Ez már sok volt! Ez annyi, mintha a kalitkába zárt tigris előtt valaki nyers húst szeletel.
– Kétségtelenül, herczegnő; dörmögé fogai közül Vajdár, dühös pillantásokat vetve a herczegnő széke mögött álló inasra.
Most a herczegnő egyszerre megváltoztatta a harczmodorát. Meg akarta mutatni ellenfelének, hogy ki mer lépni sánczai közül s őt a nyilt síkon szembe várni.
– Caro Beppo. Hordja ön el az asztalt s aztán, kérem, maradjon künn, míg nem hívom s addig ne jelentsen be senkit.
Most tehát egyedül maradtak. Nem gátolta Vajdárt semmi, hogy beszélje el, mit tud még?
S Blanka oly merész volt, hogy egy perczre felállt a tükör előtt, megnézte magát deli módon, ha elég szép-e?
S aztán még ő előzte meg a támadást.
– És mind e kedvező fordulatot önnek köszönhetem, nemde?
– Nem dicsekedés tőlem, ha azt mondom, hogy «igen». Ön ismeri a herczeget. Neki több szeszélye van, mint Caligulának. Őt tanulmányozni kell. Vannak rossz órái, a mikor egy angyalt képes belefojtani a sárba; máskor meg az ellenségeit keresi föl, hogy titokban jót tegyen velük. Ön ellen majd határtalan dühöt árult el, majd meg a vezeklésig menő bánatot; majd gyilkolásra, majd meg öngyilkosságra volt ösztöne. Majd az az ötlete volt, hogy önnek pokolgépeket, mérgezett bokrétákat küldjön, majd meg az, hogy felmenjen a velenczei campaniléra, vagy a bécsi István-toronyba s onnan levesse magát. Némelykor aztán voltak olyan tiszta időközei, a mikor saját magáé volt: az igazi, nemes, lovagias, keresztyéni nagy lélek. Az ilyen drága napokat ellesni, azokat a herczegnő érdekében felhasználni volt az én feladatom. Hogyan teljesítettem, azt mondják meg ezen iratok. Csekélység volt-e e feladat: Cagliari herczeget rávenni, hogy felejtse el haragját, nevetségessé tételét, sértett büszkeségét, férfiui megaláztatását, hogy idejőjjön, leküzdve ideges iszonyatát a lázongó csőcselék ellen, a ki orgyilokkal fenyegeti s petárdákat hajigál az udvarára s menjen térden azon fejedelem elé, ki hónapok előtt ajtót zárt előtte, – önért, az elváló nőért könyörögni? azt itélje meg a herczegnő maga, ki ismeri jól a herczeget.
– Nem tagadom, hogy ez nehéz feladat volt; szólt a herczegnő, annyival is inkább, minthogy önnek még azzal a nehézséggel is kellett küzdenie, hogy legutóbbi találkozásunk óta huzamosb ideig a rablók által foglyul volt letartóztatva.
Vajdár az ajkába harapott. Ez úgy hangzik, mintha irónia volna. Ezzel tán azt akarja mondani a herczegnő, hogy neki azt a feladatot teljesítni természeti lehetetlenség volt.
De nem! Hol venné magát az irónia ez együgyű gyermekszívben? Ez ártatlan arczvonások között nincs helye a gúnynak.
Blanka sietett a rossz hatást jóvá tenni rögtön.
– És azt a fogságot is én miattam szenvedte ön?
A hangban részvét volt átérezhető.
Vajdár azt hitte, hogy lehet merni valamit.
– Ah! ez az én szenvedéseim legkisebbike.
A herczegnő mondá:
– Nem fogok önhöz háládatlan lenni.
A hangban hév volt és bensőség.
– Hallgasson rám, uram. Ha ez az én fájdalmas ügyem akként lesz megoldva, a hogy ön azt nekem előadta, s a mi nagy részben az ön műve volt, én mindazon javadalmakat, az egész évdíjat, a mit a herczeg számomra szánt: hű fáradozásaiért önnek engedem át; magamnak nem tartok meg mást, mint arany szabadságomat.
Vajdár arcza kigyulladt. Jó szinész volt! el is tudott pirulni, mikor arra került a sor.
– A herczegnő megtartotta a régi megvetés hangját egy nyomorult iránt, ki szemeit az elérhetlenek után meri fölemelni. Ez bűnöm és egyuttal erényem is. Ha a herczegnő minden vagyonát nekem adná s még azon felül ezt az egész világot: még akkor sem adna nekem semmit. Mindezt nem fogadnám el cserébe egy nyájas, jó szava helyett. Vakmerőség tőlem, a mi után törekszem, de a szenvedély mindenre jogot ád. Ön ismeri a gigászok regéjét, kik hegyeket hegyekre raktak, hogy az istenek közé feljussanak. Én képes vagyok hasonlót tenni.
A herczegnő kiváncsi volt megismerni azt a Peliont, Ossát, a mik az Olympot ekként megközelítik s Vajdár kiolvasta kérdő tekintetéből ezt a kiváncsiságot.
– A herczegnő nem nézne le engem, ha rangjabeli volnék. Az fogok lenni.
– Szerencsét fogok kivánni hozzá.
– A herczeg azt igérte önnek, hogy ha megszünik férje lenni, egyesség, kibékülés szerint: akkor atyja fog lenni. Nekem is azt igérte.
– Hogy önt fiává fogadja?
– Hogy engem fiává fogad.
– S ugyan mi oka lehet rá?
Vajdár eltakarta félkezével arczát. Szeméremérzetével küzdött.
– Ne kivánja a herczegnő, hogy szegény jó anyám szégyenét bevalljam s helyette piruljak. Ő szerencsétlen volt. Balsorsának szülötte én vagyok. S kinek e balsorsot jóvá tenni kötelessége, – az a herczeg.
Blanka egymásba csapta tíz ujjait, a mi azt is fejezhette ki, hogy fölöttébb meg van lepve e fölfedezés által; de ilyenformát is fejezhetett ki, hogy «oh te országos gazember! Képes vagy az édes anyád tiszteletreméltó hamvait meggyalázni, hogy becsületes származásod helyett egy herczegi korcsnak hazudhasd magadat!»
– Ez valóban érdekes és meglepő fordulat ebben a mi regényünkben! mondá a herczegnő csaknem pajkos kedvcsapongással. És én ezt annyival inkább valószinűnek tartom, mert már láttam négy vagy öt drámát, a minek ugyanez a kifejlődése. «Nincs a kis ujjad kitörve a ballábadon?» – «Igen!» – «Ugy az én fiam vagy!» – «Nincs a nyakadon hátul egy nagy anyajegy?» – «De van!» – «Hozd ide; te az én fiam vagy!» – «Hol kaptad ezt a kettétört érem egyik felét?» – «Haldokló anyámtól.» – «Keblemre, fiam!»
A herczegnő tapsolt a kis kezeivel.
– Ez nagyon derék! Nagyon derék! Ezért mondta a herczeg, hogy ha elválunk, csak változni fog a viszony közöttünk, nem megszakadni. Ezért ajánlotta hát fel jövendő lakásomul palotája felét. És így nekem még a Cagliari-czímről sem kellene lemondanom. Mily meglepetés ez!
Vajdár csakugyan elhitte, hogy egy könnyenhívő gyermekkel van dolga, a ki meg hagyja magát fogni együgyű mesékkel.
– És már most érteni fogja a herczegnő, honnan vette az én lelkem kölcsön azt a vakmerőséget, hogy elinduljak üldözni a holdvilágot s lessem azt a láthatáron, hogy elfoghassam, mikor feljön?
A szép holdvilág azonban még nem volt elfogva.
Mikor már minden meg volt neki magyarázva, akkor elővette oldalzsebéből azt a ma reggeli névtelen levelet, a mit előbb ki kellett simítania a térdére fektetve; mert bizonyos kézben nagyon összegyűrődött, sőt egy olajfestékes hüvelykujjnak az önlenyomata is ott maradt rajta.
– Ugyan kérem, olvassa el ön ezt a levelet és magyarázza meg még ezt is.
Vajdár, a mint elolvasta azt a levelet, akkor vette csak észre, hogy ő a szinleg hátráló ellenség által egy valóságos tűzakna fölé engedte csalni magát s most mindjárt a levegőbe röpítik. – Itt teljes hadi készülettel vártak rá!
Vakmerősége még most sem hagyta el. Tökéletes gonosztevő volt. Arcza elsápadt az ijedségtől és boszúságtól; hanem azért nyugodt maradt.
– Ügyetlen bohózat az egész! szólt, az asztalra vetve a levelet.
– De kinek lehetne érdekében – az én rovásomra – ilyen bohózatot kigondolni?
– Azt is megmondhatom. Én ismerem e kézvonásokat. Ezt a levelet Caldariva marquisnő irta.
– Caldariva marquisnő? Hát ő itt van?
– Természetesen. A herczeg nem utazik sehova nála nélkül.
