– Nem, herczegnő. Az én hivatásom az, hogy békítsek. Ezért sietek testvéreimhez haza.
– Úgy tesz, mint Rossi?
– S lehet, hogy úgy járok, mint Rossi… De megkisértem. A példa ragadós. Kivált a megölteké.
Blanka esedezve kulcsolta össze a kezeit az ifju elé s oly szívszakadva kérte:
– Vigyen ön engem is magával innen!
Az ifju arcza lángra gyulladt e szavaknál. Keble nyugtalanul emelkedett, kezével homlokát törülte végig, melyre veriték szállt.
– Nem, herczegnő. Én nem viszem önt magammal.
– Miért nem? kérdezé a herczegnő, repeső reménykedéssel.
Az ifju alakja délczegen felmagasodott.
– Azért, – mert ember vagyok és férfi! Megtudnám önt védelmezni az egész világ ellen; de saját magam ellen nem. – Én önt szeretem. – Ha ön velem jön, a kárhozatba jön. – Mert én nem vagyok se szent, se angyal! – Ember vagyok – és rossz.
Blanka szótlanul roskadt egy kerevetre.
– Hallgasson rám herczegnő; folytatá elcsendesülten az ifju. Elmondom, miért jöttem ide? és épen ez órában. Aztán határozzon sietve, mert az idő ki van szabva. Én önt ki akarom innen szabadítani, a hol életveszély nélkül egy napot sem tölthet tovább. Itt vége minden társadalmi rendnek. S önnek sok és hatalmas ellensége van. Még az éjjel el kell hagynia Rómát. Az most nem könnyű feladat. A kijáratokat a felfegyverzett nép őrzi. Nagy elővigyázat kell hozzá, hogy kiváló személyek innen most kijuthassanak. Én ezt a tervet gondoltam ki az ön számára. – Önnek mindenesetre hölgytársaságban kell utaznia. – Erre gondoltam. – Scalcagnato polgár a menlevelek kiosztásával megbízott főnök a Colossæum kapu oldalán. Szigorú, democrata férfiu. Hanem annyi esze mégis van a polgártársnak, hogy mikor alkalom kinálkozik oly tisztességes nyereségre, mely senkinek kárt nem okoz, nála pedig tízezer czipőn szerzett munkabérrel fölér, hát azt magától el ne utasítsa. Tőle tudtam meg, hogy ma éjjel ** grófnő menlevéllel elhagyja Rómát.
– Kicsoda? A *i nagykövet neje?
– Az. – A menlevélben csak egy inas van megemlítve, mint kisérő. Ő tehát csak másodmagával utazik. Én szereztem Scalcagnatotól az ön számára is egy menlevelet, melylyel ön ** grófnőhöz mint társalkodónője csatlakozhatnék.
– De hisz ** grófnő ma reggel nekem azt mondá, hogy minden asszony tartozik a helyén megmaradni Rómában.
– Azért mondta épen, hogy eltávozási szándékát titkolja vele. Az emberek ilyenkor óvatosságra vannak kényszerítve. Ön nem is fog vele elébb találkozni, mint a Colossæum kapujában. A grófnő kocsija ott van elrejtve az egyik tornáczbejáratban. A herczegnőt én odáig kisérem s a Colossæum kapujánál várunk, míg egy bérkocsi megérkezik a grófnővel és kisérőjével. Ön csak akkor jön elő s megismerteti magát a grófnővel. Az önnek jó barátnéja, pártfogója, lehetetlen, hogy megtagadja önnek azt a kérését, hogy utitársul magával vigye. – Jól terveztem-e ezt ki?
– Nagyon jól. Köszönöm.
– Ön aztán utazik délnek, én pedig utazom északnak s egyszer aztán közöttünk lesz a földgömb! – így lesz az jól, herczegnő!
– Valóban így! rebegé Blanka s odanyujtá neki a kezét megcsókolni.
XXX.
– Ez a ruha nem lesz alkalmas az utazásra, ugy-e bár? kérdé akadozottan a herczegnő. (Fehér cashmir pongyola volt pálmaszegélylyel.)
– Semmi esetre sem. Melegebbet kell fölvenni és sötét szinűt; mert ez feltünik és elárulja a herczegnő társadalmi állását.
– Várjon, kérem, míg átöltözöm.
Blanka átment a toiletteszobába. Nem sokára ismét megjent az ajtóban, akkor már feketegyapjú szövet-öltöny volt rajta.
– Uram!
– Parancsol, herczegnő?
– Nem úgy. Hadd mondjam önnek «jó barátom» s ön nekem «jó barátném».
– Köszönöm.
– Tehát «jó barátom»! Nem tudom, említettem, hogy minden cselédem elfutott a háztól?
– Igen.
– A nőcselédeim már tegnap elhagytak. Ma már kénytelen voltam a házmesterné leányát híni fel az öltözködéshez; de most már az sincs itt. Nem tudom magam összekapcsolni a ruhámat. Szabad önt kérnem, hogy segítsen rajtam? – jó barátom!
– Megteszem, – jó barátném.
Manassé még ezt a szolgálatot is elvállalta. Mégis csak volt benne egy kis hajlam a martyrok életére! Mert ez már az volt: martyrium.
Blanka nézte őt a tükörből, a míg a szobaleányi szolgálatot végzé. Arczát vizsgálta.
Az ifju azalatt, a míg a gyönyörű vállakat a vállfüzőbe kapocsról-kapocsra beszorítá, behunyta a szemeit, hogy ne lássa, a mi nem az övé.
– Köszönöm, jó barátom. Lássa ön, már azokat a czipőket is felhúztam, a mikről ön gondoskodott nekem az útra.
És Manassénak volt annyi önmegtagadása, hogy le ne boruljon azokhoz a lábakhoz és csókjaival ne halmozza el azokat.
– A legszükségesebbeket rakjuk el egy kis utitáskába; figyelmezteté Blankát.
Az hamar készen volt a csomagolással.
– Gyalog megyünk-e a Colossæumig? kérdezé.
– Nem. A mellékutczában hagytam a bérkocsit, mely idáig hozott; az vár reánk.
Percz mulva az elátkozott palotát az utolsó legszerencsétlenebb lakója is elhagyta. Minden ajtó nyitva maradt. Jöhetett bele rabolni, – vagy elkobozni, – a ki elébb hozzá jutott.
Blanka vezetője karján a bérkocsiig érkezett. Ráismert a kocsisra. Ugyanaz volt az, a ki őt ma délelőtt hordozta.
Manassé fölsegíté őt a kocsiülésbe; maga pedig a kocsis mellé kapott fel. De Blanka sem maradt a hátulsó ülésben, hanem odatérdelve az első ülés vánkosára, Manassé karjába kapaszkodott, így beszélgetett vele az egész úton.
– Mi lesz önnek a művészetéből, ha most haza megy?
– Ön másodszor is új pályát nyitott már magának.
– Nyitni fogok még harmadikat is. Ebbe is bizonyos, hogy bele bukom. Akkor hozzá kezdek a negyedikhez. Ha a föld fölött nem, a föld alatt majd csak sikerül.
– Meg akar halni?
– Oh nem. Legalább a magam kezétől nem. Előttem az öngyilkos a legbűnösebb ember, mert a társadalmat rontja meg. Attól, hogy egy életunt ember szétzúzott agygyal megy ki a világból, senki sem retten vissza. Könnyű vége egy útnak. Hanem ha azt látnák az emberek, hogy az, a ki vagyont, becsületet vesztett, levetett kabáttal fát fürészel az utczán, visszariadnának attól az úttól, a melyen ő ide jutott.
– De hát mit beszélt ön a föld alatti útról, jó barátom?
– A vasbányámról beszéltem, jó barátném. Abból is megélek, ha minden más elfogy.
– S hová teszi ön «azt» a képet?
– Boldoggá teszem vele cittadino Scalcagnatót. Az tudom, nem engedi azt a zsibvásárra jutni.
A bérkocsis ez alatt mindenféle tekervényes utakon, félreeső utczában vitte őket. Ki kellett kerülni a templomokat, s ez Rómában nem csekély feladat; azokhoz most mint körmenettel járt a megriadt nép s elállta az utat.
Egy utczákon mégis szemközt találkoztak egy őrjárattal. Nemzetőrök voltak, puskával felfegyverezve s erősen kivilágítva. Megállíták a kocsit s akarták tudni, ki ül rajta és hová megy?
Manassé előmutatta nekik a menleveleket, mind a magáét, mind a hölgyét s az ellen nem lehetett kifogásuk. Egy festő, meg egy szobaleány. Hazautaznak Magyarországba. Ez jó firma volt. – Miért utaznak haza? Azért, mert a festőt itt hagyták a mæcenásai, a szobaleányt pedig az urasága.
– Ez ellen sem lehetett kifogás.
«De én nekem úgy tetszik, hogy nagyon szép ez a polgártársné szobaleánynak», mondá az egyik nemzetőr.
