Egy az Isten (1. rész)

V.

– De hát hol van az a világrész, a melyből ön jő? a hol az emberek egymást meg nem ölik, boszút nem állnak és csak egyszer szeretnek? Egy sziget a holdban?

– Valóban, herczegnő, annak a vidéknek van valami hasonlatossága egy olyan holdbeli tájképhez, a minőket a nagy refractorok hoznak közelünkbe, egy olyan sziklaszigethez, mint a Plutarch vagy a Copernicus; és azon a szigeten minden olyan sajátszerű, mintha egy idegen csillagról származott volna oda. A térképen «Toroczkó» névvel van e hely megjelölve. Egy sziklavölgy, melybe csak egy szűk folyamparton s egy bérczhasadékon át lehet eljutni.1) Ez a két sziklakapu a völgy természetadta erőssége. Az északi bérczoldalt egy őserdő borítja, a délre néző egy óriási kopár szirttömeg, messze fehérlő sziklagerincz, melyen egész a völgy lejtőjéig egy bokor sem látszik, itt-ott tátongó oduktól megszakgatva. E mezetlen fehér szikla adja az egész völgynek azt a holdtájképi mélaságot. Székelykőnek híják. Valaha vár volt rajta, romjai most is láthatók s benne magyar alvajda lakott. Hanem a kopár hegy lejtőjén aztán elkezdődnek, mint egy római szinkör egymásra emelt sorozatai, a szántóföldek. Minden egyes lépcső megannyi karzat, a hol emberkéz földet teremtett a sziklából s kényszeríté a bérczfalat századról-századra hátrálni előtte és helyet adni az ő ekevasának. Ezek a lépcsők az ott épült városnak a századait számlálják. Mert a krater fenekén egy város áll és abban a világ legboldogabb népe lakik. És gyönyörű nép! Nem az önszeretet szól belőlem, nem az irlandi nostalgiája. – Én rég elszakadtam onnan s alig képzelek olyan helyzetet, hogy ismét visszatérjek oda. A mi nekik munka, az nem az én munkám, az ő örömük nekem nem öröm; s a mi emlékezet róluk, az nekem mind fáj. Még az is fáj, ha arra gondolok, hogy valaki szeret ottan. De így mondják azt mások. Nevezetes angol és német utazók eljöttek messzeföldről az én kis holdszigetemet meglátogatni s vaskos könyveket irtak róla, mint Japánról, vagy Circassiáról. – S van benne mind a kettőből valami. Van egy önmagából kifejlett, tökéletesülő industriája, mint Japánnak, és vannak szép leányai, mint Circassiának; csakhogy az ő leányai nem eladók pénzért. Sőt szív-szívért sem az idegennek. Azok csak a holdsziget lakói számára virulnak. Azokat őrzik még a napsugártól is. A toroczkói leány nem megy a mezőre dolgozni. Az férfimunka. A leány otthon a szobájában (s az olyan, mint egy oltár) fon, sző, himez, vagy csipkét köt. És azt mind saját magának; az az ő pompája. Mikor vasárnap egyszerre bejön a templomba az egész leánysereg s elfoglal hat sor padot, az olyan, mintha egy angol «book of beautys» elevenült volna meg. A szépség minden változatai együtt. Naparanyozta barna Judit-arczok, gránátvillogású szemekkel és liliomhamvasságú madonnafők a derült éggel szemeikben: szőkék-e vagy barnák? azt nem tudni meg, mert hajuk gondosan el van rejtve a kihimzett patyolat kendő alá. Minden öltönyük hófehér, maga a finom báránybőrből készült ujjatlan ködmönke is; s aztán egy ilyen sor tündéri fehér rózsa között ott pompázik két-három ragyogó virágszál. Ezek már menyasszonyok. Kiválnak a többiek közül. Fejükön a korona alakú párta, arasznyi széles aranycsipkéből, az alól széles selyemszalagok omlanak alá, vállaikat eltakarva. És vállfüzőjük, kötényük, viganójuk terhelve csipkékkel, mikért egy divathölgy irigy lehetne reájuk, öveik aranynyal áttörve s abba tüzve a földig csüggő selyem jegykendő.

– Ah, tehát az ön holdszigetének a leányai egész fiatalságukat a piperével töltik!

– Nem, herczegnő. Az én holdszigetem leányai egész ifju korukban tanulnak. Van iskolájuk, kitünő tanárokkal. Annak a kis völgynek a népe tart egy gymnásiumot a férfi tanulók számára s abban szegény sorsú tanulóknak tápintézetet és külön leányneveldét. Az épület ugyan alacsony, a mit így neveznek s az ajtaja szemöldökfájába még eddig minden utazó, ki látogatóba jött, beleütötte a homlokát – emlékül; az ugynevezett alumniumban a diákok egymás fölé épített nyoszolyákban hálnak s egy közös cseréptálból költik el a «mensa ambulatoriát», a sorban főzött ebédet; hanem részesülnek oly oktatásban, mely a kor szinvonalán áll s kerülnek ki közülök tudósok, a kiket a honi világ emleget s a kis holdszigeten minden ember bir annyi tudománynyal, a mennyire az életben szüksége van.

– Tehát azok gazdag emberek?

– Egy úr sincs közöttük. Egy kastély nincs a városukban.

– Tehát bizonyosan nagy pártfogásban részesülnek az ország, a kormány részéről? Ellenség sem dúlta fel városukat soha?

– Nem, herczegnő. – Ez a legjobban üldözött népecskéje a két magyar hazának (a miről most azt állítják, hogy egygyé lett). A mi szabadalmakat a nagy királyok adtak nekik, azt a «kis királyok» elszedegették tőlük. Kitagadott nép voltak, mint a Salt Lake mormonvárosának telepesei. Pusztította őket mongol, tatár, kurucz, labancz, oláh; de legkeservesebb pusztítást követett el rajtuk saját hazájuk e czím alatt «braččhium». Ennek az emlékére van most is a toroczkói házak ablaka veres kerettel befoglalva. És ők mindig hívek maradtak és békeszeretők. Fel voltak mentve a katonáskodás alól, azért szolgálták a hazát fegyverrel; fel voltak mentve a jobbágyság alól, azért szolgálták a földes urat robottal; fel voltak mentve a papi dézsma alól és ők építettek maguknak olyan templomot, a hol nem a fejedelmi alapítvány fizeti a papot. Egyszer egy juhász elment a szomszéd peterdi templomba s ott meghallotta, hogy a lelkész magyarul prédikál. Ez hazament, elmondta a többieknek s ez időtől elhatározták, hogy ők is akként fogják ezután az Istent tisztelni, a hogy nekik jobban megközelíthető s tornyukban a harang, mikor templomba hív, csak egyet-egyet üt.

– Tehát ha e kis sziget lakói a leányaikat selyemben, csipkében járatják, a fiaikat tudósoknak nevelik; ha a földjük oly kevés, akkor valami talizmánjuknak kell lenni, a mi nekik kincseket terem.

– Úgy van, herczegnő: – az én szülőföldem fiainak van csodatevő talizmánjuk: a két tenyerük s van egy kincsbányájuk: a föld alatti bércz. Ők vasat termelnek. Erdélyben a legjobb, legnemesebb vasat. Ezek nem pihennek akkor, mikor a természet nyugalomra tér. Más földmívesnek, ha a hó leesik, ha a szántást, vetést elvégezte, kezdődik a nyugalma: ezeknél kezdődik akkor a nehezebb munka. Mennek a föld alá. A kik vasárnap hófehér, szironynyal, arany fonállal kivarrott ruhában, prémes mentékben pompáztak a templomban, vigadtak a kalákában, azok a hétnek hat munkanapját a föld alatt töltik, nehéz, izzasztó, kitartó fáradság között. Minden munkát emberkéz végez ott alant. Gépeket csak a kohókban, a hámorokban használnak. Az is mind saját alkotásuk, találmányuk semmit sem kölcsönöztek az idegentől. Egyetlen jó barátjuk a patak, mely városuk piaczán három sugárból ömlik elő, mint egy szökőkút, az siet segitségükre a nehéz munkánál. – S így dolgoznak együtt a kis patak és a kis emberek már hatszáz év óta. – Ez alatt a toroczkói vas harczolt a csatatéren, harczolt a szántóföldön, viselték mint pánczélt a hősök, mint bilincset a rabok s a fönmaradt vas-salakból mérföldekre elnyuló út van építve: igazi «vasút». A hol ez a fekete országút elkezdődik, az már Toroczkó emléke. – Tehát a toroczkói szép leányok tündérbájainak titka ez a vas, a mit a férfiak törnek. – A másik titka pedig az a borszesz, a mit a férfiak meg nem isznak. – Egész Toroczkó városában nincsen csapszék. – De nem untatják még önt nagyon, herczegnő, ezek a nemzetgazdászati diatribák?