– Mit bánom azt! – De ugyan mi oka lehetne Caldariva marquisnőnek rágalmazni saját magát? És azután megakadályozni azt, hogy a herczeg felesége lehessen. Erre igen nagy okának kellene lenni.
– S az ok elég nagy. – A féltékenység.
– A féltékenység? kiálta fel bámulva a herczegnő s egy tekintet az előtte álló arczára, megmagyarázta neki a többit.
Ez a szépsége tudatában elbizakodott, diadal-mosolygó férfi-arcz haragra gyújtá vérének minden cseppjét. Eszébe jutott, hogy ez az ember, a ki egy pillanatban elég vakmerő az ő ura feleségének kérőjeként megjelenni, ugyanabban a pillanatban be meri vallani azt, hogy ő az ő ura szeretőjére nézve féltékenység tárgya. S még mosolyog hozzá!
Ezért a mosolyért képes lett volna őt összezúzni!
Össze is zúzta.
Hol az a halálos fegyver? A «14-ik §.!»
Már felhúzta a sárkányát: már rajta tartá az ujját a ravaszán.
– Uram! Én nagyon megtisztelve érzem magamat önnek ragaszkodása által. De hazudni nem tudok. Oktalan reményeket táplálni nem akarok. E tárgyról ma beszéltünk utoljára.
– S ha ez volna az egyenes föltétele a herczeg beleegyezésének az egyértelmű eljárásba?
– Én a kegyelem útjához folyamodtam, s nem hiszem, hogy ahhoz a herczeg beleegyezése kivántatnék.
– Tapasztalni fogja a herczegnő az ellenkezőt!
– És akármit fogok tapasztalni, én igéretemet le nem köthetem önnek, miután jól tudom, hogy egy kettőnk között kötendő házasság a római egyházjog cánonai szerint eleve semmis lenne.
– Ah, a herczegnő tanulmányozta az egyházjogot? Ez épen olyan hiba, mint mikor a beteg orvosi könyvet olvas. A herczegnő bizonyosan a 10-ik §-ra emlékezik, mely megtiltja a fiunak az apjától elvált nőt feleségül venni; de nem olvasta tovább, a hol az instructiók végén az mondatik, hogy a mely házasság kegyelem útján semmisnek lőn nyilatkoztatva, az, mint soha nem létezett, akadályt nem képez.
Most azután egyenesen a mellének szegezte a fegyvert a herczegnő, oda a hetedik és nyolczadik borda közé, a hol a szív dobog.
– Én nem a 10. §-ra czéloztam. A mi közöttünk akadályt jelöl meg, mely a házasságot semmissé, lehetetlenné teszi, – az az instructiók tizennegyedik paragraphusa.
Eldördült! – odatalált!
Mint a halálra sebzett tigris, ugrott fel helyéből a férfi, s kezével széke támlájára támaszkodott.
A vad düh, a rémület e kifejezésétől a herczegnő megrettent.
Mi volt ebben a fegyverben, hogy oly halálosan talált?
A szép, mosolygó férfi-arcz hogy átváltozott egyszerre!
Mint mikor a pusztában lakó szent a hetæra képében csábító sátánnak arczához vágta a feszületet s arra az egyszerre visszakapta ördögi arczulatát. Ez egy tetten kapott gyilkos torzképe volt! e hátraszegett ajkakra, az összeharapott fogakra, a kigyóvá tekerült szemöldökre, a fehérüket felülről megmutató szemekre, e galvanicus mosolygásra sok álmában vissza fog emlékezni, a ki azt maga elé idézte.
– Ki tanította önt erre? kérdé vaczogó fogakkal Vajdár, s ajkain megjelent az a kis fehér nyulós csepp, a mi az őrültek és dühödtek, a megrémültek beszéde közben szokott feltünni, s vándorol a felső ajkról az alsóra s megint vissza.
A herczegnő rémülten lépett vissza előle.
– Ezt csak egy ember mondhatta önnek! – Tudom, ki az! – Boszút fogok állni önön is. – De annak, a ki önt erre megtanította, – üldözője leszek a földön és a sírban!
S azzal fölkapta az asztalról a békeokmányokat s kettéhasítá valamennyit.
Aztán még egyszer megmutatta a herczegnőnek ijesztő arczulatát s elrohant.
Beppo sietve jött utána a terembe s úgy látszik, nagy volt a csalódása, hogy a herczegnőt nem találja vérében heverve, kilencz tőrdöféssel keresztül szúrva.
– No, ezzel az urral, akárki volt, nem szeretnék egy szűk utczában egyedül találkozni!
Blanka azt mondta Bepponak, hogy az eltávozott úr számára soha sem fog többé idehaza lenni, s azzal kiküldte azt, hogy egyedül maradjon.
Elgondolkozott azon, a mi most itt történt.
Hogy egy férfi, egy kevély, büszke alak egyetlen egy szótól így megrettenjen. Hogy egy szó elég legyen azt a láthatár széléig elhajítani!
Tehát igaz volt, csalhatatlan volt, a mit az a másik férfi mondott neki; – soha többet nem fogja őt e szó kimondása után szerelmével üldözni, hanem csak gyűlöletével. Igy van az jól.
De az eltaszított azzal fenyegetőzött, hogy azon fog boszút állni nemcsak a földön, de még alvó porában is, a ki őt erre megtanította. Ime egy ember, a ki kész üldözni még üveggé átlényegült alakjában is azt, a kit ember alakban meggyűlölt!
Értesíteni kellene Manassét arról, a mi megtörtént; figyelmeztetni, hogy veszély fenyegeti. Rómában «most» az orgyilok nagyon olcsó. Nem rég egy lapszerkesztőt szúrtak le iróasztala mellett. Itt ez az ellenbirálat.
De hogyan lehessen őt figyelmeztetni? Hátha minden ember kém, a ki csak körülötte van; maga Beppo is? Hogyan tudhatná különben a herczeg még azt is, hogy merre utazott a neje Manassé kiséretében? A Colossæumban találkozásáról még ma nem tud senki: holnap már azt is megtudhatják. Kiben lehet bízni a szent városban, a hol mindent meg lehet kapni – borravalóért? s a hol a hűség nem tart tovább, mint a meddig a borravaló tartott.
Legelébb azt kellett megtudnia, hogy mi volt a veleje annak a végzetes szónak?
Alig várhatta, hogy Zimándy hazajőjjön. Pedig ez is sietett. Kiváncsi volt megtudni a találka eredményét.
– Nos, hát? Mit végeztek, herczegnő? Volt első szava.
– Én nem kötöttem békét.
– S miért nem?
– Azért, mert a béke drágább lett volna, mint a háború.
– Akkor jól tette a herczegnő. És így félbeszakadt minden egyezkedés?
– Egészen elszakadt. – Nézze ön ezt a levelet.
Blanka a ma reggel kapott névtelen levelet odanyújtá az ügyvédnek.
Az elszörnyedt rajta. Dormándynénak is odaadták, hogy olvassa el. Az el akart ájulni.
– Pokoli gondolat! S én képesnek hiszem erre mind a hármat. Ezt a levelet szeme elé tartotta a herczegnő Vajdár uramnak?
– Bizonyosan.
– Azért rohant hát el innen olyan furibundusan.
– Ön már ezt is tudja?
– Még a kapus is arról beszél. Úgy rohant el, hogy csaknem megfogták a cselédek.
– Dehogy fogták, az ő zsoldjában vannak. – Holnap kiköltözöm ebből a hotelből. Kerestessen ön nekem egy magánlakást.
– Már van is. Rossi grófék kiköltöznek a követségi palotából s egy házat fogadtak ki. Nekem izentek, hogy ha a herczegnő meg akarná azt velük osztani, megférnének benne.
– Oh annak nagyon örülök.
Pedig nem örvendetes dolog ez; mert Rossi kegyvesztett lett s vele együtt az egész mérsékelt szabadelvü párt elvesztette befolyását a Vatikánban; most aztán csak a két szélsőség huzakodik egymással: a reactió és a circolók.
Mit tudta a herczegnő, mi az a reactió, meg azok a circolók? Ő csak arra gondolt, hogy meg fog menekülni kémeitől és üldözőitől s a baráti háznál még Manasséval is találkozhatik.
– Most már kérni fogom önt, siettesse perünk eldőlését.
– Hiszen épen abban járok!
– Engedjen egy kiváncsi kérdést tennem. Ön a házassági titkos instructiókat könyvnélkül tudja, nemde?
– Akár a miatyánkot.
– Emlékezni fog ön rá, hogy mit tartalmaz a 14-ik §?
– A 14-ik §? – Azzal hála Istennek nekünk semmi bajunk.
– Miért «hála Istennek» e miatt?
– Azért, mert a 14-ik §. azt mondja, hogy semmis a házasság, ha az egyik házasságra lépő fél valamely oly bűntettet követett el, a minek több esztendei fogság a büntetése.
Most már mindent megértett Blanka.
Manassé oly bizonyítékot tart a kezében, melyet ha föl akarna használni, boszúja tárgyát letaszíthatná vele az aljas gonosztevők sorába, a honnan nincs fölemelkedés. A pokolból vissza lehet még jönni, de az emberek megvetéséből soha. Az egy olyan börtön, a minek nincs ajtaja. Az egy olyan halál, a miből nincs feltámadás.