«Mind a három feleségem feltámadjon», káromkodott egy vörösképű, «ha ez nem a szép condannata».
«Eredj, bolond; csitítá a harmadik, hát nem érzi a nagy uborka orrod, hogy bagariabőr czipő van a lábán? Azt nem viselnek herczegasszonyok!»
S a herczegnőt kiszabadíták a kelepczéből cittadino Scalcagnato jó illatu vörös bőrtopánkái.
– Vajjon nem fogunk-e elkésni, jó barátom? aggódék Blanka.
– Legyünk nyugodtak. A míg az északi fény tart, addig a grófnő nem kisértheti meg az utczákon végig kocsizást, mert meglátják.
– Tehát nem tart egész éjjel az északi fény?
– Az északfény nem enged maga után tudakozódni. De valószinű, hogy oly hirtelen elmulik, mint a lemenő nap, s akkor aztán egyszerre sötét lesz. Arra fog következni egy nagyszerü sodomai zűrzavar, mikor a templomokat megtöltő nép egyszerre mind haza akar tódulni az egyiptomi sötétségben. Várhatunk a grófnőre jó ideig.
(A bérkocsis nem értette szavaikat; magyarul beszéltek.)
Most egy magas pontra jutottak fel, a honnan visszatekintve, az egész felséges Rómát látták maguk előtt. Máskor is megragadó egy kép; a nagy és a szép bámulatos összhangban vannak egyesítve. S most mindezt még az égi fény gloriája veszi körül. A felmagasló Szent-Péter-templom kupolájának két átellenes ablaka e ponton összetalálkozik s a két ablakon keresztül ragyogó biborfény úgy világít onnan elő, mint egy oltárláng. A harangok kongnak: bing-bang! s az egész város zúg a processiók zsolozsmáitól.
Blankának valami nehezedett a szívére.
– Jó barátom. Én most menekülök Rómából. – De szabad-e nekem Rómából elfutnom?
Manassé csodálkozva tekinte rá.
– Nincs-e rám kimondva az itélet, hogy Rómát nem szabad elhagynom soha? Nem lázadás, nem hitszegés-e az, a mit most teszek?
– Nem! önre csak az van itélve, hogy Rómában tartozik élni; de nem az, hogy Rómában tartozik megöletni.
– Könyörögtem a legmagasabb trón zsámolya előtt, hogy engedjenek eltávoznom, mert félek. Azt válaszolták rá, hogy ha a legmagasabbak nem félnek itt maradni, a legalacsonyabbak se féljenek.
– Nincs egyenlő mérték a kettő között. A kinek korona van a fején, annak nem szabad félni. A korona a főn az emberi mértéken túl emelkedő kötelességekkel jár.
– S nincsen-e az én fejemen is korona, – tövisből? Nem kötelez-e ez engem az ittmaradásra?
– Én bizony nem látom át, hogy mi oka volna önnek a martyr-koronát föntartani? A vértanuknak volt rá okuk. Ők meghaltak Jézusért, meghaltak a keresztyén hitért, meghaltak a szent eszmék diadaláért, meghaltak a mennybeli paradicsom dicsőségeért; – de hogy miért szenvedjen ön martyrhalált akár a Circolo popoláreért és Sterbini uralkodásáért, akár a Syllabusért és Giacomo bibornok visszakerüléseért? Azt bizony én meg nem tudom mondani.
– Én sem! szólt Blanka, nevetésre hajló hangon. De mégis úgy üt itt valami belől, mintha a lelkiismeret harangütése volna, hogy mikor az emberek legnagyobbika a vésznek bátran szemébe néz: én, a ki lábaihoz boruló híve vagyok, őt gyáván elhagyom.
– Csak hagyja ön, jó barátném! a bátorságot a férfiaknak; úgy is kevés van nekik. Legyen az én lelkemen az ön elszöktetésénék a terhe. Most pedig jól megkapaszkodjék a karomban, mert olyan zökkenős útra térünk le, a hol könnyen ki lehet esni a kocsiból.
Blanka megfogadta a szót, s mind a két kezével belefogózott Manassé karjába.
XXXI.
Manassé a bérkocsit megállítá a Colossæum-téren; de nem bocsájtotta el. Oka volt Blanka szökésének tanuját egy helyre leszögezve tartani.
Azután karját nyujtá Blankának s elvezette őt az épület óriás kapujáig. A kapus jó embere volt. Bevezette a szobájába az érkezőket. – Vacsorával várt rájuk.
Manassé rávette Blankát, hogy ma thea helyett, mely izgat, bort igyék, a mely erősít.
Együtt és egyedül vacsoráltak ketten.
Szegény lakoma volt. S jóllaktak vele.
A kapusnak nem volt több egy poharánál. Ittak belőle mind a ketten. – És ez boldogság volt nekik. Nem mondták egymásnak, de tudták.
S ugyan mi gátolja őket abban, hogy ilyen boldogok legyenek mind halálig?
Csak egy mondás.
Kocsizörej közelg. A boldog óra végpercze lejárt. A herczegnőnek fel kell venni az utiköpenyt. Aztán még egyszer kezet szorítani s búcsút venni a soha többé viszont nem látásra.
– Isten önnel, kedves jó barátom!
– Isten önnel, jó barátném!
A kapus szobájából kilépnek. Az elsietett a rejtve tartott hintót előidézni. Ők pedig helyet foglaltak a bejáratnál. Manassé meghúzza magát egy kőkoczka árnyékában, mely kétszer oly magas, mint egy emberalak. Blanka pedig útjába áll a közeledőknek.
Egy férfi jön, cselédruhában, egy kocsilámpást hoz a kezében, s azzal világít az utána jövő alaknak: az pedig egy nő.
Blanka messziről ráismer az öltözetre. Narancssárga selyem, zöld és lilaszin oldalszegélyzettel. Ugyanaz, a miről véleményt kellett mondania ** grófnénál.
Az ég egész sötét már, az északfény hazatért a jégpolus alá; csak a csillagok ragyognak.
A mint a két alak a Colossæum bejáratához ér, a hová már akkor ** grófné hintaja is előgördült, Blanka kilép a sötétből s eléje siet a hölgyalaknak s bizalmas néven szólítja azt. A megszólított alak visszadöbben. Arczát sűrű kalapfátyol fedi.
– Én vagyok Zborói Blanka, a herczegnő, a szerencsétlen.
– Mit akar ön? dörmög rá a bérruhás férfi.
Blanka rátekint s úgy rémlik, mintha látta volna már ez arczot, de nem jut eszébe, ki az? annyi bizonyos, hogy parancsoláshoz szokott tekintet néz ki e bérszolga-mezből.
Neki csak a hölgygyel van dolga.
– Ön maga is menekül Rómából grófnő? Arra kérem, vigyen engem is magával. Ön mellett megszabadulhatok.
Hanem a megszólított alak nem ügyelt a kérésre. Gyorsan elhaladt mellette s sietett a hintót elérni.
Blanka utána futott. Meg volt rettenve. Kétségbe volt esve.
– Asszonyom. Legyen ön irántam irgalommal! Ne hagyjon itt egyedül, kétségbeesetten elvesznem. Szolgálója, cselédje leszek önnek az úton. Holtomig háladatos leszek önhöz. Ne hagyjon ön vissza e rettenetes városban! Hisz asszony asszonytársához lehetetlen, hogy irgalmat ne érezzen. Nem bánom, akárhová megy: megyek önnel. Csak innen vigyen el. Menlevelem is van; cselédnek vagyok benne irva; hasznossá fogom magamat tenni az úton; nem sirok, nem ijedek meg semmitől. Az ég irgalmára kérem, legyen kegyelmes hozzám.
És az erőszakos rimánkodás közben görcsösen megragadva tartá annak a sárga ruhának a szegélyét, azokkal a zöld és lilaszin guirlandokkal s oda térdelt a kocsihágcsóra, hogy nem lehetett a kocsiajtót becsukni tőle.
Ekkor a kisérő férfi közbelépett s erőszakosan kitépve kezeiből az öltöny fodrait, oda dörmögé a fülébe:
«E il papa!»
Ezzel becsapta a kocsiajtót, maga fölugrott a bakra s a hintó kigördült a Colossæum tornácza alól.
XXXII.
«E il papa!»
Ő a pápa!
És ő fut?
A földnek uralkodója s az égnek helytartója, a minden királyok királya menekül.
A földi isten megijed a földi férgektől?
Blanka fölállt térdeiről e szóra s két öklével megütve mellét, az égből ledobott angyal keserüségével felkiálta:
«Ed io sono la condannata!»
A biró elfut; hanem a rab maradjon itt!
És azzal a keblébe nyult s kirántá onnan azt az örökké ott tartott pálmalevelet. Hitének, üdvének symbolumát.
És összetépte azt apró szilánkokra.
S a levélrongyokat utána hajítá a tova gördülő hintónak.
És ekkor visszafordult.
