Hát nincs ember, a ki meg tudja torolni azt, ha megbántják az Istent?
Az Angyalhíd felől közeledik trombitaszóval egy fenyegető oszlop.
Egy egész zászlóalj carabinieri. Szuronyaik villogása hirdeti, hogy ők azok.
Aha! Most abbahagyják a tánczot! Most más forma dáridó következik.
A trónuson ülő alak feláll és dörgő hangon kiált:
«Előre, asszonyok!»
Asszonyok? – Ezek az urak értik a harczolási módot.
A csoport közül előrefurakodnak rögtön a némberek s elzárják az utat a katonaság elől. A rohamlépésben közeledő carabinieriket riadó evviva kiáltás fogadja.
A csapat élén lovagló vezérben megismeri Blanka a rendőrfőnököt.
Tehát ő maga jött. Első hivatalnoka volt a meggyilkolt, miniszternek; jó barátja. Ez boszút fog állni a gyilkosain! Ő egész Rómára nézve a földi gondviselés. Kötelessége, hogy a társadalmat védje a rossz szenvedélyek ellen.
És Blanka látta az ablakából, hogyan állítja meg lovát a rend nagy férfia az asszonyi csatárláncz előtt, hogyan parancsol katonáinak «lábhoz a fegyvert».
És aztán nyergében felállva, elkiáltja magát: «éljen a szabadság! éljen a nép! Mi a népé vagyunk!»
És aztán engedi magát lováról leemeltetni a részeg asszonyok által, engedi odavitetni a gyilkos trónusáig és mikor odaér, kezét nyujtja neki; odavonja őt magához és megcsókolja annak arczát. A tömeg felrivall: éljen a hadsereg! s a carabinierik trombitásai rákezdik a félbehagyott carmagnolát harsogtatni s a dühödt mænadok kiragadják a katonákat a hadsorból, együtt járni velük a pókmarástól megőrjültek tánczát.
Ez oly undorító látvány volt, hogy Blanka nem nézhette tovább. – Elfutott a piaczra néző teremből, üldöztetve a rettentő ordítástól, mely a gyilkosok és a katonák közötti ölelkezésre következett.
* * *
Tehát a víz egyesült a tűzzel, – az olaj a vízzel kiegyezett!
* * *
A gyilkost Zambianchinak jegyzé fel a történelem s annak az ezredesnek a nevét, a ki megcsókolta s megáldá az orgyilkost, Calderrarinak.
XXVI.
Blanka csak most vette észre, hogy – még ma nem ebédelt.
Pedig tapasztalat szerint a rémület fokozni szokta az éhséget.
– Ma nem teríti ön fel az asztalt? kérdé az inastól.
– Én terítenék, herczegnő; de nincs itt a komornyik. Az oda lenn mulat az uraságokkal. És nála van az étszeres szekrény kulcsa.
– Hát étkezni fogok étszerek nélkül, a tíz ujjammal. Hozza fel ön az ételeket.
– Én felhoznám, herczegnő; de a szakács nincs sehol. Az is odalenn mulat az uraságokkal.
– Tehát készítse ön el a thea-főző eszközt.
– Azt meg a komorna tartja gondviselés alatt s az is odalenn tánczol valahol – az asszonyságokkal.
Blanka most már igazán megharagudott.
– El fogom kergetni valamennyit, ha rögtön haza nem térnek!
Valaki onnan kivülről aztán segítségére jött a cselédjei hazatérítésében.
Legelébb hazakerült a szakács, annak egy nagy kék folt a szeme alatt. Azután megjött a komornyik. Annak minden gomb hiányzott a bérruhájáról. Utoljára előkerült a komorna, minden öltönye igen defectus állapotban s a képe összekarczolva. – Furcsán tánczolnak azok az urak és asszonyságok!
A hogy szokása az olyan embernek, a ki fél a szidástól az elkóborlásért, mindenik egy-egy új rémhírrel rohant be a herczegnőhöz.
«A nép megrohanta a börtönöket s kiszabadította az elitélt gonosztevőket; most azok álltak a mozgalom élére.»
… Hm!…
«A Cagliari-palotában beteszik az ablakokon a vastáblákat s bezárják a kapukat.»
… Aha!…
«A gonosztevők arra bujtogatnak, hogy ki kell rabolni a gazdagok palotáit!»
… Ugy-e?…
Természetesen valamennyi cselédet mind erőszakosan sodorta magával az áradat, a mint egy pillanatra kiszaladtak az utczára megnézni, hogy mi történik ottkünn. S még ők jajveszékeltek legjobban.
Blanka elfeledte őket megszidni. Azt mondta nekik, hogy menjenek már most aludni s akármi történik az utczán, a kapun ki ne próbáljon menni senki.
Nem volt már kedve se ebédelni, se vacsorálni; csak a theát készítette el magának a hálószobájában s aztán elzárkózott a magányába, a rémnap eseményei fölött elgondolkozni. A mit látott, a mit megért, mint egy hagymázos álom tódult vissza képzeletébe: egymásnak ellenmondó s mégis egymást kiegészítő rém-események. Az utczák vérengző borzalmaival versenyt futott a palotában rendezett dáridó.
Hálószobájában sem volt nyugalma. – Sappho különös nagy kedvében volt most. A hangközlő üreg a szomszéd palotából áthozta a tivornya hangjait (s azt csak a Blanka hálótermének megfelelő helyiségből hozhatta): férfi röhej, keverve asszonyi vihánczolással, pohárcsörömpölés, áldomás-zaj, őrjöngő kaczaj-chorus; ledér dal, táncztombolás egymást felváltva, vagy túlhangozva, révedezett ki a szoborkép lyrájának üregéből; s Blanka azon gondolkozott, vajjon Manassé hangja is azok között van-e?
Egyszer aztán, mintha kettévágták volna az egész utálatos hangzűrt: elcsendesült minden.
Mintha azt mondták volna a víg társaságnak: «csitt, megjött az úr!»
Egy hang, egy susogás nem volt többé.
Blanka most a csendet hallgatta.
S aztán úgy tetszett neki, mintha abban a csendben valami moraj közelednék, hasonlatos ahhoz, a minőt a jégesőt hozó felhő hallat messziről: tompa dübörgés, mormogás, zúgás, egyre közeledő. Egyszerre aztán felhangzott a jégeső kopogása s közbe a felhődörgés, mely nem tart szünetet! – «Megjött az úr!»
Blanka kitalálta, hogy mi az?
A Cagliari-palota vas ablaktábláit hajigálják kövekkel s a kaput kisértik betörni. A kik a tűzzel játszottak, megtalálták a maguknál nagyobb urat: a szelet. A fenevad jön megenni azokat, a kik megkóstoltatták vele a vért.
A kandallóban még izzott a parázs.
Blanka ott ült és a tűzbe bámult.
Egyszer csak a kandalló hátlapján halk zörgés hallik s a csapóajtó felvonul a phönixxel.
Blanka bizonyos volt erről. Nem is volt meglepetve. A zsarátnok még izzott s teljesen megvilágítá a mögötte álló alakot.
A szép Cyrene volt az. Szétbomlott hajfürtjeit egy keresztülszúrt aranynyil tartá össze. Egész termete egy kék róka-bundába volt burkolva.
– Oltsa ön ki a tüzet, hadd menjek be önhöz. Én már mind elhasználtam az extincteurömet.
– Nem oltom ki. Nem akarom, hogy ön most bejőjjön hozzám.
– Nem hallja, hogy a nép ostromolja a palotámat?
– Az önök népe az, a kit azért fizetnek, hogy lármázzon.
– Önnek volt igaza. Elismerem. Saját eszközünk fordult ellenünk. Azt is megmondta ön, hogy a katonaság, a melyben bízunk, mikor le kellene verni a lázadást, kezet fog vele. Azt is megmondta ön, hogy rablók, fegyenczek fogják vezetni a mozgalmat. Mind megtörtént. De már most a baj megvan. A halál torkában állunk. Hallja ön, hogy döngetik a kaput?
– Hallom. Nem tartozik rám. A kik Rossi gyilkosaival poharat koczintottak, most koczintsák össze velük a fejeiket.
– Ön nekünk tulajdonítja Rossi meggyilkoltatását?
– Nem a kéz követi el a gyilkosságot, hanem az agy, mely azt kigondolta.
– Esküszöm önnek a szentháromságra, hogy semmi tudomásom nem volt róla!
– Nem azért rendezte-e ön ezt a vigalmat a mai napra?
– De ne tegyen ön nekem most szemrehányásokat; hanem szabadítson meg bennünket.
