– Várjunk csak! Nem szabad nekünk ezt a czethalat megbántanunk, Bábi! Idegen kapitalista ez! Ezt utilizálnunk kell.
Bábi nem értett hozzá. Nem volt nagy financièr. De én tudtam, hogy mire speculálok. Rögtön hozzáláttam, hogy valamennyi kiürült conserves edényemet tisztára kimossam a tóban. Én a czetet nagyon könnyen megölhettem volna. Iszákomban találomra elhoztam egy párt azokból a legujabb találmányú czet-szigonyokból, miket Conees készít Brémában, s a miknek belseje robbanó anyaggal van töltve. Ezeket vagy puskából lövik ki, vagy úgy hajítják bele a czetbe, és a mely perczben a szigony keresztülhat a czet bőrén, a töltény eldurran s az állatot abban a perczben megöli. Mert az óriásnak, a ki ezer ötszáz mázsát nyom, igen piczi kis lelke van. Gyávább a kölyök kutyánál, s a legcsekélyebb seb megöli. Nekem azonban a speculatión és a loyalitáson kivül még egy harmadik indokom is volt a jámbor czet élete elleni merényletet el nem követnem: az, hogy ha én ezt megölöm, ennek a hullája, a míg az egy medve fölemészti (mert embernek nem való a husa), az alatt olyan bűzt, fog e barlangban támasztani, hogy meg nem maradhatok benne.
A czet az alatt lassankint alább hagyott a horkolással. Nagyot fujt. A két orrlyukán át vastag gőzoszlopok löveltek elő; oly robajjal, mint mikor gőzhajó katlanából kieresztik a gőzt. Azután nagyot ásított, két uszó talpával nyujtózkodásnak eredt a vizben. Majd a farkával kezdett eviczkélni. Ez az úrfinak szólt, hogy ébredjen fel már. Az lehengeredett fektéből s aztán ügyetlen eviczkéléssel tánczolta körül az anyját, mint egy kis kutya. Az anyaczet valami gyöngéd röfögést hallatott e közben. Aztán kiöltötte hordó vastagságú nyelvét; mire a kis poronty rögtön felkapaszkodott. Az anyaczet aztán beszopta őt egészen a szájába s aztán megint kilökte onnan. Ez volt a reggeli mosdatás. Valószinüleg a balánokat szopta le róla, a mik a tenger kulláncsai; a kis úrfi bőrét meglepik s belecsimpajkoznak. De a mama letisztogatja őket onnan.
Most következett az, a mire én vártam.
A miért a czet leginkább keresni szokta a zárt helyet, a hol nem háborgathatják: az a szoptatási műtét.
Tudjuk, hogy a czet, a tengerlakók legnagyobbika, nem hal, hanem emlős állat. Eleven fiat szül, csak egyet, legfeljebb kettőt s azt szoptatja egy álló esztendeig, míg a kamasz jól megnő.
S a szoptatás a czetnél sok furfanggal jár. Két emlője van alul, egymástól két méternyi távolban.
(Ezer bocsánatot kérek, hogy ilyen toilett-titkokat is el kell árulnom.)
S minthogy annak, a ki szopni akar, nem lehet a fejét a vizben tartani; tehát az anyaczet kénytelen háttal feküdni a vizbe, s úgy nyujtani a tejét a fiának. Ez a legritkábban észlelhető látványok egyike. Az anyaczet ehhez a műtéthez a legbiztosabb rejteket kénytelen keresni; ilyenkor hall- és látérzékei a viz alá vannak merülve, fejjel van lefelé, a mi melegvérű állatot eltompít, s a szoptatás alatt könnyen meglephetnék tengeri és szárazföldi nagyszámú ellenségei.
Nekem megadatott a szerencse e ritka látványt a legközelebbről végignézhetni. És nemcsak a nézhetés volt megengedve.
Megvallom, hogy vakmerő gondolat volt tőlem, de tökéletes siker által lett koronázva.
Mikor a czetet hanyatt fordulni láttam s aztán, mint egy megfordított propellert farkával a kisded czet alá furakodni, hogy azt tőgyeihez feltolja a vizből, azt mondám a kis czet úrfinak:
– Lássa nagyságod: nagyságodra nézve tökéletesen mindegy, hogy öt esztendő alatt legyen nagykoruvá, vagy hat alatt. És hátha egy ikertestvére volna nagyságodnak s azzal kellene megosztani az anyatejet? Minthogy pedig nincsen, adoptálom magamat nagyságod testvérének. Darwinnál van a geologiai tabellám, a melyből kiderül, hogy egy családból származunk. A czet az egyedüli emlős állat, bátyánkon a majmon kivül, a kinek az első lábán öt újja van; nekem is az van: ez elég az atyafiságra. Tehát kérem magamnak azt a másik kutforrását az életnek.
Ezt mondva, kiürített viztartómmal odausztam én is az anya czethez, én is felcsusztam az alsó extremitásán egész a tej-képző életműszeréig s ott mellé helyezkedtem a szopós princznek.
Az úrfi morgott rám egy kicsit; de nem tudott hogyan elkergetni; ha ő ütött a farkával, én vissza rugtam a lábammal, míg csakugyan elhitte, hogy testvére vagyok; s az alatt egy vékony kaucsukcső segélyével, melyet a laboratoriumból hoztam el, pompásan kiszivattyuztam a másik emlőből a tejet. A viztartóm félignél tovább telt meg vele.
Én hamarább elkészültem a feladatommal, mint a princz, s már vissza is usztam a partra, mikor még az mindig szopott.
Ez aztán gyönyörű osztalék volt. Nyolcz liter tejet kaptam egyszerre. Jó izű, kövér tejet, mely zsirtartalomban túltesz a bivalytejen.
Ennek nagy részét eltettem az üres bádogszelenczékbe, azokat ismét légmentesen elzárva. Számítottam későbbi szükségre. Bábi hozzá se szagolt a tejhez: ő jobb szeretett volna a husából. De hát arra megmondtam neki, hogy ne számítson. A czet nem liquidál.
Különben jöhet még számára is valami nagy szerencse. Ha a czet idejöhetett a tengerből: épen úgy jöhetnek ide fókák, rozmárok, tengeri oroszlányok is, s a jeges medvének nem kell háló, sem szigony, hogy a halat kifogja a vizből.
A czet aztán, a mint megszoptatta a fiát s gondolta, hogy már elég, megint megfordult, a vizbepotytyant borjucskát felkapta a szájába s azzal fejjel lefelé eltünt a viz alatt.
Ha ez az áldás még többször is visszakerülne, igen szépen el volnék látva télire élelmi szerekkel.
Medvehus és czethaltej.
Az elsőről azt tartják a vadászok, hogy a ki sokáig él vele, hamar megőszül. Fehér lesz tőle a haja, mint a jeges medve. Nem hiszem én azt; ha igaz, sem bánom.
A czethal pedig azontúl minden tizenhat órai időközben vissza jött a barlangba a fiát megszoptatni, úgy hogy én nem tudtam már hova tenni a tejet! s azon gondolkoztam, hogy ha azt a két ős embert életre költhetném, ha a jégbarlangba az otthagyott eszközeimért visszamehetnék, ebből a tejfölöslegből még sajtot is csinálhatnék. A czet adja!
Ez aztán az igazi honanya, a ki az egész népét egymaga eltartja itallal, étellel napról-napra!
HARCZ AZ ÓRIÁSOK KÖZÖTT.
Most már ebben a barlangban ütöttem fel kedvencz tanyámat, a hol forrásvizem és tejem volt. Csupán világítószerem volt már fogytán, azzal nagyon takarékosan kellett bánnom. A tengernek voltak korszakai, a mikor maga világított. Ez a villanyos világítás alkalmasint összeköttetésben állt a földfelett tündöklő északfénynyel.