És Manassé nem akarja e rettentő boszút végrehajtani halálos ellenségén. Engedi őt azzal a láthatatlan koporsóval, melylyel körül van zárva, járni a világban, csak egyszer-egyszer koczczint egyet a koporsó födelén, figyelmeztetve, hogy a ki halott, az járjon Istennel.
Ezért a dæmoni düh a megszégyenített arczán.
Azt nem tudja, mennyit bir a herczegnő az ő veszedelmes titkából? De azt bizonyosan kitalálhatja, hogy a mit bir belőle, azt Manassétól kapta kölcsön.
Blanka, a mily mértékben tanulta rettegni az egyik férfialakot, oly mértékben érezte a másik varázshatalmát növekedni lelke fölött.
XX.
Eddig Blanka csak vendég volt a sors asztalánál, a kinek szabadságában áll lamentálni a fölött, hogy hogyan tudja a szakács így elrontani az ételeket? A mint azonban a magánházhoz átköltözött, alkalma lett a tűzhelyhez is közel jutni s megérteni, hogyan készülnek azok a keserű falatok, a miket az az universalis szakács, a kit majd kormánynak, majd gondviselésnek, majd reactiónak, majd népképviseletnek, majd önuralkodónak, majd forradalomnak, majd diplomatiának neveznek, a szegény spártaiak közasztalára feltálal? – Rossiékkal itt mindennap érintkezett, kiktől csak egy corridor választotta el, s azoktól sokat megtudott, a mi a világban történik.
Gábor úr nem költözött el a vendéglőből a herczegnő magánszállására; bár hely lett volna ott a számára is elég. Mondhatta volna őszintén, hogy «megvallom az igazat: én tisztelem, becsülöm azt a derék urat, Rossit, de hiába, a korcsma csak korcsma!» az ember azt nem találja fel sehol, a mit itt talál, azért maradok a vendéglőben, a hol mindent megkapok, a miért megfizetek. E helyett azonban azt mondta a herczegnőnek:
– Megvallom az «igazat». Én ugyan már torkig vagyok a római vendéglő-lakással, – de nem állhatom ki Rossi grófot, a kit mindennap kellene látnom s a ki nem az én contentumomra való ember. Elismerem, hogy okos, felvilágosodott fő; tiszta, feddhetlen jellem, példátlan családapa. Ha elvtársam volna, büszke lennék rá; ha ellenfelem volna, örömest együtt laknám vele; de egyik sem. Ő mindig békíteni akarja a küzdő ellentéteket; ő mikor már a két tábor egymással meg akar ütközni, egyiktől a másikhoz jár, hogy kibeszélje kezükből a fegyvert. Ha az egyikkel beszél, azt csitítja, ha a másikkal jön össze, azt capacitálja. Szüntelen alkuszik, békéltet, transigál. Az ilyenek a legkiállhatatlanabb emberek. Szakasztott mása Adorján Manassénak!
Ha tudta volna, hogy milyen nagyon felverte a becsét azzal mind a kettőnek Blanka előtt!
– Én tehát a herczegnő kegyes engedelmével továbbra is itt maradok, a leveleim is ide vannak már utasítva. Hanem mindennap teszem tiszteletemet és referálok az ügyünk mibenállásáról.
A herczegnő aztán, a mint közelebbről megtanulta ismerni a diplomatát, kinek családja oly régi pártfogója volt: csakugyan rájött, hogy az ilyen ember nem ennek a világnak, s különösen nem «ennek» a Rómának való.
Ott már akkor nem volt más a küzdtéren, csak a két «vak óriás»: a reactió és a forradalom. Csak azt lehetett kérdeni, hogy vaktában melyik találja főbe a másikat? s ha a másikat nem, kit üt le vaktában? Bizonyosan azt, a ki kettőjük közé áll.
E küzdelem képezte az ő ügyének mérlegét is.
A mérsékelt szabadelvüek befolyása megszünt a Vatikánban, azóta e kettő közül az egyik várt a herczegnőre: ha a feketék győznek, akkor őt becsukják egy kolostorba, holtig tartó vezeklésre, ha pedig a vörösek győznek, azok agyonverik Cagliari herczeget is, meg a válni akaró feleségét is, – azért, mert aristokraták.
A külesemények hol az egyik hatalmat kerítik felül, hol a másikat. Néha egymáson henteregnek, hogy nem tudni, melyik van fölül, melyik alul?
A herczegnőnek gyakran meg kellett látogatni ** grófnét is, azon nagyhatalom követének feleségét, mely az osztrák nagykövet távollétében a Rómában levő osztrák és magyar alattvalók ügyeire védnöki befolyást gyakorolt. Ez úton kapta a herczegnő a hazájából érkezett tudósításokat és pénzösszegeket.
** grófnénál gyakran találkozott azokkal a nevezetességekkel, a kik a politikai reactió szálait szőtték-fonták. A követ nejének termei voltak az ő jól ismert fészkük. S a rómainak az asszonyok számára is van tőre, ha útjában állnak. ** grófnéról kényes természetű kalandokat hireszteltek el, a miknek nem volt ugyan semmi alapja, de a miket annál könnyebben elhittek, mert a grófné atyja szinész volt s ő maga is leánykorában ünnepelt szinésznő, s arra mindent rá lehet fogni. Képzelhetni az olasz nő (mert olasznak született) boszúvágyát a nép ellen, mely ilyen tőrszurásokkal akar megsemmisíteni egy asszonyt!
Blankához ** grófné igen szives volt s estélyeire meghívta, barátnőjével együtt, kinek szőke szépsége, vidám kedélye s tiszta német beszéde «ezen termekben» sok hódítást szerzett. Jellemzi a grófné estélyeit az, hogy ott az olaszok németül beszéltek; pedig a grófné maga egy szót sem értett ezen a nyelven.
Egyszer tréfából azt mondta Blanka a szép Dormándynénak:
– Te még meghódítasz valami szép ifju olaszt s az elrabol tőlem s akkor szépen egyedül maradok a világban!
Mire a szőke szépség így felelt:
– Herczegném, lelkem. Ha minden olasz összetenné minden erényeit, s aztán minden hibáit a tengerbe vetné, így kinálna meg magával, még sem hagynálak el tégedet érette.
A herczegnő nagyon meg volt hatva e ragaszkodás által. Egy hű szív hát mégis van, mely vele együtt érez.
A világ pedig egyre zűrzavarosabb lett.
Itt maradni a szép Rómában is kín volt már; hazamenni a jó Magyarországba is fájdalom volt már. – S az idő nagyon a nyárba haladt bele.
Egy napon nagy búsan állít be Blankához Gábor úr: sugárzott az arczáról a szerencsétlenség.
– Sehogy sem akar előre haladni az ügyünk. Nem jött még rá a herczegnő az okára?
A herczegnő ezerféle okot gondolt; de egyet se jelölt ki, mint bizonyosat.
– Én már rájöttem. – Az én személyiségem az oka, a miért a herczegnő ügye szenved. Ez csakugyan nem volt a herczegnő ezer gondolatai között.
– Ugy van. A gát, a melyen fel vagyunk akadva, az, hogy a herczegnő ügyvédje protestans.
Ez bizony meglehet, hogy úgy van.
– Ezen most csak két mód van segíteni: – vagy a herczegnőnek más ügyvédet kell vallani, a ki a római egyházközséghez tartozik: ez a hosszabb út; – vagy pedig nekem kell rögtön áttérnem: ez a rövidebb.
A herczegnő eleinte azt hitte, hogy Gábor úr tréfál s elkezdett nevetni.
Zimándy azonban megtartá ünnepélyes komolyságát, s mint a ki meg van győződve áldozata nagyságáról, ünnepélyes lemondás hangján folytatá:
– Igen, herczegnő, én képes vagyok lemondani atyáim hitéről, tűrni az «egész világ» gúnyhahotáját, azért, hogy a herczegnő ügyét diadalra segítsem. Még ma megyek a bibornokhoz, a kin megfordul minden s felkérem, hogy legyen keresztapám.
Blanka most már látta, hogy ez egészen komoly állapot s kezdett elérzékenyülni.
– Ez lesz a döntő sakkhúzás az ön ellenségeinek cselszövényei ellen. Én ezt föltettem magamban – és végrehajtom.
– Uram, ez olyan adósság lesz rajtam, melyet soha sem leszek képes visszafizetni.
– Csak diadalra vezessen, s én megtalálom abban jutalmamat! mondá a derék férfiu nemes páthoszszal; a miért a herczegnő forrón megszorította a kezét, s még könyezett is.
Mégis vannak jó emberek a világon, a kik az ügyefogyottakért még áldozatra is képesek!
Mikor a herczegnő ezt elmondta Dormándynénak, az meglepetést tanusított arczkifejezésében s szavakban is igyekezett visszaadni azon nagyrabecsülést, mely az elhatározás folytán keblében Zimándy úr irányában keletkezett.