Manassé ott állt, a falnak támaszkodva.
A nő odarohant hozzá s azt mondá neki:
«– Már most vigy magaddal, a hová akarsz!»
S azzal nyakába veté magát s mindkét karjával magához szorítva annak fejét, egy oly erőszakos, oly őrületes csókot nyomott annak a szájára, hogy kiserkent utána az ajkaiból a vér.
XXXIII.
«Im egy világrész, a hol az Isten egyedül maga van.»
«Egy világrész, mely nagyobb, mint a többi öt együttvéve.»
«Még az istenekkel bővelkedő Olymp idejében sem volt itt több úr, csak egy: ma is csak egy van.»
«Nincs rajta se templom, se moschée, se pagoda; nem nyulnak ki belőle münstertornyok, minarék, teokallik; nem hangzik rajta végig harangszó, tamtam, muezzimkiáltás: – mégis jelen van ő.»
«Egyedül van. Nem osztozik senkivel. Nem tanít róla Mózes, Confucse, Mahomed, az evangelisták: mégis megismeri minden nemzet. Ez a minden szinű és nyelvű emberek Istene. Az Úr a vizek fölött.»
«A föld változandó, a tenger örökké ugyanaz.»
«A tengeren járó ember mindig Isten kezében van. A földi világot a túlvilágtól csak egy átlátszó lap választja el: a víz szine. S e kettő között hintálja őt folyvást egy kéz, egy lehellet. Egy kéz, mely fentarthat, s egy lehellet, mely elmeríthet.»
«A tenger alatt nincsen pokol: ez a szárazföld kiváltságos eszményképe.»
«A tengeren járó emberek örülnek, ha a láthatáron meglátnak egy sötét pontot: «Vitorla!» s mikor egymás mellett elrepülnek, üdvözlik egymást. Lehet, hogy a rokonaik otthon a szárazon gyűlölik egymást.»
«S a kik különben is szeretik egymást, mily nagygyá lesz szerelmük a tenger közepett!»
«Ha én festő maradtam volna, egy képet lett volna kedvem alkotni, párját annak a festményóriásnak, a mit Palma Giovine alkotott a doge-palota számára, a feltámadást. De az én képem lett volna a feltámadás a tengeren!»
«Mikor az angyal trombitaszavára a milliók és milliók, kiknek sírja a tengerfenék, felmerülnek a hullámok közül, s velük együtt százezrei az elsülyedt hajóknak, s szárnyrakelt emberek szárnyrakelt házakkal emelkednek az ég felé!»
«Ugy-e nagy bohó vagyok én, kedves?»
Ketten voltak a hajó kormánypáholyában. A férfi tartotta a kormánykereket, a hölgy a lábainál ült s fejét hátrahajtá az ifju térdeire s annak balját kezei közt tartva, sima állát, piros arczát hozzá czirógatta s lopva egyet csókolt a kézen. Szemei a véghetetlen eget járták, mely tele volt ragyogással e napon. A tengernek mindegy: ősz vagy tavasz? Ha akarja, novemberben is májust tart. A szél sem éles itt, a hajó együtt megy vele; a rajt ülő nem érzi azt úgy, mint a leszegezett földön. A hullám csak ringatja a trabakelt. A padrone, a kormányos és a legények mind alusznak a vitorlából feszített ernyő alatt. A hajó megy a keleti széllel nyugotnak.
– Látod, milyen jó volt, hogy Rómában a harczi párt került felül. A kikötőben minden gőzöst lefoglalt az új kormány a nagy tengeri expeditióhoz; nekünk nem volt más választásunk, mint egy vitorlást felfogadni, s ezzel tovább tart az út. S még azt sem tudjuk, hogy hová megyünk?
– Én odamegyek, a hová te viszesz, súgá a nő, felvetve hozzá nagy sötét szemeit.
– S én odaviszlek, a hová te küldesz.
– Nem azt mondtad-e, mikor búcsúzni jöttél: megyek az én kis holdbeli szigetembe haza. Ott veszedelem van.
– Azt akkor mondtam, mikor még magam parancsoltam magamnak.
– És most?
– Most pedig te parancsolsz nekem.
– De hát nem történt-e meg számtalanszor a világban, nem történik-e most is, hogy a férfi elhagyja a nőt, a kit szeret, s fölkeresi a vészt, a mit retteg?
– A nő erős lelke teszi azt. Bizonyosan a szeretett nő mondta azt: «eredj! hagyj el engem!» Ha azt mondta volna neki: «maradj nálam!» ott maradt volna. Minden elkövetett hőstett s minden elmulasztott hőstett asszony munkája volt.
– Igazán?
– Hát lehetséges volna az, hogy olyan férfit, minő te vagy, olyan asszony, mint én vagyok, el tudna csábítani? hogy ne odamenj, a hová a baj idéz, hanem oda, a hová a gyönyör hív?
– Megvallottam már neked, hogy nem vagyok se hős, se szent; közönséges ember vagyok. Az határozza meg a sorsomat, hogy mi vagy te?
– Tehát még magad sem tudod, hogy merre kormányozzuk a hajót? Északnak-e, délnek-e? Megy az, a szél jó szántából, a végtelennek. És kettőnk között nem fekszik a földgömb: hanem le vagyunk borítva ezzel a nagy üvegharanggal! Tehát kisértsük meg, el tudnálak-e csábítani? Én? Tégedet? Hiába vettem volna leczkét a szép Cyrenétől hét nap egymásután ebből a tudományból? Nézzük, mit tanultam tőle? Aztán majd meglássuk, hogy merre hajlik el a delejtű? Tehát – hunyd be a szemedet és hallgass. Hallgasd meg, hogy mire tanított engem a szép Cyrene.
«Ha tudnád, hogy milyen szép a világ: dehogy hagynád azt magadtól elzárva tartani! – Ha tudnád, hogy milyen édes a szerelem, dehogy ismernél törvényt, mely azt megtiltja tőled! Ha tudnád, hogy mennyire bűnös minden ember: dehogy szégyenlenéd magadat előttük.»
«Te gazdag vagy, ő pedig egy lángész. Két czím, a mely mindenre jogot ad. Te herczegnő vagy, ő pedig művész. Mind a kettő koronát visel: egyik gyémántból, másik babérból. Csak fényt vet egyik a másikra, nem árnyékot. Ki kérdezősködik a la Fornarina erényei után? Canova Venusának mintaképe egy uralkodó herczegnő volt. Mikor a szemérmetes pruderia azt kérdezte tőle, hogy tudott «ily» alakban mintát állni egy művész előtt? azt felelé: «mais la chambre était bien chauffée». – «Hiszen jól be volt fűtve a szoba». Palma Giovine a szeretőjét, ki hívebb volt hozzá, mint az esküjéhez, bevitte a paradicsomba, megörökíté, mint üdvözültet, colossalis itéletnapi tableauján. Joga volt hozzá. A művész beatificálhat, mint a szent congregatio.»
«Neked van hatvanezer skudid hazulról, másik hatvanezeret tartozik a detronált herczeged fizetni. Gazdag vagy vele. – Ne sírj, ne deklamálj; hanem ajándékozz tizezer skudit szent czélokra s kapsz engedélyt, egészségi tekintetekből egy évig utazhatni. Ha az év letelik, megujítod a kegyes adakozást s megujítják az engedélyt. Aranynyal minden zárt ki lehet nyitni.»
«Az idegen föld útja a szerelmesek hazája. S minthogy a föld gömbölyű: ennek a birodalomnak nincsen határa. Az ember úgy gombolyítja le az életét erről a nagy gömbről, mint egy nagy gyapotgöngyölegről.»
«Elmégy a Nilus partjaira, felütöd a sátorodat a pyramidok között, a homokpusztán. Magad lakol benne és az, a ki önkényt követett. Nem hallja más, csak a tevehajcsár, hogy mit beszéltek egymással, egy olyan nyelven, a mit sehol a világon a saját földén túl meg nem ért senki.»
«A művész fest afrikai melegtől átsugárzott képeket, s a te szived melege érzik ki e képekből. Lesz belőle hirhedett mester.»
«Sokáig nem időzöl egy helyen, nehogy enigmádat kitalálják. Teveháton megjárod a szent földet. Megfürdesz a Jordán vizében, meglátogatod a Libanont. A czedrusok árnyéka is édes pihenő hely. Művészed előtt ott is egy új világ nyilik meg. A czedruslombok illata szentté teszi a mámort.»
«Mikor észreveszed, hogy ottlétedről beszélnek, ott hagyod a kioszkot, s tovább mégy a próféták vándorútján.»
«Mindenütt találsz római katholikus templomot. Oda ájtatoskodni eljársz. Meggyónsz, lelkedet megnyugtatod. A gyónó bárczákat haza küldöd a jogfelügyelődnek. Azok documentumok. A patriarchákat, a kápolnákat megajándékozod. Ezt hirdetni fogják a világnak s az a hír, mint a pók a próféta rejthelye előtt, mentő hálót sző menedéked sátornyilása fölött.»
