Blanka félve húzta maga alá lábait s kezeit eldugta az öltönye bő ujjaiba; annyira megijedt a gondolattól, hogy ő és ez az asszony valaha egymást szeretni fogják.
– Én már eddig is nagyon szeretem önt. Egy hét óta mindennap találkozunk. – Egymás mellett szoktunk térdelni a templomban. Én is mindennap eljárok oda. Ön engem nem vett észre, mert nem szokott félrenézni az imakönyvéből, hogy megbirálja a szomszédnéja öltönyét, hajdíszét és mórikálását; de én folyvást önt nézem, a míg imádkozom. Imádkozni nekem életszükség. Reggel azokért a bűneimért, a miket már elkövettem, este azokért, a miket ezután fogok elkövetni. Azután van közöttünk valami közös szerencsétlenség, mely bennünket összefűzve tart. Mind a ketten özvegységre vagyunk itélve, mind a ketten gyűlöljük a világot, csakhogy ön gyászolva, én meg vigadva. Ha volna erőm úgy tenni, a hogy ön: én is úgy tennék. De csupa gyöngeség vagyok. Nem tudok mámor nélkül élni. Öné az erő, enyém a gyöngeség. – Mind a kettő az Isten adománya. Szent Ágnes temploma alatt nem rég megtalálták Faustina templomát. Egymás fölé voltak építve. Amazt építették a szeplőtlen szűz tiszteletére; emezt az őrjöngő Venus imádására. S mindakettőben áldoztak az emberek. Egyik így, másik úgy. A hogy ön le tudja sujtani az embereket: az nekem nagyon tetszik. Nem hiszi ön? Hiszen megmondták önnek, hogy azt a névtelen levelet, miben ön figyelmeztetve volt az ármányos cselszövényre: én írtam önhöz.
Blanka rábámult nagy szemeivel a beszélőre. Kezdett neki hinni.
– Az pedig való volt. Oh az a két ember nagy cselszövő! – Az egyik heves szemrehányásokat tett nekem azért, hogy az egész tervet összekuszáltam. Azt is elmondta, hogy ön mily kegyetlenül taszítá el magától. Az nagyszerű csapás lehetett! A 14-ik §. Ő megvallotta azt nekem, hogy miben áll a rejtély? Évek előtt váltókat hamisított egy jó barátja nevére. Az a jó barátja ezeket kiváltotta s most magánál tartja. Ezeknek az erejével őt akármikor semmivé teheti, elitéltetheti szégyenteljes hosszú fogságra.
Ezt a felfedezést is e nőtől kellett megtudni Blankának!
– S e fegyver ellen nincs védelme a megtámadottnak. Ellenfele, a ki olyan hatalommal bir fölötte, most itt van Rómában: festő.
Blanka összehúzta keblén hálóköntöse fodrait. Attól félt, hogy ez az asszony képes a szívében olvasni.
– A rettegő gonosztevő minden áron meg akart szabadulni ez örökké feje fölött függő Damokles-kardtól, s nekem e kettő között adott választást: Vagy hálózzam be csábító bűvészettel ezt az ifjut, s azért a kegyért aztán, a miért az őrjöngők minden árt megszoktak adni, csaljam ki tőle a veszedelmes hamisítványokat.
A szép Cyrene oly tekintetet vetett Blankára, mely azt hirdeté, hogy ő bir ezzel a varázszsal. Blanka szédült e tekintet előtt. S valami kínzó hálát érzett e nő iránt, azért a tudósításért, hogy Manassé még itt van.
– A másik esély pedig az volt, folytatá a delnő, hogy ha szép szerével meg nem lehet tőle kapni a fenyegető eszközt, akkor meg kell öletni.
Blankának keblére kellett szorítania a kezeit, hogy ki ne törjön belőle valami áruló sikoltás.
– Az itt nagyon könnyen megy. Egy utczai csődület, melybe a kiszemelt férfi mintegy véletlenül belejut, egy megfizetett gazember, ki jól kezeli a kést s aztán ki tehet a megtörtént szerencsétlenségről? – Már készen volt a terv. A fiatal festőt, mikor a palatini romokat rajzolja, ki fogják kiáltani, hogy kém, ki a város erődítéseit rajzolja le az osztrákok számára, összeröffen egy csoport gyülevész s mielőtt valaki megakadályozhatná, ledobják őt a Caracalla hidjáról a mélységbe.
Blanka arcza elhalaványodott a rémülettől. A szép Cyrene ne vette volna azt észre?
Olyan volt ez, mint mikor az álmodó sírni akar, aztán nem tud, csak a fulladozást érzi.
A szép Cyrene engedett magának időt: gyönyörködni a másik arczvonásainak elváltozásaiban s egyik lábáról lehúzva piros maroquin sandálját, azzal a tenyerébe veregetett, míg meztelen hófehér lábát a kandalló küszöbére nyujtá ki melegedni.
– E két sors között volt választásom a fiatal festő számára. De én egyiket sem választottam. Az elsőt azért nem, mert tudom, hogy az a fiatal festő önt imádja. A másodikat pedig azért nem, mert tudom, hogy ön is imádja azt a fiatal utitársat.
Blanka felugrott a helyéből s a kandalló padkájára tett üveg után nyult, hogy eloltsa vele a tüzet, mely arczát megvilágítja.
A marquisnő észrevette e szándékát s kedélyesen ráütött a kis papucsával Blanka kezére, melylyel az az üveg után nyult, míg a másik kezét megfogta és nevetett.
– Ne tegye azt! Üljön le mellém és nevessen velem együtt. Én egyik tragœdiát sem választottam. Szeretem a comœdiát, a hol nevetni lehet. Én a helyett mind a két bolondomat kidobtam Rómából. – Feleresztettem őket a levegőbe, mint a papiros-sárkányokat s aztán elvágtam a zsineget, hadd repüljenek a világba. – Kezébe játszottam ** grófnőnek Cagliari herczeg egy pár levelét, miket az «Giacomo»-hoz irt. Mi jó barátok vagyunk, hanem vetélytársak. A grófnő nem engedi oda a pálmát senki másnak. S az tudva van, hogy annál az ellenségnél, a ki velünk szemközt jön, sokkal gyűlöltebb az, a ki elénk hág. Azt a népcsődületet, a mitől ön a napokban úgy megijedt, szegény herczegnő! a mi közös barátnőnk ** grófnő rendeztette. Igaz, hogy én is segítettem benne neki, másfelől a nagy Ciceruacchio kezébe juttatva a herczegnek egy levelét az osztrák tábornokhoz. Ez az improvisált népzendülés a herczegnek volt szánva, meg a familiarisának; hanem azok megint idejekorán figyelmeztetve lettek az én révemen; megijedtek s úgy elfutottak Rómából, hogy ide már most csak a legközelebbi ostromló sereg háta mögött kerülhetnek vissza. Hahaha! Hát nem szépen kidobtam én őket Rómából? Ki a Cagliari-palotából! És most magunk maradtunk benne ketten s nevethetünk rajtuk ketten. Haha!
Blanka azon vette magát észre, hogy együtt kaczag ezzel a nővel!
Hogyne kaczagott volna, midőn azt tudta meg, hogy Manassé ki van ragadva a halálveszélyből? És olyan tréfás módon, hogy hatalmas ellenségeit feleresztették a levegőbe, mint a sárkányokat s aztán a ki játszott velük, mikor jó magasra feleresztette őket, akkor elvágta a zsineget, s hagyta őket repülni a világba: a két nagyfejű papiros-sárkányt, ijedt szemekkel, nyitott szájakkal és kalimpázó fillentyűkkel.
A szép Cyrene a feje fölé tette a kezét, úgy kaczagott; minden tagja résztvett a kaczagásban, még a hozzá tapadó selyem-öltöny is. A nevetés ragadós. Blanka nem állhatott neki ellent.
– És most miénk az egész ház! mondá pajzán kedvvel a delnő. – Egész a legközelebbi Róma-leégésig.
S azután lanyhán vonogatott a vállaival s szemeit kéjesen lehunyta félig és vágyteljesen ásított.
– Jó éjszakát, herczegnő. Mára elég volt a fecsegésből. Nem mondtam el mindent. Egyszerre elfogott az álom. Haza megyek. Különben itt alszom el. Ha többet akar ön megtudni tőlem, szerezzen magának egy mandolint. Ha holnap Sappho lyráját zengeni hallja, már tudni fogja, hogy mi az? Ha a zengésre viszhang felel, az azt jelenti, hogy ön egyedül van és elfogad. Akkor talán beszélni is hallom önt. Még ma nem hallottam semmi szavát. Nem is kivánom. Egyszerre nem megy az. Mára elég volt az, hogy utánam nevetett ön. Jó éjszakát! Ne felejtse ön el a kulcsot éjszakára benne hagyni a zárban!