A hold megvilágította a vidéket, melyen keresztül járt az utazó kocsi. Langyos tavaszi lég volt, ki lehetett nyitni a kocsiablakokat. Az út mellett épen olyan völgyek jöttek és maradtak el, a minőt Manassé leirt: titokteljes csendes zugok, körülfogva meredek sziklákkal, a hegyoldalokba amphitheatralis karzatok vágva s azok beültetve fákkal; egy-egy pagony olajfákból, a miknek ezüstlevelű lombja olyan kinézést ád, mintha megőszültek volna a tisztes vénségtől, a völgy fenekén rejtett házak, feketezöld cziprusfák pyramidjaitól beárnyékolva, a hegytetőkön ódon várak és kopasz várromok ernyős piniákkal környékezve, a sziklapárkányokról zengő zuhatagok omlanak alá s a csendes völgy fölött ezüst ködfelhő uszik, – mint az Úr lelke. – Milyen jó volna egy ilyen völgy rejtett házikójában örökre elmaradni!

– S miért nem megy ön abba a szép völgyhazába, ha úgy szereti azt? kérdé, önkénytelenül a saját kedélyhangulatának adva kifejezést, a herczegnő.

– Azért, mert az ott lakóknak most nagy örömük van – s abban én nem osztozom. Majd ha egyszer valami nagyon nagy bajuk lesz, akkor meglehet, hogy odamegyek és megosztom azt velük.

Az út egyre magasabbra kapaszkodott fel, a hold el-elveszett a bérczormok mögött s olyankor félelmes volt a hegyi pálya; a polgártárs félni kezdett, nem a maga, hanem az utitársnői életeért.

– Dejsz ma nem megyünk Viterboig, arról szó sem lehet. Meghálunk a legelső vendéglőben, a mit útban találunk.

Az indítvány plausibilisnek találtatott, a vetturino is meg volt vele elégedve. Már most csak egy vendéglőt kellett találni, a mi különösen akkor, mikor még minden ember kocsin utazott, sűrűen termett az olaszországi országútak mellett. Éjfél tájon csakugyan utolértek egy ilyen épületet fáradt lovaikkal, a mi csak azért sikerült nekik, mert az épület egy helyben állt, ha ez is ballagott volna egy kicsit, soha utol nem érték volna.

Az emeletes ház homlokzatára nagy betükkel volt fölmázolva a czím: «Albergo di vino antico».

Mely czimben a «di vino»-t egy szónak olvasva, nagyon megörült a polgártárs.

– Ez már sokat igérő ház! «Isteni» vendéglő! És hozzá még antik. Ennek jó firmának kell lenni. Ennél tovább ne menjünk.

Antiknak, az igaz, hogy elég antik volt az albergo, hanem a di vino grammaticaliter kétfelé osztva nem felelt meg a várakozásnak. Bora rossz volt. Berendezve sem igen volt az ilyen úri vendégek elfogadására. Csak két lakosztályból állt az egész. Földszint volt az ivószoba, annak egyik fülkéje a cuccina, kívülről egy lépcső vezetett föl a felső lakrészbe, ott voltak pokróczczal beterített nyoszolyák, meg egy nehéz asztal két hosszú paddal a vendégek számára, a kik aludni akarnak. Az ajtókon természetesen nem volt se závár, se kilincs, s az ablakokon semmi tábla s a padláson keresztül besütött a holdvilág, sőt egy szőlővenyige a háztetőről befurakodott a szobába s szépen kizöldülve csüggött alá a szarufákba kapaszkodva.

A hölgyek nem kivántak semmit enni; nők tovább kibirják az éhezést. Inkább pihenésre volt szükségük. A herczegnő nem sokat finnyáskodott: ruhástul ledőlt az egyik nyoszolyára, míg utitársnéja elébb természettudományi kutatásokat tett tarantellák és scorpiók után, a mikkel az utasok képzelme az olaszországi vendéglőket megnépesíté. – A két úr pedig odalenn maradt a vendéglőben vacsorálni.

A csárdás megérkeztük neszére rögtön feltette eléjük az asztalra a csátéba fonott gömbölyű retortát a legfinomabb borral, a mire az első korty után azt a megjegyzést tevé Zimándy Gábor úr, hogy «becsületes jó vinkó! Jó esztendőben nálunk is van ilyen a csinger».

Arra a kérdésre pedig, hogy hát valami ennivalót kapni-e? épen magnificus képet csinált a kocsmáros: «meghiszem azt!» s rögtön indult a cuccinába tüzet rakni; sütött valamit, a minek az illata kellemes előhirrel előzte meg a jövetelét; s nem telt bele tíz percz, hozta is már egy óriási fatálon a világ legpompásabb eledelét: a sült árticsókát. Most volt annak épen az évadja. Olyan ragyogó arczczal tette fel azt az asztalra, mint a ki meg van felőle győződve, hogy most fejedelmi munificentiával traktálja meg ezt a két – cane tedescot!

– Hát aztán tovább? kérdé Gábor úr elbámulva.

– Ez árticsóka! mondá Manassé.

– Látom, hogy árticsóka. Herczegnek való étel. De hát az én parasztgyomrom mit kap még?

No ugyan szépen kinevették ezzel a kérdéssel.

Ez az úr olyan országból való, a hol az emberek négy öltönyt vesznek fel egymás fölé: az ingre mellényt, a mellényre dolmányt, a dolmányra szűrt; itt pedig, a ki inget hord, az nem hord mellényt s a ki mellényt hord, az nem hord inget s ételt is csak egyfélét eszik. Most épen az árticsóka hónapja van.

– Nem laknám itt, ha nekem adnák az egész Olaszországot! sóhajta fel szomorúan a derék táblabiró s visszagondolt a jó bográcsos husra, a mit otthon minden tanyán meg tud készíteni az utolsó juhász is, ha ott lepi nála az utast az éjszaka. – Enni már nem tud az olasz, azt látom.

– Azért olyan gazdag, jegyzé meg Manassé.

– Meg azért, hogy csizmát nem hord. – Hidd el nekem öcsém, hogy mi magyarok az által, hogy magas szárú csizmát viselünk, évenkint ötven millióval többet adunk ki, mint más nemzet s ez száz év alatt öt milliárdra rug. Ha fapapucsban tudnánk járni, mint a francziák, mink is olyan gazdagok volnánk. De hát mi vagyunk a civilisatió úttörői a barbarizmus bozótján keresztül: magyarok, lengyelek, a kik hosszúszárú csizmát viselnek; ezért vagyunk arra kötelezve.

Félbeszakítá e kulturhistoriai és nemzetgazdászati értekezést egy erélyes dörömbözés az útfelőli ajtón. Új vendégek érkeztek, hangosan beszélő férfiak.

– Ezek brigantik! kiálta, felugorva a tál árticsóka mellől Gábor úr. Én megyek fel, a hölgyeket megvédelmezni – a piros véremmel.

– Én pedig itt maradok a hölgyeket megvédelmezni – a piros borommal.

S míg a kocsmáros ment az ajtót kireteszelni, addig Gábor úr felsietett a hölgyek szobájába, s azzal a vigasztaló szóval ébreszté fel őket, hogy rablók érkeztek a tanyára, a kik ellen szükséges megtenni a legerélyesebb előintézkedéseket.

S azzal neki veté a vállát a nehéz asztalnak, odataszítá azt az ajtó elé s hogy még erősebb legyen a torlasz, maga is ráült. Azután elővette a pisztolyait meg a bowie knifeot, meg a hatalmas casse tête-et s azokkal mindenféle változatokat elkövetett, míg végre odatökélesíté a védelmi rendszerét, hogy baljába az egyik dupla pisztolyt, jobbjába a másikat fogta, az ólom buzogányt szijra akasztva biztosítá a kézcsuklóján, a vívó kést pedig a foga közé szorítá, a min a szép Dormándyné minden félelme daczára sem állhatta meg, hogy fel ne kaczagjon.