A jelzett áttérési tény csakugyan a maga szokott ünnepélyességével végbe is ment; még a lapok is nagy dolgot csináltak belőle, s senki sem kételkedett rajta, hogy a keresztapai ajándék a herczegnő perében hozandó kegyelmes itélet fog lenni.
Rá egy hét mulva meg is hozatott az itélet.
A házastársak elválasztattak; de úgy, hogy a herczegnőnek soha, Cagliari herczegnek pedig addig, a míg elvált neje él, új házasságra kelni nem szabad.
A herczegnő fölött tehát be volt csapva a koporsó. De egyuttal oly módon, hogy a koporsófödéllel Caldariva marquisnő menyasszony-köntösének a szegélye is oda lett csiptetve. Az sem siethet az oltárhoz, a míg a szegény élő-halott porrá nem omlik.
Ha volt valaki, a ki boszút akart állni mind a két asszonyon: czélját érte.
Az itélet többi része mellékes dolog. Hogy Cagliari herczeg köteleztetik tizenkétezer arany évdíjt adni Zborói Blanka herczegnőnek (ki czímét megtartandja) s azonkívül a Cagliari-palotának a Tiber felé néző osztályát örökös lakásul; hozományát és ékszereit kiszolgáltatni; ezen vívmányok már Zimándy úr diadalainak részei; mert hiszen jöhetett volna olyan itélet is, mely Blankától még az évdíjat és palotát is megtagadja, s ezt tekintve, még sem lehet mondani, hogy a hitváltoztatás már e földi árnyékvilágban is meg ne teremte volna gyümölcseit.
Igaz ugyan, hogy egy sulyos fentartás volt kötve e világi jók élvezetéhez: nevezetesen az, hogy Zborói Blanka szüntelen Rómában tartozik maradni. Ez az itélet természetéből folyik. Miután a másodszori férjhez menés meg lett tiltva neki, kellett gondoskodni a birónak arról, hogy az elitélt nő kellő felügyelet alatt maradjon. S ennek még leggyöngédebb módja volt az, hogy a Rómában lakásra köteleztetett; mert azt is tehették volna, hogy valami kolostorba utasítsák élethossziglan.
Azon idő óta, hogy a vendéglői szállását magánlakással váltotta fel a herczegnő, többé nem találkozott Manasséval. Ez bizonyosan került minden alkalmat az összejövetelre. Csak onnan sejtette, hogy még Rómában van, hogy egy napon Rossiéknál meglátta azt a festményt, melyet Adorján a Colossæumban készített, ott hallotta, hogy ezt most fejezte be a hajdani jó barát, s névnapi ajándékul küldte a grófnak, s hogy most egész lélekkel hozzáfogott festészeti tehetsége kifejtéséhez.
Az itélet kimondása után aztán Manassé meg volt a herczegnőre nézve halva. Halva volt már ő rá nézve az egész világ. Olyanná volt rá nézve átalakítva az egész föld, mintha ismeretlen planétába volna áthelyezve, melyben az ő fajához hasonló faj nem létezik; a hol ő maga csak egy párjanélküli csodának lézeng megértetlenül.
Egy nő, a kinek meg van tiltva szeretni.
Tizenkilencz éves korában!
S milyen hosszú lehet még az élet!
És ezalatt soha sem szeretni! Nem álmodni, nem ábrándozni, nem reményleni.
Még ha bezárták volna egy kolostorba, könnyebben elviselhetővé teszik vala a sorsát. Ott zárt fal keríti el az emberiségtől, vasrácson keresztül látja csak a világot: körülvéve magához hasonló tört szivektől, azoknak a bánatában föloszthatná a magáét. Csábító világi öröm nem kisérhetné többé. De meghagyták neki az egész világot, úgy a hogy áll, a hogy mozog, nő és fogy, csak épen a napot vették ki belőle. Járhat, a merre tetszik; beszélhet, a kivel akar; hanem mindenki tudja felőle: oda van irva a két szemölde közé: «nem szabad szeretned».
Blanka meghajolt fővel fogadta a csapást. Isten akarja így. Az egyháznak, a vallásnak érczbevésett törvényei vannak, a mik hatalmasabbak a természet törvényeinél. Meg kell azok előtt hajolni. Ezek a birák csalhatatlanok s tőlük nincs feljebb hivatkozás sehová, senkihez.
Hiszen még ez az itélet is jótétemény. Csak egy örömtől foszt meg; de ezer szenvedéstől szabadít meg. Most már nem üldözheti senki. Legfeljebb kémkedhetnek utána. Az pedig sikertelen áhitozás lesz. Blanka üvegfalú házban lakhatik.
Az itélet kimondása után rögtön átköltözött a számára rendelt palota-osztályba s a nagy háztartásnak megfelelő cselédséget fogadott. Jövedelme saját vagyona után is volt annyi, mint a mennyi a herczeg részéről meg volt számára itélve, minden kényelmet megszerezhetett magának.
A palotával, melybe beköltözött, egészen meg lehetett elégedve. Az a nagy Cagliari-építmény déli osztályából állt, melynek csak egy terme feküdt északnak, három ablakkal a piaczra. A piaczi homlokzat többi részét a herczeg lakta, s a herczegnő lakosztályának hossza a Tiber-parton nyúlt végig, a honnan az Angyalvárra és Vatikánra lehetett látni.
A herczeg lakosztályának kapuja a piaczra nyilt, a herczegnőé a Tiber-partra. – Azontúl egy hosszú fal következett, melynek párkányát kihajló olajfák lombja s kuszó rózsák átnőtt sátora takarta be, s e kertnek is volt egy külön vasajtaja, mely a herczegnő lakta palotához vezetett. A kert belül hosszában kétfelé volt osztva egy magas fal által. A herczeg palotájához tartozó kertbe egy lépcsőzetes fedett tornáczon át volt a bejárás a nyugoti szárnyból; a herczegnő a maga kertjéhez egyenesen az udvarából jutott, mely a másik udvartól egy keresztbe épített karzattal volt elzárva. Ez a karzat, a π betű középvonása köté össze a két szárnyat. Lapos kőfedele tele volt rakva délvirágokkal ó-fayence edényekben.
E karzat bejárata el volt zárva; legalább a herczegnő lakosztálya felől határozottan el. A hajdani csarnokboltozat helyét nagyszerű márványkandalló foglalta el, kőfaragványain, bronzrácsozatán művészi kezek alkotásaival. Azt onnan házbontás nélkül eltávolítani nem lehetett. – A kandalló hátulsó tűzlapját vastag damaszkozott vaslemez képezte, melyre aranynyal kevert vörösrézből egy önmagát felgyújtó phœnix alakja volt beverve. E hálóteremnek az utczára nyiló ablakai nem voltak áttörve, azok kifelé fülkéket képeztek, egyikben volt egy kosarat vivő canephora, a másikban egy furulyázó satyr. – A helyett egyetlen nyilása volt a kert felé, mely egy kis gömbölyű kiálló donjonba vezetett, azon volt három ablak, befutva virágzó indákkal.
Ez a «remeteség» lett ezentúl Blanka menedéke, a hol napjait egyedül töltheté, – egészen egyedül.
Lelki barátnéja, a szép özvegy Dormándyné, az itélet kimondása utáni napon azzal a vallomással lepé meg, hogy ő menyasszony. Zimándy úr megkérte a kezét s ő nem tagadhatta meg azt. – (Tehát nem volt szükség valamennyi olasznak collective összetenni az erényeit.)– Itt Rómában fognak megesküdni s azután – nagyon természetes – hogy haza fognak utazni Magyarországra. Zimándynak ott a hivatása s a nő tartozik követni az ő férjét. Ki vehetné nekik rossz néven? – Blanka lassankint aztán arra is rájött, hogy barátnéja és ügyvédje régen értették már egymást. Visszaemlékezett Manassénak egy-egy csipkedő czélzására, ki e jó egyetértést észrevette, a mikor Blanka még nem is álmodott felőle. Azt hitte, hogy őtet szeretik mind a ketten; pedig egymást szerették. De hát jól tették, igazuk volt.
Most már azt is kitalálhatta, ha kedve volt talányokat oldozgatni, hogy Zimándy úr miért határozta el magát arra a nagy áldozatra, hogy apái hitét megtagadja? Azért, mert Rómában másként meg nem esküdhetik Dormándynéval. Az ő kedveért történt ez; nem a herczegnő peréért.
Vegyünk búcsút tőle s aztán hadd vigye magával a derék ember az áldást, a feleséget és a salláriumot.
Így maradt tökéletesen egyedül a «gyermekasszony» az örök városban. És szeretett most már egyedül maradni és bezárva lenni. Örökké bezárva.
Megfogadta a parancsolatot, hogy szeretni többé nem szabad; olyan nagyon, hogy még nőt, jó barátot, de még egy házi állatot sem szeretett többé. – Cselédén kívül, a kit megfizetett, mást nem bocsátott magához közel. Látogatóba nem ment sehova; azt hitte, akármely társaságba belép, ott e csendes suttogás támad mögötte: «la condannata!» (az elitélt nő). Ő sem fogadott el látogatást. Nem bocsátott magához mást, mint a gyóntatóját, a ki hetenkint egyszer fölkereste, annak azután volt mit meggyónnia a hét főbűnök közül: «kételkedés a gondviselésben», – «fellázadás az emberi igazság ellen», – «tilalmas álmok az ébrenlét alatt», – «irigylése a mások boldogságának», – «imádkozni nem tudás», – «gyűlölet az élet iránt». – Vezeklésre méltó bűnök.
Majd meg fogja magát javítani s megszokja lassankint, hogyan kell élni egy jó indulatú halottnak? Talál magának csendes szórakozást, mint annyian mások, a kik meghalt szívvel járnak a világban. Tökéletesíti magát valami művészetben: tudományokban, természetben, buvárkodik és ir könyveket. – Szerez magának különczségeket, miket szenvedélyévé alakít; ragályos betegeket fog ápolni, a kikhez nem mindenki mer közelíteni; vagy lesz szenvedélyes lovagló, a ki árkokat ugrat át, mikben más a nyakát törné; árva gyermekeket gyűjt össze, s levesiváshoz és ingviseléshez szoktatja a római árvákat; egyszer majd a salonjait is megnyitja, s hires művészeket és előkelő prælatusokat fogad el magánál. Lassankint aztán majd csak eltelnek az évek, s az emberek nem fognak kérdezősködni utána, hová lettek arczáról a rózsák s gyönyörködött-e bennük valaki? vagy csak lefonnyadtak maguktól. Aztán mind vénebb lesz. Nem fog kijönni a házból. Körülveszi magát kis kutyákkal, papagályokkal, hazug, rest, feledékeny cselédekkel, azokkal pörlekedik a míg élnek, megsiratja őket, ha meghaltak, és így szépen végigéli a hosszú életet, hogy végül megtakarított jövedelméből valamelyik római szentegyházban egy fogadalmi sírboltot emeltessen hamvainak. – Ugyan ki tudakozódnék a gazdagok könyhullatásai után? – A fény megaranyoz mindent!
Blanka lapokat sem járatott. Mit olvasson belőlük? A szépirodalmi lapokból szerelmes történeteket, a politikaiakból vérontást, háborút, forradalmakat? – Nem tudott a világról semmit.
Azok ott, a mellette való palotában másként élték világukat. Gyakran elűzte Blankát kertre néző donjonából a szomszéd kertből áthangzó mulatság zaja; aközt ismerős hangok, melyeket gyűlölt, tánczzene, robaj, szilaj sikongatások, pohárcsörgés, dévaj asszonyi hahota!
Olyankor futott a legutolsó termébe, melynek ablakai a piaczra nyiltak s onnan bámult ki a világba, míg estére a kertben elkezdett orgia zaja átköltözött a mellékpalotába s most már a kőfalon keresztül hangzott át hozzája.
Azoknak is meg van tiltva, hogy szeressenek, de hogy az életben gyönyörködjenek: az nincsen.
S az ő gyönyöreik zaja kergeti Blankát palotája egyik szegletéből a másikba. Ez az egész változatossága napjainak.
Egy másik változatosságról gondoskodott a nyári malária. Blanka megkapta a váltólázt s azzal vesződött hat hétig. Ez is egy neme az időtöltésnek. Az ember minden harmadnap várja a hozzáesküdött kedvest: eljön-e? nem jön-e? Mikor már tizenhárom nap nem jött el, azt hiszi, hogy tán el is feledte. Dehogy feledte! Tizennegyedik nap megint itt van. – Nincs ilyen hű szerető több mint a malária a világon.
Mikor aztán felüdült, az orvos azt tanácsolta neki, hogy jó volna levegőt változtatni. Azt tudta, hogy a herczegnőnek Rómát elhagyni nem szabad, azért nem is küldte őt a Svájczba, hanem csak a Tivoliba, vagy a Monte Mariora. De ezt is meg kellett előbb kérdeni a Vatikánban, hogy szabad-e? Megengedtetett, hogy a gyógyuló beteg a Monte Marion töltse a nappalt; de éjszakára vissza kell térnie a palotájába. Így kivánja a jó erkölcs és a törvény.
Azonban ez is jót tett a herczegnőnek. A hegyi lég, a pompás olaszországi őszi napok alatt s a naponkinti kocsizás helyreállítá egészségét. S ime ez is az élet örömei közé tartozik.
Az elvesztett egészségért folytatott küzdelem elfeledteti az emberrel az élet minden egyéb harczait: legyen ezeknek neve szerelem, vagy vérontás. Ez a viaszképű, szederszájú, ónszemű udvarló nem tűr semmi versenytársat; a kit ő szeret, annak nem szabad másról gondolkozni, csak ő róla.
Ez alatt háromszor is megváltozott a politikai világ arczulata Rómában; Blanka mit bánta azt? Neki még hazát sem lehetett szeretni. Mi volt rá nézve a korszak nagy jelszava: «szabadság?» Elnyeli-e azt a tenger s elalszik végkép? vagy kihányja a Vezuv s felgyujtja vele a földet? Mikor az egész világon minden szabad lesz, ő neki akkor se lesz szabad szeretni.
XXI.
Egy napon nagy dolognak kellett történnie a herczegnővel, mert ** grófnénál tett látogatást, még pedig szokatlan kora reggeli órában.
A grófné már akkor visszajött a reggeli miséről, a mit egy nap sem szokott elmulasztani.
Blanka arczán szokatlan izgatottság látszott, a mire betegség után különben is fogékonyság marad fönn. A grófné boudoirjában négy tagból álló hölgy-társaságot talált, kik a házi asszonnyal egy elmés alkotásu ruhatartó-bábot álltak körül, melyre egy új női ruha volt felakasztva. Ez öltözetváz mintája volt azon jelmezbáboknak, a mikkel később a császári trónra hivatott Montijo grófnő egész termeket megtöltött.
Mikor az ember fel van indulva, olyankor a mellékkörülmények, a miket egészen közönyös tárgyak képeznek, leginkább megragadnak a lelkében. Blankának emlékében maradt az, hogy a szemlére kitett öltöny narancsszín sárga moir, zöld és lilaszín szegély-himzéssel.
– Panaszom van önre, előzé meg a házi asszony a belépőt. Az, hogy engem nem látogat meg, még csak hagyján, de a templomban sem látni önt soha.
Blankának, ha nyugodt kedélyállapotban lett volna, az leendett a válasza, hogy hosszas ideig beteg volt, feküdt, recidivázott, orvosi tilalom alatt állt, s ezt teljes értékű mentségnek fogadta volna mindenki.
E helyett nagy keserüen ezt találta felelni:
– Nekem nincs leimádkozni való bűnöm; mindennapi kenyérrel és börtönnel pedig olyan jól el vagyok látva holtomig, hogy nem kell érte könyörögnöm.
– Ah, a kis pogány! Neki nincs leimádkozni való bűne! Ez a szó maga olyan bűn, hogy vezeklésül egy hétig kell önnek velem eljárni az «oltáregyesület» számára kéregetni.
Blanka azután észrevette, hogy az egész társaságot megsértette, a mi nem volt szándéka s sietett mentségét elmondani.
– Bocsásson meg a grófné, de egészen magamon kivül vagyok az izgatottságtól és rémülettől. Épen azért siettem ide, hogy védelmet, vagy elégtételt, vagy nem tudom mit keressek önnél, minthogy a gróf, a nagykövet, most nekünk is pártfogónk, magyaroknak. Ekkor aztán körülfogták, leültették s kérték, hogy beszéljen, mi történt vele?
A herczegnő elmondá azt nehány szóval. Ma reggel, mikor a Campo Vaccino mellett kocsijával el akart hajtani, egy nagy népcsoport útját állta, köztük egyenruhás alakok, a kik a többieket izgatni látszottak.
– Ah, azok a «reduci»-k.
Mit tudta azt Blanka, hogy mik azok a reducik? (Megtanulta később!)
Aztán az történt, hogy a lovait megállították, kocsiját minden oldalról megrohanták, fenyegető kiáltozások közt, a felemelt öklökben kések villogtak; egy marczona alak felszakította a hintó ajtaját erőszakkal, a hágcsóra fellépve, fogai közt éles kést tartott. Blanka azt várta, hogy meg fogják ölni. Hanem a mint a hintó hágcsóján álló ember őt meglátta: egyszerre elmult arczáról a düh kifejezése, a kést visszadugta az öve mellé s kezével inte a népnek s e szókat mondá: «Lasciate; la condannata!» Erre rögtön félreálltak a kocsija elől; utat nyitottak a számára s engedték még tovább menni. Még most is reszket az ijedtségtől. Senki se csodálkozott az elbeszélt eseten. A vendéghölgyek összesúgtak.
– Bizonyosan Cagliari herczeg előfogatának nézték az önét, herczegnő, a kocsis bérruhájáról s a hintó szinéről. Nagyon jó lesz, ha ön rögtön más egyenruhát ad a cselédjeinek s hintaját elcseréli, mert még többször is összetéveszthetik.
– No, és ha Cagliari herczeg ült volna a kocsiban? kérdé Blanka.
– Akkor a római martyrok száma egygyel több volna ma, szólt a grófné hidegen. A herczeg azonban okosabb ember, mint hogy ilyen malapropost meg hagyjon történni magán. – A mint a Lateránból ma hazafelé jött s neszét vette az őt fenyegető bajnak, elhagyta a kocsiját, titkárjával együtt bérkocsiba ült, s azóta Civita Vecchia felé jár, a hol a nép dühe utól nem éri.
– S nem fordulhat-e a feldühödött nép a palotája ellen, ha őt magát az utczán meg nem kaphatja? Én egy nőnevet is hallottam szidalmaztatni a néptömegtől.
(Nem akarta a száján kiejteni a «Szép Cyrene» gúnynevét.)
– Bizony az könnyen megeshetik; szólt a grófnő, a ruhabábon helyreigazítva az öltönyredőket, de az már nem lesz nagy baj. Azon esetben a rendőrség közbe fog lépni és szétveri a csőcseléket.
– Istenem! vér fog folyni!
– Csak hadd folyjon. Az olasz szeret érvágással gyógyítani.
– De hát miért kell ennek így lenni?
– Olvas a herczegnő hirlapokat?
– Nem én.
– Hát vitessen fel magának egyet. Nem egyet, de kettőt: a két szélsőségből, a melyiknek a nevét legjobban kiabálják az utczán; azokból mindent meg fog érteni. Az utczára néző ablakain azonban hagyja csukva a vastáblákat ezentul.
– Boldogságos szűz!
– No ugy-e, hogy van még miért imádkozni a világon? Az ember semmi vétket sem hisz elkövetni, mégis beüt a házba a villám, vagy a petárda. A mi Angliában a kérvényi jog, az Rómában a petárda-elsütés joga. Meg kell azt szoknunk. Holnap jőjjön el herczegnő a szent Ágota templomba reggeli misére. Most pedig mondja meg a véleményét erről az új öltözetről. Mi nevezeteset talál rajta?
Blanka kissé különösnek találta, hogy ily nagy és nehéz ügyeknek egy új selyemruha birálatával kell bevégződniök.
– Úgy találom, hogy ez az öltöny még a grófnő délczeg termetére is nagyon hosszú lesz.
– No és nem veszi észre, hogy négy gomb van a szoknya négy himzett betétén, ezeknek négy zsinór felel meg, a mikkel az uszályt körül fel lehet akasztani. Ezt a divatot én hoztam be. A neve «à la Atalante». – Holnaptól kezdve az úrhölgyek mind ilyet fognak viselni. – Hát a derekát nem találja ön különösnek? Ez a «ceinture protée». Egy általam feltalált fűzőkészülékkel ez a derék a legkarcsúbb és a legköpczösebb termetre egyaránt alkalmazható.
– Ennek a hasznát valóban nem tudom megitélni.
A vendéghölgyek egymásra néztek és mosolyogtak, ők mind férjes nők voltak.
– Ne közöljem önnel a divatszabóm czímét?
– Köszönöm! A fekete ruhához nem illik az Atalante divat.
– S ön mindig feketében fog járni?
– Legalább erről rám ismernek, hogy én vagyok a «la condannata».
– Tehát a viszontlátásig a szent Ágota templomban.
Blanka után alig csukódott be az ajtó, midőn hallhatá, hogy a hölgyek mind összenevetnek odabenn.
Talán ő rajta nevetnek.
Hiszen bizony kaczagni való tréfa is az, mikor a nép meg akar gyilkolni egy asszonyt azért, mert az elvált férje s annak a kedvese ellen van feldühítve, de azt nem kaphatja meg, s aztán az asszony kétségbe van esve, meg van ijedve, s mikor az illetékes helyre panaszkodni megy, ott azt mondják neki, hogy így van az jól. Ha a fölséges nép őt par hazard meg találná gyilkolni, ebből milyen szép politikai kapitálist lehetne majd kiverni – a nép ellen!
Blankának legelső gondja volt, a mint haza érkezett, beszerezni az annyira szükséges hirlapokat. Megvétetett nem egyet, nem kettőt, hanem valamennyit, a minek csak az utczán kiabálták a nevét; pedig volt sok. Azután közéjük ült s elolvasta valamennyit.
Azok közül pedig egy is elég volt arra, hogy valakinek a fejét megzavarja, hát még mindannyi együtt! Ugyanazon helyzeteket, eseményeket, szemközt álló, ellentétes szempontokból megitélő szózatok, a mik csak az egymás elleni keserűség, szitok és kiméletlenség dolgában összhangoznak csodamódon s együttesen oly kétségbeesettnek, oly rohadtnak, oly felfordultnak festik az egész világ helyzetét, hogy az olvasó lemond a reményről ennek más megoldását találhatni, mint az itéletnapi világégést.
Hát még egy olyan olvasó, a ki a politikai eseményekről nem is gondolkozott, a kinek ez a mámorító méregital még egészen új, a ki mindenik ellenmondásnál azt hiszi, hogy a legutolsónak van igaza, s a sok igazság közt nem tudja, hogy melyikért haljon meg? – Mert mindegyik leader azt követeli, hogy az olvasó az ő igazságáért tudjon meghalni. Olcsóbban nem adja. Vagy ha meghalni nem akar, akkor menjen ölni. Csak az hiányzik, hogy nincs kitéve az előfizetési dijak közé, hogy «egyes szám ára két soldi vagy egy emberfej!»
Most aztán megtudott Blanka olyan dolgokat is, a mikről eddig nem is álmodott.
Nincs már a nép szeretetétől hordozott pápa! Nincs már a népszabadságot hirdető Vatikán! Nincsenek már békés reformokat tervező tekintélyes nagy hazafiak. A három összetéve volt a mythologiai chimæra. A feje oroszlán volt, a farka kigyó, a közepe bak. – A chimæra szétbomlott alkatrészeire s most az oroszlán és a kigyó marakodnak egymással, s a szegény közbeszorult «bűnbak» bír ugyan szarvakkal, de azok nem öklelésre valók. Őtet az a másik kettő megeszi.
Blanka mentül tovább haladt e rettentő olvasmányokban, annál jobban képzelé annak a tehetetlen vergődőnek a gyötrelmét, a ki a tengerparti futóhomokba belesülyedett, s aztán érzi, hogy nyeli el lassankint a föld és nem tud kiszabadulni az iszap halálos öleléséből. Látta a szent és magasztos alakokat megtépve, a sárba leránczigálva, fényes öltözeteikből kivetkőztetve; tisztességes nőket pellengérre állítva, karrikaturáknak festve, megseprüzve, kihirdetve, hogy reggel apáczák, este hatærák. Az egyik azt mondta a másikról, hogy táborát papi talárba öltözött gyilkosok képezik, kik megmérgezik a szentelt vizet s az áldozati ostyát; a másik fél meg elmondta a szabadsághősökről, hogy azok egy bandita-csoport marodeurjei, kik hetekig uralkodtak Bolognában s raboltak, fertőztettek, akasztottak, míg maga a polgárság s az olasz vezérek szét nem verték őket, most Rómába menekültek mind. No aztán Cagliari herczegről és annak környezetéről is olvasott eleget, a mi nem volt csupa merő hizelkedés. Azok a ma délelőtt felemelt kések ezeknek a czikkeknek a commentárját képezték.
A Cagliari-palota volt kikiáltva az osztrák reactió fészkeül. Mert Róma abban a szerencsés helyzetben volt akkor, hogy a benszülött tősgyökeres reactión kivül még volt osztrák, bajor, nápolyi, franczia és angol reactiója is, a mik mindnyájan igyekeztek egymásnak a sarkára taposni a Vatikán küszöbén s azon versenyeztek, hogy – melyik tegye le a remeket?
Mikor végig olvasta Blanka valamennyi hirlapot, akkor meg kellett neki abban nyugodnia, hogy a ki Rómában jelenleg nem jezsuita és méregkeverő: az mind rabló és gyujtogató.
És neki nem szabad elhagynia Rómát.
Ebben is meg kellett nyugodnia.
Azokkal, a miket megtudott, szerzett magának még egy új szenvedést.
S bár legalább tartoznék vagy az egyik, vagy a másik táborhoz, hogy kivánhatná valamelyiknek a győzelmét s a másiknak a porrá töretését.
De ő nem kivánt semmit, csak békeséget.
Ott is volt másnap reggel a szent Ágota templomban s ** grófnő láthatta őt igen buzgón imádkozni.
Tehát nem áll az, hogy mikor valaki mindent elvesztett, vagy mindent megkapott, akkor már nincs miért imádkoznia.
Nagyon jó értelme van annak a köszöntő párbeszédnek, a mit magyar emberek szoktak egymás közt kicserélni:
«Adjon Isten, a mi nincsen!» mond az egyik. «S vegye el, a mi van!» mond rá a másik.
