánya, vagy bazalt tömegek vannak közel.
A sziklafal csupa dolerittömeg volt, mely a bazaltnak egyik alkatrésze ugyan, de ez még nem bir delejességgel.
Később azonban a dolerit közül labradorjegeczek csillámlottak elém, a mik szinte a bazalt alkatrészei.
Egy gyönyörű példány labradorjegecztől nem tagadhattam meg, hogy fel ne vegyem tehernek a tarisznyámba; soha sem láttam gyönyörűbb szinjátékot. Szemközti lapjai zöld, veres, kék és sárga ellentétes szineket mutattak, s a szines lapokat a tompa éleken széles fekete sávok választották el élesen egymástól, s a mint a fény más irányban esett rájuk, egyszerre a lapok lettek feketék s közöttük az elválasztó vonalak csillogtak a szivárvány minden szineiben.
Hatvan órát töltöttem már ez előhaladásban, a midőn utam véget érni látszott.
Ismét egy rengeteg nagy barlangba jutottam. Nem annyira magassága képezte terjedelmét, mint inkább széle és hossza.
Feketesége jellemezte a barlangot. Oldalfalait mágnes vassziklák képezték, felváltva közelről tarkabarka magvas, messziről zöld augitsziklákkal; a dolerit alkotta a boltozatát.
Az egész barlang fenekét egy csendesen nyugvó tó foglalta el.
Daczára a magnesium-fénynek több órai vizsgálódásba került, míg a vasfekete sziklák között valami olyan üregszádát fedeztem fel, mely folytatását engedte sejtetni az eddigi sziklasikátornak.
Az a fekete tó-tükör annyira megtöltötte a barlang tériméjét, hogy partjain csak egyes kiálló sziklákon át lehetett a tulsó tárna szádáig eljutni, néhol öles ugrásokat koczkáztatva a sima mágnesvas sziklákra.
Én ezt az utat nagyon nyaktörőnek találtam.
Tanácsot tarték elébb Bábival, hogy mit tegyünk?
Talán czélszerűbb volna egyenesen keresztül usztatni a tavon, mint azon a másikon tevé. Ezuttal velem a hátán. Nincs már szükségem tutajra.
Beleegyezni látszott. Én felültem a hátára, s aztán lelovagoltam, az az, hogy lemedvegéltem a tó partjáig.
Bábi itt megállt egy vasszikla tömegre felállva s belé nézett a tó sima tükrébe.
Már most nem tudom: asszonyi hiuság volt e az nála, hogy a mint meglátta magát a tükörben, megsajnálta az újdonatúj kék toilettjét egyszerre feketére befestetni? vagy pedig az állati ösztön sugallata volt, mely az emberi kiszámításnak előtte jár? nem akart a tóba beleugrani.
Az igaz, hogy annak a tónak a látása bennem is valami olyan sajátszerű állati iszonyodást gerjesztett. Sohasem láttam én ilyen csendesen, mozdulatlanul nyugvó víztükröt, melynek fekete felszine a távolban a magnesium fénytől szivárványt játszott.
Bábi nem volt neki biztatható az uszásnak; megrázta a fejét s leült a két hátulsó lábára, a legvilágosabban tudatva velem, hogy a hajóm horgonyt vetett.
Hát nem bánom, legyen belőle szárazföldi alkalmatosság. Azzal megfordítám a fejét s a partot összekötő szikla sorozatra mutatva, biztatám, hogy menjünk tehát köröskörül.
Erre vállalkozott.
Pedig keserves fáradság volt az. A sziklák távol voltak egymástól. Minden erejét megfeszítve kellett ugrani a hátán vitt teherrel, s gyorsan megkapaszkodni körmeivel, hogy le ne csuszszék. Ő maga is érezte a feladat komolyságát s minden ugrás után megpihent.
Az út felén nyelvét kiöltve lihegett.
Én elővettem csutorámat s eczettel vegyített vizemet megosztottam vele. Ez újra felélénkíté. Most már gyorsabban ugrált velem tovább. Egyszer aztán kimaradtak az összeköttetést képező sziklák, s még mintegy ötven méternyi távolban volt a tárna ajtaja tőlünk.
Az állat megint lenézett a vízbe: uszásra vegye-e a dolgot? Összerázkodott, s inkább a meredek sziklafalt kémlelte nyihogva, megkisértve, hogy fel tudna-e rajta mászni.
Én kitaláltam a gondolatját. Leoldtam derekamról kötélhágcsómat, annak a kötélhurkát az ő derekára bogoztam s azzal neki biztattam, hogy másszék fel a falon.
Gyönyörü tornász volt az én Bábim: akárki tanította rá! oly sima sziklafalon, a hol ember alig talált volna megkapaszkodási támpontot, ő felmászott s fölveté roppant termetét a felső sziklapárkányra.
Most aztán nekem csak utána kellett másznom a kötélhágcsón, mely az ő derekához volt hurkolva. A medve lehetett kétszáz kilogramm.
Az a sziklapárkány aztán egyenesen a folyosó szádához vezetett.
Daczára a négyfoknyi hévmérséknek, egészen át voltam izzadva, nem annyira a fáradságtól, mint a folytonos rettegéstől.
A mint a folyosó nyilásába bejutottam, első gondom az volt, leülni étkezni. Annyira Bábi is rávehető volt, hogy a kiürített conserves bádogba beledugja a toppancsait s aztán a tenyereiről lenyalogatta a pterodactiluszsírt. Ez volt az ő estebédje.
Azután még egy kicsit szunnyadtam s felébredve neki kerekedtem a továbbutazásnak.
De ugyan keservesen kiábrándultam merész reményeimből.
A sziklafolyosó néhány percz mulva véget ért; zsákutcza volt az, térjmeg-utcza, a honnan nem lehetett tovább menni. Az augit és dolerit sziklák véget értek s a bennük támadt repedést elzárta keresztben egy csilámpala-réteg.
A csillámpalán keresztül nem vezet sziklafolyosó. E vékony s egész a papirfoszlányig szétszedhető lapok úgy feküsznek egymáson, mint egy játék kártya.
A csillámpala közt csak egy esetben képződhetik valami üreg: ha «hegykristálypincze» alakult benne. Ezt a turzó bányászok úgy szokták felfedezni, hogy mikor kovarcz eret fedeznek fel a palakőrétegben, kalapácscsal ütögetnek a csillámpalasziklára, ha nem ad-e döngő hangot? Némely hegykristálypincze százezreket érő kincseket rejt.
Az én börtönöm fala siketen viszhangzott a kalapácsütésre. Tömör sziklaréteg áll előttem, mely messzire elzárja a tárna folytatását. Ezt én keresztül nem törhetem.
Elkeseredetten gondoltam vissza, átlátva, hogy örökre fogoly vagyok a föld alatt s nincs mit tennem, mint visszatérni a jégbarlangba s vegetálni, míg élelmi szeremben tart.
Mikor ujra kiértem a tárna nyílásához, s letekintettem arra a kék aczél-tükörre, elbúsult haragomban felkaptam a lábam alól egy követ s belehajítottam azt a tó közepébe.
Ekkor történt aztán körülem valami, a minek leirására nincs az emberi szótárakban megfelelő kifejezés.
Az a tó egy óriási bazalt-tömeg volt még híg állapotban, de már a kristályosodás végrehajtásához teljesen szaturálva.