Hanem egy másik befolyását is éreztem a tenger és tó közötti összeköttetésnek. Azt, hogy a tenger hőmérséke is közölve volt a barlanggal. Állandóan egy fok volt 0 fölött.
Ez már hidegnek nevezhető, én azonban hozzá voltam már szokva. Ébren erős mozgásokat tettem s aludni a jégmedve mellé feküdtem le, a kinek a test-melege, óriási terjedelme mellett rám nézve valódi befütött kályha. Elképzelhetni, egy test, mely tizenkét vámmázsát nyom s száz fok meleget (Fahrenheit szerint) sugárzik ki.
Bábi most már nagyon sokat aludt. Érezte a közelgő téli álom időszakát.
Nem tudtam már mással felkölteni, mint ha a fülébe trombitáltam. Külömben hagytam aludni.
Egy esemény azonban mégis kényszerített Bábi édesded álmát félbeszakítanom. Azt külömben ez a nagyszerü jelenet maga is megtette volna nálam nélkül.
Egy izben szokatlan villanyos fényben derengett a barlangi tó, a midőn egyszerre egy magasra vetődő hegyhullám hirdeté előre a barlang úrnőjének közeledtét.
Többször észleltem már az előjelét a czethal érkezésének, de ezuttal a szokottnál hevesebb, turbulensebb volt e roham, a minek a következő percz meghozta a magyarázatát.
A czet fejével felfelé bukott fel a hullámhegy alul, melyet rohamával támasztott. Fiát, mint rendesen, a szájában hozta magával; de ezúttal nem jött egyedül, vele egyszerre bukott fel a víz szinére egy másik szörnyeteg: egy ámbra-czet (physeter).
Ez a csodaszörny, melytől az ámbra származik, hol annak a beleiben félmázsás darabokig tömörül össze.
Ez is egy rokona a czetnek.
Kedves rokon!
Míg a czet, a bothead whale, (balæna mysticetus) a legártatlanabb teremtés a világon, mely óriási termetét csak a tengervíz ázalagaival táplálja, csak apró puhányokat s repülő csigákat eszik, addig rokona, az ámbra-czet, (spermwhale, physeter macrocephalus) csak hússal él, s kedvencz eledele a czápa, és a czet.
A czápa, a rettentő szörny, mikor a physeterre bukkan, rémültében az iszapba buvik előle s kihagyja magát gyakran kergettetni a partra. A hogy a czápa ketté tud szelni egy harapással egy embert, épen úgy az ámbra-czet egy czápát. A balæna-czetnek legfélelmesebb ellensége ez. Ennek nem eszi meg a husát, csak a nyelvét. Nagy inyencz. A többit ott hagyja. Hanem a czet kis fiát szintén szereti, arra örömest vadászik.
A czetnek nincsenek fogai; inyét a halcsont-lemezek képezik, azokkal ő nem harap. Az ámbra-czetnek pedig van negyvennyolcz foga. Mind valamennyi az alsó, kinyuló állkapczájában, a miknek a számára a felső inyben csak megfelelő üregek vannak, a hová beleillenek. Szép gömbölyü sorban állnak ezek a fogak; legelől a leghosszabbak, azután a kisebbek. Alakjuk olyan, mint az uborka; a legkisebb fog súlya egy kilogramm, a legnagyobbé kettő. Ez irtóztató fogsorral képes egy dereglyét összemorzsolni. Nagysága felényi, mint a czeté, akkora mellette, mint egy kisebb propeller a nagyobb gőzös mellett; de a feje csaknem olyan nagy, mint azé. Az irtóztató fej testének egy harmadát képezi. A háta púpos. Egész teste bársony-fekete, zöldbe, kékbe játszó, csak a hosszu nyelve vérpiros s kilátszik, mikor a száját feltátja. Valóságos ördög.
A czet kényes, érzékeny állat. A legkisebb sértés, mely husát éri, okvetlen halálát vonja maga után. Egy lándzsadöfés kivégzi, a mit egy ember kiheverne. Az ámbra-czet csak két helyen sebezhető. Ott, a hol a feje a derekától elválik, a nyolcz nyakcsigolya táján és a hasán; koponyája kemény, mint a kő, azzal, ha dühbe jön, a gályák oldalát is betöri, más része testének pedig csontszivósságu inakkal van keresztül-kasul befonva.
Ez a szörnyeteg támadta meg az én czetemet.
Az rémülten menekült szokott buvhelyére, de a cachelot előtt is ismeretes volt az már, utána rohant, sziklák alagútain át, jéghegyek barlangjain keresztül. S most ebben a szűk amphitheatrumban adnak egymásnak találkozót az élethalál-harczra.
A czet a rémülettől és sietségtől horkolt és fújt; a gőz sugarakban lövelt ki orrlyukaiból.
A czet igen jó strategiai állást foglalt el magának. Nagy fejét beékelte olyan szűk sziklaöbölbe, a hol ellenfele nem férhetett hozzá. A czet minden védszere a farka. Igaz, hogy az rettenetes fegyver. Tele vannak vele a czethalászok krónikái, hogy miket tud a czet a farkával elkövetni, feldobja a dereglyét a levegőbe a benne ülő tizenkét emberrel együtt, csak úgy bukfenczeznek, s képes egy jókora kompot úgy ketté vágni a farka egy legyintésével, mintha fürészszel vágták volna ketté. Mikor a cachelot odacsap hozzá, hogy agyarai sorával kihasítsa az oldalát, a czetnek egy farkcsapása a tó tulsó sziklafalához csapja őt egyszerre.
Hanem ez föl sem veszi a pofont, az ő bordái, az ő csontbőre kiállják azt. Megújítja a támadást.
«Ébredj Bábi! veszélyben van Izrael!» ordíték a medve fülébe s orrára ütögeték, a mitől leghamarább fölébred.
Ha megöli a cachelot a czetünket, oda a tejgazdaság!
Magam is hirtelen sieték a magnesiumot meggyujtani. S aztán előkerestem a robbanó szigonyomat s siettem a harczban interveniálni.
Gyönyörü tengeri párviadal volt az!
Csak most, teljes világításnál volt alkalmam először czetemet jól megnézhetni. (A világosság nem zavarta meg a küzdőket, a czeteknek igen rossz látásuk van.)
Az én védenczem a hátán barna, a hasán fehér volt, a szája is szélesen fehér s benne a fogsor helyett kiálló halcsont-palánk fekete, a torkán kezdve a hasáig ránczokat vetett a bőre, s a ránczok feneke vérpiros volt, mikor egyet fordult, ezek a vérpiros sávok a márványozott fehér bőrön gyönyörüen villogtak végig. Úgy hiszem, hogy az én czetem a maga népe között valódi «szépség» lehet.
A küzdelem a két óriás között egy perczig sem szakadt félbe. Farkaik csapkodása egész felhőszakadást támasztott a barlangban; a hullámok húsz méternyi magasan csapkodtak föl körülöttük, s minden perczben telelocscsant szemem, szám tőlük. A czet bőgni kezdett oly hangon, a mi egy öldökölt sertéséhez hasonlít, csakhogy ezerszerte erősebb, a cachelot pedig fujt és horkolt, s mikor egyszeregyszer a fejét érte a czet farkcsapása, az olyant csattant, mint egy mennykőütés.
És e közben a czet folyvást szájában tartá fiát; ki nem ereszté onnan s a nyelvével nyalogatta a fejét.
«Segítségre Bábi!» kiálték medvémnek. «Aztán pecsenye is lesz, ha mi győzünk!»
