Egy az Isten (1. rész)

Egyszerű, csendes dallamú zsoltár az, s a ki énekli, sem mestere, sem művésze az éneklésnek; de érzés volt benne és igazság, mit kifejezett a hang és a tekintet.

Dávidnak, az ellenségeitől körülvett királynak, az üldözői elől barlangba rejtőző igaznak, a gyermeke halálhirétől lesujtott apának égrekiáltó szava volt az.

Ez nem czeremónia; – ez az érzések kitörése.

Valami ellenállhatlanul megragadó volt a jelenetben, a mint ez idomtalan, túlizmosult férfialak az ember-nemlakta magányban, holt kövek és örökké élő bokroktól környezetten, kezeit feltartva, kényszeríté a magasságos eget leszállni hozzá. Az Istennel érintkezés közvetlensége sugárzott szemeiből vissza, arczvonásain az erőszakos törekvés, megtalálni azt, a ki mindenütt jelen van – s nem látható sehol.

S aztán minő áldott megnyugvás tért ez arcz vonásaira, midőn zsoltárát végigéneklé: éltető hit, meleg bizalom, szívbeli erősség, «mert szégyent nem vallanak, a kik hozzád esedeznek».

Mikor tekintetét elfordítá az égről, látszott ez arczon, hogy ez embernek a szíve megtölt Istennel.

A barlang felé indult.

Blanka visszahuzta magát az ajtótól, nehogy Áron észrevegye, hogy őt megleste. Azt hitte, hogy ez bántani fogja őt.

Mikor aztán meglátta őt Áron, egyszerre visszatért az arczára a megszokott székelyes enyelgő kifejezés:

– Ne te ne! Hát már magát fel is öltöztette a dajka.

A «maga» megszólítás még a tegezésnél is bizalmasabb.

Blankának azonban csak egy kérdése volt hozzá:

«Hol van Manassé?»

Hiszen már erre készen volt a felelet nagyon szépen.

– Jaj, édes vérem, nagy kópé az! Azt gondolá ki, hogy útbaejtsük a «Porlik» barlangot, a mi szintén hegyhasadékban van; de kissé furfangos az útja, azért kissé elmene előre, hogy a kecskepásztorok segélyével azt előttünk elegyengesse. Az ám a gyönyörűséges szép barlang, édes mézem!

Áron bátya aztán elmondott mindent, a mit a Porlik barlangról korábbi szemléletből tudott, hogy az olyan, mint egy theátrum, belül bevonva drága csepegőkő brilliántos zuzmarájával; kívül, mint egy szinpad, fölczifrázva repkénynyel, bokorral; bohókás csepegőkő-alakok benne a játszó személyzet; van orgonája is, stalactitból, azon játszani fognak fölváltva Manasséval, az ő kedvencz nótáját, ha majd megmondja, hogy mi az? s ott fognak ebédelni a Dárius király asztalán, a mely mindig meg van terítve, csakhogy kőből van rajta a kenyér.

Mikor vége volt a mesemondásnak, Blanka fájdalmas, szívtől szakadt hangon ismétlé megint csak az előbbi kérdést:

«Hol van Manassé?»

– Hát hiszen, drága gyémántom, mind arról beszéltem most egyfolytában.

Blanka e pillanatban oly mondhatlan fájdalmat érzett szivében, mintha azon tőrök járnák azt keresztül, mik a szűzanya szivét megsebzék. Egy okát meg nem mondó, meg nem magyarázható kínos érzés: sejtelem, előérzet, titkos «alajtása» a nagy veszélynek, mely a lelkéhez nőtt alakot fenyegeti; névtelen, alakot nem öltő baljóslat.

Olyasmit érzett, mintha most mindjárt meg kellene halnia.

– No no, édes kis bárányom, mi baj hát? Ne reszkess. Mid fáj olyan nagyon? szólt Áron bátya gyügyögtetve s átkarolta a szegény teremtést és kivitte a szabad levegőre. – Nézd, milyen szép kék az ég, galambkám!

– Az ég, sóhajta föl Blanka s homlokát odanyugtatá Áron bátya vállára, a ki soha annál nehezebb terhet nem érzett a vállára súlyosodni; pedig de sok «vaskenyeret» fölhordott a mély föld alól!

– Oh, Áron bátya! sugá neki Blanka. Te az imént egy olyan szép zsolozsmát énekeltél itten.

– Te hallottad?

– Taníts meg engem erre az énekre.