«Átkeltek a tengeren, át Indiákra, végigjárjátok a délszigeteket. Minden országban elültettek egy fát, mely az utánatok jövőnek virágot és gyümölcsöt fog teremni.»
«Minden országban elveszitek az örömeiteket s nem kérdezitek senkitől, hogyan, milyen föltételek alatt, kinek az engedelmével szabad azokat elfogyasztani? Az oltárt és a lelkiismeretet kiengeszteli a vezeklés és az alamizsna.»
«Bejárhatjátok a világ legismeretlenebb részeit: China belsejét, Japánt, a hol az emberek semmit se tudnak még arról, hogy kell-e két ember boldogságához egyéb, mint az, hogy az emberek szeressék egymást? a hol a hajnali harangszó nem ver föl senkit a legédesebb álomból azzal a szemrehányással, hogy azért, a mit álmodtunk, a sátán prédájává lettünk!»
«Mikor a boldog pogányok között jártok, ne mulaszszátok el magatokkal vinni a jámbor missionariust, egy szegény szerzetest, a ki málháitokat czepeli, a gyóntató levelet kiadja, ott, a hol nincs többé templom, s titkaitokat el nem árulhatja, mert azokat a gyónás szentsége őrzi nála.»
«S ha elfogy ez a három világrész, ott van még a másik kettő. Az is mind paradicsom annak, a ki magával hordja boldogságát.»
«S ha egyszer körüljártátok a földet, minden pihenőt áldozatgalambok vérével jelölve s visszahoz benneteket az Európa-vágy, a szokás, a dicsekedési ösztön, akkor kiadtok egy nagyszerű albumot, melyben varázshatásu útleirásait bemutatja a világnak egy herczegnő, illusztrálva egy világhírűvé lett művész remekműveivel. S ez igazolni fogja egymáshoz tartozástokat, erősebben, mint minden oltári eskü, áldás és házasságlevél. A miért a közönséges embernek azt mondják: «Ki a sekrestyeajtóba, ekklézsiát követni!» ugyanazért a lángésznek megnyitják az Olympot. S azontúl egymáshoz tartoztok és senki sem fog benne megbotránkozni.»
«Igy tett egyszer egy férjétől üldözött királyné. S a férj Nagy-Britannia királya volt. Kémeivel vette körül a világba elutazott nőt. Bizonyítékai voltak. A nő nem védhette magát. S mégis föl lett mentve. A koronás férj megvásárolta magát a királyné kedvesét, hogy legyen árulója a nőnek, a ki őt félistenné tette boldogságában. S a nőt mégis mindenki fölmentette; a törvény és a világ! A megkínzott asszonyszív szerelmi önvédelme épen úgy nem vétek, mint a gyilkosság önvédelemből.»
«Egész életetek az örömök szakadatlan egymásra következése lesz. Tehetitek, hogy mindig ott legyetek, a hol tavasz van. Még az évszak sem képez számotokra börtönt. Soha nem látjátok magatok előtt a föld szemfödelét, a havat. Együtt jártok a vándorló madarakkal, a mik mindig ott laknak, a hol zöld a világ.»
«S aztán nem fognak benneteket kínozni Európa fájdalmai. Nem siránkoztok a haza keserűségei fölött. Nem hallgatjátok félelemmel a közeledő, vagy távozó ágyúdörgésből az ütközet kimenetelét, mely nemzetek sorsát dönti el! Nem tudtok semmit abból, a mi kínoz, nyugtalanít, keserűségre ingerel. Politikai változások, forradalmak, elbukások kedélyeteket meg nem zavarják. Semmi fájdalom szava utol nem ér benneteket, mely visszahívjon. Átálmodjátok a legnehezebb esztendőket, a mikre aggódva tekint minden ember, a ki kénytelen benne maradni az átkozott ébrenlétben. Ti az álom országában jártok az alatt, s mikor egyszer tetszeni fog felébrednetek, kiváncsian fogjátok végig hallgatni, hogy mi történt ez alatt a földön? Hihetetlen híreket: csatában elesett, vesztőhelyre jutott ismerősökről. Bámulni fogtok rajta, hogy lettek gazdag emberekből rongyos koldusok? hol hagyta el ez meg az a jó barát a fél kezét, fél lábát? Miért jár annyi asszony gyászruhában az utczákon? Mit csináltak ők az alatt? – Mennyivel okosabb lett volna, ha ők is azt tették volna ez idő alatt, a mit ti!»
S ezzel a térdére ült a hölgy a férfinak s átölelte annak a fejét és megcsókolta őt.
És aztán a szemébe mosolygott, édes kedves gyermeteg hamiskodással.
– Nos! Hát elcsábítottalak-e? Én? Téged?
– El; szólt Manassé, tűrve a csókot.
– Nem igaz! mondá gyorsan Blanka, s ép olyan gyorsan arczul legyinté őt bársony tenyerével. Gazember vagy! Mindig hazudsz. A delejtű egy hajszálnyira sem mozdult meg az előbbi helyéről.
Erre aztán hangosan nevettek mind a ketten. Manassé magához akarta szorítani a hölgyet.
Az pedig eltaszítá őt magától.
– Eredj! Nem kellesz! Én elhagylak. Megyek innen!
Volt is hová!
Aztán, a mint Manassé felállt a kormánypadról, hogy a távozni készülőt visszatartsa, akkor rászedte őt Blanka; maga szökött oda a helyére a kormánypadra s a kerékküllőt két kezébe ragadva, annál fogva megfogózott benne.
– Most én ülök a kormányhoz. Te pedig ide ülsz az én lábaimhoz; aztán ide teszed a fejedet, úgy hogy a szemedbe lássak. Aztán most te kisértsd meg, hogy hogyan tudnál te elcsábítani engem? Engemet? Te? – Beszélj nekem arról, hogy mi vár ránk a te holdbeli szigetedben?
Most tehát Manassé beszélt.
– «A hol az én kis tanyám áll, ott nincs örök tavasz, hanem örök munka.»
«A míg odáig eljutunk, egy fenekestől felfordult országon kell keresztül mennünk, a melynek minden népe fegyverben áll s rohan egymást öldökölni. Az én kis holdszigetemet két tenger keríti be: lángtenger és vértenger. Azon kell keresztül törnünk; veszélyek között, a mik mindennap megújulnak és rettegések között, a miket még az álom se szakít félbe.»
«A nő, a ki engem oda követ, kiállja a martyrok legnagyobb kínszenvedését, a rettegést fenyegetett férje miatt. Hózivatarban, farkasüvöltés közt kisér engem úttalan hegyhátakon keresztül, gyalog, fázva, éhezve s tanyázik velem barlangokban, pásztorkunyhókban s mindennap fölteszi a rettenetes kérdést a sors elé: érünk-e holnapot?»
«Bejárja velem nem azt az áldott országot, a hol elég két embernek egymást szeretni, hogy boldoggá tegyék egymást; hanem azt az elátkozottat, a hol elég két embernek egymást nem szeretni, hogy megöljék egymást.»
«Kalauzunk az ágyúdörgés s világító tornyunk az égő városok lángja.»
«A nő, a ki engem oda követ, még batyut is hoz a hátán. Abba van bekötve rokonainak kitagadó levele, nagybátyjának keresztülhúzott végrendelete, elvált férjének széttépett móringlevele, – és az én jövendő életmódomnak az eszközei, a véső, kalapács, próbatégely.»
«S veszteségének nem az lesz a súlyosabb része, hogy feláldozott egy gazdagsággal, pompával, kényelemmel teljes földi világot, hanem az, hogy feláldozott egy imádott, hévvel átölelt világot, tele vigaszadó, közbejáró dicsfényes szentekkel, mennyei dicsőült alakokkal, kiknek hatalmas pártfogásába, mint gyermek anyja keblére, hajtá le eddig fejét! – Hogy száműzi magát nemcsak a herczegek palotáiból, hanem még az oltárok házaiból is, s a mint elfordítják tőle fejeiket azok mind, a kik koronákat viselnek homlokaikon, ép úgy nem ismernek rá többé azok is, a kiknek koronája aureola és töviskoszorú.»
«És mikor megérkezünk együtt az én népem kis szigetvilágába, ott nem vár ránk boldog magány, melyben csak mi ketten lakunk, hanem egy közös családi ház, a melyben testvérek és azoknak nejei laknak velünk együtt. – És a nőnek, a ki engem oda követ, szeretni, tisztelni, becsülni kell mindazokat, úgy, a hogy én szeretem őket. Azoknak hibáik, rigolyáik, nehéz természetük, rossz szokásaik vannak, azokat eltűrni, jóvá tenni kell a nőnek, ki engem oda követ, úgy, a hogy én teszem azt.»
