Egy az Isten (1. rész)

IX.

A tenebrenek késő este van vége. A miserere véghangjai után a sötétben mozgó alakok dübörögve hullnak térdre, sarkaikkal tombolnak a földön s jajkiáltásaik jelzik a keresztrefeszítés pillanatának gyászát, mire megnyilnak a Sixtina ajtajai s a közönség előtt feltárul a «királyi terem» vakító fénynyel megvilágítva. A nap végződött.

Másnap nagyon korán reggel ott kellett már lenni Manassénak a híveivel, hogy egy kis helyecskét kapjon számukra a királyi teremben.

A Vatikán már hajnal óta nyitva volt és minden terme tömve tolongó csoportokkal; idegen utasok és olasz földnép összevissza keverve, a kik azt sem tudják, hol kezdjék el a bámulást? e halmazában a kincseknek, mikkel a világuralom, a kegyelet, művészi kéz és fejedelmi pazarlás telezsúfolt egy óriási palotát, a melybe, a ki reggel bemegy, este jön ki belőle s meg nem pihent sehol. S jól van intézve, hogy kincs és művészi remek a tóduló nép özönét szétossza: így juthat a nap nevezetes pompájához a választottak serege, mely még mindig legió.

Blanka és kisérői a királyi terembe csupán Manassé hadvezéri taktikája mellett juthattak el ezúttal. Onnan egy pillantást vethettek a Sixtina-kápolnába, mely e napra már egészen fehérrel volt bevonva, még az oltár is (az Eucharistia emlékére) – s egy másik tekintettel a Paulina kápolnába, mely ezen az egyetlen napon szokott megnyitva lenni. Ez a szent sír. Megérkeztükkor már a pápa eltávozott a Paulinába a szent kehelylyel, melyet ott a nagy hamvvederbe fog letenni. A chorus egy része a Sixtinában énekelt, másika a Paulinában, egymásnak felelgetve. S a királyi termen végig vonult az ájtatos processió.

Ott vonult el szemeik előtt az egész világ!

Az a világ, a mely volt ezer év előtt, és megmaradt olyannak, a milyen volt ezer év előtt. Zarándokok a föld minden részéből, a hol csak hívők laknak; Syriából és a délszigeti és chinai missiókból, Abyssiniából és Oroszországból, szerzetesek, remeték, vitézi rendek, biborpalástban, aranykoronákkal és hátratűrt csuklyákkal, szőrcsuhában és mezítláb, faczipőkben, keresztvégű botokkal, mikről kobak függ alá s drágaköves pásztorgalymókkal; öveikről lecsüggő olvasókkal, köpenyeiken szent Jakab kagylóival; helveták, a kantonok pallosaival; minden fegyver hegye, s minden tekintet a föld felé irányozva. S azután a nőszerzetek változatos jelmezű alakjai: az a női köntös, a min a divatnak nincs hatalma; szemek, a mikben nincs epedés, ajkak, a miken nincs nevetés soha. Egy végeszakadatlan látvány, mely fogalmat ád arról a hatalomról, mely körülövezi az egész földet, s egyenlősíti a századokat. Ez a menet most is ugyanaz, a mi ezer év előtt volt, ez alakok most is ugyanazok. A horizon egyik felén lemennek, a másikon visszajönnek.

A zarándoksereg hosszú menetét bezárja a tizenhárom apostol.

A föld tizenhárom nemzetéből választott papok, földet seprő hófehér ruhában, turbán alakú fövegekkel, a kik letelepesznek egy kerek emelvényre, míg odajön hozzájuk a Paulina sötétjéből fölmerülve, egy szelid, folyvást mosolygó arczú alak, minden pompa, ragyogás nélkül. Senki se mondaná róla, hogy ez a fejedelmek fejedelme: a pápa. Oly szerényen, oly alázatosan közeledik «társaihoz»; lehajlik lábaik elé, leoldja sandaljaikat, a bussolantik arany medenczét visznek előtte, izsóp-illatos langyvízzel; azzal mind a tizenháromnak megmossa a lábát, megtörülgeti lágy gyapotkendővel és aztán megcsókolja; a kincstárnok mindegyiknek átnyujt egy piros selyem erszényt, abban egy nagy arany és ezüst érem, egyfelől a pápa arczképével, másfelől a lábmosási jelenettel.

Az egyházi menet után tóduló tömeg aztán, mint a zuhatag ragadta magával Blankát és kisérőit, nem kellett már útmutató, az ár vitte őket az igaz úton, keresztül a vestibulumon, a királyi lépcsőn, Constantin tereméig, a hol a «Cená»-hoz volt megterítve.

Ott ült már a tizenhárom apostol (a tizenharmadik az «angyal», a ki szent Gergely lakomáihoz meg szokott jelenni), előttük egy kosár tele virággal, ezüst tányérok és kések, az asztalon a húsvéti bárány. Az egyházfejedelem körül jár s arany tálból ételt oszt nekik: ráklevest és sült halakat. Minden, a mi az asztalon van, a vendégeké: étel, virág és ezüst. Azt kosaraikba rakják és elviszik.

Innen az embertömeg cataractái sodorják tova a hivőt és hitetlen bámulót, míg a nagy tengerbe beomlanak: a Szent-Péter templomába.

A tömeg nagy részét elvonják a szent Veronka-szobor előtt kirakott legnagyobb ereklyék: a zarándokok körülfogják Szent-Péter sírját. Manassé Blankát, ki, hogy el ne tépjék tőle, két kézzel kapaszkodott a karjába, egy oldaltransepthez igyekezett eljuttatni, melyhez egy kimagasló trónmennyezet volt a jelmutató pharos. Az ügyvédet és Dormándynét egy másik ága a népfolyamnak elszakítá tőlük s elvitte más embertömeg örvényébe. Ők eljutottak a nagy vezeklés látványához.

A transept közepét lépcsőzetes emelvény foglalja el, beárnyékozva aranyszövetű mennyezettel.

Ezen a napon, ősszokás szerint, egy halálos bűnt elkövetett vétkes kap bocsánatot s a bibornokok egyike adja meg neki a nép előtt a feloldást.

A pápa választja ki a szertartást végrehajtó bibornokot, s a bibornok választja ki a szabadon bocsátandó gonosztevőt.

A megkegyelmezett orgyilkos volt, ki politikai fanatismusból le akarta szúrni a miséző papot az oltár előtt Hogy ezt bocsátják szabadon, mindenki tudta már s Manassé előre figyelmezteté rá a herczegnőt. Hanem azt, hogy ki lesz a kegyelmet osztó bibornok, csak akkor lehetett megtudni, mikor a mennyezet kárpitjai közől kilépett.

Blanka Manassé karjára támaszkodott. Mikor a bibornok fellépett az emelvényre, a herczegnő úgy érzé, hogy kisérője megrendül, összerázkódik. Bámulva nézett fel:

– Ezt magát akarta a gyilkos megölni! súgá oda Manassé Blankának.

Az áldozat maga jött fölmenteni az ellene vétkezőt.

Még sápadtan a vérvesztéstől, mit a rosszul irányzott tőrütés okozott, még reszketve a borzalomtól, mit a gyáva test érez, mikor az erős lélek parancsol vele, hogy közeledjék a halála helyéhez, foglalt helyet a főpap a trónszékben s inte, hogy hozzák eléje a bűnöst.

Egy mellék-sekrestye ajtón bevezették azt a terembe, nehéz szövetü szőrcsuhában; nyakán a kötél. A bűnösnek felesége is volt és három kis porontya. Azok is vele jöttek.

A vétkes háttal volt fordulva Blanka és Manassé felé, addig nem láthattak az ő arczába, míg a bibornok trónja előtt térdepelt és gyónt; csak a főpap arczát látták, a mint szelid biztatással suttogott ahhoz vigasztaló szókat; végül reszkető kezét fejére tette, megáldá, levette nyakáról a kötélhurkot, s azt saját karjára csavarta s aztán megölelte a feloldott gonosztevőt.

Mikor a bibornok felállt a székéből, a megkegyelmezett is felemelkedék és megfordult, hogy a hét lépcsőn leszálljon. Ez alatt arczába lehetett látni.

Olyan arcz volt az, a mit egyszer látva, nem lehet többé elfelejteni.

A széles, magas homlok két szeglete annyira kidomboruló, mintha szarvak akarnának rajta kinőni, s az üstök közepén egy csipetnyi rögtön őszült hajtincs, mint egy fellövelő sugárkéve a fekete haj között. Sötét, tömött szemöldei, mint két kigyó huzódnak alá szemeire. Felvetett ajkait göndör bajusz és szakál veszi körül; a római szabású sasorr középcsontja valami ütéstől betörve látszik.

A félelem igézete jár e tekintet előtt.

Maga a nagyobbik fiú, mikor apját leszállni látja az emelvényről, félve huzódik anyja mellé, csak a kis ölbeli csecsemő vet feléje csókot a kezével.