– Meg akarod azt tanulni? Látod, ez az ének nekem olyan nagy kincsem. Ha a világ minden aranyát nekem kinálnák érte: nem adnám oda cserébe, hogy ne legyen az enyim többé! Mikor ezt elénekeltem, akkor minden csodában hiszek. Akkor eszembe jut, hogy hányszor szabadított meg a csodatevő Isten, az én földönmászó eszemmel ki nem gondolható módon engemet, szeretteimet, népeimet, hazámat, az üldözött igazságot, s akkor aztán a legnagyobb bajok és szorongattatások közepett is hiszem, hogy újra megszabadít. Sokszor vitatkoznak előttem a tudósok, a geologusok a fölött, hogy a tordai hasadékot ki alkotta: Neptun-e, vagy Vulkán? Egyik se tudja, a mit állít, bebizonyítani, csak a másikát tudja megczáfolni. És én akkor inkább hiszem azt, hogy a midőn a nemzetnek egy szent királya e helyen harczolva az ellenséggel, azt látta, hogy nemzete el fog mulni, ha itt legyőzetik: ezzel a zsoltárral és az erős hittel kényszeríté az Istent, a kinek Neptunus csak inasa s Vulkánus csak kályhafütője, hogy egy percz alatt kettérepeszsze ezt a sziklát. – Látod, olyan erős hitem van nekem abban megnyugodni, hogy ha én kérném az Istent, hogy ismét csukja össze fölöttem és szeretteim fölött ezt a sziklahasadékot, úgy védelmezzen meg: hát az is megtörténnék. – Ilyen kincsem nekem az én zsoltárom! – De veled megosztom, drága virágszálom. Ülj ide mellém erre a kőre, s mondd utána a te üvegharang-hangoddal az én köszörülő hangomat.

S aztán megtanította a maga zsoltárára.

Jó tanítvány volt.

– Hát hiszed már most, hogy Manassé ott fog bennünket várni a Porlik barlangban?

Blanka nem felelt rá; de megkisérté «hinni!»

XLVII.

Mikor Manassé benyitott a Monastéria ajtaján, kellett neki nehány pillanatnyi tájékozás, hogy a terem tudományával rendbejöhessen.

Egy igen tágas, de alacsony teremben tíz-tizenkét férfi ült egy hosszú asztal körül, s azon az asztalon nem volt több egy szál faggyúgyertyánál. E gyönge képviselője a világosság terjesztésének igyekezett megküzdeni azzal a dohányfüsttel, a mit a hány ember, annyi pipa, tömörített egy lapáttal meríthető légkörré.

E félhomály és negyedrész világosság mellett fáradozott az egész társaság (polgárruhába öltözött fegyveresek, egy pár határőr-egyenruhát viselő tiszt és egy kalugyer) abban a munkában, a mi a hadjárat alatt tudvalevőleg legélénkebb föladatát képezi a táborkari tagoknak: – ferbliztek.

Miután historicumot adunk elé, kénytelenek vagyunk mind a tárgy czimét, mind annak műszavait eredetiben visszaadni. A ki nem érti meg, ott van számára a német (stb.) szótár; csak keresse. Hogy megtalálja-e? az iránt nem vállalunk szavatosságot.

A közreműködők közül nehányat személyesen ismert Manassé.

Azok nem ügyeltek a belépőre. Nagyobb gondjuk volt annál. Épen «nagy czupász» volt.

Az asztal mellett volt egy üres szék, annak a helytartója talán már kidőlt, vagy elfogyott az apró pénze, s kiment váltatni. Manassé nem sokat gondolkozott, odament s leült arra a székre.

Talán nem ügyeltek rá? talán oly társaság volt az, a melynek tagjai csak most nem rég kerültek össze, s még nem igen ismerik egymást? talán a nagy füst és pisla világ mellett nem tudtak különbséget tenni? vagy a mi a legvalószínűbb volt, hogy az általános érdek foglalt el minden figyelmet, arról lévén szó, hogy ki «teszi a czupászt?»

Erre a kérdésre pedig csak az universal-nyelv ád feleletet: «pénz beszél». Manassénak csak be kellett tenni.

A mi azonban nem volt olyan könnyű tudomány.

Mert azokban az időkben voltak ugyan osztrák állambankjegyek, csakhogy azokat nem igen bocsátotta józan meggondolású ember forgalomba. A közforgalmat képezte, különösen a ferblinek nevezett pénzműveletnél (az elfoglalt területhez képest) vagy a magyar bankjegy, vagy a német államjegy, melyek mindegyikéből egész a democraticus krajczármennyiségekig terjedő képviselők voltak nyerhetők, úgy, hogy az ember nem volt kénytelen, mint későbbi években, az egy forintost négy felé elvágni, ha ki akart belőle adni.

Már most az tökéletes önárulás lett volna, ha Manassé annál az asztalnál, a hol a cassát képviselő tányérban csupa osztrák államjegyek hevertek, egy azoktól elütő magyar bankjegyet dobott volna. Tehát elő kellett keresnie a zsebéből egyikét azoknak a (minden eshetőségre számítva, dugaszban tartott) Reichsschatzscheinoknak, a miknek az egyik oldalára aranyos, a másik oldalára ezüstös betűkkel (ez volt az «érczalap») volt nyomtatva, hogy mennyit érnek? s ugyanaz nagyobb hitesség okáért tizenkétféle nyelven ismételve. Azok közül egyet odadobott a tányérba s akkor aztán neki is osztottak kártyát. A kalugyer osztott, Manassé esett neki «ostorhegyre». Az, a ki átellenében ült, volt a fővezér, azt ő ismerte jól: együtt szolgáltak a guberniumnál. De annak most ő rá semmi gondja sem volt, mert komolyabb dologgal volt elfoglalva: «gusztálással». A mint hogy «ki is vágott» két királyt.