Azzal felvette az égő viasztekercset, hirtelen a tűzre fecskendett az üvegből, a parázsra hulló cseppek helyén fekete holt szén támadt, mint gyalog-híd a tűzpatak fölött. Egy lábnyomással felszökteté a phönixes érczlapot s ugyanazon ruganyos mozdulattal, mint egy villi, mint egy bajadér, keresztül szökött a kandallóntúli üregbe. S aztán a phönix ismét a helyére hullt. Blanka a kulcsot beletolta a madár szemhelyén levő zárnyilásba.
Az egyedül maradt nő ágyához tántorgott s hálóköntösöstül beleveté magát és aztán aludt sokáig és álmodott mindenről összevissza, a mit látott és hallott.
Mikor világos reggel fölébredt, azt hitte, hogy csupa álom volt mind az.
Kikelt az ágyából. Odalopózott a kandallóhoz. A kisértetek, az álomképek hagynak-e valami nyomot maguk után: valami tanujelét annak, hogy itt jártak?
A kandalló padkáján ott állt egy ismeretlen alakú üveg. Mellette piros viaszcseppek az égő viasztekercsről. A kereveten volt egy faragott gemma, mely a delnő papucsáról esett le. – És a phönix érczpiros fejébe a szem helyén be volt dugva a kulcs, a két griffmadárral a fogantyúján.
Ezek ott maradtak a múlt éjjeli álomból.
XXIII.
Blanka igyekezett rendbeszedni a gondolatait.
Mi ez a nő? s mit akar ez ő vele?
Kedvese annak a férfinak, a kitől őt elválaszták, a kit ő utált, gyűlölt, a kitől irtózott. És talán még egy másiknak is? S talán az egész világnak? Egészen ellentéte annak, a mit ő magában egy erényes nő eszményképének kigondolt. – Ma játékszere annak, ki vele vétkezik, s holnap ő maga veszi játékszernek vétke osztályosát, s minthogy ez neki mulatságot okoz, keresztül dobja őt a falon. De vajjon csakugyan vétek-e az? vagy csak olyan Isten adománya, mint az erény? Hisz szent Ágnes kápolnája s Faustina fánuma egymás fölé vannak épülve, s az emberek idvezültek itt is, ott is. A világ leánya maga elismeri, hogy ő csupa gyöngeség; egyetlen ösztöne nincs, mely az ellenállás erejét költené fel benne. Küldetése az, hogy legyőzessék. Nem tud hű lenni, mert az is erőbe kerül.
De azért lehet, hogy jó szíve van, s tud szánalmat érezni az iránt, a kit üldöznek. Blankát egyszer figyelmeztette a saját veszélyére; most már eljött, tudatni vele azt a veszélyt, a miben egy férfi forog, a kiről sejti, hogy az szívéhez közel áll. Rá volt bizva, hogy tegyen úgy ez ifjuval, mint Delilah; csalja ki belőle édes csábbal sámsoni erejének titkát s aztán – vágja le a hosszú haját. A helyett ő a filiszteusokat kergette el. Nem tartozik-e neki hálával ezért – valaki?
Minden emberre van hatása az olyan ellentétes alaknak, a ki olyan tulajdonokkal bir, a mik ő nála hiányzanak.
Azt sem lehet eltagadni, hogy a marquisnő nagylelkűséget tanusított, a mikor a rejtekajtó titkát tudatta vele s a kulcsot elhozta neki, hogy alávaló meglepetés ellen védelmezhesse magát. Ha meg akarná őt rontani, inkább azt tette volna, hogy őt védtelenné tegye, s elárulja.
Összeborzadt attól a gondolattól, hogy ő hónapokon keresztül nyitott ajtóknál aludt, egy házban olyan emberekkel, kiknél a düh és a szerelem a gonosztett korcsává kereszteződött s nem védte őt azalatt más, mint egy asszonynak a jól megőrzött titka.
A marquisnőnek egész modora, beszéde, megjelenése igézően hatott Blankára. Ez a naiv őszinteség, ez a bűbájjal párosult cynismus valami megkapóan új volt előtte. Meglepte ez a könnyed játszás halálos nagy dolgokkal, miknek alakjait ő csak úgy húzgálta előre-hátra a sakktáblán, mintha egy-egy «kiütött» nagy ember nem volna más, csak «ugró» és «futó», s mikor ** grófnőnek útjába tolja a nagy Ciceruacchiót, az nem volna más, mint «sakk a királynénak» egy «pionnal». A demokraták, azok a «parasztok» a sakktáblán.
Azután Blankára nézve ebben a rettenetes magányban, a mire félig a törvény, félig önmaga itélte el magát, ez a megjelenés volt az első derült, változatos óra. Most nevetett hónapok óta először.
A titkolózás is emeli a varázst. Van valami rejtett gyönyörűség abban, hogy mikor mindenki elpihent a háznál, az ajtók minden oldalon bezárva, akkor egy senkitől nem gyanított úton a két ház asszonya egy szobában összejön – megszólni az egész háznépet, az egész várost, az egész világot. – Csitt! – Senki se hallja meg. Mindenki azt hiszi, hogy gyűlölik egymást.
És mégis! mégis, nagy kedve volt Blankának örökké benne hagyni ezt a kulcsot abban a rejtekajtóban, hogy soha azon keresztül a szép Cyrene ő hozzá be ne jöhessen, mert szűz tisztaságának gyöngéd érzete, szemérme azt sugta, hogy neki az ilyen lénytől, minél kedvesebb, megnyerőbb alakban lép eléje, annál jobban kell őriznie magát.
«Mi még nagyon szeretni fogjuk egymást!»
Isten oltalmazza meg őt attól!
Egy perczig az a gondolata is támadt, hogy megváltoztatja egész lakrendszerét s hálószobának más helyet választ. Zengjen Sappho azután csak a falrafestett nympháknak! – Meg is tette volna, ha egy másik gondolatja útját nem állta volna: A szép Cyrene Manasséról is tud beszélni!
Ez nyitva tartotta számára a rejtekajtót.
Még elég ideje lett volna Blankának, bár későn kelt ma, a templomba felkészülni; de még nagyon eleven volt emlékében az a mondat, hogy «egymás mellett szoktunk térdepelni; én imádkozom reggel azokért a bűnökért, a miket ezután fogok elkövetni!» Hátha az a másik mellette térdeplő is azt teszi?
Azt mondta a komornyikjának, hogy menjen el ** grófnőhöz és mentse ki, hogy ma nem mehet vele együtt a templomba s onnan az oltáregyesületbe, valami változását érzi.
– Ne hívjam el az orvost? kérdé a komornyik, azt vélve, hogy úrnőjét a váltóláz kerülgeti ismét.
– Azt nem; hanem hozzon nekem a hangszerésztől – egy mandolint.
A komornyik nagyot bámult. Furcsa betegség az, a mit mandolinnal gyógyítanak.
Egész nap rút locspocs idő volt. Este a színházakban is, mintha valamennyi igazgató megbolondult volna, csupa merő puskaporfogyasztó darabokat adtak s Blanka a szinpadi lövöldözéstől is iszonyodott. Otthon maradt és már az Ave Mária harangszó után, a mi a nap huszonnegyedik óráját jelzi, felhozatta magának a theáját, a hozzá való hideg sültekkel, süteményekkel és czukorcsemegékkel együtt, s a cselédjeinek megengedte, hogy elmehetnek a színházba. Ma olyan darabot adnak, a hol az olaszok megverik az osztrákokat. Aztán bezárkózott s meggyujtotta a samovár katlanát. A kandallót még nem. Az tisztára volt seperve. Hanem a mandolint vette kezébe s valami stanzát kezdett el rajta pengetni.
Abban a perczben felelt neki Sappho.
S néhány pillanat mulva már koczogtattak a kandallója érczlapján.
«Szabad».
A phönix utat engedett s az embermagasságú nyiláson belépett a szép Cyrene. Ezúttal látogatáshoz öltözve, angol fürtökbe leeresztett hajjal, csipke-mantillal rózsaszín selyem öltönye fölött, melynek elől rövid szoknyája alól kilátszottak magassarkú czipőkbe szorított lábacskái, s az alsó szoknya finom csipke-hímzete.
– Ön készült valahova? kérdé Blanka.
– Ide.
– Tudta, hogy várom?
– Azt megmondtam még tegnap, hogy ma már vendége leszek önnek. S hogy ebben az órában vár rám, azt kitaláltam abból, hogy a cselédjeit eleresztette a szinházba.
– Ön már azt is tudja?
– Tudom, mert az én cselédjeimet is magukkal vitték, az egész kettős palota felső emeletén kettőnkön kívül egy élő lélek sincs most.
Az a tudat, hogy ketten vannak egyedül egy üresen hagyott házban, a titokszerűség varázsával köt össze két asszonyt. – Van abba keverve valami borzongató félelem és valami csiklandó öröm.
