– De ettől ne féljen ön. Én nem fogok se éhezni, se rongyosan járni. Férjhez megyek s a férjem eltart.
– Borzasztó eszme! Férjhez menni: az egyház tilalma ellen! A fejem szétszakad mindjárt! Látom önt a kárhozat tüzében égni! Ezt a szép, mosolygó arczot. Eddigi szent képemet. Eltorzulva az örök lángok között. Elveszve menthetlenül! Megőrülök bele! Ah «sót», «sót!» Adjátok ide azt a repülő sót! Ne lássam Belzebubot ily irtózatosnak.
A repülő sótól aztán monsieur Belzebub kezdett egy kissé toleransabb lenni.
A szép Marie imára kulcsolt kezei közé szorítá a repülő savas phiolát s úgy kezdett el Blankának előterjesztéseket tenni.
– Ön át akar térni a pogány hitre! Zsidóvá akar lenni. Zsidóvá! Hüh be pokolbeli meleg van idebenn! Hol van az a thermometrum? Legalább ötven fok melegnek kell lenni. Oltsák ki a tüzet a kályhában. – Ah, Blanka! Ha még nem késő, ha még van visszatérés. Fusson ön! Fusson! Hagyja el azt az embert! Azt a dæmont!
– Kérem, Marie, én azt, a kit szeretek, tisztelem is.
– Bocsásson meg! De most olyan nagyon szenvedek. Nem akartam önt megsérteni. Nem akartam önnek fájdalmat okozni.
– Nem is lehet, szólt Blanka, angyali nyugalommal; a ki boldog, annak nem lehet fájdalmat okozni – s én az vagyok!
– Szerencsés ön! Ah, én a mióta az ön balsorsát megtudtam, folyvást beteg vagyok bele. Hat nap óta nem alszom, nem eszem, nincs nyugodalmam.
Blanka délczegen fölemelte fejét és arcza ragyogott a kevélységtől. Egészséges arczpirja eleven dicsekedés volt.
– Ne beszéljünk most én rólam! szólt aztán szeliden, s leült a szép szőke hölgy mellé. Tudja ön, Marie, máskor ha szenvedett ön a fejével, én a két kezem közé fogtam azt, s ön azt mondta, hogy a tenyeremnek gyógyító ereje van.
– Igen, ön volt az én szentem.
– Kisértsük meg, azért, ha megszüntem is szent lenni, hátha az ujjaimban megmaradt ez a gyógyerő. Tegye ide az ölembe a fejét.
S azzal gyöngéden odavonta barátnéjának a fejét az ölébe. Az most elkezdett reszketni s panaszkodott, hogy milyen hideg van itt! A sziliczei jégbarlang semmi ehhez a szobához képest.
Ezeket az elátkozott szamosparti házakat nem lehet soha kifűteni, mert a vadvíz felfakad a falaik alatt. Milyen penészszaga van mindennek. Aztán meg az egérszag, meg a kenderszag! Áthat az ablakon is! Ez az otkolon meg oly büdös! A boltos bizonyosan ként tett bele.
A két cseléd meg se mukkant.
Blanka várta, barátnője homlokára tett kézzel, hogy elszunnyadjon.
– Vegye ön el arczomról a kezét; szivarszag érzik rajta.
Blanka aztán nem nyult hozzá többet. A szép úrnő végignyult a kereveten s úgy tett, mintha megadná magát az álomnak. Most életveszélylyel járt volna valakinek a szobában mozdulatot tenni. Egyszer aztán megint felugrott fektéből, s elsikoltá magát.
«A szunyog! A szunyog!»
Egy szunyog döngése elriasztá szemeiről az álmot.
A két cseléd aztán futott a szunyogot elfogni, s addig nem lett helyreállítva a nyugalom, a míg csakugyan eléje nem hoztak egy szunyogot, megmutatva, hogy itt van, elfogták.
(Minthogy télen az ilyen rovar ritkaság, az összes cselédség nyáron szokott elegendő mennyiségü legyet és szunyogot összefogdosni s télre eltenni, hogy hasonló esetben rögtön előállhasson a készlettel.)
E megnyugtató tényre aztán mégis csak elaludt. Holnap reggelig már nem lehet vele beszélni.
Blanka szánakozva tekinte rá. Sajnálta a barátnéjának a fejét, de még jobban a szívét. – A szive sokkal rosszabbul volt annak, mint a feje.
És neki most ennél a háznál kell tölteni egy egész éjszakát!
Ez alatt Manassét is elvezették Zimándy úr szobájáig, ki az épület tulsó szárnyában lakott. Valamennyi közbeeső ajtó mind kilincs helyett kaucsukvánkosokra csukódott, hogy ajtóbecsapás, vagy kilincs-záródás ne legyen hallható a háznál.
Gábor úrra alig lehetett ráismerni, a mióta a házas élet rózsalánczait felvette. Az arcza is megváltozott. Megnyult, vagy mi? A bajuszát sem alakította már kettős kérdőjel mintájára, hanem kifésülte torzomborzra.
– Bátyám, talán szökni akar, hogy így eltagadja a régi ábrázatját? szólt beköszöntve hozzá Manassé.
Gábor úr pedig gondosan betette utána az ajtót s elébb körülnézett, ha nem hallgatózik-e valaki, azután is olyan csendesen beszélt, mintha félne, hogy a nagyságos asszonyt felkölti vele.
– Bizony, öcsém, te is jobban tetted volna, hogy ha haza nem jösz. Tudod-e, hogy tripla bakot lőttél vele?
– Ne ijeszszen meg!
– A simpla bakot már magad is ismered. Az egyik az, hogy Blanka herczegnőt elszöktetted magaddal Rómából.
– Nem szökött. Űzték.
– De veled jött s ez a hiba. Tudod-e, hogy egész vagyonát elveszti ez által, ha kitudódik?
– Már pedig kitudódott; mert első dolga volt Budapestről megirni mind a rokonainak, mind a herczegnek, hogy újra férjhez megy.
– Nagy bolondot tett akkor.
– Tudom, de azt előre megmondtam, hogy ha egyszer talál ez a nő egy férfit, a ki megér harmincz ezüst pénzt, el fogja dobni érte – a börtöne arany kulcsait. S úgy látszik, hogy engem becsül annyira. Már ezen nem segíthetünk.
– Jól van hát. Idáig hát eljöttetek. Az is nyaktörő vállalat volt ugyan. Isten csodája, hogy minden állomáson főbe nem lövetett benneteket valamelyik fél, mint emissáriusokat. De már most hova innen? Ha meg akarsz Blankával esküdni, akkor Erdélybe kell őt vinned, a hol unitáriusok laknak, hogy áttérhessen és a consistorium előtt az erdélyi törvények szerint fölbonthassa a házasságát Cagliari herczeggel. De hogy jusson be most Erdélybe? A magyar seregeket mindenfelől kiverték a császáriak. Kolozsvár az ő kezükben van. Szülötte városodat tizennégy ezer főnyi oláh fölkelő sereg veszi körül. Oda, ha csak madárrá nem váltok, be nem juttok.
– Az én dolgom lesz az, bátyám.
– Jól van. Hát ez a te dolgod lesz. De bezzeg megörülnek a testvéreid, ha közéjük toppansz. Tudod, hogy nekik is lőttél egy bakot?
– Lássam!
– Hát a testvéreid közül a legöregebb, Bertók, a magyar kormány alatt biztosi hivatalt vállalt. Sándor, az utána következő bátyád, népgyűlést tartott a székelyek között, Boldizsár, a ki mindig szeretett poétázni, egy fulmináns harczi dalt bocsátott közre a saját neve alatt. Áron, a bányász, granátokat és gyutacsokat gyártott a hadsereg számára. Simon és Jonathán a népfölkelés vezéreiül lettek megválasztva; a náladnál csak egy évvel idősebb Dávid pedig beállt a «Mátyás huszárok» közé s már csatában is volt; még az ikertestvéred Anna is azt tette, hogy egy felhívást intézett a honleányokhoz tépések és sebkötelékek gyűjtésére. Mind a nyolcz testvéred compromittálva van.
Ezt a hirt nem birta el Manassé; csak leroskadt a pamlagra.
– Már most csak hallgasd tovább! – Mikor ilyen szépen elkészítették maguknak az ágyat s kezdték észrevenni, hogy a dolog görbére megy, ekkor a legokosabbnak ez a jó gondolatja támadt: «Mi már mind a nyolczan el vagyunk veszve, ha az ország felfordul, a vagyonunkat mind confiscálják, sok apró gyermekünk mind koldussá lesz. Szerencsére van még egy kilenczedik testvérünk, a ki jól eltette magát. Az nincsen compromittálva. Pingál, vagy mit csinál Rómában. Az jó firma. A megbukott dicasterium egykori hivatalnoka, exconsiliarius. Irassuk az ő nevére minden vagyonunkat. Ő becsületes fiu, tudjuk jól, hogy nem tartja meg magának a mi osztályrészünket, hanem gondoskodik rólunk, ha szerteszéjjel börtönben leszünk s főzet a gyermekeink számára minden nap s nem engedi őket rongyosan járni!» Mindnyájan helyeselték az indítványt, az egész birtokot a te nevedre iratták. Most te vagy az egész Adorján-uradalom birtokosa.