Nem is sok biztatás kellett neki. Ősi tudomány ez a jeges medvénél. Ez is tud úszni, lebukni s megöli a tengeri oroszlánt a viz alatt, ha összeakasztanak egymással. Bábi csak arra vár, hogy egyszer a cachelot kikerülve a czet farkcsapását, oda oldalogjon ennek a fejéhez. Számított rám is. Sokszor vadászott ő már így együtt a czethalászokkal.
A mint egy pillanatban sikerült a cachelotnak a czet fejéhez nyomulni, a czet veszve látszott lenni. Ekkor Bábi egy magas szikláról egyszerre odaveté magát a cachelot hátára s iszonyu körmeit belevágva annak a bőrébe, átharapta annak a nyakát épen azon a legkényesebb részén, a hol a fejét a testétől elválasztják a csigolyák, egyedül kényes csontok, alig papirvastagságuak. Bábi tapasztalt czetvadász volt.
Most aztán a cacheloton volt a sor a megrémülésre. Érzé, hogy egyetlen fájó részén van megtámadva; a felszakított bőr alul egyszerre omlani kezdett ki az a drága olaj, mely a cachelot értékét képezi, s aludt állapotban spermaceti név alatt ismeretes.
A mit csak a hajósok meséjének hittem eddig, azt élően láttam e pillanatban; a cachelot felugrott a vízből legalább tizenöt méter magasságra s azután hanyatt veté magát a vízbe.
Ezt a pillanatot siettem felhasználni. Hirtelen belehajítám a felfelé fordult hasába a szigonyt, melynek hatása halálos, ha az a bőr alatt elrobban.
Az óriás szörny erre egy villámsebességű viczkándozással porrátört vízfellegbe burkolta az egész barlangot s mire kinyitottam a szememet, már nem volt sehol, eltünt a víz alatt. S vele együtt az én medvém.
Azt hittem, hogy a vízbe fojtotta a szegény Bábit.
Nehány percz mulva azonban láttam felbukni a víz szinére az ő kedves juhászkutya-forma fejét, a mint ügyesen uszott ki a part felé s ott lehajolt egy sziklára s a vízbe lenézett.
A harcz be volt fejezve.
Az én czetem nyugodtan heverészett a vízben. Szemei, miknek hosszu pillái vannak, mint az embernek, hálateljesen látszottak felém pislogatni. Talán megismerte bennem szövetségesét. Utoljára elkezdett sirni: a czetnek könyei is vannak. Halálra ki volt fáradva, elaludt.
UTAZÁS A CZETHALBAN.
Alig telt bele félóra, hogy a cachelot újra felmerült a víz szinére; de mozdulatlanul. Meg volt ölve.
– No ez most már a mienk, – mondék Bábinak, s fogtam egy kötelet s azzal felülve a medve hátára, beusztattam a holt physeterhez.
Húsz méternyi hosszú állat volt; még holtan is félelmetes.
Alsó agyarsorának nagyobbjai tizenhat czentiméter hosszúak voltak, tehát hosszabbak a legnagyobb vadkanagyarnál, de a mellett nyolcz czentiméter átmérőjüek, simák, mint az elefántcsont.
A feje a legbecsesebb része, abban van a csont és bőr közötti sajátszerű üregekben a spermaceti. Ezt azonban utoljára hagytam. Sietősebb feladat volt a derekát felbontani; mert az, ha egy napig felbontatlan áll, a szalonnája erjedésbe megy át s mikor felpukkan, olyan bűzt terjeszt, hogy az embereket kikergeti vele a városból. Legelébb is keresztülkötve az alattságot az állkapczáján, annálfogva Bábi segélyével odavontattam a nagy holt tömeget a sziklaparthoz, hogy jobban elbánhassak vele.
Tehát legelőször végighasítottam a bőrét, a minek lefejtésénél Bábi is segítségemre tudott lenni. A bőr jó lesz nekünk sátornak, meg csizmatalpnak. Ez alatt a bőr alatt volt egy vékony hártya, olyan finom, mint a patyolat; ebből a hártyából készül a grönlandi leányoknak az inge. Gondoltam az én mátkámra, mikor ezt az Isten adta kész rumburgi vásznat végszámra felgöngyölítettem. Ebből lesz neki indusium, chlamys, tunica, peplum.
Azután kerül a sor a szalonnára. Ez tíz-húsz czentiméternyi vastag rétegben áll a hátán, a miket én nagy hasábokba szeldelve, csak beledobáltam a vizbe; onnan majd könnyű lesz azokat kihúzgálni. A szalonna alatt volt azután az a szivós csontszövet, a mit legjobban hasonlíthatok a pulyka czombjában levő inakhoz; mintha ilyenekből állna az egész pánczélja, a mit baltával is nehéz felvágni. Az egész «malpigi hálózata» a cachelotnak ilyen egymást keresztező csontszalagokból állt.
Ez alatt volt azután a szép veres husa. (A balaenaczet husa fekete.)
Ez már Bábinak az osztaléka. Nem is kináltatta nagyon magát. Valódi hús-California volt ez ránézve. E fölötti örömében el is felejtette a téli álmát.
Most került aztán a cachelot fejére a sor.
De mielőtt azokat a csont üregeket felnyitogatnám, a mik, mint a méhsejt feküsznek egymás mellett, s a mikből az olaj híg nedvét kancsóval lehet kimerni, elébb gondoskodnom kellett valami tömlőről, a mibe azt eltegyem. Erre legjobban felhasználhatom magát a physeter gyomrát és beleit.
A bemenet könnyü, a kapu tárva van. A physeter szája úgy fel van tátva, hogy azon szekérrel be lehetne hajtani.
Az alsó állkapczája oly hosszú, mint egy deszkaszál, s épen olyan keskeny, csak kétfelől kimeredő fogsorai teszik szélesebbé. Ez alsó állkapczában fekszik hosszan a vérpiros nyelv, melynek a szélei két felől ki vannak czafrangozva. Ez finom eledel, csakhogy fel kell hasogatni, besózni és felfüstölni. Ez mind meglesz. De előbb menjünk beljebb.
A boltozatos szájpadlás alatt felállva elmehet egy ember. E szájpadlás külömben tele van sörtékkel. Az orrlyukai, mik kivül egyetlen nyilásban egyesülnek, egyenes összeköttetésben vannak a tüdejével, s a porczogós gége vezet le a kaucsuk szivósságú tömeghez, mely azt a bömbölő hangot tudja kiadni, a mit csak olyankor hallat a cachelot, ha verekszik, vagy szerelmes.
Hogy szerelmes-e az ambra-czet? elhiszem azt. Akkora szive van, mint a két vállam, lapos, széles; a «tojásdad nyilás» mindig nyitva van rajta. A szájpadlásból a torkán keresztül akkora nyilás vezet le az első gyomrába, hogy kevés lehajlással lebujhatni bele. Az ambra-czetnek négy gyomra van.
Az első gyomra, az csak egy előleges bendő, mely tele van azokkal a mirigyekkel, a miknek a nedve az elnyelt ételt a megemésztésre előkészíti. Gyakran látták már, hogy az ambra-czet kihányta az elnyelt zsákmányt, ha még nagyon eleven volt a gyomrában, hogy jobban megrágja ismét. Így egyszer egy egész kis czápát nyelt el és vetett ki s megint elnyelt a czethalászok láttára.
Magnesium sodronyommal kellett e helyütt világítanom.
A meleg nyolczvanöt fok (Fahrenheit) volt ezen a helyen. A bendő egészen üres volt. A cachelot úgy látszik régóta kergeti a czetet, s az alatt nem ért rá más apróbb halra vadászni.