Manassénak még egy szerencséje volt: az, hogy egy hetest, meg egy nyolczast kapott két különböző színből. Mindenki szánalommal tekinte – nem ő rá, hanem a hetesre, meg a nyolczasra.

A kalugyer aztán kivágott maga elé «két sántát».

Általános elszörnyedés!

A kik csak «farbára» mentek be, azok előre elszaladtak, sejtve, hogy itt nagy ütközet lesz. Háromnak azonban még volt reménysége, kiknek sántájuk akadt: (öttel játszottak).

A kalugyer kegyetlenül bánt velük. Minden kártyát «kostáltatott». Azok egymás után «forpászoltak».

Manassé fizetett minden «javítást» a maga hetesére s nyolczasára. – Ez bizonyosan részeg, vagy lopott pénzt hajigál! – Mi köze másnak hozzá!

A fővezér azonban helyt állt s az utolsó kártyát is fizette.

Manassé még akkor sem futott meg. Kivette a maga kártyáit, a mik már most ingyen jártak.

Akkor azután a két matador, a vezér meg a kalugyer elkezdtek egymásra «hivogatni»; keményen «vágott vissza» mind a kettő. Nagy ütközet lett volna belőle, ha ez a félbolond ott nem ül közöttük s mindent megadva, be nem rekeszti a harczot.

Most azután jött a döntő kérdés: «mi van értte?»

A fővezér diadalmasan szólt:

– Ime ez a jutalma annak, a ki a királyokat szereti: «négy király in natura!»

A kalugyer még nagyobb diadallal kiálta föl:

– De ime a jutalma annak, a ki a disznókat szereti: négy disznó!

S azzal nyult a bankóval tetézett tányér után.

Manassé azonban szépen megfogá a kezét s kiterjeszté az asztalra a kártyáit e lesujtó szóval: «girigári».

Hetes, nyolczas, kilenczes, tizes, négy különböző színből. Ez meg aztán «levágja» a királyokat is, meg a disznókat is.

S azzal besepré a cassát.

Most aztán egyszerre minden ember a szeme közé nézett.

«Hát ez kicsoda itt?»

A vezér ráismert s bámulva kiálta föl:

– Ez itt Adorján Manassé!

Egyszerre felugrált minden ember a helyéről s megannyi ököl emelkedett Manassé felé; csak a kalugyer csapta össze imára a kezeit.

Példátlan vakmerőség ez! Az oroszlánok közé lépni s elkapni előlük a véres konczot.

Manassé pedig könnyűvérű otthoniassággal mondá a rátámadóknak:

– Remélem, hogy urak és gavallérok között vagyok, a kik nem szokták agyonütni azt, a ki a pénzüket elnyerte.

A megjegyzés talált. Úri társaság nem emelheti fel a kezét egy ember ellen, a ki épen a cassát behúzza.

– Te Adorján! szólt boszuság és bámulat hangján a vezér: hogy jösz te ide? Mit akarsz te itten?

– Arról majd ráérünk beszélni. Ne rontsuk el vele a mulatságot. Engem nem kerget senki. Most «färbl geht vor». Előbb el akarom nyerni a pénzeteket. Az a kérdés, hogy ki ád «vizit»?

Azzal a magával hozott bankjegycsomót kitette az asztalra.

– Átkozott ficzkó! mondá a vezér. Mindig ilyen hidegvérű volt. Hanem azt előre is megmondom, hogy ide hiába jöttél. Hogy nem lőttek le az előőrsök? – És ha azt hiszed, hogy bennünket majd azzal le fogsz kenyerezni, ha a pénzedet elveszted közöttünk: hát nagyon rosszul számítasz.

– Sőt el akarom nyerni a tieteket. Engem már bemutattál ezeknek az uraknak, légy szives megismertetni azokkal, a kikhez még nem volt szerencsém. Majd beszélhetünk aztán, ha rákerül a sor, idejöttöm czéljáról, hiszen bölcs, tapasztalt és művelt férfiak között vagyok. Most pedig «lássunk az után, a miből élünk».

A társaság nevetni kezdett, a fölemelt ököl tenyérré nyilt meg s a betolakodó vállára vert negédesen; mindenki visszaült a helyére.

– Szent atyám! monda Manassé a kalugyernek; nem volna egy heverő pipa a számomra?

A kalugyer hozott neki pipát; Manassé rágyujtott és játszott.

Holmi gyönge szivű ember csakugyan azt tette volna, hogy abban a társaságban, a hol a saját élete és testvéreié van koczkára téve, azon igyekezett volna, hogy a saját pénzét szándékosan elnyeresse; de Manassé az ellenkezőt tette. Irgalmatlanul kifosztotta az uraságokat. Azok egymás után hagyták abba a játékot, s helyeikről felkelve, lassankint a két élve maradt játékos háta mögé csoportosultak «Brodsitzer»-eknek. Csak Manassé és a vezér kapaszkodtak össze. S Manassé egyre nyert, a vezér meg győzte pénzzel.

A vezér már dühös volt. Egyre ivott.