«S aztán reggeltől napestig nem édes enyelgés vár ránk. A nő egész nap nem látja férjét. Maga viseli a ház gondját; a férj pedig végez nehéz munkát s este mikor megjön, sárosan, kormosan, kifáradtan, – néha kedvetlenül kárbaveszett fáradsága miatt, nem szabad őt azzal a kérdéssel háborítani, hogy mi baja van? Tűrni kell ridegségét.»
«A hetedik napon pedig, mikor az Úrnak szombatja vagyon, elmennek együtt a templomba. Egyszerű fehérboltozatú ház ez. Se Rafael, se Canova keze nem fáradt abban, hogy láthatóvá tegye benne az Istent. Nincs benne oltár. A nép maga énekel. S az rideg, vontatott, egyhangú zsolozsma. A pap nem ölt aranyos ruhát. Olyan egyszerű ember ő is, mint a többi. A mit beszél, az nem szól fölfelé az angyaloknak, csak lefelé az embereknek. Mikor megáld, nincs nála se pásztorbot, se halászgyűrű; olyan szegény ő is, mint a milyen szegények azok, a kiket áldásával elbocsátott.»
«Hanem, midőn az egyszerű lelkipásztor kezébe teszi a nőnek a férfi kezét, akkor azt mondja neki: «ez a férfi a te férjed és te asszonya vagy ennek a férfinak mind halálig!» s akkor az egész ház föláll s rázendíti az ament! S akkor a nő, a ki asszonya az ő férjének, annak kezét kezében tartva, a minden fejedelmek büszkeségét meghaladó ragyogással arczán, halad végig a kettős sor között, melyet tiszteletreméltó agg férfiak s tisztelettudó gyermekek, erényes matronák és szűz hajadonok képeznek előtte. S mikor eljön az idő, hogy az a nő anya legyen, nincs királyné a földön, a kinek erősebb fölségi joga legyen az uralkodásra, mint van annak a nőnek, a ki asszonya, bálványa, gondviselése annak a világnak, a mit, mint Isten, a semmiből teremtett.»
«Ez az én csábképem, herczegasszony!»
Blanka a két kezében tartott kormánykerék küllőin egy erőszakos rántást tett s aztán oda veté magát az ifju keblére, hangosan – édesen – zokogva.
Szólni nem tudott. Csak ujjával mutatott a bousseaultra. A delejtű eltért. – A hajó északnak fordult, s megkezdte futását – a holdbeli sziget országa felé.
XXXIV.
– Elviszesz-e hát magaddal? kérdezé a nő.
– Eljösz-e hát velem? mondá az ifju.
– Jól tudod te azt, hogy a mi tért a két karoddal átölelhetsz, az az én láthatárom: az én egész világom.
– Akkor még most csak rabom vagy. S abban én nem nyugszom meg. Én nem akarom veled elhitetni, hogy te egy hajótörött vagy, s az én szívem egy mentő deszkaszál, melyen tovább úszhatol. Ez nagyon sötét prognosticon volna neked is, nekem is. Hogy téged a kétségbeesés dobott volna keblemre! Miért kiáltottad azt, hogy «ed io sono la condannata!» mikor legelőször megcsókoltál?
– No! És nem esett jól neked az a csók?
– Nem! Fájt…
– Fájt – a csók?
– Fájt az, hogy te haragodban csókolsz.
– Nem volt-e okom elkeseredve lenni? Nem omlott-e abban a perczben minden hamuvá, a mit addig örökké égő fénynek hittem? Nem veszett-e el a hitem az emberi alakok istenségében? az áldások foganatjában? magában az emberi igazságszeretetben is? A kik engem martyr-életre, martyr-halálra elitéltek, maguk elfutnak az ő itéletük elől? Mit higyjek én tovább azoknak az égig emelkedésében, a kiket a földön így futni láttam?
– Összetéveszted a fogalmakat. A földet ők el fogják veszíteni. De az ég kulcsait mindig birni fogják. Az, a kit te futni láttál, a földi uralkodó volt, ki itt hagyta koronáját, a ki ellen a hús és vér fellázadt. De a szellemek megmaradnak neki. A szentek, a dicsőültek serege, az apostolok, a vértanúk, a kikkel telve van az a világ, nem jönnek eléje alkotmányt követelni s száz milliói az élőknek fogják ezután is kérni tőle, hogy nyissa meg előttök ezen világnak kapuit és te neked fájni fog a szíved, hogy kiléptél abból a fényes processióból, a melyet ő vezetni fog.
– És ha le kellene érted mondanom magáról az égről, már meg van téve. Te jól tudod azt. Belőlem nem lehet többé más: csak az, a mit a szép Cyrene mondott, vagy a mit te mondtál.
– S te választottál a kettő közül. Feleségem akarsz lenni. S hogy az lehess: meg kell tenned az utat odáig, a hol hitsorsosaim laknak. Ezt rendeli a törvény. Át kell térned az én vallásomra.
– Készen vagyok rá.
– Nem vagy rá készen. Az én templomom nem átjáró ház egymással találkozni vágyó szerelmesek számára. Az én eklézsiám nem asylum más vallás elitéltjeinek, kik oda biráik elől menekülnek. Az én templomom tornyán a gömb nem azt hirdeti, hogy jertek ide! Itt szabadabb az erkölcs, könnyebb az élet, itt nem kell keresztet viselni. Neked előbb meg kell szeretned azt az Istent, a kit én követek.
– S hogyan ismerem meg őt?
– Azokból az emberekből, a kik az ő hívei. Nem az igékből, nem a szent könyvekből, hanem a tettekből: az emberek életéből. Majd ha megtudod, hogy mit tesznek azok, a kik nem halasztják az Istennel és emberekkel való kibékülést a más világra, hanem cselekszik azt itt ezen a földön, a kik elkezdik a szentek országát építeni már itt a nap alatt, a kik megmutatják, hogyan kell embernek az embert eltűrni, igazságosnak lenni, bántalmakat megbocsátani, dolgozni föld fölött és föld alatt, hűségért hűséggel fizetni, szenvedőkkel jót tenni, mivelni a lelket a tudás által; s mindezekért nem zugolódni, hanem örülni az életnek és mind annak, a mi benne van; örülni a munkának, a hűségnek, a megbocsátásnak, a jóltevésnek, a tanulásnak s mindezekért áldani azt az egy Istent, a ki mind ezt nem csapásul mérte reánk az eredendő bűnért, hanem saját lelkét lehellte belénk, – hogy legyünk «boldog emberek» abban a miben ő «boldog Isten»!? akkor szeretni fogod az én atyámfiait; akkor szeretni fogod azt az egy Istent, a ki a béke Istene; akkor nem fog neked fájni az én csókom.
– Szólj; mind ilyenek a te atyádfiai, mint te vagy?
– Mind jobbak ők nálamnál egytül egyig.
– Akkor már szeretem őket.
… És többé egyiküknek sem fájt a másik csókja.
… S most aztán súghatta a nő: «ed io sono la beata».
XXXV.
A boldogság addig tartott, a meddig a tenger. A mint a trieszti árboczerdő meglátszott, körben forgó őrtüzével, azt mondá Manassé Blankának:
– A mi beteg száraz földünk közelít. Ez a mi gondtalan örömeinknek a vége. A mint a száraz földre kilépünk, megjelennek előttünk a föld hatalmasai s megkérdik tőlünk, hogy kik vagyunk? mi közünk van egymáshoz? honnan jövünk? és hová akarunk menni? – S mind ezekre mi igen rossz feleleteket tudunk adni. Útleveleink vannak cittadino Scalcagnatotól, a ki az osztrák partrendőrök előtt nem jó firma. A Cagliari név jó hangzású név egész a magyar határig; azontúl már gyűlöletes; megfordítva: a Zboróy név rossz hangzású Istriában, mert ily nevű urak a magyar hadseregben szolgálnak. Az én nevem gyanús itt is, ott is. Rómából jövünk, a forradalom fészkéből s Magyarországba megyünk, a forradalom tűzkatlanába. Egymáshoz tartozásunkat nem tudjuk igazolni semmivel. Kémeknek, emissariusoknak fognak tartani bennünket mindenütt; letartóztatnak és elválasztanak.
– Tanácsolj hát, mit tegyünk?
– Kétféle utunk van, a mit választhatunk. Az egyik az, hogy Triesztben kiszállva, te veszed át a vezetést. Útleveledbe beirjuk a nevemet, mint inasodét; én livrét öltök, bajuszomat levágom, s szolgállak az egész úton, mint cseléded, tiszteletteljes távolban tartva magamat. Te a zborói földes asszony utazol haza birtokodra s én követlek és hordozom a málhádat. Igy legkönnyebben átcsúszunk minden akadályon.
Blanka a fejét rázta.
– Mi a másik?
– Az sokkal nehezebb és veszélyesebb.
– Akármi legyen, én azt választom. Hogy én az egész úton úgy bánjak veled, mint cselédemmel, hogy egy gyöngéd szót ne szólhassak hozzád, azt nem birom ki. S hogy te ezt a szép kis drága bajuszodat levágd, azt nem engedem meg. Mondj mást.
