EL-KÁBA YEHRAM.
A szinlett házasságnál nem mondják meg a házastársak a neveiket, (a töröknél nincs matrikula), hogy arról se emlékezzenek többé egymásra, majd mikor az asszonyból ismét leány lesz. A feleség úgy hija az urát, hogy «ember», a férj a feleségét, hogy «asszony». Elég ismertető név, midőn a többi nő csak rabnő.
Legelső kötelessége volt Edrisz bégnek az asszonyát kiséretestől együtt elhelyezni. Ahhoz egy egész házcsoportot kellett kibérelni. Százezrével jöttek; azoknak is tanya kellett, minden élelmiszert magával hozott a karaván, mert az Mekkában méregdrága. Egy mércze tönköly (a leghitványabb gabonafaj) száz piaszter a búcsújárás idején. A Nagy Sheriff kegye folytán közel a nagy fürdőmedenczéhez kapott a herczegnő lakást egy olyan palotában, mely a templom oldalához volt építve s a honnan annak az udvarába lehetett látni: volt hozzá egy udvarka is, a mit kertnek neveztek: egy pár kaktusz, meg egy pálma nyomorgott benne.
Azután pihenőt lehetett tartani, a míg az a nap bekövetkezik, a mikor a nők számára nyitják meg a Kábát. Körüljárni lehet azt bármikor az igazhivőknek, férfinak, asszonynak, shiitának, szunnitának, zarándoknak és bajadérnak.
Az óriási nagy templom huszonhárom kapuján rajzik ki s be a nép. Mondják hogy negyvenezer ember elfér benne. Az arkádok alatt eleven élet üt tanyát. Itt egy arab iskolamester tart előadást az alkoránból a tanítványainak, amott népénekesek és utczai tánczosnők mulattatják a közönséget. Egy szögletben a papucsvarga foltozza a körüle felhalmozott patsmagokat, melyekre a gazdáik áhitattal várnak. Odább a zemzemya töltögeti nagy vederből kis korsókba a szent vizet. Emitt egy pénzváltó magyarázza a hadzdradzsnak a piaszter értékét; mellette ürühust mér egy mészáros, hosszú fogasra felakasztott nyúzott állatokból; zsibárus kinálja nagy lármával a portékáit; potrohos teheráni kalmár ül pöfékelve a tevebőrön, drága szőnyegeket és érczedényeket rakva maga körül csábító szemlére; zarándok-csapatok szaladgálnak a metuafin után, az előénekelt szurát utána üvöltve; beduinok dulakodnak gyülölt egyptomiakkal; – amott egy imám prédikál reggeltől estig s szidja a keresztyéneket, a zsidókat, az eretnekeket, a bálványimádókat; a ki megunta hallgatni, dob neki egy pénzdarabot s odább megy; a túlsó oldalon talál egy másik makámét, abban egy másik imám prédikál, az meg az elsőt szidja, a harmadik mind a kettőt, a negyedik mind a hármat s együtt négyen a gonosz Biaidijákat, a kik mohamedhitüek, de nem járnak templomba, nem takarják be az asszonyok arczát, s el nem zárják őket s csak egy feleséget tartanak s az északcsillag felé fordulva imádkoznak. Majd meg szép leányok csoportja állja útját a zarándoknak s tolakodó nyájassággal hizelgi körül. Az udvarban csoportok települnek le étkezni, a kiket egyszerre ellep a galambok serege, melyek a kezükből csipkedik ki a falatot. Közben minden teketóriázás nélkül levetközik ádámpusztára egy igazhivő s öntözteti végig a testét a szent vízzel s valamennyi feje fölött a hét minaréhn álló templomőrök ordítják az idők óránkinti haladását.
E rengeteg oszloperdő közepett, melyet száz kalifa építtetett, messze országból elhozott márványkövekből és gypszfedte homokkőből, emelkedik ki a szentül-szent «Kaába» (koczka). Az annyira áhitott végczélja minden igazhívő mozlemnek. Egy lapos födelű, négyszögletű torony, negyven signyi magas s tetejétől talapjáig behúzva a szent Kizvával a sötétszínű selyemszőnyeggel, melyet a szultánok minden évben megujítanak: a tavalyit kiosztják a szegények között. Mikor néha meglendül a szél s megmozgatja a nehéz kárpitot, a templomőrök elkezdenek ordítani: «ide, ide, igazhivők! nézzétek, hogy emelgeti a szent Kizvát a hetvenezer angyal!»