– Adjatok hát nékem is abból a pálinkából, mondá Manassé, s a mint megkóstolta, letette fitymálva a butykost. De rossz kis vutki! Majd én küldök nektek holnap egy hordóval az én szilvapálinkámból.

– Nem te!

– Hogyan nem?

– Mert holnap függni fogsz.

– Ott leszek én akkor; mondá Manassé, s a míg a vezér nagy figyelemmel szorongatta a kártyáit, egyiket a másik mögül lassan tologatva előre, ez alatt Manassé kiverte a pipáját, újra megtölté az asztalon álló döbözből s egy Reichsschatzscheint fidibusnak tekerve, azzal rágyujtott. A vezér csakugyan megkapta, a mire rálesett: a két X-et s kivágta maga elé büszkén.

Nagy ütközet lett belőle. Javítás, visszajavítás, árverezés, háromszor «blind»-re bevágás; visszavágás: a cassába nem fért a pénz már.

– Még ezt a «Mausit», mondá Manassé, egy marék olvasatlan pénzt téve a középre.

– Adom! kiáltá az ellenfél. És még egyszer annyit. És még a két bátyádnak a fejét is rá.

– Tartom. Mondá Manassé. És még a saját fejemet is vissza.

Aztán fölveték a kártyákat, – megint Manassé nyert.

Ellenfele olyan méregbe jött ezen, hogy a kártyáit kétfelé repeszté. Tovább aztán nem lehetett játszani.

Manassé bezsebelte a pénzt. Rablónak nevezték: de respektálták. Ha ott próbálta volna hagyni, azt olyan megbántásnak vették volna, hogy sorba meg kellett volna verekednie valamennyivel.

– Nos hát, már most ráérünk. Mondd el, hogy miért jöttél ide? Rá akarsz beszélni ugy-e, hogy a két bátyádat bocsássuk szabadon s Toroczkót ne pusztítsuk el.

– Ily éleseszű férfiu, mint te, könnyen kitalálhatja a gondolatjaimat is.

– No hát lássuk: hogy fogsz hozzá? Jonathán bátyád, az egyszerű falusi ember, azzal jött hozzám, hogy a bibliából akart capacitálni. Beszélt a testvériségről, Krisztus parancsolatjáról s Jehova hatalmáról. Addig fecsegett, míg meguntam s kalodába tétettem. Simon bátyád már tudományos ember. Ő Kolozsváron végzett. Ez fenyegetőzve jött. Beszélt nekem alkotmányról, históriáról, a kormány hatalmáról, a camarilla perfidiájáról, Hora, Kloska gyászos példájáról. Addig fenyegetőzött, míg farkasgúzsba tétettem. Te mindeniknél bölcsebb vagy. Diplomata voltál. Bécsben qualifikáltad magadat. Tanultál Metternichtől furfangot. Halljuk, hát te mit tudsz? Ezzel fölült az asztalra.

– Én is csak tudok valamit; szólt Manassé, fölülve szintén az asztalra a vezér mellé. Ha ti szabadon bocsájtjátok a két bátyámat s parolát adtok rá, hogy Toroczkót nem fogjátok megtámadni, hát akkor én adok ti nektek tizenhat hízott tulkot és húsz akó jó szilvapálinkát.

A vezér e szóra leugrott az asztalról s a kardjára csapott büszke haraggal.

– Ha most kard volna az oldaladon, e szóért meg kellene velem verekedned! Hát örmény bőrkereskedő vagyok én, a kitől azt lehet kérdezni, hogy a háti-bőr párja?

Manassé pedig csak nyugodtan harangozott a lábaival ott az asztalon.

– Bizony, ha örmény bőrkereskedő volnál, sokkal okosabb mesterséged volna, mint most. De hát minek az a nagy harag? Én azt kinálom, a mi nektek legjobban kell: enni és inni valót; s azt kérem tőletek, a mi nekünk kell, nektek pedig nem kell: a békességet.

– De azt, a mit te kinálsz nekünk, mi elvehetjük erőhatalommal is. Most már hárman vagytok a kezünkben. Megizenjük a toroczkóiaknak, hogy ha le nem rakják a fegyvert, s önkényt föl nem adják a városukat, oda fogunk benneteket fölakasztani a szentgyörgyi vár ormára mind a hármat.

– Maradnak még otthon öten. Aztán, hogy a szentgyörgyi várig eljuthassatok, keresztül kell mennetek a kőhasadékon, vagy a Székelykövön s azt tudhatjátok, hogy már egyszer a toroczkóiak az egész tatárjárás ellen meg tudták azt a völgyet védelmezni.

– Elfeleded, hogy egy harmadik út is van Toroczkóra?

– Az Aranyos hídján át. Azt védik Áron bátyám vaságyui, s a te rendezetlen hadi néped egy hosszú defilée megostromlására nem alkalmas.

– No hát essél kétségbe. Nézz ki az ablakon amarra a nyugati hegyek felé. Látod azt a jeltüzet? Ez azt tudatja velünk, hogy egy csapat a rendes hadseregből a szentlászlói úton nyomúl előre Toroczkó felé, ágyúkkal és lovassággal.

Manassé fölkaczagott.