– A másik az, hogy a partra kiszállva, átadjuk útleveleinket a szemközt jövő rendőrbiztosnak, a hogy az most szokás; attól megtudjuk a parancsolatot, hogy holnap mely órában jelenjünk meg személyesen a rendőrfőnöknél, további rendelkezések elfogadása végett? Mi azonban azt a reggelt nem várjuk meg Triesztben, hanem veszünk egy-egy vándorbotot a kezünkbe, egy utitáskát a hátunkra s neki indulunk gyalog a Karst-hegyeknek, s ösvényeken, a miken okos ember nem jár, átvezettetjük magunkat egy kalauzzal a magyar határig.
Blanka a tenyerébe tapsolt.
– Az lesz jó. A hol elfáradunk, ott leülünk egymás mellé pihenni. Éji szállásra találunk egy pásztorkunyhót és abban friss szénát fekhelynek.
Ebben aztán megállapodtak.
Triesztben legsürgetősebb dolguk az volt, hogy mind a ketten levelet irjanak Zimándy úrnak, kiről azt hitték, hogy Budapesten lakik mindig. A levélben tudatták vele az eddig történteket. Hogy a herczegnő Rómát elhagyta, hogy magát Manasséval eljegyezte, s e végett utaznak együtt Erdélybe, a hol egyedül lehető az áttérés és az egybekelés.
Ez majd nagy meglepetés lesz Gábor úrnak!
S hogy annál hitelesebb legyen a levél, mind a ketten egy darab papirra irtak; az egyik oldalára Blanka, a másikra Manassé.
A levél természetesen hamarább haza fog érni, mint ők, a kik az út egy részét gyalog teszik meg.
Azután csak azt várták, hogy beesteledjék, akkor kisétáltak a város végére, ott a legutolsó szatócsboltban parasztruhát, háti tarisznyát és élelmiszert vásároltak, átöltöztek istriai póroknak, s aztán a legelső albergóban találtak egy kalauzt, a ki fölvezesse őket a Karstra.
Idáig tartott a boldog délöv világa: cziprusfák, olajfaligetek országa. Az első útkanyarodónál már más világrész következik. Egy ország csupa kőből. Hegyhátak, a miken egy fűszál nem leng; pedig barázdákat szántott rajta – mint mondják – az ördög.
Egy elátkozott vidék, a hol az ember száműzetésben él. Vagy mint a sas, csak fészkét rakja rajta, s másunnan hordja oda eledelét. Kecskejárta ösvény vezet a gyopárfedte hegyoldalon végig, melynek szédítő mélységében megszállt az esti köd.
Hárman haladnak egymás nyomában. Elől a kalauz. Kipróbált csempész. Most is azt hiszi, hogy csempészeket vezet, a kik csipkét, selymet lopnak át az osztrák határon. Ismeri a douaniérek, a vámőrök les-zugait, a miket kerülni kell s az útféli tanyákat, a mikben meg lehet pihenni. Messze vannak azok egymástól s gazdáik nem mindig vannak otthon.
A merész havasi vasutak még akkor nem szelték át a sziklaországot; dörömbölő robajuk nem verte föl a hegyszakadékok csendjét.
A hol a hold megvilágítá a hegyoldalt, néhol a kopár szirtlapon egy-egy keretbe foglalt kép látszik; egy kis csendélet. Néhány fa, bokor, közötte zöld vetés; egy zúgban kicsiny ház, melynek egyetlen ablaka messze világít. Ott valami vakmerő ember megkisérlé daczolni mostoha apjával, az ördöggel, s kierőszakolt a kőből annyi termő földet, hogy fát ültethetett, rozst vethetett bele, s körülvette azt kőkerítéssel. Tul e folton semmi élet, semmi növényzet.
Az elkényszeredett boróka meghúzza magát a szikla oldalaiba s nem mer túlnőni a palarétegen, mely védi a rettenetes bórától.
Éjfél tájon, mikor lemegy a hold, s tovább utazni veszélyes, a vándorok elérik a pihenő tanyát.
A kalauz azt mondta, hogy itt a «város».
Minő város volt az? Egy Pompéji a hegytetőn, mely soha nem volt eltemetve, mégis elmult. Egy holt város. Holt házak, holt utczák, holt piacz.
Még áll fal fal mellett, egymást támogatva, teteje már egynek sincsen; az út magasságáról minden szobába belátni, némelyik kékre van festve, a másik pirosra; a konyhák oldalai még feketék a koromtól. – Itt valaha éltek.
A falakra borostyán kúszik fel, s a cseresnyebozót pagonyt képez a házak körül, miknek némelyikén még látszik mészszel felirva a tulajdonos neve. Itt valaha örültek és szerettek.
S nem ölte ki hadjárat a hajdani lakókat; sem meghonosult gonosz járvány nem kényszeríté elhagyni falaikat. Igen egyszerű dolog történt velük. A patak, mely vidéküket éltette, egyszer csak keresztül ásta magát a mészkövön, más üreget talált; elhagyta ezt a völgyet s egy másikban mértföldekkel odább tört magának kijárást. A kis «város» lakóinak itt kellett hagyni a sorba rakott köveiket, ha szomjan nem akartak halni. A nevére sem emlékezik már senki a helységnek.
Jó szerencse, hogy a hajdani templom sekrestyéjének boltozatos teteje van: abban meghúzhatta magát egy kecskepásztor, összes lakossága az egész városnak s vendégfogadósa a járatlan út vándorainak.
– Mindjárt meglátjuk a vén «fecsegőt», mondá a kalauz, a mint az ösvényről a puszta város felé letért.
– Fecsegőt? Az a neve a gazdának? kérdé Manassé.
– Az a tulajdonsága. Egész nap fecseg
– De ez igen rossz tulajdonság.
– Olyan nyelven fecseg, a mit nem ért senki. Ötven esztendeje él már itt a sziklák között egyedül. Senkije sincs, mint a kecskéi. Az alatt csinált magának egy oly nyelvet, a mit semmi emberi teremtés meg nem ért. Azon beszél a hozzá betérő utasokkal, s ha maga van, a láthatatlan emberekkel egész nap. Egyszer nagy összeütközés volt ebben a völgyben a csempészek és a vámőrök között s a fecsegőt is felvitték a törvényszékre tanúnak. De könnyebb lett volna azt leirni, a mit egy szarka beszél az ágon, mikor jóllakott és ejtőzik, mint az ő válaszait. Voltak tudós urak, a kik mindenképen meg akarták tudni, hogy miről van szó? s egész nap szóról-szóra jegyezték a mondásait. De két egyforma szó nem fordult azokban elő. Csak a mikor elvégezte a mondanivalóját, akkor ismétlé ezeket a szavakat: «róre mityi nófiti», ez a végszó, de annak sem akad gazdája.
Már messziről lehetett a pergő discursust hallani, a mit a puszta templom sekrestyéjében támasztott valaki. Mintha egy korcsmáros perlekednék odabenn egy egész tele csapszék vendéggel, a kik megitták a sok bort s nem akarnak fizetni.
Nem volt ott se bor, se vendég. A tűzhelyen pattogott a boróka-bozót lángja. (Abból állt a hegyoldalt terítő erdő.) S a körül sürgölődött egy csodálatos alak, kecskebőrből, tarka daróczrongyokból, összecsapzott emberi hajból és szakálból összeállítva. Csak a szája és két szeme számára volt nyilás a gubanczban. Főzött valamit egy cserépfazékban a tűz mellett.
A mint a kalauzt meglátta az ajtajában a két utazóval, egyszerre abba hagyta a perlekedést az eddigi vendégeivel s csupa üdvözlet és bókolat lett minden szava; s a mivel sorba mind a háromnak felszolgált, az valószinűleg mind megannyi teljes czímű titulus volt. A következő beszéd pedig, a ki értette azt a nyelvet, világosan azt fejezé ki, hogy mit parancsolnak a nagy uraságok? hány szobát, milyen ágyakat? hogyan akarnak étkezni? «a carte?» vagy «a table d’hôte?» Parancsolnak osztrigát? burgundit? van minden.
– Jól van már, öreg! «Róre mityi nófiti.» Nem kell az uraságoknak semmi, csak rőzse a tűzre, aztán meg friss moha fekhelynek. Enni inni valót magunk hoztunk magunkkal.