Blanka elszedte vendégétől a mantillet és kalapot, s a míg felszította a kandallót, a marquisnő az alatt kezébe vette a mandolint s eldalolta Musset Alfrédnek délsugártól izzó egyik románczát.
Blanka meghívta őt a theaasztalhoz. S egyúttal megkérdezte tőle, hogy mi a keresztneve?
A marquisnő elnevette magát.
– Haha! Hiszen százszor hallotta ön! Hát «Cyrene».
– Nem! Az nem az igazi. Nem annak keresztelték önt.
– De én csak ez alatt ismerem magamat. A naptári nevemen csak a gyóntatóm szokott szólítani s ha azon hallom magamat hivatni, egyszeribe az üt hozzám, hogy tizenhárom Miatyánkot kell elmondanom vezeklésül. Aztán nem is illik rám a nevem. Rozinának kereszteltek; pedig olyan fehér vagyok, mint a holdvilág. Ez a név inkább illenék önre, a ki olyan szép piros. Én rám meg a Blanka név. Tudja mit? Cseréljünk! Aztán híjon ön engem Blankának, én meg önt Rozinának.
Blanka olyan furcsának találta ezt az indítványt! Csiklandotta az. Nevetett neki. S a nevető nő nem tud ellentállni.
– Fecseghetünk most minden bohóságot, mondá a marquisnő, senki se hallgatózik, senki se árulkodik utánunk. S azt önnek jó lesz megtudni, «Rozina». Minden cseléde egy-egy fizetett kém. A kapusa és annak a felesége naplót visznek arról, hogy ki jár be a palotába? kit fogad el ön? Ki hagyja itt látogató-jegyeit? Az inasa értesíti a kapust, hová ment ön ki kocsin? hol szállt le? kivel beszélt? kit látogatott meg? A komornája olvassa önnek minden levelét, a mit küld és elfogad, kikutatja öltönyeinek a zsebeit, a kertész ellesi, hogy micsoda virágoknak ad elsőbbséget? mert a virágoknak is van nyelve. Nehogy papagályt szerezzen ön magának, mert még azt is kikémlelik!
– De hát ki vesztegeti rájuk a pénzt? kérdé elbámulva Blanka.
– Ön elfeledte már, hogy rokonai vannak, kik ön után egy milliót örökölnének, ha önt a katholikus egyházközségből meg lehet szöktetni, s hogy Cagliari herczeg évdíja is megszünik akkor! Vannak emberek, a kik nem rettennek pénzt adni ki azért, hogy a sziklában aranyat keressenek. Én csak figyelmeztetem a sziklakeblű hölgyet, hogy az aranyára ne engedjen rátalálni!
Blanka nem tudott rá mit mondani, úgy meg volt zavarodva.
– Aztán ezért el ne kergesse ön a cselédjeit, mert a kiket helyükbe fogad, épen ott fogják kezdeni, a hol ezek elhagyták.
– Oh, én rám leskelődhetnek, nekem nincsenek titkaim; szólt biztos önérzettel a herczegnő, vendége porczellán csészéjét megtöltve a gőzölgő samovárból.
– No azt egy asszony soha sem mondhatja magáról. Köszönöm. Nem szokott ön szivarozni? Kár! Én nem tudok a nélkül theát inni. Szerencsére hoztam magammal. Ha megengedi. Ez ugyan meg fog érzeni holnap reggel az ön szobájának a levegőjén, s lesz nagy lótás-futás, a komorna az inashoz, az inas a kapushoz. Ki járt itt? Ki volt a herczegnőnél az este? Hanem ez önt csak mulattatni fogja, azt tudva, hogy nem találhatják ki.
– De a tegnapi látogatás csaknem el lett árulva – ez által ni.
Blanka átnyujtá a marquisnőnek az elvesztett gemmát.
– Ah! hát itt hagytam ezt el? És én mennyi pofont kiosztottam ezért az otthoniak között! Nos, ez mind ingyenbe esett! vissza csak nem kérem. Köszönöm, szép Rozina! – Tehát a kulcsért már nem adósom ön többé. Újra kell kezdenem a kölcsönzést, hogy ki ne bocsássam az obligóból. – Ön azt mondta, nagy vállvonva: nekem nincsenek titkaim. Lássa ön, pedig már azt is tudják, hogy ön soha sem veti le a komornája előtt a vállfüzőjét. Ott valamit rejt, a mit soha sem hagy el magától.
A herczegnő nemes, szűzies tekintetét nyugodtan emelé a marquisnő felé, homloka oly derült volt, mint egy üdvözülté. Nyugodtan fölbontá ruhája csipke melldíszét, kifűzte a selyem vállfüzőt s kivont alóla – egy pálmalevelet.
– Ez az…
A marquisnő mosolygott.
– Tehát ön «azóta» folyvást keblén viseli ezt a pálmalevelet, szólt megforgatva azt ujjai között. – Az arany betűkkel rányomtatott áldás már régen lekopott róla; – hanem a kéz emléke, mely azt átnyujtá, még nem kopott le róla.
A herczegnő sietett azt ismét elrejteni. Ennek az asszonynak nem jó megmutatni valamit.
A szép Cyrene nagy füstgomolyt fútt maga elé az illatos szivarból, szánalomból felhőt támasztva maga és Blanka közé, mely annak arczpirulását elrejtse. S azután elkezdte a herczegnő csemegéit dicsérni. Ő nem győz betelni azzal, a mi édes. Valódi török kadina izlése van.
És közbe olyan ártatlan arczot mutatott, mintha semmi egyéb nem feküdnék a szívén, mint a herczegnő előtt felmagasztalni a szivarját s rávenni, hogy szívja be csak a tenyerével felfogott füstjét: nincs-e abban ezerféle illatszer egyesülve?
Aztán egy pohár vizet töltött magának s megizlelé.
– Ah, be meleg ez a víz!
Blanka felugrott.
– Mindjárt hozok önnek jeget.
– Segítsek önnek keresni?
– Köszönöm. Rátalálok magam. Itt van nem messze az étteremben a jégtartó.
– Nem fél egyedül odáig menni?
– Lámpa ég minden szobában.
– De siessen visszajönni; mert én addig itt kutatni fogok.
– Lehet bátran.
S mire Blanka visszatért, egy velenczei üvegvederkében jeget hozva, addig csakugyan kikutatott valamit a vendégnő. Az albumasztalon azt a rajzgyűjteményt, melyben Blanka aquarelljei voltak.
– Ön gyönyörűen fest, Rozina!
– Ez az egyedüli gyönyörűségem.
– Ez a Colossæum szakasztott másolata annak az olajfestménynek, a mit Rossi grófnénál láttam.
– Megeshetett véletlenül, hogy ugyanez a festő is épen arról a pontról találta felvenni a képet, a honnan én.
– Pedig az tulajdonképen nem is tájfestő. A minap meglátogattam az atelierjében. Nagyon dicsérték előttem egy művét. Remek egy mű. Egy ifju nőalak, a Colossæum karzatpárkányán ülve, a feje fölött kifeszített művésznapernyő vörös szövetén át a nap biborfényt vet az egész alakra, a mi azt valami megkapóan bűbájossá teszi, s e rózsaszín világításnak oly sajátszerű ellenmondása a mély melancholia, a gyászoló bánat az ifju nőnek arczán. Én igértem kétezer scudit a művésznek ezért a képért. Azt felelte rá, hogy «nem eladó!»
Blanka olyan tehetetlennek érezte magát ez asszony előtt, mint a kis tengeri nyúl, melyet bevetnek az oroszlán kaliczkájába s a kit a nagy vérengző állat, a helyett, hogy egy harapással megölné, felvesz az irtóztató tenyerébe, s megnyalogatja fejét. Meglehet, hogy nem is fogja megenni. Megtartja játszótársnak.
A szép Cyrene összecsapta az albumot s felkiáltott:
– Czudar kutya-nép a férfi, Rozina! Úgy csinálja az egész világot, hogy ő legyen benne az úr, s a nő rabszolga. De minden rabnak első és örök gondolatja: a börtöne falát keresztül ásni.
Azzal, mintha hirtelen valami baj érte volna, kifutott a szobából a mellékterembe és nem tért vissza.
Blanka utána ment, megnézni, mi baja lett? S ott találta egy szögletben ülve.
– Ön sír?
– Ah, dehogy! csattant fel a szép Cyrene; inkább olyan kedvem van, mint még soha! – De még akkor is csillogott a két szemében valami vízcsepp.
Azzal oda veté magát a zongora elé s elkezdé rajta egész tűzzel játszani a «La Gitanát», a mit azokban az években a szép Cerito oly nevezetessé tett Európaszerte.
– Megvan önnek a «La Gitana» hangjegye? kérdé Blankától.
– Nincs; de tudom azt könyv nélkül.
– Játszsza el nekem, kérem!
Azzal helyet adott Blankának a zongoránál, ő maga pedig a zene után elkezdte előtte tánczolni a «La Gitanát».