– Ez a jeltűz azt jelenti, hogy ma délben egy vidám társaság ott ebédelt a csodakútnál a nagy bükkfa alatt. A darázsok boszantották őket s ők csóvát dugtak az odúba, a mitől a pudvás fa egyszerre lángot vetett egész a koronáig.

– Manassé! Ha most hazudtál!

– Ismersz, hogy azt soha se teszem. A mit kimondok, az igaz. Ha nem akarok igazat mondani, hallgatok. Az éjjel ott háltam Ciprianunál. Az egész helységben egyetlen fegyveres csapat sincsen. Ellenben a magyar sereg elhagyta Kolozsvárt s kivonult. Merre? azt nem tudom. De megtörténhetik, hogy te, a ki segítséggel hiszesz találkozni, épen a torkába futsz ellenfeleidnek, s azok bizony tűzre rakják a te faágyúidat. A három Adorján után találkozni fogsz a negyedikkel: Dáviddal, s a mit az hoz, annak a nevét ismered; az az «ultima ratio regum», magyarul «ágyú».

A vezér meg volt döbbenve. Rejteni akarta azt a nyers ijesztő modora alá.

– Ha most nem mondtál valót, Adorján, akkor olyan bizonyos, hogy eljátszottad az életedet, minthogy most éjszaka van. Ha hazudtál, haditervemet feltartóztattad vele, s akkor nincs Isten, a ki megszabadítson.

– Minthogy pedig nem hazudtam, s mint hogy Isten mindenesetre van: tehát ad tudtomra, hogy hová fekhetem le alunni? mert el vagyok fáradva.

– Zárjátok őt be a toronyba; parancsolá a vezér.

– Biz az jó lesz; legalább hajnalra majd felharangozlak benneteket; szólt nevetve Manassé, a míg a harang alatt ágyat vetettek neki szénából.

– Hanem azért a tizennyolcz tulok kinálása miatt számolni fogunk egymással. Kiálta rá az ajtón keresztül a vezér, mikor azt bezárta rá a nehéz reteszszel.

– Én csak tizenhatot mondtam! dörmögé vissza Manassé.

A vezér rögtön haditanácsot tartott.

XLVIII.

Áron bátya nem sokat időzött a Balyikavárban tovább. Abban az esetben, ha Manassé vakmerő kisérlete rossz véget ér, az is ki lesz nyomozva, hogy ő Áron bátyjával és Blankával együtt jött erre a vidékre, akkor könnyen rájuk találnak s Áronnak több oka is volt egynél azokkal ott a feje fölött nem kivánni semmi találkozást. Leszálltak ismét a patak mentébe s annak a medrén átgázolva haladtak azon sziklaösvényig, a mely a Porlik barlanghoz felvezet.

A titokteljes építészeknek egyik legszebb alkotása ez; kevesektől ismerve, ritkán látogatva. Egy tündér számára épült szinház. Magas, boltívre hajlott kapuja párkányáról piros levelű, piros gyümölcsű sombozótok hajlanak alá, s buja iszalag futja be a két oldalát, pelyhes magfüzéreit hosszú guirlandokban fonva keresztbe, függönyként a bejárat fölött. S túl a virágfüzéreken csillámlik a párkányról lecsüggő cseppkőzet ezüstdiszítménye. S a tág kapun keresztül a napvilág egész a mélyéig besütt a tündér teremnek, csillárokká gyújtva a ragyogó stalactitet.

De nem a tündérépítmény szépségén járt a látogatók gondolatja.

Egyszerre szólalt meg mind a kettő: egy szót mondtak ki mind a ketten.

– Ha most csak Manassé egyszerre elénk lépne a barlangból.

– Né te né! Mondá Áron. Egy dolgot mondánk ki mind a ketten: azt tartjuk, hogy az olyan dolog bizton teljesülni szokott.

S aztán követelte magában a sorstól, hogy ha már az előjelt megadta, hát tartsa is meg az igéretet: álljon a szavának, a hogy emberhez illő.

De bizony Manassé csak nem lépett eléjük a tündérteremből.

– Nézd! édes lelkecském, monda Áron, mintha zúzmarával volna behúzva az egész terem. Látod, hogy amott közeledik egymáshoz két pillércsoport. Az egyik felülről csügg alá, a másik alulról emelkedik, a felső növeli az alsót is, meg magát is, míg egyszer összeérnek. Így építik itt a karzatokat.

S a míg az élő kőszikla alkotását magyarázta, magában arra gondolt: vajha ne egyedül jönne Manassé vissza! hanem a két bátyjától is kisérve! – De hát szabad-e egyszerre olyan sokat követelni a sorstól! Nem haragszik-e meg az a nagy úr, ha olyan sűrű kivánságokkal lépnek eléje? Nem lehetne-e vele megalkudni? Kiegyezkedni? Ha csak Manassé térne is vissza egymagában, akármilyen rossz hírt, ha gyászhírt hozna is magával.

– Nézd galambom, hogy közeledik egyik válív a másik után s közben apróbb-nagyobb páholyocskák: tündérkék, földalatti lidérczek néző helyei. Oda fenn meg egy galéria. Az a kakasülő, a paradicsom aprószentek számára.