– Hát az utitársunk? kérdé a herczegnő aggódva.

– Az oda lenn maradt, a rablókat feltartóztatni.

– De csak valami baja ne legyen miattunk.

– Ha bántani találják, akkor segítségére sietek, monda nagylelküen az ügyvéd.

A herczegnő aztán hallgatózva figyelt, hogy mi történik odalenn? A padlat vékony volt, minden szót meg lehetett hallani. Lármás férfihangok zürzavara volt oda lenn, a miből Manassé szavát vélte néhányszor felhangzani. A férfihangok kaczagásra váltak, a mire Manassé szava adott alkalmat.

– Most bizonyosan vallatják a brigantik; dörmögé Gábor úr.

– Hát nem siet ön a segélyére? kérdé a herczegnő, kit a felhangzó kaczaj egészen megnyugtatott már a helyzet iránt. Míg az egyik utitárs fegyverrel készül a védekezésre, az alatt a másik az idegeneket, akárkik legyenek is azok, vidám ötleteivel mulattatja s az is védelem.

A vidám kaczagás egyszerre halk mormogásba ment át; az emberek alkudozni látszottak: egy-egy kiváló felkiáltásból ki lehetett venni, hogy pénznemekről beszélnek.

Egyszerre aztán egy hang azt mondá «andiamo!» s arra mindannyian felkerekedtek, s a mint aztán a szabadba kiléptek, rögtön elkezdtek énekelni; eddig is nagy önmegtagadásukba került, hogy azt nem tették.

– Lám, még sem voltak brigantik! monda a szőke szépség, mert dalolnak.

– Az nem bizonyít semmit! sóhajta fel Gábor úr. Az olasz énekel a gyilkosság előtt s énekel a gyilkosság után. Nem tudom, az utitársunkból mi lett?

A herczegnő azonban odalopózott az ablakhoz s daczára az ügyvéd indokolt óvásának, hogy ne mutassa magát az ablaknál, mert a rablók észreveszik, hogy mások is vannak az albergoban, azért még is kikémlelt a szabadba.

– Utitársunkat magukkal viszik; monda a herczegnő megijedve.

– Mondtam ugy-e, hogy brigantik? most elviszik az Abruzzok közé (Abruzzok vagy Appeninok: az a polgártársnak mindegy volt), ott becsukják egy barlangba s ott tartják, míg a rokonai le nem teszik érte a váltságdíjt, s ha az első felszólításra nem küldik a kivánt összeget, már a másodikhoz odamellékelik a fogolynak az egyik fülét. Ez igy szokás ebben az – átkozott szép Olaszországban.

– Azt nem engedhetjük; monda a herczegnő.

– Kivánja a herczegnő, hogy utánuk fussak és kiszabadítsam?

Erre a különben sem komolyan tett indítványra meg a szőke delnő ijedt meg.

– Az Istenért! egyedül ne hagyjon bennünket! Önök csak ketten vannak, azok meg tizenketten.

– Csak hatan, igazítá ki a herczegnő. Én látom őket.

– De ugyan a szentek nevére, jőjjön el az ablaktól a herczegnő!

– Nézni akarom: hová viszik el?

– Hisz az ugyis csak egy pogány!

– De utitársunk.

A távozó csapat a legszebb összhangban énekelte a «la piccola cenerentolá»-t, a míg egy mély hegyszakadék sötét útja elnyelte valamennyit.

Ekkor a herczegnő odafordult az ügyvédjéhez.

– Ügyvéd úr, holnap, a mint megérkeztünk Pistojába, rögtön tegyen ön jelentést a hatóságnál s bármi váltságdíjt kérjenek a rablók az elfogottért, tegye le érte.

Aztán kis idő mulva, mintha szükségét látná, hogy ily budgetkérdésben a virement indokolásra is vár, hozzá tevé:

– Hiszen a mi megszabadításunkért áldozta föl magát.

– Akkor szükséges, hogy magunk ép hajszálakkal meneküljünk meg innen.

A csendet semmi sem zavarta meg aztán, csak a kocsmáros horkolása, ki, a mint vendégei elmentek, lefeküdt aludni.

A herczegnő ott maradt az ablaknál s kikémlelt a csodaszép éjszakába.

A hold lement már s a mint az átelleni hegyvágány egy helyen megnyitva a vidéket, a távolba engedett látni, ott abból a kis völgyből feljött az a csodaszép csillag, a mi a hajnal előtt szokott járni. Olyan fényesen ragyogott, hogy szinte árnyékot vetett a fénye a sötét szobában.

«Vajjon hová vihették őtet? – Csakugyan megölik-e, ha ki nem váltja valaki?»

Az ég lassan világosodni kezdett; apróra tépett felhők hirdették a király jövetelét, mintha biboros aranygyapjú usznék a kék tenger tükrén. Az olasz reggel csendes, még madárdal sem háborítja.

Az olaszok jó kertészek: kiirtották a bogarakat s azóta nincsenek énekes madaraik. Fölöslegesek is, dalolnak ők maguk eleget. – A völgyi útból ismét felhangzik a «la piccola cenerentola», most már csak solo énekhangban s nemsokára feltünik az örökzöld cserbokrok közül a danoló – Manassé az!

– «Ő» visszajött! kiált örvendezve a herczegnő.

Mire a szőke hölgy odafut hozzá s bátorságot vesz az ablakon kitekinteni.

– De ugyan mit hozhat a hátán?

Manassé egy vállravetett fustélyon czepelt egy gyékényszatyorformát.

A herczegnő elnézte, milyen könnyed, ruganyos léptekkel halad a sziklaúton – ez a holt ember.

– Hátha csak előre küldték a brigantik, hogy bennünket kicsaljanak biztos positiónkból? jegyzé meg a mindig óvatos ügyvéd.

Hanem a herczegnő nem ügyelt a figyelmeztetésére semmit; a mint Manassé a közelbe ért, hirtelen kinyitá az ablakot s onnan üdvözlé:

– Jó reggelt.

– Jó reggelt, herczegnő! Hát önök már fenn vannak?

– Hát önt visszaereszték a brigantik? kérdé viszont a herczegnő.

– Brigantik? szólt önkénytelen elnevetve magát Manassé. Ah, ki keresne brigantikat a jámbor Emilia lakosai között? Becsületes kőfejtők voltak a szomszéd kőbányából.

– De hát hol járt ön velük?

– Szabad felmennem önökhöz?

– Kérjük.

Szabad volt ugyan bemenni, de nem lehetett, mert az ajtót úgy eltorlaszolta az asztallal Gábor úr, az asztalt meg úgy leczövekelte, összeeszkábálta, hogy maga se tudta kiszabadítani, míg Manassé kívülről ki nem emelte az ajtót a sarkából.

– Gábor úr, monda Manassé. Ez nagy könnyelműség öntől. Gondolja meg, hogy ha csakugyan Fra Diavolo talált volna e zárt ajtóra jönni: mi történt volna önnel?

– Védtem volna magamat! szólt daczosan Gábor úr, ökölre szorítva a bowie knifeot.

– Kényszerítette volna önt, hogy e hölgyek egyikét nőül vegye.

– Akkor nem védtem volna magamat, szólt, letéve a kést az asztalra. A miért aztán a szőke szépség boszúsan földuzta az ajkait; hanem azért mégis elpirult.

– Ejh, polgártárs, ön úgy látszik, hogy megérezte, mit hozok? s már előre elkészítette a felszelő kést. Enyelgett Gábor urral Manassé.

– Hát ugyan hol járt? kérdé a szőke hölgy.

– A kőbányászokkal elvezettettem magamat a legközelebbi majorházig s ott bevásároltam az utravalót, hogy többször meg ne szoruljunk.

Azzal letette az asztalra a vállán hozott fonott kosarat s kirakta belőle annak nagybecsű tartalmát: egy hatalmas sonkát, egy lopótök formára bőrbe varrt sajtot, meg egy-egy gerinczessé vagdalt kenyeret s aztán különféle palaczkokat.

– E szerint csakugyan a haláltól mentett ön meg bennünket; – az éhhaláltól, tréfálózott Dormándyné.

– Szabad hadi zsákmányomat az önök lábai elé raknom, úrhölgyeim?