Csak egy hulló kavics kellett e szaturált tömegnek, a mire talán századok óta várt már.
A mint e kavics a tó felszinét érte, egyszerre vakító villám-fény tölté be a barlang üregét, minő a kristályképződést szokta megelőzni s midőn az ellobbant, oly hangrobaj támadt, mintha ezer villám csapna le egy pillanatban; de a mennydörgésnek zengő ereje volt, mintha a harangkondulás, az üvegcsengés venné fel az égcsattanás mérveit, s követné azt a vulkánkitörésnek földrengető robogása.
E pillanat alatt szemeim előtt rohantak fel a mélységből az új óriások, kiknek én voltam keresztapjuk, két méternyi átmérőjű hatszegletű oszlopok, organasipokként egymás mellé sorakozó összefogott tömegek, mint Isten kezébe markolt liktori fascesek lövelltek felfelé, egyszerre egy pillanat alatt s az óriási oszloptömegek nem álltak meg a barlang kőboltozatánál: keresztül törték azok a dolerithegyboltozatot, emberi észtől át nem mérhető erővel: az e perczben született bazalt oszlop, mely a mult perczben még híg folyadék, vagy talán csak rezgő-kocsonya volt, úgy járt keresztül a kemény kövön, mint a vas a nedves agyagon! s a következő perczben bizonyosan ott meredt fel már a Zichy-hegy homlokán az új alkotás képlete, mint egy óriási fésű, mint egy taraj, vagy egy várrom.
S az irtóztató lökés és dörzsölés következtében az egész dolerittömeg, melyen a bazalt keresztültört, mintha szélvészhirdető alkonyég volna, úgy kezdett el izzó fényben tündökleni, maguk a bazalt-oszlopok is, a hol a dolerittal érintkeztek, messze izzók voltak a kölcsönösen adott tűzcsóktól; a tüzességtől átlátszóknak tetszettek, az egész barlang egy lángverem látszott lenni: egy belülről égő planéta ürege.
Egyszerre oly pokoli hőség támadt a barlangban, hogy abban minden állati organismusnak el kellett pusztulni. A mikor egy cseppfolyó test jegeczczé alakul, a kötött meleg elszabadulása által külömben is hőség támad körüle; de itt a hegyáttörés dörzsereje egész vulkáni izzást idézett elő.
Hogy én és hű utitársam e hőségben még is megmaradtunk, az nem annyira valami csudának, mint pusztán egy geologiai eredménynek tulajdonítható.
Hanyatt estünk mind a ketten, az igaz. Én szerencsémre a medve fölé, mert külömben a falhoz ragadok, oly erős volt a légnyomás, mely a földhöz sujtott, a fejemet úgy éreztem a dörgés alatt, mintha egy elszabadult gőzgép szélvitorlája rázna teljes erővel. Ezek már oly hanghullámok voltak, hogy egy perczig, a míg sötét volt, «látni» véltem a hangot, mint a villanyinductio-gépből kisugárzó fényt: a hang-hullám csillámlott szemeim előtt, mint a pávafark.
A következő perczben aztán félig meg voltam vakulva és kimerülve.
Az volt hátra, hogy egészen meg is süljek a forró légben.
Ez azonban nem történt meg velem. Az erőszakos légnyomás belökött a barlang-szádába több méternyi messzeségre s én egyszerre úgy éreztem, hogy ez üregből hideg szél süvölt elő.
A barlang levegője a forrponton felül emelkedett már, a folyosó lege pedig folyvást négyfoku lehetett. A hidegebb lég bömbölve tört át a befűtött pokolba.
De hát honnan jön az a hideg lég?
Nem tudtam mozdulni, de egészen eszméletemnél voltam. Valami veszedelmes kiváncsiság lekötve tartott. Látni akartam még többet e nem emberi szemek számára való tüneményből: hogy hull a barlang tetejéről a tűzeső alá? az bizonyosan jaspissá zománczosult kőtörmelék, hogy hajlanak meg a szélső bazaltoszlopok, a mik legutóbb emelkedtek elő, s a frissen támadt oszlopok hogy repedeznek meg keresztben, minden repedésnél olyan pattanó hangot hallatva, mintha harangok hullanának a tengerbe?
Bábi megragadta a galléromat s úgy vonszolt magával befelé a barlangfolyosóba. Ideje volt.
Pedig a folyosóban sem volt kellemetes megállapodás.
A mint megkisértettem, hogy felálljak, azt tapasztaltam, hogy ez a legkivihetetlenebb mesterség a világon.
Ha a bazalt-barlangnak háttal akartam megállni, akkor előre estem, mint a ki bortól részeg; ha szemközt a nyilással akartam felállni, akkor meg hanyatt estem, mint a ki sertől részeg. Valaki olyan erővel vitte a fejemet délnek, a lábamat meg éjszaknak. Ez a valaki a kettős légáramlat volt. A bazalt-barlangból nyolczvan fokú Sirocco, a folyosóból meg négy foku Bora fujt keresztül, utoljára azt találtam ki, hogy felfeküdtem Bábinak a hátára, ott a két áramlat kiegyenlítette egymást. Neki is meg kellett ugyancsak vetnie a négy lábát, hogy szél ellenébe előre hatolhasson.
A lámpám még sem aludt ki.
De hát honnan jön ez a szél? hisz ez a folyosó egy zsák-utczában végződik.
Nem sokára megkaptam e kétségemre a nagyon is örvendetes kiderítést.
A bazaltáttörés hegyromboló erőszaka az én utamat elzáró csillámpala-rétegben is nagy változást idézett elő. Az addig nyugodtan egymás hátán fekvő palakőlapok most egymásnak hegygyel, éllel voltak kuszáltan feltornyosítva, s a mint így két palaréteg, mint két egymásnak támasztott kártya, megtörte az egész tömeget, azoknak a helyén egy sátoralakú háromszögű nyilás támadt mintegy három méternyi magasságban; ezen keresztül süvöltött át ama hideg lég, mely eddig szélcsendben nyugodott idelenn, s most egyszerre viharrá alakult, a mint a bazaltbarlang hő legével találkozott.
Tehát a felgyürődött palarétegen keresztül is van már út, s hogy ott még nagy térnek kell lenni azontúl, azt bizonyítja az erőszakos légroham, melylyel szemben csak a falhoz kapaszkodva lehet előre haladni.
A LABYRINTH ÉS LAKÓI.
Egy nagy csalódás várt rám.
A nagyszerű hegyrombolás ugyan széttörte az utamat álló csillámpala-tömeget; de a törés nem úgy ütött ki benne, mint más tömör sziklában, hogy egy hosszú és folytonos repedést szakított volna benne: – e helyéből kitolt palatömeg össze-vissza kuszált lapjai egy szerteszét ágazó labyrinthot képeztek előttem. Jobbra és balra, alá s fölfelé tátongtak előttem a nyilások, a mint az első deltaalakú üregnek végét értem s nekem nem volt más útmutatóm a tömkelegben, mint a mindig szemközt fujó szél. Erről találhattam ki, hogy melyik kürtőlyuk lesz az, a mely a közelebbi nagy üreghez vezet. Most már nem folyosókról, csak kürtőlyukakról volt szó, mikben nekem is négykézláb kellett másznom, mint Bábinak.
