XIV.
Blanka herczegnő megtette Rómában a kötelességszerű látogatásokat, elment Rossiékhoz, megköszönni a ránézve jótéteménynyé magasult szivességet; meglátogatta ** grófnét, egy nagykövet nejét, kinek férje képviselte az osztrák és magyar alattvalók érdekeit, saját nagykövetük távollétében; hanem aztán Blanka nem folytatta tovább az ismeretséget.
Finom érzéke megsugta neki, hogy egy ifju nő, a ki férjétől válik, valami hidegséget sugároz ki a női társaságban, a hol megjelenik. A míg itélete ki nincs mondva, addig vádlott, – és senki sem tudja, hogy mivel van vádolva.
Kellemetes különben sem volt rá nézve a társalgás. Mindenki politikáról beszélt előtte; mindenki azt akarta tőle megtudni, hogy mi történik Magyarországon? mekkora haderővel rendelkezik a kormány? mikor ül össze a parliament? van-e rá kilátás, hogy a magyar ezredeket visszahívják Lombardiából? s több effélét, a mire Blanka mind nem tudott felelni. Ő nem tudott egyebet, mint hogy egy napon Bécs utczáin magyar «éljen» kiáltásokat hallott s ablakai alatt görbe kardos és attila-dolmányos fiatalok csoportja vonult végig.
Azután nem is volt eszében, hogy Rómában letelepedjék, keresztül utazónak tekintette magát, kit ősrégi emlékek, a bűbájos természetpompa inkább hivogatnak a látogatásra, mint a magas körök. Nem is volt egyedül. Gábor urat és Dormándynét magukra hagyni hálátlanságnak tartotta volna. Jól esett mindennap hallgatni Gábor úr ömledezéseit azon kedvencz théma fölött, hogy milyen jó lett volna, ha ősünk, Attila, akkor, mikor itt járt a maga hunnusaival, Rómát elfoglalta volna, itt telepedett volna, a keresztyén hitet felvette volna, mi most volnánk a rómaiak, hisz diákul úgy is jobban tudunk, mint a hajdani Latium lakói. Milyen nagy volt az öröme, mikor a Capitolium egyik folyosóján felfedezte azt a kőemléket, a melyen egy valóságos czifra szűrös génius támaszkodik egy elvitázhatlan rézfokosra, s aláirva a sok mondat között e csalhatlan szó «Hungariæ».
Blanka pedig abban találta gyermekes örömét, hogy a classicus helyekről, a miket bejártak, egy-egy kődarabkát, egy falevelet, falból kinőtt virágot hordott össze: egész ártatlan emlékgyűjteményt csinált belőle magának, s albumát telerajzolta vázlatokkal. – (Még akkor nem árultak úton-útfélen fényképeket.)
A míg az ügyvéd a történelmi emlékeket kutatta, s a herczegnő albumát megnépesíté, teltek a napok és egyiküknek sem jutott eszébe, hogy az ügyet, a miért idejöttek, siettetni kellene. Az ügyvéd szabadságidőt vett magának; otthon úgy is nagy törvényszünet volt. (Köztünk mondva: Gábor úr hírhedett népszónok és oraculum, a kinek olyankor, mikor keresik, nagyon czélszerű úgy intézni a dolgát, hogy ne találják.) A herczegnő pedig szentségtörésnek tartotta volna egy áldásnak, melyet fejére nyert, még a foganatját is sürgetni. Hogy «adja írásba» a benedictiót!
Egy napon aztán, mikor a herczegnő azt mondá, hogy ő maga délután a Colossæumba akar elmenni, s annak a belsejét rajzolni le az albumába, Gábor úr kijelenté, hogy ő most ebben a mulatságban részt nem vehet; csak méltóztassanak az úrhölgyek magukban meglátogatni az Antoniusok circusát, neki fel kell sietni a Lateránba, s utána nézni a herczegnő ügyének. Nyugtalanító levelet kapott Manassétől.
– Ön elmondá ez úrnak, hogy bennünket mi ügy hozott ide?
– Haragszik érte a herczegnő?
– Nem. Nem. Helyesen tette. Mit ir önnek?
– Felolvasom. Szörnyű macskakarmolás irása van. «Táblabiró úr! A míg ön a katakombákban jár, a föld fölött is történik valami. Durando úr már megkóstolta az osztrákokat Ferrarában, s úgy találta, hogy igen kemény héjuk van. Most haragjában keresztes háborút hirdet ellenük, s katonái mellére vörös kereszteket ragaszt s úgy indul neki a Pónak. Ő szentsége rossz kedvű. Nem szereti, hogy a római sereg keresztes háborút hirdet egy keresztyén állam ellen. Durandonak megtiltá a Pón átkelést. Ha mégis átmegy, akkor mindazok az emberek, a kik az ön védenczének pártfogói voltak, halomra buknak. S ha még meg is találják verni a Pó mögött, a mi nem lehetetlen, akkor az ön védenczének minden ellensége felülkerül. Jó lesz a halottakkal való beszélgetést egy kicsit abbahagyni, s az élők után látni. Holnapután már csukva lehet ön előtt minden ajtó.»
– De hát lehetséges volna az, hogy azért, mert a csatatéren valami baleset történik, engem büntessenek meg? kérdé a herczegnő.
– Hja. «Quid-quid delirant reges, plectuntur Achivi», mondá rá eltávoztában Gábor úr, s még csak meg sem magyarázta a herczegnőnek, hogy ez annyit tesz magyarul, hogy valahányszor a királyok dühbe jönnek, mindig a szegény embereket verik meg. Ezt még Achaiában így szokták.
A herczegnő tehát Dormándyné kiséretében egy abbét kérve fel ciceronénak, (kapni azt minden lépten-nyomon) látogatá meg a Colossæumot, s míg az abbé Dormándynénak magyarázta a circus históriai emlékeit, addig ő leült az arena közepén felállított kereszt talapjára és megkisérté lerajzolni az előtte feltáruló képet.
Sehogy sem sikerült.
Azon vette észre, hogy el sem tudja kezdeni. Háromszor is hozzáfogott s mindannyiszor félbe kellett hagynia az elrontott lapot. A Colossæum nem engedi magát mindenkinek lerajzolni: azzal küzdeni kell.
Fenn a negyedik óriási karzat szédületes magasában, a párkányra kiülve ül egy hangya, a ki fest. Innen alulról a szinházi látcsővel nézve sem más az, mint egy hangya a hegytetőn. Széles szalmakalap van a fején s mögötte nagy vörös esernyő kifeszítve a nap ellen: úgy dolgozik.
Blanka irigykedett erre az emberre. Az már meghódította a Colossæumot. Legyőzte ezt. Belekényszeríté rámája keretébe. Vajjon hogyan kezdhetett hozzá? Természetesen: felülkerült neki, felhágott a magasra, onnan tekint le rá. Igy könnyebb volt az óriást legyőzni.
Föltette magában, hogy holnap korán reggel fog ismét idejönni, s akkor ő is onnan a magasból kisérti meg a vázlat fölvevését; azzal kitépte az albumából boszusan az elrontott lapokat s elhajította azokat a tarkalevelű bogács közé, a mi az omladékokat körülnőtte.
Este volt már, vissza kellett térni a hotelbe, s aztán készülni a szinházba.
A hotelhez rendesen azon az utczán kellett végigmenni, a melyen a Cagliari palota állt. Blanka mindennap látta ezt a néma és vak épületet, s mindannyiszor az a nyomasztó gondolat lepte meg, hogyha ő neki e vastáblákkal elzárt ablakú termekben kellene lakni; e griffmadarakkal kérkedő kapun belül, a mi soha nyitva nincsen!
Ma este, midőn kocsija e palota előtt ismét elhajtatott, megdöbbenve látta, hogy a palota ablakain a vastáblák ki vannak nyitva, s az egész első emelet fényesen kivilágítva; a kapu is tárva van, s azon keresztül a kertté alakított udvarba látni.
Vajjon ki tette a kisértetek palotáját egyszerre lakottá?
Mikor a hotelbe megérkezett, még több meglepetés is várt rá. A maitre d’hotel egyébkor is igen udvarias volt a herczegnő iránt, de azt még soha sem tette, hogy maga siessen a kocsija ajtaját kinyitni s őt a földre lesegíteni és azután felkisérje a szállására.
– Köszönöm, uram; ne fáradjon, kérlelé Blanka. Eltalálok a szobámhoz magam is.
– Cz, cz, cz! ohi! az lehetetlen!
S hogy bebizonyítsa a herczegnőnek, mennyire lehetetlen neki saját helyismerete után eltalálni a már hetek óta lakott szobáiba, egy más lakosztály kettes szárnyajtaja elé érve, azt a hátával, két tenyerével és az egyik sarkával egyszerre ügyesen feltárta s kényszeríté a hölgyeket belépni. Az pedig még csak egy előszoba volt, de már az is herczegi fényűzéssel butorozva; abból egy nyitott szárnyajtón keresztül egy választékos pompával diszített terembe lehetett látni, melynek falait művészi olajfestmények diszíték; s a nyitott erkélyajtó mellett jázminbokrok fogták fel a besütő holdvilágot, mely összevegyült a tejüveggel fedett lámpák fényével. A teremből jobbra-balra fénymázas és szőnyeges ajtók nyiltak, miket nagy hajlongások között egy vörösbe és aranyba öltözött bérszolga sietett a herczegnő előtt felnyitogatni.