A gazda megértette a kivánságot; mert hallani tud olaszul is, meg illyrül is; csak beszélni nem. Csinált ágyat az uraságoknak a tűzhely mellett és szép lobogó tüzet; melyet azok körülültek s előszedve az iszákból a magukkal hozott lakomát, elkezdtek estelizni. A gazdát is kinálták; de az világért meg nem kóstolt volna semmit. Ellenkezőleg elkezdte magasztalni azt a valamit, a mi az ő egyetlen fazekában rotyogott. (Láthatólag kecskesavós zsendicze.) A szavakat nem értette senki, de a hang, a mosolygás, a czuppantás, az összecsücsörített ajkakhoz vitt ujjhegyek mimikája elmondá azt bőségesen, hogy abban a fazékban meg van minden, a mi csak emberi inynek drága és kedves: az olasz olla potridája, a chinai fecskefészke, a török piláfja, a magyar gulyáshúsa, a zsidók mannája! Lucullus szakácsa annál jobbat nem főzött. S mikor azt látta, hogy a kalauz mindezekben kételkedik, fogott egy nagy főzőkanalat, megkavarta vele a tartalmát s kihúzott annak fenekéről egy óriási hosszú – kigyót!
A férfiak felkurjantottak, a hölgy felsikoltott a rémület miatt a szörnyű eledel láttára, a mire aztán a gazda azt mondá, hogy «róre mityi nófiti». S nagyon elszomorodott, hogy az ő fejedelmi lakomáját így megvetik az idegen barbarok, s aztán motyogott magában; ez az ő csemegéje: delicatesse, a mivel a minden állatok táplálója bőségesen ellátta őt, a sziklák egyedüli lakóját. Mindennap küld a számára egyet az útjába. S a kigyó jó izű állat, jobb, mint az ángolna. A kigyó szelidebb a galambnál, mert nem repül el. Hazugság minden rossz, a mit ráfogtak. Hanem hát «róre mityi nófiti.» Nem is maradt ott a társasággal, mely lakomáját így megveté, hanem a mint tökéletes lett a főzemény, vette a fazekát, kiült vele az ajtó elé egy nagy kőre, ott költötte el a mannáját s a közben haragosan kergetett egy csoport vásott suhanczot, a kik bele akartak torkoskodni. Ellenben igen bőkezűleg kiosztá a maradékát szegény koldus asszonyok között s a csontokra összehívta a kutyákat. Nem volt ott rajta kívűl senki; se koldusasszony, se suhancz, se kutya, csak a kövek, a kövek, meg a kövek…
Aztán csak kibékült megint magától, s elkezdett a vendégeinek vidám történeteket mesélni, csodálatos adomákat, a miknek felét elnevette. Olyan jóizűen tudott kaczagni, hogy utoljára azok is együtt nevettek vele, – nagyon vidám történetek voltak azok, csakhogy nem értette senki.
Mikor aztán a vendégek aludni készültek, még egyszer megrakta a tüzet (a hegyek tetején a novemberi éjszakák hidegek) s aztán magukra hagyta őket, maga a kalauzzal együtt bement a templomba, melynek megmaradt boltozata alatt tanyáztak kecskéi. Ott elébb egy hosszú értekezést tartott a kalauznak, valószinűleg az időjárás változandósága fölött. Azután elmondott neki egy pár rémséges történetet, bizonyosan dugárusok baleseteiről, vámőrök megsebesültéről, de a mint végül azt mondá, hogy «róre mityi nófiti!» a szája elé tette a mutató-ujját, hogy ebből aztán egy szót sem szabad ám odábbmondani.
Mikor aztán a kalauz elaludt, nem hallgatott rá többet, akkor odament a kecskéihez s tekintve azt, hogy a többiek már alszanak, halk hangon, suttogva kezdett el nekik kegyes oktatásokat tartani: szemrehányásokat tett nekik számtalan gonoszságaikért, megfeddé, megdorgálta a keményebb szívűeket, a kik a többieknek rossz példát adtak s a ki egy «me-e-e» szóval visszafelelni bátorkodott, azt lehordta méltó haraggal.
Végre ő is ledült aludni a kecskebőrrel terített mohágyra. Ott még egy kis ideig nevezetes vitája volt egy képzelt házastárssal, a ki szeret a férjébe minden áron belekötni s nem engedi békével elaludni. Visszafeleselt neki. Embertől nem érthető nyelven. Még sem birt vele. Az asszony kifogyhatlan volt a perpatvarban, utoljára is «az okosabb enged». Neki kellett elhallgatni. «Róre mityi nófiti.» Hátat fordított a képzelt perlő társának és horkolni kezdett.
Blanka oly édesdeden aludt a hevenyészett mohágyon. A kővilág pusztaságának közepette. A hol az egyetlen ember egyetlen vada a kigyó.
A Cagliari-palotában egyszer sem volt ilyen édes, nyugodalmas álma.
Korán reggel felköltötte a harangszó. A kecskék csengetyűszava. Itt az a hajnali harang.
A gazda lopózva osont a sekrestyén keresztül. Blanka utána nézett az ajtó hasadékán keresztül, hová megy?
A templom előtt állt egy kőkereszt. Az egyik ága már le volt törve s az idvezítő testéből csak a jobb kar és a két lábszár volt meg rajta.
A fecsegő oda térdelt a csonka jelvény elé s elkezdett egy hosszú imádságot mondani, azon az érthetetlen, senkihez nem szóló nyelven. «Róre mityi, nófiti.» Ez volt az ámen. Az, a kihez beszélt, bizonyosan megértette azt.
Azután került-fordult, nem sokára visszatért egy tál tiszta vízzel, a mit a borókáról lerázott zuzmarából olvasztott a tűznél s azt nyájas mosolygással ajánlá fel Blankának. Tudta, hogy az asszony boldogtalan azon a napon, a melyen az arczát és kezeit meg nem moshatta.
Azután megtanítá őt a kecskét megfejni. Szép tudomány az egy asszonynak, a ki szereti reggelire a maga fejtét inni. Aztán meg kitudja, hogy «róre mityi nófiti?»
XXXVI.
Manassé igen jól okoskodott, mikor ezt az útat választotta; a Karston gyalog keresztül hatolva, nyilt kapu volt előttük Magyarországba: mehettek, a nélkül, hogy valaki hozzájuk szólt volna. A horvát határőrvidék összes férfi lakossága messze távolba volt elszólítva a hadműveletek mezejére; a falvakat, városkákat nem őrizte senki, rendőrség, vámőrség, mind be volt vonva: a hol fuvarost fogadtak, tíz esztendős gyermekek voltak a kocsisok.
A Muraközön átjutva, izgalmasabb élet közé jutottak: a magyar községek népfölkelése volt hazatérőben; a hadseregtől elbocsátott, nem harczolni való elemek. Ezekkel sem volt semmi baj.
A Bakonyerdő a legbátorságosabb hely volt most.
A magyar hadsereg még Győr előtt állt, háta mögött egész Budáig szabad volt a tér.
A lánczhidon még nem jártak, a hajóhidon még nem szedtek úri kinézésű emberektől vámot.
A mint Manassé Blankát az «Angol királynő»-nél elhelyezte, azt kérdé tőle, hogy nincs-e elfáradva?
Blanka nevetett: ugyan mitől?
Hiszen csak két napig járt gyalog a hegyek tetején és négy napig rázatta magát kukoriczaszár ülésű parasztszekéren. A finom alkotású testnek oly aczélidegzete volt, a mit külső viszontagság ki nem birt fárasztani.
– Akkor holnap reggelre megrendelem a «gyors parasztot».
A gyors paraszt volt akkor a magyarországi közlekedés előmozdítója. Tanyája e nemzeti vállalatnak a budai «fehér farkas»-ban volt feltalálható, s a részvényeseket nem hiába hítták «nyerges-újfalusiaknak».
Elébb azonban Zimándy ügyvéd urat kellett felkeresnie, hogy értekezzék vele azon ügyek felől, a miket Triesztből küldött levelében reá bízott.
Az ügyvéd irodája ismeretes volt, a leghiresebbek közé tartozott az a fővárosban. Mindig volt négy-öt segédje és ugyanannyi juratusa.
Ezuttal azonban a nagy irodaszemélyzetből csak három volt otthon található: egy sánta, egy púpos, meg egy hebegő. A többi elment honvédnek.
Manassé szörnyű nagy lármára nyitott be az irodába. A sánta meg a púpos nagy veszekedést folytattak egymással, a mibe a hebegő is törekedett beavatni magát, de a mint a legelső «k», «g», «p» vagy «b» betűhöz elért, ott oly nagyszámú hasonló betűknek az elszaporításával gyűlt meg a baja, hogy a másik kettő nem várt addig rá, hanem tovább harczolt. Mind a háromnak fel volt téve a kalapja, úgy jobban lehet gorombáskodni.
Manassé ismerte mind a hármat.
A mint őt belépni látták, levették a kalapjaikat s a két vitatkozó fél rögtön elővette, hogy legyen az ő vitás perükben biró.
– Tehát «miért zúgolódnak a pogányok?»
A sánta így szólt:
– Ez a púpos itt ni, azt állítja, hogy ők, a pozsonyi juratusok csinálták a forradalmat Bécsben, márczius 13-án, s azért azt kellene nemzeti ünnepnek elfogadni.