Egy asszony egy asszonynak.
Azt a bűbájos tánczot, a minek minden mozdulatában ezer tündérré változott ördög incselkedik. Ezek a kéjsóvár félrehajlások, ezek a vakmerő szökések, ezek az odaadó, kihívó, büszkén elutasító s megint kaczérul visszacsalogató változatai a tökéletes asszonyi kecsnek, kisérve a legigézőbb szemek mindent kifejező sugárözönétől: hozzá egy termet, melynek minden tagja összeegyező vonaglással vesz részt a táncz lejtéseiben s egy arcz, melynek fehér alabástroma minden indulatot a tündéri kéjfokozatra tud emelni. Ha ezt egy férfi látja így!
Blanka a bámulattól ügyetlenül játszott.
– Nagyobb tűzzel, sebesebben! mondá a tánczoló bajadere.
Blanka aztán egészen belesült a zenébe.
– Ah, ön nem tudja azt könyv nélkül.
– Nem tudok játszani, ha önt nézem.
Caldariva marquisnő meg volt arról győződve.
– Ön képes volna őrültté tenni egy férfit; suttogá Blanka.
– Ha ők kínoznak minket, nekünk is kell őket tudni megkínozni.
Azzal odaakasztá a kezét Blanka karjába s úgy tért vissza vele a másik terembe, karöltve járkáltak a süppedő szőnyegen.
– Jaj annak, a ki az én országom határát átlépi! Abban csak bolondok lakhatnak, s ha kiszabadulnak is, bolondok maradnak holtig. Akar ön velem fogadni, hogy bolondommá teszem egész Rómát? Mit törődöm én a világ mendemondájával? Mi az? Ön úgy él itthon, mint egy szent: az ellenségei tehetnek róla tanúbizonyságot, mégis suttognak ön felől is! ** grófnő ájtatos lélek; mindennap templomba jár; nem beszél mással, mint papokkal s kegyes asszonyokkal, mégis tele van a város botrányok mendemondáival – felőle. Én kinyitom az ablakaimat, mikor vigasság van nálam, hogy az őrült zaj kihangzik az utczákra és senki se szól meg! s ha egyszer kedvem tartja eltánczolni az operaszinházban a «La Gitanát», a szabadságharcz sebesültjeinek javára, azt kihirdetem vörös betűs ölnyi plakárdokon, s az lesz belőle, hogy egész Róma belém bolondul, a nép koszorúkkal temet el, s a papok kanonizálni fognak! – Fogad ön erre velem, Rozina?
– Nem fogadok, Blanka, mert elhiszem.
– Én pedig fogadni akarok önnel valamibe; mert nyerni akarok öntől valamit.
– Ha birtokomban van az, a mit Blanka óhajt, azt fogadás nélkül is odaadom.
– Birtokában van, könnyen is adhatja Rozina; de még sem fogja odaadni, míg el nem veszti. Én azt az igéretet akarom öntől elnyerni, hogy – egyszer énnekem vendégem leend.
– «Önnek» – Blanka? szólt Blanka s ujja hegyével a marquisnő mellét érinté. – Akár holnap, ha szivesen lát.
A marquisnő elérté a nyomatékot, s elnevette magát.
– Nem úgy Rozina! Nem légyottot értek egy ilyen tête-a-tête-re, mint a mostani, de ellenben nem is azt akarom, hogy a világ előtt büszkélkedjem önnek a látogatásával. A világ azt tudja rólunk, hogy mi egymás szerencsétlenségének okozói vagyunk s égig érő botrány volna, ha mi emberek szemeláttára egymással egy ismerős pillantást váltanánk. Én nem azt akarom. Én a napokban álarczos estélyt adok a termeimben. Látott ön már ilyet valaha? Ne vegye ügyetlenségnek a kérdést. Önt egyenesen a zárdából vitték a – börtönbe.
– Azért mégis láttam; menyasszonykoromban, mikor nagynénémmel Párisban jártunk, a kelengyét bevásárolni, elvitt az operaházi álarczos bálba.
– S önök azt egy páholyból nézték. S ön elálmosodott rajta. Tudom.
– Ön mindent tud.
– A tömeg látása engem is ellankaszt. Nálam egészen más az álarcz mögötti mulatság. Az valódi élvezet, nem csupán tarkabarka látvány, a minek az ember még az emlékét sem viszi hazáig. Képzeljen ön legfeljebb negyven tagból álló társaságot, mely Róma nevezetességeiből van összeszedve, a kik mind örömest látogatják az én álarczos estélyeimet s a kiknek én birom a titkaikat, s a kiket álczáik daczára ismerek. Hogy mint jutok e tudományhoz? az nem bűvészet. Estélyemre csak meghivó-jegygyel lehet jönni s azt a terembelépés előtt minden álarczban érkező vendég tartozik átadni az udvarmesterem szobájában. Ez elővigyázat nélkül megtörténhetnék, hogy hivatlan idegenek is tolakodnának álarcz alatt a termeimbe. – A mint a vendég elhagyja az udvarmesterem szobáját, az följegyzi a jelmez minőségét a meghivó-jegy hátára, s mikor együtt vannak, akkor áthozza a jegyeket hozzám s azokból azután én könyv nélkül tudom, hogy az a czigány-leány abban a pirosfekete rövid ruhában a mi ájtatos herczegasszonyunk, a rózsakoszorúegyesület alelnöknője, s a spanyol grand, a kinek karjába kapaszkodik, bálványozott tenoristánk az operaszinháztól. Az a brigandvezér, a papirospisztolyokkal az övében, nagynevű országgyűlési képviselőnk, s az a herczegnő, kit karján vezet, bámulatot gerjesztő gyémánt-diademjával és rivierejével: korlátlan fejedelemnője egy birodalomnak, melyről nem beszél a geographia, hanem a choreographia. Az a királyi alak pedig, a ki oly rátartóan jár biborpalástjában, nem más, mint leghíresebb népszónokunk, az utczák és piaczok Demosthenese. Mert itt minden nevezetesség jelen van: a mit csak a tribune, a turf, a színpad, az utcza, az armadia, a divat magáénak vall. – Köztünk mondva: még a conclave is. – És én titkommal soha vissza nem élek; senkit el nem árulok, vendégeimmel nem incselkedem, magamat legelébb megismertetem. Elég nekem a megoldott rejtélyekben messziről gyönyörködnöm.
– De vajjon önnek a vendégei nem jönnek rá arra az ötletre, hogy ők maguk is tudakozódjanak az ön udvarmesterénél, s nem árulja az el egyiket a másiknak?
– Nagyon természetes, hogy azt teszik s én nem látom át, hogy miért kellene egész Rómában épen az én udvarmesteremnek a megvesztegethetetlenség példányképeül modellt ülni? A ki akar valamit megtudni, az bizony megtudja azt, ha csak esetleg az elárultatás ellen valaki még nagyobb præmiummal nem biztosította magát, mert az esetben aztán az udvarmesterem lelkiismeretes.
Blanka nevetett.
A marquisnő sietett a kedvező hangulatot felhasználni.
– Most már képzeljen ön negyven álarczos között egy negyvenegyediket: a ki nem jött se a kapun, se az udvarmesteri szobán keresztül, hogy a kocsija színét megjegyezhették, az inasát kikérdezhették volna, a kinek a személyleirása nincs semmi rovat alatt, még meghivó jegye sincs átadva. Senki se látta bejönni. Az égből esett le. Alakjáról, mozdulatairól hasztalan találgatják, hogy kicsoda? Nem ismeri senki. Ő pedig ismer mindenkit. A háziasszonytól be van avatva mindenkinek a titkaiba, az egymást kereső párok cselszövényeibe. Azokat sorba veszi. Mindenkinek odatalál az elevenjére. A mellett elmés, találékony s ő maga kitalálhatlan. Minő forradalom, minő néplázadás támad akkor az álarczosok tömege között, a kik tarka csoportokban rajongnak körül egy ismeretlen tüneményt, a ki őket mind ismeri, a hogy a magasból, a mélységből jöttek elő, pegazusaikon, vagy vesszőparipáikon, pillangóktól, vagy szarvasbogaraktól húzott szekerekben! Nem volna e csoportozat méltó tárgy egy festő ecsetjének, ki a terem egyik zugából, a jazminbokrok közé rejtőzve, kartonjára sietne vetni egy olyan vázlatot, mely tán világhírét alapítaná meg, s a negyven ember közül egyedül neki dobbanna nagyot a szíve, kitalálva a nevét a felismerhetlennek?
Blanka arcza elébb a kiváncsiság gyermekmosolyával kisérte a marquisnő beszédét; az utolsó szavaknál a megérintett szemérem komolyságára változott az át. A marquisnő minden szavának hatását megfigyelte. Olyan művésznő volt, a ki nem néz hangjegybe, hanem hallgatói arczára, mikor énekel. Visszatért az elébbeni allegróra.