– Elébb hagyjanak egy perczre magunkra; én imádkozni akarok, mondá a herczegnő.

– No hát gyerünk ezalatt mi is imádkozni, mondá Manassé Gábor úrnak.

Dormándyné kiváncsi volt rá, megtudni, hogy hogyan imádkoznak a pogányok? s utánuk lesett az ajtóhasadékon keresztül.

Biz az elég pogány ritus volt. Manassé elővett a zsebéből egy lapos, pálmaháncsba fonott palaczkot, s azt ajkaihoz illesztve, nagyot húzott belőle; azután Gábor úrnak nyujtá azt s az is hasonlóul cselekedett.

Már ezt is elcsábította.

Dormándyné első férje beteges ember volt, soha sem hallotta tőle, hogy «imádkozni» annyit jelent, mint pálinkát inni.

S Manassé még oly vakmerő volt, hogy mikor megengedtetett a férfiaknak, hogy ismét belépjenek abba a szentélybe, melyet a hölgyek ájtatossága csillagvilági athmosphærával kitisztított, még egy második hasonló palaczkocskát vett elő a kosarából, s azt is felnyitva, az asztalra tette.

– Imádságos könyv ez uram? kérdé Dormándyné csipősen.

– Nem. Ez præservativa. Olaszországban utazóknak elengedhetlen a borlél, hogy reggel meg ne hűtsék magukat, a miből makacs váltóláz támadhat. A maremmákon keresztül utazva pedig valóságos prophylacticus gyógyszer a malaria ellen.

A herczegnő annyira hitt neki, hogy megkóstolta a tűzitalt. Dormándyné aztán csak nem engedhette, hogy a herczegnő egyedül menjen előre: ő is követte.

S ez nagy bűvészet, mikor egy férfi rá birja venni a hölgyet, hogy megizlelje a borlélt. Magyarországon az úrhölgyek nem élnek azzal. Midőn ez az édes folyó láng, ez a csiklandó méreg érinti ajkukat, olyan ideges borzongással rázkódnak meg tőle, s szemöldeiket összevonva, szeretetreméltó utálattal fejezik ki a késő bánatot az elkövetett bűntett után. Egy szürcsölet borléltől a szentből földreszállt emberi lény válik s az elárulja magát rögtön a szemek ragyogásában.

Ennek az embernek csakugyan talizmánnal kell bírnia, hogy rá tudott venni erre egy hölgyet, a kit csak tegnap óta ismer, s a ki oly magasan állt fölötte és oly elérhetetlenül, – mint a szentek a hitetlenek fölött.

Aztán hozzáfogott a beszerzett delicatessek felszeleteléséhez, kölcsönkérve hozzá a polgártárstól a bowie knifeot.

Gábor úr nagylelkű akart lenni, s azt mondta, hogy neki ajándékozza a kést.

– Nem, nem! tiltakozott a szőke hölgy; kést nem szabad ajándékozni: az ellenségeskedést jelent.

– Hát nem vagyunk-e régi ellenségek?

– Épen most itták meg a békepoharat.

A herczegnő is közbeszólt.

– Ha valaki kést ajándékoz valakinek, hogy a rossz omen el legyen távolítva, mind a kettőnek mosolyogni kell egymásra.

És a két férfi mosolygott egymásra, míg a kést átadta és átvette.

Akkor aztán Manassé elővette az olasz sonkát, melyen még a sertésnek a négykörmü lába is meg volt hagyva s neki mérte a kést mindjárt a sonka lábának keresztbe.

– Hisz úgy eltöröd a kést! rivalt rá Gábor úr.

– Miben?

– A csontban.

– Nincs olyan az olasz sonkában. Az olasz nem eszi meg a csontot, hanem megtöri lisztnek s a földét trágyázza vele.

S azzal egy metszéssel ketté vágta a rejtélyt.

Olyan sonka volt az, a minek előbb lehúzzák a bőrét, mint egy keztyűt, s aztán úgy töltik meg hússal.

Gábor úr visszahőkölt tőle.

– Dejsz akkor én ebből nem eszem. Az olasz szamárhúst tett bele.

– Ne ijedjen meg tőle bátyám, mondja, hogy «Cannibal ante portas!»

– Uram, ez magasfoku sértés! Cannibal az, a ki a magához hasonlót megeszi. Ha most úton nem volnánk, s ha egy palaczkból nem ittunk volna, ezért pisztolyra mennénk.

– Az ön pisztolyaival ugyan fölöttébb keresztyéni párbajt lehetne vívnunk!

– Hogyan hiszed ezt?

– Nincsenek golyóra töltve.

– Ah, azt kikérem magamnak!

Gábor úrnak olyan zsebpisztolyai voltak, a mikről a csövet le lehetett srófolni, s a lőkamrát akként megtölteni. Harczképességének bebizonyítására rögtön lecsavarta az egyik pisztolyáról a lőhengert s bámulva látta, – hogy nincs biz abban se lőpor, se golyó.

– Megfoghatatlan! Én magam töltöttem meg mind a kettőt. Azóta a táskámat el nem hagyták. Én a táskámat le nem tettem sehol. Hol tehették ezt?

A szép Dormándyné arcza olyan piros lett, mint a pipacs. Panaszkodott, hogy mind az arczába ment a vér attól az erős pálinkától.

Mire aztán Manassé még egy pohárkával töltött neki, azt állítva, hogy az első pohár hevít, a másik hűsít, – s a szép hölgynek nem volt bátorsága azt visszautasítani.

(De hát rosz lelkekkel van ez az ember társaságban, hogy azt is tudja, a mit csak egy ember tud?)

Tudott pedig az még többet is. Tudta ez már azt is, hogy a szép herczegnő két hónap mulva oly egyedül fog állni a világban, mint – mint ő maga; – elhagyva és eltemetve. – Nagyon sokat tudott előre, a minek még ekkor más boldog ember az ellenkezőjét álmodta. Hajlamánál fogva skeptikus volt s ezt még jobban kifejté benne a pályakör, melyet eddig megfutott. Minden nap érintkezett azokkal az emberekkel, a kik azért beszélnek, hogy a gondolataikat eltitkolják. Látta a népszerűvé lett papokat és főurakat keservesen izzadó homlokkal betanulni a nép számára készült beszédeket, s látta, hogy seprik ki az inasok a babérkoszoruk leveleit a szobából. Csókolta a kezeiket a szép asszonyoknak, a kiknek a kegyetlensége nem ismer határt; látta eszeveszetten lótni-futni a hivatalszobákon keresztül az excellentiás urakat, mikor az utcza megzendült, s hallotta őket kaczagni az ijedelmükben tett fogadások fölött. Be volt avatva Cagliari herczeg családi titkaiba is épen úgy, mint világbontó cselszövényeibe. Azt is tudta, hogy mi vár a herczegnőre Rómában? Azt is tudta, hogy ez az egész föld itt a lábuk alatt hogy készül megrázkódni nemsokára s földindulásában torlaszokkal temetni el az utakat, a mik Rómába vezetnek.

És ezeknek az utitársaknak még arról mind sejtelmük sincsen. Ők most jönnek a boldog Magyarországról, a hol még most a népcsoportok testvéresülési banquetteket rendeznek; azok még csak az általános csókolódásig vitték a forradalmat, s mikor demonstrálni mennek, esernyőt visznek magukkal. Ezek az utitársak még nem látnak Olaszországban egyebet, mint a classicus népbölcsőt. Még csak azt tudják, hogy a mit kiálltak, az vasuti calamitás; – nem sejtik, hogy az már forradalmi zűrzavar. Már az éjjeli lármából az útféli csárdában csak a brigantik szavát lesik ki, s nem is álmodják, hogy azok szabadcsapatok zarándokai, kik Olaszország minden útjain, ösvényein, vizein tódulnak észak felé s az a «la piccola cenerentola!» a miről dalaik énekelnek, nem egy árva leány, hanem egy árva ország!

Manassénál nem volt puszta véletlen ez a találkozás. A mit megtudunk később.

A herczegnő behunyt szemmel, egy gyermek ártatlan bizalmával rohant legnagyobb veszedelmébe.

Csak egy esélye volt rá nézve a szerencsés megszabadulásnak: ha ellenségeit, a kik üldözik, megelőzheti.