Blanka azért imádkozott, hogy vegye el az Isten azt a feje fölött függő vihart, azt a lába alatt morgó földindulást, arról a helyről, a mit az ő örök lakhelyéül elrendelt.
És ime az imának milyen jó sikere van!
A mint reggelizés után ismét felhozatta magának a napi lapokat, valamennyinek az elején egy vastag betűkkel nyomtatott ujdonság kapta meg a figyelmét.
«A pápa Rossit hívta meg a kormányra!»
A derék, az okos, a tiszta jellemű hazafit; a kire sem azt nem mondhatják, hogy méregkeverő, sem azt, hogy bandita. A ki sem az oltárt nem rontja le, sem a szabadságot el nem árulja. A ki nem akar se ölni, se gyujtogatni, hanem kibékíteni, felvilágosítani, jóllétet, munkakedvet, nemes erényeket népe közt meghonosítani. A ki nem tartozik sem a tízféle reactióhoz, sem a húszféle radikál párthoz, s ezért haragszik rá mind a harmincz.
És a ki a herczegnőnek is oly jóakaró pártfogója!
Milyen nagy örömet okozott szegény asszonynak ez a hír!
S talán csak egyedül ő neki az egész nagy városban.
Nem kellett már akkor a kibékülés senkinek: nem hitt benne senki.
Egyedül a szegény condannata gondolt arra, hogy vajha megerősödnék a hatalma e nemes férfinak. Akkor ez a hatalom talán az ő sorsán is tudna könnyíteni!
XXII.
Az is a véletlen satyrái közé tartozik, hogy ugyanazon palota, mely az örök ascetai visszavonulásra itélt herczegnő holtig való lakául volt rendelve, valamikor egy gyönyörben kifáradhatlan hölgy kedveért lett a szerelem tündér-tanyájául berendezve. A termek frescofestményeiben istenek szerelmi kalandjait örökíté meg a művészi teremtő álom. Mindenütt, a hová a szem tekint, csábító ledérség, eszményi gyönyör ábrái: képek, a mik a benlakót ingerlik és gúnyolják.
Blanka, ha ura volna e palotának, mind papirszőnyeget ragasztatott volna reájok (a hogy tett egy osztrák főherczegnő a világ legemlékezetesebb palotájával). Így tűrnie kell a halhatatlanok incselkedéseit mindennap.
Hálóteremében a remek faragványú kandalló két ölnyi magas homlokpárkánya fölött van egy gyönyörű basrelief, a melyről azt állítják, hogy Rafael műve. Igenis, Rafaelé, mert az nem faragvány, hanem festmény! de oly csalódásig hű utánzata a márványnak, hogy közvetlen közelből is úgy tűnik fel, mintha szobormű volna. Szobrász és festő összebeszéltek: a kandalló felső párkányzata úgy tünik fel, mintha talapzata volna a rajta nyugvó szobornak. Egy fekvő Sappho az, egészen meztelen alak, egyik kezét a kilenczhúrú lyrára nyugtatva. S a lyra húrjai aranyból és ezüstből vannak s a lyra közepén az a gömbölyű hangfogó ür, mintha valódi üresség volna, melyen valódi érczhúrok vonulnak át.
Ezt a szerelmi vágyaitól lankadó alakot kell látnia Blankának, mikor fekszik és kel, mert épen szemben van az ágyával, melynek függönyeit leskelődő amourettek tartják szétvonva.
S ha még csak látni kellene; de a Sappho-szobor még másképen is észre tudja vétetni magát. Néha elkezdi a lyra húrjait pengetni. Mint valami távolról jövő zeneábránd, reszket elő a festett hangszerből valami rejtelmes szellemdal. Mintha tenger fenekéről, mintha a katakombákból jönne. Néha csak egyes accordok; de sokszor egész románcz-töredékek, a miknek dallamát oly világosan hallja a magános virrasztó az éji csöndben, hogy képes volna azokat utána dalolni. – Vagy tán csak képzeli hallani?
Máskor meg danázni kezd a festett basrelief. A szókat nem, de a dallamot szintén ki lehet venni, a mit énekel. Több perczig tart az az enyészetes ének, valami meleg, forró syren-dal, tengerfenék kristálygrottájából: testnélküli lényeknek levegőben röpülő izenete egy láthatlan más világból.
Ezt Blanka hallja nem egyszer, de csaknem minden este. És nem meri azt senkinek említeni. Azt hiszi, hogy hallucinatio. Érzékei tévednek. Fél tőle, hogy ha valakinek elmondja, hogy ő hangokat hall, miket egy festett kép énekel és penget: azt fogják róla mondani, hogy megőrült, s még ennél is rosszabb fogságba zárják. De maga meg volt felőle győződve, hogy ez a mindennapi csalódás az elmehábor előjele.
Egyszer meg azt tette a Sappho-kép, hogy mikor Blanka épen feküdni készült s egy perczre megállt tükre előtt, szomorúan tekintve végig halálra itélt ifju bájain, akkor ő elkaczagta magát. Ez a kaczaj is valahonnan a felhők közül jött, vagy az orcus földalatti lejtőin át, de oly világosan hallá azt Blanka, hogy ijedtében elejté a kezében tartott gyertyát, s még azután is hallani vélte, hogy Sappho nevet, a midőn a porczellán ernyővel eltakarta az éji lámpát. – Bebújt az ágyba s aztán onnan dugta ki félve a fejét a függönyök közül, feltekintve az éji lámpától megvilágított festményre. – S erre a Sappho újra elnevette magát. Az elébbeni nevetés dévaj, csintalankodó volt; ez utóbbi biztató, hízelkedő. Hanem az is végtelen távolból hangzott.
Álom volt-e ez is?
Ha él ez a kép, miért nem él nappal is, miért csak este későn, éjfél tájon?
Minden reggel igyekezett magával elhitetni Blanka, hogy álom volt az, a mit hallott, hanem este aztán alig várta, hogy hálószobájába vonulhasson; felgyujtotta a kandalló tüzét és leste Sapphot.
Az idő novemberben járt már, az esős időszak beállt s ez Rómában is zord és kellemetlen.
Blankának fel kellett hagynia több nap óta megszokott sétáival a Monte Pincion, vagy a Tivoliban. Reggel elment szorgalmasan a templomba, onnan az oltáregyesületnek pénzt gyűjteni. Kegyessége visszatért már; otthon pedig olvasta a rettenetes hírlapokat.
Kezdette megérteni, hogy miért üldözik egymást halálra az emberek, s megtanulta, hogy miben különböznek a piemontiak, a majlandiak, a velenczeiek, a rómaiak, a nápolyiak, a szabadelvüek, a radikálok, a köztársaságiak czéljai egymástól? Tanulmányozta Canino herczeg parlamenti beszédjeit és Welden tábornok proklamáczióit. Annyira vitte a politikai fölfogásban, hogy pártfogóját, Rossit, kezdte félteni. Úgy képzelte, mintha az most egy gőzhajó gépkamarájába szállna le, a melyben minden kerék, korong, henger, pörgettyű fölmondta egymásnak az összeműködést s mindegyik a maga esze szerint dolgozik. Jaj a gépmesternek, a ki közéjük nyul!
Nem is látogatta meg jó barátjai házát e napokban. Azok most nagyon el lehetnek foglalva igen nagy dolgokkal. Minek szaporítsa a gondjukat még a maga apró bajával is. Ráér vele még!
A novemberi ködös, esős idő egész nap nem engedte a szobájából kijönni; alig várta, hogy jőjjön már az éj. Ott ült a kandallója előtt, a hátlapon ragyogó phönixet bámulva, mely maga is az érczkovács-művészet remeke volt. Finiguerra műhelyéből került, ki először használta a kalapácsot véső helyett. A lángoló madár tollai zománczozott aczélból, vörös és sárga rézből, korinthi érczből, ezüsttel kevert aranyból voltak tarka színekben kiverve; különösen gyönyörű volt a mythoszi madár feje, lángoló vörös körfénynyel arany tündöklésű szeme körül. Ez a szem a pattogó hasábok lobogványa mellett úgy ragyogott, hogy szinte nézni látszott.
Miért nem tud az ember is így önmagától megégni s aztán hamvaiból megint más emberré születni?
Egyszer csak eltünt a phönix ragyogó szeme a lángvörös fej közepéből s a herczegnő annak a helyén egy fekete űrt látott.
Ez is érzékcsalódás, mint a másik, gondolá magában. A hallérzék hallucinátiói után következnek a látérzék mimelései.
De még azzal nem érte be a phönixmadár, hogy megvakult: egy percz mulva el is repült. Olyan dörgéssel, mintha fogaskerék zörögne, fölemelkedett a kandalló kürtőjébe. A kandalló tele volt parázszsal és égő fahasábokkal. Azok egy pillanat alatt serczegve kialudtak, a zsarátnok helyén a holt szén feketült. Csak a márvány-asztalra tett kristálygömbfedelű lámpa világítá meg a szobát.
S abból a sötétségből, mely a kandalló üregében támadt, egy hölgyalak lépett elő, a ki megszólalt:
– «Én vagyok Caldariva marquisnő!»