– Én? Hogyan?
– Oltsa ki a tüzet a kandallóban s engedje meg, hogy e rejteken át én és vendégeim elmenekülhessünk. A római társaság tejszine van itt halálveszélyben.
– Marquisné! Ha én önöket, egész vidám társaságukkal együtt a kandallómon, hálószobámon, valamennyi termemen keresztül, a lépcsőkön át, a kapumon keresztül bocsátom, akkor én tökéletesen megosztom önnel a mai ünnepélynek a dicsőségét. Ez azonban hát csak az én bajom: megtehetem. De mit nyernek önök vele? Az a nép, mely a Cagliari-palota piaczfelőli részét ostromolja, bizonyosan a Tiber felőli részét is ellepte, csakhogy épen a nyomorult «condannata» ablakait nem verik be. De a mint az ön jelmezes vendégei az én kapumon keresztül kilépnek az utczára, ugyanazon sárkány torkába futnak bele, a melyiknek a másik feje elől elmenekültek. S ez már az önök baja.
– Hallgasson rám. Sem az ön bajáról, sem a mi bajunkról nincs szó. Nem szándékozom az egész társaságomat önnek a termein végigrohantatni. Egy cselédjének sem szabad megtudni semmit. – Önnek a hálóterméből nyilik a fürdőszobája. Ha az ónmedenczét félretolják, az alatt találnak egy vas csigalépcsőt. Ez is egy szép asszony furfangos találmánya, ki börtöne keresztülfúrásán törte fejét holtig. Ez a lépcső levisz a nagy vízvezetékbe, mely a palota szegletén levő szökőkút kedveért lett építve: e vízvezetéki alagúton át a Fontana di Trevi épületébe lehet jutni.
– Hogyan? kiálta fel, rejthetlen diadallal, Blanka. A cloakán keresztül! a hol a patkányok laknak! A herczegek és herczegasszonyok; a szinpadi királynők, a parlamenti celebritások, a népszónokok, a művészek, a félistenek! A cloakán keresztül! saját, atlaszczipős lábaikkal, mint a patkányok, mint a tolvajok, meggörbített háttal, lehúzott fejjel, térden, négykézláb. Ez igazán fölséges ötlet öntől, marquisnő! Szebb cotilionnal be nem lehetne fejezni az ön tánczvigalmát. – Ámbár nekem pokoli kedvem volna ma rossznak lenni! És önöket mind engedni, hogy legyenek mind martyrjaivá – a szent ügynek.
A szép Cyrene szemében olyan tűz villogott, minőt az éhes sakál szikráztat a hozzá rugó szép czebra felé. Valami kegyetlen gondolatja volt: – nem az, hogy egy szökéssel átugorjék a zsarátnokon, s a milyen erős ő gyönge felével szemben, azt tehetetlenné tegye, s az utat erőszakkal nyissa meg. Nagyobb erővel is rendelkezett ő.
Büszkén fölemelte fejét, állig betakarva magát prémes palástjával.
– Az is megtörténhetik, herczegnő; mondá kevélyen. Az indítvány tőlem jött, asszonytól: futásra. De vannak vendégeim között férfiak is, a kik egyébhez is értenek. Azok közt egy derék, bátor művész Magyarországból, a ki azt indítványozta, hogy a férfiak vegyék elő Cagliari fegyvertárából a fegyvereket, s álljanak az ajtó védelmére. Ő testével fogja védeni a társaságot, melyben gyönge nők is vannak. Az első kardot ő választotta ki.
Blankának a szivét mély fájdalom lepte el egyszerre.
Tehát mégis eljött ide!
Eljött mulatni a világ leányaival!
És most azokért, a kiknek nevető arczába visszanevetett, képes fegyvert fogni, ölni és meghalni! – A férfi, a ki azon nők miatt, kiknek könyező szeme az ő könyeinek felelt, nem tudott fegyvert ragadni, azt mondá: a boszúállás istenek bűne, állatok erénye; az most ezekért a nőkért széttépett testével tud áldozni! tud bűnös istenné, erényes állattá lenni!
Oh mily keserű lett e gondolattól az egész élet, az egész világ!
Nehány pillanatig az a gondolat kísértett lelkében, hogy haljon hát meg, ha ide jött! veszszen el a többivel együtt, ha ezt a halált választotta magának; hanem aztán elcsüggedt minden erélye, minden ruganyossága lelkének, ki volt kezéből véve a fegyver.
– Jól van. Én keresztül bocsátom itt önöket. És aztán arra gondolt, hogy menjen hát ez az alak is a többiek útján. Szennyesebb nem lesz már abban a cloakában, mint a milyen lett ezen éj tivornyáitól. S a ki eltünik e földalatti úton előle, az soha többet az égen keresztül sem jöhet vissza hozzá, a hogy eljárt hozzá eddig, mint álom, mint ideál.
Tehát hadd fussanak a patkányok!
Blanka fogta az extincteurt s elparáholta vele a zsarátnokot.
– Bejöhet marquisnő.
Caldariva herczegnő átlibbent a kandallón, s palástját felemelte e perczben. Meglátszott, hogy lábain csak sandal van; semmi más. Talán mythologiai jelmezt választott.
– Csináljon ön sötétet a hálótermében s bocsássa le az alcoven kárpitjait, hogy a keresztülvonulók ne tudhassák meg, hol járnak. Egy lámpát helyezzünk el a fürdőszoba ajtajába, hogy oda találjanak.
Úgy tettek.
A fürdőszobában egy remek vésművü fürdőmedencze állt, tömör ónból. Azt négy férfi sem birta volna helyéről elemelni. Oldalt a falban két rézcsap, mint szokás, meleg és hideg víznek. Blanka annyit tudott, hogy erre a czélra valók.
A marquisnő aztán megtanította arra is, hogy ha az egyik csapot nem elfordítják, hanem benyomják a falba, akkor a nehéz fürdőkád félre fordul a talpán s egy kerek nyilást hagy tárva, melynél a csigalépcső kezdődik. A másik csap megint, épen úgy betolva, visszacsúsztatja a helyére a medenczét.
Mennyi titka van ennek a háznak! Ha ezek a rejtekek beszélni tudnának!
Künn egyre dühösebb volt az ostromló zaj, a vastáblák zuhogása, a kapu döngése, az emberordítás. Még egy dologra kellett gondolni.
«Hányan lesznek a földalatti utazók?»
«A cselédséggel együtt hatvanöten.»
«Annyi szál gyertyát kell számukra ide készíteni. A bányászok gyertyával járnak.»
Az is megtörtént: több viasztekercs el lett osztva annyifelé. Az út nem hosszú.
– Siessenek! mondá Blanka lázas izgatottsággal s felé se nézett az eltávozónak.
Hanem a mint egyedül maradt, a leeresztett alkoven-kárpit mögé elrejtőzött s onnan leskelődött kifelé.
Meg lehet azt neki bocsátani. Volt, a kire lessen!
Az a látvány sokszor fel fogja még riasztani álmaiból!
Képzelete ily képeket nem mutatott még soha, mint a minőknek káprázatos sora most végigvonult előtte.
Az egész terem sötét volt, de az ajtóból kiderengő lámpafényben mint a camera obscura fénytányérjában, minden alaknak meg kellett jelenni, a míg a kandalló üregétől a fürdőszoba ajtajáig jutott.
És Blanka látta egy halálriadaltól szétrobbantott orgia alakjait: egyenkint, párosával megjelenni és elfutni maga előtt. Világ bölcsei, magas polczokon álló férfiak, a lehúzott czipőkkel kezükben s biborpalástjukkal a hónuk alatt; – jöttek és futottak.
Tarka harlekinok, viaszsárga ijedt arczokkal, kimeredt szemekkel; – jöttek és futottak.
Egymást czipelő párok, kik közül az egyik részeg, vagy ijedtében elájult, mindenféle groteszk összekapcsolásban, nem nézve, kezénél, lábánál fogva hurczolják-e egymást? – jöttek és futottak.
Egy satyr-alak úgy vitt egy nőt, hogy a két kezét a nyaka körül fonva, a hátára fektette hanyatt s a nő danolt.
Egy másik, egy athletai férfi, a vállára vetve vitt egy nőalakot, annak az öltönye foszlányokban, haja felbomlott fürtökben lógott le utána.
Mind végig futottak a bűvlámpa fényében, rettenetes torzalakjai a szemérmetlenségnek és a rémületnek.