– Persze, hogy azt! kiálta fel a púpos; nem is a pesti paraplé-revolucziót ám, a mit te sánta segítettél csinálni márczius 15-én.
Ezeknek nem volt akkor nagyobb bajuk.
Manassé aztán eligazította köztük a dolgot.
– Mind a kettőtöknek igaza van. Te sánta csináltad valóban a márczius tizenötödikét, csakhogy az nem volt forradalom, mert csak egy puskát sem sütöttek el benne; a bécsi már az volt, mert abban egy embert meg is lőttek! csakhogy azt, te púpos, nem csináltad.
Ezért aztán összeszidták mind a ketten, s rajta kibékülve, felcsapták kalapjaikat s eltávoztak. Ott hagyták egyedül a hebegővel. – Az volt az irodafőnök.
Manassé Zimándy úr után tudakozódott.
A kis hebegő megkisérté előbb egy nagy mennyiségű kkkk betűvel; mikor az nem sikerült, egy még hosszabb sorozat pppp betűvel nyitni meg a választ; mikor látta Manassé, hogy sehogy sem megy a dolog, azt mondta neki: «próbáld meg pajtás elénekelni, a mit mondandó vagy».
S ezen a módon csodaképen jól ment a kisérlet. (Mint tudva van, a hebegők énekelve igen tisztán tudnak beszélni.) Borgia Lucretia «qualunche sia l’avento» dallamára igen szépen elő tudta adni az irodavezér, hogy Zimándy úr nemcsak a háznál nincsen, de sőt Budapesten sem kapható. Még egy hét előtt egy fulminans czikket irt a «Radikál Lap»-ban, felszólítva a lakosságot, hogy temessük el magunkat Budavár romjai alá s annak a nyomatékául maga a nagyságos asszony is kiment délután a Gellért-hegy alatti reduithoz sánczot ásni, s ott hordta a földes kosarat másfél óra hosszat, más úrhölgyekkel egy társaságban. Bizonyosan ott nagyon felhevítette magát mert éjjelre nagy migrainet kapott, mely ellen a házi orvos gyors levegőváltozást rendelt; minek következtében Zimándy úr rögtön elköltözött nejével együtt a falusi jószágára, a mi vagyon Szathmár vármegyében. A mi elég szép levegőváltozás. A maga részét Budavár romjaiból itthagyta – akárkinek, a kinek tetszik.
E szép énekszó mellett azt is megtudta Manassé, hogy a mi levelet ő küldött Zimándynak öt nap előtt, ez már nem találta őt Budapesten, hanem minden bizonynyal utána lett küldve «Pálmás»-ra, a birtokára, a többi elintézetlen levelekkel együtt.
Ez sem baj, gondolta magában Manassé.
Másnap, még az olajlámpák pislongása mellett megindult a gyorsszekér az utazókkal. Vannak vasutak, a miken túltett ez utazási mód. Az út jó volt: nem vas, de aczél; egész hónapon át nem esett eső. Délre Szolnokban voltak, estére Püspök-Ladányban. Ott nehány órai pihenés és megismerkedés a vendéglős rántottájával és ágyszalmájában zörgő egereivel; s aztán a fiastyúk feljövetelekor folytatott vágtatás a rónán keresztül, mely reggelre Debreczenben végződött; úgy, hogy másnap korán délután már közel járt a gyorsszekér, négy csengős paripájával a «pálmás»-i kastélyhoz, melyet azért neveztek el ekkint, mert az egész park körül van szegélyezve olasz jegenyefákkal, miket a nemzeti büszkeség pálmafáknak nevez.
A mint a pálmafa-szegélyhez ért a négyes fogatú gyorsszekér, egy kukoriczaszárból épített kunyhóból egy marczona alak ugrott a lovak elé, egyik kezében kétágú vasvillát emelgetve, másikkal az első ló zabláját ragadva meg.
– Meg kell állni! rivalt a kegyetlen ember a kocsisra.
– No, mi baj? kérdé Manassé. Útlevél kell? Passus?
– Nem paksus kell, válaszolt a szigorú férfi; hanem ezeket a csengetyüket kell leszedni a lovakról, ni!
– Ugyan miért? kérdé Manassé.
– Hát azért, mert a nagyságos asszonynak ma nagy «mirge» van.
A vendégek nem értették azt; az őr bővebb magyarázattal szolgált.
– Ilyenkor az útfélen két strázsa áll, hogy a ki elhajtat a kastély előtt, annak leszedje a lováról a csengőket.
– De mi épen ide akarunk szállni a kastélyba; mondá Manassé.
– Akkor meg épen megkövetem, majd csak lépésben fogom vezetni a lovakat, hogy a kocsi ne zörögjön. A nagyságos asszony nem szívelhet semmi hangot. Még a szomszéd faluból is összevásároltatta mind a kakasokat, hogy ne kukurikoljanak, mert nem tud aludni tőlük.
De bármi óvatosan igyekezett is a négy ló, meg a kocsi lábujjhegyen járni, mégis óvhatlan volt, hogy valami kis neszt ne támasszon, a míg a kapun bejárt, s már a folyosóajtóban megjelent egy új komornyik, haragosan ijedt képpel mutatni némajátékban, hogy csendesebben kell zörögni!
– Mondtam ugy-e, hogy mikor a nagyságos asszonynak mirge van, olyankor nagyon idegen.
A vad paraszt soha se hallotta hírét a migrainenek és idegességnek; aztán olyan szókat csinált belőlük, a mik azokhoz legközelebb álltak.
A szelíd paraszt aztán megigazította, odasietve az uraságokhoz. Ő németül beszélt.
– Oh, ez a vad paraszt! soha se tanulja meg az igazi szókat. A nagyságos asszonynak «Meergrün» baja van, s ilyenkor egészen «närrbös».
Blanka kérte, hogy vezessék őt beteg barátnéjához. Az asszonyok nagyszerűek a betegápolási vágyban.
Az inas előbb bejelentendőnek találta a vendéget, mert a nagyságos asszony ilyenkor «närrbös!» S lábujjhegyen lépegetve, benyitott egy posztóval bevont ajtón, melyen túl egy másik paplannal kivert ajtó következett. Blanka és Manassé azalatt állottak a folyosón s várhattak rá, míg visszatért. Az pedig jó ideig tartott.
Mikor aztán az inas ijedésre meredt szemekkel visszajött, mutatá némajátékkal Blankának, hogy be lehet menni, de az arczáról lehetett látni, hogy nem igen kellemetesnek jósolta a látogatást. Sietett azután a férfivendéget a nagyságos úr szobájába vezetni, a ki nem is sejti, hogy valaki érkezett a házhoz. Olyan csendesen lopózik be ide a vendég.
A szép Marie szobájában nappal is sötét volt. Az ablaktáblák be voltak téve, a függönyök leeresztve; azonkívül valami barna szőnyeg, melylyel a falak be voltak húzva, még segített a komor hangulatot növelni. A szép hölgy egy causeuseön hevert, félig fekvő állapotban, sárga selyem háziköntös volt rajta; hosszú szőke haja lebontottan omlott el körüle. Háta mögött egy sovány komorna állt, meg egy köpczös szolgáló. A komorna egy hosszú nyakú üvegcséből eau de Colognet csepegtetett az úrnő fejére, s a szolgáló, mint Aeolus segédei, tele pofával fújt arra a helyre, hogy az illatszer gyorsan elpárologjon.
A szép úrnő már tudta, hogy ki jön őt látogatni, mert az inas bejelenté a vendég nevét, hanem azért mégis úgy tett, mint a kit e megjelenés a kisértetlátás rémületébe hozott. Felszökött, kezeit reszketve maga elé tartá, szemeit holdkóros elbámulásra mereszté, ajkai lihegtek, állát rángatta a görcs, melle fuldokolt: aztán visszaesett fekhelyére, rémülten kiáltva «hercz… (aztán megigazította magát: már nem az!) Blanka!» s akkor aztán elkezdett zokogni. Blanka odament hozzá, megcsókolta gyöngéden a homlokát s részvétteljesen kérdezé:
– Marie! ön szenved?
A szép szőke hölgy e csóktól is összeborzadt: mintha kisértő szellem csókja lett volna az, s két karját arcza elé tartá, hanem a rémület közepett is eszébe jutott annyit súgni vendégének, hogy «parlons français devant les domestiques».
S Blanka kénytelen volt francziául ismételni kérdését.
– Ah! ah! nyögött a szenvedő úrhölgy; mi az a fájdalom, a mit a fejemmel szenvedek, ahhoz a kínhoz képest, a mit a szivem érez ön miatt, – Blanka.
– Én miattam? Mivel okoztam azt?
– Mon Dieu! Ah mon Dieu! Minő örvénybe vetette ön magát! Férjem elmondta. Annak a betege vagyok. Ön koldusá tette magát. Minden vagyonát eldobta magától: rettenetes gondolat! Önt éhezve, rongyokba öltözve látni. Dieu et Jesus Maria.
Blanka mosolygott.