– Hogy futna minden ember az udvarmestert ostromolni kérdéseivel, s hogy ejtené azt kétségbe; azután hogy állítanának ki kémeket minden ajtóhoz, lépcsőhöz, tornáczhoz, kik az eltávozó ismeretlen nőt hintajáig, s azzal együtt hazáig üldözzék; az pedig egy pillanatban úgy eltünnék közülök, a hogy jött és senki nyomára nem akadna. Minő fölséges tréfa volna ez!
De Blanka arczára már nem tért vissza a kiváncsi érdeklődés, megmaradt mélázónak. Az egész tarka vigalomból ő csak azt a jazmin-bosquetet látja, mely mögött egy festő ül és kartonjára tündérvilági képeket lop.
– Nos? eljön ez a tündéralak az én festőm tableaujához uralkodó képnek?
Blanka felelet helyett azt kérdezé:
– Szabad az ön vendégeinek névjegyzékét látnom?
– Nagyon is jogosult kivánság; mondá a marquisnő, s átnyujtá a legyezőt Blankának. Olvassa ön Rozina. – A legyező lemezei elefántcsontból voltak, a marquisnő azokra jegyezte fel irallal meghivandó vendégei nevét.
– Ha valaki nem tetszik önnek közülök: azt kitöröljük.
Blanka végig olvasta. Csakugyan tarkabarka gyűjtemény volt az, a társaság minden osztályából válogatva; köztük sokan, a kiket «veszedelmes nevezetességeknek» szoktak mondani. A legutolsó név volt Adorjáné.
– Senki ellen nem találok kifogást; szólt, visszanyujtva a legyezőt.
– Tehát eljön ön?
– Nem tudom, hogyan tartanám cselédeim előtt titokban az álarczjelmezt?
– Semmi sem könnyebb. Ön láthatta akárhányszor a szinházban, hogy a római asszonyokat nem korlátozza semmiféle divat. Némelykor olyan öltözékeket látunk a páholyokban, a mikkel bátran kiadhatja magát valaki keletindiai «begum»-nak. Itt már megszokták azt. Ha ön egy fekete csipke-öltönyt készíttet, ezüst csillagokkal a fátyolszövet között, abban senki sem fog semmi különöst találni. Egy granát-diadémot is rendelhet ön meg magának minden botrány nélkül, s akkor az egészhez nem kell egyéb, mint egy bársony álarcz, a mit akkor tesz ön fel, mikor a komornáját elbocsátja s aztán kizárja a szobájából, s a következő perczben készen áll az «éj királynéja».
Blanka úgy találta, hogy ez a cselszövény lehetséges.
– Ekkor aztán csak az van hátra, hogy ön felkészülten itt vár a hálószobájában, míg a lantpengető Sappho jelt nem ád. Az akkor azt fogja jelenteni, hogy én is készen vagyok és senki sincs a cselédeim közül a szobámban. Szabad az út. Az ön rejtek-kulcsával az én csapóajtóm is kinyilik. Azt ne felejtse el magával hozni. Onnan azután a női öltözőszobán keresztül a terembe juthat ön. Tőlem ezt a legyezőt fogja kapni ajándékba. Ennek a lemezére fel lesz irva minden álczának a neve, jelleme, viszonya, cselszövénye, a mit ön a la improvista felhasználhat. Csak egy szót kell eltalálni, a többit a sziven talált maga elárulja. Mikor ön aztán el akar tünni, akkor engem szólít meg, csipkedően faggatni kezd; én arra üldözőbe veszem: ön menekül; többi üldözői erre elmaradnak, hogy utamban ne legyenek; a rejteken át ön elmenekül; én addig őrzöm az ajtót s visszatérve, én fogok legjobban kérdezősködni, hogy ki látta a titokteljes stranierát?
Blanka ebben az egész tervben nem talált semmi gyanakodásra méltót.
– Tehát csak arról van még szó, hogy mely napra tegyem a meghivásokat? S ebben az ön akarata dönt. Vannak sokan, különösen nők, a kik szerencsétlen napokat tartanak. Ismerek olyat, a ki szombaton a legjobb barátját sem fogadja el. Mások meg a hónapok bizonyos napjait, a 7-diket, a 13-dikat tartják rosszjelű napoknak.
– Nekem minden nap egyformán – jó nap. (Szegény: azt akarta mondani, hogy «egyformán rossz».)
– Tehát teszszük mához egy hétre.
– Akkorra talán mégis ne. Az nap tartja Rossi a parlamentben programmbeszédjét.
– No és azon ott akar ön lenni? De hisz az délelőtt lesz.
– De meglehet, hogy a grófnő azt a napot szintén meg akarja ünnepelni, s valószínű, hogy engemet, mint háza mély tisztelőjét, szintén meghív.
– Arra ne gondoljon ön; azon a napon az egész új kormány a Quirinálba lesz meghíva estélyre, hivatalos banquett lesz, s Rossi nem fog odahaza lehetni, hogy maga vendégeket fogadjon el.
– Én mégis olyan baljóslatú napnak tartom azt.
– Ha babonaságból tartja annak, akkor nem vitatkozom. A babonaságnak oka van. Ez ok!
– Nem ez az okom. Egy más aggodalmam van. Olvassa ön ezeket a hirlapokat?
Blanka olvasóasztaláról egy csoport ujságot odavitt a marquisnőhöz.
– Némelyiket sugalmazom is. A mi nálunk annyit jelent, hogy «fizetés».
– Olvassa ön, hogy mik történnek most Rómában?
– Ah! Rozina! Mióta tanulmányozza ön a politikát?
– A mióta a kocsiablakomon keresztül kaptam meg belőle az első leczkét.
– Tehát ön autodidaxis útján akarja megtanulni a világ legnehezebb tudományát, a politikát? Mit tanult eddig belőle?
– Azt, hogy a néphangulat mostani ingerültsége mellett nem találom egészen nyugodalmas ötletnek, hogy a Cagliari-palotában álarczos bált tartsanak akkor, mikor az utczákon tolongó néptömeg elvesztett csatákról, árulásról, reactióról beszél. Sőt kissé fázom attól a gondolattól, hogy selyembe burkolt fényes alakok egy órában egyszerre járjanak az utczán kiéhezett s rongyaikban didergő embertömegekkel.
A szép Cyrene nevetett, gyönyörű felső fogsorán végigrántva a legyező elefántcsontját, mint egy zongora klaviaturáján.
– Ah, mi ujoncz ön ebben a játékban, kedves Rozina. Biz Isten a karpereczeit is el fogja veszteni, ha velünk leül. Hisz azok a lármázó emberek mind a mi embereink, a kiket mi fizetünk azért, hogy kiabáljanak.
– Csakhogy a ki tűzzel játszik, ne felejtse el, hogy a szél nagy úr!
– Honnan tudja ön ezt?
– Tudományom, az igaz, hogy nem messze terjed. Én csak a bolognai esetet tudom, a hol a polgárok addig hirdették, hogy «le az aristokratákkal, éljen a szabadság!» míg egyszer előjöttek a brigantik, s azt mondták: «le a polgárokkal! éljünk mi!» s a «viva noi» mellett kiszabadították a börtönökből a gonosztevőket s aztán csináltak egy olyan szabadságot, hogy sírva fog rá visszaemlékezni Bologna. Vajjon azok az elemek, a miket Bolognából nagy nehezen sikerült kiűzni, de megtörni nem: ide Rómába nem jöhetnek-e el? Azzal a néppel, mely az utczákon forrong, számítottak önök; de hát arra számítottak-e, mely az utczák alatt zsibong?
– A kik a kloakákban járnak, azok a patkányok.
– S ha mégis felszinre találnak jönni. Ha majd a patkányok nem érik be a gazdagok asztalhulladékaival, hanem oda akarnak ülni magához az asztalhoz, s nem érik be a nagy szavakkal, hanem azokat gyakorlatba is kezdik venni.
– Csak a mi gyümölcseinket fogják megérlelni vele. Ha a népszabadság zászlója a rablók kezébe megy át: annál jobb, akkor a társadalom megmentői itt vannak s a rabló csordával együtt a zászlót is leverik s akkor mi tartjuk a «Te Deum laudamus»-t.
– És hát ha a társadalom megmentői: rendőrök, carabinierik, mind hozzá találnak állni a népmozgalomhoz?
– Ah, haha! kedves Rozina! Önt a Hyperboræokig ragadja a szárnyrakelt phantasia. Hogy a pápai elitesereg, a carabinieri, összeölelkezzék a római mobbal! Elébb egyesül a tűz a vízzel, a víz az olajjal.
– És én úgy tudom, hogy nagy tüzet kevés víz még élénkebbé tesz, s nagy vízzel, minő a tenger, az olaj kibékül.