Manassé eltakarta arczát kezeivel: talán sirt?
– S most te oda pottyansz közéjük az égből: azt mondod: én is itthon vagyok! s azzal az egész tervüket dugába döntöd. Ha otthon vagy, lehetetlen, hogy bele ne keveredjél te is a csávába, s míg ők ebbe vetették a reménységüket, hogy ha mind elvesznek is, marad «egy» utánuk, a ki özvegyeiket és árváikat pártul fogja, te még viszesz oda nekik egy új leendő özvegyasszonyt. Látod, milyen bolondot akarsz most csinálni?
Manassé fölkelt a pamlagról s nyugtalanul elkezdett föl s alá járkálni.
– Az az egy szerencse, hogy nem férhetsz hozzájuk. Legalább, ha egy makulányi józan eszed van, nem kisérted azt meg. A Toroczkó körüli hegységek mind meg vannak szállva fölfegyverzett oláh népfölkeléssel. Egy út sem szabad odáig. Én azt a leveledet, a mit hozzám küldtél, hogy eljuttassam Áron testvéredhez, egy nálam szolgáló becsületes oláh cselédemre bíztam, hogy vigye el Toroczkóra. Őt nem fogják föltartóztatni. Hogy mit irtál leveledben, azt nem tudom, csak annyit mondott a küldönczöm, hogy mikor Áron bátyád olvasta a leveledet, oda csapta a fejét (a saját fejét) a falba háromszor, s aztán a két kezével a hajába markolt s úgy megczibálta saját magát, mintha valami idegen ember volna.
– Azt irtam neki benne, hogy jőjjön elém Kolozsvárra és várjon ott rám.
– Nagyon szép. Áron nem adott levelet a küldöncznek, csak annyit bízott rá élő szóval, hogy megteszi, a mit kivántál tőle.
– Szegény Áron! ha elfogják?
– Akkor már ő lesz a harmadik. – Mert Simon és Jonathán bátyáidat, a kik a székely népfelkelést rendezték, már elfogták az oláhok s fogva tartják a táborban.
– Két bátyámat! kiálta fel Manassé indulatosan.
– Bizony kettőt. Azoknak az életéért nem adnék egy tűzkövet.
Manassénak csak nyitva maradtak a szemei és az ajkai, mint a kinek megállt az esze.
– Legokosabb lesz, édes barátom, ha megfordítod a kocsirudadat, s igyekezel ebből az országból kijutni. Blankát hagyd itt nálunk; ő nőmnél elmaradhat. A Cagliari herczeg móringját már menthetetlenül elvesztette, a mint Rómát elhagyta; de a püspök nagybátyja hitbizománya még megmenthető, a míg a katholikus hitet el nem hagyta. Hanem ennek az a kezdete, hogy: arra van Lengyelország! Még arra felé szabad az út. Búcsut se végy tőle, hanem fuss!
– De én Erdélybe akarok menni! kiálta Manassé indulatosan.
– No, de ne kiálts olyan nagyon; mert az asszonyok azt fogják hinni, hogy veszekedünk. Hát miért akarsz te minden áron Erdélybe menni?
– Ha eddig volt reá egy okom, van most rá kettő. A két testvéremet kiszabadítani, a ki el van fogva! S hátha még Áron is elém jön! Oh Istenem! Nekem oda kell mennem.
Gábor úr ez alatt rágyújtott egy keserves szivarra, s Manassét is megkinálta vele; de annak nem kellett.
– Tudod mit, fiatal barátom, – mondok én neked két dolgot. Az egyik az, hogy a míg nem kénytelen az ember vele, addig ne házasodjék meg. Nincs az az elitélt rab, nincs az az üldözött adós, a kinek a sorsa alábbvaló legyen egy feleséges emberénél. Az asszony csupa gyöngédség és szeretet, a míg férjhez nem megy: azontúl csupa szeszély és rigolya. Az ember, a ki megházasodik, megszünik ember lenni; lesz kutya, a kit szidnak; szamár, a kit megnyergelnek; papagáj, a kinek fecsegni kell és selyembogár, a kiből fonalat húznak. A legjobb asszony is olyan, mint a harmadnapos hideglelés: az ember akkor érzi magát jól, a mikor elhagyja.
Manassé mélyen felháborodva tekinte a tanácsadó szeme közé, az nem vette észre a szemrehányást ezen tekintésben.
– A másik tanácsom pedig az: hogy soha se szaladj te a fejeddel a falnak, úgy sem fogod azt keresztül törni. Ne keverd magadat is bajba a két bátyád miatt. Te nem tehetsz róla, ha veszedelembe jutottak. Ne másztak volna a fára, nem estek volna le róla. Csak két dolog történhetik velük. Vagy élve hagyják őket az oláhok, vagy nem hagyják. Az első esetben majd csak megtalálod őket egyszer; az utóbbi esetben pedig nem kilenczfelé, hanem csak hétfelé megy szét az ősi birtokotok.
Ez a meztelen cynismus már undorító volt Manassé előtt.
– Elég, uram. Az én ügyemről ne beszéljünk többet. Az az én dolgom lesz. Tudni fogom, mit kell tennem. Legyen ön szives Zborói Blanka grófnőnek ügyeit elintézni, úgy hogy e mai napig minden tartozása és követelése rendbe legyen hozva.
– A mai napig!
– Igen. Mert a mai napon túl megszünik minden viszonya rokonaihoz, s azzal együtt eddigi vagyoni helyzete is.
– De barátom! Zborói Blanka grófné az én cliensem.
– Nem az. Az enyim.
– No de barátom: én jogigazgatója vagyok. Teljhatalmazottja.
– Én pedig vőlegénye s jövendőbeli férje.
A párbeszéd igen hangossá kezdett fokozódni. Az ajtón egy sápadt, ijedt kép dugta be magát; mintaképe a «horror»- és «pavor»-nak.
Az inas volt. Vaczogó fogakkal, hebegő ajakkal jelenté:
– A nagyságos asszony kéreti a nagyságos urakat: ne tessék olyan hangosan beszélni, mind áthallik; aludt volna s felébredt rá.
… – Látod? suttogá Gábor úr Manasséhoz, azzal az ijedt képpel, a mit az iskolás gyerek mutat, mikor fél, hogy mindjárt jön a rektor a pálczával s lesz «kikapsz».
– Ismétlem hát én is a legcsendesebb hangon, hogy méltóztassék Blanka grófnő ügyeit minél előbb rendbehozni.
– Az mindjárt megtörténhetik, szólt Gábor úr, felnyitva szekrényeit s elővonva az iratcsomagot a Z-betüs fiókból.
A félelem sápadt remek képe ujra benyomult az ajtónyiláson.
– Kéreti a nagyságos asszony a nagyságos urat, ha még életben akarja találni, siessen hozzá egy pillanatra.
– Gyere be! Mordult rá Gábor úr, s azzal visszalökte a fiókba az iratokat. Átkozott dolog! – Most át kell öltöznöm, mert ha megérzi rajtam a szivarfüstöt, megöl.
S azzal neki fogott vetkőzni, mosdani, törülközni, hogy az áruló dohányillattól megmeneküljön; e közben három posta jött utána, sürgetni, hogy siessen! – A harmadikat már egyenesen a túlvilágból küldte hozzá a nagyságos asszony.
Manassé ott hagyta és kiment a parkba.
XXXVII.
Azt a parkot valamikor a szép Marie nagyatyja ültette, a ki hires nagy gazda volt. (Az asszonyságé volt a birtok.) Csodamódon elkészített talajban amerikai tenyészet pompázott. A nagyobb rész gyümölcsös volt és a gyümölcsfák maguk is óriási fajuak. A park hosszában egyenes út vonult le a Szamosig, mely szegélyezve volt terebély somfákkal. Másutt csak cserje ez, itt almafa nagyságú koronás fának mutatja be magát, a leghosszabb idényü fa, levelei még késő őszszel is mind megvannak lehullatlanul, csak hogy most már lilaszínüek, s a rőt lombozat közül az érett gyümölcs, mint korallgyöngy piroslik elő csomókban és füzérekben. Utolsó gyümölcs, melyet már senki sem szed le.
Blanka e hosszú úton sétálgatott végig, egyedül.
Kora tavasz volt, mikor legutóbb ugyan e fasor között végigsétált, akkor a somfák aranynyal voltak behúzva a korai virágtól.
A mennyi idő alatt a som gyümölcse megérik, beh sok változás történik az emberrel!
Akkor is épen így jött föl a teli hold a Szamos tükréből, a sétányon végigöntve rézvörös világát: egy izzó lapos gömb a láthatár rőtbarna ködfátyola mögött.
S azóta az ő sorsa kétszer is megfordult.
Azóta harmadszor kezdi újra az életet.
És érti, tudja jól, hogy az az élet, a mit most kezd, a másik kettőnél még nehezebb lesz.
És még sem érzi azt a terhet a lelkén, a mit akkor viselt, mikor előtavaszszal itt járt végig az aranylepte somfák sétánya közt.