Blankának háromszoros oka volt az elbámulásra: a titokszerű megjelenés, a kimondott név és a megjelenő alak; a csodálkozás vegyült az ijedtséggel és haraggal.
A nőalak, kit a kandallóüreg sötétje előtt állva, a szoba mélyéből a lámpa tejfénye s egy kezében tartott viasztekercs lángja világított meg, magas, sugár termetű volt, testéhez tapadó lágy nyers selyemből készült öltönyében az antik istennő-szobrokra emlékeztető; tömött, sárga haja, gondnélkül csavart tekercsben fejére tűzve. Arcza liliomfehér, a testszínnek alig észrevehető árnyalatával; de azért e fehér arcz mégis eleven: valami kaczér, elbizott pajzán mosolygás, életfényt s sugárzó gömbölyűséget ád neki; s a kék szemei teli tűzzel villognak; kicsattanó ajkainak korallpirossága növeli a bűvös ellentétet. Minden mozdulata varázs; nyakának előrehajlása, vállainak felvonása, keblének emelkedése, csipőinek ringása érzékmámorító bájt ad termetének.
A mint nevét kimondta, elnevette magát. – Ismerős kaczagás! Ez Sappho nevetése volt.
Blanka csak nézett rá merően. Gondolta, a mit most lát, hall, az mind csak káprázat. Agya meg van már háborodva. Ébren álmodik. A képzelet teremtménye ez is, mint a többi.
– Haha! Eredeti módja ez a látogatásnak, ugy-e bár herczegnő? Bejelentés nélkül, a falon keresztül, a kandalló közepéből. Csak úgy, a hogy otthonnak vagyok öltözve, pongyolában, még harisnya sincs a lábamon. S azzal ruháját féltérdig emelve, megmutatta Aphroditéhez méltó lábszárait. Lábain csak piros sandalok voltak, gemmákkal kigombozva.
– De hát ha ön nem jön hozzám, nekem kell önhöz jönnöm. Bár etiquette szerint az elsőbbség mindig az utóbb érkezőt illeti. Ez itt a legkényelmesebb bejárás kettőnk lakosztálya között. Önnek nem volt róla tudomása, ugy-e? A kandalló hátlapja egy csapóajtó. Ha a zöld márványlapra itt a kandalló előtt balról egy lábbal ránehezedünk, a phönix felvonul a magasba, s ha a márványlapot jobb felől nyomjuk meg a lábunkkal, akkor ismét visszaereszkedik helyére. Tekintsen ide.
A hölgy lába hegyének egy ujjával nyomta meg a márványlapot s a phönix ismét a helyén volt és arany szeme kiragyogott a sötétből.
A hölgy, vagy fantom, az álomkép, – folytatá:
– Túl felől a karzaton hasonló gépezet van, hogy kivülről is fel lehessen nyitni s ismét bezárni a csapó-ajtót. De ez csak úgy lehetséges, ha a zárja előbb ki van nyitva. A csapó-ajtónak kettős vaslapja van s a között van egy mesterséges zár, a mit csak a saját kulcsával lehet kinyitni. A phönix szeme félretolható s az alatt van a kulcslyuk. Az ajtó a fedett karzatba vezet; ennek a tulsó végén megint hasonló csapó-ajtó van, hasonló gépezettel, mely az én hálószobám kandallólapját nyitja fel. Hogy a herczegnő ezt nem tudta, onnan gyanítom, mert mind a két kulcsot ott találtam magamnál. Ez nem igazság, az egyik önt illeti. Osztozzunk meg igazságosan. – Aztán meg másért is. Ha ön nincs a saját rejtekajtaja kulcsának birtokában, önhöz akárki bejöhet észrevétlenül, meglepheti önt. Ez alávalóság. – Én elhoztam önnek az önt megillető kulcsot. – Legyen önnél. – Mikor egyedül van ön s nem akarja, hogy valaki e rejteken át behatoljon, akkor ezt a kulcsot a zárba tolja, s ezáltal lehetetlenné teszi annak kinyitását kivülről.
Az egyik hölgy átnyujtá a másiknak az aranyozott kulcsot, s a másik azt gondolta magában, hogy milyen különös az, hogy az ember álmában oly tisztán vél látni valamit. Még azt is le tudná rajzolni, milyen volt annak a kulcsnak a fogantyúja? Két ülő griff, oroszlán-farkaik egymásba tekeredve, 8-as alakban. A kulcs belső üregébe rovátkok vésve. Az átadott kulcs még meleg a hölgy keblétől, a hova el volt rejtve. Hát a fantomok keble meleg?
– Ezzel ön épen úgy átjöhet hozzám, mint én önhöz; folytatá az álomalak. Hanem még egy szükséges hozzá. A kandallóban rendesen tűz szokott égni, s nem minden nő szent Frusina, hogy az égő parázson tudjon mezitláb sétálni. Itt van egy üvegcse, ennek a tartalma, a tűz közé locscsantva, elég azt rögtön elfojtani. Valami chymista arcanuma ez, egyenesen e czélra feltalálva. Az önt megillető részt ide teszem a kandalló padkájára.
A beszélő alak csakugyan tett oda egy üvegcsét.
– Ha pedig ezzel a másik üvegcse tartalmával meglocsoljuk a kialudt szenet, akkor az egyszerre ismét lángra lobbantható. Ez már nem valami titkos szer: egyszerű naphta. Jó lesz, ha megkisértjük. E szobában hideg van, s én rajtam nincs egyéb ennél a selyem peplumnál. Fázom…
Hogy a kisértetek fáznak.
Egy pillanat mulva a naphtával meglocsolt szén a viasztekercs kanóczától lángra lobbant s a kandallóban ismét úgy égett, ropogott a megrakott máglya, mint azelőtt. – Blanka azt hitte, hogy fölébredt.
Hanem azért, ha fölébredt is, csak ott állt előtte az odaálmodott alak, most már a lobogó tűz fényétől megveresítve, elevenségének meleget sugárzó egész bűbájában. – Nem volt miért titkolni bájait egy másik asszony előtt.
Blanka egy kereveten hevert a kandalló előtt, a csábalak, a mint a tűz fellobogott, a másik átelleni kerevetre dőlt le, kényelmesen oda omolva s fázékony tenyereit a tűz felé tartva.
Blanka önkénytelenül a Sappho képre emelte fel a szemeit: az szállt-e alá?
Erre a hölgy ismét hallatá azt a másodszori nevetést, azt a biztatót.
– Ön a Sapphot nézi? – Megtörténik ugy-e bár, hogy az a festett kép, a melyik messziről olyannak tetszik, mintha szobor volna, még többre is viszi a csalogatást: úgy tesz, mintha lantját pengetné, mintha dudolna. Talán kaczag is néha.
Blanka meg volt felőle győződve, hogy most álmodik. Nem is kisérté meg, hogy helyéből fölkeljen, hogy megszólaljon. Tudta jól, hogy az álmodók tagjai ólomból vannak.
– Ennek a titkát is jó lesz megtudni. Már csak a véletlenségek elkerülése végett is. Ezt az egész összekötő karzatot egy féltékeny férj készítette, a ki a feleségére leskelődött. Ön tudja a Dyonisios tyran fülének meséjét? Itt ez van létesítve. Egy öblös cső vezet az ön hálószobájából a folyosó másik végét elzáró szobáig; az az üresség, a mi a Sappho-képen a lyra hangfogójának látszik, valódi űr s a csőnek az egyik nyílása az ön, a másik az én hálószobámban van. Fül és száj mind a kettő. E Dyonisios-fülön keresztül hallgatá ki egykor egy szerelemféltő férj a neje szobájában mondottakat. Ezen keresztül kell önnek meghallani, mikor én a mandolint pengetem szobámban, mikor eszembe jut, hogy daloljak, mikor okom van rá, hogy kaczajra fakadjak; valamint, hogy én is hallok minden hangot, a mi az ön szobájában megszakítja a csendet; de azok szomorú hangok! Egy-egy keserű fölkiáltás, előttem ismeretlen nyelven. Hangos sírás, huzamos zokogás. – És közbe semmi vigasztaló szó. Semmi. Senki se szól bele. – Három nappal ez előtt, éjfélben hat órakor elkezdett ön halkan énekelni. Azt már megértettem: «de profundis ad te clamavi Domine!»
Blanka összetapogatta a karjait s megtörlé két kezével szemeit. Csoda ez mind.
– Ébren van ön, herczegnő! Higyje el! És valóban én vagyok az, a kit maga előtt lát és hall: Caldariva marquisnő, vagy a hogy jobban ismernek: «a szép Cyrene». Ma még betörő vagyok önnek a házába; holnap már be fog ön bocsátani önkényt, s holnapután ön lesz az én vendégem. Egy távolról halló mandolinpengés, mit az áruló cső áthoz, a melyre a másik hang választ fog adni, tudatja majd, hogy egyedül vagyunk s nem várunk egymáson kívül senkit. – Mert mi egymást nagyon fogjuk szeretni.