A medve ment elől. Barlanglakó volt. Hozzászokott, hogy ő a sötétben is lásson. Egyszer, a mint egy ilyen folyosó mentében haladunk egymás nyomában a la quadrupede, Bábi elordítja magát rémületesen s háttal visszafelé keresztül iramodik rajtam. Én, a ki térden és tenyeren állva sokkal alacsonyabb voltam, keresztül csúsztam a megfutamodó alatt s aztán szemközt találkoztam azzal a rémalakkal, a mi a medvét megkergette.
De engem nem ijesztett meg ez a rémkép, melyet lámpám megvilágított. Csak csontváza volt az egy gyönyörű szörnyetegnek, melyet már ismertem.
– Jer vissza Bábi, biztatám medvémet; nem bánt ez már téged. Hires nevezetes földalatt lakó csoda volt ez. Második a világon. Az elsőt, mint egyetlent a párizsi Jardin des plantes-ben őrzik. Ez a hirhedett Mosaesaurus, melyet a tudós Hoffmann fedezett fel a mastrichti kőbányában s kiemeltetett nagy költséggel s elnevezte azt a maga nevéről Mosaesaurus Hoffmanninak. A mastrichti apátur aztán pert indított a Mosaesaurusért, hogy az, mint özönvíz előtti csoda, az egyházat illeti. A hosszú pörnek az lett a vége, hogy elvették a tudóstól a Mosaesaurust s odaitélték a papnak. A szegény Hoffmann e fölötti bánatában úgy elbúsulta magát, hogy belehalt. Aztán jöttek a francziák, a forradalmi hadseregek; ostromolni kezdték Mastrichtot. Az egész világ minden geologja és paleontologja összeröffent a franczia tábornoknál: bezzeg interveniáltak most, nem úgy, mint Páris ostrománál, hogy az Istenért rá ne lőjjenek a pap házára, a melyben a Mosaesaurus lakik! Nem is lőttek arra a tájra a francziák, s mikor elfoglalták a várost, hadisarczul egy millió frankot kértek, – vagy az eldugott Mosaesaurus csontvázát. Az apátúr inkább a csontvázat adta oda. Hallod ezt Bábi? Egy millió frankot érő barom ez, a ki most itt előttünk fekszik. Ha elvihetjük Párisba, vagy Berlinbe, annyi ezüstöt kapunk érte, a mennyit nyom. Azért sem viszszük oda; hanem hazaviszszük Budapestre, odaajándékozzuk a muzeumnak s még mi köszönjük meg, hogy helyet adnak neki. S akkor aztán, ha még egyszer valaki bombáztatni akarja Budapestet: egész Europa tiltakozni fog ellene a második Mosaesaurus érdekében. Ilyen hatalmas állat ez, Bábi!
Egy hosszú, keskeny üregben feküdt, melynek falait kristályképződés takarta. Egy huszonöt méternyi hosszuságú gyil, óriási fejjel, melynek szemcsontjai napraforgóvirág alakú karikákat képeztek, hátgerinczének százharmincz forgó csontja volt, s farkának alkotása bámulatos; olyan volt az, mint egy széles kormánylapát, élével felfelé fordítva s ez az él végig futott az egész hátán, mint egy iszonytató fogas fésü, mint egy fürész. Lábai már csak csontvázak voltak, de a kőben, mely lágy volt akkor, mikor őt eltemette, ott látszottak a lába nyomai, mik akkor még uszó hártyát viseltek. Akkor! Mikor? Még a mammuth-irtó özönvizet is messze megelőzött világban.
Már most ez a kincs is az enyim: csakhogy nem vihetem magammal. S az a nagyobb baj, hogy az megint úgy elzárta a keskeny útat a labyrintban, hogy vissza kell fordulnom, s más kijárást keresnem.
Ebben is megbecsülhetetlen volt rám nézve négy lábú utitársam. Nem kellett neki Ariadne-fonál, hogy a tekervény utból visszataláljon: – a szag után elment. Nem tévedhettem el vele.
Egy másik kürtő-utat megint egy titáni nagyságú chelonia zárt el előlem. Ez egy teknőcz, hosszú kigyónyakkal. A teknője még most is teleragadva balánokkal.
Egy harmadik kürtő düledékei közöl csak a feje látszott ki hosszú előretolt nyakával egy iguanodonnak: a mi ősapja lehetett a krokodilnak, csakhogy nem volt elég neki a két borzasztó fogsor, még két egyenes szarva is volt a homlokán.
Egész muzeum volt, a mit összejártam. A felbomlott palarétegek közt falevelek, egész galyak lenyomatai, az őskor bogarai, a finom libellák; aztán halak, madarak maradványai, repülő gyikok. Ki keverte ezeket így össze ez óriási gyüjteményben? A szárazföld, az édes vizek s a tengerfenék lakóit? légben repülőket, földben gyökerezőket?
A csillámpala nemes érczeket is szokott rejteni magában. Több helyütt akadtam oly gazdag ezűst-erekre a kőzetben, melyek túltesznek a kansbergi ezüsthordó csillámpala zsákmányzatán, egész megcsavart szalagok szin ezüstből, s egy helyen gyönyörű szép rutaalakú termésarany kristályzatok ragyogtak elém a sötét kőhasadás közül. – Ott hagytam aranyat és ezüstöt. Én levegőt kerestem – és vizet.
A HEGYKRISTÁLY-BARLANG.
A csillámpala-réteg nem tartalmaz vizet. Viztartómnak pedig már csak a fenekén volt valami. Nem számítottam ilyen hosszú útra. Mindössze tizenkét liternyi víz fért bele s én eleinte nagyon is bőven bántam azzal.
De honnan is remélek én itten vizérre találni? Hát van a fölöttem levő világban csapadék? Főlöttem örök jég van. Itt nem képződhetnek források, hisz nincs eső, nincs olvadt víz soha.
És mégis számítottam rá. – A hogy a jégbarlangból olvadékot csapol le a mélyebben fekvő rézbánya melege, ép úgy megtörténhetik az, hogy a bazaltkitörés által okozott meleg egy egész hegyoldalt úgy keresztül melegített, hogy arról minden jégnek le kellett olvadni, s a fejem fölött szivárgó víz a sziklák rétegein valahol bizonyosan át fog törni.
Ezt nem csak hinnem, ebben bíznom kell. Mert az elhagyott jégbarlangba készleteim megújítása végett vissza nem mehetek, utam el van most zárva a bazaltüreg által. Ez izzó vermen át nem hatolhatok, a míg a többi sziklaüregek hidegebb lege ki nem egyenlíti a benne támadt hőmérséket; vagy legalább az alsó rétegekben embertől elviselhető hőfokra le nem szállítja azt.
Előre kellett hatolnom.
A felbomlott palarétegnek egy nyilása haránt kezdett alávezetni, s később csaknem kémény-egyenesen vitt lefelé s minthogy ez a nyilása is lap mentében támadt, tehát nem volt miben megkapaszkodnom. Kénytelen voltam ismét a kötélhágcsóhoz folyamodni, azt ismét a már kipróbált módon a medve derekára kötve; s míg ő fenmaradt és megkapaszkodott, addig én leszálltam a hágcsón, ő aztán utánam csúszott kényelmesen, körmeivel kötve kereket. Visszatérett (ha erre kell visszatérnem) ismét ő fog a sima kürtőn felkapaszkodni a kötélhágcsómmal.