Ma még, és talán napokig, talán hetekig a boldogság mámorában úszik Róma is. A pápa megáldja a népet, s a nép megáldja a pápát, a bibornokok hintaiba koszoruk röpülnek az erkélyekről, a papok a szószékben hazáról és szabadságról prédikálnak. Olyan idő van, a mikor még egy üldözött asszonynak is meg lehet a többi foglyokkal együtt menekülni a börtönéből.

De holnap, holnapután, vagy egy hét mulva már mindez másképen lehet, – s akkor újra becsapják a börtönajtót s jaj annak, a ki elkésett kijönni, elbámulva a remekműveken, a mikkel a börtöne fel van diszítve.

Azért siess, siess szép hölgy! Meg ne állj Rafael stanzái, loggiái előtt, mikor a Vatikánon végig haladsz; hátra ne nézz a sixtini kápolnában a végitélet óriási képét megbámulni; hanem siess a saját itéletedet kikönyörögni, a míg azt kegyes mosolyra széthúzott ajkak mondják ki, s aztán igyekezz kimenekülni a tulsó ajtón, a mit nyitva találsz; mert a te börtönöd az!

Manassé azért választotta az Appennineken keresztüli utat Rómába, mert ez az egy még nyitva volt; a többi már mind akadályokkal elállva, a mikben Blanka üldözői okvetlenül megfogják magukat. – Utjukat állják császári seregek, felkelő csapatok és kóbor rablók, mik a zűrzavarban egymás sarkára taposnak. S addig Blanka ügyvédjével még a napfényes időben rendbe hozhatja azt az ügyet, mely rá nézve vagy szabadság, vagy holtig tartó kínszenvedés.

Gábor úr, miután a sonkát, megismételt kisérletek folytán, tökéletesnek találta, azt mondá:

– Most már ki vagyok békülve Olaszországgal.

VI.

Gyönyörü is az az Olaszország! Az ember elvesztette a paradicsomot, s akkor azt mondta az Istennek: «már most csináljunk ketten együtt egy másodikat!» S csinálták Olaszországot.

A gyönyörteljes táj hivogat és maraszt. Fáj megválni tőle, mint egy kedves álomtól.

Adorján Manassé nagy lemondást tanusított, a mikor sietteté az utazást s nem engedett pihenőt tartani sehol. Kevés ember tette volna meg azt a helyében, hogy az isteni Arno-völgyön keresztül a rövidebb utat keresse, hogy kikerülje Florenczet, s megrövidítse magának azt az időt, a melyben a legszebb földet láthatja – és hozzá a legszebb eget: utitársnéja szemeiben.

Ezek nem gyönyörűségre, nem szívhajlamok ápolására ajándékozott napok voltak.

Manassé tetteté, mintha az ő részén volna a türelmetlen törekvés, mentül hamarább czélnál lehetni. El nem árulta magát, hogy Blanka titkából tud valamit, s hogy az őt érdekeli. Úgy tett, mint a kit saját fátuma kerget.

Nem mutatott aggályt, szomoruságot; folytatta az ügyvéddel a scurrilis tréfákat s került minden érzelgésre vezető társalgást, a mire az olaszországi út olyan nagyon kinálkozik.

Ez az út az olasz földnek legszomorubb panorámája.

A hajdankorban hatalmas, most aláhanyatlott városok, félbehagyott templomokkal, elhagyott várak, mikből kifogytak a herczegek; azután kopár, homokdombokkal hullámos pusztaságok, mintha nem Olaszországon, de köves Arábián vezetne át az út; ingoványok, miknek láttára az idegent könnyű borzadály futja át, lankasztó kéjelmetlenség száll idegeire. A közel Maremmák lázlevegője az; a malaria eltiltja az embert attól, hogy felékesítse a földet. A hol az ember beteg, a föld is beteg lesz. Széles, csendes tavak a völgyekben, miken nem járnak hajók; szabályozatlan folyamok, mik kőrakásokkal terítik be a völgyeket; vulkáni tájképek, miknek hegygerinczeire kigyótekervényben kúszik fel az út; mély völgyek, hajdani tűzokádók kráterei fenekén sötétzöld tengerszemek; sziklába vágott hosszú sor lépcsők; tanujelei annak, hogy milyen mélyen kell leszállni a tűzisten országában egy ital iható vízért? Vízrohamoktól aláásott sziklatömegek, tetejükön házakkal, mik várják, hogy mikor zuhannak le a mélységbe; sötét gesztenyeerdőkkel benőtt unalmas hegyoldalak, mocsárlapályok, rongyos tanyákkal, miknek se ablaka, se teteje; síremlékek, a mik hasonlítnak elhagyott kastélyokhoz és kastélyok, a mik hasonlítanak síremlékekhez.

Hanem a rövidségen kívül még egy előnye volt ez útnak, a járatlansága. A mindenünnen északnak siető szabad csapatok kerülték azt; a csendes városokban, miket ez út érint, nincsen mit keresniök. Olyan forradalom, mely a sienai respublicát helyreállítsa, vagy Viterbót ismét a pápák székhelyévé tegye, nem jön többet. Brigantik sem háborgatják ezt az útvonalat: gazdag utazók nem járnak ezen.

Manassé ez unalmas úton hozta el az utitársait; de gyorsan és biztosan.

Este felé, mikor Róma közelébe érkeztek, elkezdett esni az eső; még attól az élvezettől is meg lettek fosztva, hogy szent Péter templomának kupoláját az alkonyégen lerajzolva lássák: egy hosszú, egyforma, kertfalak közé zárt út, megszakgatva kápolnákkal, síremlékekkel és csárdákkal, fárasztá a türelmet, míg egyszerre a postaszekér megállt s a postiglione azt mondá, hogy itt vagyunk a porta del popolónál, – a hol az embertől megkérdik, hogy mi járatban van?

Ez tehát már itt Róma!

Észre sem vette az ember.

Hanem a főczél el lett érve. Azon nap estéjére, melyre Manassé igérte, eljutottak a világvárosba.

Vajjon ellenfelük nem előzte-e meg őket?

A postiglione azon kérdésére, hogy hová hajtson az utazóival? Gábor úr előkereste a jegyzőkönyvét s kiolvasta belőle a hotel nevét, a mit még Bécsben feldiktált neki a vendéglős.

Tudniillik, hogy a vendéglősök valóságos szabadkőmüves társaságot képeznek egymás között; megvan közöttük a reciprocitás: vendégeiket városról-városra, kézről-kézre adják, sőt ajánló leveleket is irnak mellettük.

– Ebben a vendéglőben németül is beszélnek.

Ez volt az előnye a kijelöltnek.

– Te is odaszállsz, ugy-e bár, a hová mi? kérdé Manassét lekötelező nyájassággal Zimándy úr.

– A hol németül is beszélnek? – Köszönöm. – Ha megmondom a hotelben, hogy magyar vagyok, összecsókolnak, – s aztán felteszik a számlára a csókot; ha azt mondom, hogy német vagyok, megvernek s felteszik a számlára az ütleget. Olyan helyet keresek, a hol, ha beirom a vendégkönyvbe a hazámat «Transsilvania», azt fogják hinni, hogy az Amerikában van: szomszédja Pensylvaniának; a yankeet még respectálja az olasz.

– Sajnálom! szólt Zimándy úr. Annyi idegen közönyös ember között jól esett volna egy…

– Egy ellenséget birni a közelben, egészíté ki mosolyogva Manassé a phrasist. Hosszabb ideig akarok itt lakni, s nem maradok hotelben; hanem mihelyt a málhámat megkapom a harminczadon, keresek valami kis magánszobát a Colossæum körül, a hová besüt a nap reggelenkint s oda rejtem el holttestemet.

Most egy fényesen kivilágított utczába fordul be a gyorskocsi. Egy szegletház sarkán pompás szoborművű szökőkút okádta a vizet.

– Ez a palazzo Cagliari, jegyzé meg Manassé, minden emphasis nélkül.

Blanka önkénytelen kiváncsisággal dugta ki a fejét a kocsiablakon, hogy meglássa azt a palotát, mely az ő férjének ősi lakhelye, a hová őt az soha be nem vezette, s a minek belsejét nem is fogja meglátni soha.

Manassé nem sokára csengetett a kalauznak. A kocsi megállt. Az ifju leszállt, kezet szorított az utitársaival, a kik közül az egyik, a férfi, azzal bocsátá el, hogy még okvetlenül találkozni fognak, a másik, a szőke szépség azon reményét fejezé ki, hogy talán még valahol látni fognak együtt valamit, a mit látni érdemes; a harmadik, a herczegnő, nem szólt semmit.