Az első bendőből már csak egy szűk nyilás visz át a másodikba, a min keresztül kell bújni. Ez a második gyomor a vegytani előkészítő műhely. Ennek fenekén már találtam apró tintahalakat és csontvázait régebben elköltött czápáknak, a mik még nem porhanyultak meg anynyira, hogy a harmadik gyomorba átmehetnének. Ezzel van kapcsolatban közvetlenül a máj. A czetnek külön epehólyagja nincs. A harmadik gyomor egy valódi erőműtani készülék. Legkisebb valamennyi között, gömbölyű falai köröskörül rojtokkal benőve, mely eleven, mozgékony sallangok folytonosan forgatják, koptatják a rájok bizott tömeget, míg az szétmállik.
A mint ebbe a harmadik gyomorba bedugtam a fejemet, bizony ijedten is kaptam azt hirtelen vissza.
A levegő külömben sem volt itt kellemetes, de ebből épen valami oly átható patikaszaggal vegyült bűz tódult elő, hogy abban kellett hagynom az ostromot. Csak kivülről világítottam bele.
Ez a gyomor még élt, még folytatta működését. A tömérdek idegszalag még mozgott és valamennyi paczalrojt még mozgatott egy közéjük került idomtalan nagy gomolyagot, melyben, a mint a bendőket egyenkint kivágtam és előhúztam a szörnyeteg torkába, egy óriási nagy nyolczlábut ismertem fel, a tengerek rémét, a polypot, a ki száz köpölyű karjával egy embert meg tud ölni. A cachelot még ezt a sérthetlen szörnyeteget is el meri nyelni!
Elnyelni könnyű; de megemészteni nagyobb feladat. A hydrának vannak olyan alkatrészei, a miket a gyomornedv fel nem olvaszt. A bűze pedig rettenetes. Addig nem folytathattam a munkámat, míg a bendőt tele nem raktam kövekkel, azok aztán levitték azt a víz fenekére.
A harmadik bendőjével együtt a szivét és lépét is elmerítettem a vízbe, a mikre senkinek sem volt szüksége. Hanem a veséit megtartottam, mert azok delicatessek: fürtöt képeznek, mint a szőlő, a máját pedig azért tartottam meg, hogy már a bibliából tanultam, (a mi kitünő therapeutikai tankönyv), hogy a nagy halnak a mája nyitotta meg, az angyal orvosi rendeletére, a vak Tóbiás szemeit. Hátha használhatom ezt szemfelnyitó szernek az én ősembereimnél?
A veséket a negyedik gyomra körül találtam meg a duodenum végén, idáig hatolt a robbanó szigonyom is a has falán keresztül s az arteria subclavisnak egy ágát elszakítva, okozta a cachelot rögtöni halálát.
A negyedik gyomor a legtágasabb. Ennek a falai egészen simák és sikosak; ez már a vegytani szétosztó műhely, honnan a chylus és a salak, a víz és a tömör részek külön útjaikra indíttatnak.
Van azután egy terméke a cachelot gyomrának, mely sem az egyik, sem a másik osztályhoz nem tartozik. Ez az ambra. Ez csupán a cachelot gyomrában terem. A legbecsesebb illatszer és gyógyanyag. Angliában uncziájának ára 8 font sterling.
Én találtam a cachelot gyomrában egy félmázsás darabot. Vékony hártyaburokba volt foglalva s oda nőve a gyomor falához. Én azt hiszem, hogy azt a cachelot gyomra az óriás tintahal maradványaiból készíti, miket nem bir megemészteni. E véleményemet támogatja a nehéz illat, mely nyers korában jellemzi az ambrát s hasonlít a tintahal szagához, s csak kiszáradva ad helyet annak a drága illatnak, de még inkább a közé vegyült tintahal csörrök, mik olyanok, mint a papagály csörrei. Ez ambradarabot kitettem száradni. Megér hatezer font sterlinget.
A kivágott bendőkből tömlőket készítettem a halolaj számára, a mihez a roppant hosszú és vastag beleket is mind felhasználhattam. A viszereiből köteleket csináltam.
Mikor egészen kitisztítottam a cachelot belsejét s bevilágítottam ezt a hatalmas boltozatos termet, el kellett ismernem, hogy ebben bizony Jónás kényelmesen ellakhatott.
Ez azonban sok óra munkája volt. (Napról nem beszélek, mert ez az időfelosztás «itt nálunk» nem járja. Nálam egy nap rendesen nyolcz óra; hat óráig dolgozom, két óráig alszom, ez egy nap.)
Azon idő alatt, a míg a physetert bonczoltam, rendes időközben eljött a czet is fiát megszoptatni. Hogy nem riadt vissza attól a munkától, a mit félelmes ellenségén itt véghez viszek, annak egyszerű oka az, hogy a czet igen rosszul lát, még nehezebben hall s szagműszere meg épen nincs. Mikor a magnesium-világítást nem használtam, ő nem látott a barlangban, a physetert el is felejtette bizonynyal. Rossz emlékező tehetsége van. Az agyveleje ebben az iszonyú nagy fejben nem több, mint egy ökörnek szokott lenni.
Én tehát egész nyugalommal tölthettem meg a cachelot beleiből készült tömlőimet a koponyájában eltört csontüregek olajával, mely üregek kiapadhatatlanoknak látszottak lenni. Ha egyszer kiürítettem őket, hat óra mulva megint megteltek. A mi akként történhetik, hogy a cachelot fejéből egy hosszú tömlő alakú ideg fut végig a farkáig, mely oldalágaival minden egyéb részébe lenyulik s a spermaceti minden izmában terem. E tömlőn át a távolabb eső sejtekből szivódik az fel a kiürült koponya-üregekbe.
A fejéből még a két szemére volt szükségem. Azok nagyobbak, mint a czethalé, hat fontos ágyugolyóval vetekednek, s a tunica sclerotica oly vastag rajtuk, mint a talpbőr, a pupilla feketéje hosszukás, mint a macskánál, s a choroidæa gyönyörü fehér, kék, zöld rajzokkal ékes. E két szemből két pompás tejes csésze válik, a minő nem minden uraság asztalán hentereg. Még az állkapczáit emeltem ki a vizből, a mik mintha csak arra lettek volna teremtve, hogy abba a kürtőbe felállítva, a melyen ide lecsúsztam, nekem a huszonnégy fogukkal lépcsőül szolgáljanak.
Bábinak is karácsonyja volt addig, a míg e műtét tartott; el nem hagyta a cachelot hátát, csak mikor megszomjazott; olyankor aztán a maga eszétől beúszott a csorgó alá; de megint visszajött. Egész esztendeig elélt volna ő azon a physeteren; ha az olyan bolond lett volna, hogy az ő kedvéért ott maradjon. (Az én kedvemért ugyan nem, mert már kezdett nagyon úri szaga lenni.) A physeter azonban azt tette, hogy a mint a szalonnáitól meg volt fosztva, s a fejolaja mind jobban kifogyott, a nehéz csonttömeg mind jobban kezdett alásülyedni. Egyszer aztán hirtelen elmerült a vizben s Bábi lemaradt a hússzigetről nagy bámulatára. Ez a jóllakás elég volt neki egy hónapra, hízott ez alatt legalább két mázsát a jó állat.
Én is el voltam most már látva világító szerrel örök időkre.
Maga a fejolaj tizenkét quartelre ment. A szalonna zsirjából azonban megtölthettem volna negyven tonnát.
Kár, hogy nem áll több edény rendelkezésemre, mint a négy bendő.
A kiolvasztáshoz való készülékeim is, mondhatom, hogy nagyon primitiv állapotban voltak.