Egy oly részeg volt, hogy dalolni akart. Társai befogták a száját, hogy el ne árulja menekülésüket, úgy hurczolták magukkal, dühös küzdelem közt.
Aztán megint: ott vonaglott egy rémült nő, ki kétségbeesett erőfeszítéssel hurczolt karjánál fogva egy férfit a földön, a ki nem tud lábra állni.
Blanka szívszakadva leste: hát «ő» kit fog az ölében hozni? bortól ittas, ijedtségtől alélt, förtelemtől megtört élő alakot? Olyan soká késett; – olyan hátramaradt!
Számlálta a ködfátyolkép alakjait: már negyvenen, már ötvenen futottak előtte keresztül. Csaknem mindegyik elbukott a kandalló párkányában, a mit a sötétben nem látott a lába előtt s káromkodva tápászkodott fel újra. Kaczajra ingerlő torzkép a borzalom közepett. Ő még sem jön! – Igaz! hiszen ő testével védi a többiek futását. Ő a bátor. A hős!
Most már a vendégek száma elfogyott, a cselédek következnek. A bérruhák futnak. Fejükön, hátukon batyuval. Ketten egy-egy ládát czepelve. Abban bizonyosan a Cagliari-kincsek vannak. Egynek a hátán abroszba csomagolva az asztali ezüstnemű; étszerek, girandolok, süteménypolczok, virágtartók. Egy-egy megáll, iramodás közben kiinni a tartalmát a boros palaczknak, a mit lekapott az asztalról. Csak Manasse nem jön még.
Igaz! hiszen még a szép Cyrene is hátra van.
Ki lenne az ő társa más?
A szép Cyrene a házi asszony. Neki utoljára illik maradni. Bezárni hátul az ajtót. Az utolsó férfi, a legjobb férfi, a házi nőnek, a legbátrabb nőnek kisérője lehet csak.
Már észrevehető időköz telik le, s nem jön a kandallóból elő senki.
Egy ágyúdörgéshez hasonló robbanás hangzik odakünn, mely megrázza az ablakokat.
Az ostromlók petárdát tettek a kapu alá s a tűzgéppel kivettették azt sarkaiból. A diadalüvöltés hirdeti, hogy urai lettek az ostromlott bejáratnak. Puskalövések hangzanak közbe.
Most kilépett a sötét üregből az utolsó alak:
A szép Cyrene.
Megáll a kandalló előtt s egy lábnyomására bezáródik háta mögött a csapóajtó; a phönix ott ragyog ismét a helyén.
Blanka eléje lép a kárpit mögül.
– Nincs több? kérdi.
– Utolsó vagyok, felel a hölgy.
– Hát «ő»? Elesett-e?
– Itt sem volt. Válaszol gúnymosolylyal a delnő. Azért mondtam csak, hogy itt van, hogy öntől kierőszakoljam az átbocsátást.
Blanka szivére nyomta kezét s felüdülten sóhajta, mint a ki egy gonosz álomból ébredett.
Ekkor odatoppant elébe a délczeg Vénus-alak s ezt súgá oda neki:
– Jól imádkoztatok a ti külön Isteneteknek, hogy el nem jöttetek a meghivásomra. Én elvesztettelek volna egyiteket a másitok által s megtartottam volna magamnak mind a kettőt! – Ne lássuk egymást az életben többet! – Adósod nem maradok a megszabadításért. – Fogd ezt a levelet! Ki vagy vele fizetve, úgy hiszem!
S midőn a levelet átnyujtá Blankának, karját elővette a bő prémes palást alól, s ez a kar meztelen volt egész vállig.
Egy percz mulva ő is eltünt.
Blanka sietett a fürdőszobába, a lépcsőtorkolatot az ónmedenczével ismét elzárni. Alulról, a mély hosszú alagútból rejtelmes zsibongás zűrhangja tört elé. A patkányok morognak.
A medencze helyére fordult. – Aztán csend lett.
Blanka a lámpafénynél elolvasá a levélkét, a mit a marquisnőtől kapott. Erőteljes férfiirás volt. Csak három sor.
«Marquisnő! A meghivást köszönöm; de én a Cagliari-palotát kerülöm.
Adorján Manassé.»
Térdre omlott a levéllel. – Van egy Isten!
XXVII.
Nem volt most idő az ábrándozásra. A palota másik felében tomboltak az ostromlók.
A felől meg lehetett győződve a herczegnő, hogy a berontó tömeget nem a politikai vak szenvedély vezeti most, hanem tiszta szívből jövő, őszinte rablási vágy. Azokat az uri társaság gyémántjainak csillogása bőszítette fel, s a Cagliari herczegek felhalmozott ezüstjére haragudtak ők meg.
Hanem ez vigasztalásnak elég rossz volt.
A győztesek, mikor nem fogják találni sem a gyémántokat, sem az ezüstféléket, keresni fogják, hogy mindaz hova lett? s nem nyugosznak meg abban, hogy miután a tükrök össze vannak törve, s a butorok szét vannak hasogatva, azzal a munka be van fejezve, hanem kiváncsiak lesznek megtudni, hogy az üldözöttek merre menekülhettek el? S még megtalálhatják az összeköttetést a két palotaszárny között.
Meg kellett tudnia, hogy a marquisnő nem hagyta-e nyitva saját hálószobája felől a rejtekajtót?
Hogy tudja azt meg?
Nincs olyan megbizható cselédje, a kit odaküldhetne. Ha volna is: azok most elő nem jönnek még az «Angelus» csengetésre sem. Cselédjei közül, a kinek most igen nagy a bátorsága, az az ágyában fekszik, s a kié kisebb, az az ágya alatt.
Magának kellett rászánni magát, hogy belépjen az ismeretlen helyiségbe, a hol soha sem volt, s a hova nem volt szabad szövétneket vinnie magával, mert elárulta volna a födött folyosó üveges arkadjain keresztül az udvarra betörő tömegnek, hogy a két palota közötti átjárás nyitva van.
Azonban a veszély nagysága, a magárahagyatottság érzése erőt kölcsönöz: a herczegnő fölnyitotta a csapóajtót s belépett az ismeretlen folyosóba, melyen át eddig csak ellensége járt hozzá.
Nem volt az sötét. Az udvarról fáklyafény világított föl, jól kivehette nála a korridor hosszában elvonuló freskófestményt, egy bacchanalt, Ariadne fölvonulásával.
A folyosó végén egy nagy falapra festett kép volt: a gnidiai Venus templomának bejáratát ábrázoló. E templomajtó volt a tulsó kandallólap hátrésze; az ajtó boltivét befutotta a festett borostyán. E folyondárlevelek egyike megmozdítható volt. Az alatt volt a kulcslyuk.
Blanka megállt hallgatózni. A hálószobában még nem volt semmi zörej, semmi lárma. Még ide nem törtek be.
Rátalált a jelzett zöld márványlapra. Megkisérté azt lábával lenyomni. Nem mozdult az. A csapóajtó be volt zárva.
A veszély leleményessé tesz. Blanka egy hajtűt dugott bele a kulcslyukba s le hagyta azt hullani a mesterséges zárba. Most azt a saját kulcsával sem lehet többé kinyitni, hacsak az egész falat szét nem bontják, kandallóstul együtt.
A felől tehát bizonyos lehetett, hogy a Caldariva marquisnő lakosztályából az övébe át nem jöhetnek. De hátha észreveszik a menekültek útját s az udvarról egyenesen felhatolnak az összekötő karzatra! Ahhoz csak lábtók kellenek. Ennek a nyitott arkadjait csupán egy vékony aranyozott rácsozat takarja.
Ott maradt kémlelődni.
Kétfelé figyelhetett. Le az udvarra. És oldalt, a hálóterembe.
Az udvaron tüzet raktak az emeletről lehajigált butorok tört darabjaiból s a tűz körül tánczolta a tarantellát két pár; egy fekete szemöldökű, szétszórt hajú mænade, egy délczeg, Antinous-alakú romagnai kecskepásztorral; meg egy fiatal gyermek-arczu leány egy púpos hátú, satyr-alakú ficzkóval. Egy dudás, meg két tamburinos verte és nyeggette a tánczzenét, a nézők biztatták őket a lasciv mozdulatokra; a hátul tolakodó tömeg közbekiáltott: Halál a bíbornokokra! Le a pápával!
És Blanka veszedelmes kiváncsisággal nézte ezt az aranyos rácson keresztül. Egy utczasuhancz a pillér faragványain odáig felkapaszkodott, hogy a borzas fejével csaknem előgetett neki.