– Ezek physicai hypothesisek, kedves Rozina; legyen ön a felől meggyőződve, hogy mikor mához egy hétre a Cagliari-palota csillárjai ki fognak ragyogni a piaczra, a kapum előtt ácsorgó néptömeg minden megérkező hintót üdvriadallal fog köszönteni, s mikor a czukrászom kiosztja a nép között azokat a papirosokat, a miken az édességeket sütötték, s a miket az a torkoskodó nép szeret lenyalni, törni fogják magukat érte. S ez lesz az egyedüli forradalom. Tehát maradunk a mához egy hétnél. Jegyezze ön fel a naptárába. Most már sietek haza. A szinháznak vége lesz, s ha cselédeim zárva találják a szobámat, még valamit találnak gondolni.
S gúnyos szemérmetességgel rejté el arczát legyezője mögé.
A herczegnő eloltotta az «extincteur»-rel a kandallóban a tüzet, hogy a marquisnő eltávozhassék, s járdapadlóul tette keresztül a szénhalmazon a széles ezüst tálczák egyikét (ezüst hidat a visszavonuló ellenfélnek!). De eltávozta után nem gyujtá meg ismét a kandalló tüzét, hanem a forró szénre kiöntött egy egész üveg eau de Colognet; kifüstölte vele a szobájából a szivarbűzt.
XXIV.
Blanka az első meglepetés pillanatától fogva nem tudta magát megvédni e nő befolyásától. Az fölényt gyakorolt fölötte. Ez a hatalma megvan a kifinomított romlottságnak az ártatlan kedélyek fölött.
A ki a világot, az embereket, a társaságot tanítja megismerni, az legfigyelmesebb hallgatókra talál. S ezt tanította a szép Cyrene Blankának.
S ez a pohár úgy itatja magát!
Hogy a nagy emberek csak olyan esendők mint más. S a halhatatlanok szeretnek álmodni. Hogy a bátrak megijednek a pereczes legény trombita-szavától. Hogy az ájtatos úrhölgyek a bergamascot és a tarantellát is tudják tánczolni. Hogy a csalhatlan ember hétszer téved hét nap alatt. Hogy a nép szava nem Isten szava, hanem csak hangtölcsére belefujt hangoknak. Hogy az imádkozás: nem «az Istenhez megtérés»: hanem csak «elkérezkedés az ördöghöz». Hogy a nők, a kik a férfiakat őrültekké teszik, nem vétkeznek, csak boszút állnak.
Hanem annyi rossz tudomány között még is volt egy jó is, a mit a szép Cyrenétől tanult: az, hogy van «egy» ember, ki abból a holdbeli szigetből ideszakadott, a hol az emberek csak egyszer szeretnek, de az örökké tart; – a ki arra a képre, mely az «ő» szent képe, azt mondja, hogy «nem eladó».
Most már a hirlapokat sem olvasta olyan nagy érdeklődéssel, a mióta megtudta, hogy azok nem igazán egymást megenni készülő oroszlánok. Az a mérges vezérczikk nem harag, csak hujjahó kiáltozása egy úrlovarnak, a ki a handicapban fél lófejjel meg akarja előzni a társait s azért biztatja olyan nagyon a lovát. A hirlap a ló. Átugrott a vezérczikkeken, az országgyűlési tudósításokon, s azontúl naponkint csak a hirlapok hátulján keresgélt egy-egy eltévedt tudósítást, mely apró betűkkel szedve, valahol a kaliforniai hírek mögött talált egy zugot, ezen felirattal: «Ungheria». Csupa balhírek lajstroma!
Ez az egy nyugtalanítá még!
Az, hogy a rómaiak mikép kiabálnak egymásra, nem zavarta meg többé. Tudta, hogy csak játszanak. Hanem ezek a hazulról érkező balhírek nehezen feküdtek a szívén.
Pedig hiszen neki az már nem is hazája többé. Sőt nem is tudhatta, hogy mi az a hazaszeretet? Kora gyermekéveiben beadták egy külföldi zárdába, a hol nemzete nyelvét soha nem hallotta, s csak azért nem felejtette el, mert mindig ezen «gondolkozott». Rokonaiban, kik balsorsát előidézték, szerencsétlen házassága által, nem volt oka megszeretni nemzetét s a népet nem is látta máskor, mint mikor a parasztleányok a parkban dolgoztak, a hol ő játszott. Ez a park volt egyedüli emléke a hazából. Az ő örök lakhelye Róma lett, a szent város. Ezt kimondta az a törvény, mely minden törvény és alkotmány fölött áll.
Hanem azért mégis mindig ott volt ez az aggasztó kérdés a szeme előtt, a míg álarczosbáli ruháját készíté: szabad-e neked itten vigadnod, a mikor egész nemzeted sír?
Mert bálruháját maga készíté, bezárt ajtók mellett, hogy senki el ne árulhassa. Önmaga himezte a fekete csipkefátyolra az ezüst csillagokat. Mikor aztán néha e nehéz kérdés után kihullott kezéből a szövet, s maga elé tekintett, úgy tetszett, mintha fekete csillagok tánczolnának szemei előtt.
Csupán egy gondolatban talált jogot azon szándéka mellett megmaradni, hogy az álarczos bálba elmenjen; ott meglátja Manassét! Beszélhet is vele ellenőrzetlenül.
Ez csábította az elmenetelre s a csillagos ruha, a granátkorona elkészült napjára.
E nap reggelén Rossiéktól megkapta a kért belépti jegyet a parlament hölgykarzatára. A miniszterelnök a mai ülésben fogja előadni programmbeszédét. Nagy érdekű ülés lesz. Sietni kell, hogy helyéhez juthasson az ember.
Blanka fél órával az ülés megnyitása előtt már elhajtatott a parlament épületéhez. Ott pedig már egész sort álltak az előtte megérkezett hintók s várnia kellett, míg tolamonkint egymás után benyomulhatnak a porticus alá.
A porticus oszlopainak köze tele volt várakozó néppel. Férfiak mind, marczona, kedvetlen arczok, a mik vizsgáló tekintettel néznek be minden kocsi ablakán. Végre az ő hintaja is megállt a főlépcső bejárata előtt s a kapus kinyitá a kocsiajtót.
Ott is, a lépcsőház csarnokában ugyanazon baljóslatu arczok s azok között egy, ki mindjárt a kocsival szemközt állt, régi ismerős.
Rövid ismeretség; de elfelejthetlen.
Annak az embernek az arcza, a kit a nagypénteki ünnepélyen a kegyelemosztó bibornok, mint saját élte ellen támadt orgyilkost feloldott, megölelt és megáldott.
Most itt áll, vad, sötét szemeivel merőn maga elé tekintve, jobb keze a keblébe van dugva a dolmánya alá.
Blanka annyira megrettent ez embernek a látásától, hogy elkezdett reszketni, s visszahanyatlott kocsija ülésébe.
A portás kérte, hogy szálljon ki, mert többen is jönnek utána.
Blanka azt mondta, hogy marad, hirtelen rosszul lett; kérte a portást, hogy utasítsa a kocsisát a hazatérésre.
Alig hajtatott azonban ki a parlamentépületből, rögtön megrántotta a zsinórt, melynek vége a kocsis karjára volt kötve. Az a zsinór egyúttal hangcső volt, melyen át a kocsisnak utasítást lehetett adni.
«A miniszterelnöki palotába! Gyorsan!»
A palota elé megérkezve, lázas sietséggel ugrott ki kocsijából Blanka s a kapustól Rossiék után tudakozódott.
«A hölgyek már elmentek a parlamentbe.»
«És a gróf?»
«Még itthon van.»
«Rögtön beszélni akarok vele.»
A kapus csöngetett. Blanka felsietett a lepcsőkön. Az eléje siető titkártól kérdezé, hogy lehet-e beszélni a gróffal?
«Egy pap van nála, meg egy lengyel tábornok».
«Nem bánom, nincs előttük titkom.»
Az államférfi félreértő derült arczczal fogadta Blankát, hanem annak dult arcza megdöbbenté aztán.
A herczegnő odarohant hozzá s összekulcsolt kezeit a miniszter kezére téve, mondá zokogáshoz hasonló fuldokló hangon:
«Gróf úr, ne menjen ma a parlamentbe! Ne menjen el a parlamentbe! Ne menjen ön ma a parlamentbe.»
A miniszter bámulva tekintett reá.
«Veszedelem fogja önt ott érni! Rossz emberek várnak önre! Megölik önt!»
Egy pap volt még a szobában és egy lengyel tábornok.
A pap odalépett e szónál a miniszterhez s megfogta a kezét.
«Mit mondtunk önnek?»
A tábornok pedig ujjával mutatott Blankára:
És Blanka ismét összekulcsolt kezei közé szorítá Rossi kezét, úgy rimánkodott előtte.
«Lelkemnek egész rémültéből mondom önnek, hogy veszedelem éri, ha a mai napon kimegy. Én a legrosszabbat sejtem.»