Egy sziklagödröt kerestem ki a parton, melytől keskeny hasadék futott alá a tóhoz. A szalonna-hasábokat keresztben máglya alakban egymásra raktam, s aztán forgácscsá hasogatott bőrből tüzet raktam alájuk, a mitől lassankint maga az egész máglya tüzbe, lángba borult.
Az volt aztán az illumináczió!
Szerencsém, hogy az ötven méternyi magas kupolában elfér a füst; különben megfojtott volna. A láng a boltozatig csapkodott, s a füstfelleg újra tüzet fogott odafenn s égett, mint egy lángoló felhő.
Az olvadt zsir pedig omlott patakban a tó felszinére.
Annyi emberi eszem volt, hogy forrójában nem kanalaztam bele. Tudtam, hogy innen nem veszhet el; hagytam a víz szinén kihülni. Volt már tutajom, hatrétbe hajtott cachelotbőrből, azon rámehettem a tóra s bádoggal merhettem fel a halzsirt a felszinéről, mely egészen elterült rajta s attól fogva nem hullámzott a víz, sík lett, mint egy olajos kád felszine.
Kiváncsi voltam rá, megtudni, mit mond ehhez a czet? Nem ijed-e meg, ha visszatér a nagy tűztől és a halzsirtól!
Nem az. A kivilágítás épen nem látszott meglepni, legfeljebb azt mondta magában: «ejnye, de megjavultak a szemeim!» A víz fölött elterülő halzsir pedig épen nagyon megnyerte magas tetszését. Azt mondta rá: «bouillon» s elkezdte con amore szürcsölni, sőt a princzet is kinálta nagyon; és jó kedvében meghengergőzött a tóban. Az elemésztett halzsiromért azonban meg volt nekem is a jutalmam, mert a legközelebbi fejéskor czethalam huszonhét liter tejet adott, melyből én mindjárt sajtot készítettem. A tárczámba pedig rögtön feljegyeztem a gazdászati tudnivalók közé: «Ha azt akarod, hogy a czet jól tejeljen, adj neki fejés előtt halzsir-abrakot».
A szalonnakifőzésből még egy közvetett előny is származott rám nézve: az, hogy az óriási nagy barlang lassankint úgy befült a szalonna máglyától, hogy vége felé teljes tizenhat fok (Reaumur) volt a hévmérsék ebben a rengeteg szobában, a mi épen elég.
Nekem a tűz fényénél, ha egyszer megraktam a máglyát, a míg az kiégett, nem volt egyéb dolgom, mint elővenni azt a vékony, csaknem átlátszó irhát, a mit a physeter epidermise alól kifejtettem, s azt felszabni és megvarrni mindenféle női öltözeteknek.
Hát az ember, a kinek módja van benne, maga stafirozza ki a menyasszonyát.
Egész nap ingeket, peplumokat varrtam, (az utóbbiaknak, az igaz, hogy nem nagy varrás kellett).
S annak az embernek, a ki egész nap azt a hegyes vasat kezeli, a minek tű a neve, vakmerő gondolatok szoktak szülemleni az agyában, a miről minden czéhmester és atyamester, a kinek e szakbeli munkásokkal volt valaha dolga, tanubizonyságot tehet.
A VOLCÁNGYUJTÁS.
Tehát elmondom, hogy micsoda vakmerő gondolataim támadtak varrás közben?
Két föltevésből indultam ki.
Az egyik az volt, hogy ezt a mi egész száraz földünket egy óriási jégtömeg tartja a hátán. Az hozta ide. Ha idehozta, el is viheti innen.
A czethalak feljárása a barlangba erősített meg ebben a hitben. Ők vagy a grönlandi oczeánról jöhetnek ide, vagy Parry felfedezett éjszaksarki szabad tengeréről, a mi messze semmiesetre nem lehet.
Ezt a szárazföldet csupán a körülfekvő jégtömegek tartják itten össze. Ha ezek közül ki tudna törni, usznék tovább.
Meddig? hová?
Keresztül az északi földsarkon át Amerikába. A tengeráramlat odavisz bizonyosan.
Mi szabadíthatná ki innen?
Egy roppant nagy földrengés.
Hát aztán, hogy törne keresztül az útját álló jégtömegeken?
Hiszen ez az épen, a min töröm a fejemet.
Nincsenek kisebb eszméim, mint volt III. Napoleonnak, mikor egyedül, egy sas kiséretében elindult elfoglalni Francziaországot; mint volt Benyovszky Móricznak, mikor egyedül egy ágyuval el akarta foglalni Madagaszkár szigetét. Én elakarom vinni innen a Ferencz-József földet.
Most ennek én vagyok a teljhatalmú helytartója. S elmondhatom magamról, hogy «l’état c’est moi». Magam vagyok a nép és uralkodó. Vannak iszonyú kincseim a föld alatt; és nincs semmi államadósságom. Folytattam háborut, még pedig a tengeren és győzedelmesen. A vesztes ellen hadiköltséget fizetett. Van egy népem, a kit megnyergelek, és egy népem, a kit megfejek. Jegyben járok egy királyleánynyal, a ki által legitim-jogokat szerzek ehhez az országhoz.
Mindezeket én itt nem hagyom! Acheronta movebo!
A másik föltevésem, a mire nagyralátó tervemet alapítottam, az a körülmény volt, hogy amaz ősemberek ide ebbe a barlangba a földszinéről kerültek. Innen tehát kijárásnak kell lenni a szabadba.
Kutattam azt már régen. Oldalnyilás volt elég, mely e barlang folytatását képezte; csak az volt a kérdés, hogy melyiken induljak el? Volt egy, a mely fölfelé vezetett s egy másik, mely lefelé indult.
Az utóbbit választottam.
A sziklafolyosó szűk volt, néhol mászva, feszengve lehetett csak rajta keresztül bujnom. Először agyagpala és homokkő rétegeken vitt keresztül; utóbb egészen homokkőbe jutott.
Folyvást lefelé vitt a tárna. Egy helyütt valami ismerős bűz ütötte meg az orromat. A bűzkő (stinkstein) szaga az.
Reményem villant! itt kőszén, kőolaj van közel.
Most már ovatosan kellett előre hatolnom: a hol kőszén van, ott viheder is van (böses Wetter.) A sziklafolyosó egy kanyarulatánál hirtelen élő hang üté meg fülemet.
Mi az? Méhdöngés! Itt? a föld alatt! Az éjszaki szélesség 85-ik fokán túl, a hol már nincs rovar és a kőszénalkotás rétegeiben, a melynek világában még nem volt repülő bogara a levegőnek.
És a méh mégis itt döng a fejem fölött, mintha figyelmeztetne rá, hogy ne menjek hozzá közelebb, mert megcsíp.
Ez nem álom; ez nem fülem hallucinatiója; mert ha bedugom a két fülemet, akkor nem hallom a méhdöngést, s ha ismét kinyitom, megint itt van.
Közelebb mentem hozzá. Most már úgy hangzott, mintha a méh valami pókhálóban fogta volna meg magát s vergődésében zizegne oly fájdalmasan.
Keresni kezdtem lámpámmal: mi az?
Egyszer aztán a méhdöngésből egy nagy bagolyhuhintás lett. A Davy-lámpa sodrony-hengere megtelt lánggal s a henger maga veresen izzóvá lett.
Most azután megtudtam, hogy mi volt az a méh? – No ha ez megcsipett volna: az elég lett volna nekem a másvilágra menetelhez.
Valahonnan naphthagáz szivárog fel; a sziklának valami szűk tűvékony hasadékán keresztül, ez döng olyan szomorú méhzöngéssel.
Itt nem jó helyen járok!
Most már érezni is kezdtem a naphtha szagát.