Legnagyobb bajom volt a podgyászommal, a mit a legszűkebb kürtőkön át is magam után kellett vonszolnom.
Húsz méternyi mélyen vitt alá a függőleges sziklakémény s alulról egyre fujt a szél. Mikor feneket értem, akkor egyszerre megszünt a légáramlat.
Egy szűk oduba jutottam, melyben épen csak annyi tér volt, hogy ketten utitársammal elférhettünk benne.
S innen semmi kijárás többé.
Bábi félelmesen nézett rám, füleit előre hegyezve.
– Ne félj semmit Bábi. Nincs semmi baj. Hallod, hogy döng a kalapácsom alatt ez a fal, a mi utunkat állja? – Nem messze van a szabadulás. Ezt a falat holnap keresztül törjük. De elébb ki kell pihennünk magunkat. Harminczhat órája, hogy nem aludtunk.
Tehát ott néhány órai éjszakát csináltam. Hármas éjszaka volt. Szememen az álom éje, fejem fölött a földboltozat éjszakája s a föld felett az északsarki féléves éj…
A három közül az egyik megvirradt. Fölébredtem.
Háló szobánk, mely leszálltunkkor csak két fok meleget mutatott, felébredtemkor tíz fokig melegült vendégei kipárolgásától. Viszont annyival fojtóbb volt benne a lég. Öt óra alatt a légenyt erősen fölemésztették tüdőink. Sietni kellett a börtön tágításával.
Az nem volt olyan könnyű munka, a milyennek hittem.
Az utamat álló fal döngése tanusítá, hogy túl rajta tágas üreg van. De a mint csákányommal hozzá fogtam e falba rést törni, tapasztalám, hogy a csákány nyele minden ütés után úgy visszarúg a tenyerembe, mintha tűzkőbe vagdalnék vele. A csillámpala kovarcz tömegekben végződik.
Órahosszat vesződtem egy akkora lyuk kifúrásán, a mekkorába a kezem befér. Hogy pusztán csákánynyal, feszítő ruddal itt keresztül nem török, annyi bizonyos volt. Hatályosabb és merészebb eszközhöz kellett folyamodnom. Hoztam magammal nitroglycerin töltényeket. Egyet elővettem és belé illesztettem a vésett lyukba. A töltény óraművel volt ellátva, s kiszámított időre önmagát robbantotta fel. Ez idő alatt Bábival együtt felhuzódtam a kürtőbe, hogy fedve legyünk a robbanás elől.
Az eldördülő pukkanást mélyen és soká viszhangzó tompa dörömbölés követte, mintha sziklatömegek gördülnének alá a boltozatos üregbe.
Ekkor leszálltam ismét. A gyutacs füstje nem a kürtő felé huzódott, hol én rejtőztem, jeléül annak, hogy másfelé talált kijárást.
Most aztán ismét elővettem a magnesium sodronyt s meggyujtottam azt, bevilágítva vele az előttem támadt másfél méternyi gőmbölyű nyiláson.
Az ezeregyéjszaka mesélői álmodhattak ilyent, mikor legpazarabbul megterhelték képzeletüket drága kövekből álló barlangokkal!
Egy alul is felül is és köröskörül gömbölyű üreg tárult fel előttem, melyet úgy hinak, hogy «kristálypincze.» Hasonlókat találtak Courtesnél a Mont-Blanc alatt, aztán a Lauterau jéghegyei allatt, és Natersnél felső Wallisban; – de ez mindannyit felülmulta pompában, nagyszerűségben. Ez a madagascari kristály-barlanggal vetekedik.
Felső boltozata vakító fényű fehér volt. Azt apró fehér jegeczek boríták, talán csak a kovany párázatából tapadva oda; alább hajolva, a boltozat mindinkább megrakodott hatszegű kristályokkal, mik a világításban izzani látszottak; mintha gyémántzsarátnokból volna az egész kupola, míg az oldalfalak már félméternyi hosszú prizmákkal voltak befedve, a mik csoportokban meredeztek elő, s végül a barlang feneke rakva volt négy-öt méternyi hosszuságú, egész méternyi szélességű kristályoszlopokkal, hatszögű pyramidokkal és kettős gulákkal; a titánok drágakövei néhol egymásra düledezve meredtek szét, másutt két kristályoszlop keresztül tört egymáson s egy darabot képezett, az óriások ismét egyes oldalaikban be voltak vonva apróbb jegeczekkel. Köröskörül tündököl, szikrázik, szivárvány szineket játszik mélység és magasság; minden fény visszavert fényt támaszt, árnyék nincs sehol, csak más szinű fény. Semmi más ércz, föld, kő nem lakik itt: egyedül a kristály, ez, a minek mellékneve a kövek között az «örökké-való.» S abba sem vegyül semmi más szinü válfaj, sem sárga Citrin, sem barna füsttopáz, sem fekete Morion. Tiszta vízként átlátszó kristály az egész. S e tündöklő gömbalakú üreg átmérője legalább száz méter!
Oly félve, oly félelemmel léptem az üregbe, mint egy ismeretlen földalatti istenség templomába. S valóban nagyobbszerű volt az minden templomnál, mely valaha a föld felett épült. Embertől kigondolhatatlan pompa. Sugárözön, szivárványmozaik minden falon, s lenn a mélyben az egymásra dülő vastag kristályoszlopok, mintha templomi székek volnának, láthatatlan ájtatos nép számára, néhol egy góthidomú karszék, mintha előkelőbb szellemekre várna ott; egy feltornyosodó jegeczcsoport kathedrát képez, lépcső fokokkal, mennyezettel; egy karzaton mintha orgona volna, egymás mellett álló sipokkal s a templom hajójában óriási nagyságú kristálytömbök egymásra támaszkodva, düledezve: ez az oltár.
Áhitattal közelítettem felé.
AZ ŐSEMBER A KRISTÁLYBAN.
A kristály-oltárt egész csoportja képezte az egymásra támaszkodó s egymásból haránt kimeredő hatoldalú prizmáknak, miknek végeit hatszögű pyramidok alkották. Embermagasságnál nagyobb, két karral át nem érhető derék oszlopok.
Be lehetett menni ez oszlopok közé, mint egy szentek szentébe.
Magnesium sodronygépemet ráillesztettem egy alant fekvő kettős gulára, úgy, hogy az magában éghetett tovább s ekként belülről világítva meg e csodálatos kristály oszlopcsarnokot, elindultam azt körüljárni.
Az egész oszlopcsoport fehér fényben tűndöklött, míg a pinczét félhomály borítá, melyen csak a kristálytömb fénye derengett keresztül.
A mint a kristálycsoport háta mögé kerültem, megdöbbenve riadtam vissza. Egy roppant kristályprizma közepében egy ember-alak állt előttem.
Ahogy apróbb kristályokban, borostyánkő tömegekben találunk őskori bogarakat, libellákat, szitakötőket, úgy volt befoglalva az óriási kristálytömegbe egy őskori ember. A felmeredő kristályban egy egyenesen álló ember-alak.
