TEFIK BEY ÉS A PRÓFÉTA.
Tefik bey, a kinek a mellékneve volt először «gházi», később pedig «deli», mind a kettőt kiérdemelte: Az elsőt, «győztes» a vahabiták és beduintörzsek fölötti diadalaival, a másodikat pedig, «az őrült», azzal, hogy elvesztette az eszét. Hogyan cserélte ki egymást ez a két név?
Szép, erőteljes férfi volt még ötven éves korában is. Igazi eredeti arabs jellegű arcz, sötétbarna színnel, fekete göndör szakállal, villogó fekete szemekkel; ideges, karcsú termet, széles vállal, aczélizmokkal; kivált ha lovon ült, a Selaheddin korabeli hősökre emlékeztetett.
Egy napon nem restelte a hatalmas bey felkeresni a szuk-eltnini prófétát sziklaodujában.
Ismerte a látogatást tevők kötelességét; iszákjából megtölté a bölcs gyékénykosarát datolyával, kőkorsóját forrásvízzel; szájába rakta az ételt, szájához emelte a korsót, megetette és megitatta.
– Áldva legyen Allah neve, a ki Illés prófétát táplálta a pusztában a maga hollói által.
– Hát engem csak hollónak becsülsz?
– Nem. Te vagy a keselyű, a ki a beduintörzseket megeszed, Tefik bey.
– Honnan ismertél rám?
– Minden embernek a homlokán lakik a lelke, a ki megmondja, hogy kicsoda. Miért jöttél hozzám?
– A fiam beteg, annak a számára keresek nálad írt.
– Miben szenved?
– Semmiben sem. Hiszen ha valami hibája volna, akár testi tagjaiban, akár a belső zsigereiben, nem jönnék tanácsért tehozzád, hanem elvinném a keresztyén tudósokhoz, a kik ezt a tudományt tanulták; tudnak halottból élőt, élőből halottat csinálni; fiamnál az a baj, hogy semmi baja sincsen. Ép, erős, délczeg: naphosszant megüli a vágtató paripát, neve sokszor fel van már irva ellenség homlokára. Étvágya jó, de az éhséget is kibirja, a mi első kötelessége a jó katonának.
– Talán hát engedetlen, szilaj természetű?
– Sőt ellenkezőleg: a legjobb fiu a világon, a kiről a többi legényeknek himet kellene varrni. Apatisztelő, bajtársmegsegítő, koldusápoló. Soha se láttál olyan fiut: mikor a harcz melegében látod, egyik kezében a szablya, másikban a lándzsa, csak a térdével igazgatja a mént, úgy dúl az ellenségben, mint a párducz a tevék között, ha pedig otthon van, szegfűt ójt, galambot etet.
– Hát akkor mi baja?
– Nem akar asszonyt szeretni. Gyűlöli az asszonyfélét, elfordúl előle; nem néz reá. Megpróbáltam már vele mindent. Elvittem az örmény kávéházba, a hol a bajadérek tánczolnak; helyettük ő takarta be az arczát. Adtam a kedvéért lakomákat, a melyeken franczia mustot ittak, a mely ki van véve a próféta tilalma alól: a hárememből a legszebb rabnőket ültettem melléje; a bort kiköpte a szájából s a csókot letörülte az arczáról: egyik sem fogott rajta. Annyira megy a nők iránti gyűlölete, hogy még a saját hugait sem akarja látni és soha velük beszédbe nem állt még. Pedig szép leány mind a kettő.
– Tudom. Az egyiknek a neve «Laillabeth», a másiké «Ferinkháne». Az első anyáról is nővére Edrisznek. Keresztyén nő volt az anyjuk. Azt te egy kolostorból raboltad el erővel.
– Mindent tudsz. Azt hiszem, hogy ez a keresztyén asszony kötötte meg a fiának a szivét a születése órájában, hogy soha ne szeressen nőt.
– Épen fele az enyimnek. De olyan idős koromban én már tíz leányt raboltam el a kút mellől.
– Allah nem egyformán osztotta ki a virágzást és a gyümölcstermést a fák között. A fügefa háromszor virágzik, háromszor gyümölcsöz, a míg a nap a rákfordulótól a bakfordulóig eljut; a medveszőlő fájának az érett gyümölcse pedig ott éri az ágon az új virágot: annak egész év kell; a cidoni alma fanyar marad a tizennegyedik holdtöltéig; és a kenyérfa gyümölcsét csak hat évszak letölte után lehet leszakítani. Majd megjön Edrisz-el-Homrahnak is a maga ideje, a mikor a szíve virágozni kíván.
– Csakhogy én arra nem várhatok. Edrisz fiam a minapi harczjátékok alkalmával megnyerte a khedive kegyét. Én azóta ismét új diadalokat vívtam ki az ő ellenségei fölött. Most az én hőstetteim megjutalmazására azt gondolta ki a khedive, hogy leányai közül a legidősebbet a fiamnak adja feleségül. A menyasszony már útban van. Az én Edrisz fiam pedig hallani sem akar felőle. Veszedelmes kelepczében vagyok. Ha a szultáni herczegnőt visszaküldöm, akkor «megittam a fekete kávémat».2)
– Mindennap Allah árnyékában járunk.
– De én még koránlom a paradicsomba jutást: nekem még nagyon sok megenni valóm van itt a földön.
(A mohamedi hitrege szerint Allah minden embernek kiszabta a születése napján, mennyi ételt kell e világi életben elfogyasztania; a ki hamarább megeszi, hamarább elvégzi; a ki takarékoskodik vele: hosszabban él.)
– Van időd a meggondolásra. A herczegleány nem fog egyenesen a te palotádba menni; annak még egy nagy kerülő utat kell tennie s azalatt majd mutat megváltást a sors.
– Én már találtam ki egyet. Ha a fiamnak nem kell a menyasszonya: elveszem magam feleségűl.
– Ha te elveszed a khedive leányát, a kit a fiadnak szánt, akkor az megteszi, hogy a fiadnak elküldi a leányának az anyját feleségül, s akkor a fiad lesz a te apósod s az új szülött fiad lesz a fiadnak az unokája. Különben is tudd meg azt, hogy öreg ember szívének a fiatal asszony fényes tőr. Egyébiránt jól teszed, ha a legédesebb nemét választod a halálnak.
– Csak egy nagy baj van vele. Ha én magam veszem el a khedive herczegkisasszonyát, akkor az udvari törvények szerint azonnal el kell bocsátanom a most meglevő két feleségemet. A szultánleány férje nem tarthat több asszonyt.
– Hát hiszen tudod azt, hogy az olló két ága, mely szüntelen egymás ellen harczolni látszik, még sem egymást, hanem mindig a közbeeső valamit metszi darabra.
– Csakhogy nekem nagyon kedves volt ennek az ollónak a metszése.
– Ám lássad. Én tudnék neked valami tanácsot adni, a mivel a khedive haragját elfordíthatnád. Te is fogod tudni, hogy a khedivének «gyüjtési» szenvedélye van. Voltak szultánok, a kik órákat gyüjtöttek, mások drága ötvösműveket: a khedive mindenszinű rabnőket szed össze. Van neki már mindenféle: hófehérbőrű orosz, aranyosbarna szinű örmény, hollófekete bársonybőrű bisbariba szerecseny, olajszinű maláji, rézszín bőrű indián, sárga chinai; aztán van olyan, a kinek a bőre márványozott, fehér pirossal törve; azután meg hamuszínű, a milyen a kreol nőké, meg olyan, a ki a csiszolt diófához hasonlít, czigányfajta. Én tudnék neki még egy új színt szerezni.
– Mifélét? Lehetetlen az!
– Zöldet.
– Valami tengeri istennőt?
– Nem. Csodák nincsenek a világon. Allah teremtése minden, a mi volt, van és lesz. Itt járt nemrég nálam egy egész család, a melynek bőre zöld: arcza, teste csupa világos zöld. Nem betegség rajtuk ez a szín; hanem egy csodálatos vérkeverék szüleménye. Az apjuk sárga színű chinai volt s az anyjuk fekete. A gyermekeik zöldek lettek. Van közöttük egy hajadon leány, a ki szép. Mintha topázból volna faragva. A hajában is egyesülve van e két faj sajátsága; olyan puha és göndör az, mint a szerecsenyeké, de olyan hosszú, mint a chinaié; úgy omlik le rajta, mint egy bársony palást. Különös színük miatt nem volt maradásuk a szülőföldükön; se a chinai, se a néger nem akarja őket befogadni. Egyik országból a másikba üldözik őket, mint a bélpoklosokat. Hozzám jöttek tanácsot kérni. Én azt mondtam nekik, hogy menjenek el Dzseddáhba, ott húzódjanak meg a hánban, majd nem sokára értük fog menni egy nagy úr s elviszi őket egy fejedelem udvarába.
– Aisah kötényére esküszöm, az a nagy úr én leszek. Azt a zöld leányt megszerzem azonnal.
– És elküldöd a khedivének, kiengesztelésül a visszautasított herczegleányáért.
– Nem! Megtartom magamnak a herczegleányt feleségül, a zöld leányt pedig rabnőül.
– Ám lássad. De rá emlékezzél, hogy nem én tanácsoltam.
– Allah legyen előttem! Ő akarta, hogy a férfinak a szíve sebesebben dobogjon, mikor asszonyra gondol. De már most szólj, tudsz-e valami segedelmet a fiam számára, hogy annak a szíve ne legyen halott?
– Megmondhatom; de jobban tennéd, ha annak hagynád. Azt mondja az Alkorán: «ha alvó oroszlánt találsz, ne lépj a farkára, hogy fölkeltsd». Ha a kertész sietteti a fának a virágzását, az a fa elvész.
– De már huszonöt éves korában csak virágozhatik.
– Ábrahám hatvan éves volt, mikor nőül vette Sárát.
– De ott volt Hágár!
– Az történik, a mit Allah előre elrendelt, én vissza nem forgathatom a nagy könyv lapjait. Tele van irva a mult és a jövendő lapja egyaránt. De én megmondom neked most, hogy rossz lesz azt tenned, a mi megvan felőled irva, hogy tenni fogod.
– Hallgatom.
– Tehát el fogod küldeni a fiadat a nagy bucsujárással Mekkába a «Beit Allah»-hoz (Isten háza), a mikor a napja eljön, hogy a «Kaába» ajtaját felnyitják. Mikor el lesznek végezve a szertartások, a Zemzen kutjánál való mosakodás, az Arafát-hegyi zarándokolás, a Wadi muna pusztában a kőhajigálás: hát akkor a fiad szive eleven lesz. Uj emberként fog visszatérni a «Beled-el-Harám»-ból. De abból nem lesz semmi jó. Most hagyj békében és meg ne köszönd, a mit tőlem kaptál, mert abban nincsen semmi jó.
Mikor Tefik bey kilépett a próféta sírlakából, épen akkor jött fel a nap a Dzsebel-el-Hadzsela kopár gerincze mögül, mely úgy néz ki, mintha óriási várak düledéke volna.
Akkor bámult el csak, visszatekintve az elhagyott völgyre, az Alof-beth-gomál-Mollah lakásának pompáján. A szultánok valamennyi palotái nem mérkőzhetnek azzal.
Azt a meredek hegyet, melynek aljába a rómaiak sírüregei vannak vájva, úgy hivják a mai kor népei, hogy az «izzó szikla». Fekete homokkő az egész, mely a bazalthoz hasonlít. Semmi növényzet rajta: kopár az egész kő. A naptól fenékig áthevítve, üregeiben olyan hőség van, mint egy szárító kemenczében. Az ide hordott hullák mind mumiákká váltak a száraz hőségtől s állati élet ott meg nem maradhat. Az a pokol.
Hanem Allahnak úgy tetszett, hogy az ő hive számára egy ölnyi tért kiszakítson a pokolból.
A sziklafal mentében huzódik a hajdani római vízvezeték maradványa, mely a régi Simissus városába szállítá a távol hegyekből eredő patak vizét. Az egész aquæduct összedült; csak ez a kis darab áll fönn belőle s most a félbeszakadt romcsatornából hull alá a patak épen a próféta lakóhelyének az ürege előtt, eleven kárpitot képezve a bejárásnál, mely azt eltakarja. A zuhatag medenczét vájt a kőben, melynek örökké forgó örvénye behatol a próféta barlangjába s mintegy szolgálattevő dzsin, tisztogat és hűs levegőt áraszt; a barlangot fehér köd takarja folyton s a mint a nap keresztülsüt a zuhatag kristályán, a próféta sírlakását örök szivárványfény derengi át.