– Távolléte alatt ide költöztettem át a herczegnőt, mondá lekötelező nyájassággal a maitre d’hotel. Remélem, megnyeri a tetszését.
– Nem, uram, ez a szállás nekem drágának látszik; maradok a régiben; csak hordassa vissza a holmimat. – Hát ez az úr mit keres itt? kérdé, a vörös-arany bérruhás emberre mutatva.
– Ez a mi saját bérszolgánk, a ki herczegséged livreéjét viseli, mondá, kezét dörzsölve a vendéglős; s ezentul herczegséged szolgálatára fog egyedül állani, egy hasonlóul öltözött fehér parókás kocsis fog ezentul itt lenni a kapuban, födött hintóval herczegséged szolgálatára. Mindez magas rendelet következtében történik így. Egy excellencziás úr volt itt. Cz, cz, cz! nagyon haragudott, mikor megtudta, hogy herczegséged egész udvarával együtt csak négy szobát foglal el hotelünkben! Cz, cz, cz! Rögtön intézkedett mindenről.
– Hol a látogatójegye, Beppo! – Ezüst tálczán hozd, Beppo.
De Blanka rá se nézett a jegyre. Tudta, hogy kinek a neve van ráirva. Eltitkolta izgatottságát. Az asszonyok bámulatos nyugalmával felelt (férfinak a szava elakadt volna a dühtől): «Kérem önt, rám vonatkozó intézkedéseket ne fogadjon ön el mástól, mint ügyvédemtől; különben rögtön kiköltözöm a hoteléből. Adassa vissza az eddigi szobáimat s ne tartson számomra külön bérszolgát.»
A czifra bérszolga elámulva tartá kezében a tálczát a névjegygyel.
Számára is volt kategórikus utasítása a herczegnőnek.
– A ki utánam tudakozódik, utasítsa ön ügyvédemhez; az az úr meg fogja mondani a kérdezősködőnek, hogy lehet-e velem beszélni és mikor? – Mától fogva nem fogok a vendégasztalnál étkezni, hanem idefenn a szobámban.
Azzal felnyittatta a régi szobáit, visszahordatta a bőröndjeit s félreérthetetlenül bezárta maga után az ajtót.
Dormándyné mind ebből nem értett semmit. Sejtette, hogy valami nagy baj van s ilyenkor sietett visszavonulni, nehogy kénytelen legyen osztozni benne, mielőtt tudná, hogy mi az?
Blanka türelmetlenül várta az ügyvédet, a ki csak nagy későre érkezett haza.
Olyan bűntudatos arczczal került elő, mint mikor egy férj elkártyázta a pénzét, s aztán tudja jól, hogy azt hiába titkolja; az asszony le fogja olvasni az arczáról.
– Nos, hát mi hírt hoz ön ügyvéd úr? kérdé eléje sietve Blanka.
– Semmit, semmit, épen semmit. Egész álló nap lótottam, futottam. Vagy korán mentem, vagy későn jutottam oda. Megvárakoztattak mindenütt óra számra. A kit kerestem, végre sem találtam, kiket már informáltam, azoknak a helyein már más emberek ültek, s azoknak fogalmuk sem volt arról, a mit nekik beszéltem; Pontiustól Pilátushoz küldöttek; de a folyamodásunknak semmi nyomára sem akadtam. Holnap elől kezdhetem. Már most a perokmányainkat nyomozom, azok majd útba vezetnek. – Csak én azokat a katakombákat ne jártam volna egy hétig! – Csak legalább azt tudnám, hogy hol lakik az az ördöngös Manassé!
(«Én tudom!» mondá magában a herczegnő. – De nem mondta senkinek.)
– No ha ön nem tud semmi hírt, akkor én tudok valamit, szólt Blanka; nézze meg azt a névjegyet azon a tálczán.
Gábor úr elővette a szemüvegét s belenézett.
«Vajdár!»
– Az van ráirva? Meg sem néztem. Csak gyanítottam Cagliari herczeg is itt van.
– Vajdár volt itt? Találkozott vele?
– Nem. De holnap el fog jönni. Előre is önhöz utasítottam. Nekem nincs vele semmi beszélni valóm.
– No hiszen csak az én kezem közé kerüljön, türkőzék neki Gábor úr. Hanem aztán fejcsóválva tette hozzá: Bár csak tudnám, hogy hol lakik az az ördöngös Manassé!
(«Én tudom!»)
Alig is várta, hogy egyedül maradjon Blanka, s előkeresse azt, a mit csak ő tud és senki más.
Különös módon jutott ő ehhez.
Mikor Manassé kiséretében a Sixtina pompáját nézni ment, elébb a «Cortile di Damaso» irodájában egy nagy könyvbe be kellett mondatolni kinek-kinek, a ki engedélyt kapott, a nevét a szállása czímével együtt. Itt hallotta meg azt Blanka, hogy Manassé hol fogadott szállást, s akkor azt hirtelen feljegyezte az albumának egy lapjára, a mit szüntelen oldaltárczájában hordott. Az utczanevek és számok könnyen elvesznek az emlékezetből. A papir megőrizte azt.
Sietett elővenni az albumát.
Kereste. És nem találta meg.
Újra meg újra végigforgatott minden lapot. Manassé lakásának czíme nem volt egyiken sem.
Ekkor jutott eszébe, hogy ő két-három lapot kitépett ez albumból, miken a Colossæum rosszul sikerült vázlatai voltak, s azokat elhajította a lapu-bozót közé. Bizonyosan azok egyikének a hátára volt feljegyezve a keresett lakásczím.
Azt pedig már most azon a helyen, a hol egyszer megtudta, véletlenül, még ha volna is bátorsága, hogy odamenjen azt kutatni, meg nem kapná, mert a nagyhéti iroda a jövő nagypéntekig nyitva nem lesz.
XV.
A herczegnőnek még az nap este levelet hoztak a herczegtől, melyben arra kéri, hogy mondjon neki egy órát, melyben meglátogathassa. Blanka azt válaszolta, hogy a herczeget, ha egyedül jön, holnap reggeli tizenöt órától kezdve délig elvárja a szállásán. Más látogatója előbb az ügyvédéhez van útasítva.
A herczeg nem váratott magára. Az első negyedórájában az engedélyezett időnek már ott volt a sötét narancsszínűre festett hintaja, a skarlát dolmányos kocsissal a hôtel előtt s a herczeg egy theafa-pálczára támaszkodva jött fel a lépcsőn. Csak a jobb lába fungált, a bal szolgálaton kívül volt helyezve, de ezt csak, ha lépcsőn járt, lehetett észrevenni; teremben, társalgás között e nehézséget elütötte úrias applombbal.
A herczeg most is igen szép ember volt; csak a fehér haja árulta el az életkorát, de simára borotvált arcza piros volt és homloka ráncztalan, szemei ragyogók s sűrű szemöldei még egész feketék; szép metszésű ajkain örök mosoly. Egész magatartásában öntudatos büszkeséggel párosult lanyhaság, mely hölgyek közelében ellenálláshoz nem szokott bizalmassággal vegyül.
Az előtte szaladó főpinczér sietett őt a herczegnőnél bejelenteni, ki maga jött ki eléje az előszobába s kezét nyujtá.
A herczeg jobbjával Blanka kezét szorítva meg, a baljában tartott pálczát a pinczér előtt keresztbe tartá, oly formán, hogy annak vagy át kell ugorni, vagy foglyul adni meg magát.
– Még mindig ez a herczegnő szállása?
Az inquisitus nem birt semmit a védelmére fölhozni; azonban a herczegnő sietett őt kimenteni.
– Én magam óhajtottam itt maradni, herczeg.
Erre a vádlott a vizsgálati fogságból rögtön szabadon bocsáttatott, s a herczeg be hagyta magát vezettetni Blanka szobájába, mely elég díszes és kényelmes volt, ha nem is pompás.
– Igen sajnálom, kedves Blanka, hogy ön nem fogadta el gondoskodásomat. Ez nem az ön rangjához méltó ellátás.
– Én az egyszerűséget szeretem.
– Azt tudom. De ön Cagliari herczegnő; s nevének fényét, ha teher is, viselni tartozik. Aztán ön abban a helyzetben van, hogy ide s tova előkelő látogatókat kell elfogadnia, s nincs egy bérszolgája, a ki azokat bejelentse, nincs egy elfogadási terme, a hol azokat leültesse, ha ön történetesen még akkor a hajdíszét rendezteti.
– Már korán reggel fel vagyok öltözve, herczeg, s kész látogatóimat elfogadni.
– De nemcsak látogatók jöhetnek önhöz, hanem kalandorok, tolakodók, kéregetők.
– Nem vagyok egyedül: van védnőm (garde des dames), van ügyvédem.
– Azokat is másként választhatta volna ön, kedves Blanka; ha azon a szomorú emlékű napon, melyen ön házamat elhagyta, valamelyik nagynénjéhez költözött volna, az maga eljött volna önnel Rómába, jelölt volna ki az ön számára oly ügyvédet, a ki grata persona a befolyásos helyeken. A helyett ön egy leánykori zárdabeli ismeretségéhez költözött, a ki, megengedem, hogy igen distingvált úrhölgy, s az ügyvéd is, a kit ő ajánlott önnek, lehet igen derék tabuláris fiscális; de a ki, megbocsásson ön a hasonlatért, úgy találja fel itt magát Rómában, mint a peleskei nótárius Budapesten. S azonfelül egy protestáns ügyvédnek a választása az ön részéről egészen azt a színt adta a dolognak, hogy ön teljes atrocitással akar ellenemben eljárni.
– És azt tettem-e? kérdé Blanka nemes szemrehányással.
– Nem. Nem azt tette ön. És ez bizonyosan nem ügyvédének a tanácsa volt. Ez az ön saját nemes szivének a sugallata volt. Ön nem használta fel azt az időközt, melyben nekem személyesen Rómába jönnöm erkölcsi lehetetlenség volt; meghatalmazottam pedig tettleg akadályozva volt a megjelenésben; a curia irányadó helyein mind politikai ellenfeleim ültek: ha ez idő alatt ön sürgette volna, hogy legyen harcz, – az ellenem dőlt volna el. Ön nem azt tette; ön a kegyelem útjához folyamodott, s most nem mint két harczoló fél állunk egymással szemben, hanem mint két osztályos atyafi, a kik kölcsönösen föltették magukban, hogy visszaadják egymásnak azt, a mi nem az övék. Cagliari herczeg most nem a feleségét jött reklamálni, – hanem a leányát. – Elfogad-e ön atyjának?
Blanka közel volt hozzá, hogy még azt is elhigyje. Szerencséjére, sokkal több fájdalmat okozott neki ez az ember, mint hogy ezt egy színpadi jelenettel helyre lehessen hozni. – Mozdulatlanul maradt.
A herczeg pedig nagyon meg szokta figyelni a beszéde hatását.
– Gondolja meg, kedves Blanka, hogy most a helyzet kulcsa az én kezemben van. A nagy világmozgató eseményekben oly fordulatok álltak be, melyek engemet a Vatikánban nagyon szivesen látott alakká tesznek, s az utczahősök uralkodását is egyúttal megszüntetik. Önnek a pártolói útra készülnek.
– Nekem csak egy pártfogóm van; az nem készül útra. Én nem kértem igazságtételt: én csak kegyelmet kértem és áldást. Az igazság lehet alávetve a változásnak, de a kegyelem és az áldás soha.
– Ki tudja? Sokszor következett már az áldásra anathema; – ugyanarra a fejre, ugyanattól a kéztől. Egy megszorúlt földi ember sok változandóságra képes; hát még egy megszorúlt földi Isten? Azonban maradjunk annál, hogy békét és kegyelmet óhajtunk mind a ketten. – Ennek az első föltétele az, hogy ön fogadja el az én intézkedéseimet, a mikkel önről atyailag gondoskodom itt tartózkodása alatt. Ha békével akarjuk megoldani ügyünket, az ellenségeskedésnek minden látszatát el kell távolítanunk magunktól. Az pedig ellenséges tüntetés, ha Cagliari herczegnő egy számozott bérkocsin járja végig Rómát (a hol a bakon a fiakker mellett ül annak a kis kutyája), s harmad magával egy négy szobás szállást foglal el; a míg Cagliari herczegnek egy palotája van a szomszéd utczában, melyet mindenki ismer. Ez által ön engemet sújt, mert magát, mint áldozatot tünteti fel. Nekem legalább is azt lett volna kötelességem önnek fölajánlani, hogy szálljon be a Cagliari-palotába; az két külön lakosztályt képez, két külön kapubejárattal, külön lépcsővel, még a kert is két osztályra van rekesztve. Nem én vagyok az első Cagliari herczeg, a ki úgy lakik egy házban a feleségével, hogy egymást soha se lássák. Ön ez ajánlatot, tudom, hogy visszautasította volna.
– Vissza.
– Tehát nem maradt más választásom, mint itt ebben a hotelben rendelni meg az ön számára azon lakosztályt, melyet külföldi uralkodó herczegek szoktak elfoglalni; ez tőlem nem ajándék; ha békében szétválunk, tartozásom kiegyenlítésénél be fogom ezt önnek számítani.
– Köszönöm, herczeg. Magamnak is van vagyonom. Ha ezzel önről kellemetlenséget háríthatok el, meghozom ez áldozatot.
Blanka, kinek kedélye nagyon is hajlandó volt a bizalomra, tartott magának olyan embereket is, a kiknek ne higyjen. Ez megengedhető fényűzés egy asszonynak, a ki már ily fiatal korában annyi szenvedésen ment keresztül.
E ritka emberek közé tartozott – maga a férje. Megtanúlta már, hogy ennek egy szavát se kell úgy venni, a hogy az adva van.
A szálláskérdés valami olyan hiábavalóság, hogy azon bámulatos dolog volt annyi szót elvesztegetni. Tehát legyen úgy, a hogy a herczeg akarja. – Hanem annak a háta mögött kell lenni valami egyébnek.
– Annak tehát nagyon örülök, kedves Blanka, hogy ön ezen óhajtásomnak engedett. A szállása berendezését tehát bizzuk a vendéglősre. Az önnek a házunk bérköntösét viselő szolgát is fog szerezni, hányat kiván? kettőt?
– Elég lesz egy.
– Ha nem fog önnek tetszeni, bocsássa el s fogadjon mást. Ne legyen az a gyanúja, mintha kémet akarnék ön körül tartani cselédalakban.
– Nem volna semmi feljegyezni valója körülöttem.
– Kedves Blanka! Az ember soha se látja a saját arczát tükör nélkül; más pedig mindig látja.
– Lehet önnek valami kifogása ellenem?
– Nekem nincs, en ismerem önnek szilárd elveit. Én önt most nem azon a sárga üvegen keresztül nézem, a mit féltékeny férjek fordítanak feleségeik felé, hanem a rózsaszínűn át, melyet kegyes atyák alkalmaznak leányaik ellenében. Én nem vádolója, hanem védője vagyok önnek, a ki azt mondom: «eh, balgaság! ha együtt utazott ön valakivel, az lehetett egész véletlen; ha hirtelen utat vesztettek együtt, az történhetett jól értesült óvatosságból, a veszélyes útvonal kikerülése végett. Ha Rómában ismét összetalálkoztak, az igen természetes kötelezettsége egy, a helyi viszonyokkal ismerős honfitársnak járatlan szülötteföldiei irányában; ha karöltve jártak együtt, az a sokaság közötti tolongás miatt történt, a mikor egy nő fel van jogosítva a legelső férfinak a karjába kapaszkodni s tőle oltalmat követelni, a kit maga mellett talál.»
Blanka idegeit zsibbadás állta el. Hát ebből már fegyvert kovácsoltak volna ellene!
– De lássa ön, én védem önt, egészen atyai módon. Azt mondom: ez semmiség. Ha nekem nincs közöm hozzá, másnak ne legyen. Csak arra kérem, hogy jövőre legyen óvatosabb! Mert ellenségei vannak; nem is tudja, hogy hol? Érdekből mindenki árulóvá lesz, – kivált itt! S azok a semmiből tudnak teremteni egy alvilágot. De legyen ön meggyőződve felőle, hogy én vagyok az, a ki önt minden rágalom ellen védeni fogom. – Mit akartok? – Én ennek a hölgynek atyja vagyok – s akarom, hogy ő boldog legyen.
Blanka nem hitte volna, hogy jöhessen elő valaha olyan helyzet, a melyben ő Cagliari herczeg jóakaratára legyen utalva.
El kellett hallgatnia. Égő arcza meghazudtolta volna, hogy mindez merő rágalom. S lehetett-e elmondani, hogy valóban napokig kisérte őt, mint az árnyéka, egy boldog ábránd fantomja; hogy álmodott, hogy sóhajtott róla titokban, de imáinak, könyhullatásainak sikerült leküzdeni a varázslatot s ime eltünt az és nem maradt fenn belőle semmi? Semmi, csak az emlékezet fehér silhouettje; körrajzai egy betöltetlen ürnek. – Inkább hallgatott és tűrt.
– N’en parlons plus! mondá a herczeg, észrevéve diadalát. Cagliari herczegről senki se mondhassa azt, hogy őt nagylelkűségben felülmulta – még a saját neje se. A mit ön éreztetett velem, azt fogom én éreztetni önnel. A hogy ön leborult kegyelemért esdve, úgy fogok én is leborúlni közös atyánk szent lábaihoz. A mit ön irt folyamodásában, azt aláirom én is: «mi nem vagyunk férj és feleség: mi atya és leány vagyunk». S ön tapasztalni fogja, hogy ez több, mint üres szójárás. Én nem tépem el, csak fölcserélem a köteléket közöttünk.
És ez mind oly édes hangon, oly belső indulatkifejezéssel volt mondva, hogy könyekre kellett volna fakadnia annak, a ki a herczeget úgy nem ismerte, mint a legravaszabb tettetőt s a legkitanúltabb színjátszót. Blanka ismerte már őt jól. – Lehetetlen, hogy ebben a szívben egy őszinte nemes gondolat támadhasson valaha. Ez megcsókolgatja az áldozatát, mikor a méregpoharat készíti számára, ez képes kegyelmet kérni annak, a kit az ő árulása juttat a vérpadra; ez képes fegyverrel védni egy áldozatának a becsületét, a mit alattomban maga tett tönkre.
Cagliari Jeromotól akkor kell félni, a mikor nemeslelkű.
A herczeg győztes fölényének teljes öntudatában kelt föl a kerevetről, s mintha a legközönyösebb dolgot mondaná Blankának, veté oda:
– Délután elküldöm önhöz titkáromat.
– Hozzám? kérdé Blanka megdöbbenve.
– Egyedül önhöz. Azt igen természetesnek fogja ön találni, hogy nem az ügyvédéhez küldöm. Ügyünk a kegyelet, a kegyelem, az áldás útjára tért; ide prókátorokat nem eresztünk be. El kell közöttünk intézni a mellékügyeket, miket csak a leggyöngédebb kéz érinthet, mik nem tűrnek prózai jogfeszegetést.
– Nem bánom, küldjön ön hozzám akárkit, szakítá félbe türelmetlenül a herczegnő, egy közjegyzőt, egy idegen jogtudóst, egy irnokot, egy szolgát, elfogadom tőle az ön utasításait; de ettől az embertől soha!
– S miért nem?
– Mert gyűlölöm.
– Akkor azt gyűlöli ön, a ki önnek legjobb barátja a földön. Még nálamnál is jobb! Csak egy nemes lelket ismertem férfiban e világon, s ez az. Ha arra kérhetném az eget, hogy ajándékozzon meg egy fiuval, őt választanám ki. Én szeretem, tisztelem ezt az ifjut. Érti ön? tisztelem!
– Ha tudná a herczeg, mondá Blanka reszketve, az okot, a miért én az ellenkezőt érzem iránta.
– Jusson önnek eszébe, mielőtt bevádolná, hogy nem férje, hanem atyja előtt beszél.
Blankát ez a válasz zavarba hozta. Ha a herczeg maga úgy fogja fel a dolgot, hogy egy válni készülő asszony egyúttal férjhez menendő leány, hisz akkor a mi szentségtörő vakmerőség volt tegnap, holnap már csak vágyterhes hódolat lesz; és ezt szabad észre nem venni hideg közönyből; szabad elutasítani ellenszenvből; de nem szabad megboszulni haragból, sértett szeméremérzetből.
– S ne felejtse ön el szavamat. Én önt nem csak szabaddá, de boldoggá is akarom tenni. Délután huszonkét órakor Vajdár Benjámin úr meg fogja önt látogatni, hogy ügyünkben egyértelmű eljárást hozzon létre. Fogadja őt, mint teljhatalmazottamat, kiben hatalmam összpontosul. S kérem, hogy ügyvédjét ne avassa bele. Ha megengedi, látogatásomat ismételni fogom.
A herczeg kezet csókolt Blankának és búcsút vett. Alig húzta ki a lábát, midőn jött Gábor úr, megtudni, hogy miben járt itt ő kegyelmessége? Blanka igéretéhez híven, titokban tartá beszélgetésük lényegét, s azzal elégíté ki Gábor urat, hogy felkérte, rendeztetné be a tegnap ajánlott nagyobb és pompásabb szállást a számára. Ezt a változást meg kell tenni a herczeg jóindulatáért, melyet – a jelen körülmények között – megtartani maga Gábor úr sem tartá fölöslegesnek.
XVI.
Alig távozott el a herczeg, midőn egy levelet hoztak Blankának. Az aláirás nélküli levélben ez volt:
«Herczegnő! Legyen ön óvatos. C. herczegnek pokoli terve van ön ellen. Ő is meg akarja semmisíttetni önnel kötött házasságát, de ugyanakkor kegyenczéhez akarja önt adni nőül. Ez pedig olyan ember, a ki képes eladni a feleségét. Eddig ön a herczeg felesége, Caldariva marquisnő pedig a szeretője. C. herczeg meg akarja fordítani a viszonyt s akkor a marquisné lesz a felesége, ön pedig a szeretője. Vigyázzon ön. Ez a Borgiák szülőfölde!»
Blanka felháborodott a levél olvastára. Bármily szörnyeteg volt is ez eszme, mihelyt e két emberrel jött kapcsolatba, már magán hordta a hitelesség szinét. Megerősítették a gyanút a herczeg saját nyilatkozatai, tettetett jósága: igéretei, hogy Blankáról mint atyja fog ezentúl gondoskodni, hogy a kötelék nem lesz széttépve, csak fölcserélve; a szokatlan hév, melylyel Vajdárt pártfogásába vette; a kényszerítés, hogy Blanka személyesen értekezzék vele. Megerősíték ezt a múlt rémséges jelenetei, mikre a visszaemlékezés is öngyilkossági őrjöngésre vezet. A kéjencz és a boszúálló agyrémei nem vonhatók emberi mérték alá: azok dæmonok testére vannak szabva.
De hátha ez a levél maga is egy kelepcze!
Kitől jöhet ez? Ki van az ő legmélyebb titkaiba így beavatva, itt az idegen földön, a hol még arról is keveset tudnak, hogy létezik egy Cagliari herczegnő? Kivel közölje a rettegését? Kitől kérjen itt tanácsot?
Önkénytelenül elővette ismét az albumát. Végig lapozta újra. Hasztalan; a lakásczím nem volt benne. Az a kitépett lapok valamelyikén ott hever valahol a tarkalevelű acanthusok között.
Blanka azt mondta Dormándynénak, hogy miután délelőtt semmi teendőjük nincsen, visszatérhetnének ismét a Colossæumba; ő meg akarja még egyszer kísérteni a tegnap nem sikerült művészi merényletet, a világ csodájának egy albumlapba bekényszerítését. Ez indítványnak pedig mind a ketten nagy pártolói lettek: Gábor úr is, meg Dormándyné is. Gábor úrnak ma nagy szaladásai voltak a városban, a herczegnő ügyében; aztán meg azt is meg kellett tudni, hogy mi készül odakinn a világban? Egész Róma lázas forrongásban volt a Pó mellől érkezett izgalmas hírekre; Dormándyné pedig a tegnapi abbétól azt hallotta, hogy mára egy német utazó társaság igérkezett a Colossæumot megtekinteni. Azok a rejtélyes épületszörnyeteg földalatti rejtekeit is meg akarják tekinteni fáklyavilágítás mellett; azokhoz nagyon kivánatos lesz nekik is csatlakozni. És így a herczegnő indítványa elfogadtatott; Gábor urat hagyták futni, a két úrhölgy pedig felült a rájuk várakozó hintóba, mely a Cagliari czímert viselte az ajtaján s háromszögkalapú kocsist a bakon. Hajtottak a colossæumhoz.
Még nagyon korán érkeztek; – senki sem volt rajtuk kívül az óriási terjedelmű arenán.
Blanka azt mondá társnéjának, hogy tegnap egy jegyzetet elvesztett albumából itt a feszület körüli akántbozótban, azt mindenekelőtt meg akarja keresni.
Jól emlékezett rá, hol hajította el a kitépett lapokat a tarka tövis közé; egyenesen odatarthatott.
Hanem az eldobott lapokat mindkettőjük egyesített törekvésének sem sikerült felfedezni. Azok már nem voltak ott.
Vajjon kinek lehetett kedve széttépett papirrongyokat a gaz közül kiszedegetni és magával vinni? foszlányokat, a miknek semmiféle értéke nincsen?
Ittlétük alatt tegnap senki sem volt az amphitheatrum romjai között. Csak egy művész festegetett vörös napernyő alatt odafenn a legmagasabb karzaton. Ki jöhetett ide az ártatlan papirdarabkákért, kit érdekelhettek az azokra rótt érthetlen karczolatok?
Ezalatt megérkezett a német utazótársaság az abbé vezetése mellett. Az ismerkedés gyorsan megesett. A németek (gründlich nép) mindjárt a földalatti helyiségek megszemlélésén akarták kezdeni; a fáklyák, viasztekercsek meggyujtattak; a herczegnő kimentette magát, hogy neki szédülést okoz, ha sötét üregbe megy, s inkább künn maradt egyedül, saját sorsa mély örvényeibe nézni: – az nem okoz szédülést. Bátran egyedül maradhatott. A Colossæumban nincsenek se rablók, se vadállatok, s a kapuban őrök állnak.
Leült ismét a kereszt elé; nem rajzolni, arra nem gondolt most. Gyermekjátékot játszott. A buján tenyésző oroszlánfog (Leontodon) üres virágszáraiból csinált lánczot s azt nyakába akasztá. S a míg azt csinálta, arra gondolt, hogy mindazon martyrok között, kiket e helyen, hol ő most ül, a szent keresztyénség hitéért vadállatokkal széjjeltépettek, oly rémületet egy sem állt ki, midőn a carcerek tigriseit és hienáit magára rohanni látta, mint a minőt ő áll ki most, midőn a maga szörnyetegeit közeledni látja, a kik széttépetésére küldettek.
Milyen boldog ember az a festő odafenn a karzaton! Most is ott ül a képrámája előtt és dolgozik. A festő az egyedüli boldog ember a világon. Az nem féli a hontalanságot: neki minden föld hazája; az nem félti a nemzete nyelvét, az ő gondolatait minden nép megérti. Az nem fél az ütközettől, nem is vesz részt benne, lefesti azt. Égi háború, tengeri vihar rá nézve nem vész, csak modell; – a néplázadás csak tanulmányfők csoportozata. Egész Róma a piaczon van és kiabál; ez pedig ül ernyője alatt és fest. Ha a római sereg diadallal fog hazavonulni, ő azt le fogja festeni s igen szép kép lesz; s ha az ellenség ostromolni fogja Rómát, ő azt is le fogja festeni s az még nagyobb hatású kép lesz. A festő hidegvérű ember; – lefesti Vénust s nem lesz szerelmes; s lefesti a Madonnát s nem lesz bigott. Lefesti az Istent és az ördögöt s egyiknek sem hizelkedik.
S milyen függetlenség érzetével kell annak járni a földön! Alkotásához nem kell neki senki segítsége; nem kell rá a papnak se esőt, se napfényt imádkozni; az ő rangját nem kell helybenhagyni, kinevezni, meghitelesíteni se királynak, se miniszternek, se doctorum collegiumnak; – ahhoz nem kell se kegyelem, se szabadalom, – se bevett vallás. Ha lángesze van, – világot hódít vele!
Mennyivel jobban gondoskodott a sors arról, a kit a művész-genius szent Elms-lángjával homlokán engedett születni, mint a kinek világrajöttekor egy herczegkoronát adott!
S ez a művészet, a mi a nőt is egyenranguvá teszi a férfival!
A festőnő nem fele egy másik embernek, ő maga egy egész ember! Az nem könyörög vagyont az irgalmas világtól, nevet a férfitól, áldást az oltártól; odamegy és elveszi azt.
Hogyan lehetne ezt megtanulni? Hisz a tehetség és a lángoló vágy az asszony ujjaiban, agyában, szivében is megvan hozzá.
Blankát valami ellenállhatlan tudásvágy ösztönözte, hogy fölmenjen oda a karzatra, megnézni, hogy hajtja végre egy művész azt a föladatot, – a mit ő el sem tud kezdeni?
Hisz egy művészt, mikor dolgozik, az idegennek megbámulni nemcsak nemzetközi jog, sőt a művészet iránti hódolat önkénytes adója.
Blanka neki indult egyedül a karzatokra felvezető lépcsőknek.
Mehetett bátran. Nem jöttek rá szemközt Heliogabalus rózsa-koszorúzott szabadonczai, nem piríták meg arczát a lenge öltönyű hetærák; a lázadó római vazallok kézíjasai sem leskelődnek már az ablakmélyedésekben; a széles lépcsőkön, miket a populus romanus sandaltalpai homorúra koptattak, nem találkozik mással, mint a kőfalakra felrótt neveivel az előtte ott járt látogatóknak.
Aztán, hogy félne embertől, állattól, vagy kisértettől egy gyermek, a kinek nyakában egy láncz csügg pimpimpáré virágszárakból: – s maga se tud róla?
XVII.
A Colossæum egy fölséges álomkép, a mit csak két álmodó tudna elmondani egymásnak: azt egyszerre látni és érezni kell. Leirásához hiányoznak a szavak, a fogalmak.
Mikor Blanka a legfelső karzatra fölért s ott a sötét folyosóüreg alul a boltozatcsarnok párkányára kilépett, az előtte feltáruló látványban egyszerre elfeledé szivének minden fájdalmát, az egész külvilágot. Valami édes szédülés állta el idegeit, mámor, gyönyörérzet és halálvágy egyesülten. Az egyszerűen nagy rettentő magassága előtt eltörpül minden gondolat. Az ember nem érzi magát különb lénynek azoknál a virágoknál, a mik e falakon meghonosultak. (A Colossæum romjainak saját flórája van, mint a tordai «hasadéknak», mint a tátrafüredi «virágos kertnek», – növények, mik másutt nem jönnek elő, mint a gigászok alkotta körönd romjai közt.) Az épen álló boltcsarnokokról keresztül látni az átelleni rombadüledező részen, s ott a hajdani királyok Rómája, a palatinhegy tavaszvirágtól ragyogó ligetei mosolyognak a napfényben; míg a közvetlen közelben levő amphitheatrum öble opált játszó ködbe van burkolva, mintha ez volna a távol; s ez örök ködfátyol megtöri a verőfényt és az éles árnyékokat, s még szédületesebbé teszi a mélységet.
Blanka elábrándulva bámult alá e dicsőséggel teljes ürbe, s elhallgatózott az isteni némaságban. Ki volna oly vakmerő, lefesteni azt, a mit az ürben látott és elmondani azt, a mit a némaságban hallott!
Pedig ilyen vakmerő ember mégis találkozik. Ott fest egy a párkányon, a ledőlt kőkoczkát használva zsámolyul s a kőmellvédhez támasztva kifeszített vásznát, mintha az festő állványul volna neki oda rendelve.
A művész nem ügyel arra, hogy méh jár-e körülötte, vagy szép asszony, mikor fest?
Egyszerű vitorlavászon zeke van rajta, néhol olajfoltos az is; a fején széles karimáju szalmakalap, az is lyukas.
A háta mögé kerülő hölgy legelőször is nem a művészt látja meg, hanem a művet s perczekig elnézi, hogy emelkednek ki az ecsetvonások nyomán a ködhomály-alapból az élesen megvilágított travertin sziklatömbök. A festő bírja a képet! A colossust meghódította tehetségével: a mű egyetemes hatást igér.
A művész egészen belemerülve látszik; ecsetét gyakran a szájába fogja keresztben, hogy gyorsabban cserélhesse meg. Annyi udvariasságot mégis ismer, hogy a mint a háta mögött hölgyruha-suttogást hall, a kalapot leveszi a fejéről s ledobja maga mellé.
«Manassé!»
Az ijedtség, az öröm kiszabadítá ezt a szót az ajkról, mielőtt a megfontoló ész tilalmat vethetett volna rá.
Most a férfi is föltekintett.
– Herczegnő! hol jár ön itt?
– Nem önt kerestem!
Hivatlan mentség! Épen az ellenkezőjét árulja el vele, hogy őt kereste; hogy örül a lelke, a szive a véletlennek, mely őt ide vezette; hogy ujjmutatást, gondviselést vél feltalálni az ösztönszerű vonzódásban, mely őt idehozta.
Manassé mosolygott.
– Nem engem, hanem azt a festőt, a ki a Colossæummal küzd itt a magasban. Láttam önt tegnap herczegnő, a mint odalenn a keresztnél küzdött e feladattal.
– Ön rám ismert? Ily nagy távolból?
– Igen jó látásom van. Azt is megláttam, hogy a herczegnő nem lehetett megelégedve a vázlatával, mert kitépte a lapokat albumából és elhajította.
– S ön találta meg a lapokat?
– Én kerestem meg herczegnő.
– Igen kérem önt: adja vissza.
– Itt vannak.
Egy bankár nem gyakorol különb nagylelküséget, mikor megszorult adósának visszaajándékozza a váltóit, mint mikor Manassé odaadta a kitépett papirfoszlányokat a herczegnőnek. Blanka félénken rejté azokat vissza albumába; a keresett lakásczím csakugyan azok egyikére volt följegyezve. Ha azt Manassé meglátta, vajjon mit gondolhatott, miért van ott?
– A herczegnő nagyon megszerette Rómát, mondá Manassé, festményét folytatva. (Az ocker és a sárkányvér gyorsan szárad: sietni kell vele.)
– Hogy olyan sokáig itt időzöm, nemde? – Mondhatnám, hogy igen, de nem mondom, mert nem igaz. Kénytelen vagyok itt lenni.
S azzal leült a mellvédet képező kőpárkányra, háttal az arénának, s szemközt Manassénak, a mi által annak a művészi perspektiváját nagyon megrontotta.
A nap egyenesen az arczába sütött a herczegnőnek s ő nem hozott magával napernyőt, a kocsiban feledte, lenn az arenában árnyék volt.
Manassé aztán odább tolta háromlábu napernyőjét, hogy annak árnyéka a herczegnőt fedezze; a piros vásznon keresztül aztán valami oly bűvös hajnalpír ömlött a hölgyre, mely az olympi hórák alakjainak egyikét varázsolta elő, ahogy a napisten kocsija előtt lejtenek; öltönyük, arczuk, még lehelletük is bibor és rózsa.
Adorján Manassénak minden kedve elment a köveket és az ő árnyékaikat mázolni vászonra.
– Nagyon szeretem, hogy a véletlen összehozott önnel; kezdé a herczegnő. A társaság, melylyel idejöttem, odaalant jár s a cunæi, a podium, a vomitorium régészeti titkait magyaráztatja magának, a mik engemet mind nem érdekelnek. Én azalatt ráérek önnel egy gondolat fölött vitatkozni, a mit ön vetett föl s a mi fölött én azóta sokat töprengtem. Ön azt mondá egyszer, hogy a honnan ön jön, ott a boszúállást nem ismerik. Hogy önnek is van olyan fájdalma, a mit meg nem gyógyít semmi, és van eszköze a fájdalomért azon, a ki ezt okozta, teljes boszút állni. És még sem teszi azt. – Nekem is van. Az hozott ide Rómába. És én gondolkoztam azon, a mit ön mondott. Letettem a visszatorlás eszközét, mikor kezemben volt. – Föloldoztam az üldözőm kezeit, mikor az meg volt kötözve. – Jól cselekedtem-e?
– Jól.
– Nem jól cselekedtem. Boszút kellett volna állanom. A boszúállás emberi jog!
– A boszúállás istenek bűne, állatok erénye. A megtörtént rosszat jóvá nem teszi. Ez különít el engem és maroknyi híveimet az egész világtól. A háború: boszúállás. A párbaj: boszúállás. A halálitélet: boszúállás. A forradalom: boszúállás. – A kik azt állítják magukról, hogy Jézus követői: nem emlékeznek arra, hogy ő a keresztfán azt mondá gyilkosaira: «bocsáss meg nekik atyám; mert nem tudják, mit cselekesznek!»
– Ezt Jézus mondta, az ember; de Jézus az Isten «fölméne mennyekbe s onnan leszen eljövendő itélni eleveneket és halottakat!» s ez boszúállás.
– S ez az, a mit én megtagadok! A legdicsőbb emberből csináltak egy Istent, a ki folytassa azoknak a sorozatát, a kik lenyilazták Niobe ártatlan gyermekeit – boszúból! Rémítő gondolat! Itélni a halottak fölött! A kiből már régen por lett; a porából élőfa lett, a fából hamu lett, a hamuból üveg lett! s hogy ez üvegdarabon egykor boszút álljon valaki azért, a mit emberalakban vétkezett!
Blanka összeborzadt az ifju kitörésén. Az egyistenvallók, ha kényszerítve vannak, fanatikusok.
Vajjon ennek a hitbuzgóságnak nincsen-e valami próbaköve?
Blanka oly hátra ült a mellvéden, hogy Manassénak figyelmeztetni kelle őt, hogy le ne essék.
– Vannak az Úrnak őrangyalai, a kik vigyáznak rám.
És meg akarta tudni, hogy vajjon közel van-e «egy»?
– Én ma egy névtelen levelet kaptam, s miután oly tényeket tartalmaz, a miket csak ön tudhat: a legelső gondolatom az volt, hogy ezt ön irta.
– Bizonyára nem irtam a herczegnőnek levelet soha.
– Olvassa el kérem.
És azzal odanyujtá Manassénak a reggel kapott levelet.
Ah, hogy gyulladt ki az egykedvű arcz a levél olvasása alatt! Hogy támadtak fel az égő lángfoltok a homlokon, hogy vonaglott át arczának minden vonásain az az indulat, a mi az istenek bűne s az állatok erénye!
A martyrok megbocsáthatták azt, a mit önmaguk szenvedtek; de ha szerettek valakit, megbocsáthattak-e azért, a mit az szenvedett?
Manassé ujjai között összegyűrődött az a levél, mintha mindazok benne volnának, a kiknek terve oda van irva, oly tekintetet vetett Blankára, mintha kedve volna őt megragadni és vele együtt e százötven lábnyi magasból alázuhanni.
Azonban hát, mi joga van neki boszút állni Blankáért ugyanazon az emberen, a kin nem állt boszút – Annáért?
Anna: testvér; tehát szeretett nő! – Egész élete meg lett mérgezve azon ember által – és Manassé mégis azt mondhatta: «mi nem szoktunk boszút állni!» holott annyira módjában van az, hogy arczának felé fordításával elűzheti ez embert a helyéről. S mi neki Blanka? Egy álomkép! – És az álomkép mégis jobban uralkodik rajta, mint a családi bú?
Jobban!
De azért az alapgondolat mégis ingatlan marad. Ha tiltva is a boszú, de a védelem kötelesség azok iránt, a kik azt nálunk keresik.
Manassé visszanyujtá a levelet a herczegnőnek.
– Kitelik tőlük; dörmögé mély hangon.
– Cagliari herczeg már itt van.
– Tudom. Találkoztam vele. Megszólított és megköszönte, hogy nejét pártul fogtam a nagyheti ünnepélyek tolongásai közt.
Blankának nagyon jó volt a veres napernyő verőfényében lenni: nem látszott meg, hogy arczába szökik a vér.
– Ma reggel meglátogatott; monda Blanka. Nagyon kegyes volt. – Megköszönte, hogy nem használtam fel kényszerített távollétét pörömnek eldöntésére s igérte, hogy ő is kegyelemért fog folyamodni a legmagasabb helyre, s úgy tekint, mint atya leányát. – Pedig az ő helyzete most erősebb. A curia ügyeit oly kezek vezetik, a mik ő neki kedveznek.
– Ezt is tudom.
– Kitől?
– Oh nekem vannak széles összeköttetéseim. A házi gazdám csizmadia. «Messere Scalcagnati» egész nap a piaczon ácsorog, s annálfogva be van avatva a magas politikába s engem minden este informál a nagy változásokról a Vatikánban.
A herczegnő felkaczagott. Mint valami égi zene hangzott e csengő asszonynevetés e komor romtömeg között. Egy nő, a ki elneveti magát, a míg a szédületes mélységbe és még szédítőbb balsorsába alátekint. Hanem hát ha a szív húrjai művészükre akadtak, az úgy játszik rajtuk, a hogy akar. Most nevetni kellett azon, hogy Manassé leghitelesebb diplomatiai tudósításait a csizmasarkak nagy mesterétől szerzi be. Aztán egy kis öröm is vegyült belé: Blanka megtudta e névből, hogy Manassé még mindig ott lakik azon a szálláson, a mi nála föl van jegyezve.
Azután nagyot sóhajtott s összetette kezeit ölében.
– De hát, Istenem! én nem viselek senkivel háborút. Én kegyelmet kértem s biztatva lettem vele.
– Herczegnő! A hajósok elutaznak az éjszaki passat-széllel s aztán megvárják a déli monsun-szelet, azzal meg visszautaznak. Pedig a szél az Isten lehellete.
– Tehát az emberi szó sem más, mint lehellet? Az oltár előtt adott eskü csak lehellet? A trónról lehangzó kegy, a nép üdvkiáltása, mind, mind, csak lehellet a légben? Ah ne mondja ön! Ne akarjon ettől a hitemtől megfosztani. Ha ön azt mondaná valakinek: én tégedet megvédelek! mikor az hivatkoznék rá: «váltsd be hát szavadat!» nem felelné azt neki: «csak hangos lélekzetroham volt!»
Manassé reszketett; pedig verőfényes hőség volt körül.
– Herczegnő, szólt halk, szakgatott szóval, én nem állhatok ön és ellenségei közé; mert akkor az árnyékom önre esnék s az ön alakját nem szabad semmi árnyéknak elhomályosítani! – De kezébe adhatok önnek egy eszközt, a mivel önmaga megvédheti magát az ellen, a mivel fenyegetve van.
– Azt még jobban szeretem.
– Ha el akarja ön azt érni, hogy azon ember, a kitől fél, a ki önt üldözi, úgy el legyen öntől taszítva, hogy soha ne is közelíthessen többet, akkor várja be, a míg az elmondja azt az ajánlatot, a mitől ön retteg, akkor felelje neki ezt: «köztem és ön között canoni akadály van, házasságsemmisítő, melyet a titkos instructió tizennegyedik szakasza meghatároz».
– Mi az a 14. §?
– Azt ő nagyon jól fogja tudni, mint a hogy tudom én. Folytatása nem lesz a párbeszédnek. – A mint ön e szót kimondta előtte, el fog tünni az ön közeléből úgy, hogy soha nem fogja többé azt a helyet keresni, a hol ön jár.
– Ah, hisz ez varázslat lesz! – Ez csodatétel!
– A siker okát talán soha se fogja megtudni a herczegnő; se a seb mélységét, a mit e szóval ütött valakin, nem a megaláztatás fokát, a melybe őt letaszítá. Hanem azontúl aztán kegyelemre ne számítson ön többé: – kérjen itéletet s legyen rá készen, – hogy az nagyon terhes lesz.
– Köszönöm! monda Blanka, egész forró kezét nyujtva Manassénak, kinek keze oly hideg volt most, mint a jég. «N’en parlons plus!» (utánzá a herczeg mondását) s azzal, mintha csak ezért jött volna, könnyedén odatelepedett a kőre, – mely előbb Manassénak szolgált ülőhelyül s elővéve albumát, – elkezdé az előtte levő kész képről lemásolni a Colossæum vázlatát, nem is kérdve elébb, hogy szabad-e ily flagrans jogsértést elkövetni a művészi tulajdonon? – A kész rajz után lemásolni már természetesen könnyebben ment, mint az élő természetről, mely «fut» a dilettans festő szeme elől.
Manassé odaállt a háta mögé s nézte – talán nem is a képet. Egy helyen valami hibát ejtett Blanka s kérte Manassét, hogy igazítsa ki.
Az ifju kezébe vette az iralt; – de úgy reszketett a keze, hogy csak fűrész-vonalakat tudott vele csinálni a papiron.
– Ecsethez vagyok szokva, az iral nem áll a kezemben, menté magát.
A herczegnőnek tehát a maga erejéből kellett elkészülni a vázlatával, a mi sokkal több időt vett igénybe, mint ha segített volna neki más, úgy, hogy ez alatt az ősrégészeti társaságnak teljes ideje volt minden földalatti rejtekét összejárni a Colossæumnak s ismét napfényre kerülni. – A herczegnő csak akkor riadt fel, mikor már odalent zajosan kezdték keresni az eltüntet. – Szerencséje, hogy épen azon az oldalon bukkantak föl, a hol rajzolt, onnan nem láthattak föl rá.
– Sietek! Azt hiszik, hogy elvesztem. – Ah, haha! szólt galambnevetésre fakadva, a mint észrevette a nyakába akasztott oroszlánfog-kocsánfüzért. Majd szépen kinevetnének, ha ezzel a nyaklánczczal mennék eléjük.
S azzal levette a nyakából a pimpimpáré-lánczot s letette arra a helyre, – a hol ült.
Aztán egy búcsú-üdvözlet után futott vissza a sötét boltozatok alá, mik a karzatokat a lépcsőkkel összekötik.
Manassé utána nézett, míg alakját tündökölni látta maga előtt. Minden karzatnál újra előtünt az, – mindig kisebb volt; – mire leért az arenára, már csak akkorának látszott, mint a mesebeli másvilág parányi lakói.
Minek legyen az ember szerelmes egy másik világ tündér lakójába?
Hanem azért Manassé mégis összerakta az ott hagyott virágláncz karikáit s eltette a keblébe.
A társasághoz visszatért herczegnő pedig közszemlére bocsátá az albumába fölvett vázlatot, melyért aztán sok magasztalást kellett eltűrnie.
Még Dormándyné maga sem vette észre a nagy kedélyváltozást a herczegnőn, – az idejövetel és az eltávozás időköze alatt.
XVIII.
Blanka úgy volt most, mint mikor egy gyermeknek, a ki félt egyedül maradni otthon a háznál, az apja átadta bátorság-élesztőül a töltött fegyverét. Az most maga kívánja, hogy bárcsak jönne hát az a rettegett rabló, hogy fegyverét kilőhetné rá. Semmi kétsége felőle, hogy az a fegyver okvetlenül megöl egy óriást is s bizonyosan czélba talál. Nem fél már az egyedülléttől, a sötét szobától, az éjjeli titokteljes hangoktól. Jőjjön, a kinek kedve van kisérteni. Itt a fegyver.
Egész kedélyhangulata megváltozott a túlbizakodottságban. Dévaj, jókedvű lett.
Már a hotel kapujánál elkezdte az enyelgést a vendéglős irányában, ki eléje sietett azzal az örvendetes hirrel, hogy itt volt ő excellentiája a «conte».
Miféle gróf?
A kapus előadta a látogatási jegyet. Vajdár Benőé volt.
Blanka nem ránczolta össze szemöldeit; elmosolyodott.
– Hisz ez nem gróf.
– Engedelmet, szólt a maitre d’hotel. Az udvariasság előtt minden ember gróf, addig, míg be nem bizonyítják, hogy nem az.
Blanka nevetett.
– Mint ahogy a törvény előtt minden ember becsületes ember addig, a míg be nem bizonyítják róla az ellenkezőt. No hát csak küldjék fel hozzám azt az urat, ha ismét eljő.
Fölvezették aztán a pompásabbik szállására. Nagyon meg volt vele elégedve. Az előszobájában egy kövér, jól kiberetvált bérszolga «bertáfolt», aranyosveres egyenruhában, ahhoz is volt egy tréfás szava.
– Önt én nemzetőr ruhában láttam husvétkor. Azt gondoltam, elment a csatatérre.
– Herczegnő, felelt a tréfakész olasz, itthon is kell valakinek maradni, a ki az osztrákok kabátját kiporolja.
Ez nyilván Gábor úrra czélzott, a ki a herczegnőt fogadta, legalább az magára vette az élczet s nem késett a megoldással.
– Cospetto! Porolják biz a tieteket azok az osztrákok a Pó mellett.
A herczegnő azután rendeletet adott a bérszolgának, hogy hozassa föl számára a villásreggelijét: theát, vajat, osztrigát, tengeri rákot és ludmáj-pástétomot és sherryt hozzá.
– Nem tart ön velem? kérdé hamisan Gábor úrtól.
Az visszarettent.
– Herczegnő! kész vagyok önért a Vezuv torkába lemenni, ágyú kereszttűzbe rohanni; de egy asztalt, a mely azokkal az ételekkel van megrakva, a miket a herczegnő elősorolt, meg nem ostromlok, ha hátulról belém kartácsolnak is.
– Jól van, hát fölmentem önt a mai napra s eleresztem a «Falcone»-hoz gulyáshúst enni. Ugyan vigye el a szegény Dormándynét is egyszer magával.
A szőke szépség készen volt rá.
– Tudja ön, légyottom van, mely nem kíván tanúkat, súgá ravasz mosolylyal Blanka, mire Gábor úr visszahőkölt. Akkor aztán megmutatá neki a tenyerében összegöngyölített névjegyet és csalfán kunczogott.
– Vagy úgy? mondá Gábor úr egészen megnyugtatva s aztán karját nyujtá Dormándynénak, hogy elvezesse Falkonéhoz, a hová sietni kell, mert különben nem kap az ember jó helyet.
– Kit vár a herczegnő? tudakolá tőle, a mint az ajtón kiléptek, a szőke szépség.
– Hát csak azt a Vajdárt!
Ezt várhatja. Ez csak ellenség. S a pártfogók, gyámok és gondviselők nem azért vannak a világon, hogy az embert az ellenségeitől megvédelmezzék; elég, ha a jó barátaitól megvédelmezik.
A herczegnő, a míg a reggelit felhozzák, a fodrásznőért küldött, azután a komornát hivatta: újra öltözött. Szép akart lenni. Az az, hogy másformán szép, mint eddig.
S valóban, a mint készen volt a toillettjével s megnézte magát a földig érő velenczei tükörben, magának is feltünt e változás. Karcsú alakja a csipőn alól érő derék miatt sokkal magasabbnak látszott; emelte azt még a feltűzött büszke hajfonadék is. Arczvonásait máskor a folytonos csüggetegség, félelem lankadtakká tette, most az elbizakodottság egy kis erőteljes gömbölyűséget kölcsönzött nekik s maga az arczszine is más volt, mint tegnap. A délolaszországi napnak elég volt egy délelőtt az arczára sütni ellenőrzetlenül, hogy azt valami egészséges aranyozással futtassa be.
És a miről legkevésbbé ismert magára, ez a szemeiben ragyogó tűz. Honnan vette ő mindezt kölcsön?
Attól a fegyvertől, a minek birtokába jutott.
«Az instruktiók 14-ik kacscsa!»
Mit bánta ő, mit kérdezte ő, hogy mi lehet a tartalma ennek a kacscsnak? Elég volt neki azt tudni, hogy ilyen van. «Ő» mondta, hogy ilyen van, tehát van. – Mit bánta ő, hogy mi lesz a következése annak, hogy ő erre hivatkozni fog? Harag, perpatvar, vagyonvesztés, elitéltetés. Elég volt azt tudnia, hogy van egy érczbevésett sor, egy letörülhetlen sor, mely azt parancsolja, hogy az az ember, a ki őt szenvedélyével üldözi, a kit ő gyülöl, – őt nőül ne vehesse. – Hogy ez a parancs benne van abban a §-ban, az bizonyos. «Ő» mondta, hogy ott van, tehát ott van. Ez megvigasztalta egészen. – Köröskörül betakarva érezte magát általa s elbizakodott lett. – Alig várta, hogy jőjjön már az az ember.
A komornyikká öltözött férfi jelenté, hogy az étszobában fel van adva a reggeli.