A Kaába belsejébe vezető ajtónak a küszöbe oly magas, hogy alig éri el az ember a fejével, oda úgy húzzák fel a zarándokot, már tudniillik az olyant, a ki fényes ajándékot hoz, mert a Kaába szentek szentjében csak a fogadalmi kincsek állnak.
Maga az imádat tárgya: a Kaába fekete köve, a torony ajtaja mellé van befalazva, olyan alacsonyan, hogy azt csak térdelve lehet megcsókolni.
Ezért a csókért vándorol ide évről-évre százezer ember, távol Ázsiából, széles Afrikából, az európai Törökországból. Nem járják ezt vasuton; hanem teveháton, vagy lovon, a nagyon búzgók, a szegények gyalog, hónapokig tartó szenvedések, nélkülözések között, homoksivatagokon, sziklakietleneken keresztül, a fojtogató számum, s a fagyasztó északi szél által korbácsolva, szilaj rablótörzsektől üldözve, a délibábtól csalogatva. Midőn pedig a szent tartományba lép a zarándok, akkor minden öltönyét leveti, csak egy vékony lepel takarja testét; turbánját lecsavarja fejéről s koponyáját simára borotváltatja s úgy halad a szent sír és a szent bölcső városáig mezítláb, fedetlen tar fővel rekkenő napsütésben, homokszóró viharban, s csak akkor öltözik fel újra, ha a búcsújárás végén az Arafát hegyről visszatér.
És még egy egyptomi csapást hord magával a hodzsa. Az egész Ramadán-bőjt alatt tiltva van mindenféle vadászat. Így parancsolja az alkorán. S minthogy az emberi testen élődő apró szörnyetegek is a vad állatok sorába számíttatnak, annálfogva azokra sem szabad vadászni. Tűrni kell a marásukat a Kaába csókjáért.
Mi hát az a Kaába köve? Egy formátlan fekete szikladarab. Senki sem tudja megmondani, mi volt valaha? A mohamedán hitbölcsek százféle regét tudnak felőle: az égből esett alá, azt mondja az egyik. A másiknál Ábrahám köve volt, melyen állva a szent templomot építette. – A harmadik szerint Ábrahám maga lakik benne. – A ki jobban ért hozzá, az a régi pogány Hobál istent találja e bálványban; a laikusok azt hiszik, hogy maga Allah lakik ebben a sunda kőben.
Azért is ettől jön minden áldás a földön és az égben. Ez ád a földnek esőt, ez fordítja meg a viharokat; ez ád a hajósnak kedvező szelet; ez óv meg a pestistől, a fekete himlőtől; ez ád termékenységet az asszonyoknak és a tevéknek. Ez szerzi meg a diadalt az igazhivők fegyvereinek a hitetlenek fölött; ez ád a kalmárnak dús nyereséget, az éhezőnek olcsó kenyeret, a fáknak gyümölcsöt, a szabóknak czifrálkodó népet s a vargáknak elszakadt papucsokat. Ez teszi az ostobát okossá, a nyavalyást daliává, a bánatost sorsában megnyugvóvá. És ez biztosítja az igazhivő számára a paradicsomot. A Kaába kövének a csókja megvált a pokol tüzeitől s egyenesen bebocsát a Tubafa árnyéka alá a hetedik égbe.
A ki egyszer rátehette a kezét s rászoríthatta az ajkait, az egyhamar nem is veszi azt le onnan. Pedig egyszerre csak egy ember csókolhatja meg a követ, mert az be van falazva a Kaába oldalába s csak egy kis része van szabadon hagyva, a többi fekete vakolattal van behúzva; a többi zarándokoknak ott kell várni, a míg a társuk elvégzi a szent kővel a szerelmeskedést s az alatt a többiek csak a kezeiket nyújtogatják a távolból a kő felé s aztán a gyönyör legmagasabb önkivületével csókolják sorba a saját ujjaikat.
A Kaába kövéhez utat csinálni erőszakkal nem lehet, ha mindjárt herczegasszony is, a ki az édes csókját hozza.
A herczegnő az ő «embere» kiséretében jött a Kaábához. A kappanőrök hozták utána a prófétának szánt ajándékokat: azok között egy muzsikáló órát, a milyenből már egész gyüjteménye van a prófétának a Kaába szentélyében, a melyek egyszerre muzsikálnak nagy ünnepnapokon.
Jobbról a Kaába mellett az «Ibrahim Makám», a honnan a Hanefita imám szórja az áldást és az átkokat tele marokkal; ez alatt van «Ábrahám lábnyoma», mely a sziklába be van nyomva. Nehéz férfiú lehetett és nagytermetű, Izsáknak és Izmaëlnak az ősapja: a talpának az önlenyomata másfél singnyi hosszú. Balról van a Zemzem kútját magába záró kupolás épület. Ez meg az a forrás, mely a pusztában bolyongó Izmaël sarka alól fakadt: sós, keserű és salétromos víz. Drága ital! és kik azt vederrel mérik s pénzért osztogatják, a Zemzemiják, bizonyos nemesi osztályt képeznek: rangjuk apáról fiúra száll. A legszegényebbnek is fizetni kell ezért az italért: nem lehet belőle dobzódni. Nagy úr legyen, a ki ezzel a keserűsós vízzel le akarja magát inni!
A herczegnő türelmetlenül várt ott a zarándokok sokasága között. A templom-udvar úgy tömve volt töksimára borotvált koponyákkal, hogy a fejek tetején bizvást sétálni lehetett volna.
– Ember! Csinálj nekem utat a Kaábához! szólt a herczegnő Edrisz béghez, parancsoló hangon.
Edrisz bég odafurakodott a Zemzem kútjához s néhány szót váltott a Zemzemijával, a mire az felállva a kút kámvájára, recsegő hangon kiáltá a sokaságnak:
– Jámbor zarándokok! Halljátok! Egy kegyes hodzsa, a kit Allah tegyen nagygyá, mindenki számára ingyen vizet fizetett, a kik az udvaron vannak: jöjjetek a Zemzem kútjához, ingyen vizet kaptok.
Erre az egész áhítatos tömeg mind felugrált a térdéről s rohant a szent kúthoz ekként utat engedve a herczegasszonynak a Kaába kövéhez.
Azonban az udvar többi része épen olyan tömött volt zarándok-néppel s bizonyos volt, hogy a mint azok érzik a tágulást, rögtön betöltik az üresen hagyott tért.
Edrisz bég ekkor a tarsolyába nyult s telemarkolva az öklét ezüst pénzzel, odahajítá azt a zarándoksereg közé.
– Ime az igazhivők szultánjának leánya küldi ezt a jámbor zarándokoknak!
A pénzszórásnak csodahatása volt: a sokaság mind oda futott össze. Még a prédikáló imám is leszaladt a kathedrából s a hosszú süvegével igyekezett elkapni a repülő dinárokból valamelyest.
Ezzel a mesterséggel időt nyert az «ember» az «asszonya» számára, hogy az egész áhítattal megcsókolhassa a Kaába kövét s a kappanőrök az ajándékokkal a Kaába ajtajáig hatolhassanak.
A templomőrök felnyiták a Kaába ajtaját.
Hogy a herczegnő felléphessen a küszöbre, Edrisz bég odatérdepelt eléje. Az első lépcső volt az ő felemelt térde, a másik a kinyújtott keze. A herczegnő mezítláb volt. A harmadik lépcső volt Edrisz válla, a negyedik a feje. Az «asszony» végig lépkedett rajta. Nem volt rajta egyéb, mint az ihrám meg az ümög: öv nélkül.
A mint a herczegnő, a templomőrök segédkezésével feljutott a Kaába-ajtóba, Edrisz bég is utána sietett. Ide nem bocsátják be a nőt, csak férjével együtt. Neki nem kellett semmi segédkezés: féltenyerét a küszöbre téve, egy könnyű szökéssel fenntermett a küszöböt képező márványlapon.
A herczegnő visszafordítá a fejét. Ez szép ugrás volt! Gondolta magában: «ez az én emberem valami arab yongleur!»
Keresztyén halandó még eddigelé nem látta a Kaába belsejét. Leirását a titokteljes szent odunak csak az igazhitüek után birjuk: azok között az afghán Bursonét. A szentély pádimentuma sakktáblamódra van kirakva márványkoczkákkal; a padmaly és falak sötétveres damaszszal vannak bevonva, melyre arany betükkel himezvék az alkoránból vett mondatok. Három czédrusfából faragott mestergerenda tartja a tetőt, s ugyanolyan oszlopok a gerendázatot. Ablaka nincsen. Benne a lég fülledt és fojtó, keverve tömjénfüsttel és ambrával. Viaszgyertyák égnek benne éjjel-nappal arany tartókban. A melléksekrestyékben vannak felhalmozva a kegyes ajándékok, melyeket a gazdag búcsujárók összehordtak, a mióta a Vahabiták kirabolták a Kaábát, s magát a szent követ is darabokra törték. Egy szoba tele van órákkal, a melyek mind össze-vissza mutatják az időt. Senki sem igazítja őket.
Itt egészen arczrafekve kell végezni az ájtatosságot. A metuáf előénekli a Szurát.
Mikor már elég volt a malasztból, a herczegnő szétosztja a gazdag ajándékot s a visszatérésre gondol.
De az most már épen lehetetlen.
A sakálok vért szagoltak!
A pénzszórástól megvadult zarándokhad most már egymás hegyin-hátán tolakodik a Kaába bejárata elé, a melyből a titokteljes jóltevőnek ismét elő kell jönni.
– Csinálj nekem utat! szólt a herczegnő hideg, kemény szóval a maga emberének.
– Péki!
Edrisz bég odalép a Kaába küszöbére s ezt kiáltja a tomboló sokaságnak:
– Igazhivő mozlemin! Ime a tengerentúli szultán herczegasszonya új kizvát hozott a Kaába számára: a régin osztozzanak meg az istenfélők.
S azzal a kardját kezébe kapva, hatalmas csapásokkal ketté szeli a nehéz negyvenrőfös kárpitot tartó köteleket. Az egész függöny köröskörül leomlik; de az ajtó előtt üres hely marad. A zarándoksereg rohan a lehullott selyemnek s elkezdi azt késsel hasogatni, osztozni fölötte: az ajtó előtt üres marad a tér.
– Asszonyom: előtted az út! kiált Edrisz, előre ugorva. S aztán a herczegnő két rózsaszinű talpát a tenyereibe fogva, leemeli őt a küszöbről, mint egy gyermeket.
Még ezt is megteszik az arab erőművészek.
Mikor a herczegnő a földön áll ismét, azt kérdi az emberétől:
– Hát te nem csókolod meg a szent követ, ember?
Arra Edrisz bég így felel:
– Már megcsókoltam egyszer; nem használt; többször nem teszem. Én is Omár khalifával tartok, a ki azt mondá: «ostoba, buta kődarab vagy, a ki se jót, se rosszat nem tehetsz; megcsókollak, de csak azért, mert a próféta is így tett.»
A herczegnő gondolá szivében: «így nem beszélnek az arab szemfényvesztők!»
Innen aztán a Zemzem kutjához mentek.
Ennek a tetejében áll oszlopokon a Safeiták makámja.
A Zemzem kútja egy földalatti patakforrás, melyből a Zemzemiják merítik bőrcsebrekkel a vizet.
Edrisz bég előre figyelmezteté rá a herczegasszonyt, hogy ne igyék belőle, mert a lágymeleg keserűsós víz bélgörcsöket okoz az idegeneknek s ivása után tályogok támadnak a testen. A mekkaiak azt iszszák: hozzá vannak szokva. Mikor a szultánok és khalifák roppant költséggel vízvezetékeket építtettek, melyeken ólomcsöveken át hozatták a friss forrásvizet a távol hegyekből a szent városig: a mekkaiak fellázzadtak, hogy ők nem hagyják az ő szent Zemzem kútjukat, a büdöset, holmi tiszta vízzel megfertőztetni s a szultánok kénytelenek voltak a jó ivó vizet a városon kívül ásatott tavakba ereszteni. Ott csak a tevék használják, a kiknek inkább kell az édes friss víz, mint a paradicsom. Átkozottak legyenek!
Tehát a herczegasszony nem ivott a Zemzem kútjából, hanem egész veder számra tölteté azt a fejére. Így még drágább és még jobban használ.
A vízzel leöntözött ihramlepel ez egyszer világosan elárulá Edrisz bég előtt a gyönyörű termet körvonalait.
Bevégezte a szent szertartást a hétszer alá s fel nyargalás a mezítláb nagy El Emszai utczán, a Szafa szobrától a Merva szobráig, mint emlékeztető az eltaszított Hágár bolyongására a pusztán.
(Hágár volt Ábrahám szolgaleánya, kit a felesége Sára unszolására elkergetett magától. Hágár fia volt Izmael, az arabok őse; Sáráé Izsák, a zsidók törzsapja; a mohammedán hit szerint Ábrahám újra felkereste Hágárt, az elűzött szeretőt. Kitelik az ilyen bolondság az öreg uraktól!)