Akkor gazdag volt, előkelő. Hódoltak neki. Futottak előtte, utána, kedvét keresték, alkalmatlankodtak neki hizelgéseikkel. Most, hogy érzik, tudják, mi vár reá? rang, vagyonelvesztés: igyekeznek előtte kellemetlenek lenni, hogy elrettentsék maguktól.
Blanka maga is asszony volt. Melyik asszony nem szenved testileg? Hisz a nőt úgy alkotta a természet, hogy az idegek uralkodjanak rajta. Csakhogy adott nekik hozzá csoda lelkierőt, tűrni és titkolni a szenvedést. Blanka meg tudta azt itélni, hogy egykori barátnéjának nervosájában mennyi a valódi baj s mennyi az affectált kiszámítás?
A tisztességes asszony akarja éreztetni vendégével annak hamis helyzetét: a birtokos úrnő fogadja most a vagyonvesztett, aláhanyatló nőt, kinek viszonya még nem törvényes azzal a férfival, a ki útjaiban kiséri, s ha egyszer szentesítve lesz, az csak oly úton történhetik meg, melytől a vallásos érzelmü kegyes hölgy, mint kárhozatra vivőtől, visszaborzad.
És még sem érzi Blanka, hogy fájna szívének valami. Csak boszantja, keseríti, megszégyeníti az a gondolat, hogy neki ez emberek házánál kell egy éjen át menedéket és a vendégszeretetnek falat kenyerét igénybe venni.
Mikor tavaszszal itt járt, s aztán visszafelé térve sétált végig a hosszú egyenes úton, az a gondolatja támadt, a mint a holdvilágtól messze elnyuló árnyékát elnézte, hogy hát az embert örökké kiséri ez árnyék? Soha se lesz abból fény? Mindig azt kell-e tudni az embernek, hogy a háta mögött jön a sötétség? Soha sem lehet-e, hogy egy világos alak kisérje? Olyan hű, mint az árny? s olyan tiszta, mint a fény.
Most újra eszébe jutott az.
Visszafordult. S ime nem az árnyék volt háta mögött, hanem Manassé.
Az ifju gyöngéden kezébe vette a hölgy kezét.
– Nézd, milyen szépen süt a holdvilág. Sugá neki. Gyönyörű éjszaka lesz. Szél sem leng. Olyan langy idő van, mint egy nyári éjjel. Nem volna-e kedved folytatni az utazást, lelkem?
– Azt mondtad ki, a mire gondoltam! szólt a hölgy mohón, szívéhez szorítva Manassé kezét. Menjünk! Menjünk! Még ez órában induljunk.
– Tudtam, hogy ráállsz. Már rendeletet adtam a kocsisnak. Magunk a Szamos-parton lesétálunk odáig. Búcsut vennünk sem szükség.
– Nem! Nem! – Nem akarok szóba állni vele többé! szólt öntudatosan Blanka s odasimulva Manassé keblére, reszkető hangon sugá: Azt mondta nekem ez asszony, hogy hagyjalak el téged? Ugy-e te neked is azt mondta rólam a férje?
S azzal átölelték egymást és sírtak.
XXXVIII.
Manassénak nem sok válogatása volt, hogy merre jusson be Erdélybe? Éjszak felől kellett kerülnie Deésnek. Az út odáig akadálytalan volt egyes utazókra nézve, csupán rendes hadcsapatokkal kelle találkozniok s azok békével hagyták őket maguk mellett elmenni. Arra is volt gondja, hogy jól megrakott élelmiszeres tarisznyát vigyen magával, így Blanka még azt sem vehette észre, hogy az út egy szétrobbantott hadsereg által lett símára taposva; olyan símára, hogy az utbaeső vendéglőkben imádkozásért sem lehetett volna egy harapás ennivalót kapni. Az idő igen szép volt. A verőfényes ősz egész karácsonyig tartott abban az esztendőben. Az olaszországi carbonari-köpönyeg (az akkori év polgári divatja) elég volt az útra.
Manassé régi ismerős e tájon. A mely vidéken átvonultak, elmondá annak népregéit, történeti mondáit utitársnéjának. A harámvezér Tolvaj Dénes viselt dolgait, Nagy-Bánya regényes gesztenyeerdő koszorúzta hegyei között. Dénes nádor fiának tartották, Pintye Gregornak csúfolták, rettegte az egész vidék, utoljára a nagybányai polgárok ölték meg; barlangvárában most is ott van kőasztala, kandallója, ivókútja; vadászkalandokat mondott neki a medvékről, mik az erdők otthonos lakói s igaz történeteket az aranybányászokról, kik e hegyek némelyikét már üresre ásták belülről. Most is ott küzdenek a bányarémmel az aranyért, ezüstért abban a völgyben, a honnan az a fehér ködalak emelkedik föl. Az a ködóriás a «bányarém». Kén és mireny füstje ez, a mit az érczpirítók máglyái támasztanak. Minden lehellet, a mit az aranyolvasztók beszívnak: sulphur és arsenicum. S e méregfüstben él egy egész nép és férfiai erősek, hölgyei szépek s szeretik a szülötte földet.
Odább térve, egész regényt mondott el Blankának arról a kastélyról, mely a dombtetőről, sűrű jegenyefák közül messzire kitűnik. József császár építtette azt a legszebb erdélyi asszonynak. A regényes történet a nagy császárváros történetébe játszatja bele ezt az erdélyi kastélyt.
Manassé még a gunyhók történetét is ismerte az útban, s a vidám adomákat, a mik egyes falvakhoz vannak kötve. Még az út melletti feszületre is figyelmeztette Blankát, melyen az emberséges szobrász a mi urunkat, üdvözítőnket akként alakította, hogy a sérelmes töviskoszorú helyett tisztességes házisipkával látta el homlokát.
Úgy hogy mikor egy este azt mondá Blankának: «az ott Kolozsvár!» a nő bámulva nevetett föl.
– Hát mit beszéltél te nekem két tengerről, a mely szülőföldedet körülveszi? az egyik láng, a másik vér; hiszen mi egy szikra tüzön, egy csöppnyi véren sem jöttünk keresztül.
Manassé segített Blankának nevetni.
– Csak el akartalak ijeszteni, de te nem ijedtél meg.
Pedig bizony keresztül jöttek ők mind a két tengeren s most ott álltak a kellő közepében a vérnek és a lángnak s csak Manassé gondos figyelme volt az, hogy Blanka előtt a veszélyt el tudta takarni, s úgy sikamlott rajta keresztül, mint a török üdvözültek az Alsiráth borotvaélü hídján a paradicsomba.
Ha csak egyetlen egy napot késik; ha csak azt az egy éjszakát ott tölti Pálmáson: épen a kellő közepébe jut bele a legszerencsétlenebb, a legvégzetesebb ütközetnek. A hadcsapatok négy oldalról siettek ugyanazon vidék felé, s a hol ők megpihentek, ott már másnap a dragonyosok ütöttek tanyát.
Mikor Kolozsvárott a nagy hídhoz eljutottak, épen akkor indult meg Baldacci hadteste kifelé. A szekerük nem jöhetett át a hidon a katonaság miatt. Zimándy tehát mégis tévedett, vagy talán szándékosan hiresztelte az ellenkezőt. Kolozsvárt még a nemzeti hadsereg tartá megszállva. Itt tehát még sem Manasséra, sem bátyjára nem várt a közvetlen veszély. Itt útlevelet sem kértek tőlük a város kapujánál, mikor szekérrel bejöttek. Valószínü, hogy a mint a szekérről leszállva, átmennek a hidon karöltve, ott sem fogja őket senki megszólítani.
Azonban csalatkozott Manassé. A mint a gyaloghidra lépett (az ember azt gondolta volna, hogy most minden jegyszedő az átrobogó honvédet, huszárt, nemzetőrt bámulja), csak megfogja valaki a köpönyegét s rákiált:
– Ne te né! Bizony elmenne előttem passusmutogatás nélkül! Hol az igazság?
Manassé boszusan fordult az alkalmatlankodó felé. Kicsi, széles vállú, tömzsi emberke volt az; székelyes zekében, hosszúszárú csizmában, fején nagy kalappal. Aránytalan hosszú karjai voltak. Bajusza, szakálla kurtára nyírva, vagy talán inkább régóta nem borotválva, ott állt nagy hegykén szétterpesztett lábakkal Manassé előtt, mintha birkózni híná.
Blanka csak elbámult, midőn azt látta, hogy Manassé csakugyan ölre kap ezzel az emberrel, átnyalábolja mind a két karjával; – de azért nem mentek egymással birokra, hanem inkább összevissza csókolták egymást.
– Áron! kedves bátyám!
– Én vagyok biz az, Manassé öcsém, szólt a tömzsi emberke nevetve, s félvállra vetette a zekéjét, hogy a jobb kezével megszoríthassa az öcscse kezét.
Aztán Blankához fordult.
– Hát ez a drágalátos szent kép meg tán az ángyikánk lesz? Ugyan, az Isten áldja meg, hajoljon le hozzám kisség; hadd adjak az arczára vaj egy fél csókot.