És Blanka arra gondolt, hogy miért nem láthatja ezt a jelenetet Manassé? Milyen festői tanulmány volna neki e két tánczoló pár!
Egyszer aztán elvonták figyelmét a csapóajtón keresztül hangzó szavak is. A betörők elhatoltak a hálóterembe is. Szörnyű volt káromkodásuk, hogy nem találták se a vendégeket, se a ház kincseit.
Blanka hallott olyan beszédet, a milyen még soha nem érinté füleit: káromkodást. Az uraságok igen őszintén kimondák a véleményüket e tekintetben, s minthogy az igazhivőnek az által is illik magát megkülönböztetni a hitetlen mahomedántól és a zsidótól, hogy mikor káromkodik, se feledkezzék meg a hiszekegyje alaptételeiről s sorba szidja azokat a szentségeket, a miket a pogány nem szidhat: annálfogva a herczegnő fültanúja volt egy olyan litániának, a milyenért érdemes volt Rómába jönni, hogy meghallja.
Reszketett, hogy rátalálnak jönni a rejtekajtó titkára.
Pedig nagyon közel voltak már hozzá.
«Ebben a kandallóban nincsen tűz!» – mondá egy hang.
«A kürtőn keresztül szöktek meg!» – kiálta a másik.
S már hozták a lábtót, hogy felmászszanak a kürtőbe, midőn egy hang diadalmasan ordíta fel: «e scoperto!» (fel van fedezve!)
Blanka megrettent. De még nem futott el. Tovább hallgatózott.
«Merre menekültek?»
«A fürdő-szobán át!»
Azt hitte, el van veszve.
De mégis tovább hallgatózott.
És aztán a későbbi szavakból megtudta, hogy elvonult a feje fölül a veszély.
A marquisnő hadvezérnek született. – Gondja volt rá még a futásában is, hogy hadserege visszavonulását fedezze. Az ő fürdőszobájából is kanyargott le egy csigalépcső egy földalatti alagútig, de ez a palota levezető csövei számára volt építve s a földalatti utazót a cloaca maxima földalatti üregeibe kódorgatta el. Az rettenetes kijárás volt.
«Utánuk!» ordíták a betörők. «Fáklyákat!»
«A cloaca maximában utolérjük őket!»
«Legalább szép haláluk lesz!»
E csel által a marquisnő hamis nyomra vezette az üldözőket s most ezek mindaddig, míg a dögletes földalatti üregeket összeszaladgálják, időt engednek az üldözötteknek az elmenekülésre. Ott pedig nem találnak egyebet patkányoknál.
De mi lesz, ha megint visszatérnek? Sárosan, vérszomjasan, kincséhesen, s megtudják, hogy rá voltak szedve?
Ez eltart napokig; mert a föld alatti Róma nagy birodalom. A kiket a labyrinth elnyel, egyhamar nem adja vissza.
Blanka azzal a megnyugvással térhetett vissza hálószobájába, hogy a föld alól kitört borzalom ismét levezető csatornájára talált, s visszaomlik a föld alá. A condannata az alatt alhatik nyugodtan a maga lakosztályában. Róla azt tudják, hogy se nem bűnös, se nem gazdag.
De soká még sem maradhat titokban, hogy a Caldariva marquisnő Astarte-ünnepén jelenvolt vendégeknek ő nyitott menekülési utat. Azok, hatvanöt ember, s köztük huszonöt cseléd, ha elfutottak is Rómából, el fogják mondani, hogy a Trevi-kút vízműveinek épületein menekültek meg, ha minden egyéb sötétben maradt is előttük, s a hír visszaszivárog a nép közé. Napok mulva az ő lakosztályát fogják megtámadni s megszabadított ellenségeért ő rajta állanak boszút.
Neki el kell menekülnie a palotából, el Rómából, hová emberi itélet lánczolta, irgalmat nem ismerő, mint maga a fátum!
Lehetetlen, hogy azok, a kik a lánczokat ráverték, fel ne oldják azokat ily fenyegető veszélylyel szemben, ily rendkivüli nyomások alatt! Alig várta a reggelt, hogy menekülési kisérletét megkezdhesse.
A következő reggel azonban új rémségeket hozott, a mik még felülmúlták az éjszaka borzalmait.
Már kora szürkülettel (s a novemberi regghajnal igazán szürke) elkezdtek szabályosan sorakozott néptömegek nyomulni a Quirinál felé. Blanka láthatta őket ablakából.
Parasztok, polgárok, nemzetőrök, karöltve minden egyenruhájú katonákkal, egész széltében elfoglalva az utczát, vonultak a ködön keresztül, zászló helyett póznára tűzött táblákat vittek magasra emelve, azokra voltak irva a nép jelszavai és jelöltjei, kiknek kormányra jutását követelték.
Blanka ** grófnőhöz akart menni; de gondolni sem lehetett rá, hogy most az utczán valaki kocsival járhasson.
Még a cselédek közül sem akarta senki elhagyni a házat.
A Circolo popolare kedvencz szónokai megkisérték a néphez beszélni. Mintha a viharnak beszéltek volna, az ár magával ragadta őket.
A pápa udvaronczai, az aranyos legyek, szétfutottak a Vatikánból, csak a bibornokai, a külhatalmak követei maradtak vele, s mintegy száz testőr, a kik megmaradtak élethalálra híveknek. A nép ugyanazon a téren, hol husvét napján az áldást viszhangozta, mennydörögve követelé most a harczot és a radikális kormányt. Ugyanazon emberpyramidok tornyosulnak fel a dioscur szobor körül most is, a mik akkor.
Délfelé puskaropogás vegyül a népkiáltozás zajába.
A Quirinal felől rohannak vissza rendetlen zavarban a tömegek, összekeveredve, s rémkiáltások hangzanak: «A svájcziak öldöklik a népet! Fegyverre!»
S azután visszatódul megint az áradat, nemzetőrök, szabad-csapatosok, carabinierik lőfegyverekkel, s a puskaropogás állandóvá lesz.
Véres sebesülteket visznek végig az utczán, a nép átkozódásai közepett.
Blanka látja ablakaiból, hogy másznak föl az emberek a háztetőkre s onnan lövöldöznek be a Vatikán ablakaiba.
Dob pörög. Egy csapat carabinieri közelít, élén a tegnapi est egyik hőse: az ezredes, a ki a gyilkosokkal összecsókolózott.
Azt hiszi, hogy jó barátok lettek az által s elkezd nekik szónoklatot tartani.
«Ejh! mit hallgattok itt erre a fecsegőre?» kiált föl egy hang a tömegből. «Le vele!» – S azzal elkezd rohadt narancs és záptojás özönleni a népszónok fejére. Az betört orral bukik le lováról. Hamar megkapta jutalmát tegnapi érdemeinek!
Ez is Blanka szemeláttára történt.
A néptömeg elvitte a carabinieriket is.
Már alkonyodni kezdett.
Most nehéz jármű gördülése hallik. Mit hoznak? Egy ostromágyút. A nép maga vontatja azt. Visító gyermekcsapat tolja előre a kerekeket.
Blanka látja, hogy állítják fel a pápa és az istenek házával szemközt; megtöltik és oda irányozzák a kapura.
Ekkor egy óriási termetű férfi, jobbra-balra taszítva az előtte állókat, útat tör magának az ágyúig, s mikor már a veres sipkás rá akarja tenni a gyujtólyukra a kanóczot, odaveti széles mellét az ágyú torka elé: «no hát lőjj!»
Ez a becsületes ember volt Torre mérnök. Tiszta vérű demokrata. Hanem azért nem tűrhette, hogy a Vatikán ellen az ágyút kisüssék.
Akadnak követői, a kanóczot kicsavarják a tüzér kezéből s eltapossák a sárban; mások megint felkapják s újra meggyújtják azt.
Ekkor egyszerre új mozgalom támad; a Quirinal felől megindul a nép, az eddigit még százszor fölül múló rivalkodással, s a lövések megtízszereződnek. De már ez örömrivalgás, már ezek üdvlövések.
«A pápa megadott mindent! Éljen a radikál miniszterium! Éljen a pápa! Éljen a háború!»
S az ujjongó néptenger visszatolja az utczák emberfolyamait, s következik a nagy ölelkezés.
A vihar az egyik égsarktól a másik felé fordul, s forgószelet támaszt az emberi társaságból, melyben az emberi ész elveszti tájékozottságát. Még a vezető férfiak sem tudják már, merre mutatnak a csillagok.
Hát még egy szegény, magára hagyott asszony, a kinek mindehhez nincs semmi köze!