S a Davy-lámpa nem arra való, hogy a veszedelemtől megóvjon, hanem csak arra, hogy annak közellétét tudassa.
Megálltam, mintha a sziklához lettem volna fogva.
Mi oka lehet annak, hogy a Davy-lámpa sodronyhengerében csak akkor vetett lobbot a lég, mikor ahhoz a zengő hasadékhoz közel tartottam. Hiszen ha azon a kis hasadékon csak egy földfeletti éjszakán át ömlene ki így a naphthagáz, az elég volna az egész sziklacsarnokot betölteni s az én lámpámnak azt már a belépéskor meg kellett volna érezni. S ez a naphtha évezredek óta zengheti már itt magányos méhdalát. Ennek valamerre el kell innen illanni a magasba.
Nem fordulok vissza.
Hiszen kerestem azt, a mitől megrettenék.
A Davy-lámpát letettem a talajra, ott nem lobogott többé. És aztán a milyen messzire annak világa elhatolt, megkisértém előrebotorkázni. Valami sejtelem vezetett.
Majd olyan messze eltávoztam már a lámpámtól, hogy nem láthattam a világát. Sötétben tapogatóztam tovább.
Most már egy más vezetőm is volt. Egy sajátszerű moraj.
Valami földalatti vizesés moraja.
Minden léptemre nagyobbult, erősebb lett a zuhogás. Előttem egy nagy barlang áll, melyen víz rohan keresztül. Minő víz lehet az, mely két jégréteg között rég meg nem fagyott? Ezt már nem az új bazaltalkotás melege olvasztja ki a jégtömegből. Idáig nem hat az el.
A tudvágy késztetett előre hatolnom.
Ekkor egy harmadik vezető jött segítségemre. Világosság!
A folyosó végén valami félhomály kezdett derengeni!
Derengés! Egy sugár a földfeletti égből! S minő ég is az? Nap nem jön fel hónapokon át. S nekem mégis hajnal volt ez a sugár!
Nem mentem, rohantam felé. Nem éreztem már a bűzt, mely körülvett, csak a közeledő, az erősödő derüt láttam magam előtt. Azzal együtt a zuhatag moraja is egyre nőtt elém.
Egyszer aztán meg kellett állanom. Egy mély egyenes falú szikla-örvény szakítá félbe utamat, mely mégegyszer oly magasan, de mindig egyenesen nyomult fölfelé. Ott fön aztán a szédítő magasban, ott volt a zeg-zugos nyilás, melyen keresztül a földfeletti világosság ide a mélybe lehatolt.
E szakadozott nyiláson át látszott meg egy foltja az égnek s kék égfoszlány közepett ott állt a tele hold!…
A hold sütött alá az örvénybe.
De ez nem volt az a hold, a melyet megszoktam látni, az a nyugodt, hideg, komoly, apathikus fénytányér, mely mindig egyforma képet fordít felénk. Ez a hold egy jókedvű, bolond, grotesk ficzkó volt: – tánczolt! Ugrált odafenn előre-hátra, jobbra-balra, torzképe hol megnyúlt szomorúra, hol kiszélesedett kaczagóra; a szélei hullámzottak, néha kétfelé akart szakadni két külön gömbre, mik újra egyesültek. – Hát ezt mi lelte odafenn?
A mélység megfelelt erre is.
A mint a hold teljes sugára a mély hegyszakadékba levilágított: (az is tánczolt ott a mélyben) a fénylő, réteges falon harmincz méternyi «hatalmasságban» látszott meg a keresztül szakadt kőszén tömeg, s a fekete falnak egy nyilásából zuhogott elő az a patak, melynek moraja idevezetett.
De az a patak, még a hogy a holdsugár reá vetődött, akkor is fekete volt, s a mint a mélységbe alázuhant, egy széles, duzzadozó, pöffedező dágvány látszott körüle elterülni, az is fekete volt.
Ez a patak petroleummal van keverve.
A víz és a petroleum egy része valami hasadékon át kifolyik a tengerbe, s megtölti a jégtorlaszok közeit; az illónaphtha egy része elpárolog s ennek a gáz-tömege az, mely ama hasadékon át kitódulva, a holdvilágot úgy rengeti, mint mikor a délibáb hullámai tánczoltatják a légbekapott boglyákat s kigyóztatják a láthatár széleit. Ez itt előttem egy naphtha-volkán, mely még nincs meggyuladva, s ez a széles fekete pöffedező degetár a zuhatag aljában, az a petroleumból lerakodott asphalt.
Hejh, micsoda itéletnapi kataklyzmát tudna itt véghezvínni – egyetlen egy szál gyufa!
És én nekem teljes elhatározott szándékom volt ezt a kataklyzmát előidézni. De úgy, hogy magam ne kapjak belőle. Mert ez azután több, mint az ujszülött bazaltnál keresztatyának állani. Itt egy volkán meggyujtásáról van szó.
Mit nyerek én azzal?
Azt nyerem vele, hogy ha az a roppant petroleum tömeg, mely ezt az üreget betölti, egyszerre felrobban, az olyan titáni lökést fog adni ennek az egész szárazföldnek, hogy az bizonynyal elszakítja magát attól a jégzátonytól, mely most lekötve tartja. S ez még nem minden. De annak a tömérdek petroleumnak, mely megszámlálhatlan időktől fogva e forráson át a tengerbe kiszivárgott, mind ott kell rejtőzni most is a végtelen jégtömegek között. A petroleum a víz szinén marad, s a jégburok nem engedi azt elpárologni. Ha most az a sok lappangó kőolaj egyszerre meggyullad, először is a robbanásával mérföldekre meg mértföldekre össze fogja törni e jégtömegeket; de még azzal sem fog beelégedni, hogy összetörte, a kőolaj a víz szine fölött tovább ég. Egy égő tenger fog összeölelkezni egy jeges-tengerrel. Akkor aztán váljék el, hogy ki a nagyobb úr? a láng-e, vagy a jég? Én úszom a Ferencz-József földdel, vagy legalább is a magam quótájával, a Zichyhegygyel mind a kettőn keresztül.
Hogyan hajtom végre legelőször is ezt a munkát?
S hogyan védem meg saját magamat annak következményeitől?
Az első nem volt nehéz. Hoztam magammal egy bikfordgyutacscsal ellátott nytroglycerin töltényt és ahhoz mintegy kétszáz méternyi kénzsineget. Ezek voltak a mi gyarló eszközeink a jégtorlaszok szétrobbantásához.
Ezt a robbanó töltényt felakasztottam a kénzsinegre s aztán kikeresve a meredélynek egy előre rúgó párkányát, azon egy méternyire alá eresztettem, hogy a mélység felett függött.
Akkor aztán egyszer körül csavartam a párkány sziklacsúcsán a kénzsineget s visszafelé térve a folyosón, leeresztettem hosszant a göngyölegben levő kénzsinórt. Visszajutottam egész odáig, a hol a lámpásomat hátrahagytam, a méhdöngés hasadékáig. A kénzsinegben még tartott, még tovább mentem vele valami száz lépésnyire. De még itt sem tartottam tanácsosnak csak úgy egyszerüen meggyujtani a végét, hanem keresztül húztam azt egy tűzakna-robbantó gyutacson, mely mint az óramű, határozott időre igazítható, hogy mikor süljön el?
Mert a második feladat az volt, hogy a magam hajszálainak épségben maradásáról gondoskodjam.
A kitörendő robbanás oly hatalmas lesz, hogy a tíz négyszög mértföldnyi kerületben mindent megmozdít. A földalatti üregek boltozataiból iszonyú sziklák fognak leszakadni, mik az alantlevőket eltemetik.