Nem négykezü, nem ásatag protopythecus: a valódi homo primogenius. A homo diluvii testis. Egyenesen álló férfialak, csaknem hat láb magas, sima és magas homlokkal. Egész testén ez volt az egyedüli szőrtelen rész. Az ősembernek szüksége volt rá, hogy a természet ruhát is adjon neki, mint más állatnak, még ő nem tanult se szőni, se ölni, növény-evő volt. A mi most az emberi testen csak pihe, láthatatlan szőrszál, azt a viszontagság, az időjárás befolyása nála hajszerű gyapjuvá nevelte meg. Vállai, karjai, melle, lábai végig fedve voltak bozonttal. Állat volt, de ember alkotású; magas, boltozatos koponya, kiálló hajlott orr, az arczéllel derékszöget képező állkapocs. Szája csukva volt; öklei összeszorítva és karjai kissé felhuzódva. Öreg embernek kellett lennie, mert göndör haja, szakálla, s minden szőrszál termetén végig ezüst-fehér volt.
Hogy került ez az ember a kristálytömeg közé?
Úgy, a hogy én kerültem volna medvéstül együtt a bazalt oszlopok valamelyikébe, ha az állat ösztöne tovább nem lát az én emberi eszemnél.
Ez ősember is valószinüleg a nagy földfeletti kataklizma elől menekülve, e barlangba vetődött; melynek fenekét már akkor a kristályosodáshoz közel álló kovasav-olvadék képezte. Tiszta, átlátszó víznek látta azt maga előtt. Talán átakarta azt úszni; vagy talán csak inni belőle, s a mint belelépett, abban a perczben megszületett a hegykristály. Ez az egész kristálypincze egy percz alkotása volt; a kovasav-tengerszem millió kristálylyá alakulva fedte be a kerek falakat, s a fenéken óriási jegecz-oszlopokban tömörült össze. A vakmerő ősember egy ilyen kristály prizmába szorult bele. Gyönyörű koporsó! Egy darab kristály. S ez megőrzé őt az enyészettől. Az életműszeres test feloszlatásának semmi tényezője nem férhetett hozzá. Egy feloszthatatlan percz műve volt az egész.
A hegykristály alakulása nem idézett elő hasonló tüneményt, mint a bazalté: nem származott belőle kitörés s a surlódás előidézte hőség, a mi engemet, ha a bazalt közé jutok, nemcsak hamuvá éget, de még hamvamból is okvetlenül valami új, ismeretlen ércznemet olvaszt össze; a hegykristály születése legfölebb akkora meleget támaszthatott ez üregben, mely az emberi vér hőmérsékét tizezer s tizezer év után, æonok lefolyásával sem szállítá a zérus fokon alul, minthogy köröskörül kristályburok fedi a pinczét s ez a legrosszabb melegvezető.
«Jó reggelt ősapám!» mondék, süvegem megemelve a tiszteletreméltó ereklye előtt.
Nem felelt rá. Valószinüleg nem tudott magyarul. Valjon minő nyelven beszélhetett anno 1-ben?
Tovább kutattam. Hátha még többen is lesznek itt kortársai hasonló kényszerhelyzetben?
A kristályprizmák azonban nem voltak mind oly átlátszóak. Az ő koporsójának is két oldalát fedte apróbb jegeczekből képződött vékony réteg, melyen nem lehetett keresztül látni. Másoknak mind a hat lapja fedve volt ily kovanykéreggel s azokon elébb ablakot kellett csinálnom, kalapácscsal leverve a külső kérget, hogy belsejükbe láthassak.
Valami veszedelmes kiváncsiság csiklandozott. A hol férfi van, ott nőnek is kell lenni! Mathuzsálem apónak dédunokaleányai is voltak. Lehetetlen, hogy egyet magával ne hozott volna közülök.
Egy prizma elé értem, melynek öt oldala fedve volt, átlátszatlan jegeczkéreggel, hanem a hatodik egészen tiszta volt. Tökéletes üvegkoporsó. A tiszta lap erősen iridizált; szivárványt játszott, mint a nemes opál. Abban feküdt, – nem: – állt egy nő-alak. Egy fiatal nő, egészen épen megtartva. Arcza síma, olajszin, idomai a maláji typusra emlékeztetnek, tojásdad arcz, finom metszésű orr, csigahajlásu ajkak, domború homlok. A katastrofa perczében, a mint az alakuló kristály testét körülölelte, két kezét ijedten feje fölé kapta: azok most is úgy voltak imára kulcsolva. Ez alak egy új világteremtés óta imádkozik a feltámadásért. Hogy nem törte őt össze a kristály-alakítás? óh a kristály nagyon kiméletes a magába zárt idegen testhez; még a szitakötő finom szárnyacskája is oly épen marad benne, mint élve, s a közé vegyült epidot selyemszálait még csak meg sem görbíti.
A nőt nem ruházta fel a természet önalkotta takaróval, mint a férfit; de azért nem volt az fedetlen, s ez volt rajta a legcsodálatosabb. Aranyba játszó sötétveres haja volt, a hol tömöttebb, ott sötét realgár auripigment szinű, s ez a haj köröskörül nőtte az egész alakot. Mint mikor egy növény gyökerei körül növik egy cserép-edény oldalait. Az a dús hajzat vállaitól elkezdve egész a lábai hegyéig úgy beszőtte fonta az egész alakot, hogy az akként tünt elő, mintha egy aranynyal, selyemmel vetekedő fényes szövettel volna feszesen behúzva az egész teste, kivéve az arczát s a két felemelt karját.
Ennek a hajnak tehát azóta mindig kellett nőni, a mióta ez alak a kristályprizmába beleszorult. Egy új világalakulás óta!
E szerint ennek az alaknak élni kell még most is!
Mondják ugyan, hogy a haj nő még a halál után is. A felnyitott koporsókban találnak tovább nőtt hajzatra. Nem tudom: nem láttam.
De itt, a kristály közepett egy halott hajának nem lehetett volna így tovább nőni.
A kristály mindenütt a bőrt éri. Egy halott bőre merev és rideg. Ha a haj tovább akart nőni, annak a kristály és a test között csak úgy lehetett előre hatolni, ha a bőr még ruganyos, puha, mint az élőé, s ha engedni tud a hajszál előnyomulásának. Hogy ez a hajzat így körülszőhette ezt a testet, élni kellett nemcsak a hajnak, de az egész testnek.
Ezekben az ősemberekben még most is rejtett élet van!
S mi volna abban lehetetlen!
Nem találtak-e már a kőszénbe szorulva eleven békát? pedig ez százezer éves földalkotás.
Miért maradt meg benne az élet?
Mert nem volt neki hova repülni. Nem volt semmi kigőzölgése.
Indiai fakirok közt mindig akad olyan csodatevő, a ki eltemetteti magát, álomra éheztetve, a föld alá s a kit aztán hetek mulva ásnak ki és úgy költik ujonnan életre.
Miért ne történhetett volna ezekkel hasonló csoda?
Egy pillanat alatt zárta be őket a kristály-anyag.
Lélek, lehellet, a test melege, villanyossága, az élet minden föltétele egy pillanat alatt be lett zárva: a test nem válhatott meg tőle.
Azóta a kristálykoporsón keresztül annak az anyagváltozásnak, melyet halálnak nevezünk, semmi eszköze nem férhetett hozzájuk. A vér nem aludhatott meg ereikben, nem is mozoghatott tovább; az idegek elzsibbadtak, az agy elkábult, minden életműszer megszünt működését folytatni, a bőr porusai nem párologtak ki többé, de az élet nem tünt el, csak elrejtőzött.
Ezt az életet még újra föllehetne költeni.
Forróság és borzadály váltogatta egymást egész testemen ennél a gondolatnál.
Hevült a szivem, ha arra gondoltam, hogy én, egy puszta világrészben egyedül ittveszett ember, még hozhatnék ki a sziklából társakat, a kik hozzám hasonló teremtések, a kik iszonyú magányomban velem maradnának; hogy hallanék még egyszer asszonyi hangot, és néznék szemekbe, melyek megértenek! S egészen elkábított az a káprázat, hogy ha feleleveníthetném őket, ha beszélnének előttem emberi hangokon, s vagy én tanulnám az ő nyelvüket, vagy ők az enyimet, minő titkokat tudnék meg tőlük azokból az időkből, a miknek történetirói a kagylók és páfránok, s krónikájának lapjai a mész, agyag, homokkő palarétegek, mikbe maradványaik le vannak nyomtatva. Minden kincseinél a földkebelnek, mik eddig elém tárultak, nagyobb kincs volna egy élő ember, a ki elmondaná emberi hangokon a jelen világnak, mik történtek ezelőtt huszezer évvel? Milyen képe volt akkor a földnek? Mi volt rajta akkor az ember?
De titkos borzadály futotta át megint minden érzékemet, ha arra gondoltam: szabad e ez? Halandó emberre van e bizva, beleavatkozni a feltámasztás nagy munkájába, mely a napok végével s az Úr parancsszavának és az ő szolgálattevő angyalainak van fentartva? Az itéletnap előtt, mielőtt az ég befogadná a földet, kihozni a sirból embereket, kik æonok óta alusznak s azt mondani nekik: éljetek tovább!
S ha aztán ezek az emberek azt kérdezik tőlem, szóval és tekintettel: «hol van hát a világ? ha életre költöttél bennünket, add ide nekünk a mi világunkat. Hol van a mi virányunk, mely fölött az ég éjjel is világos volt, s nappal nem lehetett eltűrni a fényt és meleget? Hol vannak a mi diótermő erdőink, miknek héjából méz csorgott, belseikben édes liszt volt, gyökereikből tej folyott ki? hol a fák, a miknek leveleiről csepegett az üdítő ital? Hol vannak az óriás-szörnyek, a mik utat törtek számunkra az őserdőkön s védtek bennünket a hiénáktól? Hol az óriás «Moa» madarak, a mik ellen hadjáratokat folytattunk, kövekkel, hogy tojásaikat elvehessük? hol az örökzöldfű, melyben fészket raktunk, mint a Latámi madár, s a virágos hinárral benőtt tavak, amikben elrejtőztünk ellenségeink elől? Hol van az a világ, a melyben csak tavasz van és ősz s a kettő mindig tart és mindig együtt?»… S én aztán felvezetem őket a föld felszinére, s megmutatom nekik a szép világot: «ime itt van! Hó és jég és örök éj: az északfény a hajnal!»
A HUSZEZER ÉVES MENYASSZONY.
Töprengésemnek még egyéb gátja volt, mint a metaphysicai és psychiatriai nehézségek. Legelőször is maga az a koporsó, melybe ősembereim le voltak zárva.
Hogy nyitom föl e roppant kristályoszlopokat?
A kristályt nem hiába nevezik az örökkévaló kőnek.
A kristály hydrochemiai alkotás; vizvegyészet utján támadt; de azzá, a mi volt, soha sem lesz többé: még egyszer vizben felolvadt kocsonyává.
Széttörhetem, az igaz: egy erős ütés kell csak a pörölylyel a jegecz hegyére, oda, a hol a hatszögletű gula összefut, s darabjai szerteszét fognak hasábonkint pattanni. Hanem ez a kristály hegyére ejtett ütés a benne levő embernek is olyan jól fog esni, mintha egyenesen az ő fejelágyára ütnék a pörölylyel: ha még él, ettől az ütéstől okvetlenül meg fog halni.
Egy más módszer is van a kristályt szétrepeszteni.
Ha azt a lapját, a mely érdes kovarczréteggel van bevonva, egy másik kristálylappal dörzsölni kezdik, az egész kristály-prizma villanyossá lesz, elkezd világítani, átmelegszik. S ha ekkor jéghideg vizzel hirtelen leöntik, pengve, zengve, mintha cziterán játszanék szellemkéz, összevissza repedezik s akkor aztán gyönge kalapács-kopogtatással is szétbontható.
De hát hol ehhez legelőször is a – hideg víz.
Ez a kérdés akasztott meg legjobban.
Ha még olyan könnyű volna is embereimet föleleveníteni: oktalanság volna azt megtennem; nem adhatnék nekik mit enni és inni.
Italom magamnak is fogytán jár; ételem pedig paprikás medvehús. Ezek itt ha fölébrednének, úgy kellene velük bánni, mint a ma született emberekkel. – Azokat még szoptatni kell.
Tehát csak alugyatok még tovább.
Nektek mindegy, akármennyi idő van a tegnap és holnap között. Egyetlen egy éjszaka az csupán: ha hosszú is.
Nekem keresnem kell az utat innen tovább.
Most már egészen bizonyos vagyok felőle, hogy e barlangból kijárásnak kell lenni a szabadba; még pedig ezen az oldalon, a hol a kristálymauzoleum áll. Mert a kristályképződés abban a perczben ment végbe, a mint a két ember a híg kovasavba belépett; tehát a tulsó oldalról nem jöhettek.
Ha üreg volt a hátuk mögött, azt a szerteszét feccsenő kristálytömeg, valamint a magas boltozatot magát is, egyszerre betakarta; de erre az eltakart üregre könnyű lesz a hang után rátalálni.
Nem messze a női alaktól valami félgömb alaku tömeg vonta magára figyelmemet.
Közelebbről tekintve, rá ismertem, hogy az egy dinornis tojás héja.
Ez óriása a madaraknak még a mult században élt, s Uj-Seeland szigetén a maórik egyetlen tápszerét képezte. Azok ki is irtották egészen s mikor az elfogyott, egymást kezdték enni. Az ősemberek csak a tojásait lophatták el. A hatalmas madár szokott harczolni, s csatákat vívott az emberekkel, mikor már azok fegyverrel tudtak bánni, s a hős maórit, ki megmert küzdeni a moával, utódai hőskölteményekben örökíték meg.
Tehát egy ilyen, domború felével felfordult dinornistojáshéj volt az a valószinűleg edényül szolgáló eszköz az ős embereknél, melyben élelmi szereik lehettek. Nem vehettem föl, hogy megnézzem, mi van benne? mert apróbb-nagyobb kristályok tömege egész kéreggel vonta azt be s odaragasztotta a talajhoz. Visszajövök még érte.
Hanem azután tovább kémlelve, egy más útmutató-jel tünt szemembe.
A kristály-mauzoleumtól az orgona alakú sip-sorozatig egy lejtős karzat vezetett föl.
E lejtő lapja, mint minden e barlangban, szakadatlan jegecz-csoportokkal volt beterítve, a mik tiszta fehérek voltak, mint a gyémánt. Hanem helyenkint még is látszott egy egy csoport rozsdasárga jegecz-képződés a talajon, s a foltok szabályosan következtek egymás után, balról és jobbról váltogatva.
Ezek egy ember nyomai, a ki egy más üregből ide tévedve vastartalmu sarat hozott a lábain. E vas-vegyület látszik meg a kristályképződésen, vagy azon keresztül, mint a kovarcztól elütő szin.
Hogy miért csak egy ember lábnyomai? annak az lehet a magyarázata, hogy a dédapa ölében hozta idáig fáradt dédunokáját. Tehát bizonyosan kedvencze volt az. Talán az utolsó az egész ivadékból, akit megmentett, a mikor a többi elveszett? Talán az volt a legkedvesebb?
Mentül tovább néztem ezt a szép alakot, annál jobban fájt érte a lelkem.
Ha én te neked életet adhatnék!
Ha magam is élve maradok, még visszajövök érted, s akkor megküzdöm miattad a halál hatalmával.
S ott eljegyeztem magamnak e huszezer éves leányt menyasszonyomul, s megfogadtam neki, hogy senkit mást kivüle nem szeretek, se a föld felett, se a föld alatt.
Nem tudom, képzeltem e, vagy valóban úgy volt? nekem úgy tetszett, mintha mosolygott volna rá.
Szegény jó Bábi, mikor azt látta, hogy így epekedem a szép alvó halott alak után, megszánt és odajött a kristálykoporsót nyalni. Azt gondolta, az is jégből van s el lehet olvasztani.
Igazán meg voltam igézve, babonázva ez alak által.
Oltár előtt történt, templomban történt, hogy őt eljegyeztem magamnak.
A sok hihetetlen dolog között, a mi rajtam megesett, azt az egyet tartanám a leghihetlenebbnek, ha más mondaná el nekem, hogy én szerelmes legyek a dédanyám öreganyjának a nagynénjébe. Uti figura docet.
Ime itt egy szép menyasszony, a ki egyidejű a hegykristálylyal és a dinornissal.
Ugyan hogy jut eszembe tréfálni ebben az állapotban?
De hát tréfálok talán?
Nem én.
Ha visszajövök, elveszem a mátkámat. Hanem elébb, mint becsületes solid vőlegényhez illik, lássunk az után, hogy legyen miből eltartanom, ha egyszer élni fog? Mert föld felett és föld alatt ez az első kötelessége a házasulandó embernek.
Tehát vigyük odább a butyrot, Bábi.
Adieu! bájos őskisasszony!
(Nem hiszem, hogy király-leány ne lett volna! Még egyszer vissza megyek, hogy megnézzem. – Milyen lehet ez a szem felnyitva?)
A CZET PALOTÁJA.
A felfedezett nyomok egész az orgonaalakú kristálycsoportig vezettek.
Odáig érve, kitünt előttem, hogy e sorakozott kristályoszlopok nem egyenesen állnak, hanem talapjukon előre dülve, rézsut helyzetben válnak el a sziklafaltól.
E nyiláson belül sötétség van: lámpám egy üreg kezdetét mutatja.
A hasadék a szikla és a kristály között elég széles volt, hogy utitársammal és iszákommal átkeljek rajta.
A sziklafolyosó vastartalmú dolomittömegen vezetett keresztül.
A legörvendetesebb volt rám nézve, a mit első lépésem hangja elárult, a sár.
Ebben a sziklában már víz-erek vannak.
Bábi egy helyen megállt s kedvteléssel nyalta a sziklafalat, a leszivárgó nedvességért.
A sziklafolyosó folyton mélyebbre vezető lejtőt képezett. Légsúlymérőm tanuskodása szerint alig voltunk már húsz méternyire a tengerszin fölött.
Három órai folytonos haladás után a sziklafolyosó tágulni, magasodni kezdett, mély szakadékok, tágasabb üregek nyiladoztak be. Végre egy százötven méternyi átmérőjű barlang tárult föl előttem. Sötét, egyszerű, pompátlan üreg. Barna, ércztelen kő minden fala.
És mégis kincset tartalmazott az!
Közepén volt egy tó, melyet egy sziklapárkányon félkörben körül lehetett járni. A kör másik, hozzájárulhatlan részén pedig a sziklafalból harmincz méternyi magasságból ömlött alá egy vékony vizsugár a tóba.
E hulló viz zenéje volt a legédesebb symphonia az én fülemnek!
Vizet találtunk!
Én kulacsommal rohantam a tó felé; Bábi megelőzött, s a tó sziklapárkányára állva, csak úgy kutyamódra kezdte el inni a vizet.
Hanem az első leffentésnél nagyon meglátszott bánni az örömét; felhagyott vele s meglógatva nagy fejét, felnézett rám s kedvtelenül morgott.
– Nem jó a viz Bábi? kérdém tőle, megijedve, s aztán megkóstoltam magam is.
Huh! összerázkodtam tőle! Hisz ez keserű viz! a milyet Budán a Lágymányoson palaczkokra szednek.
– De édes uram Istenem, nem keresünk mi gyomorterhelés ellen való orvosságot!
Zugolódni kezdtem a sors ellen.
– De megállj Bábi! valami jutott eszembe. Hátha az a felyülről lecsorgó viz iható lesz?
Bábi megértett, s a mint a hátára ültem, beuszott velem a tóba, elvitt odáig, a hol a sziklafalból kifecskendő vizsugár leomlott.
– Gloria in excelsis! kiálték örömtől ujjongva, midőn az első tenyérnyit felszürcsölém; de még Bábi sem várta ám, hogy lefordítsam neki latin felkiáltásomat, hanem neki fordította féloldalt a fejét a lecsorgó vizsugárnak, úgy itta azt fel röptében, míg én viztartómat töltöttem meg belőle.
Kristálytiszta, szénenyterhes forrásviz volt az, a mi felülről leomlott, olyan friss, hogy majd a fogát szedte ki az embernek.
De hát, hogy lesz e forrásvizből idelenn patikaszer? Mitől válik ez keserű vizzé egy sziklamedenczében?
Ezen törtem a fejemet, a míg viztartómat tele töltöttem; a mi nem ment nagyon könnyen, mert szük nyilásával mesterség volt a vizsugárt elfognom, mi alatt Bábi lubiczkolt velem a vizben; úgy, hogy beletelt egy pár óra, a míg e feladattal elkészültem.
Most azután jelt adtam Bábinak, hogy vigyen vissza a partra. Innunk már van mit: most vegyük elő az ennivalónkat. Talán neki is megjött már az étvágya a paprikáshoz? Lássunk az iszákom után.
Hát a mint kiérünk a partra, rémülettel látom, hogy az egész iszákom nincs sehol.
Eltünt, elveszett, szőrén-szálán elpusztult.
De hisz ide tettem le a partra, erre a sziklára, mellé tettem a csáklyámat, vasrudamat, csákányomat. Azok sincsenek sehol.
Bányatündérek járnak itt?
Bábi elérté kétségbeesésem indokát, s neki jobb sejtő tehetsége volt. Ő nem gondolt bányarémekre, hanem feltartá az orrát és szaglászott, és aztán megtaszigált az orrával, s mutogatott, kedélyesen morogva fölfelé.
Odanézek. Hát egy ötméternyi magas sziklapárkányon látom az én iszákomat s a rárakott szerszámaimat mind.
De hát hogy mentek ezek oda fel? Én csak nem vittem őket oda! Hiszen lábujjhegyre állva, nyujtózva sem érném el azt az ötméternyi magas sziklapárkányt. Ki vitte azokat fel oda?
Nem vitte azokat oda senki «fel.» Én magam raktak azokat oda «le». Hanem engem hozott «le» valaki azóta.
De hát ki hozott le?
Az apály.
Az alatt, míg én a tó közepén a csorgóból viztartómat megtöltöttem, ez a tó ötméternyit apadt.
Akkor ez a tó nem más, mint egy része a szabad tengernek; tengerviz volt az, a mit mi először ittunk, ennek a tónak a vize, az volt olyan sós-keserű.
Tehát számításom csaknem bizonyos. Szárazföldünk alatt még egy jégréteg tartja a földet a tenger fölött.
Még több bizonyságom jött erre. Hanem most engedelmet kérek, hadd lássak a falatozás után. Huszonnégy óra óta nem ettem, az asztal terítve, de hogyan jutok fel hozzá?
Bábi elfutott, itt hagyott: le ment a vizbe, nem tudom, mit keres benne? Magamnak kell valami nagy mesterséggel felkapaszkodnom az étkező asztalomra, a mi elvégre sikerül. Két esztendeje már, hogy nem ittam friss vizet! Most esik először jól az ebéd. Azaz, hogy «vacsora». Hisz itt nincs dél. Mindig éjszaka van. Itt, ha eszünk, csak vacsorálunk.
Bábi csak ma nem tartott velem. Markából evett valamit és csámcsogott erősen.
Ah a tenger az ő számára is asztalt terített. A sziklafalak, mikről lefutott a viz, rakva voltak tányéralakú patellákkal. Bábi tudja azt már régi tapasztalásból, hogy az a sziklához tapadó csiga, az egész évadot kitartja a medvecsaládnál. Jóizű, okos állatocskák azok, odatapadnak a sziklafalhoz, oly erővel, hogy késsel kell őket felfeszegetni. Persze csak nekem. Bábi lehuzza őket egyszerűen a körmeivel. Egy párt magam is megkóstoltam belőlük. Nem rosszabb az izük az osztrigáénál. Csigák után kereskedve, a part szikláin nagy darab zöldes tömegeket találtam, mikben a nagybecsű ambrát ismertem fel: azt a drága illat és gyógyszert, a mi csak a czethalak gyomrában terem. Hát ez hogy került ide? Hisz ez nem merűl el a vizben soha, mindig a felszinén uszik.
Csemegével és vizzel e szerint el volnánk egyidőre látva Bábival együtt. Még az sem lehetetlen, hogy cyprinodonokat fogunk a vizben. Lehet, hogy ezek a fehér halacskák itt is tenyésznek, nemcsak az észak-amerikai Mammuthbarlangban, a mi tizenkét mértföldnyire megy be a föld alá, s vannak többféle teremei: az egyiket hiják az óriások termének, a másikat a «hazajárók termének» azért, mert tele van a régi aztékok mumiáival. Itt van az a nagy tó is a föld alatt, a mit «holt tengernek» neveznek s ebben laknak azok a fehér cyprinodon halak.
Mindezt én Bábinak beszéltem, a kit az emelkedő dagály apránkint felkergetett hozzám. Úgy látszik jól volt lakva. Odafeküdt a lábamhoz, s hallgatta nagy figyelmesen geologiai értekezésemet.
A visszatérő dagály hullámai zajosan csapdosták a sziklapartokat.
Ez valami új volt rám nézve: hogy egy földalatti tó hullámokat vessen; az mind olyan csendes szokott lenni, mint egy tükörlap. Ez már zúgott. Odakünn bizonyosan zivatar van valahol. Messze, a nyilt tengeren: nagy zivatar! s idáig elhat a nyomása.
Majd holnap, ha szélcsend lesz, elővesszük tapogató hálónkat, leeresztjük, s ha kapunk halat ebben a tóban, azt megfogjuk. Jó lesz Bábi? Most pedig menjünk aludni.
Végzetem volt már, hogy ha valamiből egy kicsit kértem a sorstól, mindig azt kaptam meg, a mi legnagyobb.
Azzal a sóhajtással aludtam el, hogy bárcsak foghatnék egy kis halat ebben a tóban, hát aztán, egyszer csak arra ébredek, hogy valami rettentő horkolás reszketteti meg a fülem dobját.
Hiszen Bábi is szokott horkolni. Ahhoz már hozzá voltam szokva, ha fölébresztett vele, az orrára ütöttem érte, s aztán abba hagyta.
De ez nem medvehorkolás volt. Annál százszorta hatalmasabb hang. Ha egy ezred katona horkolna egyszerre karmesteri ütenyre, nem közelítené meg ezt a horkolást. Olyan volt az, mint a megszakgatott s megint újra kezdett mennydörgés. Egyszer huzott, másszor fujt. Mikor fujt, fiatal szél volt, mikor huzott, öreg zivatar. S néha czifrázta is, magasabb bassus hangokba törve fel s végezte horkantással, mint egy álmodó óriás.
Polyphemus barlangjába jutottunk-e?
Mikor aludni mentem, lámpásomat rendesen elszoktam oltani, hogy ne fogyjon az olajam hiába. Nagy barlangokban nem volt okom a vihedertől félni az újra meggyujtáskor. Tehát sötétben voltam most is.
És még is láttam.
A viz világított. Valami homályos phosphorescens derengés hatott át a hullámokon, a mi folyó fénynyé vált a habok éles gerinczein. S a hol azok megtörtek, a hulló vizcseppek úgy tüntek fel, mintha hulló szikrák volnának.
S az önvilágította viz közepett feküdt egy idomtalan nagy test. Egy czethal. Potykát kértem, czethalat kaptam.
Negyven méter volt a hosszasága a fejétől a farkáig: akkora mint egy dunai gőzhajó.
A feje félig künn volt a vizből, s a hullám ki s be járt irtóztató száján, melyben roppant, szalonnás nyelve kényelmesen hevert halcsont-adó fogsövénye alatt. A szemei félig be voltak hunyva. Ő volt az, a ki horkolt.
Ez a barlang a czethalnak a háló szobája.
Ez aztán elég nagy hal.
S ilyen bolond az én szerencsém! még itt is kijutott számomra a sorstól az a különös kedvezmény, hogy épen az asszonyságnak hálószobájába vetődtem. Ez a czethal anya!
A mit onnan tudhattam meg minden kétséget eloszlatólag, hogy a vizből félig kiemelt farkán még ott aludt a kis princz. Egy szeretetreméltó kis csemete: valamivel nagyobb egy bivalynál. Két piczi, uszó tenyerével, melynek csontváza épen olyan ötujjú, mint az emberé, átölelte az anyaczet farkát, hogy le ne essék róla, míg az őt csendesen ringatja.
– Ez már szép darab pecsenye, sugám Bábinak, ki nagyot ásítozott, száját széttátva s a nyelvével körülnyalva a pofáját, a kész lakoma előérzetében. «De nem eszel belőle!» folytatám a suttogást, s a szájára ütöttem, a mért nagyon nyafogott.