(Oh az a Manassé bizony már azóta idekerülhetett volna a Monasteriától!)

Blanka is úgy tett, mintha az érdekelné, a miről hozzá beszélnek.

Az öreget a szorultság nemcsak költővé tette, hanem zenészszé is.

– Hallgass csak, szivecském; itt orgona is van. Ez is kell egy theatrumhoz. Nézd amott: egyik cső a másik mellé rakva, egyik hosszabb, másik rövidebb. A szerint adnak hangot, ha megütik őket. Várj, majd én fölmegyek hozzá. Mászni kell, te nem jöhetsz oda: síkos a szikla. Eljátszom neked rajta egy szép nótát.

S szegény öreg fölkapaszkodott a cseppkőorgonához s a fejszéje fokával össze-vissza kongatta a hangadó oszlopokat, s azt mondta, hogy ez nóta volt.

Blankának nevetni kellett volna erre.

(Hajh, csak Manassé volna itten: majd könnyen állna nála a nevetség.)

– Hát itt a hátlapja ennek a barlangnak nem tökéletes olyan-e, mint egy szinpadi előfüggöny? akár csak a kolozsvári theátrum kortináján, ott van Apolló meg a múzsák, csak egy kis képzelet kell hozzá. Az embernek kedve volna a lábával dörömbözni, hogy kezdjék el már a darabot, s azt hiszi, hogy most mindjárt fölhúzzák a függönyt s kezdődik az előadás.

(És ha Manassé elő nem jön, ha délig, ha estig elő nem érkezik, mi fog történni ezzel a szegény asszonynyal?)

– Az a Manassé gyerek bizonyosan bisonyosan valami zűrzavart csinált megint! Ilyen a tapasztalatlan ifjú ember. A hosszabb útat választotta a Muntyén keresztül, a helyett, hogy én rám hallgatott volna. Ott van ni! Most itt vagyunk a Dárius király asztalánál, aztán «körül ültük semmi sincs!»

Megerőltette magát, nevetett.

– S ha most innen a mélyből visszapillantunk a bejárat felé, nézd csak bálványom, milyen fölséges tekintet ez! A nap épen most bukkanik ki az átelleni sziklatorony mögül s a mint besüt a barlangba, ezek a fejünk fölött csüggő fényes csapok, mintha az Isten csillárjai volnának, úgy ragyognak, s a lehulló cseppekben hallgatjuk a másvilágiak melódiáját.

Blanka szivét e pillanatban úgy elfojtá az a névtelen fájdalom, hogy a természetnek minden föld alatti és föld fölötti pompája nem létezett rá nézve többé. Két kezét egymásra tette keblén, s ott a föld alatti istenség oltára előtt, az önalkotott szent szobrok titokteljes kathedráléjában, kitört ajkain a vigaszkereső ének:

Áron nem birt magán uralkodni többé. A mint e nőt így látta maga előtt, a mint meghallá őt énekelni, lelkének vészhárító óhajtása szerint, csak levágta magát arczczal a földre s elkezdett hangosan, hevesen zokogni, a hogy csak egy erős szívű férfi sírni képes, a ki azt magáért nem szokta tenni, de ime szerettei veszedelmét nem tudja tovább elviselni.

Azonban egyszerre a közepén félbeszakadt a zsolozsma. Áron Blanka által a nevét hallotta háromszor kiáltani, oly hangon, mely megrettenté.

«Áron! Áron! Áron!»

Felemelte fejét a földről, térdre állva.

És a mit akkor látott, hasonlított ama jelenetekhez, a mikkel a szent-irás hagyományai tele vannak: a miket a patriarchák istenihlett pillanatokban szemeik elé tárulni láttak. A fényözönben, mely kivülről a barlangba ömlött, három férfialak jelent meg, a napsugár aranyködétől dicsfénynyel befátyolozva. Egymás kezét tarták. A középső volt a legmagasabb a legdélczegebb. Olyan volt az, mint egy állomjelenet. – Manassé és testvérei.

Áron felszökött helyéről, s mint a fiait feltaláló oroszlán, oly embertelen ordítással rohant hozzájuk. Elébb a Jonathánt, azután a Simont fülelte le. Nem volt elég, hogy megölelje őket, hogy összecsókolja arczaikat: Kedvesem, szerelmesem, drágaságom! még földhöz is csapta őket egymásután s hátaikat öklével jól megdömöczkölé: nesze neked, te rusnya béka, te varas gyék! engemet így megkeseríteni. – Te gyémántos báránykám.

S meg ölébe vette a lehurogatottat.

– Hát én senki se vagyok? mondá Manassé. Nekem nem jut belőle?

– Te pedig vagy a te bátyáidnak atyja, a ki előtt a testvéreid meghajolnak, mint József előtt a buzakévék, és mi mindnyájan a tieid vagyunk.

E szók alatt odaborult Áron Manassé lábaihoz és átölelte annak térdeit.

– Mert bizony, mondom néked! hogy csodatételek helye a tordai hasadék; de a legnagyobb csodát te követted el benne, midőn bátyáidat ide hoztad.