Nekem tehát az élelmi szeremmel együtt az egyedüli biztos helyre kell áthurczolkodnom a várakozás ideje alatt.
Ez az egyedüli biztos hely: a kristály-barlang.
Ez köröskörül kristály. Jegeczült kovarcz. Egy tökéletes gömb.
Ezt be nem töri semmi földindulás. Ez, ha a földet valami világromlás szétzúzná, még akkor is megmaradna s folytatná az útját magára, a nap körül, mint egy önálló planéta.
Ide kell tehát nagy sietve vissza menekülnöm.
Bábi már keresett. Utánam jött a sziklaszorosba. Sírt, nyihogott, valamit érzett előre. Magamon is borzadály futott át, ha rágondoltam, hogy minő vakmerő műtétet indítottam meg most. Merényletet az alvó geodæmon ellen.
A föld alatt az ember maga is átördögül.
A FELTÁMADÁS CSODÁJA.
Ha egy méternyi kénzsinegnek a végigégésre egy negyedóra kell, úgy nekem ötven órai időm volt a czetbarlangból a kristály-barlangba átköltözésre, ez alatt át kellett szállitanom oda a velem hozott eszközöket, s több időre való élelmi szert, vizet, és világításhoz való zsiradékot s az ambra-czetnek haszonravaló alkatrészeit.
Vizet különösen abból a czélból kellett nagyobb mennyiségben magammal vinnem, hogy legyen elég készletem a kristály szétrepesztéséhez.
Harmincz óra alatt készen voltam az átköltözéssel. Ez idő alatt nem gondoltam álomra.
A kristály-barlangban ugyan addig erről nem is lehetett szó, míg elébb ágyat nem vetettem benne. Annak minden foltja hegyes prizmákkal van fedve: ezeken aludni csak anachoretának való. A cachelot bőrét terítém le derekaljnak: olyan puha, mint a bársony, vánkosnak pedig igen jók voltak a léggel telefújt vékony belei.
Tehát a menyegzői nyoszolya is készen volt már. Nem hiszem, hogy a chinai császárnak külömb legyen. Az enyimnek az oszlopzatát ezer tael értékű kristály-prizmák alkották, s hálószobámat egyetlen félmázsányi ambradarab illatozta be, a minőért a singaporei maharadzsa Huxley czethalász kapitánynak ötszáz lak-rupiát fizettetett ki valaha.
Még húsz órai időm maradt.
Ez az idő sem volt átaludni való. A feszült várakozás a végzetes kitörésre minden álmot elűzött szemeimről. Még a vadállatot is ébren tartá előérzetes ösztöne. Szüntelen járt-kelt egyik helyről a másikra. Szűk buvóhelyeket keresett, s egygyel sem volt megelégedve. Nyugtalan, szakgatott ordításokat hallatott s mindannyiszor visszajött hozzám, mintha védelmet keresne nálam.
De ha tudtam volna, sem akartam volna most az időt alvással vesztegetni. Drágábbak ezek az órák. Nem az életből a tetszhalálba, hanem a tetszhalálból az életbe átkelésre vannak ezek adva.
Fogjunk hozzá vakmerő munkánkhoz!
Első kisérletem az volt, hogy a nagy üvegprizma lapjait, melyben a leányalak be volt zárva, egy másik szabadon fekvő kristálydarabbal el kezdtem dörzsölni, hogy villanyosságba hozzam.
Ez sikerült. A prizma átvillanyosult a dörzsöléstől. Világítani kezdett, csúcshegyéből villanyszikrák pattogtak elő. Hanem aztán a kisérlet másik része egészen haszontalanná tette eddigi működésemet. A villanyozott prizmának hideg vízzel leöntése legkisebb hatással sem volt a kristályra. Egy repedés sem támadt rajta.
Másként kellett hozzá fognom.
Foganatosítottam én már elégszer azt a feladatot, hogyan kell egy elcsorbult üvegből pusztán tűz által a csorbarészt simára leválasztani?
Előhoztam egyet azokból a szívós idegekből, a mik a cachelot agyától a farkáig végig nyulnak, azt két felé vágtam, egyikkel szorosan körülkötöttem azt a kristályoszlopot, mely a leányt zárta körül; másikkal azt, melyben a férfi rejlett: egészen a talajnál, az alakok lábain alul.
Akkor halzsírral körülöntöttem a két prizmát, betömve a réseket a velem hozott éghetlen asbest-csomagokkal.
Azzal meggyújtottam a halzsirt.
Kezem tapintásával ügyeltem rá, hogy a hőség, mely az égő halzsírtól támad, nem terjed-e tulságosan a prizma felső részeire. A míg azt a kezem elállhatta, addig az a bennlakókra nézve sem lehetett veszélyes. A kristály rossz melegvezető. Míg az alsó része izzó, a felső hideg marad.
Mikor aztán a halzsir egészen ellángolt, akkor hirtelen oda öntöttem a vizet a prizma alsó áthevitett részére.
És arra hangzott, mint a czitera-pengés, a kristály össze-vissza repedezése mind a két kristály-oszlopnál. Sajátságos zenéjük van ezeknek az ősvilági halottaknak, a hogy koporsójukat hangolják!
Mikor aztán egy pokrócz-darabbal siettem letörülni a füstöt az egyik prizmáról, mely azt körül befeketítette, örültem is, nem is, a kivívott eredménynek.
Az eddig tiszta átlátszó jegecz most egészen átlátszatlan lett. Olyan volt, mint a kősó a só-kristályhoz képest: apróra össze-vissza volt pattogva, s ez új törés ragyogott mint a fekete opál, mint a köszörült halyotis csigahéj, mintha az egész tömeg egy darabokra tört szivárvány volna; hanem a benne rejlő alakot most már egészen eltakarta előlem.
Én tehát a műtétemmel csak azt nyertem, hogy a gyönyörű bálványt, kit eddig legalább szemeimmel birtam, most már egészen elvesztettem. Többé nem is láthatom már.
Hasonlóul járt a másik prizma is. A tűzvilágnál ezernyi ezer kék, zöld, rózsaszín és viola sugár ragyogott át belőle; de emberarcz nem látszott ki többé.
Én aztán megkisértém rést nyitni vésővel, kalapácscsal az összepattogzott prizmán. (Természetesen az öregnél kezdtem.) Hasztalan kisérlet volt az. A prizma azért egy darab maradt, egyetlen felbonthatlan tömeg. Szétrepedezett alkatrészei úgy összefüggenek, hogy azokat emberi hatalom szét nem választhatja.
De hát nem vagyok-e én szövetkezve emberen tuli hatalmakkal is?
Mennyi idő van még hátra az ötven órából?
Csak az utolsó óra.
Leültem a kristálykoporsó lábához, s chronometeremet kezembe véve, számláltam a perczeket.
A kénzsinegből csak az utolsó négy méternyi van hátra.
Annak már csak a fele számít. Mert a mint a tűz a sziklafokig terjed a zsinegen, melyhez az kötve van, ott már az égő fonalat elszakítja a lefüggő töltény súlya.
Tehát az utolsó arasznyi járja már csak.
Mikor annak vége, akkor a robbanó töltény aláhull a mélységbe s a legelső sziklafokon, melyhez hozzá ütődik, szétdurran, s azzal azt az egész üreget, mely naphthagázzal van megtöltve, fellobbantja. A gyulladás kitör a jég alá, mely mérföldnyire alá van aknázva kőolajjal. Millió és millió hektoliterei a petroleumnak robbannak szét nehány percz lefolyása alatt. És én itt várom azt a rettengő ég-, föld-, hegy-, víz-, jégösszeszakadást nyugodt lélekkel.