Blanka megtette a kivánságát s adott aztán az arczára Áron nem felet, de másfelet s elégülten mondá rá:
– Ugyan szeretem, hogy nem fakadt sírva, hogy megszurkálta a borostás szakállom. Négy nap óta nem borotválkoztam ám. Mind itt lestem a nagyságos uramöcséméket három nap, három éjjel a vámdutyiban.
– De hát, hogy tudtad bátyám, hogy ezen jövünk?
– Hát a lófőnek is van annyi esze, hogy ki tudja kálkulálni, hogy a ki Szathmárból jön Erdélybe, annak a nagy hidon kell bebandukolni. Itt vagyok biz én parancsolatodra, három nap, három éjjel, minden utasnak én eresztém fel éjszaka e sorompót, s nem evém az alatt egyebet szalonnánál, kenyérnél; s csak az az egy bajom volt, hogy hagymát nem ehettem hozzá, nehogy megharagudjatok érte, ha majd megcsókollak.
Szegény jó bányász. Három napig lemondott az éltető hagymájáról, a rokoni csók kedveért.
– Hát a két bátyámról mit tudsz?
Ez volt a legsürgetősebb kérdése Manassénak.
Erre a kérdésre megállt Áron a gyaloghid közepén s kétfelé vetette a lábait, úgy, hogy nem lehetett tőle tovább menni.
– Mondok egyet, Manassé öcsém, igyunk ahajt előbb egyet.
S egy kulacsot húzott elő a zekéje ujjából.
– Én nem szomjazom.
– De jóféle székely ital ám: fenyővíz.
– Azt meg épen nem szomjazom.
– De én addig egy tappot sem megyek ám odább, a míg velem nem iszol elébb.
Manassé ismerte a bátyját: tudta, hogy az szavának áll.
– No hát inkább iszom.
– Egészségedre legyen. Már most én is iszom. S mondd vissza.
– Egészségedre legyen.
– Köszönet érte. Hallod, hogy harangoznak a mi feleink templomában?
– Azt is hallom.
– Rosszul harangoznak. Egészen elkálvinistásodott a harangozásuk. Nem tudják olyan szépen, mint minálunk odahaza Toroczkón; hogy egészen megfordul a harang a koronájával lefelé s csak az egyik oldalát üti meg; «egy! egy! egy!» nem úgy mint ezek «egy-kettő, egy-kettő, bing-bang!»
– De én nem bánom, akárhogyan húzzák!
– Dehogy nem bánod! Tudod-e, hogy ma Úrnapja vagyon? Aztán ez a délesti isteni tiszteletre hívó harangszó. Aztán tudod, hogy két székely testvér, ki egy kulacsból ivott, s ha Úrnapján délesti harangszó után van az idő, akkor nem szokott egymással veszekedni. Pedig ha én te neked arra a kérdésedre felelek, hogy hol van a te két bátyád? hát abból veszekedés lesz. Aztán azt nem szabad ennek a gyönge ifjasszonykának meghallani. Majd ha ez egyszer el fog aludni, akkor beszéljünk róla: tudod?
Manassé meg volt hatva a kérges tenyerű bányásztestvér gyöngéd jószívűségétől. Ő nem akarta Blankát megszomorítani.
– Csak annyit mondj meg, hogy élnek-e? súgá Áronnak.
– Hát bizonyára élnek. Elfeledted a hiszekegyet? Örök életünk van. – Élnek bizony. Ők jönnek lóháton elejbénk a Leánykakőig, csak tartsa készen a számukra ángyika a vőfélybokrétát! mert ingyen nem tanulták be a szép menyasszony-fogadó verset.
Blanka mosolygott a jó Áron tréfáján s azt mondta, hogy majd maga fog szedni az erdőn őszi virágokat a számukra.
– No abban ugyan lesz ám módja a szép ángyikának, olyan helyen megyünk végig, a mi most is tele van virággal. Ha nem hiszi, nézze ezt a piros bokrétát a kalapom mellett, még el sem hervadt; ezt is ott téptem a tordai hasadékban. Ugyan hallotta-e már hirét a tordai hasadéknak? Nincs olyan természeti csoda több a kerek világon. Az egész életében meg fogja emlegetni. Ott van ám gyönyörűséges szép virágos kert! Meg a híres Balyika vára: a ki a Rákóczy Ferencz vezére volt. Azt is megnézzük, ugy-e drága bálványom? Onnan aztán csak egy ugrás a Székelykő s otthon vagyunk. Szeret-e erdőn keresztül gyalogolni?
– Az a legnagyobb örömem.
– No hát ebből lesz sok.
– Te igazán a tordai hasadékon át akarsz bennünket vezetni? – Hát akkor nem is jutunk mi el a Leánykakőhöz!
– Ejnye, de szigorú vagy! Hiszen tudod, hogy mikor a szegény góbé urakkal beszél, csak megmondja az igazat; – csakhogy nem egyszerre.
Most trombitarecsegés vonta félre a figyelmüket. Egy szakasz Mátyás-huszár vonult át a hidon: fiatal ujonczlovasok mind.
– Ne te né! Milyen büszkén ül azon a lovon! Bizony meg se látná a szegény embert? Hé Dávid öcs! Hé! Micsoda huszár vagy te, ha még a szép asszonyon se akad meg a szemed? Te varasgyék!
Ezzel a kiabálással csakugyan odacsalta a hadcsapat élén lovagló fiatal hadnagyot a gyaloghid korlátjához Áron.
Szakasztott hasonmása volt Manassénak. Ugyanazon arcz, termet, szemek. Akárhányszor összetévesztették őket egymással.
Csak egy év különbségük volt az időkorban.
A korláton keresztül nyújtotta kezét Manassénak s míg a kezeik egymást szorították, sokáig néztek egymás szemébe.
– Hová? bátya! szólt Manassé.
– Megyek a két bátyámért boszút állni.
– Én pedig megyek őket megmenteni.
– Megyek a hazámat védni.
– Én is oda.
S aztán megcsókolták egymást.
– Hát az ángyikádtól nem kérsz egy csókot? te rusnya béka! dorgálá őt Áron bátya.
A fiatal hadfi elpirult erre, mint egy szűzleány.
– Majd ha visszatérek; ha megérdemlettem: megkérem azt. Ugy-e megadod azt, ha halva hoznak is eléd, édes ángyom?
Blanka sejtelemteljesen nyujtá neki kezét.
– Ne félj, nem halok meg! kiálta szikrázó szemekkel, mikor azt látta, hogy Blanka szemébe köny gyűl. Egy az Isten!
– Egy az Isten! dörmögé utána a vénebb testvér. Az ifju sarkantyuba kapta paripáját s csapatja élére vágtatott.
– Siessünk, mormogá a hosszú karú s átvéve Blanka utitáskáját, nagy gyorsasággal vezette őket tekervényes utczákon keresztül egész a házsongárd utczáig; ott volt egy nyári mulatólaka a családnak, egyuttal megszálló, ha Toroczkóról bejöttek. Odáig még pipagyujtásra sem állott meg.
A ház mellett kert is volt, az most zöldséges kertül volt kiadva egy kufárnénak; az hevenyészett estebédet az utasoknak. Blanka kiment hozzá a tűzhely mellé s segített neki. A kufárné is részese volt már az összeesküvésnek, a mibe mindenki be volt avatva, a kivel csak Blankának érintkeznie kellett. Terv szerint titkolták előtte a veszélyt, mely őt minden oldalról körülfogja, s melynek szédítő örvénye fölött csak egy keskeny fenyűszál vezet keresztül. Neki nem szabad az örvénybe lenézni.
– Tud-e a szekéren alunni, lelkem nagyságos asszony? Kérdé, dolgát folytatva a sütő-főző asszony. Én néha két hétig is úgy alszom utazva, mikor almát hordok eladni a Mezőségre. Megszokja azt az ember. Mert az urak még az éjjel akarnak ám tovamenni Torda felé. Mivelhogy holnap országos vásár lesz Kolozsvárott s arra annyi tordai cserzővarga, mézeskalácsos, kofapecsenyesütő, s más efféle fog tódulni erre felé, hogy velük szembe szinte lehetetlen lesz haladni. Hát még a rengeteg sok szarvasmarha, birka, sertés, a mit felhajtanak! Azért még az éjjel akarnak utrakelni.
Blanka igen helyesnek találta azt.
Áron bátya pedig azalatt a lovakat befogatva odakinn, elmondá rövid szóval Manassénak, hogy «elől tűz, hátul víz».
A rengeteg oláh tábor, mely Toroczkót fenyegeti, a tordai hegyeket tartja megszállva. A tordaiak eddig erősen tartják magukat; de most jött a hír a főparancsnoksághoz, hogy Kalliany császári tábornok egy dandárral közelít Szeben felől. Akkor Tordáról minden ember menekülni fog Kolozsvár felé. Pedig már a nagyszebeni és felvinczi menekültek is ott vannak. Ha ez megindul, azzal szemközt hatolni tiszta lehetetlenség lesz. Azért egy órai elvesztegetni való idő sincsen, hogy mielőtt a népvándorlás megindul, ők elérhessék a Hesdád pataki malmot, a mi a tordai hasadék szállója. Onnan aztán gyalog tovább – madárlátta ösvényeken.