S ezzel az ismeretlen, a véletlen találkozó, eltünt a szeme elől. Elment magát eltemetni abba a nagy sírba, a melybe annyi nagy emberek, országok, népek és istenek vannak eltemetve, a hol neki is lesz helye elrejteni valahová a holttestét. Csak hogy a holttestnek még élő szíve van, s viszi magával a szivébe lőtt nyilat.

A herczegnő pedig kiséretével együtt hajtatott a hotelbe, a hol németül is beszélnek.

A hotelier érkeztükre lesietett a vendégek elé. Finom, udvarias ember volt.

Gábor úr természetesen azon kezdé, hogy ők a bécsi vendéglőstől ide vannak utasítva, s megmondá a herczegnő nevét.

E név hallatára a vendéglős összecsapta a kezeit s azt a betüt engedé ajkain kiszaladni, a mit különben az olasz kimondani nem tud, csak a nagy csodálkozás perczében képesül rá a nyelve.

«Cz! cz! cz!»

– S nem érte excellencziátokat semmi baj az úton?

– Minek ért volna?

– Megérkezésük jelezve volt bécsi ügynökünk által hotelünkbe a mai napra, s mi a szállást készen tartottuk önök számára; de ugyanekkor még egy másik vendég is volt előre bejelentve hozzánk; előkelő úr Magyarországból, ki szintén első emeleti szállást óhajtott. S ma délután kapjuk a tudósítást, hogy ezt a vendégünket, a vele utazó társasággal együtt, Monte-Rossonál a szűk hegytorkolatban a rablók elfogták, valamennyit magukkal vitték a hegyek közé, s most váltságdíj-fizetésig ott tartják. Megrettenénk, hogy önök is ott vesztek.

– Nem. Mi Orvieto felé jöttünk.

– Az a szerencséjük.

– Mi a neve annak az úrnak, a kit elfogtak a rablók? kérdé felvillanyozott tekintettel a herczegnő.

– Hja, az olyan czifra név, hogy én azt össze nem tudom szedni így könyv nélkül, mondá a vendéglős; hanem majd kikeresem a levelezéseim közül, s felküldöm kegyelmességednek leirva.

Blanka alig vetette le utiköpenyét a szobában, midőn a pinczér hozta az ezüstfényű tálczán a leirt nevet.

«Conte Benjamino de Vajdár.»

Blanka balját feldobbanó szivére szorítá, s ragyogó szemekkel, megdicsőült arczczal, csak e szót rebegé:

«Van!»

Maga sem vette észre, hogy a mikor e szót kiejté, jobbjának összeszorított öklét kinyújtott hüvelykujjal emelé az égre.

Azután arra kérte a pinczért, hogy vigye át a névjegyet a vele jött úrnak is.

Zimándy úr pedig e név olvastára egy arany borravalót nyomott a pinczér markába.

Az pedig gondolta magában, hogy furcsa emberek lehetnek ezek, a kik egy gyászhír hallatára hálát adnak az Istennek s aranyat a hirnöknek.

Blanka herczegnő egész lényét remegni érzé, mintha egy ismeretlen szellem földöntúli igézete folyná körül. Üldöző dæmona e szóval rémíté meg lelkét: «Rómában templom van sok; de Isten egy sincs!» – Olyan káromlás, melyet nem birt lelkéből kiirtani többé. Együtt repült vele az denevérszárnyakon. Most egyszerre megtörtek a dæmon-szárnyak s a kisértő lehullt a porba.

Van. – Volt. – És talán még «Lesz» is?

Meg kell-e ismernie egykor, a ki őt idáig betakarta, azt, a ki «egy» és «minden»? A kinek nem kellenek égő oltárok, sem hekatombák megtört szivekből? – Vagy elhagyta őt az emberrel együtt, a ki «ŐT» ismeri és senki mást?

Ave Máriára szóltak a harangok.

Blanka letérdepelt és imádkozott.

VII.

Blanka herczegnő azért imádkozott oly áhitatosan, hogy védjék meg őt az égiek a varázs ellen, mely lelkét tőreiben tartja. Ne engedjék többet közelébe jutni azt a férfit, ki vakmerő homlokkal azt meri mondani: «én azt követelem a nőtől, hogy a férjének ne csak hitvese, de szeretője is legyen!» a ki puszta ránézésével képes ellenfelét elűzni; – a ki nem imádkozik, nem esküszik s mégis teljesül az, a mire gondol s mégis megtartja azt, a mit kimond; ki még az ellenségén sem áll boszút, ha a szívének azt fogadta, hogy nem teszi.

A herczegnő azt hitte, hogy varázslat az, a mi a szívét fogva tartja: több volt az annál, egy felébredő szenvedély volt az, a mit táplálnia kell éjszakai könyhullatásaival, s vagy idvezülni, vagy elveszni miatta.

Azt hitte, hogy küzdhet ellene. Mennyei segítséggel.

Az a kisértő tájkép, a holdszigeti völgy egyszerű lakóival, majd el fog mosódni lassan emlékezetében a világváros pompája közepett.

Megérkezésük a nagy hét első napjaiban történt. Blanka egész tervet készített magában a következő napokra.

A templomokat végigjárni: meghallgatni a Sixtinában a tenebrék magasztos ünnepélyét; meglátni a lábmosást, végig nézni a cœnát, elfogadni az egyházfő bűnbocsánatát a trónteremben, érinteni a szent ereklyéket, együtt térdelni a hivőkkel a feltámadás nagy ünnepélyén s aztán elzokogni a panaszát az Isten helytartója előtt s bűnbánatos könyeivel nedvesíteni a szent ember lábait. – Ez talán visszaszerzi majd azt a nyugalmát, a mi az üdvösség alapja.

Másnap korán reggel hivatta a maitre d’hotelt; elmondta neki, hogy szerezzen hármuk számára mindezen magasztos helyekre bebocsátási engedélyt.

Erre hallatott még csak a becsületes olasz számlálhatatlan sokaságú «cz» betűket.

– A Sixtinába! A tenebréhez! A benedictiohoz! Sőt még a glorificatiohoz is! Cz cz cz cz cz cz! Nincs annyi millió forint! S még épen három személyre! Cz cz cz hnn! Hamarább lehetne egyenesen a paradicsomba belépti jegyet kapni! Angol myladyk, spanyol herczegasszonyok, német fejedelemnők könyörögnek térden állva az ilyen gratiáért: még sem juthatnak hozzá! Az csak kevés választottnak adatik, rettentő protectio mellett. Legfeljebb a szentpétertéri karzatok valamelyikére lehet még három jegyet kapni; de azt is hátul! cz cz cz; leghátul cz cz cz; nagyon hátul! és igen nagy árért! Majd megpróbáljuk, onnan is rettentő szépet látni, oh, oh, oh! A benedictio a loggiáról! A három tiara! Ő szentsége meg fogja áldani a római seregeket, a mik az osztrákok ellen indulnak a háborúba. A derék Ciceruaccio fogja vinni a trikolor zászlót. Ott is rettentő tolongás lesz! Rendesen agyonnyomnak tíz-tizenkét asszonyt. De a Sixtinába! Óh, az lehetetlen. Most! Cz cz cz hhn!

Az olasz szaladt is, nem várt több beszédet, hogy legalább karzati jegyet kaphasson azoknak a vad embereknek, a kik azt hiszik, hogy Rómában a Vatikánban is olyan könnyű a husvéti ünnepélyre bejutni, mint odahaza – Bukarestben!

Blanka leverten panaszolta el sikertelen jó szándékát ügyvédjének, a ki aztán azzal vigasztalta meg, hogy nem is nőknek való abba a tolongásba belekeveredni; majd sokkal kényelmesebben el lehet mindazt olvasni a hírlapokból.

A herczegnőnek pedig annyira kegyeletes ohaja volt ez, hogy meghiusultára könyek tódultak a szemébe; hanem azokat ő el tudta titkolni.

Zimándy úr aztán elment egy kis kémszemlészetre.

Alig telt bele egy óra, midőn diadaltól ragyogó arczczal tért vissza a hotelbe, s köpczös termete daczára futott fel a lépcsőkön. Nem is igen törődött vele, hogy a herczegnő épen akkor fodroztatta a haját. (Mért nem sietett vele jobban!)