Nem! Nem nyugodt lélekkel. Mentől közelebb jött a válságos óranegyed, szivem annál nyugtalanabbul dobogott. Fejem fölé nehezült az a gondolat, hogy én most vakmerő kézzel felzavarok egy világot, melyet a teremtő az örökalvók számára rendezett el!
Reszketés fogott el. Nyugtalan állati ösztön vett rajtam erőt. Az utolsó óranegyedben szerettem volna megakadályozni, a mit elkezdettem: odafutni, eloltani a kanóczot, visszavenni a mélység fölött függő röppentyűt. De már késő volt.
Ekkor aztán a halálos rettegés egyesült bennem azzal az örjöngő vágygyal, mely vakmerő tettemre lázított; odarohantam ahhoz a prizmához, melybe az a csábító nő-alak volt bezárva, azt átöleltem két karommal: «ha összeomlik fölöttem a világ, a te koporsód zúzzon engem agyon!»
… Ettől fogva örökkévalóságnak tetszettek előttem a perczek. A vadállat is meglapult lábamnál s még nyöszörögni sem mert.
Hallgatóztam, lélekzetem is visszafojtva. Talán nem sült el a töltény? Talán kialudt a hozzávezető kénzsineg? Talán meg sem gyújtotta azt a gyutacs?
Egyszerre aztán megrendült alattam az egész kristálybarlang!
A rázkódás hamarább ideért, mint a kitörés hangja.
Oly rázkódás volt ez, a minőt leirni lehetetlen. Apró és sűrű, de folytonosan növekedő erőszakos zökkentések, melyek érzékeimet káprázatba hozták.
És annak a rázkódásnak is volt hangja. Csendes, kisértetes, kimagyarázhatlan hang; hasonló azon ritkán hallott zengéshez, mit az észak-fény hallat, vagy a mit a Memnon szobrok kisugárzanak; a mit a földindulást megelőző szél mint fütyülés kisér, vagy nagy madárszárnyak suhogása. A döngő kristályok életrekelő hangja az: külön tán nem is hallható, mint a mozgó falevél zizegése, de együtt egyetemesen: felzendülő hang, mint mikor egy egész erdő falevele zúg.
Nemsoká tartott az: nehány másodpercz mulva elnyomták azt az irtóztató csattanások és dörgések a föld felett és a föld alatt.
Most van az, hogy felrobbant az egész gáztömeg a nagy kőszénüregben s a kráter torkán kilövellő lángoszlop vitássá teszi az északfénynek a mennyországot s egyszerre leolvasztja a hegyről az örök jeget, hogy a leomló zuhatagok egy új özönvíz rétegével temetik be a völgyeket, még egyszer összekeverve egymással a már többször is eltemetett őslények csontjait.
Most a kapott taszítástól végig rendül az egész szárazföld. A czethal barlangja a boltozatáig telik meg egy percz alatt tengervízzel. A jégtorlaszok összetörnek, s a szárazföld elválik a jég-continenstől.
Most a petroleum-forrás felgyújtja az egymásra épült jégtorlaszok üregeiben rejlő naphtát, mely nem fagy meg együtt a vízzel. Nem egyszerre gyullad meg az: mérföldről mérföldre terjed odább. A jégpaloták, a jégvárromok, zegzugos tornyaikkal, előrefüggő félboltozataikkal, a tündérek Alhambrái, mennydörögve omlanak egymásra, s a fölöttük összecsapó hullám lángokkal boritja be tornyaikat, miket ki nem olt sem víz, sem jég. S a lezuhanó jéghegyeket odacsapkodja a felháborított tenger a szárazföld előfokaihoz, sziklapartjaihoz. A gázvolkán üvölt, a föld üregei bömbölnek, a tenger harsog, a jég mennydörög, a bazaltok ropognak. A tűz és jég közé szorult fókák, czethalak halálos rémülettől ordítanak, s ez itéletnapi karzenének rettenetes accordjait sírbolti rémzengéssel kiséri az engemet rejtő kristály-pinczegömb, ezernyi ezer csengő orgonasípjával, a kristály tömeg hangot ád a rázkodásban, mint a hegedűvonóval megvont üveglap, s a szabadonlevő kristályok tánczra kerekednek benne, szabályos mértani alakzatokba csoportosulva.
S egy erős hang néha képes szét is törni az üveget, kivált ha az hirtelen van kihütve.
Egyszerre csak e szörnyű rázkodástól szétomlott a karjaimmal átölelve tartott kristályprizma, millió darabra hullott, szikraesőként rugva szét csengő morzsáit. S karjaim között maradt az ősvilági lény. Épen, sértetlenül, a hogy æonok előtt a kristály magába zárta.
Ez a pillanat elfeledteté velem az egész itéletnapi zajt, mely körülem zengett és ropogott: nem érzettem mást, mint azt a villanyütést, mely minden idegemet átjárta, midőn ez alak karjaimba hullott.
Nem volt halott. Tagjai még hajlottak.
Mit éreztem? Egy leányt a karjaim között, ki két év óta nem láttam női arczot. Egy alvó leányt, ki a világtörténet kezdete előtt hunyta le álomra szemeit.
Talán ez ősférfi itt e másik prizmában maga az őspatriarcha, «Lámekh,» s ez a hajadon nem más, mint a szép «Czilla» leánya: «Naháma».
Elneveztem őket Lámekhnak és Nahámának.
Nem halott, nem hulla, nem mumia volt az karjaim között: egy «elrejtőzött» szűz. «Az elrejtőzés» mysteriuma az ősmagyarok előtt is ismeretes volt. Vallásukban volt az. Fiatal szűzek átmentek a halálba, s visszatértek a túlvilágról s nyilvánításokat hoztak onnan magukkal.
Nem halt meg a leány, csak alszik.
Odavittem őt az elkészített fekhelyre.
Birtokában voltam a legősrégibb halálélesztő szernek. Ez az ambra.
Már a chaldæiak ismerték ezt, mint élethosszító szert, s a máguszok halálból feltámasztó csodatételei ennek a segélyével mentek végbe. Jugurtha meghalt leányát egy évvel halála után ambrával hozták ismét életre. Baruch Hageb öcscsét, Szeimet, trónját féltve tőle, élve záratá el koporsóba, de máguszai csak elaltatták azt s Baruch Hageb halála után előhozták, ambrával föléleszték s úgy ültették trónra. Szolejmán császárt az ulémák Szigetvár ostromakor ambrával költötték fel halálából, hogy a csüggeteg hadseregnek még egyszer élve mutassa meg magát. Cleopatra örök fiatalságát az ambrának köszönheté. Az ambra minden életerőt felfokoz. Ifjuvá tesz és boldoggá. Richelieu késő vénségeig ambra-pastilleokat rágott. Az ambra mindent feltámaszt, a mi csak elrejtőzött, de még feloszlásba nem ment.
Hanem az ambra életfeltámasztása «uraknak való». Egy egész emberi test bedörzsöléséhez kell négy uncia ambraolaj, s az száz uncia ambrából izzasztható ki.
Nekem volt benne módom. Nyolczszáz uncia ambrát találtam a physeter gyomrában s ez még nyers volt. Izzasztás nélkül, puszta nyomással ki lehetett belőle sajtolni az ambra-olajat, mely az igazi ambrából egy gombostűszúrásra szokott megjelenni.
Valami leirhatatlan édes balzsamillat az, a mit az ambraolaj terjeszt; mely az idegeket kéjesen csiklandozza, hogy az ember megittasul a lélekzetén keresztül. Valóban mámorosnak kellett lennem, midőn elkezdtem énekelni. A XLVI. zsoltár zsolozsmája jött ajkaimra: