Arra ugyan szépen várhatok, mert a dutweileri kőszénhegy már másfélszázad óta ég s még mindig laknak rajta, sőt az áthevített földben, mely alatt tüz van, a leggyönyörübb délvirágok és tropicus gyümölcsök kertészetét űzik. Ez tehát engem nem aggaszt. Ezen majd az unokáim sopánkodjanak.
A kőszén-égésnek azonban még egy más következménye is van. Az, hogy libegő országrészünk előre halad. Az égő partok utat törnek a jégtenger között s az hátrálni kénytelen előlük.
Valószinüleg a tengernek is van áramlata, mely viszi az úszó földet; de az meg bizonyos, hogy miután a sziget volcánfelőli részén a hőség megritkítja a levegőt, a másik oldalról nyomuló sűrűbb lég előre taszítja folytonosan a földet, melynek hegyei ezuttal olyan szolgálatot tesznek neki, mint a vitorlák.
Ez volt tehát az átváltozott ég. Rám nézve egészen új tünemény.
De mi történt a földdel? Micsoda átalakítást vitt azzal végbe a kataklizma, melyet a kőolajrobbanás okozott?
Mikor Amerikában a pennsylvaniai hirhedett olajvölgyben egy új petroleumkutat megnyitnak, akkor elébb a környékben minden tüzet kioltanak; mert az ártézi kút csövén elébb az illó gáz tódul ki, s ez rögtön szétterjed. Egyszer az Oil Spring mellett ásott egy ilyen petroleumkút megnyításakor ott felejtették a tüzet egy kovácsműhelyben, mely kétszáz méternyi távolban állt a kúttól; s ettől a kirohanó gáz meggyulladt, és egy angol mértföldnyi kerületben köröskörül egy pillanat alatt leperzselt mindent, a mi éghető; kétszáz ember égett korommá egy percz lefolyása alatt. S nem maradt fű, fa, élő állat azon a területen.
Pedig a petroleumkút csak egy húsz centiméter átmérőjű csövön át lövelli fel azt a robbanó gázt.
Az én általam meggyujtott volkán pedig egy kráteren keresztül okádja fel azt.
Az első robbanás hatása az volt, hogy a hegytetőkről minden jég eltünt, s a völgyekben most tavak feküdtek.
Mikor utoljára láttam, fehérek voltak a hegyormok, most feketék. Az északi táj úgy tünt fel, mintha lávapatakok kigyóznának rajta végig, s tűzzuhatagok hullanának alá a sziklákról. Az csak viz volt, melyet az ismételve kitörő gáz a fedett sziklahasadékok közt megmaradt jégből leolvaszt; az ég tüzfényétől ragyogó patak.
A lemeztelenített hegyormokról kopáran meredeztek fel a plutói alkotás sziklái. Rá ismertem az én bazaltjaimra is. Még húsz méternyi magasan meredtek túl a hegyháton, lépcsőzetesen letöredezve.
E rögtöni olvadás magyarázza meg azt a hegyárt is, mely a jégbarlangból alászakadt. Nem jégbarlang az már.
Hogy ezen a földön élő állat nem maradt, az bizonyos.
Azokat a medvéket, a miket a szabadban talált, az iszonyú gázrobbanás korommá is égeté, azokat pedig, a mik téli álmukat aludni hó és jég alá ásták be magukat, a légnyomás megfojtotta.
Mi négyen vagyunk a lakói ennek az egész földdarabnak.
Hogy a volkánkitörés által a jégparttól el lettünk szakítva, azt most már bizonyosnak kellett tartanom.
De mi lett ez esetben a Tegethoffal? Ez most rám nézve a legfontosabb kérdés.
A tájék déli része sűrű szürke ködtömegbe van burkolva. E ködvilágnak kell most neki mennem, hogy a Tegethoffot keressem. Vajjon rá találok-e még? Hiszen húsz órai útat tettem onnan idáig. S ha elhagyom a Zichy hegyet, melynek üregében van hajlékom, élelmem és Nahámám, visszatalálok-e ide ismét?
Töprengve ültem le egy sziklára s az alaktalan ködbe bámultam, mely a déli láthatárt elfedte előlem.
Bábi előre szaladt s valami sajátszerű, féltében üvöltő ordítást hallatott, melyre körül és messze semmi visszhang nem jött.
Egyszer erősebben kezdett fujni a szél dél felől. A volcán kitörése ezzel egyidejüleg fokozódott; az ég veressége általánosabb lett s a déli szürkés lilaszin köd foszladozni kezdett.
Mi ez? Álmot látok-e? Érzékeim hallucinatiója játszik-e velem, vagy az arcticus tengerek délibábjai ámítanak káprázataikkal?
A Tegethoff áll előttem!
Közel: alig egy órányi távolban mutatkozik szemem előtt az elhagyott gálya. Szemeim nyitva vannak, ébren vagyok, látom jól: a két kürtőt, az árboczokat, vitorla rúdjaikkal, kivehetem a kötélzetet, az ágyuk lőréseit. Olyan közel látszik hozzám, hogy a kiáltásnak át kellene hangzani tőlem oda.
Nehány percz mulva újra összeborult körüle a ködgomoly, mely a föld szinén hömpölygött s nem volt előttem a hajó többé.
De, ha én csalódhattam, Bábi nem csalódott. Rohanva jött vissza hozzám, s olyan tánczot vitt véghez körülöttem, mintha meg lenne bolondulva. Üvöltött örömében! Ő is látta a mi hajónkat. Semmi kétség.
Oda feküdt lábamhoz, mintha maga kérné, hogy üljek fel a hátára s a mint ez megtörtént, felszökött és elkezdett velem iramodni azon irányban, a merre a hajó árnyképe megjelent előttem.
Még mindig azt hittem, hogy a fata morgana csalképe volt az, a mi szememet kápráztatá. Hanem az vigasztalt, hogy bár milyen mélyen hatoltunk is be a ködgomolyba, a további gázvolcán fénye keresztül sugárolt rajta, s a visszatérésnek biztos irányt adott.
A TEGETHOFF.
A tér, melyen hű iramlóm (lónak nem nevezhetem, mert medve) végig futott velem, épen nem hasonlított ahhoz, melyen odáig jöttem. A jégmezők felporhanyultak, a felmeredő jégtáblák jégcsapokkal voltak körültámogatva; majd egy nyilt tó állta útunkat, melyen keresztül kellett usztatnunk, csizmáimnak nem nagy örömére; majd ismét nagy jégtorlaszokra kellett felkapaszkodnunk, mik hosszan vonultak el keresztben, bástyamódra, s miken idejövet nem jöttem keresztül.
Egyszer csak előttem állt a Tegethoff! A mint egy ilyen jégfensikra felkaptattunk.
Ott volt a szemem előtt; két puskalövésnyi távolban. Ugyanazon jégtorlat tetején, melyen utazói veszendőben odahagyták.
És minő zsivaj, minő élet volt rajta. Legboldogabb időkben sem hallott a Tegethoff ilyen lármát. Ezerei az albatrosoknak, jégmadaraknak, penguinoknak lepték el födélzetét, sorba ültek a vitorla rudjain, kergetőztek a párkányzatán, néztek ki az ablakain, himbálóztak a kötélzetén. Birtokukba vették az egész hajót.
De hogyan jöhetett a Tegethoff a szárazföldre?
Nem úgy volt. A szárazföld ment a Tegethoff alá.
A volkánkitörés s a nagy tömeg kőolajnak a jégalatti felrobbanása oly erőszakos lökést adott a jégalapon uszó szárazföld egy részének, hogy az mértföldeket hátrahaladva, alája furódott a vizfeletti jégmezők torlaszainak, azokat felvette a hátára s ugyanakkor megtörve az összeköttetést a jégcontinenssel, attól elvált: a tengeráramlat, s a szélirány kimozdítá helyéről s tovább vitte északfelé.