Blanka megszokta már az éjjeli utazást: azt hitte, mulatságból történik ez így. Ösztön, sejtelem, vagy talán az «otthon» utáni vágy, súgta neki is, hogy sietni kell. S nagy veszély érzetében az asszonyok kitartása óriási.
XXXIX.
Áron maga hajtotta a lovakat (egyet ott hagyott a háznál); hármasba fogta őket. Manassé mellette ült, s a hátsó ülés Blankának volt egészen átengedve, a kit a kertésznő kendőkkel úgy bekötözött, bundába úgy betakart, hogy alig látszott ki belőle.
Hanem azért a mindent meglátó asszonyi szem majd hogy fel nem fedezte a kegyes csalást, a mivel a szemközt jövő veszélyt előtte takargatni igyekeztek.
– Nini! ezek a lovak fel is vannak nyergelve, szólt Áronhoz.
– Az ám, felelt a bányász, megzavarhatlan kedélylyel, Erdélyben ilyen bahó szokás van. Csak olyan formán, mint a hogy a stajerek meg a ló nyakára tesznek egy nagy kalodát.
Blanka megnyugodott benne, hogy ez csak erdélyi szokás. Azzal Áron neki ereszté a gyeplőt a három jó székely paripának, a mik a havason nevekedtek s úgy voltak szokva, hogy ha kell, egy huszonnégy óráig étlen szomjan elkoczogjanak, s ha egy kicsit kieresztették őket a fűre, megint be hagyják magukat fogni, hogy újra kezdjék, a mit elhagytak.
A kocsisnak nem is igen nagy szüksége volt rá, hogy a lovakat igazgassa. Tudták azok mind a kötelességüket, hegynek fel húzni, völgynek le tartani, síkon koczogni, maguk előtt haladó szekeret megelőzni, ha a hátul jövő zörgését hallják, akkor vágtatásnak eredni, becsületsértést elejbekapással meg nem türni, csárdakapunál szépen megállani.
Áronnak elég alkalma volt, hogy a kocsisülésből visszafordulva, ángyikáját vidám adomákkal mulattassa, a mikből kifogyhatalan volt s jóizű természetes humorral tudta azokat előadni.
Egyszer aztán: mikor vette észre, hogy a felekhegyi unalmas fölhágónál, mikor lassan halad a szekér, az ifjasszonyka elbólintott, s a tordai «okos malacz» adomáján sem akar nevetni: akkor a ködmene zsebébe nyult s onnan kivonva zománczos arany óráját, annak a gombját megnyomta, s az ismétlő órát ütteté, a füléhez tartva.
«Tizenkettő és két negyed.»
Az egész ember ilyen volt: aranyóra báránybőr-bekecs zsebben. Parasztos külső alatt nemes emberi szív: munkában tört tenyér, s tanult, eszes fő; népies szólásmódokba burkolt értelmesség; gúnyoló pór-cynismus az uraskodók, a hetvenkedők előtt; hidegvér, jó kedély a veszélyben: igazi székely lófőpéldány. (A «lófő» nem gúny, hanem rangczím a székelynél.)
Tehát a mint az ismétlő óra tizenkettőt és felet ütött, azt mondá az öcscsének:
– No most már elmúlt az Úrnapja, öcsém, az ifjasszonyka is elaludt, beszélgethetünk egyről-másról. Hát a két bátyád után tudakozódtál, hogyan jutottak azok fogságra? Hát hogy az elején kezdjem. Tudod, mikor megszületett a szabadság, hát ez még akkor gyönge gyerecske volt, a ki azt akarja, hogy szoptassák. Hát én tehetek róla, hogy ez olyan csecsemő, a kinek nem tej kell, hanem vér? Biz a toroczkói fiatalság is beállt mind egy szálig honvédnek. Ott szolgálnak a jámborok a 11-ik, 32-ik és 73-ik zászlóaljakban. Hallom, mit mondasz te erre? «hogy hát mi szükség volt a bányászoknak katonákká lenni? Semmi okos nemzet nem viszi el a bányászait a csatatérre. Eleget harczolnak már azok hazájukért a föld alatt egész életükön keresztül. Elég, ha ők készítik a vasat, még forgassák is? Miért kapták II. Endrétől, IV. Bélától szabadalmaikat, hadi szolgálat alól felmentésüket? Miért irták alá 1702-ben a város vénei a reversalist, hogy soha közülök és maradékaik közül senki fegyvert nem fog, és a maradékaiknak is meghagyják, hogy fegyverhez ne nyuljanak, a mit meg is tartottak híven mind ez esztendeig?» – Ezt mondod te Manassé öcsém, ugy-e? Könnyű neked onnan a külföldről! De lettél volna csak idehaza! Láttad volna csak Dávid bátyádat, mikor a piacz közepén azt a beszédet tartotta a fiatalsághoz s maga is lóra ült és kardot kötött: magad is velük mentél volna! Aztán ki olthatja el azt a tüzet, a hol minden ház ég? Az egész fiatalság égett, lángolt. Nem lehetett azt eloltani. Aztán nem is olyan háború ez, mint más. Ha György fejedelem hadat indított Lengyelország ellen, azt mondhatta rá Toroczkó: mi közöm hozzá, ám lássa György, hogy húzza ki a saruját a sárból, ha belelépett! De most a szabadságról van szó s ez Toroczkónak is dolga. – Hallom, mit felelsz te erre? – Hogy «jól van hát no: ha a ménkü-fiatalság nem maradhatott a sarkán; de hát nekünk véneknek lehetett volna már annyi eszünk, hogy tudtuk volna, hogy nem kell a puliszka-evéshez kés; hát mi minek fogtunk fegyvert? Minek állítottunk ki egy nemzetőr-zászlóaljat?» Hát erre csak azt mondom neked, a mit az egyszeri góbé mondott a földes úrnak, a kinek a szelindekét agyonszúrá vas villával, s az szidá érte: hogy mért nem üté inkább a villa nyelével? Azt tevém vala, mondá a góbé, ha a szelindek is a farkával akart volna engem megharapni. Köröskörül az egész oláhság fegyvert fogott; nekünk is hozzá kellett nyulnunk a magunk védelmére s bizony úgy megőrizzük a hozzánk vezető utakat, hogy ingyen azokon semmi nép be nem jön. Mivel pedig a két bátyádat legjobban szerette a népség, mit tehetett mást, minthogy őket választotta meg hadnagyainak. Hisz ez máskor is csak úgy volt. A ki legokosabb ember volt a városban, az vezette a dandárt: váczi püspök, kalocsai érsek az egész sereget. Hallom ám a nagy pirongatásodat, hogy no ugyan derék sereg, a ki elhagyta fogni a két vezérét! De csak ne lármázz olyan nagyon! (Manassé még egy szót se szólt.) Meglátod, hogy a két bátyád nem esik egy sorba a tordai malaczczal, a kinek esztendős létére lehetett volna már annyi esze, hogy ne futott légyen a szekér alá. Tudod, hogy a balázsfalvi román népgyülésre következett az agyagfalvi székely népgyülés. Sándor bátyád is jelen volt azon az aranyosszékiekkel. Akkor aztán a mi kis szigetünk itt maradt a tenger közepett. Egy tízezer főből álló oláh tábor, Móga vezetése alatt (talán ismered ő kelmét?) megjelene nálunk a «Kő» előtt. Mi pedig volnánk háromszáz puskások. Épen annyi, a mennyit Thermopylænél vezényelt Leonidás. S a «Kő» is olyan jó erősség, mint a Thermopylæ. Legöregebb bátyánk a Bertók azonban, a ki azóta, hogy vegetariánussá lett, minden vérontásnak ellensége, s még egy csirkét sem enged megölni, azt tanácsolta, hogy kisértenők meg a békés kiegyezést. Sorsot húztunk: ki menjen el közülünk? Simon bátyád neve jött ki. Az átmene az ellentáborhoz, fehér zászló alatt. De azonban ott fogták s nem eresztették vissza. Ekkor fogta magát a Jonathán, utána ment, hogy majd ő váltságot ajánl érte. Akkor azt is ott fogták. Már most ott vannak mind a ketten. Már most aztán az oláh atyafiak azzal fenyegetnek bennünket, hogy ha meg nem adjuk magunkat, ha le nem rakjuk a fegyvert, ha be nem bocsátjuk őket Toroczkóba, akkor mind a két testvérünket felakasztják. Mi pedig nem rakjuk le a fegyvert és nem bocsátjuk be őket, inkább mind egy lábig elveszünk. És te én nekem hiába lármázol; mert engem meg nem térítesz. Én beszélek a hozzám beszélőkkel; de ha harapnak, én is harapok. Csunya dolog ugyan, hogy a két bátyádat felakaszszák; nemes embert soh se akasztottak, hanem megtisztelték, fejét vették; de hát mit kényeskedel most? Mit válogatsz a parasztnak való, meg a nemesnek való halálban? Egyenlőség van most. Hiába kiabálsz, szidsz, rugódozol; én most viszlek Toroczkóra, s minthogy a két bátyádnak már «servus világ!» neked kell a csapat élére állnod: te már tudod a kommandót s láttál Bécsben és Rómában is torlaszharczot. – De ugyan ne veszekedjél hát velem olyan nagyon.