Este ki volt világítva a város a nagy öröm végett. Blankának is lámpákat kellett rakni az ablakaiba, mint a ki segít örülni.
A hirlapok is megérkeztek aztán. Jó dolguk volt most a szerkesztőknek. Háromszor akkora betűkkel nyomtatták a híreket mint máskor.
Hogy harczolt az «egyetlen egy ember», a nép, a százkezű óriás (a száz testőr) ellen, bátran küzdve déltől napestig. Meg is ölt – egy bibornokot. Az ott adta át lelkét Istennek a pápa térdein fekve.
Hát Rossi? A meggyilkolt Rossi? – Arról nem beszélt a krónika többé. A nagy tengeridő alatt – tegnaptól máig, – teljes feledékenységbe ment a neve. – Útjában volt mindenkinek: a forradalomnak és a reactiónak. (Egy önzetlen, hazáját szerető polgár!) Ő volt a fonál, melyen Damokles kardja függött. Ha már lezuhant a kard, ki emlékeznék az elvágott fonálról? – Annyit még feljegyezett valamelyik lap harmadnap is kapcsolatban Rossi esetével, hogy Livornóban díszlakomát tartottak – az orgyilkos tiszteletére.
Most már el volt határozva Blanka, hogy Rómát elhagyja minden áron.
Neki nincsenek sem ágyúi, sem néptömegei, hogy azokkal kimozdítsa szilárd talapjaikból a világot tartó oszlopokat; neki csak könyei vannak és esdeklései; talán azok is megindíthatnak valamit: egy szívet, mely nincs kőből.
A következő napokon már meg lehetett kisérteni az utczára kikocsizást.
A Cagliari-palota kapuja már be volt támasztva, s előtte fegyveres nemzetőr állt, megakadályozva a bemenetelt, hanem Blanka tudta azt jól, hogy a cloaka felől nyitva a bejárás. A mult éjjel is átment hallgatózni a folyosón a csapóajtóig s hallotta, hogy járnak-kelnek odabenn; nyitogatnak, feszegetnek, dörmögnek, kopognak! dolgozik folyvást titokban most már nem a ribellione, hanem csak a ladronaja.
S neki tudnia kell azt, hogy őt csak egy rejtekajtó választja el tőlük.
** grófnőt sietett fölkeresni. Az igen roszkedvű volt. Alig akart vele szóba állni, arra a kérésére, hogy vesse magát közbe a világ uránál egy szegény eltaposott féreg végett, hogy engedje őt a «maga földébe» elbujni. Ne tegye vele azt, a mit tesznek az emberek egy pillangóval, a kit odaszúrnak gombostűvel rovargyűjteményük falához s rábizzák, hogy vergődjék, míg meg nem hal. Engedje őt hazamenni szegény hazájába. – A grófnő csak vállat vont. – Azt mondta, hogy neki és párthíveinek semmi befolyásuk többé a Vatikánban az utóbbi napok eseményei óta. A pápa a forradalmárok karjai közé vetette magát.
De Blanka oly kétségbeesetten tudott előtte könyörögni, hogy elvégre hajlott a kérésére és megigérte, hogy még ma elmegy a Vatikánba s személyesen szól Blanka mellett. Látogassa meg őt másnap ismét.
Blanka ezen az éjszakán is aggódva leste a szomszédban kótogó alattomos zajt; de annál még nagyobb veszedelem is várt reá.
Következő reggel a komornyikja azt jelenté, hogy az ő palotája kapujára is fel van irva ez a három betű: C. D. T.
«Mit jelent ez a három betű?»
«Casa dei traditori.» (Az árulók háza.)
Valami bölcs nemzetgazdász ugyanis azt a mulatságot szerezte magának, hogy a megindítandó háború költségeire az «árulók vagyonának» elkobzását indítványozá, s az illető házakra, mint valami helyszinelési jegyzéket rótta fel azt a három veszedelmes betűt.
El lehet gondolni, hogy az ilyen megjegyzett háznak a lakói milyen jól érezhették magukat.
Blankának két nőcselédje még az nap elkérezkedett – haza az anyjához. Mind a kettőnek volt egy haldokló anyja. S a kertésze kikérte a bizonyítványát: azt mondta, új kertet alapítani szegődött. El is költözött délig.
Félt már itt maradni a cselédnép is.
A kocsisokat csak folytonos alkohol-befolyás alatt lehetett megnyerni, hogy el ne szökjenek.
Korábban az etiquette által engedett látogatás határidejénél meghagyá Blanka az inasának, hogy fogasson be.
A jó ember azt a tanácsot adta a herczegnőnek, hogy a mai felfordult világban sokkal czélszerűbb mindenkinek egy számozott bérkocsival járni az utczákon, hogysem mint a saját czimeres hintaján, s egyenruhás kocsissal a bakon.
Blankának erre egy gondolat villámlott át a lelkén.
– Igaza van önnek. És akkor önt is jobb lesz nem vinnem magammal.
Ennek meg épen nagyon megörült az inas.
Blanka tehát legegyszerűbb öltözetét vette magára s esernyővel a kezében elindult egyes-egyedül az utczán.
Nem messze a téren álltak az egylovas fogatok hosszú sorban.
A legelső bérkocsist megszólította,
– Ismeri ön ** gróf lakását? A * követségi palotát?
– Hogy ne ismerném? Az éjjel adtunk neki macskazenét.
– No hát odahajtsunk.
A követségi palotába alig akarták beereszteni a herczegnőt, minthogy csak bérkocsin jött és egy-fogatún. Fel kellett küldenie névjegyét, hogy megnyiljanak előtte az ajtók.
** grófnő még fagyosabb volt hozzá, mint tegnap.
– Ő szentsége hajthatatlan! – Kérésemet ingerülten elutasítá. – «A politikai változások a polgári perekben hozott itéleteket meg nem másíthatják. – Kire mi rá van mérve, azt el kell viselnie. – Ha mi nem félünk az oroszlánok barlangjaiban lenni Dániellel, más se legyen kishitű. – A biró maradjon székében, az elitélt a börtönében. – Több asszony is van még Rómában. – Egyébiránt a nép haragjától ne féljen senki. – Az engedmények megadattak, megtartatnak s a nép boldog lesz és megelégedett. – Béke legyen veletek, s nekem is hagyjatok békét.» – Ez volt a válasza.
– Lehetetlen! Lehetetlen! Lehetetlen! Szólt a szerencsétlen asszony, kezeit tördelve. – Engem az utczán megtámadnak, lakásom falát aláássák; kapumra ráirják a proscriptiót; cselédeim elfutnak tőlem, nem mernek nálam maradni. Félek. Iszonyodom! Egyedül vagyok hagyva. Nincs egy lélek, a kihez, ha megtámadnak, oltalomért fordulhassak. Éjjel nem merek lefeküdni. És énnekem semmi közöm se Rómához, se népéhez. Rossit, a ki egyetlen pártfogóm volt, meggyilkolták s a gyilkost ott tánczoltatta körül a nép az ablakom alatt. Félig megvagyok már tébolyodva. Egészen megleszek, ha még itt kell maradnom. Lehetetlen, hogy a szentatya ezt mondta volna!
– Ha nem hisz nekem herczegnő, kérdezze meg tőle ám maga! Szólt a grófnő hidegen s ez volt búcsúszava a herczegnőhöz.
Blanka kisírt szemekkel tért vissza kocsijához.
– S s s s s s s! mondá neki a bérkocsis. Törölje le a könyeit, asszonyom. Mai nap az utczán sírni a népfenség elleni tüntetés! Hová hajtsak?
– A Vatikánba.
– Ma csak a régi pénzek gyűjteménye látható.
– Én a pápát akarom látni.
– No az is régi pénz!
Tökéletesen jó sejtelme volt Blankának, mikor azt mondta, hogy lehetetlen volt a pápának ily választ adni az ő kérelmére. ** grófné elő sem adta az ő kérelmét neki, és így nem is válaszolhatott az rá semmit.
** grófnőnek volt valami oka azt így adni elő, a mit majd megtud Blanka nem sokára. Az ő kétségbeesett, elutasításáról panaszkodó arcza beleillett valami tervbe – staffagenak. A Vatikánban egy óra hosszat járt-kelt egyik ajtóról a másikra, utoljára megmondták neki, hogy ő szentsége ma nem fogad el senkit.
Ismét visszatámolygott a kocsijához.
Most azután csak egy eszméje volt még. Az utolsó pókfonál, mely az elmerülőt fentartja.
– Ismeri ön a piazza di Colisseon signore Scalcagnato lakházát?