A jégtorlasz azonban, melyen a Tegethoff megfeneklett, azóta sokkal kisebb lett; olvadt. Egész oduk látszottak meg benne, a miket a viz vájt magának alatta, s a torlasz alól kifolyó viz megkerülve a bástyaidomú hosszú jégtorlatot, e közt és a szárazföld sziklahalmai közt egy tavat, vagy inkább tengeröböl formát képezett.
Ezen a tavon is hemzsegett mindenféle vizi madár.
Mikor újra visszakerültem a Tegethoff födélzetére, megcsókoltam azt, leborulva, mintha szülötte földemet találtam volna fel, s sorra öleltem árboczot és kéményt, mintha testvéreim volnának.
A madarakon kivül semmi más állat sem foglalta el hajónkat. A medvéket elüzte a földről a gázrobbanás, ha meg nem ölte. Csak a madarak telepedtek meg rajta. S az észak szárnyasai oly szelidek, hogy meg lehet őket fogni kézzel. Menedéknek nézték a nagy építményt, s fészkeltek a vitorláink között; a ponyvákban már dunnalud tojásokat találtam: vámoltam is belőlük kosárszámra. Ez is Isten ajándoka.
Itt az én Nahámám nagyon jól fogja találni magát. A kapitány szobáját készítettem el számára.
Azután egy kisebb szánt megterheltem azokkal a mindenféle bundaneműekkel, a miket az eltávozottak kénytelenek voltak hátrahagyni, a katakombában hagyott népem számára.
Nahámának még egyéb öltözetről is gondoskodtam.
A Tegethoffon, az igaz, hogy asszonynak való öltözet nem volt található; de hát a szükség ezermester.
Mirevaló az a sok mindenféle zászló a hajón? Tengerészek minden nemzet zászlóját magukkal hordják, hogy a szemközt jövőket üdvözölhessék vele. Mind jó lesz ez az én feleségemnek. A monarchia közös zászlójából, a hogy azt hajdan Gorove bemutatta a magyar országgyülésnek, olyan szép viganó lesz, a milyet csak valaha párizsi marchand des modes kigondolt: tetejébe tuniquenek a spanyol zászló, pompásan fog rá illeni, van azon tizenötféle szin, kis sas, nagy sas, griff, fekvő és álló oroszlán, csikok, sávok, koczkák, liliomok, gömbök és csillagok, annál szebb mustrát szoknyának asszony nem kivánhat; a britt zászlóból lesz gyönyörű kaczamajka hozzá, s a dán zászló már csak kész bashlik. Ennél drágább öltözete fogadom, hogy senkinek sem volt még! Hogy megörül majd mind ennek az én kis feleségem.
Mielőtt azonban ismét útra keltem volna, hogy menyasszonyomat hazahozzam: egyszerre csak elkezdett valaki hozzám beszélni.
Valaki? Ki beszélne itt?
Maga a Tegethoff. A hajó. S annak igen furcsa beszéde van.
Egy roppanás végig a hajó szálgerendáin. Pattogó hangok a vaspántok között, surló zörej a hajófenék vasoldalán, siró nyikorgások az eresztékekben. Ezeken beszélt hozzám a hajó.
S mit értettem én meg e beszédből?
Azt, hogy erre a hajóra a rajtalevőkkel együtt gonosz végzet vár. Az óriási jégtorlat, mely hátára emelte, alul ki van öblösítve már, s a jég, a mint a tengerből a szárazföldre tolatott, többé nem képez oly erős építményt, mint mikor még a vizen nyugszik. A Tegethoffra az a sors vár, hogy egyszer az alatta levő jégtorlasz beomlik, s akkor a mélybe leeső hajót a föléje zuhanó jégsziklák összezuzzák.
Ennek nem szabad megtörténni.
Gondoltam ki egy tervet.
A Tegethoff ez idő szerint oly állásban volt, hogy a hátulja magasra fel volt emelve, s az orra belefuródva egy összetömörült jégtorlaszba. A jég olvadóban volt.
Mernem kellett mindent, ha megakartam nyerni mindent.
Így számítottam. Ha én azt a jégtorlaszt onnan a hajó orra elől eltávolíthatnám, akkor a hajó fekvésénél fogva, önsúlya által az olvatag jégtetőről alácsusznék. Lehet, hogy e lecsuszás által még jobban megfeneklik a torlasz aljában s akkor a jégsziklák, a mik képtelen szeszélyes és minden egyensulyról való fogalmat kigunyoló alakokban meredeznek elő, bizonyosan eltemetik. Lehet, hogy útat tör magának egész addig a jégbástyáig, mely az említett szabad öböl martját képezi. Itt azután egy hatalmas salto mortale vár reá, a meredek jégfalról tíz méternyi magasból leszökni. Lehet, hogy ezen a kisérleten derékban ketté törik; de ha épkézláb lejut, akkor aztán a szabad öbölben minden veszélyen kivül van.
Ha már annyi vakmerőséget elmertem követni, hadd kisértsem meg ezt is.
Eszközöknek nem voltam hijával. A hajón voltak jégrobbantó torpedok, villanykészülékkel; ismerős voltam azoknak kezelésével, elhelyeztem azokat a jégtáblák üregei közé, kiszámítva a robbanás irányzatát s aztán a villanykészülékkel egyszerre felrobbantottam valamennyit.
A robbanást követő pillanatban elkezdett az egész Tegethoffon végig valami kisértetes zúgás, csikorgás hangzani, vegyülve a jég ropogásával. A hajó megindult a jéghegyről aláfelé. S a mint aztán egyszer megindult, azontúl feltartóztathatatlan volt a rohanása. Éles fenékgerincze harsogva tört útat a jég között, s félperczenkint növekedő gyorsasággal iramlott a nehéz hajótest a torlasz tetejéről alá, neki a keresztben álló jégsáncznak, mely egy kis városi utczasor tömörségében nyult végig előtte. Nem volt szüksége többé torpedora, hogy azt keresztül törje.
E veszedelmes pirutsade alatt Bábi ijedten futott fel az árboczra, s ott az árboczkasban rejté el magát. Nekem azonban minden érzékemet helyén kellett tartanom e válságos pillanatokban, akármi történik is alattam és körülöttem.
A kormánypáholyba siettem s a legelső gondom volt magamat a térdemnél fogva a kormánypadhoz hozzá kötözni.
Ha a hajó egy darabban leugrik a jégfalról a szabad öbölbe, orrával előre, bizonyosan lemegy az öböl fenekéig. Ez még sebaj. Az ágyú-lőrések, az ablakok, a födéllyukak be vannak zárva; el nem merülünk; a mi vizet fogunk, ott a szivattyú, majd kihuzzuk vele. A hajó megint felszinen lesz egy első percz mulva. Hanem az a baj támadhat, hogy az önsúly kölcsönözte roham által olyan irányt vesz fel, mely őt kiviszi az öbölből s eltávolítja a száraz földtől. Jó szerencse, hogy rajta vagyok, mert ha itt hagy a hajó, utána nem tudok menni.
Most azután, ha ezt a katasztrófát túlélem; ha a csontjaim össze nem zúzom, ha a vízbe nem fulladok, azon kell lennem, hogy a mint a hajó elkezdi a futását a szabad öbölben, azonnal megragadjam a kormánykereket s a keletfelé nyilt öbölben a hajónak nyugoti irányt adjak.
Most egy kábító zökkenés rendíté meg az egész hajót, mely után egész jégtornyok hullottak két oldalról a födélzetre; a másik perczben harsogva jött fel a hullám a hajó párkányain. Én kétfelül két óriási átlátszó zöld vízhegyet láttam felemelkedni tajtékzó tarajokkal, a mik a másik perczben zöld boltozattá egyesültek fölöttem: a Tegethoff a víz alá merült.
Mi a vízbe esett embernek a legelső ösztönszerű cselekvénye? Az, hogy a lábait kiszabadítja és uszik. Az én lábaim oda voltak kötve a hajóhoz s nem fogtam az uszáshoz, hanem elkezdtem a hajót kormányozni a víz alatt.
Számláltam a perczeket magamban; de a kormányrudat ki nem eresztettem a kezemből. Már százhuszig számláltam. Tovább a leggyakorlottabb buvár sem állja ki lélekzetvétel nélkül. Fulladoztam. Itt volna az ideje lábaimat eloldani és menekülni. A hajó olyan sokáig elmarad a víz alatt. Azért sem menekülök. Ha idefulladok is, de a Tegethoffot el nem hagyom. Mi egymáséi vagyunk. Együtt élünk vagy veszünk.
Csaknem elvesztém már az eszméletet, midőn a vízboltozat fölöttem elkezde világosodni s két percz mulva megláttam az eget fölöttem nem kékleni, hanem veresleni.
Nem volt magamra gondom. Át voltam ázva; nem is gondoltam rá. A Tegethoff sebesen haladt a ködben kelet felé. Meg kellett őt fordítanom; a ködön keresztül lobogó volkán segített a tájékozásban. Sietve kellett felhasználnom az időt, a míg a csuszam által kölcsönzött önmozderő tart a hajónál. Perczenkint lassúdott az; úgy, hogy mikor az új öböl keleti partjához eljutott a hajó, oly csendesen feküdt fel a zátonyra, mintha kapitány, gépész, kormányos intézte volna futását. Szerencsésen megfeneklettünk. A hajó nem dült féloldalt, tökéletesen befurta magát az új zsurmalékba (detritus). Én még fölösleges elővigyázatul a kis horgonyt is lebocsátottam s ekként biztosítottam a Tegethoffot minden eshetőség ellen. Ha ez a szárazföld csakugyan lengővé lett, akkor a hajót is magával viszi, az el nem maradhat tőle. S ha a szárazföld eltalálna sülyedni, az égő kőszén és petroleum a jéglapot kiolvasztaná alóla: akkor felmenekülünk a Tegethoffra.
A hajóban semmi lényeges kár nem történt, csupán az orrán levő czifrázatok szenvedtek egy kis haváriát.
Ekkor aztán lehívtam a Bábit is a búvhelyéről; ő örült legjobban a Tegethoff megszabadulásának s örömében mindjárt hidegfürdőt vett az új öbölben, ő szárazan maradt az árboczkasban; de nekem volt benne elég részem s csak most vettem észre, hogy az öltöny megszáradt rajtam a nagy fáradságos munkában.
EGY ÚJJÁ SZÜLETŐ FÖLD.
Legelső dolgom lett most a meleg öltönyöket elszállítani az én embereim számára a katakombához.
A hajó párkánya egyenlő magasságban állt a kikötő partjával, úgy, hogy gyaloghidat rögtönözhettem a kettő között egyenes kijárásul.
Ezen keresztül kivontattam a szánkót, melyet igen természetesen Bábinak kellett a katakombáig elvontatni; melyet most annyival közelebb találtunk, minthogy a kiszabadult hajó mintegy kétezer méternyire haladva, az öböl tulsó feléig hatolt, s ez által egyúttal ki lettek kerülve a közbeeső tavak is, a mik idejövet utunkban álltak, s a szánnalhaladást akadályozták volna.
Lámekhet és Nahamát még mindig a Kain sirboltjában találtam.
Épen jókor jöttem, hogy az öreget megakadályozzam egy gyászos szándékában, a mi ugyan magában igen dicséretes és istenes foglalkozás: áhítatosság fejében meg akarta gyujtani a serlegben levő gabonát égő hálaáldozatul az Úrnak. Az nekem szép meglepetés lett volna.
Nagy nehezen tudtam lebeszélni róla; felvilágosítva, hogy innen a füst ki nem mehet; már pedig az áldozat kedvező fogadtatását az föltételezi, ha a füst egyenesen felszáll az égre.
Annál nagyobb örömét találta a velem hozott medvebőr bundában. Azt a mint egyszer fölvette, többet soha le nem tette a nyakából.
Még jobban meg volt elégedve Nahámám a gyönyörű zászlókkal. Milyen művészek ebben az asszonyok; egy darab kelméből egy percz alatt öltönyt varázsolni: egy boglár segélyével, egy gombostűvel, egy zsinórral festői redőzetet teremteni az élő szobor körül. Az én Nahámámnak jó izlése is volt; a czifra kelmék közül az egyszerű csillagos amerikai lobogót választotta ki; jól illett arczához, karcsú termetéhez; olyan volt benne, mint Rebeka a kútnál. Mikor meg a kék-róka bundát rátettem a vállára, akkor hasonlított Van Dyck (vagy Rubens?) bundába takart istenasszonyához.
Igy ellátva aztán kivezettem őket a szabadba.
Azt hittem meg lesznek lepve az ég és a föld által, melyet látnak; azonban épen nem vettem észre náluk semmi bámulatot.
Valószínű, hogy azon rémnapokban, miknek iszonyatai elől ők a barlangba menekültek, épen ilyen képet mutatott az ég. A láthatárról felgomolygó sürű fellegek, a földön lomha köd. S eget és ködöt veresre fest a hegytetőkből kitörő tűz, melynek verőfénye magát az árnyékot is rózsaszínűvé varázsolja.
Hanem a Tegethoff annál nagyobb csodálat tárgya volt Lámekh előtt, mikor odáig eljutottunk. Reszketve támaszkodott karomra, mikor a fődélzetre vezettem, mely most is tele volt az éjszaksark minden madaraival. Ott ültek a vitorlákon, az ágyúkon, mintha az övék volna, s ők vigyáznának azokra.
Lamekh azt hitte, hogy ezek a madarak hozták ezt az egész csodát valahonnan az égből.
Mirevalók azok a vastag rézcsövek, mire valók azok a nagy vashengerek? Mire való ez az egész nagy épület a víz közepén? Ki gondolta ki ezt a fából épített barlangot, ezt a gerendából összerótt nagy katakombát? Ki cselekszi azt, hogy megkettőztesse az embert és egy sima fényes lapból kiki saját magát lássa másodalakban szemközt jönni?
Most már csakugyan azt hitte az öreg, hogy én vagyok a Nefitim, a ki ilyen repülő várban lakik.
Ott hagytam őt Nahamával s magam a szánnal és Bábival visszatértem a katakombához, örökségünket elszállítani a hajóra, a hol lakni fogunk. A Neptun-kelyhek közül egyet elhoztam ritkasággyűjteményünk számára, a gabonafélét azonban zsákokba töltöttem.
A hajón volt kézimalmunk, melyen könnyen meg lehetett a gabonafélét őrölni. Élelmi szerrel most már el voltunk látva egy ivadékra. A hajónkat meglepett madarak is szaporíták készletünket. Vitorlagöngyeink egész tojásraktárt képeztek s a szárnyasok oly mulyák, hogy mikor egyet kifogtam közülök pecsenyének, a többi még csak odább sem repült.
Az öregemmel – természetesen – mindjárt az első alkalommal egy kis confessionalis nehézségem támadt.
Az áldozat kérdése fölött merült fel közöttünk a dissidentia.
Ő, mint orthodox Kainista, azon a véleményen volt, hogy az égő áldozatot okvetlenül gabonaneművel kell végrehajtani; én pedig, mint neolog, abban találtam lelki nyugodalmat, ha azt inkább madárfélével, tehát élő állatokkal hajtjuk végre. Ez az öreg előtt schisma volt.
Pedig hát részemen volt az igazság; mert madárféléért csak fel kellett másznom a vitorlarúdra s kiválasztanom a legkövérebb vadludat; penguinnal meg épen tele volt a matrózcajute; míg a gabnafélével takarékosan kellett bánnunk, mert ebből az égből több manna nem hull s ezen a földön több kenyér nem terem.
Hanem az öreg nem engedett s ha azt nem akartam, hogy Naháma sírjon, teljesítenem kellett Lamekh kedvét.
Hanem gondoltam ki a számára valamit, a mi a scrupulusait eloszlassa. Az ötletet ő maga hozta kapóra az által, hogy legelső megáldozandó terményül az «Arais el Nil» magjait választá. Ezek, mint már megjegyzém, nagyon hasonlítanak a mákhoz, meg még valamihez máshoz, a mi megint a mákhoz hasonlít.
Ez a más valami a puskapor.
Az áldozat symbolistikus sikere, mint ezt Mózes I. könyvéből tudjuk, az, hogy az áldozat füstje egyenesen menjen fel az égbe.
Az itteni ködös páraterhes légben természetesen szerfölött akadályozva volt Lámekh áldozatának ilynemű sikere. A nelumbium mákmagjainak olajos füstje, a mint az izzó szénnel rakott serpenyőből kiszállt, szétterjedt a hajó fölött s az kétségbe ejté az ősapát.
– Megállj öreg, mondék neki, már most próbáljuk meg az én mákomat.
S ezzel egy jó csipetnyit abból az öreg ágyúba való lőporderczéből, a mi nagyon hasonlít az «Arais el Nil» magjához, a serpenyőbe vetettem. Annak aztán ugyan ment fel a füstje az égbe nagy robbanással.
Csak ekkor fogadott igazán kegyelmébe az öreg. Megvallotta, hogy nem vagyok neki többé Nephitin, se Eliud; hanem igazhivő, a kinek áldozatát szivesen fogadja az ég.
(Nephitinnek tartják a Mózes I. könyve III. részében említett «angyalok»-nak a fiait, kik azoknak halandó nők iránti szerelmükből származnak, s a Nephitinek ivadéka volt az «Eliud», a varázsló, csodatevő faj, s az Eliudoké az «Óriás», az emberevő, ki miatt az özönvizet a földre bocsátá az «Úr».)
E naptól fogva Lamekh minden nap áldozott egy csipetnyit abból a mákból, a minek a füstje oly gyorsan száll fel az égbe. És nem tudom, nem jobban tetszenék-e az Úrnak, ha mindenütt a világon, a hol puskapor van, így áldoznának vele, mint hogy arra használják, a mire?
Az első berendezkedés után az volt a feladatom, hogy tájékozást szerezzek magamnak a felől, hogy mi történt voltaképen ezzel a darab földdel?
Kiszemeltem magamnak a Zichyhegy északnyugoti egyik ormát observatoriumnak s oda fölszállítottam a hajón hagyott mérnöki eszközöket, dioptrát, távcsövet, sextanst, astrolabiumot, s elhelyezkedtem velük a szabadban, nem kellett félnem, hogy valaki ellopja.
A legelső széttekintés a magasból meggyőzött róla, hogy szárazföldem egy nagy úszó sziget, elszakítva a száraz föld nagyobb tömegétől, alakjára nézve hasonló Izland szigetéhez.
Északi részén emelkedik a működésben levő volkán s az hegyesen és menetelesen, mint egy sarkantyú furódik az előtte álló jégtengerbe, utat fúrva magának a nagy terjedelemben égő kőszénréteg által; a keleti és nyugoti oldalon mutatkozó fény, mely a sziget zegzugos körvonalait kitünteti, kétségtelenül a nagy tömeg petroleum, mely még sokáig fog égni a tenger szine fölött.
Hogy ez égő naphthatömeg miért nem veszi körül egészen a szigetet? ennek az oka az, hogy a sziget déli része a legszélesebb s az folytonosan érinti a jégcontinens partjait, mik közt a sziget orra utat tör; s mik közt a déli légáramlat s a tenger folyása északnak viszi a földtömeget.
E szerint délfelé, a hol a Zichy-előfok áll, lábánál a szabad öböllel, s abban a Tegethoffal, egészen ment marad az égő petroleumártól.
A két oldalról felgomolygó párázat folytonos felhősátort képez a sziget fölött, s azt az égő petroleumár s a lobogó naphthavolcán megvilágítja. Olyan fény van, mint viharjósló napalkonyaton.
S e tűzfénynél meglátszanak a két oldalt mellettünk elmaradó jéghegyek, mik közt földrészünk elhalad, északi irányt követve.
Távcsövem előtt feltünnek a Wiltsek-orom dolomitszirtjei, nagy messzeségben már. Mi elszakadtunk a Ferencz József földtől! És én hozom a magunk quotáját a felfedezett országrészből in natura! s még hozzá az egész tengerészetet is!
Egy egész kis világrészt szakítottam magamnak külön, melynek egészen sajátszerű égalji és földtani viszonyai vannak.
A napvilágot pótolja felette a köröskörül vereslő égbolt. A folytonosan támadó felhőtömeg elzárja tőle az éjszaksarki hideget, s az alatta égő kőszénréteg folytonosan egyenlő tropicus hőséget kölcsönöz neki. E hőség a kőszénréteg alatti homok és agyag-rétegen át nem hatolhat, hogy a jégalapot is elolvassza. De fölfelé terjed, s a felszinről már minden jeget leolvasztott. A völgyeket roppant nagy tavak fedik. Az izzó föld e tavakat nemsokára mocsárokká párologtatja s a szikkadó mocsárokban okvetlenül meg kell születni egy új állati és növényi életnek. A föld nem halott; az tele van növény és állatfajok csíráival, embrioival. Ha víz és meleg járul hozzá, teremtő erejét visszanyeri. A folytonos nedvbőség, és folytonos meleg űzni fogja a tenyészetet. Egész darab szigetföldünk egy nagyszerű «hollandi melegház», melyben nincs évszakkülönbség; még szél sincs, mert a vizen lengő föld a széllel együtt halad, s az éjszaksarkhoz mentől közelebb haladunk, annál nagyobbnak kell lenni a szélcsendnek, a légmérsék örök egyformasága mellett.
E növekedő nedves melegségben újon születő növényzet fogja ellepni elébb magát a mocsarat, azután a mocsárpartokat, a tófenékből feljönnek azok a csodanövények, miknek hímvirága száráról leszakítja magát s aztán elindul «önakarattal» a nővirágot felkeresni s ha rátalált, együtt leszáll vele ismét a tófenékre. Az árokpartokat felveri az ananász, mely a maga hazájában irthatlan gaz, mint másutt a bógáncs. A hegyoldalakat befutja a rotang.
S a hogy a növényt előteremti az újra átmelegült föld, majd előhozza a maga állatjait is. Minőket? Hasonlókat a kiveszett fajokhoz? vagy új fajokat, a mik a most meglevőktől elütnek? mint az ausztráliai fajok az európaiaktól.
Talán még embert is! Minőt? Régi, kiveszett fajt? azteket? mesebeli óriást? vagy torzalakot? Kakerlakot? niám-niámot? – vagy talán új fajt állít elő? Előhozza a troglodytokat: a homorodalmási barlang hagyományos regéiben emlegetett apró embereket, két arasznyi törpéket? Talán a mi örököseinket?
AZ ÚJ TEREMTÉS MŰVE.
Hogy a földnek e teremtő működése nem fog az egész szigetre kiterjedni, azt előre sejthetém; az csupán a sziget azon részére fog szorítkozni, mely a naptha-volkán közvetlen közelében esik, s mely az égő kőszénréteg felett fekszik s annak egész melegét felveszi.
Ezt a helyet még most nem lehetett megközelítenem. A lapályok járhatlanok voltak. A hegyekről már leolvadt minden jég és hó s az oly iszaptengert támasztott a völgyekben, melyen sem átgázolni, sem csónakázni nem lehetett.
A sár maga tele volt az őskorban elhalt, addig jég alá temetett növényzet törmelékeivel, a félbenszakadt rohadás alkatrészeivel.
Igazi «tohu wabohu».
Megkisérlém két szál deszkával előrehatolni, miket talpaim alá kötöztem. Ez nagyon fáradságos utazás volt. Várnom kellett kedvezőbb időre.
Az alatt volt más kedves foglalkozásom. Nahámámat tanítottam az én nyelvemre, s az öregtől tanultam én az övét. Mikor aztán annyira hatoltunk, hogy egymást megtudtuk érteni, akkor én elmondám ő nekik, hogy minő világ van még rajtunk kívül? Mi él, halad, történik ebben a világban? s hogy egykor e hajó oltalmában s Isten segedelmével mi is elfogunk még jutni e világba. Az öreg okos ember volt, azt mondta rá: «nem lehetetlen» s megigérte nekem, hogy ha haza kerülünk Magyarországba, előadást fog tartani a magyar tudományos akadémiában az ősvilági történelemből, az emberek özönvíz előtti harczairól a nephitinekkel, eliudokkal és óriásokkal.
Az öreg, a mint egy kis ámbraszeszszel felfrissíté életműszereit, bámulatos emlékező tehetséget fejtett ki.
Elmondta, hogy ez a darab föld volt itt a «Nod» s elsorolta a növényeket, a mikkel az ő idejében annak hegyei völgyei fedve voltak.
A mezőkön termett a «Chitta,» a tavasz-búza, és a «cussemet» a tönköly, s a kétféle kedvencz hagyma, a «B’Zalim» és «Chaszir»; a felfutó «phol» valami babfajt termett, az édes és illatos hagymájú «Shumim», a hatsoros kalászú «S’óra.» A fákra felfolyó «gephen» hozta az édes fürtöket, miknek nedve oly mámorító, s a televény mocsárfenék, mikor kiszáradt, terítve lett a dinnyés «dudaim» indáival; gyümölcsöt adott a «Shikmim» és a «Shaked,» az egyik fügét, a másik mandulát; virággal illatozott a «kimosh» és a «chabatzelet,» az nárczis, ez liliom; s a kedvencz parperot zöldségét szolgáltatták a «challamut» kövér levelei, míg a «dochan» szárából édes mézet facsartak; (talán ez volt a czukornád;) a Noé bárkájáról emlékezetes «Gófer»-fa pedig volt az örökviruló cziprus, mely a hegyoldalakat fedte.
Az öreg Lámekh még emlékezett az egyes völgyekre s addig erőltette emlékezetét, míg megismertetett velem egy őskori ösvényt a hegyháton keresztül, melyen a volcánhegylábig el lehetett hatolni.
Feltettem magamban, hogy ezen az úton megkisértem a volcáni táj megközelítését. Búcsut vettem kedveseimtől. Tarisznyámba raktam a szükséges élelmi szereket s Bábit társul vive magammal, elindultam az öreg által jelzett úton.
Fáradságos út volt az; de nem legyőzhetetlen. Sziklákon, hegyszakadékokon keresztül. Minden órában pihenőt kellett tartanom.
Nyolcz órai kitartó küzdelem után, melyben Bábi nagy segítségemre volt, eljutottam a naphthavolcán közelébe.
A volcán végső előfokát képezte a hegygerincznek, s innen rajta egy üstalakú völgy mélyedett alá, melynek fenekét egy tó foglalta el; nem a tengerszemek smaragd tükre, nem a kék eget visszatükröző mosolygó vízlap. Ez vérveres az ég viszfényétől, és nem csak attól.
Mikor e tóhoz elkezdtem leszállni, érezhetően észlelhetém a növekedő meleget, mely a völgyben uralkodott. E völgyet, e tavat fütik alulról!
A sár, a melyben jártam, a völgybe leérve, melegített!
Még aludt, még üres volt az egész völgy. Se állat, se növény benne. Valjon az állat születik e meg elébb, vagy a növény? ez a tudósok nagy fejtörése!
Ha én nehezen türtem ez üvegházi meleget, Bábinak, a ki ehhez nincs szokva, kétszeresen terhes volt azt elviselni. Előre szaladt, hogy mentül hamarább megfürödhessék a tóban. De alig lubiczkolta ki magát, már ki is jött onnan. Az a tó is meleg volt.
Én azonban nagy bámulatomra a már egyszer kékre festett medvém helyett, most egyszerre egy veres medvét látok a vízből kijönni. Azt a veres színt ugyan Bábi egy percz alatt lerázkódta magáról; tehát az nem volt festőanyag.
Magam is lementem a tóhoz és poharamat telemertem belőle. A víz czinóberveres volt. Nagyító lencsém kideríté a veresség okát. Ázalagok tömege volt az, minden alakzataiban a szörnycsodáknak, mik a górcső előtt egy csepp vízben egy népet mutatnak, mely egymással harczol, egymást falja és üldözi. Százféle alakú csodái a láthatatlan világnak, kigyók, orsók, kerekek, villák, golyók, kösöntyük, fésük, sülök, kakastarajak, macskakörmök, hengerek, csillagok, napok, félholdak, hattyúnyakak, elefántormányok, palaczkok, bajuszos gyöngyök, postakürtök, harangok, zeg-zugok, kötélcsomók, 8-asok, kacskaringós sújtások, csiptetők, egyszarvuk, koronák, kétkerekűek, püspöki botok, napernyők, jáczintok, czápák halász hálókkal, és forgó karokkal: és mind ez egy pohár vízben s együtt oly tömegben, hogy egy egész tó vize vérré váltnak látszik tőlük.
Tehát az állat született elébb, mint a növény.
Itt egy szikla alatt felütöttem tanyámat s lefeküdtem. Bábi azonban felment a hegytetőre aludni: neki itt nagyon meleg volt.
Mire felébredtem, azt láttam, hogy a természet csodát csinált a kedvemért. A tó felszine nem veres már, hanem zöld.
Azon hat óra alatt, a míg aludtam, benőtte a felszinét a békalencse. (Lemna.)
Ez hát a növényeknek az őse: az első szülött.
És a mint a zöld burokkal lepett vízben megmerítém poharamat, úgy találtam, hogy a víz már sokkal kevésbbé vörös, az ázalagok megfogytak, a felmerített víz közepett pedig egy hosszú fonálalakú veres férgecske uszik: egy naida. (Nais proboscidea.)
Ez a legelső pusztaszemmel látható állat, mely az első növényt, a vízi lencsét követi.
A naida felemészti az ázalagot, nyolcz óra mulva már ezektől hemzseg a víz s most még veresebbnek látszik, mintha az egész víztömeg átakarna alakulni egy nyüzsgő féreg-tömeggé.
A naida alakulása jelszó a mindennemű férgeknek és puhányoknak a megalakulásra. Apró szörnyetegek, gömb és kigyó alakban, nyúlós testtel, eviczkelők és lomhák, fejnélküli, szemnélküli csodák, mik láb nélkül usznak, kerékmódra forognak, megfoghatatlanok, mint a rezge, megszámlálhatatlanok, mint a porszem, lepik el a tó iszapját, felszínét; s ugyanakkor a tó-part mentében felüti a vízből hegyes tőreit a nád. Egy sokkal magasabb növény, a hinár hozzá szegődik a békalencséhez; a sziklák hosszú zöld szakállat kezdenek ereszteni a vízben: az mind élő növény.
Ujabb huszonnégy óra multával a nádgyökereken megjelenik a minden habarczok és vízbenjáró férgek ura, a polyp. A férgek fátumának lehet azt nevezni.
Ez a csudálatos, megmagyarázhatlan lény, melynek lételét csak a mult században fedezték föl; pedig ott van minden vízben, a hol férgek laknak. Nincs se feje, se szeme, se szíve, se gyomra, mégis mindent megtámad, megemészt, elfoglal, bekeblez, átalakít.
Mikor az alkotó iszapból előjön, önmagától, alig hosszabb egy emberi ujj első ízénél. Alakja hasonlít egy keztyűujjhoz. Kinyúlik végtelenül. A nyitott részén tapogató csápok vannak, mikhez minden féreg hozzá ragad, s azt a polyp bekeblezi rögtön. És belseje nem gyomor. Ki lehet fordítani, mint a keztyűt, s akkor a külső bőre lesz a belseje: azzal emészt; ha elvágják hosszában két felé, a széthasított darabokból két külön állat göngyölődik össze s külön él. Ha keresztben vágják ketté, az első része hátul bezáródik, a hátulsó részén új csápok nőnek s két állat lesz belőle. Ha egy polyp elnyeli a másikat, a mi olyankor történik meg, mikor ketten fognak meg egyszerre egy hosszú férget, s addig nyelik, a míg összeérnek s a hatalmasabb a féreggel együtt benyeli az osztályos rokont is, akkor az elnyelt keresztül furja magát az elnyelő oldalán s összenő vele, és lesz akkor egy állat, két szájjal. Csinálnak coalitiót. Mentől többet eszik, annál gyorsabban nő. Karvastagságú lesz, megtámad nagy halakat, s azokat is elnyeli s a mint a hal szétfeszíti végtelenül nyulékony zacskóját, a polyp átlátszó testén át úgy tünik fel, mintha csak a hal volna ott maga, behúzva vékony hólyaggal; hanem ez a vékony hólyag őt megöli, nedveit kiszívja s csak csontjait, bőrét veti ki magából.
A polypnak nincsen neme: sem hím, sem nöstény, önmaga teremti magát. Ifja-fia oldalaiból nő elő; s a hány, annyi szájjal eszik s valamennyi száj a közös testet segíti táplálni.
Egész naphosszant el tudtam nézni e féregírtó szörnyetegek működését a tópartról, mint emészték fel a naisok miriadjait, s míg ők maguk a felemésztett férgek színétől piros színt kaptak, a víz egyre világosabb lett s nehéz tószagát veszteni kezdé.
Most már a nelumbium és nunufár széles levelei is kezdtek megjelenni a víz színén.
Bábi ez alatt folyvást lejárt a tóba fürdeni.
Egyszer rohanva jön vissza hozzám s veszett ugrálást, bukfenczezést kezd el, előttem veri magát a földhöz és a mellett nem tud hangot adni.
Jókor észrevettem a baját. A feje egészen be volt vonva valami fényes hártyával, a mi feszesen oda volt tapadva hozzá. Az nem volt más, mint egy óriási nagy polyp, mely a vízben lubiczkoló medvének hirtelen ráhúzta a zsákját a fejére. S ez a nyomorú féreg képes lett volna ezt az óriási állatot megölni, mely nem tudta, hogy mi baja, ki bántja? a lélekzetvétele egyszerre el volt fojtva. A polyp zsákjának a szája össze volt szorulva a nyakán.
Én hirtelen ketté hasítottam a polypot késemmel, kiszabadítván veszedelmes zsákjából szegény medvém fejét. A kétfelé hasított szörny egyszerre összecsapta a két szélét s megint egy egész lett, s hogy megmutassa hatalmát, most már az én mezítelen lábamra húzta fel magát, mint harisnya, kiállhatatlan feszítő nyomást gyakorolva bőrömre. Ekkor aztán elhasítottam négyfelé, s lett belőle négy állat, mik ösztönszerűleg igyekeztek vissza a vízbe, piócza arasz-ugrásokkal.
Ez idő alatt a vízen kívül is kezdett a föld teremtő ereje működni.
A mi a hegyekről aláhordott törmelékből legfelyül maradt, az a korhadt fa és növényi pudva. Legelőször is e tömeg kezdett megelevenülni. Csodaalakú gombák üték fel fejeiket egyszerre; szömörcsögök és pöfetegek, akós hordó nagyságúak, ágbogas, korallalakú gombák, miknek jó illata ehető husát kinálja. De a mellett bűzös penészfajok, egyenesek mint a pálcza, üvegszárral s rezgő veres kalappal; azután favastagságú páfránok, miknek gyors növekedése szemmel látható volt s mik kikelésük első órájában, mint fellegző port hintették szét termékenyítő hímporaikat.
E gyors növekedést a később megjelenő magasabb fajú növényeken is észleltem; mik néhány nap mulva ellepték a sziklamélyedéseket és a tó környékét. A canna indica óránkint fél méternyit nőtt, s ha tőben levágtam, a csonkjából kifolyó édes nedv egész kulacsomat megtölté kellemes itallal; a kosborfélék (orchidæák) tíz óra alatt kivirágzottak, s itt tapasztaltam, hogy az Áronvirág, mikor kinyílik, kelyhében meleget támaszt. Ez az egyedüli virág, mely elárulja, hogy a növények is örülnek, éreznek és szeretnek.
Mind e rendkívüli gyors tenyészetnek természetes oka volt.
A föld maga, az őserejű, savakkal jóllakott televény, az alulról hevítő tűz, a langynedvekkel és ammonsóval terhes lég, az ég folytonos verőfénye csodaszerű kifejlődésre ösztönzének minden növényt. Itt hetek alatt kellett végbemenni annak, ami rendes éghajlati viszonyok között évszakokra van bízva.
Ez lesz a kulcsa annak a rejtélynek is, hogyan számíthattak az özönvízelőtti világban közönséges alkotású emberek életkorára hét, nyolcz, kilenczszáz esztendőt? Hát csak úgy, hogy az esztendőt nem jelezte náluk tél, tavasz, nyár és ősz: mert örök nyár volt; hanem meghatározta az évet a termő gyümölcs. «Egy» aratás, «egy» gyümölcsszedés: «egy» esztendő. Úgy, de az ő idejükben «egy» csillagászi év alatt tízszer lehetett aratás. Kelet-Indiában most is vannak fák, a mik négyszer adnak szüretet egy évben, ott a rizs most is kétszer érik meg, s egyedül a szent «kenyérfa» az, mely túlmegy a naptári esztendőn, s betölti a rendes tizenöt hónapot a virágzástól a gyümölcskifejlésig, s még azután három hónapot követel a gyümölcs teljes megérlelésére. Ez magyarázza meg, miért választotta Éva anyánk kedvenczéül e fa gyümölcsét. Ezt a fát tartják a paradicsomi «ismeretek fájának», melynek almájából Éva megízlelteté Ádámot. Ha tehát a kenyérfa esztendeje szerint számítanák az emberi életkort, akkor a harminczkilencz esztendős hölgy még csak huszonhat éves volna. S ez a magyarázat úgy hiszem, tökéletesen igazolja Éva anyánkat az utókor előtt.
Hét nap mulva egész ősbozót zöldült a tó környékén s a volcán körüli hegyoldalokon. A növényeket még jobban sietteté az, hogy nem alhattak a folytonos világítás miatt.
Csupán magasabb szervezetű élő állatok nem jöttek még elő. A polyp volt az egyedüli úr a vízekben.
Azt kezdtem hinni, hogy a természet ez alkotását oly sérthetetlenné tette, hogy ezt semmi el nem veszíti. Ezt ha nagy halak megeszik, ismét kivetik a gyomrukból élve. Ezt ha a sirályok elkapják, visszadobják a vízbe. Ez még maga magát sem pusztíthatja el.
Egyszer aztán, mikor fölébredtem, meglepő gyönyörteljes látványt nyújtott elém a tó színe.
Közepén egy hosszú csoportban, mint egy csodálatos flotta, uszott az a bámálatos szép rejtélyes állatsereg, melynek neve a hajósok előtt a «tarajas quál.»
Ez állat egy vékony hólyag: oly finom test, mint a szappan-buborék s épen oly szivárványt játszó és piros, mikor csendesen evez, hosszú fürtalakú csápjai lassan libegnek alá a vízben, oly vékonyan, mint a fonál, mint vékony láncz, mint árpaszemek fűzére.
S ezek a vékony fonalak képesek ölni.
Mikor a quál gyorsan akar előre rohanni, hirtelen felfújja hólyagját, s akkor az egyszerre, mint egy rózsaszínű búbos főkötő emelkedik ki a vízből s vitorlául szolgál neki.
S a mihez ez állat hozzá ér, azt megöli. Ha egy nagy állatot körülfog fonálcsápjaival, az kínosan vonaglik és megdermed. Ha ember nyúl hozzá, ujjain hólyagok támadnak, mintha parázsba markolt volna. A halászok még akkor is kikerülik, ha döglötten találják. Ha véletlenül egy a halászok hálójába kerül, valamennyi kifogott hal mind «prüszkölni» kezd tőle.
Ezek a quálok huszonnégy óra alatt kiölték a polypokat.
Elnéztem bámulva e harczot. A mint a quál hozzá ért a polyphoz, ennek lehullottak a fogó csápjai, megszünt élni. Egy nap mulva az a szívós, széttéphetetlen test, melynek minden levágott íze ismét új állattá alakul, szétfoszló nyákká vált, (úgynevezett «priesteleyi anyaggá») melyet felszívtak a vízi növények levelei.
Most azután ismét a quál maradt az úr a vízben.
Ez megint oly ellensége minden más állatnak, hogy ettől magasabb életműszerű lény a vízben nem tenyészhetik. A hol a quálok megjelennek, ott egész nagy tengeröblökben elpusztulnak az apróbb halak mind.
Egy újraébredtemkor a pompás, ragyogó vészhozók mind kinn voltak a parton: élettelenül. Egy sem maradt fenn.
Mi ölte meg őket?
Egy picziny kis rovarnak a lárvái; a miknek alázatos neve «cyclicon pediculus.» Ezek meglepték a víz szinén pompázó quálokat, s ezernyi lyukat fúrtak azoknak pompás hólyagtestébe, melynek égető érintése minden élő állatra nézve félelmetes, egyedül a kis porontyra nézve mulatságos, s ebben elpusztulnak a quálok mindannyian.
Nehány óra mulva fellegei szálltak fel a tóból az apró repülő kérészeknek, a víz egészen sárgának látszott levetett bábhüvelyeiktől, mint nálunk otthon a «Tisza-virágzásakor.» Az első repülő rovar megjelent az újjá született földön.
E látvány gyönyörét én le nem írhatom.
A föld újjá születésének remeklése ime szemeim előtt megy végbe rohanó gyorsasággal. Rövid álmokat tartok s valahányszor fölébredek, egy újonszületett országa az állat és növényvilágnak tárul elém.
A növény közt még mindig a lopvanőszök (cryptogamia) az uralkodók; bokornagyságú mohok, kocsonyaként rezgő moszatok, puffadozó gombák, üresbélű páfránok; és köztük az élődiek pompás serege, miket csak bizonyos rohadtnedvű talaj, légnedv és hőfok hoz elő, másutt alusznak, meg nem jelennek; a kosborok, czipőczímek (orchydæák, calceolariák,) pillangót, lepkét, bogarat utánzó virágserege. Az óriási rafflesia, félig gomba, félig virág, melynek átmérője nagyobb egy emberi lépésnél, levelet sem küldve előre, pattan ki a földből; de már a tó partjain, a sömlyékpart mezsgyéin a fűneműek is kezdenek tért foglalni. És minő fűvek? A mik egy nap alatt embermagasságra nőnek s másnap már kivetik kalászaikat; nádak, miknek tömege áttörhetlen erdő; folyondárok, mik a nád-erdőt összeszövik; s hol már kiszikkadt a föld, dudorodó repedések jelentik előre, hogy onnan egy növény-fejedelem fog kitörni nemsokára: még nem tudni, hogy mi? talán egy yucca, talán egy káposztapálma, vagy egy csirájában is óriás kókusz?
S a növényzettel együtt haladva támad az átmelegült iszapból elő az állatvilág. Férgek, miknek már piros vére van, s a mik szomjazzák a vért. Nadályok, szipolyok, pokolfuriák, azután csőalakú holothúrok, (a tó vize sós); köztük trepangok, a miket már emberek is esznek (igaz, hogy chinai emberek), csillag alakú érdemrendmimelő puhányok; meduza-főhöz hasonló körül-kigyó szörnyetegek, a mik közül egyszer előmászik a rák, s ez már a száraz földre is kilátogat.
De már ez állatok születését mély titokba tudja burkolni a természet s nem enged műhelyébe letekinteni.
A vajudó víz-fenék már emberi szemnek hozzá járulhatatlan. A tó környékét a nádak, bámbuszok, rotangok és czukornádak minden berkei veszik körül, beljebb a nymphaeák, nelumbiumok széles levelei takarják s azokon túl egy szakadatlan sárgaveres szőnyeg fedi: az urticulariák virága; tisztás hely csak a legközepén marad: ott van a mélye.
Mi történik a mélyben? azt már nem látni; de egyszer megüti a fülemet az első állathang: egy béka ümmögése; s a mely órában megjelennek az első repülő rovarok százezrei a légben, a másik órában már ott vannak a pókok osztovátáikkal a fűszálakon s szövik a selyem hálókat kerekre, s a mint a legelső fűmag kifejlik, már jönnek érte a hangyák s viszik el télire.
És egyszer a mély csendben oly hang hallatszik, mintha valaki a nyelvével csettentene s azzal lomhán előmászik a földhasadékból egy emberkarnyi hosszú csoda állat; lomha, lapos, meztelen test, fekete színű, lángfoltokkal tarka, mintegy tompa farkú kigyó, melynek elől két lába van a feje alatt és felyül mintha rózsaszínű fülei csüggnének alá két oldalán. Mi ez? Salamander, Triton, Syrén, vagy Amphyon? vagy hybridum mind a négyből? E rejtélyes állat, mely csak egyesével jön elő, párosával nem látta senki, sem letett tojását nem fedezték még fel. A legártatlanabb szörny, a kiről nem tudni, hogy mivel él, és miért él? hogyan tartja fenn a faját mesés egyedüllétében? A syrén minden nap új meg új gyönyörét hozta meg számomra a bámulatnak. Hanem a gyönyörnek bünhödése is van.
A hol egy tóból mocsár lesz s a hol a mocsár szikkadásnak indul, ott a lég rohasztó lázak ragályával telik meg s abban emberi életműszernek tartózkodni nem jó.
Én ugyan tanyámat a hegyoldal magaslatán ütöttem fel, előre számítva arra, hogy szemlélődéseim alatt a mocsárlég miasmáitól lehetőleg meg legyek védve; más részt abban is biztam, hogy itt a folytonos egyforma melegben nincsen meg a láznak főfeltétele: az éj és nap hőmérsékének nagy különbözete; egyszer azonban mégis úgy kezdtem érezni, mintha valaki nagyon megvert volna s a lábaim nem birnának s a fejem nehezebb volna, mint az egész testem.
Még sem akartam arra gondolni, hogy visszamenjek a hajóhoz.
Meg akarom látni a teremtés mystériumát mind végig; ha mindjárt belehalok is.
A tó már elveszté vizeit az alulról jövő folytonos hőségtől. Csak iszapja maradt. Közepén egy nagy szérűnyi területen maradt meg egy sűrű dágvány: egy pöffedező degetár, mely fel-fel fuvódott s megint lelohadt.
Mi születik meg ebből?
A láz erőt vett rajtam. Nem bírtam már mozdulni. A szétnyiló equisetumok és lycopodiumok szálai kiállhatatlan bűzzel tölték be körülem a levegőt. A mocsár felől maró bogarak rajzottak felém, s undorító hüllők, kigyók, csúszómászó gyilfajok sunnyogtak fel hozzám. Én még sem mozdultam el helyemből. Néztem, mi születik meg abból a vajudó dágványból?
Ott volt mellettem Bábi. Gyógyítani nem tudott, de elkergette tőlem az undok csúszómászó sereget, s tenyereivel lesimítá arczomról a maró bogarakat.
Én lestem a dágványt.
Az egyre jobban szikkadt, felszíne bebőrösödött, és egyre mozgott; mintha dagasztaná valami.
Lassankint úgy tetszett, mintha a mozgó iszapban egy óriási alak körrajzai idomulnának ki. Egy hosszú derék, gömbölyű fő, négy szétnyúló tag: talán kezek és lábak.
Mi fog születni?
Ember? vagy óriás-gyík? vagy a kettőnek szörnyfajzata: a «Triton Gygas?»
A láz egyre jobban erőt vett rajtam.
Folyvást világosabban idomulni láttam a dágványból kidomboruló körrajzokat.
És ekkor egy kínzó pokolbeli gondolat lepett meg.
Ha én abban a perczben halok meg, a mikor ez a csodaszörny megszületik, akkor az, a kinek még lelke nincsen: elfogja magának az én lelkemet s akkor ebben élek tovább. És akkor ez a szörny-test kényszeríteni fog engemet, hogy megegyem, felfaljam mind azt, a mi e szigeten élő lény: hű Bábimat legelébb, azután apósomat, a jó öreg Lamekhet, a kit kihoztam a kristálykoporsóból; s végre Nahámámat is, a kiben szivemnek szive él.
Ez a gondolat kétségbe ejtett.
– Óh Naháma!
– Itt vagyok! suttogá egy édes hang fülembe, s egy szabadító angyalarcz mosolygott le rám; míg az öreg Lámekh alakja lábamnál omlott le térdére, legelőször is hálákat adva az Úrnak, hogy őket feltalálásomban megsegíté.
Az én kedveseim aggódtak hosszas elmaradásomon, s a mint a szikkadó völgy mentében járhatók lettek a partok, utánam jöttek arra a helyre, a mit czélomul kitűztem.
A patriarcha legelőször is gyógyításom után látott. Ismerte a füvek erejét. Melyek azok, a miknek kifacsart nedve a gyomor szálagaira zsongítólag hat, s a mik összezúzva a testre kötve, a belső hőséget kiszívják; megitatott, bekötözött. Itt volt az ő ősvilágának flórája együtt.
Azután ketten fölemeltek, rátettek Bábi hátára, odakötöttek, hogy le ne essem róla.
Én, kezemet a sűrű bozóttal benőtt tófenék felé kinyújtva, rámutaték a vajudó dágványra.
Lámekh oda pillantott, s azzal kezét arczára csapva kiálta fel (a rémület hangot adott neki) «az óriás!» s megkapva egy kezével az én karomat, másikkal Naháma kezét, nem sejtett erővel kezdett el futni e helyről, hátra sem tekintve többé. A kiszikkadt völgy mentében sík út volt már a futásra. Addig meg sem pihentünk, a míg el nem értük a Tegetthoffot.
Velem jót tett a gyors nyargalás, tökéletesen kiizzasztott, csuron víz lettem; egy párszor az útban álló patakban megfürösztött Bábi, a mi megint úgy hatott rám, mint a Prisznitz gyógymód: mire a hajóra értem, minden bajom elmult. Bizonyosan segítségemre jöttek a megszabaduláshoz Lámekh gyógyszerei és Nahámám buzgó imái is.
Csak a fáradság volt az, a mi még ágyba feküdnöm kényszerített.
Az egész szigeten húsz fok (Reaumur) volt már a meleg.
Valjon mit szül a dágvány ez éjjel?
NE TOVÁBB!
A láz és fáradság után mélyen és hosszan aludtam. A mi fölébresztett, az a metsző, éles hideg volt.
Mikor felnyitám szememet, azt láttam, hogy Naháma prémes ruhájába van öltözve s szobám vaskemenczéjébe tüzet gyujt.
A hévmérő tizenkét fokot mutatott a 0-on alul a szobában, s poharamban befagyott a víz.
Mi történt itt?
Felugrottam ágyamból. Naháma segített legmelegebb öltönyeimet felvennem, s a lépcsőkön a födélzetre felkapaszkodnom; Lámekh ott térdelt és karjait kiterjesztve imádkozott.
Körülöttünk északsarki éj volt!
… Mi történt velünk?
Az történt, hogy a tengeráramlat megfordítá az egész szigetet, s ez által a naphthavolcán a sziget hátuljára került. A belőle kiömlő petroleum most már nem folyja körül a szigetet, egy felhőboltozatot képezve fölötte, hanem elmarad a háta mögött s nem is foly többé oly bőven, miután az előre haladás okozta vissznyomás megszünt ellenében. Ugyanakkor a kőszénréteg közé beszakadó tenger-ár eloltotta abban a tüzet, s a volcán nem lobog már jobban, mint egy világító torony.
A tűzveres felhőkárpit eltünt az égről, az utolsó elvonuló felhők vastag hóréteggel takarták be a földet; hegy, völgy fehér.
S a veres ég-padmaly helyett a sötétkék firmamentum csillagai szikráznak fejünk fölött, s fenn a magasban egy láng-koszorú lobog, egy tökéletes kör, melynek központjában úszunk, s mely köröskörül sárga, rózsaszín és zöld sugár-kévéit, sötét ablakoktól megszakgatottan, a világ mind a négy része felé lövelli szét. Ez az északi hajnal, melyből, mint a szivárványból, eddig csak a félkört látta halandó ember. Mi az egész kört látjuk ragyogni.
Tehát az északsark alatt vagyunk. A gönczöl sarkcsillaga épen a fejünk felett. A delejtű nem mutat irányt többé: lebeg határozatlanul.
Az egész földet, melyet újra születni láttam, látom most meghalni újra.
Hóvilágnál, északfénynél bejártam még egyszer Nahámával és Lámekhkel, kísérve hű medvémtől, a csodaképen átalakult völgyet.
Se növény, se állat nem volt benne többé.
A buja délvirágok, a tultengő lopvanőszők a fagytól összezsugorodtan feküsznek a hó alatt eltemetve. A náderdő csak törmelék már, s minden alszik újra.
Csak a tó közepén, a befagyott dágvány szérüjének körében látszik meg még a hótól eltakartan is egy kidomborodó szörnyalak óriási körrajza. Széles fej, hátgerincz, kezek és lábak. Megölte őt a föld, mielőtt megszülte volna.
Még egy meglepetés várt reám. A ragyogó északfény mellett a Zichy-előfok ormait és a volcán czukorsüvegét rózsaszínű fényben láttam tündökleni. Egyszer aztán az északfény lelohadt, kialudt, s a láthatáron egyedül tündökölt teljes ezüst fényében a tele hold.
És akkor bámulva láttam, hogy úszó szigetünk hegyei-partjai most is eleven karmazsin fényben égnek, míg a lapályok gyönge rózsaszínnel vannak bevonva. A lábaink alatt ropogó hó maga is rózsaszinű volt.
Ez tehát nem az északi hajnal viszfénye; ez pirosra festett hó.
Ross kapitány is találkozott északsarki útjában a Baffin öbölben egész rózsaszínre festett partokkal. Azoknak a havát egy apró lopvanösző spórái festették meg ily pirosra, miket elneveztek «uredo nivalisnak» (hórozsda). Hanem a mi havunk festanyaga más. Ez a volcánban felforrott kőszénkátrány terméke, mely a belé omló tengervíz savaival a földkebel erős tüze közepett titokteljes vegyészi alakítással egyszerre színeket állított elő, a mik a fellövellő gőzben a hófelhők közé keveredtek, rosanilin, azalin, harmalin és fuchsin, minden csodaszép változataival s most itt úszik a sötétzöld oceán közepett ez a darab föld, karmazsinnal, miniommal és karminnal örök időkre hajnalszínűvé festve.
*
Minden szárnyasa a jégvilágnak elhagyta úszó földünket. Hajóink vitorlái néptelenek már. Egy vadlúd maradt bezárva egyik szobánkban. Most leirom ez eseményeket, a mik a Tegetthoffon és környékén történtek, s azon módon, a hogy galambpostával szoktak üzenetet küldeni: elküldöm ezeket a vadlúd által a nagy világba. Talán megkapja valaki. Talán lesz, a ki hitelt ád szavaimnak s elindul felkeresésünkre.
Kelt az északi szélesség 90-ik foka alatt az örök éjszakában.