– Megvan minden! Kiálta örömtől és szaladástól elfuladtan; a lehetetlenség ténynyé változott. Itt vannak a bebocsátási engedélyek mindhármunk számára.

E szóra Dormándyné is kiszaladt a szobájából, a herczegnő is felugrott a székéről s közre fogták a jó hír hozóját.

– Hová? Merre?

– Hát mindenüvé! A tenebréhez, a lábmosáshoz, a tizenhárom apostol vacsorájához, a feltámadáshoz, az ereklyékhez, a benedictiohoz; a hová csak fentartott helyeket különösen kegyelt személyeknek osztogatnak. Mindenütt jelen lehetünk.

– De hát hogy jutott ön ezekhez? kérdé mind a két hölgy kiváncsian.

– Hm. Nagyon furcsa dolog ez. Hát a mint sétálok nagy dühösen végig a korzón s taszigálom le az embereket a szűk járdáról, egyszer csak megfog valaki hátulról s azt mondja magyarul, hogy «festina lente!» Hátra nézek: hát az én arianusom áll előttem.

– Manassé! szólt ijedten a herczegnő.

– Igen, Adorján, mondá Gábor úr, kinek sehogy sem tetszett az, hogy a herczegnő a keresztnevén említi az ifjú embert. – Kérdi tőlem, hogy rendben vagyunk-e már a dolgainkkal?? Dehogy vagyunk, mondám; s aztán elpanaszoltam neki, hogy a nagyheti ünnepélyekre se kaptunk engedélyjegyet. Teljes lehetetlen még csak közelíteni is a Vatikánhoz.

– No hát én lehetővé teszem! szólt azzal a fatalis komoly pofával, a miről az ember soha sem tudja, hogy tréfál-e vagy imádkozik? «Csak nem képzeled, hogy a mi annyi igazhivő spanyol herczegnek meg nem adatik, azt megadják neked, bukott osztrák diplomatának, a kinek még a nagykövetjét is elkergették Rómából s hozzá még a ki ariánus vagy!» – «Majd meglátod.» Szólt, s azzal hónom alá öltve karját, vitt magával egynehány tekervényes utczán keresztül, míg egy palota elé ért velem, mely előtt fegyveres őr állt; ott átadta a látogatójegyét a kapusnak, arra bebocsátottak mindkettőnket egy szobrokkal körülrakott előszobába. Adorján ott elhagyott; őt egy titkárforma ember bevezette a mellékszobába, a honnan nem sokára kijött s kezembe nyomta ezeket a jegyeket: tessék! «De hiszen te bűvész vagy!» mondám neki elbámulva. Mire ő azt mondta: «Ne higyje pedig, bátyám, hogy Cagliostro vagyok, s magam is csodákat tenni jöttem Rómába, egyszerű a magyarázat. Ez itt a franczia követség palotája. Rossi úr nekem korábbi időkből kegyes pártfogóm: családjához járatos voltam. Most felkértem őt, hogy szerezzen nekem két magyar utazó hölgy és kisérőjük számára jegyeket az ünnepélyekre. S ő rögtön adott, a mennyit csak kivántam. Most már aztán csak «szemesé a vásár»; mert hát annyi jegy van kiadva, mint a mennyi ember a sixtini kápolnába befér. Azon legyenek önök, hogy bejussanak.

A herczegnő úgy örült a jegynek, mint egy gyermek.

Legbensőbb óhajtása teljesült! Megadatott az alkalom lelkét elmeríthetni a szent szertartások szenvedélyoltó hűs forrásaiba, odamenekülhetni forró szenvedélye elől a bűnbocsátó, lélektisztító oltár közelébe; s a mi örömét növelte, az volt, hogy ezt az üdvre vezető útat épen azon ember nyitja meg előtte, a ki elől ő odamenekülni óhajt; pedig ha az is érez iránta valamit e szívdobbantó szenvedélyből, akkor tudnia kell, hogy a lelki kibékülés őket elválasztva tartja, s csak a végső kétségbeesés, a megtört hit, az összeomlott remények tehetik lehetővé, hogy valaha hozzá közeledjék.

És ő még segít neki a menekülésben!

Blanka úgy tapasztalá, hogy mentül messzebb távozik tőle, annál magasabbá válik annak az alakja.

– S hogyan hálálta ön meg neki ezt a szivességet? kérdé meleg hangulattal Gábor úrtól.

– Nagyon rosszul. Mikor már kezemben voltak a milliókat érő drága engedélyjegyek, akkor vettem észre, hogy ez reánk nézve mind halott kincs. «Ugyan édes ellenfelem, mondék neki, ha már ennyi szivességet tettél velünk, tetézd meg még egygyel. Eredj vissza s kérj még egy jegyet a magad számára is, s aztán légy vezetőnk.»

– Ön meghítta őt, hogy legyen kisérőnk? kiálta fel a herczegnő megrettenve.

– Persze, hogy furcsa dolog volt az; szólt nevetve Gábor úr. Egy ilyen Krisztus-tagadót arra kényszeríteni, hogy az egész passiót és glorificatiót végig nézze; olyan, mintha az ördögöt tömjénfüsttel traktálnák meg. Nagyon húzódott tőle, azt mondta, hogy mi jogon tolakodjék ő fel kisérőnek két hölgy mellé, a kik őt erre nem kérték? hogy az lehet azokra nézve kifogás alá eshető ajánlkozás s más efféle haszontalan ürügyeket; de utoljára categorice elfogtam: no hát ne a hölgyeket kisérd, hanem engem vezess, mint hazámfia, barátom; a ki magamban sehova oda nem találok, s nálad nélkül a Vatikán helyett beletévedek a katakombákba; soha ki nem találok belőle. Utoljára is meg kellett adnia magát a hitetlennek, s jönni fog velünk templomot járni.

A herczegnő úgy tapasztalá, hogy az angyaloknak szárnyaik vannak; egy percz alatt elrepülnek a halandó mellől s itt hagyják azt a földön.

A helyett, hogy a csábító varázs elől a hűs regiókba menekült volna, a hová nem süt a nap, csak a csillagok s a martyrok fejének gloriái, még oda is kisérőül nyerte maga mellé azt, a kitől édes irtózattal van eltelve egész valója; a kinek lelkével úgy összezavarta a saját lelkét, hogy nem bírja azt kiszabadítani belőle. A kitől fél; úgy fél, mint egy szűz attól a férfitól, a ki azt kivánja tőle, hogy legyen nő: egy más világ lakója, a mely talán boldogság, de mégis csak egy halálon keresztül lehet hozzá jutni.

VIII.

Manassé még az nap délután meglátogatta a herczegnőt.

Érdekes ujságot is hozott neki, a mit megtudnia szükséges volt. A herczegnő málhái megérkeztek s már a harminczadon vannak. A gyorskocsis által hozott hír szerint a rablók nem a diligenceot tartóztatták föl, melyet carabinierik kisértek, hanem csak egy urat, a kinek nagyon sietős útja volt, s a ki külön fogattal vágtatott Jesiből Róma felé. Ezt magukkal vitték a hegyek közé, s azután egy levelet hoztak tőle, melyet az utánuk jövő postillionnak adtak át. E levél Cagliari herczegnek szól Bécsbe. Valószinűleg a váltságdíj iránt szól. Minthogy pedig a levelezés most a Romagna és Bécs közt sok akadálylyal jár, valószinűleg a kiváltás késni fog odáig, a míg – – ez a mostani népszerű kormány a helyén marad.

Ez figyelmeztetés volt a herczegnőnek, hogy az ő ügyének az alatt jó lesz eldöntéshez jutni, mert nagy különbség lesz az itéletre nézve, hogy milyen légáramlat jár a Vatikán körül?

Manassé egy szóval sem árulta el, hogy tud valamit arról, hogy a herczegnőt válópöre hozta ide. Ez már szabadságot ad egy férfinak a válni készülő nőt független nőnek tekinteni. Manassé úgy közelített Blankához, mint a kiről azt tudta, hogy herczegnő és hitves.

A málhák megérkezte nagy zavarból szabadítá ki a hölgyeket; most már tökéletes toillettet csinálhattak, a mi kedélyhangulatukat meglehetősen megjavította.