E visszatarthatlan öröm egy messze bepillantást engedett Blankának elvállalt sorsába. Elárulá előtte azt, hogy ez a találkozás több mint vőfélyfogadás, több mint nászkiséret: hogy nagy oka volt szivének úgy fájni, a midőn a zsolozsmában a kínzó sejtelem utat keresett magának. Nagy oka volt a félbehagyott zsoltárt megvigasztalt szívvel befejezni – ott azon a helyen állva, a hol elkezdé:

A négy testvér bámulva hallgatott és szemeit lehunyta, a hogy ima alatt szokták a hivők.

XLIX.

Mindhárman lovon jöttek idáig. Manassé biztosítá Áron bátyját, hogy az az út, a melyen ők jöttek a hegyhát felől, egészen jó: nem lesz szükség ismét a patakmederbe leszállni és a malom felé kerülni.

– De nincs az útban valami «ugrató?» kérdezé Áron.

– Ne félj semmit. A lovaink jók és pazsuránk van.

Blankának még most sem magyarázták meg, hogy mi az a pazsura? Elég, ha Áron értette.

Most azután volt nagy vigasság a Porlik tündér szinházában; a két ujonérkezett testvér elmondá, mily nagy pompával várják a bórévi hidnál Manassét és menyasszonyát az atyafiak? s segítettek az utitáskákat az utolsó morzsáig kiüríteni; nem lesz már több szükség a «madárlátta» kenyérre.

Dél felé lóra ültek mindannyian; Blankát a két vőfélye közrevette, ezt a jogot nem engedték maguktól elvétetni s ők lovagoltak előre; Áron és Manassé kissé hátramaradtak.

– Most mondd el hát, hogy mik történtek? szólt Áron bátya; mert én nekem olyan ez, mintha álmodnám. Mózses csodatételei voltak a kezedben, Áron ékesszólása volt a nyelveden, hogy rá tudtad bírni a Faraót, hogy bocsássa szabadon a te nemzetségedet?

– Nem voltak biz én velem csodatételek, se ékesen szóló tehetség. A botomat nem tudtam kigyóvá alakítani, sem a kezemet bélpoklossá; próféták hatalmas nyelvén sem tudtam beszélni, hanem úgy jelentem meg közöttük, s úgy beszéltem velük, mint hozzájuk hasonló ember. Nem mutattam előttük se félelmet, se büszkeséget. Beültem közéjük s nem rontottam el a mulatságukat. Kérdeztek s én mondtam nekik rá igazat. Kértem tőlük a békességet s kináltam nekik érte megfelelő árt.

– Miféle árt? kérdé Áron bátya, ki roszat kezdett sejteni.

– Találd ki.

– Hogy fegyvereinket lerakjuk és átadjuk nekik?

– Annál értékesebbet.

– Hogy vasbányáinkat szolgálatjukra bocsátjuk és ellátjuk őket kaszákkal, fegyverekkel, vaságyúkkal?

– Sokkal többet érőt annál.

Áron üstöke izzadni kezdett.

– Talán csak azt, hogy meghódolunk Puchner proklamacziójának, kitűzzük a tornyunkba a sárga zászlót s aláirjuk a balázsfalvi határozatot?

– De már annál igazán nagyobbat.

– Ne kinozz hát, hanem mondd meg, hogy mit?

– Tizenhat tulkot, meg husz akó szilvaszeszt.

Áron kijött a csendes flegmájából.

– Hiszen volna csak hosszabb a karom, hogy hátba üthetnélek.

– Ők is azt tették, mikor először kimondtam az ajánlatot. Hanem aztán rájöttek, hogy az igen alkalmas békeföltétel. Nem kell neki se magyarázat, se tolmács, se szövegezés. Megérti minden ember. A hadsereg belenyugszik.

– Hát azt a két lovat hogy szerezted az öcséim számára?

– Ott vettem. Olyan áron, a min angol paripákat vesznek, de fele saját pénzük volt, a mit az éjjel tőlük nyertem.

– Kártyáztál az emoreusokkal! Istentelen!

– Reggelig bezárva tartottak s azon folyt a haditanács, hogy mit csináljanak velem és testvéreimmel? Többen azt akarták, hogy jó lesz a fejeinket elküldeni Toroczkóra nálunk nélkül, s aztán felszólítani a várost, hogy vagy adja fel magát, vagy megrohanják s porrá égetik.

– S te hallottad ezt?

– Olyan helyen voltam, a hol minden szót kellett hallanom.

– Mondd a végét frissen, mert nem birok rágondolni.

– A vége az lett, hogy hajnalra ismét előhoztak s akkor tudtomra adták, hogy elfogadják az általam ajánlott békét. Felhagynak Toroczkó ostromlásával s hazavonulnak falvaikba s lesznek ezentúl is jó szomszédok, mint hajdan.

– Megesküdtek rá?

– Az oltár előtt, a pópa olvasta fel az esküt.

– Égett két gyertya az oltárnál?

– Igen.

– Akkor jól van.