Blanka máskor annyit szokott enni, mint egy betegnek készülő gyermek; most olyan étvágya volt, mint egy betegségből felgyógyult gyermeknek, a ki siet helyrepótolni azt, a mit elmulasztott. Rendkívül ízlettek neki az inyenczségek.
Mikor javában szedegeti ki az ezüst villácskával az osztrigákat természetes csészéikből, jelenti a komornyik, hogy itt van az az úr, a ki mindaddig gróf, a míg ki nem sül, hogy nem az.
– Hadd jőjjön be!
Azért Blanka nem zavartatta meg magát az étkezésben.
A «szép» ifju belépett.
A helyzet, a melyben a herczegnőt lelte, úgy látszott, hogy nem talált bele a tervébe. Reggeliző asztal mellett; körüle sürgölődő egyenruhás inassal. – Ez leront minden páthoszt.
– Ugyan kérem, adjon egy széket ez úrnak! mondá Blanka a bérszolgának – s mintha szórakozottságból tenné – magyarul, mire az nagyot bámult. – Ah! most elfeledtem, hogy az olaszok nem tudnak magyarul. – Grazie! – (Kedves zavartan mosolygott.) Üljön le, uram. Megengedi, hogy reggelizésemet végezzem? Az alatt értekezhetünk. Ez az úr egy szavunkat sem érti; olyan, mintha négy szem között beszélnénk.
Ez metaphysice áll, de physice nem. Az olasz a magyar szöveget ugyan nem érti meg, de a melodiát fel tudja fogni; a párbeszéd mimikai része pedig egészen elesik, ha néző van jelen.
Vajdár hamisan fogta fel a helyzetet. Azt hitte, a herczegnő fél tőle, hogy a régi iszonyat hatása alatt áll, ha őt látja; azért tartja maga körül a bérszolgát s ez még táplálta rossz indulatait. A kitől félnek, az hatalmat gyakorol. Pedig csalódott.
Megnyugtató szóval akarta kezdeni.
– Olajfa-levéllel jövök önhöz, herczegnő.
Erre a herczegnő hátrahajolt az inashoz.
– Igen! Beppo. A pinczér elfelejtett olajfabogyókat feladni, a mit nagyon kedvelek. – Azután látogatójához fordult: «figyelek, uram».
Vajdár megütközött a hangon és beszéden. A herczegnőnek az ő olajfa-leveléről nem annak metaphorai értelme, a békekötés jut eszébe, hanem a becsinált olajbogyók?
Már maga a helyzet, hogy egy hölgy eszik az alatt, a míg egy férfi beszél hozzá, nagyon egyenlőtlenné teszi a küzdelmet. Minden tányér egy redoute. A beszéd versenytársra talál a csemegében. A jó izű falat paralyzálja a hatásra szánt rhetori phrasist. A hölgy fogai alatt ropog valami s ez bizonyítja a közönyt a beszéd iránt. S ez nem gátolja abban, hogy minden váltott tányért és pohár vizet kegyteljes leereszkedéssel köszönjön meg annak a bérruhás szolgának, a ki a napi zsoldért vette fel háza cselédjelmezét. Míg a ház benső mindenese az előkelő felsemvevés egész hideg sulyát érezheti.
Vajdár leült az odatolt székre s közelebb huzta azt.
– A herczeg, igérete szerint, követni kivánja a herczegnőt a kegy útjára. Elküldte általam a legmagasabb helyen átadandó folyamodást, hogy ismertessem azt meg.
Úgy hiszem, latinul van, s azt én nem érteném meg.
– A magyar szövegét felolvashatom.
– Fölösleges. A mily bizonyos vagyok a felől, hogy a magyar szöveg hű fordítása az eredetinek, oly bizonyosan hiszem azt, hogy az eredeti rám nézve a legelőnyösebb. Vegyük felolvasottnak.
XIX.
Vajdár gondolta magában: a herczegnő rövidíteni akarja az értekezletet s hosszabbítani a reggelit, hogy a kettő egymást kitöltse. Csalódik. Mert nem fogja kifutni. – Az okmányt letette a herczegnő asztalára.
– A herczeg úgy akar elválni hitvesétől, mint atya leányától.
– Ezt magától is hallottam.
– Jó indulatával akarja környezni továbbra is a herczegnőt.
– A mire hálás szívvel gondolok.
– A békés megegyezésnek nehány prózai pontja is fordul elő.
– Azokhoz én keveset értek.
Vajdár más iratcsomót vont elő oldalzsebéből.
– A herczegnő móringleveléről van szó. A herczeg nejének a házasságkötéskor egy millió ezüst forintot móringolt.
– Nem tudom. Bátyáim készítették a házassági szerződést. Én csak aláirtam; azt sem tudom, mi van benne?
– A válóperben ez is lényeges kérdést képez. Ha a nőnek kedvez az itélet, akkor az egész móringot megkapja, ha ellenére szól, akkor az egészet elveszti. A herczeg ebben is kiegyezést ajánl. A móring nem fizettetnék ki, hanem a herczeg azon összegtől járó hatos kamatot holtig tartó évi járadékul rendelné a herczegnőnek. – Megelégli-e ezt herczegnő?
– Nagyon soknak találom.
– A herczeg büszkeségét keresi abban, hogy elvált neje az őt megillető fényben tündököljék a világ előtt. Még többet is ajánl. A herczegnőnek átengedi palotája felét, hogy abban lakjék.
– Hogyan?
Vajdár kapott rajta, hogy végre mégis adhatott fel egy olyan themát, melyet a herczegnő nem ért meg rögtön, nem mondja rá, hogy jól van! Ebből lehet hosszas értekezést szőni.
Hanem a herczegnő étvágyának sem akart vége szakadni. Már meg azokat az apró kis piros retkecskéket kivánta meg, a miket «római szentelt retek» czím alatt hordanak szét a hivő világba s a mikből egy csomóval, ha egyenkint meg akarja az ember mind hámozni, igen szép időközt be lehet tölteni.
Vajdár egész építész lett; hogy szemléletileg felfoghatóvá tegye a dolgot, közelebb kellett huzódnia a herczegnőhöz s a kezében tartott okiratok gyakorlati segélyével megmutatni az asztalon, hogyan képez a Cagliari szögletpalota egy kettős szárnyú görög Π betű alakú építményt, melynek két külön kapubejárata, külön lépcsőzete van. Az egész egyenlő két részre van osztva, a mik közt az összeköttetést egy, az udvarán keresztül épített fedett karzat képezi, melynek a nő lakosztályához vezető ajtaja azonban be van falazva. Maga a palotához tartozó kert is kőfallal és a fölött vasrácscsal kétfelé van osztva, két külön kertész gondja alatt. Épen így el vannak választva az istállók és az udvarok; úgy, hogy a kívülről egynek látszó palota tulajdonképen két egészen különálló épület, melynek összekötő csarnokát a bennlakó férj és feleség, a mikor tetszett, kinyittatta, a mikor nem tetszett, befalaztatta. A herczegnő utoljára azt mondta rá, hogy azt sem bánja.
– Tehát, mikor Rómában fogok időzni, akkor a Cagliari-palotába szállok; de remélem, ez nem tesz annyit, hogy örök időkre Rómában kell laknom.
– Azt hiszem, hogy most egyelőre huzamosb ideig fogja azt tenni a herczegnő, a nélkül, hogy valaki kényszerítené, vagy csak rábeszélné is erre.
– Pedig haza akarok menni Magyarországba. Azt tudja ön, hogy nekem saját birtokom is van.
– Az az, hogy családi hitbizomány.
– Az nem tesz különbséget; püspök nagybátyám végrendelete nem köt hozzá más feltételt, mint hogy római katholikus maradjak. Én szándékozom a nyarat a bánáti uradalmamban tölteni.
– Azt nem teheti a herczegnő; azon egyszerű okból, mert a kastélyát leégették a ráczok.
– Leégették? Erről nekem tiszttartóm nem irt semmit.
– A mire megint igen jó oka volt neki, miután őt magát meg a saját háza küszöbére fektették s ott vágták le a fejét.
Még ez sem rontotta el a herczegnő étvágyát. Nagyon jónak találta a sardinákat. Vajdár azt olvashatta az arczáról, hogy nem hisz el tőle a herczegnő semmit, akár jót, akár rosszat beszéljen.
– Lángba készül borulni az egész világ, herczegnő; s higyje el nekem, hogy ez az utolsó sziget, a hová azok menekülhetnek, a kik nem akarják a hajukat elperzseltetni. Egyedül Róma a béke szent helye.
– A miről tanuskodnak a Cagliari-palota ablakaira felrakott vastáblák. És mit gondol ön: szabadságomban állna nekem akkor saját magamnak választani meg új környezetemet?
– Minden bizonynyal. Azonban a herczegnőnek saját érdekében fog állani, hogy olyanokkal vegye magát körül, a kik ez ország nyelvét értik s szokásait ismerik.
– S e szerint, ha mostani házasságunk feloldatnék s ha nekem ismét kedvem jönne férjhez menni, rajtam függne-e, hogy izlésem szerinti férjet válaszszak?