«S én kiszámítom azt a körülmények találkozásából», mondá a pap.
«Én pedig bizonyosan tudom», szólt a tábornok.
«Maradjon ön ma idehaza!» könyörgött Blanka, halasztassa el a mai beszédét. Tartsa azt meg olyan napon, a mikor nem lesz előre kihirdetve, a mikor nem várnak rá.»
«Kisértesse ön magát jóbarátai által a parlamentig. Vegye maga mellé minisztertársait. Ne menjen egyedül», tanácsolá a pap.
«Állíttasson ön sorfalat karabinierikből a parlament bejáratához s szoríttassa hátra a gyanús embereket», mondá a katona.
Az államférfi pedig mind a háromra mosolygott. Valami jött eszébe, a mit elmondandó programmbeszédében kiigazítson. Azt elővette és irallal feljegyzé a tört papirszélre.
«Ez meg fogja őket győzni!»
S aztán kezet szorított mind a három vendégével s kérte őket, hogy siessenek helyeiket elfoglalni a karzaton, hogy el ne veszítsék a beszédje elejét. Utolsó szava ez volt: «én a népet meg nem gyalázom azzal, hogy fegyvert vigyek közéje s a szabadságot azzal, hogy féltsem benne az éltemet».
Blanka soha sem fogja azt a mosolygó arczot elfelejteni.
Mikor eltávozott Rossitól, a miniszter hintaja már ott állt befogva a kapu alatt.
De neki nem volt többé elég kedélynyugalma visszatérni a parlamentépületbe. Haza hajtatott. S azután hazaérve, abban a lázas kedélyállapotban kikönyökölt a piaczra néző szögletablakba, mely alatt a szökőkút örök habmoraja zúg s leste a városi zajt.
Zaj van Rómában mindig elég. Hisz, a ki ott gyufakatulyát, meg ánizsgyökeret árul, olyan lármát csap vele, hogy más országban egy liquidáló részvénytársulat közgyűlése kitelnék belőle, hanem valami népmozgalmat jelző erősebb hangok nem vegyültek közé. Semmi dobszó, semmi puskalövések.
Blanka utoljára is megnyugodott benne, hogy aggodalma hiú agyrém volt s sajnálta már, hogy elmaradt a fényes parlamenti jelenetről.
Az óraütések figyelmezteték, hogy itt a reggelizés ideje.
Szokott magányában elkölté azt is.
Azután azon ürügy alatt, hogy pihenni fog, bezárkózott hálószobájába s előszedte az álarczos estélyhez szükséges jelmezdarabokat. Sappho vidám danározása többször félbeszakasztá töprengését.
Erősen tépelődött magában. Mit tegyen?
Még mindig nem volt bizonyos felőle, hogy elmegy-e a szép Cyrene meghivására, vagy itthon marad?
A jelmez kész, csak fel kell venni; de a szív, a mit annak be kell takarni, még nem kész.
Lehetséges-e az, hogy Zborói Blanka, saját meggyilkolt alakjában, megjelenjen azokban a Cagliari-termekben, a mik gyilkosának otthonát képezik? Hogy ő, a «la condannata», odamenjen mulatni, tréfát űzni az ő egész élete megrontójának, Caldariva marquisnőnek társaságába? A világ őrültjeiből és képmutatóiból összeszedett bolond-sanhedrinbe? – Ereszti-e őt azon helyre visszaborzadó szemérme? asszonyi büszkesége? szűzi ártatlansága? Vagy mindezeknél erősebb marad-e a kiváncsiság? az ismeretlen utáni vágy?
Aztán elgondolkozott róla, hogy milyen irtóztató egyedül áll a világban, elitélve büntetlenül, eltaszítva szeretetlenül, – minden embere fizetett kém, a ki az ő kenyerét eszi! – Mennyire nem tartozik senkinek a kerek földön semmivel! Se hálával, se szeretettel, se tisztelettel, se barátsággal. – Neki se adtak ebből semmit.
Eszébe jutott a másik nőnek a mondása, hogy a férfiak úgy csinálták meg a világot, hogy az egy börtön legyen a nőkre nézve; – de a rabnak első kötelessége keresztülásni a börtöne falait!
Aztán valahányszor feltámadó büszkesége tilalmat vetett rá, hogy a csábító meghivást kövesse, mindig visszatért az az utolsó kép, melyen megtört minden erélye: – Manassé a jazminbokrok között.
Hisz ő is ott lesz.
Akkor aztán hasztalan vitatkozott vele a józan ész; de hát miért lesz ott? miért találkozni ő vele? Mi czélja, mi vége lehet e találkozásnak? – Szabad-e ő neki még csak közelíteni is ahhoz a tűzhöz, a minek a neve szerelem!
Az ő szerelmének csak egy neve van: a megszégyenülés. És mégis óhajtotta őt újra látni s titokban felpróbálta a csillagos öltönyt és a szikrahányó koronát.
Vajjon rá fog-e ismerni benne?
Egyedül e gondolatért fel tudott áldozni mindent.
Délután volt, ajtaján a komornyik kopogtatott. Blanka elrejté jelmezét s sietett az ajtót kinyitni. Boszús volt a háborgatásért.
A komornyik a ma délután megjelenő hirlapokat hozta.
– Herczegnő! Nevezetes nagy ujság van! szólt ragyogó arczczal.
– Jól van, jól! mondá Blanka, kikapva kezéből a hirlapcsomagot s megint becsukva az orra előtt az ajtót.
A hirlapokat odadobta az olvasóasztalra.
Bizony bánta is most: akármi ujság van a világban. Felőle proklamálhatták a köztársaságot s megválaszthatták szabadkőmives pápának Ciceruacchiót!
Azután ismét elővette csillagos jelmezét s tanulmányozta annak redőzetét.
Szabad lesz-e a meztelen karnak kilátszani belőle, vagy nem?
Talán magáról a kézről is ráismer valaki, a ki ezt a kezet valaha nagyon jól megnézte?
… De hátha az a valaki nem lesz ott?…
Itt ám a göcs!
Hátha találkozik egy férfi a világon, a ki azt izeni vissza a szép Cyrenének, hogy «ha az egész világ egy özönvíz volna s a Cagliari-palota az Ararát hegye volna, én még sem mennék oda!»
Hátha van egy férfi a világon, a kinek van elég szíve nem felejteni el semmi büszkeséget és nem hagyni játszani a szívével?
Hátha Adorján Manassé nem megy el a szép Cyrene álarczos báljába?
Ez a gondolat megszabadítá kisérteteitől.
Összecsavarta egy gomolyba az egész csillagos jelmezt s behajítá ruhatárába.
«Ő nem lesz ott. Nem lehet ott! Én sem megyek el!»
Az órák huszonnégyet ütöttek. Esteli ave Máriára harangoztak ismét.
Blanka letérdepelt imádkozni imazsámolyához.
Egész teste reszketett, mikor az imának vége volt.
Volt oka rá. Egész délután nem volt a kandallójában tűz. Az átjáratot szabadon kellett tartani.
Az inas, ki a lámpákat behozta a terembe, észrevette, hogy a kandalló sötét és hideg s azt kérdezé, hogy ne gyujtson-e benne tüzet?
– De jó lesz; mondá neki Blanka.
– Czudar világ van odakünn; mondá a cseléd s neki is kék volt az orra. – A hidegtől vagy a rémülettől?
A Sappho-kép halk lyrapengetést hallatott.
(Hasztalan hívsz! mondá magában a herczegnő. «Ő» nem lesz ott.)
– Gyujtsa meg ön a tüzet; mindjárt melegebb lesz.
Sappho lyrája egyre zengett.
Blanka felkapta a mandolint a kerevetről s egy szegletbe dobta.
(Nem megyek.)
S hogy ellenállási ereje annál nagyobb legyen, leült az olvasóasztalhoz, sorbavenni az odahajított hirlapokat; ha talán valamelyiknek a zugában megint találna egy komolyan elgondolkozni való tudósítást arról az Istentől, embertől elfeledett darab földről, a mit a nyomdák legapróbb betűivel úgy szednek, hogy «Ungheria».
És a míg élete tartani fog, Zborói Blankának büszkesége leend abban, hogy elébb mondta ki e szót, «nem megyek!» hogy elébb hajította el a kész jelmezt a lomtárba, mint kezébe vette volna ama hirlapok egyikét! – Hogy saját lelke erejéből merítette az elhatározást. S nem várt vele, míg a felöltött bohóczruhát az a legelső sor, mely minden hirlap homlokára van nyomtatva, tépi le testéről:
«Rossi ma reggel a parlamentházban meggyilkoltatott!»
XXV.
– Fogják be a lovaimat! sikolta fel a herczegnő, ledobva a hirlapot kezéből.
– Hova akar menni a herczegnő? kérdé a cseléd.
– A Rossi-házhoz!