Manassé pedig még egy szót sem szólt, csak hagyta Áront maga magával (az ő nevében is) vitatkozni.
– Nem veszekedem én veled, bátya. S bár vinnél hát haza Toroczkóra. Nem is rugódozom egy cseppet sem. Hanem úgy látom, hogy nem jutunk mi oda. Gazda nélkül csináltuk a számadást. Nézd azt a roppant porfelleget, a mi ránk szemközt jő.
– Ejnye bizony, ugyan jó szemed van, hogy holdvilágnál is meglátod. Én nem vettem eddig észre. Egész Torda meg Nagy-Enyed jön szemközt. Azok is megkezdték az elmult estén a menekülést, hogy felhasználják az éjszakát. Ezen az uton ma keresztül nem törünk. – Hanem hát azért ne busulj. Rossz róka az, a melyiknek csak egy lyuka van.
A Felek-hegy magaslatáról messze el lehetett látni a holdsütötte tájon: a Torda felé vezető út fehéren kanyarodott alá, a távolban magasra emelkedő fellegtől jelölve.
– Látod ezt a völgyet itten jobbra? Itt az erdős hegyhát alatt. Erre is út van. Ez vezet Oláh-Fenesre. Ezek jó oláhok: velünk tartanak. Annak a jeléül a hosszú hajukat is levágták. Azontul jön Szent-László. Ott magyarok laknak. Odáig elmehetünk szekéren. Gyilkos út biz az; egyikünknek gyalog kell menni a szekér mellett, hogy tartsuk, mikor dűlni akar s az asszonykát fel kell ébresztenünk, hogy megfogózzék a lőcsben. De te azért semmit se félj! A ló kitartja s a szekér toroczkói munka, elmegy az «ördög szántásán» keresztül is, tengelytörés nélkül.
A mint a kocsi megállt, magától felébredt Blanka. Manassé odament hozzá; beszélt neki a szép csillagos égről, megcsókolta a kezét, s kérte, hogy dugja el a bunda alá, mert megfázik; azzal Áron bátya neki fordította a völgyi útnak a lovakat, s elkezdődött a veszedelmes haladás azon az úton, melyen csak fát szoktak különben felhordani.
A völgyben sötét éjszaka volt: a hold nem sütött ide le; Blanka nem tudta többé a szemeit nyitva tartani, a mire különben a szekér döczögése sem invitálta nagyon; olyanokat zökkent az, hogy csoda volt épségben maradása, s néha úgy féloldalra vágott, hogy még nagyobb csoda volt fel nem borulása.
Egy izben a keserves út felkanyargott a hegyhátra. A mint ott pihenőt tartottak, a tordai úton vágtató szekerek dübörgése úgy hangzott át hozzájuk a csendes éjszakában, mint a távoli égzengés moraja. Délfelé, keletfelé a hegyek csúcsain vereslő fények kezdtek kigyulni. «Milyen szép!» mondá Blanka hátra tekintve. Ő nem tudta azt, hogy azok jeltüzek, mikkel táborozó csapatok izengetnek egymásnak emberirtó munkára való jelszavakat.
Most egy falu következett: a katonai térképen Peánának van följegyezve. Különben mindegy, akár hová rajzolta azt a jelt a mérnök; mert az a falu hosszabb egy mérföldnél: a házak oly messze egymástól, hogy egyik szomszéd a másik kiáltását meg nem hallja. Három temploma van; egyszerű faépületek. Egyik ház fel van rakva a hegyoldalba, másik le a patakpartra. Alusznak már valamennyiben, csak a patakmalom ablakában ég a mécses; a kocsizörejre kitekint valaki a sötét éjszakába és egyet kurjant.
Egy kanyarodónál megnyilik a hegyvágányt elzáró erdős hegyoldal s oda engedi sütni a holdvilágot a csendes tájképre. Zugó patak, tele nőve égerfákkal; azon keresztül dobogó hid; a hidon túl palánkkal körülvett emeletes ház; a földszintje fehér kőből rakva, az emelete karzatos lépcsővel és tornáczczal, fából alkotva, s rajta piramidélességü magas tető, hangyász-pikkely módra bezsindelyezve. Körülötte öt más hasonló, de kisebb mérvű házikó. Túl rajta rengeteg nagy gyümölcsös, melynek garádja mellett omlik alá a sziklákról a hegyi patak.
A kutyaugatás messziről jelzi a közeledő szekeret. – Az udvarban éjfélre kukoritanak a kakasok.
– Hallod, hogy kukorítanak a Ciprianu kakasai? mondá öcscsének Áron.
– Hát te még Ciprianut is ismered, meg a kakasait is?
– Az egyiket jobban, mint a másikat. Ciprianu oláhnak született magyar nemes ember. Regalista is volt. A kakasai pedig unicumok az egész világon. Tiszta fehérek és a nyakuk, fejük egészen olyan, mint a pulykáé. A kiáltásuk is olyan öblögető hang. Különös jó faj. De Ciprianu nem ád belőle senkinek, se pénzért, se barátságért; kivéve kappant. Még a tolvajoktól is meg tudja őrizni: azért tart annyi kutyát. S ha meghallja a szekerünket zörögni, bizonyos, hogy kijön a tornáczra s kilövi a puskáját; nem ugyan ránk, hanem a levegőbe, azért, hogy tudassa, hogy ébren van s felfegyverkezve.
– Nem tartozik a fölkelőkhöz?
– Azt nem lehet tudni. Talán igen, talán nem. A nemes urak az oláhok között eddig még tartották magukat. Dacoromaniát szeretnék, de a democratiát nem. Eszük is van, vagyonuk is van s az nem kivánkozik a forradalomba.
E közben mind közelebb értek a házhoz, melyet a patak választott el az úttól. Itt a völgy lápján jó út is volt, kissé nyirkos, de síma; sebesebben lehetett haladni.
A házcsoportot körülvevő palánkra fölkapaszkodtak a komondorok s fejeiket kidugva a faragott deszkák között, onnan ugattak alá.
Most egy lövés hangzott az éjszakában a ház tornáczáról.
– Úr Isten! Mi reánk lőttek? kiáltá föl Blanka.
– Ne féljen, ángyikám: nem nekünk szólt az s aztán elkiáltá magát kürtnél magasabb hangon: Ne lövöldözz Ciprián! Asszony van a szekéren; megijed tőle.
Erre a palánkon belül nagy kutyaexecutió támadt, valaki husánggal tanította jobb véleményre a békétlenkedőket, s aztán a tanórkapun keresztül kijött egy öles termetű óriás, kifordított bundában, nagy furkósbottal a kezében s odaügetett a szekérhez, azokkal az oláhnál szokásos hibbanó lépésekkel.
– Sze treaszka Adorján!
– Sze treaszka Ciprian!
Az első üdvözletre támadt párbeszéd oláhul folyt s abból Blanka nem értett semmit. Ciprian a hegyeken látszó jelekre mutogatott, a szemei ijedten forogtak aközben. Végre megfogta az egyik ló zabláját s erővel félretéríté az útból a szekeret, a saját kapujához vivő hidra terelve azt.
– Mi történik velünk? kérdé Blanka.
– Semmi baj; felelt neki Áron. A domnule azt mondja, hogy nem jó lesz ez úton tovább mennünk; mert a víz úgy elrontotta az átjárókat, hogy éjszaka még szerencsétlenül járhatunk. El kell fogadnunk a meghivását, hogy töltsük nála a hátralévő éjszakát.
Igazat is mondott Áron, de nem «egyszerre». Mert Ciprian csakugyan nem tanácsolta a tovább haladást ezen az úton: csakhogy nem a vizek miatt, hanem a tüzek miatt ott a hegyeken.
A nemes úr maga sietett kinyitni a kaput s aztán szétverni az ebeket az udvaron, mely zajra többen is jöttek elő a házból. A falusi embernek soha sincs egész éjszaka, félig felöltözötten alszik az, s éjjel is fölkel, körülnézni a házat, az aklokat.
A házi gazdának volt egy szép leánya. Épen olyan magas, öletérő személy, mint az apja, szabályos római metszésű vonásokkal. Az lejött az udvarra, apja hivására, s Blankát úgy emelte le a szekérről, mint egy gyermeket. Úgyis vitte fel az ölében a ház emeletébe.
Kellemes kis kastély volt az. Tölgyfából faragva az egész, a mi simára volt gyalulva és kifényesítve. A konyha, mely egyúttal előtornácz, tiszta, mint egy sekrestye, fényesre csiszolt czin-edényekkel a tálason. A tűzhelyen még nem aludt ki a tűz, a friss gyaluforgácstól felélesztve, egyszerre lángra kapott az s a kürtő úgy volt csinálva, hogy annak a hátlapja, mázos kemencze-oldal alakjában, a konyha melletti szobát fütötte.
A házi gazda és leánya csupa szivesség voltak vendégeik iránt. Egyik asztalt terített számukra; másik hozzálátott a kedvencz étel: a bálmos készítéséhez. Felhordták eléjük, a mi csak jó és ízletes volt a házuknál s kinálták erősen Blankát valami idegen nyelven, a mi hasonlított az olaszhoz, de a miből azért egy szót sem értett.