– Én pedig, mint családunk felhatalmazottja és képviselője, pecsétes írást adtam magamról, hogy népemet az ő ellenük folytatandó harcztól visszatartom.

– Ezért meg otthon lesz harczod.

– Otthon is győzni fogok. Ők nem törik meg a békét, s mi nem keressük a harczot. A vezér, midőn átadta számunkra a pazsurákat s testvéreimet elővezetteté, azt mondta: «Most bizton maradhattok felőlünk békében. Sem én, sem társaim titeket és várostok népét bántani nem fogjuk. Az igért kollacziót elfogadjuk, mint barátságos áldomást; nem mint vérdíjat. – Hanem, hogy egyszer, valamikor egy közületek támadt renegát nem fog-e tüzet és vasat vinni a várostokra? arról nem állunk jót.» Azzal kezet szorítottunk, összecsókolóztunk s bizony mondom neked, hogy egész az Aranyosig nem fogjuk őket útunkban találni többé.

– S ugyan mivel tudtad ennyire megvenni sziveiket? Hisz a tizenhat tulok, meg a hordó pálinka csak áldomás volt.

– Egy igaz szóval. Elmondtam nekik a csodakút melletti égő fa történetét. Ezt ők jeltűznek vették s ez a tévedés nekik nagy kudarczot okozhatott volna.

– S hittek a szavadnak?

– Nem hittek. Kétkedtek benne. Ezt vitatták sokáig a haditanácsban. Egy rész azt mondta, hogy nem kell hinni, előre kell nyomulni a hadi terv szerint, mely az ő késlekedésük miatt teljesen meghiusulhat. Ezek sürgették erősen rögtöni kivégeztetésemet.

– No. És mi jött segítségedre?

– Egy véletlen. Ne mondjuk azt. A gondviselés. Szív és akarat, mely érez és cselekszik. A haditanács alatt érkezett meg Ciprianu izenetével egy küldöncz, a ki szavaim valóságát bizonyítá.

– Ciprianutól? Akkor annak egész éjszaka kellett utazni.

– Uttalan erdőkön, hegyszakadékokon keresztül.

– Nem is tudom, hogy tehette azt meg ember?

– Asszony volt.

– Kicsoda?

– A ki eljött a Monasteriáig, bizonyságot tenni róla, hogy igaz volt, a mit mondtam, hogy a jeltűz a véletlen műve csak. Ezzel szabadított ki mindnyájunkat a halálveszélyből. Zenóbia volt az.

– Jaj, jaj, jajajaj! Oh jaj, jaj, szörnyű jaj! Kiálta föl csaknem éneklő jajveszékeléssel Áron bátya. Micsoda nagy adósság ez már! Inkább jöttél volna haza azzal a hírrel, hogy lekötötted az egész birtokunkat harminczhárom perczentes adósságban a jebuzeusnak, mint hogy azt hallom tőled, hogy három testvérem fejével tartozom Ciprianu leányának.

De már erre a nagy jajgatásra mégis figyelmes lett Blanka, megállította a lovát, s bevárta, míg a testvérek odaérnek.

– Min pereltek egymás között? kérdé Manassétól bámuló tekintettel.

(«No most hadd látom, hogy tudsz igazat nem mondani s mégsem hazudni?» dörmögé Áron.)

Pedig lehetett neki.

– A fölött nem egyezhetünk ki Áron bátyámmal, hogy kiket híjunk meg a menyegzői lakománkra? Ő egészen csak a családban akarja azt megtartatni, én pedig szeretném rá meghívni minden jó ismerősünket. Hát te, angyalom, mit szólsz hozzá?

Blanka szeliden viszonzá:

– Nekem senkim sincs a kerek világon, a kit lakadalmunkra meghivjak. Igen boldog leszek, ha a ti családotok minden tagja ott lesz arra a napra. Tehát Dávid is. Őt is hivjátok akkorra haza.

– Ott lesz, édes mézem! dörmögé Áron.

– De mégis! Szólt Blanka. Van egy ismerősöm, egy jó barátnőm, a kit azóta szereztem, hogy Erdélyben járok, a kinek, ha ott lehetne, nagyon örülnék. Ez Zenóbia, Ciprianu leánya.

Áron bátya majd lefordult a lováról erre a szóra.

– A mit pedig asszony kiván, az parancsolat; szólt oda nevetve Manassé.

Azzal Blanka egy csókot vetve ujjai hegyével Manassénak, előre lovagolt ismét.

Áron bátya pedig Manassé háta mögött maradt, s onnan dohogott feddő haraggal rá:

– No már sok furfangos emberrel találkoztam ezen a pulykanyomos világon, de se örményben, se zsidóban, se czinczárban, se székelyben oly körmönfont félkéz kalmárral, mint te vagy, még össze nem kerültem.

Manassé nevetve vágtatott Blanka után, s a hegytetőre fölérve, a gyönyörű panoráma részleteit magyarázta neki.

Útjuk kioltott őrtüzek szénmaradványai közt vezetett el. Tábornak nyoma sem volt már előttük.

Alkonyatra elérték az aranyosparti hidat, s azontúl van már az édes otthon. A sokszor megálmodott kis holdsziget: Toroczkó.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.