– Oda ma nem lehet.
– Miért nem?
– Mert az utcza tele van néppel.
– S mit csinál ott a nép?
– Tánczol.
– Mit?
– A carmagnolát.
– A carmagnolát?
– Meg a tarantellát.
– A nép tánczol carmagnolát? A meggyilkolt miniszter háza előtt!
– És a meggyilkolt felesége és leányainak felvidítására!
Blanka arczára csapta kezeit.
– Ez rettenetes!
– Én ott voltam és láttam, hogyan történt, beszélé fogvaczogva az inas; a lépcső-tornáczban állt egy csoport férfi, köztük többen a «reduci»-k közül, kiket egyik kormány száműzött s a másik hazaeresztett; nehányan egyenruhában s a rőzsevágó késekkel az oldalaikon. Mikor a miniszterelnök hintaja megérkezett, a tömeg egyszerre előre tódult; a kocsit körülfogták. Rossi kiszállt; de alig lépett az első lépcsőre, a mint egy férfi oda ugrott hozzá, én egy tőrt láttam villanni a levegőben s aztán egy vérsugárt magasra felszökni. A döfés a miniszterelnök nyakába hatolt: a teremőrök felfogták, az irodába vitték; mire orvost hoztak, már meg volt halva.
– Irtózatos!
– Valóban az, herczegnő.
– S ki a gyilkos?
– Azt megláthatjuk nem sokára; a néptömeg, mely őt hozza, erre hömpölyög a tér felé.
– Elfogták őt? Megkötözték?
– Nem fogták el, hanem vállaikra emelték s nem kötözték meg, hanem megkoszorúzták. Ő a mai nap hőse.
– Hazudsz!
– Ha nekem nem hisz a herczegnő, olvassa el a hirlapokat. Ők magasztalják a gyilkost. Brutussal egy sorba emelik. – Nem tudom, miért teszik? Én piemonti vagyok. A többi cselédjét ne híjja most herczegnő, azok mind lenn vannak most az utczán s együtt tánczolják a «danse macabret» a fölséges urakkal!
A herczegnő nem akart hinni az élő szónak, nem akart hinni a nyomtatott betűknek. Vannak erkölcsi lehetetlenségek is.
«Ha minden ember esküdnék is rá, hogy este hat órakor hajnalodik, napfelkelte van s a nap nem keleten, hanem északon kel fel, még sem hinné el azt senki; hanem sietne maga megnézni az eget.»
Ilyen lehetetlenség az is, a mit Blankának el kellene hinni, hogy egy átkozott orgyilkost, ki a nép legjobb barátját megölte, diadallal hordozzanak körül a városban.
– Lehet a mi ablakainkból a piaczra bántatlanul kinézni?
– Hogyne? felelt az inas, hisz a piaczra fekvő Cagliari-palotának minden vastáblája nyitva van s a termek kivilágítva.
– Hát ott mit csinálnak? kérdezé Blanka elbámulva.
Olyan nagy volt a rémület, az iszonyat hatása lelkén, hogy tökéletesen elfelejtette, hogy ott ma vigalom van s hogy neki is ott kellene lenni.
– Hát ott ma álarczos bál van, felelt a cseléd. A sok czifra álczás úr és asszonyság épen most sereglett össze. Ha kinyitjuk a donjon ablakait, az orchestrum zenéje is át fog hangzani.
S valóban, a mint az inas egy ablaktáblát felnyitott, áthangzott a szomszédház vigalmi zaja.
– Tegye be, hideg jön be, mondá Blanka.
Pedig nem a hidegtől, hanem attól a zenétől fázott.
– Rakjon több fát a tűzre s aztán menjen a szögletszobába s adjon hirt, ha a néptömeg erre talál jönni.
Mikor egyedül maradt Blanka, elkezdett zokogni.
A rémület okozta azt.
Az volt rémületének legszörnyűbb eszméje, hogy ha ő most ott volna abban a másik házban, a hol az emberek vigadnak! Soha egész életében nem tudná levezekleni azt a bűnt, a mit e lépéssel elkövetett volna. Soha ki nem tudna békülni önlelkével, hogy mulatni tudott Caldariva marquisnő termeiben, mikor legjobb barátjának véres holtteste fölött annak családja a kétségbeesés könyeit sirja!
Rövid időn visszaérkezett az elöőrsre küldött inas.
– Már jön a néptömeg.
Blanka shawljába burkolta magát; (a római paloták szobái hidegek) s sietett a szöglet-terembe.
Annak az ablakain be voltak téve a vastáblák, de minden tábla közepén volt egy czifrázat, melyen keresztül ki lehetett látni.
Késő őszi este volt; négy óra naplement után. A lámpások hunyorogtak a szélnyomás alatt; hanem azon a darabon, a hol a Cagliari palota állt, világos volt a tér. A tánczterem csillárai világították azt be. Az ablakokon át keresztülhangzott az erős zene.
A piacz átelleni szegletéből egy megnevezhetlen tömeg gomolyodott elő.
Népnek nem lehet azt nevezni; mert ez egy szentséges szent név.
Csorda!
Igen: vadállat-csorda volt. Minőt hajdan a colossæum üregei okádtak elő: bőszült tigris, hiena, szarvorrú; – csakhogy emberalakkal. Férfiak, a kiknek arczán az őrültség üli diadalát, hahotára torzulva a fölötti örömükben, hogy a józan észt lerázhatták a nyakukból; gyermekek, a kikből az éretlen düh vén törpéket alakított, vad fúriák, kikben az asszonyi nemet csak a szétbomlott hosszú haj tanusítja. Valamennyien ittasak a bortól és vértől, őrültek egymás példájától és csatakosak az utczasártól, megtépett s a phantasia kicsapongásaival kiforgatott öltözetekben, a nők öveikbe dugott ruhaszegélyekkel. S ez mind tombol, tánczol, toporzékol, sikongat és ökleivel hadonáz a légben; egy nyolcz éves fiu, meg egy tíz éves leány, szurokfáklyákkal kezükben, nyargalnak előre visítozva, helyet csinálni a menetnek. Az elhulló sziporkák jelölik az utat nyomukban.
S a tömeg közepén ott hoznak egy emberalakot férfiak a vállaikon, hordszéken emelve, mint a pápát nagy héten, mellette visznek két nagy zászlót. Néhány fáklyás veszi körül s azok igyekeznek a megdicsőített alak arczát megvilágítani.
S így közeledik, emberi vállakon emelve, a szörnyeteg, ki meggyilkolta nemzete legbecsületesebb emberét, hazája legjobb fiát, a népnek legigazibb barátját, a béke egyedüli oszlopát! – Jön, trónuson emelve, mint a mexicói Téczkatlepoka isten, a kit ifju szűzek vérével tartott jól az inkák kiveszett faja.
És Blanka ráismer ama rettenetes főre, mely kötéllel a nyakában szállt alá a Szent-Péter-templomi tribuneről s a kihez még a saját gyermeke is félt közelíteni.
S most éljent ordít neki az egész sokaság s egy némber, ki oly boldog volt, hogy egy csecsemőt tartva ölében, egész a gonosztevő trónusáig tudott furakodni, sorba tánczolva az ittas férfialakokkal, mikor odajut a szörnyeteghez, fölemeli két kezével a csecsemőt s odatartja eléje, hogy csókolja meg azt a kezet, a melyről még nincs lemosva a vér! S akad asszony elég, a ki utánozza. A csecsemőiket is elhozták a saturnáliába s mutogatják nekik a gyilkost: «ilyen légy, ha felnősz!»
Blanka zsibbadni érzé minden tagját. Az utálat, a borzalom úr lett érzékei fölött. Azt hitte álom ez; majd elvonul. – De nem vonult el.
A Cagliari-palota előtt megállt a pokolbeli díszmenet s a riadalból kiveheté Blanka, hogy a gyilkost és fertelmes processióját onnan a kivilágított ablakokból üdvözlék!
Minő társaság lehet az ott!
A menet megáll. A palota ablakaiból pezsgős palaczkokat hajigálnak le közé, azokat elkapkodják. A fáklyások a gyilkos trónja körül tért kanyarítanak s annak a közepébe ugranak a szilaj alakok, férfiak, némberek, palaczkkal kezükben s elkezdik toporzékolni a tánczok legocsmányabbikát, mely arra van kitalálva, hogy megutáltassa a férfival az asszonyt. – Zene is van hozzá. Ugyanarra a tánczzenére, a mi a fényes teremből lehangzik, lehet tánczolni a sáros utczán is. Csak másolat ez. Az utcza tükre a palotának! Azt teszik itt is, a mit ott, csakhogy természetesebben és álarcz nélkül.
Blanka valami oly kimondhatlan dühöt érzett e látvány alatt, hogy azt kivánta, nyilnék meg a föld e Sodoma alatt és nyelné el pokol tüze az ártót és ártatlant.