– Tudnak pedig magyarul is mind a ketten; sugá egyszer Áron Blankának, mikor magukra maradtak, de most olyan idő van, a mikor elfelejtették.
Blanka aztán törte rajta a fejét, hogy micsoda idő lehet az, a mikor az ember valamit elfelejt, a mit máskor tudni szokott? – Blanka annyit tudott meg, hogy a ház leányát Zenobiának híják.
Mikor asztalhoz ültek, Zenobia kezet akart csókolni Blankának. Blanka nem engedte azt, hanem magához ölelte a leányt, s megcsókolta annak a szép arczát.
A házi gazda nagy dolgot csinált ebből!
Blanka nem érté, mit beszélt, de az oláh oly elevenen tud kezével, arczvonásaival magyarázni, hogy Blankának abból, a mint Ciprianu a fejéhez kapkodott, Áronnak a vállát megtaszigálta, a saját összefogott ujjai hegyét megcsókolgatá, égnek emelt fejét himbálta, a szemöldökeit felrángatta; lehajolt, meg felegyenesedett, a mellére ütött, aztán megint nagy izmos tenyereit Blanka felé czirógatásra forgatta, – ki lehetett venni olyasmit, hogy az oláh-magyar nemes büszke erre a leányának adott csókra.
Míg Áron ezalatt még kurtábban húzta össze a nyakát a válla közé s csak a kurta bajuszát rángatta s aztán úgy szétvetette a lábait, mint mikor valaki háborgó tenger közepett áll meg a hajó födélzetén.
Utoljára kirohant Ciprianu az ajtón, le a lépcsőn s néhány percz mulva megint be a szobába, kisérve nagy siralmas kárálástól és kotkodácsolástól. Egy kakast meg egy jérczét hozott lábaiknál fogva egymáshoz kötve, abból a dicsőséges fajból, a melyiknek olyan a feje és nyaka, mint a legszebb kalekuti pulykának. Azt a párt, keleti nagylelkűséggel, odanyujtá Blankának.
Blanka mosolygott és szivesen fogadta az adományt. Gondolta, most már neki is gazdaságot kell majd alapítani; kezdetnek ez is jó.
Ciprianu nem várta be a hálakitörést; goromba szerénységgel eltünt a szobából.
– No ángyikám, dörmögé Áron; maga sem sejti, micsoda nagy dolgot nyert most el? Soha ebből a fajból Ciprianu még a püspökének sem adott kakast jérczével együtt ajándékba. Most már nyugodtan alhatunk a házában; úgy megvette a szívét. Ciprianu kakasával keresztül mehetünk az egész oláh táboron. Ez olyan, mintha pazsuránk volna.
Blanka nevetett. Tudta is ő, hogy mi az a pazsura? Olyan volt valóban, mint egy szent: égő parázs fölött járt, kelt s még csak a ruhája szegélyét sem égette meg.
Annak az egy «szónak» pedig hej de sok özvegy, árva volt a kisérete!
Blanka ki volt fáradva; alig várta, hogy lefekhessék.
Ciprianu háza jó el volt rendezve vendéglátáshoz, a hogy nemeseké szokott lenni az oláhoknál. A népies, nemzeties meg van tartva náluk; de finomság és bőség mutatja az előkelőt. Mennyezetes nyoszolyák voltak mindenki számára, csak a háziúr maga aludt, ős szokás szerint, künn a konyhaajtó előtt keresztülfekve, bundájába takarózva, mellette a duplapuskája.
A benyilóban volt két ágy; azokba Blanka és Zenóbia feküdtek s a konyha melletti szobában Áron és Manassé.
Mindenki lepihent az Úrban.
Azonban rendesen olyankor tud az ember legkevésbbé aludni, mikor legjobban el van fáradva. Szokatlan volt Blankának az ilyen mezei lakban az éj, a mi nem oly csöndes, mint a városi éjszaka. A sok kutya egyre ugat, az egyik elhagyja, a másik rákezdi. Majd meg a kakasok jelentik, hogy «holnap» van már. Aztán rákezd egy egész tyúkól kodácsolni. Valamelyik háremhölgy bizonyosan menyétről álmodott. Benn a házban is élethangokat ad az álom világa, s az ilyen fából épült házban minden keresztül hangzik. A házi gazda álmában horkol és fujtat, álmodott ellenfelekkel veszekszik, tolvajt akar fogni. Majd meg a szobatársné kezd el álmában nyöszörögni, zokogni, s egyszer csak megszólal álmában magyarul, ki ébren egy szót sem akart tudni e nyelven s suttogja szerelmesen: «Oh kedves Dávid! Ne hagyj itt. Ölelj meg!» Aztán reszketve nyög, mint egy haldokló.
Blanka szeméből mind kiment az álom.
Csak egy deszkafal választá el Manassétól, ki egy ágyon feküdt Áronnal. Ha Blanka a deszkafalhoz érteté ajkait, és túlfelől Manassé, csókot válthattak egymással. Blanka egyre nyugtalankodni hallá Manassét, mintha nehéz küzdelemben volna valakivel. Beszélt, vitázott, bizonyosan álmában.
«Nem. – Nem bocsátalak el – Egész hazámat megfürösztöd a vérben… egész nemzetemet keresztül viszed a tűzön:… de az én kis szigethazámat nem hagyom tőlem elvenned!… Azt Te magad körülvetted szikláiddal… benépesítetted szelid békés néppel… Nekem ez utolsó menedékem az özönvízben… Odaviszem nőmet… Add vissza azt nékem a Te erős kezedből… Küzdök Veled! harczolok Veled… Nem rázhatsz le Magadról… Nem bocsátalak el Tégedet, míg meg nem áldasz engemet!…»
S az álomküzdelemnek ököl- és könyökdöféseit mind a szegény Áron oldal bordáinak kellett elviselni, ki, midőn megsokallta végre, felrázta öcscsét álmából s fülébe dörmögé:
– Kivel küzdesz így öcsém?
– Az Istennel! sóhajta fel Manassé.
– Miként Jákób El-Bethelben?
– S nem eresztem el «Őt», míg meg nem áld: miként Jákóbot El-Bethelben.
– Vigyázz! Mert kificzamítja csipőcsontodat!
– Teheti.
Azzal Manassé is a deszkafal felé fordult. Blanka is. Csak két ujjnyi tölgyfalap volt közöttük. Akkor aztán elaludtak.
Az «Úr» pedig mondá fölöttük: «Én vagyok a mindenható erős Isten! Növekedjél és sokasodjál. Nép és népeknek gyülekezete származzék tetőled! Mert ha Isten ellen diadalmas voltál, az emberek ellen is diadalmas leszesz…»
XL.
Novemberi reggel későn hajnallik: a háznál mindenki talpon volt már, mikor Blanka fölébredt.
Manassé azzal örvendezteté meg, hogy innentul az útat nem szekéren fogják folytatni, hanem lóháton, a minek Blanka úgy őrült, mint a gyermek.
(Ezért volt a három ló egyuttal fel is nyergelve.)
A külső szobában gazdag reggeli várta. Forró tejszín, bálmos, paprikás szalonna, hófehér havasi méz, csupa virágillatú, s szűknyakú «egyesekben» felrakott gyümölcsszeszfélék, fenyőhéjba takart kászuturó, gesztenyeizű baraboly; olyan étkek, a miket Blanka először izlelt életében s azonnal meg is szeretett. A házi gazda örült ennek nagyon. S a mit vendégei meghagytak az asztalon, azt még összecsomagolta számukra az utitáskájukba, megmagyarázva Blankának, hogy erre nagy szükség lesz.
Blanka úgy vette észre, hogy az oláh nyelv olyan, hogy ha az ember nagyon hallgatja, hát megérti. Annyit megértett ő is, hogy a legközelebbi állomásuk lesz Szent-László; ott a domnu rektor lesz a gazdájuk, a ki pedig «vegetarianu».
Majd megtudja Blanka azt is, hogy mit tesz ez?
Mikor a lovaikat nyergelték, azt mondá Áron Manassénak:
– No, öcsém, most már csak megmondom neked, hogy ez az én kurta nyakam ugyan nem érdemli, hogy nyaknak neveztessék; de már a milyen, olyan, ezuttal azt a te szentecskédnek köszönhetem, hogy megmaradt épségben; mert tudd meg, hogy ez a Ciprianu, a kinek a házában most megháltunk, mind egész háza népével együtt a legelkeseredettebb agitátor, s azonkívül én rám különös oka van haragudni. De a te bálványod az első pillanatra kicsavarta kezéből a fegyvert.
– De nem történhetik-e meg rajtunk, hogy majd a kit mellénk fog rendelni a hegyeken át vezetőül, az visz bele valami kelepczébe?
– Nem. A tulajdon leánya fog bennünket vezetni. Az ugyan elvesztene engem egy kanál vízben; de a te Blankádért keresztül fog bennünket vinni a tűzön is. Öcsém, már benne vagyunk. El ne áruljuk az asszony előtt.