A baljóslatú alak lassú, daczterhelte léptekkel halad végig a számára nyitott fegyversoron, s félre sem tekint senkire, még nejére és gyermekeire sem. Blanka sokáig fog álmodni a szörnyű alakról!

Ezzel a nap ünnepélye végződött. A gyilkost szabadon bocsátják, míg a Megváltó a Golgotán kiszenved. Legnagyobb emberi gondolat ez: könnyű volt Istent találni benne! – A harangok megnémultak; a kereplők szólnak.

Mikor hazavezette a herczegnőt Manassé, azt kérdé tőle: «Nem fáradt ön ki, herczegnő?»

«Új erőt nyertem». Felelé neki Blanka.

És akkor forrón, erősen megszorítá Manassé kezét. Senki sem volt jelen. Ügyvédjét, társalkodónéját a népörvény hurczolta magával, s a kézszorítás alatt gondolta magában: «nem foglak elbocsátani!»

És Manassé elérté a kézszorítást és gondolta magában:

«Szegény asszony! Milyen nagy kincseket kellene elvesztened: millióit a világi vagyonnak, siklusait és talentomait a szívbeli kincsnek, hogy megnyerj érte egy ilyen ágról lehullott, lábbal taposott, széltől elkapott falevelet, a melyre az én nevem van irva. Dobj el engem, – s maradj «ilyen» gazdag!»

Azután még ott maradt nála mindaddig, míg hozzátartozói haza kerülnek s ez idő alatt elmondá a herczegnőnek a látott szertartások mély értelmét, a miről a nézők nagy része fogalommal sem bir, a vallási mysteriumokat, miknek közlésével a mai nap áhitatos gyönyörét az üdv érzetéig fokozta a herczegnő szivében. Ő, a profanus, mind jól ismerte azokat.

S mikor azt hitte a herczegnő, hogy a felmagasztaltság régióiban feltalálták lelkeik azt a paradicsomi tájat, a melyben boldog találkozót adhatnak egymásnak, akkor Manassé ezzel a szóval: «gyönyörű költészet mind ez!» – leveté magát az égből hanyatt-homlok a földre s otthagyta a herczegnőt egyedül a paradicsomban.

Gábor úr és Dormándyné megérkeztek s áldották azt a csengetyűszót, mely jelt ád – nem a feltámadáshoz, hanem a table d’hôte-hoz, az igaz hivőknek, a kik reggel óta se nem ettenek, se nem ittanak, se nem ültenek vala.

X.

Másnap reggel, nagyhét szombatján, Gábor úr panaszkodni kezdett, hogy ő neki már elég volt a dicsőségből: annyi szent dolgot vett már be, hogy egész életére beéri vele. Ezzel összhangzólag Dormándyné is magas fokú migraine jelentkezésére kezdett példálózni s mind a ketten egyértelmüleg constatálták, hogy a herczegnő szerfölött kimerültnek látszik.

Az értük jövő Manassé nagyot nevetett rajtuk.

– Ez rendesen így van. A nagyhétre feltóduló idegenek a két első gyásznap látványaiban annyira kimerítik az erejüket, jól tartják a kiváncsiságukat, hogy a harmadik napon már öthatod része otthon marad, összeszedni képességei töredékét a főpompára, a húsvéti áldásra, s e közben elmúlasztja a legegyszerűbbet és legnagyobbszerűt, a mai nap két tüneményét: a valódi kereszt imádatát, s a Marcell pápa miséjét.

A hölgyek aztán nem hagytak békét Gábor úrnak, mennie kellett velük még egyszer a Sixtinába; pedig bizonynyal állítá, hogy a lábai köszvényt kaptak már a sok állás miatt.

A Sixtus kápolnája most már teljes pompájában volt meghagyva, gyászleplek, fehér takarók nélkül, csak a zárt ablakok sötétje tartá még befátyolozva fölséges pompáját. Nem világított más, csak a viaszgyertyák az oltáron.

A mint Manassé előre megmondá: ma már sétálni lehetett a Sixtinában; ma nem volt semmi látvány, a bámész tömeg otthon maradt.

Mert azt nem lehet látványnak nevezni, mikor a pápa legegyszerűbb papi köntösében, a bibornokok csak a violaszín palástban jönnek elő, aztán kihoznak eléjük egy fadarabot, melyen se arany, se ezüst, se gyémánt. Egy három sing hosszúságú gerendatönk az egész. Azt leteszik az oltárvánkosra.

De az a fadarab az igazi kereszt töredéke.

Valóságos darabja annak a nehéz fának, melynek terhe alatt a világ Megváltója összeroskadt, melyen vére végig csorgott, megőrizve a kősírban a rothadástól, felemeltetve egy császárnétól, darabokra törve a hitetlenek elől megmentés közben, melynek egy darabját egy császár a vállán hozta el gyalog és mezitláb Jeruzsálemből Alexandriáig, egy másik császár szoborba rejteté, templomosok hordták magukkal hitetlenek seregén keresztül, véres útat törve számára Konstantinápolytól Rómáig.

Ez az a minden nemes ércznél drágább fadarab, mely most oda van kitéve a vatikáni oltárra.

S az egyházfejedelem, a kinek lábai királyok fejein járnak, atyja kétszáz millió embernek, őrzője a mennyország kulcsának, mikor e tört darab fához közelít, leteszi fejének ékességét, leölti magáról himzett köntösét, leveti czipőit s egyszerű szőringben és mezitláb, meghajtott fővel járul feléje, térdre veti magát előtte s alázattal megcsókolja azt. Követik a többi egyháznagyok. A chorusok ezalatt folyvást zengik Palestrina nagyszerű zeneművét, melynek neve «Marcell pápa miséje». Egy világot átölelő zenemű, minő valaha emberi és angyali fülek számára alkotva volt, melyet ihletett órákban egy költő ellesett az égből, s mikor készen volt, dedicálta azt egy üdvezültnek, a meghalt Marcell pápának és nem az élő fejedelmeknek.

Az igaz, hogy délután három óráig tartott a nagyszerű zenemű, a míg a szertartás végén a processió a tegnapi kelyhet az ostyával ismét visszahozta a sírboltból s a benne levő bort a pápa és bibornokai, az apostolok példájaként, egy szalmaszálon át szürcsölék ki, mire megkondultak a harangok a Péter-templom tornyaiban; arra a hangra egyszerre lehullottak az ablakokról a takarók; a Sixtina kitünt egész pompájában, Michel Angelo remekműveivel. A kivont kardok, az alabárdok, mik addig lefelé voltak fordítva, most egyszerre hegyeikkel égfelé emeltettek, s a chorusok, az egyháznagyok és a zarándokok egyhangból rázendíték a halleluját!

– Hála legyen a Mindenhatónak, mondá Gábor is Manassénak; csakhogy már vége van! Soha életemben még így nem untam magamat.

– Bátyám ne mondja hangosan, csitítá Manassé. Ez Palestrina zeneműve volt.

– Mindjárt tudtam, hogy valami zsidó nóta, igazolá magát Gábor úr (a kinek Palestrina, vagy Palæstina nem tett semmi különbséget). Már nálunk Pesten csak szebbet hallani ennél a franciskánusok templomában.

Manassé nem vitatkozott vele tovább.

Gábor úr a hotelbe visszaérve, azon megmásíthatlan nézetét fejezte ki, hogy ő már «kerékbe van törve», s hogy ő a holnapi parádén, ha mindjárt szent János apocalipsisát mutogatják is, jelen nem lesz, a hölgyek is jól teszik, ha meggondolják, hogy micsoda mulatság lesz holnap reggeli öt órakor a vatikán kapujánál összecsoportosulva várni négy óra hosszat, a míg a hölgykarzatokra felmenetelt megnyitják, s azután másik négy óráig egymáshoz zsufolva lenni, míg minden szertartásnak vége szakad a templomban s végre a pápa megjelenik a loggián, elmondani egy áldást, a miből úgy sem értenek semmit, mert diákul van. Legjobb volna a holnapi napon itthon maradni és kipihenni magukat. – A minthogy Dormándynét csakugyan még az este utól is érte a bejelentett migraine: annak egész éjjel szódát kellett inni és mustárszeszt alkalmazni. Nőkisérő nélkül pedig a herczegnő magában nem mehetett a karzatra. (Magyarországi fogalmak szerint; mások nem tartották ezt a szabályt.)

– Tudod, kedves öcsém; mondá Manassénak bizalmasan az ügyvéd. A mi a lábaimat illeti, azok kiállnának még akár tíz napi marschot is: nem vagyok én totya; a Dormándyné fejfájása is elmulnék, csak azt mondanám neki, hogy doktort hozok. Nagyon fél az olasz orvosoktól, hogy mindjárt eret vágnak rajta. Hanem az van a dologban, hogy épen most kaptam a pápai curiától a kegyes engedélyt, hogy a herczegnőt velem együtt ő szentsége kész elfogadni holnapután. Ez rendkívüli gráczia! ünnep második napján. Igaz, hogy egy olyan szép diák levelet irtam ő szentségének, a milyet nem olvasott egyhamar. De már most nekem is készülnöm kell egy kicsit: össze kell szednem, hogy mit beszéljek ő szentségének a cliensem ügyében. Tudod, diákul kell szónokolni. Hát csak hadd maradjon most a parádé. Köszönjük a szivességedet, tudod?

– Mindent tudok. Fáj bátyámnak a Dormándyné feje, meg a maga lába. Kapott engedélyt husvétmásodnapi kihallgatásra; a mi egyébiránt Rómában nem ünnep, mint Kún-Agotán. A levele szépen volt irva. Ezt mint tudom. Hanem azért mégis jó lesz egyszer egy udvariassági látogatást tenni Rossi úrnál, a franczia követnél, a kinek az előszobájáig már elvezettem, mert az is tud egy kicsit diákul, ha nem is olyan szépen, mint bátyám. Tudja?

Ebből megtudhatta Gábor úr, hogy a gyors engedélyt a kihallgatásra alighanem Manassénak köszönhetik, ki azt a nagy befolyású franczia követ által kieszközölte.

Manassé is megtudott annyit, hogy a holnapi ünnepélyes látványról azért kell elmaradni a herczegnőnek, mert az «ügyvéd» védelmi tervébe sehogy sem illik az bele, hogy «védencze» nyiltan ország-világ előtt együtt üljön és beszélgessen fél napon át egy idegen fiatal emberrel. Ez az egész per folyamát alterálhatná. Eddig megjárta. A hölgy lefátyolozott arczczal járt-kelt mindenütt, de holnap már le kell vetni a gyászt, pompának öltözni; s ez a város tele van kémekkel, sanfedistákkal: azért, ha a mult héten kikergették is a jezsuitákat. Az ügyvéd tanácsosnak találta felmondani a barátságot. S ebben megint igaza volt.

Manassé megértette a dolgot s szépen búcsút vett a herczegnőtől, a ki igazán szomorú volt azért, hogy a holnapi nap öröméről le kell mondania. De hozzá volt szokva, hogy saját akarata ne legyen soha, s oda nyujtá búcsúra a kezét. De azután kikönyökölt az ablakba s utána nézett az eltávozónak, hogy legalább annyit tudjon meg, hogy mikor a hotelből kilép, melyik irányban hagyja el az utczát, s mikor a szeglethez ér, merre fordul el? Lehet, hogy soha sem fogja többé visszatértét látni.

Korán reggel, tizenegy órakor (római számítás szerint, a mi nálunk hajnali öt óra) az Angyalvár ágyúi kezdték Gábor úr ablakait megpróbálni, hogy jól be vannak-e téve? A nagy dörgésre kiugrott az ágyából s rögtön felöltözött. Első gondja volt bekoczogtatni Dormándyné ajtaján s megkérdezni az ajtón keresztül, hogy érzi magát? A szép hölgy azt felelte neki, nyögdécselő hangon, hogy most az ágyúzástól megint úgy a fejébe állt a mindenféle görcs, hogy reggelig aligha meg nem fog halni.

Ezt nagyon helyeselte az ügyvéd. Meghalásról szó sincs; de legalább a herczegnő nem mehet el a parádéra.

Neki csak parádé volt az, a kérges szivűnek. Mit tudta ő, hogy annak a félénk lelke, mint kétségbeesése balzsamát óhajtja azt az áldást, a mit a szívébe ojtott hit csodaerővel ruházott fel. A mi neki csak latin flosculus volt, attól ő gyógyulását várta.

Azután elkezdtek Róma száz temploma tornyaiban megkondulni a harangok: a város megelevenült, a nép mind tódult a Tiber felé, a hintók ünnepi pompához öltözött néppel rakva, mind egy irányban, a mik visszajönnek, azok mind üresek.

Blanka kihajolt az ablakon s nézte folyvást «azt» a szegletet.

A népfolyam egyre omlott végig az utczán: az órák tizenkettőt, tizenhármat, tizennégyet ütöttek, akkor gyérülni kezdtek az utczánjárók; a ki eleven volt, az már a Szent-Péter-téren van rég.

Ekkor egy nyitott kocsi áll meg a hotel előtt, egy bennülő férfival, kiben Blanka Manassét ismerte fel.

Szíve nagyot dobbant. S az arcza elárulta már a szívét, piros lett.

Manassé sietve jött fel hozzá.

– Bocsásson meg herczegnő, hogy hivatlanul jövök. Láttam az arczából tegnap, hogy nehezen mond le arról az áldásról, a mi ma a loggiáról fog elhangzani, s találtam rá módot, hogy jelen lehessen.

A herczegnő megörült s megrettent egyszerre.

– De hisz elkéstem már; ünnepélyhez sem vagyok öltözve.

– Elég ideje van, herczegnő. Rossi úr neje olyan jó volt, hogy felajánlá önt magával vinni a franczia követség külön hölgykarzatára, mely csupán huszonnégy hölgy számára van felállítva, külön bejárással a katonai sorfal közül, legközelebb a loggiához. Egy óra mulva eljön önért saját hintajával a grófnő. Addig felkészülhet a herczegnő.

– Ön is eljön?

– A grófnőt elkisérem idáig leányával együtt, a kiben ön igen rokonszenves alakot fog megismerni, de oda nem kisérhetem önöket, mert a külön karzatra csak hölgyeket eresztenek, hanem majd valahová befurakodom én is, felmászok valamelyik obeliszkra, a mit még meg nem szálltak mások.

Azzal sietett vissza a követségi palotába.

Ez ajánlat ellen aztán az ügyvédnek sem lehetett semmi kifogása. Inkább kapni kell két kézzel a magas pártfogáson. Nagy megnyugvására szolgált, hogy ezúttal Manassé elmaradt a herczegnőtől s az kizárólag hölgy társaságában fogja tölteni a napot.

Most aztán Dormándynénak még jobban megfájdult a feje, hogy a herczegnő nélküle ment el a benedictióra. De hisz őt csak nem híhatta, mikor be volt kötve a feje.

De még annál nagyobb bántalom is történt Dormándynéval; mert a mint Manassé visszatért a grófi családdal, s aztán a hölgyeket egymással megismerteté és magukra hagyta: ez alatt átment Gábor úr szobájába s azt is elkezdé csábítani.

– No, bátyám. Ha a lábai beleegyeznének, ha az etiquette-szabályok nem gátolnák, ha hite és vallása nem tiltaná, s ha a latin allocutio már be volna tanulva, tudnék ám egy olyan csendes kis helyet, a honnan árnyékban ülve lehetne meglátni azt, a mit ezernyolczszáz esztendeig nem látott emberi szem s letelik új ezernyolczszáz esztendő, hogy nem fog újra látni.

– Micsodát?

– Egy római pápát, a ki élére áll a népszabadságnak, s ki a Szent-Péter templom loggiájáról, a tiarával a fején, benedictiot mond az előtte felállított római hadseregre, a mely megindul harczolni a népszabadságért. Ott van felállítva Durando egész hadteste a téren; s a római pápa megáldja a szabadságért, a felvilágosodás győzelmeért kivont fegyvert. Bátyám álmai ezek, s most ébren nem nézi meg?

– Hüh, öcsém, ez valami! mormogá Gábor úr. Az egész római hadsereg! Maga Durando! Ezt lehetetlen meg nem nézni! Várhatsz addig, a míg a díszruhámat fölveszem?

Gábor úr mindent elfelejtett erre a csábszóra, a mit eddig impedimentum dirimensnek talált saját személye s a szentpétertéri nagy szertartás között s sietett magyar vitéznek öltözni karddal, panyókával.

– De halkan lépegessünk, mert Dormándyné alszik.

Nem aludt biz az; sőt inkább nagyon mérges volt, mikor azt hallotta, hogy lassan, csoszogva osonnak el az ajtaja előtt s halkan teszik be az ajtót. Felfogadta haragjában, hogy ezért Zimándyhoz kegyetlen fog lenni, Manassét pedig szeme elé nem ereszti többé. Különben is ez az oka a mai fejfájásának is, mert ez előtt hat nappal rávitatta a pálinkát. Az akkori borszesztől kapta most ezt a migrainet. Haragudott a herczegnőre is, a miért az egy most eléje toppant idegen asszonynyal kész elmenni inkább, hogysem egyetlen kipróbált barátnéja mellett ott maradna ápolónak; – sőt a pápára is haragudott, a mért épen olyan napot választott erre az ünnepélyre, a mikor ő neki az ágyban kell maradni; s haragjában félre tette az imádságos könyvet s elővette a patience kártyát, azt rakta ki a paplanára, s a mint az első ágyúdördülés jelenté, hogy az ünnepély kezdődik, sírva fakadt, s felfogadta, hogy a mint haza megy, rögtön kalvinistává lesz.

Manassé ez alatt bemutatta a grófnőnek az árpádkori hősnek öltözött Zimándy urat, kinek a mentekötő lánczán akkora emberfejes medaillonok lógtak, hogy elbujhatott mellettük minden Calatrava érdemrend; azzal együtt lementek a grófné carosseáig, annak volt egy hátulsó inasülése, abból a lakájt leszállították, s átdelegálták a kocsishoz; a két úr pedig beült az expropriált inas-ülésbe, a hölgyek háta mögé; így minden akadály nélkül jutottak el a Szent-Péter-térig, a hol a követségi firma oltalma alatt a katonai sorfalak között minden furakodás nélkül érték el a föntartott franczia tribunet, melyen a választott hölgyek csak most kezdtek letelepülni, míg a «confessio» két oldalán emelt karzatok lakói már hajnal óta helyeiken ülnek és szenvedik a keresztyéni csendes martyriumot.

A hölgyek tehát könnyen helyeikhez jutottak, a férfiaknak ez kissé nehezen ment. Nekik a tribunet emelő keresztgerendázat között kellett elhelyezkedniök; Gábor úrnak átengedé Manassé a legjobb positiót, tudniillik azt az ülőhelyet, a mit két hegyes szöget képező gerenda kinál; a mi olyan volt, mintha valaki egy V betűbe ülne bele; hanem neki magának már csak egy arasznyi kiálló szarufavég jutott, a min csak egy lábával állhatott meg, a másik az alatt pihent, s a félkarjával a czölöpökbe kellett fogóznia: valóságos æquilibrista tornagyakorlat volt az. De meg volt érette a jutalma. Egy kartávolnyi magasban láthatta épen maga fölött Blankát, s maga előtt az egész Szent-Péter-tért, a templommal együtt.

S az nagyszerű látvány volt, mely megszégyenít minden képzeletet.

Jól volt mondva: új ezernyolczszáz év kell ahhoz, hogy ezt emberi szem még egyszer meglássa.

A Szent-Péter templom előtt föl egész a lépcsőkig, felállítva egy egész hadsereg; gyalogság, lovasság, ágyúk. Minden ezrednek két zászlója van, az egyik a római egyházállamé a mennyország kulcsaival, a másik a piros fehér zöld: Olaszország és a szabadság lobogója.

S a hadrendbe állított fegyvertest azt az óriási tért csak végig éri, de nem tölti meg; a drága keretben, melyet a Szent-Péter templom, s a két félkörű oszlopcsarnok képez, egy kép van foglalva, melyet megmérni hiányzanak az emberi fogalmak.

Mindaz, a mi pompa és ragyogás, az öt világrészből egy tömegbe gyűjtve: egy tenger – selyemből, csipkéből és aranyból! Díszjelmezei minden népnek, zászlói minden országnak, ragyogó sisakok, arany süvegek, vésett művű mellvértek, tollas barettek és nyusztkalpagok, arany és ezüst vállrojtok ezernyi tömegekben; a körülfutó karzatokon a szépség népe, az egyedül egységes nemzet, a hölgyek nemzete. Az emberiségnek az a fele, mely nem visel egymással háborut, mely nem részese az átoknak, mely az égre kiált; mely nem irtja ki a szomszédot, nem épít várakat, börtönöket: – a nők.

Még hátrább, egész a Borgoig, a kocsik özöne, megrakva sokasággal s maga a souverain nép a háztetőken, a falakon, az obeliszk mellett, festői népviseletében; egy szent szobor helyén most egy ember-pyramid emelkedik s az élő szobor tetején a római nép kedvencz alakja: a hirhedett Ciceruacchio, kezében egy roppant tricolor zászlóval.

S e kép oly óriási nagy, hogy annak, ki egyik keretétől a másikra áttekint, a tulsó részen nyüzsgő embertömeg úgy tünik fel, mint egy czifra hangyaboly.

S benn a Szent-Péter temploma is tömve néppel. A ki a pápa pontificatióján akar jelen lenni, ugyan az nem részesülhet a loggiai benedictióban.

Az órák tizennyolczat ütnek, dél van, midőn megkondul a harang a nyugoti toronyban, s az angyalvár bástyáin elkezdenek dörögni az ágyúk. A templomi szertartás végződött: a bronz templomajtók bőrfüggönyei megnyilnak, s előjön a zarándokok menete, elfoglalva a kolosszális lépcsőzetet; a magasból titokteljes zene hangzik alá, az idegen nem tudja, honnan jön az? A kupolában elhelyezett katonai zenekar harsogtatja a dicsőítő zsolozsmát. Olyan az, mintha a bezárt égből hangzanék alá, elpárolva a felhőkárpitoktól. A hivők szerint a zenészek ezüst trombitákat fujnak. Minden arcz a loggia felé van fordulva most. Ez egy páholyszerű oszlopcsarnok a Szent-Péter templom homlokzatán, toronymagasságban.

A myriadnyi néptömeg ide alant zúg; mindenki látni óhajt és nyugtalankodik; úgy hangzik az, mint a tengermoraj.

Egyszerre megelevenedik a loggia. Pompa, mely túlragyog minden fejedelmi fényt, tárul elé. Bíbornokok sorai, középkori pánczélos lovagalakok, szolgaruhának szegődött királyi palást. A koronahordók jönnek a két hármas koronával: az egyik I. Napoleon, másik a spanyol királynő ajándéka, brilliántokkal terhelt koronák. A harmadik: a legrégibb, mely előbb egyszerű volt, azután kettős lett, utoljára hármassá növekedett, az egyházfejedelem fejét ékesíti, kit aranytrónusban ülve hoznak a loggia párkányáig, hová a másik két koronát letették; hordszéke mellett főpapok csoportja, a háttérben magasra emelt páva- és strucztoll-legyezők.

A mint a pápa a loggia párkányához ér, feláll a trónjáról, a nap teljes fényében megvilágítja alakját.

Öltözete csupa fehér és arany. Vakító fényalak. És az a jóságos mosoly az arczán, a mi ragyogóbb koronája minden köveinél.

Manassé nem a pápát nézte, hanem Blankát. Milyen boldog volt e perczben ez a szegény asszony! Valamennyi úrhölgy között ő hozta el magával a legszebb gyémántokat: azt a két örömkönyet nagy sötét szemeiben.

A pápa kezében nem volt sem pásztorbot, sem kereszt. Annak az emlékére, hogy Péter apostol tanítványa Maternus feltámasztására odaadta pásztorbotját, a pápának nem lehet másutt azt viselni, csak Trier kerületében, hol Maternus meghalt.

Mellette állt a két legifjabb bibornok, a dékányok; kezükben egy-egy pálmalevéllel.

S akkor, a miriádnyi nép elcsendesülése alatt aláhangzott a koronás főpap áldása.

Csengő, hatalmas, érzéstől áthatott férfihang volt az: vontatott énekléshez hasonló. S az áldás tartalma is egyszerű, emberi, malasztos. Bűnbocsánatot, időt a megtérésre, bűnbánó szivet, megjavult éltet, kegyelmet, vigasztalást s kitartást a jó munkában kér az Istentől a jelenlevőknek s nem zár ki belőle senkit.

Egy köny odahullott Blanka szeméből Manassé arczába, a mint egymásra tekintettek. Ez a könycsepp jegyezte el őket egymásnak. Vagy az egyiknek kell leszállni, vagy a másiknak kell fölemelkedni! De találkozniok, egyesülniök kell.

A mint a pápa áldása elrezgett a légben, egy stentori szó az emberpyramid tetejéről fölkiáltott:

«Evviva Pio Nono!»

S erre a miriádok néptengere oly óriási kiáltásban tört ki, hogy azt semmi tenger utána nem csinálja. Egy itéletnapi hozsánnakiáltás volt az, a halottak fölébresztésére szolgáló; a megáldott nép visszarivallja az áldást a főpapnak, kit e napon a szivében hordott mindenki. A szabadság Péter apostola volt ő e pillanatban s Szent-Péter kulcsainak egyikével a mennyei, másikkal a földi paradicsomot nyitá meg népei előtt.

A népáldás hangja elnyelte a két bibornok-dékány utóbeszédét; nehány pillanat mulva megint egyszerre, mintha kettévágták volna a zajt, elcsendesült minden. A bibornokok a kezükben tartott pálmaleveleket hajíták le onnan a magasból a nép közé.

A két leszálló levél egyszerre magára vonta a figyelmet. Vajon hová fognak leszállani? Ki lesz a boldog halandó, a kinek az áldás és bocsánat jelvénye jutni fog?

A lenge pálmalevél lassan szállt alá a magasból, s mint minden, a mi ívalakra hajlott, szeszélyes kanyarulatokat tett a légben.

A nyugat felé szálló pálmalevél végre orsóalakú örvénylő forgással hullott alá magára az olasz önkénytes ezred zászlajára, ismét felköltve a dörgő diadalkiáltást, míg a kelet felé szálló levél ringatózva, kanyarogva, szeszélyes lengéssel csalogatta a ráváró tömeget; egy szellőfuvallat egyszerre a franczia páholy felé ragadta azt. Száz kéz nyult föl eléje, hogy elfogja a lehulló jelvényt.

Hanem a százegyedik hosszabb volt a többinél. Az tudniillik Manasséé volt, ki az állvány szarufájára hágva, az egész tömeget megelőzte egy karhosszával s az odalebbenő pálmalevelet szerencsésen elragadta. S ugyanabban a perczben odakinálta azt a feje fölött ülő hölgynek, Blankának. S ezzel ismét ki lett víva egy újabb üdvriadal a közönség részéről.

Blanka szép volt, de az a percz, melyben a bűnbocsánat és áldás pálmalevele kezébe jutott, valami oly megdicsőülést kölcsönzött arczának, hogy a rátekintő ezernyi szem előtt úgy tünt fel, mint egyike azoknak a szent alakoknak, a kik fölemelkednek az égbe.

Ez a pálmalevél annyi volt neki, mint egy egész fejére omló mennyország.

Mikor eszébe jutott, hogy megköszönje azt annak, ki merész kézzel közvetítője volt az égi ajándéknak, már akkor az nem volt közelében.

– Bizony Isten nagy dolog volt ez, öcsém! mondá Gábor úr, a mikor Manassé annyira útat tört előtte, hogy valami szekérbe elhelyezhesse magát. A római pápa áldást mond a szabadságharczba induló seregekre! Ilyen még nem volt!

– Hanem most azután, bátyám, sietve hajtsa keresztül a herczegnő perét, a míg ezek a csillagképletek uralkodnak.

– Mit? csak nem hiszed, hogy a pápa játékot űzzön ilyen nagy eszmékből? förmedt rá Gábor úr, valódi haraggal.

– Azon nem kételkedem, hogy Pio Nono szelíd, jó szívű, őszinte ember, kegyes uralkodó, felvilágosodott fő, hanem hogy a jámbor keresztény Durandot a pogány osztrákok, nem tekintve a szent atya őszinte áldását, kegyetlenül meg fogják verni az első találkozásnál, azt nagyon valószinűnek tartom; s hogy akkor milyen időváltozás fog Rómában bekövetkezni! azt halandó előre nem tudhatja. Jó lesz sietni, míg el nem szárad az a pálmalevél!

XI.

Mikor Gábor úr hazaért a hotelbe, akkor még természetesen nem volt otthon a herczegnő. Annak még várnia kell, míg a tömegoszlásnál a Rossiék hintójára kerül a sor.

Gábor úr legelébb is sietett magát czivilbe tenni. Azután bekoczogtatott Dormándyné ajtaján: «szabad-e?»

Belülről erőteljes és kategórikus válaszul hangzott: «nem szabad».

Ez most duzzog.

Pedig, a hogy a szobaleány tanuvallomásából kiderült, már föl is kelt a szép asszony és felöltözött s annyira elmúlt a fejfájása, hogy a table d’hôte határideje után tudakozódott s addig is egy adag osztrigát hozatott fel magának. Várni kell, míg magától kibékül. A herczegnő majd kiengeszteli.

Annak a megérkeztét aztán türelmetlenül leste Gábor úr, bodor füstöket eregetve tajtékpipájából ki az ablakon át, az utczára.

Egyszer aztán irtóztató néprivalgást hall közelíteni az utcza vége felől, mintha valami vidám jellemű forradalom venné erre felé az útját. A néptömeg megtölté az utczát, megkoszorúzott trikolor zászlókat lobogtatva s e zászlók között gördült előre Rossiék hintója, a grófnővel, leányával és a herczegnővel; az egész hintó tele volt szórva virágcsokrokkal és koszorúkkal; hanem lovak nem voltak eléje fogva. Férfiak vontatták és tolták azt a hotel kapujáig folytonos üdvriadal mellett.

A hintóból leemelték a herczegnőt odasiető nemzetőrtisztek s fölvezették a szobáiba, a hintót, Rossiékkal, vontatta tovább a felséges nép.

Gábor úr meg nem foghatta, hogy történhetik mindez? Türelmetlenül csöngetett a szobapinczérnek.

A csöngetésre berohant hozzá egy nemzetőr; kardosan, a zöldágas keppivel a fején.

– Nekem pinczér kell, nem gárdista!

– Én vagyok a pinczér.

– Mi történt itt?

– Nem tudok semmit. Talán a maitre du hotel tudja, az onnan jön.

– Hát küldje gyorsan a maitre du hotelt.

Percz múlva belépett hozzá egy nemzetőrkapitány; csákósan, vállrojtosan.

– Kit keres signore capitano? förmedt rá Gábor úr.

– No hát én vagyok a maitre du hotel.

– Ah, pardon! nem ismertem önre ebben a costumeben. Mi történt a herczegnővel?

– Cz cz cz cz cz hn! czuppogatott a vendéglős; s aztán megint elől kezdte; cz cz cz cz hn!

– Odáig tudom, vágott eléje Gábor úr, a mikor a herczegnő a pálmalevelet megkapta, mert addig magam is ott voltam.

– Csak röviden mondhatom el signore, mert száz felé kell szaladnom. Hol is kezdjem?

Ekkor kopogtattak az ajtón. Ugyan ki alkalmatlankodik most?

Már a nyelvén volt Gábor úrnak a «nem szabad!» midőn az ajtó, nyomban a kopogtatás után fel is tárult s «nagyon is szabad!» annak, a ki most belépett. A szép Dormándyné volt. A kiváncsiság meg is gyógyította, ki is engesztelte. Azért, hogy megtudja a rendkívüli eseményeket, jégre tette a haragját s maga lett Gábor úr látogatója.

– Hát, signore és signora, két szóval elmondom. A benedizione után, a mint a «beata ungherese» (mert nálunk azt, a ki a husvéti áldásnál a «palmá»-t megnyeri, «beata» névvel szokták megtisztelni) tehát, a mint a palmát megkapta, levette a brilliántos karpereczét a karjáról s azt a közkedvességű népvezér, a szentelt barka áruló Beppo Comincio kosarába veté e szavakkal: «a szent ügy elősegítésére!» mely példájára a többi úrhölgyek mind egymás után lekapcsolták kösöntyüiket, hasonló szent lelkesedéssel; a gyujtó szikra körül futott a tribuneökön, a szentelt barka-árulók kosarai köröskörül jártak s egy percz alatt tetézve lettek ékszerekkel, miket a derék Ciceruacchio vett át a nemzeti kincstár számára: begyült egy millió scudi. A szikrából láng, aztán lángoszlop lett; olyan, mint a Vezuv kitörése, – (a mit önöknek is meg kell tekinteni, szurta közbe a «maitre du hotel» egy pillanatra elfeledve a capitano-de-la-guarda nazionalét; ajánlhatom Nápolyban a hotel du Danemarkot, ott németül is beszélnek) – tizenkét ezer fiatal ember iratta be magát az önkénytes seregbe rögtön. Nekem minden pinczérem nemzetőr lett. Holnap a szobaleányok fognak felszolgálni az asztalnál. A pápának két unokaöcscse is beállt az önkénytes legióba. A bibornokok pompás lovaikat odaadták a hadsereg ágyúihoz való fogatnak; hasonlót tettek a herczegek, grófok, nagykereskedők, mind kifogatták hintaikból a nemes paripákat: allo az ágyúk elé. Rossi grófné is odaadta a maga lovait. A nép azután maga ragadta meg a rudakat s vontatta a hintókat a palotáig! A balkonokról koszorú! cz cz cz! virág! cz cz cz! ohi! ahi!

A derék férfi úgy kifáradt a lelkesülésben, hogy már csak jajgatni tudott és nem várta az «addiot», hanem szaladt ki a szobából.

– No lássa ön; szólt Gábor úr Dormándynéhoz, e nagyszerű jelenet elbeszélése után. Milyen jól járt ön, hogy nem volt ott; most megmaradt a szép karperecze, a mit bizonyosan ön is elhagyott volna.

– Prózai ember! monda a szőke delnő, elsietve s boszúsan csapta be maga után az ajtót.

A dolog nem egészen úgy történt pragmatice, a hogy azt a capitano előadta. Ilyen kezdeményezéshez a szelid Blanka lelkében minden erély és routin hiányzott. Hanem úgy volt az, hogy a mint a pálmalevelet keblébe rejté, karperecze lekapcsolódott karjáról s leesett az embertömeg közé. A ki azt megtalálta, csakugyan a derék Beppo Comincio volt, ki egy kis ketreczet ütött fel a szegletben, s ott árulta a husvéti emlékvirágokat, a mihez neki szabadalma volt. Ez a karpereczet hosszú pálczájának hármas keresztű végére akasztva, nyujtá fel a herczegnőnek, ki azonban a véletlent égi intésnek véve, azzal a szóval utasítá azt vissza, hogy az elvesztett ékszert a «szent ügy oltárára» kivánja letenni. Ő bizonyosan az egyházat értette. A virágárust, aranyos casulájában, bátran a pápai cortegehez tartozó bussolantének tarthatta. «Szent ügynek» azonban az esztendő folytán Rómában a «szabadságharcz» ügyét tartották s a népszónok Beppo Comincio ily értelemben proclamálta a «beatától» jött ajándékot. Az eredmény csakugyan az lett, a mit a vendéglős elmondott.

Blanka jó maga még csak sejtelemmel sem bírt arról, hogy mit tett? A dicsőség, az ovatió diadalzaja, mely körülvette, érthetlen talány volt rá nézve: megrettent tőle, reszketett. A lelkesedés felfoghatlan zaja, az ölébe repülő koszorúk oly hatással voltak rá, mintha temetési pompáját látná és hallaná élve. Mikor haza ért, alig volt annyi ereje még, hogy szobájába tudjon támolyogni. S ott rögtön levetkőztetteté magát és lefeküdt. Úgy rázkódott egész teste, mintha a hideg lelné.

Mikor Dormándyné bement hozzá, hogy meghívja a table d’hôte-hoz, már fekve találta, s az arcza égett, mint a lázbetegé. Nem kivánt mást, csak czitromvizet. Meg volt törve a rendkívüli izgalom alatt. A keskeny pálmalevelet odarejté az inge alá, keblébe s kezeit összefonva fölötte imádkozott.

De sokszor elringatá álomba ez a pálmalevél!

XII.

Gábor úr azzal igyekezett a szép Dormándyné duzzogását kiengesztelni, hogy mikor az étterembe levezette, azt mondá neki:

– Ez a mai nap eseménye véghetetlen sok előnyt adott a herczegnő ügyének.

– No hát, ha azt akarja ön, hogy ki legyek engesztelve, mondja meg ön nekem, de egész maga valóságában, miben áll ennek a mi herczegnőnknek az ügye, a miért mi ide Rómába jöttünk? Azt tudja ön, hogy nekem is tisztában kell lennem minden eshetőség irányában; minthogy saját elintézendő ügyeim vannak.

– Tudom, igen is; majd odalenn a table d’hôtenál hegyéről tövire mindent elbeszélek; a szomszédaink nem értenek a nyelvünkön.

Ezért aztán megnyerte azt, hogy megcsipték a karját s teljes bűnbocsánatot kapott a gyónás után, az eddig elkövetett bűnös tettekért.

Ezúttal Zimándy urat és Dormándynét ültette a maitre d’hőtel az óriási virágbokréta mögé, melynek az asztal közepén az a rendeltetése volt, hogy a vendégek savanyú képét eltakarja, a mit azok egymásra fintorgatnak, ha az ételek nem tetszenek nekik. S a suttogó párnak ezúttal jól esett a rejtegető bokor.

– Tehát a míg a levest hozzák, röviden beavatom nagysádat abba a tudományba, a mire kivánom, hogy soha se legyen szüksége életében. A herczegnő ellen a férje válópört indított. Ő lenne a felperes. A római katholikus vallás a házasságot felbonthatlan szentségnek tartja. Olyan esetekben, a mik az együttélést lehetetlenné teszik a házasfelek között, csak a külön lakást engedi meg, de a sacramentum maga csak a halál által bontható fel.

– Ne beszéljen ön halálról, mikor az ember épen levest kezd enni.

– Én – köszönöm – nem eszem levest. Ki nem állhatom a sárgarépametéltet a levesben. Egyáltalában nem szeretem a sárgarépát. Ugy-e bár, nagysád nem szokott ezt odahaza főzetni soha? Ez is egy ok a separatióra, ha nem is a thoro, de a mensa.

– Ugyan ne fecsegjen annyi hiábavalóságot, hanem értekezzék a válóperről.

– Hiszen azt teszem. Tehát az egyszerű különválasztásba sem a herczeg, sem a neje nem akarnak belenyugodni; a nő még «gyermek»; még nem is élt, a herczeg pedig alkalmasint nőül akarja venni a kedvesét.

– De hát miért akarja épen azt nőül venni? Miért «nőül?» és miért «őt?»

– Jaj, lelkem, szép nagysád; ne kivánja ezt olyan könnyen megérteni, mintha arról volna szó, hogy miért szippantja be a szomszédom a maga tizenkét darab eleven osztrigáját olyan delicziával, a mitől engem a hideg kilel, ha a tányéromra találják tenni? Ez a herczeg és a marquisné közötti ügy. A tökéletes elválást szonban csak akkor engedi meg a római katholikus egyházjog, ha magát a megkötött házasságot nem létezőnek tekinti, a minek az esélyeit igen szépen versbe szedte valaki a diákok számára. Lehet válogatni a menüből, egyik rosszabb a másiknál.

– A table d’hôte-t érti ön, vagy a házasságbontó okokat?

– Talán mind a kettőt. Ezen okokat a tridenti zsinat alapította meg. A pápai curiának aztán van egy titkos instructiója, a mely a válóperekben dönteni szokott. Ez instructiónak 13-ik kacscsa az, a mire mind a két fél alapítja a keresetét, a herczeg is és neje is.

– S mit mond a 13-ik kacscs?

– Diákul van. Ugyan, signore, nem kaphatnék egy kis házi kenyeret? Grázia! Nagysád is szereti a házi kenyeret? Ez itt «pane francese». A 13-ik §-a az instructiónak nem létezettnek mondja ki a házasságot; hanem egyúttal halálitéletet is mond ki. Az a fél, a melyik az itéletre okot szolgáltatott, meg van halva a világra nézve: annak többé házasságra lépni nem szabad.

– És miért nem?

– Vigyázzon kérem, nagysád! Mikor az ember halat eszik, akkor nem kell beszélni, mert szálkát nyel le. Csak én hadd beszéljek, a ki nem eszem halat.

Gábor úr aztán kitisztogatott szépen minden szálkát ebből a kényes themából, a mely egy gyöngéd hölgynek a torkán akadhatna.

– Ez egy igen kellemetlen, gyűlöletes per, a mi az embert mélyebben lealázza, a pap lába alá, mint a hogy Henrik császár volt megalázva Canossában; ez csak mint «bűnbánó ember» hajtá porba a fejét, a váló fél pedig: mint «bűnbánó állat».

– Ügyeljen ön! A szomszédja koczintani akar önnel a pápa egészségére.

– Ah! Evviva Pio Nono! Igazán mondom: örömest ittam az egészségére. Pedig bizonynyal mondom, éhomra ittam. Ugyan adjanak már valami húsfélét! Hiszen elmúlt a nagy hét. Nem kell már bőjtölni. – Minden reménységünk ő szentségében van most. A válóper ez alapon sok veszélylyel jár, s a mikor az egyik félt megszabadítja, a másik félt megsemmisíti. És itt épen olyan nevezetes ember ügyéről van szó, mint Cagliari herczeg. Ez nem csak gazdagsága miatt nevezetes, hanem diplomatai befolyása miatt is. Többet lakik Bécsben, mint Rómában s palotája van mind két helyen, téli s nyári. Ott is nagy földbirtokos, itt is. Tevékeny tagja annak a pártnak, mely ellensége minden alkotmányos szabadságnak. Mikor a római curia az olasz mozgalom által elhagyta magát ragadtatni, akkor a herczegnek tanácsos volt Rómát elhagyni s a palotája ablakaira vastáblákat tétetni föl. Ő és az osztrák nagykövet csak egy napon térhetnek vissza Rómába. S ez a herczegnőre nézve a legkedvezőbb helyzet. Ha az itélet eldöntését siettetni lehet, akkor a herczeg vesztett. Ő most az idézésre nem jelenhet meg Rómában. Itt a nép megkövezné – «most». Tehát itéletet nyerhetünk ellene «in contumaciam». – Még az is a szerencsénk, hogy meghatalmazottját, Vajdárt, a derék, jó, becsületes haramiák elfogták s valami barlangban fogva tartják, s míg azt a herczeg kiváltja, addig itt elverjük rajta a port. – No, ha az olasz ezt nevezi sült húsnak, akkor szeretném tudni, hogy milyen nála a nyers? Igazán mondom, bégetett, mikor belevágtam. – Mi volt ez az izé, signore, a mit most lenyeltem? – «Cardi!» Bogáncs! Azzal nálunk a szamarakat tartják, köszönöm a komplimentet.

– Ugyan folytassa, kérem! Nem a gastronomiai értekezést, hanem a cánonjogit.

– Mondom, hogy a körülmények kedvezése mellett módunkban áll a herczeggel oly kegyetlenül elbánni, a hogy csak kivánjuk. Nyerhetünk ellene olyan itéletet, mely a herczegnőnek rangjához illő életjáradékot biztosít, még új férjhezmenetel esetére is; választhatunk a herczeg palotái közül, hogy melyikben lakjék? míg másfelől a herczeget érheti az a balsors (akarám mondani: szerencse!), hogy nem nősülhet meg többé.

– Uram, ön elfeledi, hogy ki előtt beszél?

– Ez «ad hominem» azaz: «ad fœminam» volt mondva. Bizonyosan szerencse lesz rá nézve, ha a marquisnőt nem teheti nejévé. – Azonban hát az egész ügyvédi szép tervem egy nagy akadályba ütközik. S az a herczegnő kedélye. Arra nézve, hogy magának kedvező itéletet kapjon, neki kellene a herczeg ellen oly vallomásokat tenni, a miktől iszonyodik. Azt mondja, hogy készebb meghalni, mint ajkain egy szót kiejteni, a mi a családi élet titka. És azután azt tudva, hogy ezen önvédelme által a herczeget oly élve eltemetett alakká tenné, a milyennek az szánta őt, visszaborzad tőle a jó szíve, mint egy gyilkosságtól. Nincs bátorsága a szívének szegezett tőrt kivenni megölője kezéből s annak a szívébe ütni. Annak a vagyonából sem akar részt kapni. Fél a maga fájdalmától úgy szabadulni meg, hogy ezt odaadja másnak.

– De hát akkor minek jöttünk ide Rómába?

– Azt is elmondom. A titkos instructióknak van egy záradéka, mely azon esetekben, a hol a birák bölcsesége az igazságot eltalálni nem elégséges, a pápának, mint Krisztus helytartójának, adja meg a kegyelmezési jogot. Ez épen oly királyi jog, mint a haláltól megkegyelmezésé. A törvény határain túl megteheti azt a pápa, hogy rendkivüli esetekben, különös kegyelemből semmisnek nyilatkoztatja ki az egész házasságot, s mind a két félt feloldja az itélet terhei alól. Ezt a jogot nagyon ritkán használja egy pápa; rendkivüli idők kellenek hozzá; – én azt hiszem, hogy épen ilyen eset és ilyen idők vannak most, s ezért siettünk olyan nagyon. A mai nap után semmi aggodalmam, hogy a herczegnő óhajtása teljesülni fog: megmenekül a herczegtől, a nélkül, hogy annak vesztét okozná, a mit nem tudna a szívén elviselni. – Holnap fogad bennünket ő szentsége kihallgatáson.

A szép szőke hölgy egészen meg volt elégedve az ebéddel, nem úgy, mint Gábor úr, a ki a table d’hôte után rögtön egy rostélyost rendelt fel magának a szobájába.

XIII.

Másnap volt a fogadtatás ő szentségénél.

Korán reggel meglátogatta a magyarországi jövevényeket a Szent-Péter-egyház tizenkét gyóntatóinak egyike: a gyóntató «in lingua hungarica», főtisztelendő Szerényi diakonus úr, kinek láttára nagyon megörült az ügyvéd. Régi ismerőse volt, per tu pajtás, hajdan, mikor még csak plébános volt, sokat tarokkoztak együtt.

A diakonus egyenesen küldve volt hozzá és védenczéhez a főszertartásmester részéről, hogy őket a megjelenés helyéről, módjáról és külsőségeiről értesítse. Még abba is beavatta őket, hogy a hölgyeknek miként kell öltözve lenni. Magas ruhában, a ki nem gyászol, annak színes öltönyben, vagy ha feketében, hát akkor selyemben; ékszert lehet felrakni. Az elfogadási teremig veresbe öltözött lakáj fogja őket elvezetni, folyamodásukat kezükben tartsák. A trónteremben (a hol a hölgyeknek szabad lesz bámulatukat kielégíteni a nagyszerű japáni porczellánműveken) a major domus két sorban felállítja az elfogadottakat, kik ott várnak, míg ő szentsége megérkezik.

– Te! szól közbe Gábor úr. Tudja a pápa, hogy én – «vastag nyakú» vagyok?

– Nem szokta kérdeni a kihallgatásért folyamodók hitvallását. Áldását egyformán osztja mindenkinek: azt hiszi, hogy a ki kérte, annak szüksége volt rá.

– No, mert azt mondom, hogy én meg nem csókolom neki a papucsát, ha azt a Vatikánt nekem adja is.

– Azt pedig nem adja neked. Hanem hát nem kell annak a papucsát megcsókolnod. Mikor odaér a kihallgatandó elé, az egyszerűen meghajtja előtte a térdét s átadja a folyamodását.

– No majd úgy teszek, mint az egykori király (nem jut eszembe a neve), a ki a pecsétnyomó gyürűjét ejtette a földre, hogy az alatt, a míg azt fölveszi, úgy lássék, mintha térdet hajtana.

– Azt is teheted. Egyébiránt akármit csinálsz, nem tünik az föl abban a nagy tömegben.

– Hát sokan leszünk a kihallgatáson?

– Ezuttal csak nyolczszázan.

– Hüh! Nyolczszázan! Hát akkor, hogy mondom én el azt a szép latin orácziót, a miért egész éjjel fenn voltam?

– Sehogy sem. A pápához nem szokás a nyilvános kihallgatáson orácziót tartani; ő szentsége szól, a kihez akar, s csak a megszólításra adnak választ. Kérvényeiket a titkár veszi át a pápa kezéből.

– Jó hát, hogy a kérvénybe is beirtam, a mit el akartam mondani.

– Az nagyon jó.

– No hát köszöntetem ő szentségét. – Mondd meg neki, hogy én voltam az, a ki megindítványoztam Pesten a Radikal-körben, hogy Pio Nono arczképe aranyrámában kifüggesztessék, aztán, ha szokott dohányozni ő szentsége, olyan hatalmas kospallagival szolgálok neki.

A diakonusnak dolga volt s búcsúzott, odább ment.

Eltávozta után Dormándyné keményen lehordta Gábor urat, hogy mit figurázik ilyen ünnepélyes dolgokkal, még elront mindent.

– Nem kell tőle félni. Csak a régi czimbora előtt feszítettem egy kicsit magamat. Azzal szabad tréfálózni. Mikor én védek valakit, akkor egészen annak az alteregója vagyok; ügyvédi kötelességem, ha kriminálistát védek, olyan furfangosnak lenni, mint az, úgy tagadni, a hogy az: esküm kötelez rá. Ha egy asszonyt védek, olyan alázatosnak kell lennem, mint egy asszony; s ha ő katholikus, én is az vagyok. Akkor én nem vagyok Zimándy Gábor, hanem Cagliari herczegnő teljhatalmazottja. De bizony csak kaphatnám nyolczszem között a pápát a herczegnő ügyében, fogadom, hogy úgy összevissza csókolnám a papucsát, mintha az édes anyám ábrázatja volna!

Ez már megint a másik túlságba menő hetvenkedés volt Gábor úrtól, miután bizonyosan tudta, hogy nyolczszázad magával lesz a kihallgatáson s fogadását nem lehet beváltania.

A kitűzött órára azonban pontosan ott kellett lenni, s a magyar embernek az a szokása, hogy mikor idegen helyre, nagyon nagy úrhoz van híva, úgy szokott sietni a megjelenéssel, hogy ha reggelre van hiva, ő segít az inasokat felöltöztetni, s ha estére van híva, a gyertyákat a csillárokban meggyujtogatni.

Mikor a várakozó terembe beléptek, még senki sem volt rajtuk kívül jelen. Csak épen egy diakonus jegyző, a ki a bejelentő kamarás fennhangú kiáltására egy hosszú lajstromban az érkezettek neveit kék irallal aláhúzta. Elég idejük volt megnézegetni a nagyszerű festményeket, a japán vértanuk canonisatióját, s egy kolostoromlást, a hol a pápa és az egész szent collegium épen menekül meg a leszakadó falak közül.

Egy órával korábban jöttek.

És azután hallották az utánuk érkezők neveit a kamarás által bekiáltva; mind hatalmas, nagy nevezetességű nevek: külföldi főpapok, nagykövetek, fejedelmek, a kiket a terembe lépő major domus most már elkezdett rangjuk szerint sorakoztatni; valamennyit a mi ismerőseink csoportja elé. Aggódva lesték, vajjon jön-e egyszer olyan név is, a mi ő utánuk soroztatik; de csak nem jött. Egyenruhás katonák, apáczafejedelemnők, spanyol, franczia marquisk. Mind eléjük soroztattak. Azután zarándokok, remeték, fapapucsban, kötéllel derekukon. Még azok is. Azután kiváncsi angol touristák, kiket csak a curiositás hozott ide, büszke lenéző myladyk tolták ismerőseinket mindig hátrább, úgy hogy ők, a kik leghamarább jöttek, az óra beteltéig csaknem az ajtóig lettek szorítva, a melyen bejöttek.

Kellemetlen érzés azt látni, hogy mindenki előttünk van, s utánunk nem következik senki: mi vagyunk a legutolsók, a legkisebbek.

Gábor úrnak kezdett a nyakába melegedni a nyusztprémes kaczagány, s attól az ő vastag nyaka még keményebb lett. Bántotta a boszúság, a hátratétel érzete s most már magában igen kicsiny kis térdhajtást igért az elfogadó egyházfejedelemnek.

Ekkor, midőn már csaknem tele volt a trónterem, belép az oldalajtón egy kamarás, aranynyal himzett fekete egyenruhában s a terem végén várakozó csapatokhoz siet.

«Serenissima principissa de Cagliari! Nobilis domina vidua de Dormand! Egregius dominus de Zimand.»

A megnevezés után int nekik, hogy kövessék.

Ez azt jelenti, hogy magánkihallgatásban fognak részesülni.

Az egész hosszú teremen végig kell haladniok: nyolczszáz magas úr és asszonyság sorfala között, a kik mind bámulva kisérik őket tekintetükkel, úgy, hogy e három alaknak éreznie kell a mindenünnen feléjük irányzott szemsugarakat, melyek körülfogják őket, mint egy igézetes pókháló.

Az emberek közül néhányan ráismernek a szép herczegnőre, s a suttogás előtte, utána zizeg, mint szél a száraz falevelek között: «ah la beata!!»

Gábor úr azonban e nem várt fordulat alatt úgy elfelejtette az egész latin oraczióját, hogy a megszólítás se jutott belőle eszébe, s úgy tetszett neki, mintha harminczhárom kard volna az oldalán s az mind keresztül akarna akadni a lábai előtt.

Az út nem olyan rövid odáig, a hová ismerőseinket vezették.

A római pápa magánkihallgatási szobája nem nyílik mindjárt az összegyűlési teremből, a hogy más e földi uralkodónál szokott.

Terem terem után, folyosó folyosó után tárul a meghívottak elé és minden terem és folyosó tele van királyinál felségesebb pompával. – Az arany maga a legszegényebb kincs abban. – Remekei a lángésznek, miknek alkotója is király és messiás volt a művészet országában, képezik a római egyházfejedelem termeinek diszét. Kincsek, a miknek oly magas az ára, hogy azokat megvenni nem, csak meghódítani lehet, vagy királyi lelkek mennybeli üdveért cserébe hódolati díjul adományozni. Római császárok, világ urai, országalapító hősök előszobáznak az ő csarnokaiban, hosszú sorokban egymás mellé állítva, s örökké nyitott szemeikkel egymásra meredve; fenkölt istenszobrok, a classicus hitrege bálványai állnak ajtaja bejáratainál; istenek, a kik nem mondhatják magukról, hogy «voltak, vannak és lesznek» – ők csak «voltak»! A mi túlélte istenségüket, az az emberalak: «örökké való emberek» lettek.

Blanka reszketett az elfogulástól, láza volt, szép arcza égett; mentől előbbre hatolt ez ihletésteljes lakosztályokon, a mik egyetlen egy embernek a lakása – és az egész világnak otthona. E palotaóriáshoz háromezer évnek van joga a múltból s megannyinak a jövőből! – Tévedtünk: – még új folyosók nyílnak meg előttünk hosszú perspectiváikkal; azokban már a háromezer évet is megelőzött korszakok népe sorakozott, a nem számlált idők koronás tanui: balzsamozott királyi mumiák, az örök pyramidok örök halottjai. A hogy a hosszú korridorok múltja eltünik az időtlen időkbe, úgy távozik azoknak a jövője is a végtelenbe.

A nagyszerűség képe meghatja azt is, a ki érez, azt is, a ki gondolkozik.

S még mindig nem állapodunk meg: egy újabb folyosó nyílik elénk; egyik oldala mythoszi szobrokkal és domborművekkel rakva, de ezek iránt már mostoha lesz a figyelem, az átelleni falon erős versenytársuk akadt: egy rácsajtó, melyen át a Vatikán kertjébe lehet látni. A tekintet elfordul a kőmosolygású Canephorától, s gyönyörrel szívja fel a boscareccio bűvös látványát. A természet és az emberi művészet együtt pazarolnak. A fák a tavasz első pompájában, százados törzsek, lilaszínű virágokból szőtt aureolával koronáik körül, nyíló bokrok, mintha rózsából rakott oltárok volnának, a fal egy oldala arany almákkal látszik megrakva, az egy csodálatos édes naspolya gyümölcse, mely itt ápril elején érik, ennek tavaszszal van az ősz. És közöttük az örökzöld délvirágok, a ragyogó levelű pálmák, miknek hímporos virágfürtei most törnek elő lombkoronáik alól; kipattanó bimbóiknak sporája, mint arany köd szállong a napsugárban. Szentelt ligetek virágzó narancsfákból, a Gecsemane-kert olajfáival összeborulva, mik közül magasra tör fel, mint egy élő münstertorony, a századokat számláló sötétzöld cziprusz. A déli meleg szellő a nyitott üvegtáblákon át belopózik s ezernyi virág illatával tölti meg a Faraók hullacsarnokát s a kőistenek szobor-karzatait.

Itt, a kertre nyíló csarnokok egyikében, IV. Pius pápa casinojában szokta fogadni a pápa azokat, a kiknek magánkihallgatást engedélyezett, ha hölgyek is vannak az esedezők között.

A szögletből nyíló ajtónál két svájczi testőr áll: ismerőseink czélnál vannak.

Ott állnak a lelkek nagy fejedelme előtt, a kinek birodalmát nem korlátozza a láthatár, a ki ura az ő alattvalóinak nemcsak ezen a földön, hanem a túlvilágon is, a kinek egy szavától a halott szentté lesz s az élő ember halottá, a rettenetes, a félelmetes, az óriási nagy, szelid, mosolygó arczú emberalakba öltözve. Oh e mosolyra még emlékeznek sokan, hogy az való volt. Egy boldog ember mosolygása, a ki tudja magáról, hogy ő egy király, a kit szeretnek.

A szerencsétlen gyermek ott térdelt leborulva e fényes alak lábainál, s boldog volt, hogy könyeivel áztathatta azokat.

Talán jobban hitt benne, mint az Istenben. Hisz az Istenszobor, ha a kétségbeesve hozzáfolyamodó átölelheti térdeit, megnyugtatást, vigasztalást ad annak; de az imádkozó még is aggódva gondolhat rá, hogy ez hideg kő, kemény fa; tán nem is érzi a csókot, tán nem is hallja a sírást; s a kinek képét viseli, az messze van talán, nagyon messze; ime ez pedig egy élő alak, a kinek szíve van, a kinek szemében megjelenik a rokonszenvező köny; a ki megért, meglát s kezét kinyujthatja, hogy megáldjon.

Blanka a boldogságtól sírt.

A világ fejedelme lehajolt hozzá és felemelte őt kegyesen. Kezét fejére tette s vigasztaló szavakat rebegett hozzá. Biztatta.

Oh mily szentségül zárta ő e szavakat szívébe. – Kinek volna bátorsága kétkedni azokban? – Kétkedhetik a menyasszony vőlegénye szerelemesküjében az oltár előtt; – kétkedhetik valaki a napsugárban, hogy az meleg helyett lefagyasztja virágait, – kétkedhetik valaki az anyaföldben, hogy az az elvetett kenyérmagból bürköt fog teremni, – kétkedhetik valaki szülői szeretetében, a bölcsek tudományában, – kétkedhetik a csillagászok mathematikai számításában, – kétkedhetik a saját józan eszében, öt érzékeinek helyes felfogásában: de e mosolygó ajk jóságos szavaiban kétkedni lehetetlen volt.

«Tu es petra!»

Úgy építette e kegyes szavakra, mint a sziklára, jövendője fényes várát a szegény asszony.

Gábor úr nem tudott magának számot adni róla, mikor vége volt az elfogadtatásnak, hogy mi történt vele? vajjon csakugyan letérdepelt ő az egyházfejedelem előtt, s csakugyan megcsókolta annak a lábát? csakugyan belesült a dictiójába, s nem tudott tovább hatolni annál, hogy «beatissime pater»? vagy mind ez álom volt? (Majd megmondja Dormándyné otthon.)

Annyi bizonyos, hogy védencze könyörgő levelét kegyes kezek vették át és így minden czél el lett érve, s ez mégis az ő ügyvédi sikeres működésének az eredménye.

Csak Dormándyné tartotta meg mind végig az asszonyoknál annyira bámulatos és kiváltságos lélekjelenlétét, hogy még azt is el tudta mondani odahaza, hogy ő szentsége az alatt, a mig Gábor úr összevissza hebegett valamit (de azt senki se tudja, hogy zsidóul volt-e, vagy görögül?), hátulsó zsebéből egy burnót-szelenczét vont elő, s abból mosolyogva kettőt szippantott; a burnótszelencze egyszerű tojásdad alakú teknönczhéj volt, zománczfestéssel a tetején, s azután ő szentsége ugyanazon zsebéből, a selyem és aranyhimzés közül, egy zsebkendőt vont elő, mely durva gyapotvászon volt, veres és kék koczkákkal, a minőket otthon a franciscánusok használnak.

Mindebből a herczegnő és az ügyvéd semmit sem láttak.