– Ki ne ismerné signore Scalcagnato lakását?
– A csizmadiáét.
– A népvezérét.
– Tehát vigyen signore Scalcagnatohoz.
– Czipőt akar ön nála venni, vagy egyebet?
– Miért kérdi ezt?
– Azért, hogy ha signore Scalcagnatonak nevezi az asszony, akkor a czipőt három lirával drágábban fogja adni, mint más különben, egyebet pedig semmi áron sem fog adni. Ha azonban úgy fogja őt szólítani, hogy «cittadino Scalcagnato» (polgár) akkor jutányosan fog nála kapni czipőt is, meg egyebet is.
XXVIII.
Blanka megfogadta a bérkocsis utasítását, (ez egyáltalában a legjobb indulatú néposztály Rómában) s az utczai boltba belépve, «cittadino Scalcagnato» után tudakozódott.
Erre egy alacsony, virgoncz emberke ugrott eléje a mellékszobából, kinek úgy jártak a szemei, mintha szüntelen kémektől őrizkednék s a mint ez a herczegnőt meglátta, hirtelen a szája elé tette a mutató ujját s lehúzta a fejét a nyakába, a miben roppant ügyességet fejtett ki.
– Stt! Semmi kérdés! Mindent tudok! Én vagyok «cittadino Scalcagnato, il calzolajo!» fogja meg a karomat polgártársnő. – Cittadino Adoriano az emeleten lakik s a lépcső meredek. Minden jól van.
Blanka bámuló zavarral nézett a kis emberkére, s meg nem foghatta, honnan tudja ez, hogy őt nem az ő czipész kirakata csalta be ebbe a boltba, hanem hogy Adorjánt keresi? Talán szokták őt látogatni fiatal ifju hölgyek? Talán épen vár valakit.
– Stt! inte a polgártárs, észrevéve e kérdőjelt a hölgy arczán. Ő most nincs itthon. Az atelier meglátható.
Blanka megnyugtatva érzé magát. A becsületes házigazda nem légyottra jövő dámának nézi őt, hanem művészet-pártolónak, a ki tán képet vásárolni jön. Mikor a festő nincs itthon, akkor a csizmadia árulja a képeket, ha vevő érkezik. S meglehet, hogy mikor a csizmadiának el kell menni a háztól, akkor meg a festő árulja a czipőket.
Bátran elfogadhatta cittadino Scalcagnatonak a karját, a mire nagy szüksége is volt; mert a lépcső csakugyan meredeken vitt fel az égbe.
Kicsi kis padlásszoba volt Manassé lakása; de tisztán tartva. Egyszerü keményfa butorok benne. A hátterét egészen elfoglalta egy menynyezetes ágy, melynek tiszta fehér függönyei voltak. A padló finom római gyékénynyel terítve. Az ablak előtt a festőtámlányon egy megkezdett kép. Az ablak igen nagy volt, kidülő erkélylyel s azért különösen kedvező a festőre nézve, hogy fölül messzire kiugró ernyője volt, mely a felső világosságot enyhítette; alant pedig be volt futva kuszó rózsával, mely egész télen át zöld marad, s ez meg az alsó világítást vette el s így épen csak az oly nehezen szabályozható középvilágítás maradt meg.
Egyszerű, kis, szegény, magános embernek való helyecske volt az; hanem aztán a kilátás abból az ablakból fejedelmek számára való.
Előtte a Monte Palatino. A királyok hajdani Rómája. A legfelségesebb romok, koszoruzva örökzöld cserfákkal. A halhatatlan falak befutva halhatatlan repkénynyel, s túl rajtuk szeliden emelkedő dombok cziprussal, piniákkal fedve, s a távolban szakadozó hegyek, a mik már fehérek a hótól.
Még az idő is kiderült egészen; s az a sötétkék, minden színt megelevenítő olaszországi ég födte be a tájat, a miről az északi földöv lakójának fogalma sincs.
Blanka merengve dőlt az ablak párkányára s sokáig elbámult e képen s az alatt arra gondolt, hogy milyen boldog lehetne az a nő, a ki ezt a képet nézhetné napestig, míg mellette egy férfi, a ki imád és imádva van, dolgozik, nem! teremt!
Nagyobb ez a Cagliari herczeg palotájánál.
– Stt! veré fel ábrándozásából cittadino Scalcagnato. Jőjjön el az ablaktól. Megmutatom önnek a képet.
Azzal odavezeté Blankát az ablakhoz s egy fülkéről félrevonva a fehér függönyt, diadalt ragyogó arczczal mutatott oda. – Blanka valóban meg volt lepetve a kép által. Magát látta ott.
Hiszen eltalálni egy arczot emlékezet s egy vasúton felvett vázlat után, még csak «elismerésre méltó tehetség,» de eszményíteni a szépet: az már «művészi ihlet!»
Ennek az embernek hivatása van, lángeszével meghódítani a műszerető világot; nevét halhatatlanná tenni. Jót tett vele a sors, mikor a rideg diplomatiai pályából kilódította: holt emberré tette, s újra feltámasztotta. Ime a föltámadás legtökéletesebb példája e földön.
Blanka a legtisztább gyönyört érezte lelkében: nem azért, hogy ez az ő képe; – hanem azért, hogy Manasseé.
Cittadino Scalcagnatonak a feje most egyszerre kinőtt a válla közül, úgy megnyúlt a nyaka büszkeségében.
– Az ára harminczhárom millió háromszázharminczháromezer háromszázharminczhárom skudi! Egy lirával sem alább! Mondá a polgártárs, s nevetni kezdett. De aztán hirtelen ajka elé tette az ujját, mintha ketté akarná metszeni saját szájában a nevetést. – «Stt!» Egy szót se többet. Mindent tudok. Rendben van minden.
S azzal érthető pantomimikával mutogatott az ujjával majd a képre, majd a herczegnőre: a miből Blanka megérthette, hogy a polgártárs ráismert.
– Stt! Semmi kérdés! Minden jól van. Semmi baj se lesz. A polgártárs most nincs itthon. De a mikor és a hol kell neki lenni, akkor és ott fog lenni bizonynyal. Stt! Semmi kérdés tovább! A mit mondtam, meg van mondva. A csillagok, a nap, hold leszakadhatnak; ő azért a helyén lesz. Haza mehet polgártársnő. Nem kell nyugtalankodni. Csak odahaza maradni. Akármi történik is kinn az utczán. Nem kell se félni, se megijedni. Én mondom! Cittadino Scalcagnato. Ha tüzes rakéták repülnek is a levegőben, mint nyáron a fecskék: az mind semmi!
E közben levezette Blankát ismét a földszintre.
– Stt! Jó lesz egy pár czipőt vinni haza, hogy a bérkocsis azt higyje, ezért volt nálam a polgártársnő. Nem kell bizni senkiben! Itt van ez a szép vastagtalpú czipő, jó erős varrás: hegymászáshoz, gyalogoláshoz készítve. A mellett puha bőr és vízmentes, pocsétákon keresztül lehet vele járni. Jó lesz elvinni. Szükség lehet rá. Épen a lábára fog illeni!
– De hát hogy tudja ön, hogy ez a lábamra illik?
– Polgártársnő! Nincs-e a «Domine Quo vadis» templomban ott a Krisztus lábnyoma, a mi a kövön ott maradt? – Nem maradhatott-e ott egy szentnek lábnyoma a Colossæum homokjában, a mit aztán egy ájtatos hivő topographice fölvett az albumába s nem elég-e Cittadino Scalcagnatónak egy ilyen lerajzolt lábnyom, hogy legtökéletesebben a lábra illő czipőt készítsen utána? Vigye el megnyugodva.
Blanka egész homlokáig pirult.
– De nincs nálam pénz, hogy kifizessem. Elfeledtem magammal hozni. Ahhoz vagyok szokva, hogy mindig az inasom fizet. S most otthon maradt.
– Nem tesz semmit. Majd a számlára teszem. Stt! Tudok mindent. Semmi szó. Itt van még tíz lira, meg tiz soldi. Ezt én adom kölcsön. Stt! Találkozunk még egyszer: akkor megkapom. Cselédjétől ne küldje meg. Ezzel fizesse ki a bérkocsist a piaczon; ne vitesse magát a lakásáig. Tíz lira a díj, tíz soldi a borravaló. A piacztól gyalog mehet hazáig. Ezt a czipőt kezében vinni nem szégyen. Ha ezüst vállbojtos inas kiséri önt, akkor letaszítják a járdáról; ha czipőt visz a kezében, kitérnek előle udvariasan. Csak semmi szó! «Niente! Niente!» Ebben az egy szóban benne van az egész olasz nyelv. Ez mindenre jó válasz.
Azzal kivezette a herczegnőt a bérkocsihoz, s még egyszer megkérve, hogy ha czipőre lesz szüksége, csak az ő boltját keresse fel, felsegítette őt a bérkocsiba s a míg csak láthatta, mindig a száján tartotta mutatóujját.
XXIX.
Blanka tapasztalá, hogy nagyon jó tanácsot kapott Scalcagnato polgártárstól. – Egész Róma az utczán volt most. Mindenütt hevesen vitatkozó tömegek lepték el az utczát. Saját lakása előtt, a Tiber parton is százával ácsorgott a sütkérező és politizáló néptömeg. Ha kocsin jött volna a kapujáig, bizonyosan érte volna valami kellemetlenség, de mert gyalog jött, a kezében egy pár vastagtalpú lábtyűvel, mindenütt utat nyitottak előtte, s mosolyogva bocsáták odább. «Povera ragazza!» Szegény lányka!
Mikor aztán hazaért a palotájába: első dolga volt a czipőket fölpróbálni. Meg kell adni Scalcagnato polgártársnak, hogy nemcsak a magas politikához értett tökéletesen, hanem a lábtyűkészítéshez is. Blanka úgy érzé, hogy ezek a czipők, a miket most felhúzott, olyanok, hogy szinte maguktól mennek. Ők hordozzák a viselőjüket.
És aztán elgondolkozott rajta, hogy van még ember a világon, a ki képes arra a gondolatra, hogy a maga választottjának az arczvonásait hazavigye emlékében s még a lábnyomát is lerajzolja a nedves homokról, s aztán megörökítse: az arczot festményben, a lábnyomot bakancskákban! – A ki tud mindig róla gondolkozni – s soha róla nem beszélni! – Ilyen bohó emberek is vannak még a világon.
E fölött azzal is elfelejtett törődni, hogy mit zsibong az utczán, a piaczon olyan nagyon a nép?
Pedig ehhez volt már egy kis köze.
Reggeli után elővette a hirlapokat.
Mindjárt a legelsőnél, a mit fölvett, a saját nevére bukkant.
Azt rögtön meglátja az ember, a mint beletekint egy nyomtatott lapba, ha a saját neve ott van.
Vajjon mit írhat valaki ő róla?
Csak egy kis rövid tudósítás volt.
«Zborói Blanka herczegnő, Cagliari herczeg elvált felesége, ki a Cagliari-palota egyik részét lakja, midőn a nép a másik palotában lakó Caldariva marquisnőnél összegyűlt reactionárius összeesküvőket megrohanta: ezeket akként szabadítá meg a nép igazságos boszúja elől, hogy saját lakosztályán keresztül bocsátva, a fontana di Trevibe nyíló vízvezeték alagúton keresztül megszökteté.»
Nem sok. De elég arra, hogy valaki ily izgalmas időkben el legyen itélve halálra.
Most már érthette Blanka a palotája előtt csoportosuló tömegek izgatottságának alapját – valamint annak az általános fogvaczogásnak az okát is, a mivel saját cselédjei jöttek eléje, ha valami szüksége volt rájok.
Csak a piemonti inasnak maradt még egy kis bátorsága. Úgy látszik, az nem értette még egészen a dolgot.
És e denunciatio ellen még csak védelem sincsen. Mert igaz.
Az, hogy a megtámadott: nő, – nem szolgál védelmére. A gyűlölet neutrius generis: nem ismer nőnemet.
Hozzájárult még egy újabb vészhír.
Délután a lázadók, vagy a reactionariusok (egyik a másikra fogta) elrontották a gázvilágítás fővezetékcsövét. Az éjjel nem lesz Rómában lámpás.
Képzeljen valaki egy Rómát, tele fellázadt néppel, szétbomlott hadsereggel, börtöneikből kiszabadított gonosztevőkkel, föld alá elbújt rendőrséggel; semmi kormánynyal, – lámpás nélkül hagyva egész hosszú novemberi éjszakán át.
Minden borzalomnak ajtó, kapu van nyitva!
Blanka kétségbeesetten térdelt a feszület előtt imazsámolyán és harczolt az égiekkel.
«Miért kell én nekem e halálos félelmet kiszenvednem? Mit vétettem én egész életemben? Azt, hogy álmodtam, a miről álmodnom nem lett volna szabad? Meg kell-e büntetni magát a gondolatot is? Hisz a mit vétettem, az még csak gondolat volt! És mégis így büntetsz te engem; a ki porszem vagyok te előtted!»
A feszület elefántcsontból volt; Bernini egyik nevezetes remekműve.
S mentül jobban esteledett, mentül jobban sűrűdött az alkony homálya, annál lázasabb lett rettegése.
A felszolgáló inasnak már fel kellene gyujtani a termekben a lámpákat. Az is késik; – tán halasztani hiszi az est beállását azzal, hogy nem gyujt lámpát?
Egyszer rohanva tör be az ajtón az inas a herczegnőhöz s elsápadt arczczal kiáltja, megfeledkezve a szolga és az úrnő közötti távolságról:
– Jézus Mária! herczegnő! A nap újra fölkel!
– Micsoda?
– Fölkel a nap! Reggel lesz! Másodszor hajnalodik.
– Talán tűz van?
– Akkor a világ ég! Nézzen ki a herczegnő a Quirinal felé! Jézus Mária, szent József! Az itélet napja van itt.
Azzal kirohant az ajtón, végig jajgatva termen, folyosón, lépcsőn.
Blanka a piaczra néző ablakokhoz sietett és kitekintett a szabadba. Az valóban emberijesztő tünemény volt.
Éjszakfelé rózsaszínű fényben égett a láthatár, s e fény egyre növekedett, emberi mértékkel meg nem határozható sebességgel.
Egy kiváló hajnalpiros sugároszlop, mint egy szétoszló sáv látszott üldözni a csillagokat, a mik már fenragyogtak az égen, azután melléje támadt egy másik fénykéve, kénsárga: és a kettő között az aczélkék ég.
S az égő, ijesztő hajnalfény közepében ott állt az Angyalvár sötét, tömör köröndje, tetején a repülő angyallal, a kinek óriás alakja feketén ütött el a lángoló égtől; mint az itéletnapja halottébresztő, élőket megölő, Malach Hamovesh angyala.
«Az Angyalvár ég! – A Vatikán lángban áll! – Ég a Szent Péter temploma!» hangzott a téren a rémkiáltás.
«Egész Róma ég! Végünk! Itéletnapja van! A világ meggyulladt!»
– Uram s én Istenem! mi ez? töprengett Blanka és nem volt, a ki megnyugtassa.
Az utczákon, a téren jajgatva zajlott alá s fel a nép, kiabálva: a templomokba! a templomokba!
Nem kellett most már semmi más, csak a templom!
Nem kellett most már semmi vendetta, hanem pœnitentia!
Nem kellett már Rómának gázlámpa; volt kivilágított ég! Nappal az éjszakában. Rémséges nappal! A tűznek, mely az eget bevilágítá, nem volt semmi füstje, minden csillag keresztül ragyogott rajta. Néhány szakadozott felhő úszott a fényár közepette egészen feketén. Ezeket nem világította meg a fény; alatta jártak azok mélyen. S ez volt a legszokatlanabb a látványban. A nap hajnalfényében úszó felhők arany és biborszinűek szoktak lenni: ezek a pokol hajnalfényében úszók feketék voltak.
– Mi ez? Mi ez?
Blanka visszatért belső termeibe, hogy valamelyik cselédjét elküldje, megtudni, mi ég? – Egyet se talált.
Csöngetett. Senki se jött elő.
A termekben sötétség volt. A lámpákat nem gyujtotta meg senki.
Ismételve csengetett és minden eredmény nélkül. Senkinek sem jut eszébe most, hogy más ura is van, mint «Az» odafenn!
Kisietett a korridorra, azt vélve, hogy háznépe tán az udvaron van, s kitekintett az ablakon.
Az udvaron nem látott emberi teremtést; hanem látott a helyett valamit, a mitől a vér fagyott meg ereiben. Az összekötő karzat arkádjai mögött gyertyával járnak.
Tehát már betörtek oda!
Bizonyosan a kandalló kürtőjének a falát törték keresztül, azon át hatoltak be.
S a kik ott vannak, azok oly emberek, a kik a föld alól jöttek elő, a kiknek nincs tudomásuk arról, hogy mi történik odafenn az égen? ők a sötétség munkáját végzik!
Névtelen ijedelem lepte meg e látásra a nő idegeit. Nem mert szobáiba visszatérni többé. Azt hitte, hálószobájába is betörtek már. Minden meleg felöltő nélkül, egy kis csipkefátyollal a fején, lefutott a lépcsőkön, portását kereste. Annak a szobája üres volt. Próbált a kapun kimenni: az be volt zárva. Kifutott az udvarra, cselédjei, kocsisai nevét kiáltozva. Egy sem jött elő. Rettegett egyedül maradni az üres udvarban. A kertajtón keresztül a ház melletti parkba menekült. Arra gondolt, hogy a kerti pavillonban fog elrejtőzni.
Az ég egyre világosabb lett. A fény lobogott, mint valami hullámzó láng. A templomokban minden harang szólt, szomorú, visszatetsző fél ütésekkel.
A mint a pavillon felé sietett: észrevette, hogy a kert ajtaja, mely az utczára vezet, nyitva van. Azt bizonyosan az elköltözött kertész hagyta úgy.
Egy pillanatra az volt eszében, hogy kimenekül az utczára. Hanem akkor gondolta meg, hogy épen gyilkosai kezébe rohan, a kik rajta boszút akarnak állni.
Az ajtó előtt van egy vén cziprusfa, oly magas és sugár, mint egy jegenye. Kétségbeestében annak a derekát ölelte át: az volt az utolsó jó barátja.
– Hát senki sincsen, a ki megvédelmezzen?
S a cziprusfának jó szíve van, azt mondta neki:
– Ne féljen, herczegasszony!
Szép, érczteljes férfihangon mondta. S a herczegnő előtt ismerős volt a hang; felszökött térdéről. Manassé állt előtte.
Odarohant hozzá s úgy volt, hogy a nyakába boruljon; hanem aztán meggondolta halotti lételét: – tiltva van ölelkezni két holt embernek! S aztán csak a kezét nyujtá neki.
– A kapun nem bocsájtott be senki, a kertajtóra kerültem, mondá az ifju.
– Szóljon ön! mondá Blanka, felmutatva az égre. Ég a világ? Itélet napja van?
– Nem, herczegnő. Ez az éjszakfény. Az éjszaki hajnal. Szokatlan valami Rómában. Caligula ideje óta nem látott ilyet a feje fölött az örök város. S ez nagyon jókor jött most. Azon az éjszakán, melyen valakinek a tervébe nagyon beleillett a gázcsöveket elrombolni; ez az isteni lámpafény igen sok vészt elhárít. A nép nem gondol a boszúra; hanem fut a templomaiba, mellét veri és térdepel.
Blanka egy ijedelmétől már megszabadult.
– Hanem a herczegnő nem igen jól teszi, hogy minden meleg felöltöny nélkül járkál most a kertjében; a novemberi estéktől őrizkedni kell. Jó lenne visszatérni a palotájába.
– Nem lehet! szólt újra megrémülve Blanka. Lakásomra rablók akarnak betörni s cselédjeim szétfutottak.
– Jőjjön föl velem bizton, herczegnő. A betörő tolvaj gyáva, elfut az a közeledő léptek hangjára is. Én majd előre megyek.
– Ne – ne – ne! Ne menjen ön oda! – Hátha megtámadják.
– De kell, herczegnő. Itt csak két eset között van választás. Ha megtámadnak, egy embert vagy kettőt főbeütök, s az annak lesz baj. Ha pedig itt marad, akkor halálra hűti magát s az aztán…
Nem mondta végig. Azt akarta mondani, hogy «nekem lesz baj».
– Van önnél fegyver? Kérdé Blanka.
– Fegyver nincs, hanem van védelmi szer. S aztán kihúzta kabátja zsebéből azt a csinos kis hajlós nyelű ólombuzogányt, a mi az igaz, hogy nem fegyver, hanem ha fejbeütnek vele valakit, hát az nem köszöni meg. – «Ez megfelel az orgyiloknak!»
Varázserővel birt a férfi e nő fölött. Most már, hogy a karjába ölthette a kezét, nem félt visszatérni az üres termekbe, az ő oldalán. Azt hitte, ez képes volna egy egész tábort elkergetni, mint Mózes, mint Sámson, mint Dávid.
– Nézze ön: ott járnak gyertyával! szólt Blanka a fedett karzat boltíveire mutatva.
– Majd eltünnek azonnal.
Azzal fölvezette Blankát a lépcsőkön, keresztül a sötét termeken. Zsebében volt tűzszer és zseblámpás, azt meggyujtotta. Aztán elmentek a herczegnő hálószobájáig.
– Hallja ön? súgá Blanka, a kandalló érczlapja mögötti zörejre figyelmeztetve.
Már ott motoznak!
Manassé azután odament a kandallóhoz s annak érczlapját megdöngetve az ólombuzogánynyal, dörgő hangon kiáltott: «Birboni! Fuggite!»
Arra azok oda át, a hányan voltak, mint a felriadt patkányhad, rohantak egymást feltaszigálva ki a karzatból. Semmi nesz sem maradt utánuk.
– De én itt nem merek maradni, szólt Blanka, ki e jelenet alatt reszketett és nevetett egyszerre, akár egy gyermek.
– Nem, herczegnő! ön nem fog itt maradhatni, szólt Manassé. Én magam is azt hiszem.
– Tudja ön, hogy én ma önt kerestem?
– Cittadino Scalcagnatonál. Ön ezt nem tudta?
– Még ma reggel óta nem voltam szállásomon. S mi oka volt a herczegnőnek engem felkeresni?
– Az, hogy a «hegy nem keresi fel Mahomedet». Ezt pedig az ön saját sorai mondják. Ime nézze.
Blanka elővette tárczájából Manassé levelét, a mit az Caldariva marquisnőnek irt.
– Hogy jutott a herczegnő e levélhez? kérdé megütközve Manassé. Érintkezett ön ezzel az asszonynyal?
– Olvasta ön ezt? szólt Blanka, a hirlapot mutatva neki, melyben az ellene czélzott vád volt. Ez igaz.
– Ön megmentette a marquisnőt és társaságát? Mi módon?
– E kandallón keresztül, mely összeköti lakásomat a Cagliari-palotával.
– Ezt a titkot a marquisnő fedezte fel önnek?
– Igen, ő.
– S miért adta a marquisnő az én levelemet a herczegnőnek?
– Azért, hogy őt megszabadítottam. – Hálából.
– Hálából? A marquisnőnél nincs ilyen érzés. Ő elhitette önnel, hogy én is ott vagyok a vendégei között. S ön nem akarta, hogy engem is agyonverjenek s aztán, mikor mindenki elfutott, ön kérdezte, hol maradtam én? Ez volt rá a válasz.
– Honnan sejti ezt?
– Mert az én meghivómra is fel volt irva, hogy Zborói Blanka herczegnő is ott lesz. Én egy perczig sem hittem azt.
– Az én hitem nem volt olyan erős.
– S most ugyanazok, a kiket ön megszabadított, elárulják önt, hogy elveszítsék! – Adja vissza nekem azt a levelet, herczegnő!
– Miért?
– Elégetem. Ne legyen önnél. Bélpoklos kéz érintése után ne érintse az öné.
S Manassé a gyertya fölé tartá a levelet s aztán égve a kandallóba veté.
– Hogyan jött hát ön most ide, ha nem tudta meg, hogy én keresem? kérdé aztán tőle Blanka.
– Egyik okom az volt rá, hogy búcsút vegyek öntől. A herczegnő annyi kegyességgel volt hozzám, hogy tartozást véltem teljesíteni, a midőn Rómából eltávozásom előtt egy üdvkivánatot itt hagyok.
– Ön sem állhatja ki többé ezt a rettenetes Rómát?
– Oh nem, herczegnő, sőt inkább igen mulatságos Rómának találom ezt a mostanit. A papok hadakoznak, s a katonák prédikálnak. De haza kell mennem, mert otthon baj van. Az én kis holdbeli szigetvölgyemet nagy veszély fenyegeti, a milyen még soha. Nem a baj elől megyek el, hanem a bajba bele. Nekünk is van római népünk. Amíg az otthoniak boldogsága nagy volt, kerültem őket; az én boldogságom nem volt az; – de most szerencsétlenség fenyegeti, s az az enyém is. Megyek az osztályrészemért, haza az én holdbeli völgyembe.
– Tehát itt van az egyetlen eset, a mikor önnek is hivatása lesz az, hogy öljön?