Blanka nevetett az örömtől, mikor fennült a nyeregben. Eleinte különösnek találta, hogy férfimódra kell megülni a mokány paripát; hanem aztán, mikor a délczeg Zenóbiát meglátta így lovagolni, kedvet kapott hozzá.
A jámbor havasi ló úgy ment alatta, mintha dajka ringatná bölcsőben.
A két hölgy előre lovagolt, a két férfi még hátramaradt az utánuk szaladó házigazdával még egy rájuk tuszkolt búcsukortyot inni.
Mikor az erdő szélébe értek, Blanka megszólítá társnéját.
– Zenóbia, kérlek, tegezz engem s beszélj velem magyarul. Az éjjel álmodban hallottalak így beszélni.
A leány visszarántotta paripáját s keresztet vetett magára. Aztán súgva mondá:
– A szent szűzre kérlek, szent asszony, ne áruld el, a mit hallottál tőlem; s ne kérdezz erről többet.
Azzal tovább léptettek egymás mellett. Az út hegynek vitt fel.
– Szólj! Messzire fogsz te bennünket elvezetni?
– A hogy illik. Az apám birtokának a határaig.
– S meddig terjed a te apádnak a birtoka?
Zenóbia egy távol meredő hegycsúcsra mutatott, a mit a reggeli ködfátyol takart még.
– Annak a hegynek a szélső oldaláig.
– Az odáig mind az övé? kérdé elbámulva Blanka.
– Nagy darab szegénység! Van rajta tüzelő fa, kecskenyáj, sertéskonda, rongyos kalyibák és szurtos emberek. Sok a semmiből.
Egy úr, a ki mérföldekig folyvást a saját birtokán jár; hanem azért azt a kis darab földet, a mi abban kenyeret terem, maga szántja!
Blanka gyönyörét találta ebben az utazásban. A szép zöld mező lepve volt már az őszi dértől, de a mint feljött a nap odáig, a hogy a hegy árnyékot vetett, egyszerre zöld lett a gyep, az árnyék megmaradt fehérnek. S a zöld gyepen virítottak a rózsaszinű kökörcsinek.
Az út felvitt a hegyoldalnak, ünnepélyes templomi csendességű szálerdő fogadta az utazókat, melyben, mint a misemondó antiphonája, hangzott fel a vadmadarak egymásnak felelgető kiáltása. Egy pár gyönyörű vad páva szerelmi ömledezései közepett hagyta meglepni magát a lovaglóktól, s aztán felrebbenve, meg leszállva előttük, sokáig folyton az útjokban maradt, mintha előhirnöke volna jövetelüknek.
Mentül feljebb haladtak, annál elevenebb lett az erdő. Vegyülni kezdett a levélvesztett lombfa, az örökzöld fenyővel. A borókabozót sűrűn fedte már az aljat, s azon tarkatollú madárcsoport kergetőzött. Egy ilyen bozótból egész konda disznót vert föl az utazó csoport. Azok nagy röfögve vágtattak odább. Zenóbia nem mondta meg Blankának, hogy azok vaddisznók voltak; engedte őt csodálkozni rajta, hogy ime egy egész konda – pásztor nélkül!
A hegyoldal még meredekebb lejtőre vált; a paripák ugyancsak feszítettek a hegynek felmászásában. Holmi síkon termett ló rég kidőlt volna ebből, ezek még csak meg sem izzadtak bele.
Végre fölértek a hegytetőre s ott egyszerre az erdő is megnyilt. Sajátszerű tájkép tárult eléjük.
Északnak a fensíkot egy kokojszás foglalta el. Az egy ingovány a hegymagason, még magasabban fekvő hegyek tengerszemétől táplálva; fölül rőt magas fűvel benőtt láp, mely közt gyér vörös fenyőfák láthatók; a bürű alatt feneketlen dágvány, mely elnyeli a rátévedett embert és állatot. Szomorú, ijesztő kép; a sás érett bugáitól rókafakó az egész mező. Délnek pedig egy fiatal fenyves, mely valami őserdő helyén támadt, a mit tán húsz év előtt a vihar, mint egy kaszavágással aratott le. A vén fa rohává lett rég s a húsz éves sarj üde hajtással magasodik fel sűrűn, buján, áttörhetlenül. Csak egy csapás visz rajta keresztül.
A fenyők aljában virítanak a havasi nefelejtsek, az erdők örök virága.
Itt csak egyesével lehet előre haladni. Zenóbia elől lovagolt, nyomában Blanka. A két férfi messze hátul maradt. Ők nehezebb terhe voltak a lónak.
Egyszerre Blankának valami furcsa alak vonta magára a figyelmét.
Olyanforma, mint egy ember: két lába, két keze. Egészen bundába van öltözve. Emlékezett rá, hogy valamikor, állatseregletben, látott ilyenforma alakot, csakhogy az ott mogorva, kedvetlen pajtás volt. Itt pedig jókedvű ficzkó. Tánczol, mórikál, bukfenczet hány; hintálja magát a fa ágán két hosszú karjánál fogva. Furcsa gömbölyű fülei, felnyitott szája nevető kifejezést adnak tréfás ábrázatjának.
Eszében sem volt, hogy megijedjen tőle.
Zenóbia a nyergében maga előtt keresztül fektetett dupla puskának a sárkányait csendesen felvonta. Blanka pedig gyermeteg örömmel kiáltá a hátul lovagló Manassénak:
– Nézd csak, Manassé! siess! Milyen furcsa bohó állat van itt!
Manassé sietett is aztán.
A tréfás fenevad erre a kiáltásra, mint a mókus, oly ügyesen futott fel arra a fiatal fenyősudarra, a minek az alsó ágán himbálta magát addig, s mikor legtetejében volt, hogy a hajló sudar elkezdte nehéz terhét himbálni: tökéletes naiv humorú pofával tekinte alá, mintha egészen Blankának produkálná magát. Egy szörnyeteg, mely pajkos gyerkőczöt mimel.
S az utazóknak épen azon fa alatt kellett elmenniök; mert kétfelől áttörhetlen bozót terült.
Blanka kiváncsi mosolygással nézett fel a feje fölött hintázó erdei bohóczra.
Az pedig megvárta, míg mind a négy lovas elhaladt alatta, akkor, hogy megmutassa a nézőknek, hogy mit tud még, hirtelen belevágta rettentő körmeit a fa háncsába, s egyszerre aláeresztve több mázsás termetét, egy pillanat alatt egész a tövéig meztelenre hántotta a fiatal fenyőfát. Blanka csak akkor sápadt el az ijedtségtől, mikor ez iszonyú erőmutatványt látta.
– Ne félj semmit, mondá neki Zenóbia, a medve csak játszik.
S azzal a szörnyeteg befutott a bozót közé: a sürű fenyőgeszt, mint a vetés kalásza, nyitott utat iszonyú termetének.
Zenóbia mondott Blankának valamit.
– A ki boldog, az nem tud félni! Lám, én a madár felrebbenésétől is megijedek.
Az út most egyszerre megkönnyült. A hegyháton visz az végig: folyvást sima gyepen, mohos mezőkön, miket egész mesgyékben fedett az áfonya most érő piros és kék édes bogyóival. A hegygerinczről messze be lehetett látni a vidéket. Hasonló volt a látvány a tengeréhez. Itt a föld vet hullámokat, ott a víz. Itt a zöld fenyőlomb takar egy alatta élő világot, ott a zöld hullám; – itt távol házikók jelzik csak, hogy e magányban ember is él, mint amott a fehérlő vitorlák. Olyan vidék, a melyben hegytetőről sem látni falut.
Már délponton állt a nap, a mint a hosszú hegygerincz végét elérték. Ott egy meredek bérczfal állta el az útat, s annak a lábában kellett a völgybe alászállni.
E pontról már megtudta mutatni Zenóbia az utasoknak a «Monasteria» hegyormát, mely a «Tordai hasadék» fölött uralg. Ezen a bérczfalon keresztül kell lenni egy átjárásnak, mely a Hesdád-völgy katlanába átvezet.
Messziről hozzájárulhatlannak látszik az; de itt a «Mikus bán» várromjai alatt lakik egy ember, a ki jól ismeri ezt a merész utat; a nép a «Vén Matuzsálem»-nek hívja. Egy «magyar zsidó».
Blanka kétkedve tekinte Manasséra.
A helyett Áron felelt meg.
– Igen. Egy elzüllött maradéka az erdélyi «Szombatosok»-nak.
Blanka rejthetlen kiváncsisággal nézett Manasséra. Ez pedig megszokta már hölgye tekintetéből kiolvasni a gondolatban ejtett kérdést.
– Te azt hitted ugy-e, hogy a «magyar zsidó» csak gúnynév, melylyel minket illetnek: egy Istent vallókat. Magyar zsidók valóban léteznek itt Erdélyben, egész községszámra; de elszórva is laknak köztünk s azok tartják magukat az igazi zsidóknak; minket csak Sadduceusoknak fogadnak el.
– Majd látni fog egy eredeti példányt belőlük ángyikám; biztatá őt Áron. Én rég ismerem az öreg Mathusalemet; úgy tudom, hogy egy unokája is van; ha még meg nem házasodott.