Manassé két dolgot került nagyon: a herczegnőnek udvarolni s a szent dolgokból gúnyt űzni.

Mikor legelső óhajtásukra estenden körülvezette őket kocsin az ünnepi pompától ragyogó templomokba, maga kiült a bérkocsis mellé, s onnan figyelmeztette a hölgyeket az útba eső monumentális épületekre. S aztán elvezette őket abba a templomba, a hol megláthatták az idvezítő testétől emlékezetessé lett három szeg másolatait; miknek egyik eredetije a Szent-Péter templomában őriztetik, a másika a vaskorona abroncsát képezi. Maga is vásárolt ez utánzatokból egyet emlékül a cistercita atyáktól; onnan elvitte a hivőket szent Ágota madonnájához, és a drágakövekkel elhalmozott Krisztus-bábhoz, a bambinohoz, s elmondá nekik a szép legendákat, a mik a két szoborhoz vannak kötve.

– Minden gyöngy, minden drágakő, a mi e szobron ragyog, egy teljesült óhajtás emléke; de a költészet, a mi azokat körülsugározza, még a gyémántoknál is fényesebb. Az olajfák hegyén nőtt békefa gyökeréből faragva, maga az evangelista kezével; aztán a tengerbe dobva, a hullámok által a Tiber torkolatáig szállítva, s onnan kegyeletes kéz által az Ara Cœliba elhelyezve. Ez a szobor legendája, a mihez a népköltészet folyvást újakat told. A templomból ellopták, kicserélték, helyette másikat készítettek; de az igazi «pólyás gyermek» éjszaka visszatért magától a szent lakhelybe s zörgetett a templomajtón. Pedig se keze, se lába. Az imádat költészete örök szépség!

Magasztalás és hitetlenség ugyanazon szóban!

Azután elvitte a herczegnőt az edessai képhez. Gyönyörű legenda van ahhoz is fűzve. Halálos beteg asszonyhoz hítták a Megváltót, hogy csodatevő erejével gyógyitsa. Nem mehetett már. Híva volt. A Golgotára. De mégis segített a benne bízó betegen. Halálveritéktől izzadó arczára teríté kendőjét s a kendőn ott maradt az arcz, töviskoronájával együtt. Azt küldé el a haldokló nőnek, s ez meggyógyult tőle. Ez az edessai kép.

Manassé oly pietással mondá el a legendát Blanka előtt, mint a ki tudja szeretni azt, a mit hinni nem tud.

Szerzett az ájtatos hölgyek számára szentelt pálmákat, aranyozott levelekkel, s a három szent fa őreit megvesztegeté, hogy egy-egy levélkét engedjenek nekik elvinni az apostolok ültette narancsfákról.

Nem mutatott hitetlen képet a sekrestyések előtt, kik az ereklyék csodaerejét magyarázták, s midőn Blanka térdet hajtott a sokszor felékesített madonna-szobor előtt, félrevonult mellőle, tudta, hogy az is fogadást tesz most és imádkozik.

Soha nehezebben teljesíthető imát nem sóhajtottak fel a szent szűzhöz.

Blanka azt könyörögte az égi királynétól, hogy szabadítsa őt meg üldözőitől, s ne engedje eltántorodni a kisértetben. – És ugyanarra a kézre volt bízva a megszabadítása is, a melyre az eltérítése. A kisértő és a megszabadító egy személy volt. Ott állt mögötte.

A különben is oly fogékony, gyermeteg kedélyű hölgy, ki folyvást kolostori légkörben növekedett, s onnan egyenesen a szenvedések iskolájába lépett, titokteljes ihlettségtől áthatva járt a nagy emlékek között, mik a megszentelt mult égig érő alakjait hozzák közel, s azt hivé, hogy e szent borzadályt a tagadóknak is érezniök kell.

Mikor elmondá előtte Manassé a szent lándzsa történetét a Veronika-kápolnában: hogy ütött sebet azzal a római lictor Longinus a Megváltó oldalán, s hogy vakult meg abban a pillanatban; de Mária fiának négy csepp vére hullott szentségtörő kezére, s a mint e vért szeméhez dörzsölé, visszanyerte látását és megtért, szentté lett: akkor az a gondolatja támadt Blankának, hogy hasonló csoda nem történhetnék-e meg másodszor is az életben?

E napnak az éjszakáján erről álmodott.

S most már alakot tudott adni a fogadásának.

Ha a szent anya kiszabadítja őt e nagy szorongattatásából, ha kötelékeiből kimenekülhet, hogy ismét szabad legyen, akkor oly gyémántot fog neki megszerezni, a minél fényesebb nem ragyog fejének koronáján: – ezt az ifjut.

Azt hitte, hogy elég gazdag egy ilyen gyémántot megvenni. Szivében egy egész világ – és semmi adósság rajta. Most már nem félt tőle. A csodatevő ereklyéből annyi erőt merített, hogy már most ő gondolt a hódításra.

A következő napon már korán reggel eljött védenczeiért Manassé. Sietni kell, hogy a sixtini kápolnába jókor bejuthassanak.

A világ legnagyobb piaczára, a Szent-Péter-térre jutva, kocsijukból le kellett szállni s úgy törni utat a néptömegen keresztül a Vatikán bejárásaig. Most már Blanka kényszerítve volt vezetője karjába fogózni és szorosan melléje simulni. Egészen rábízta magát. Az már tudta itt a járást, s meg tudta válogatni, hol használ a szép szó? hol az erélyes tiltakozás? kit kell ököllel félretaszítani az útból? kit lehet megszelídíteni egy pár markába kent lirával? Sikerült neki elvégre a legjobb szegletek egyikét elfoglalhatni a Sixtinában s Blankát felállítani egy zsámolykára, melyet összehajtott állapotban, eldugva hozott magával a felső kabátja alatt. Onnan mindent jól láthatott a herczegnő, s egyúttal meg volt védve attól, hogy az embertömeg által órákig összesajtolva tartassék.

Szegény herczegnő, még akkor nem tudta, csak később a gyóntatója világosította fel róla, hogy ez által is nagy vétek elkövetésére csábíttatott el: ez az elrejthető zsámoly az angol eretnekek találmánya, kik enyhíteni akarják ez által asszonyaik szenvedését a szent szertartások alkalmával; holott azt mindenki türelemmel végig tűrni köteles, s mikor Megváltója a kereszten függ, a saját kényelmére nem szabad gondolnia. Ezt nem tudta a herczegnő s a gondos figyelem tetszett neki.

A «tenebre» (a sötétség olaszul) egyike a vatikáni pompa legmeghatóbb jeleneteinek. A gyász pompája. A sixtini kápolna egészen feketével behúzva, csupán tizenhárom viaszgyertya sárga fénye küzd e sötétség ellen, melynek mélyéből, mint sírboltból felhangzó zsolozsmák, zendülnek fel a zsoltárok: a lamentatiók, a búbánatos antiphona szavai láthatatlan alakok ajkairól. Emberarczokat alig lehet kivenni. A kik ott a kereszt körül mozognak, mintha élő árnyékok volnának.

Azután elkezdik a gyertyákat eloltogatni. Tizenkettőt, a sárga viaszgyertyákat mind. Utoljára csak a középső marad égve, a nagy szál fehér viaszgyertya, az a Jézus.

S e napelsötétülési világgyászban megzendül a láthatatlan chorusból a Miserere, Allegri világhírű zeneműve; melynek mysticus hangjai a golgotai jelenetet beszélik el, hangok, mikben a kínzott Megváltó halálos végmondatai vannak kifejezve, a liktorok átkos hahotája, s a szent asszonyok siralma, közéjük zendül a megnyílt sírhalmok halottainak irgalomkiáltása, a recsegés, melytől az égkárpit végtől végig hasad s a megnyilt égből az angyalok panaszos hymnusa. Mindez oly ellenállhatlan malaszttal tölti el az emberi kedélyt, mely alól semmi skepsis nem képes megóvni. Megráz, megreszkettet az minden erőt, megbénít minden gondolatot, úrrá teszi a képzeletet a bölcseség fölött.

Mikor a nagyszerű gyászszertartás végeztével a közönség elhagyta a Sixtinát, Blanka gyászfátyolán keresztül figyelemmel vizsgálta kisérője arczvonásait, ki őt karján vezette. A szokott mélaság volt azokon, mely ellentéte a tompult (blazirt) egykedvűségnek, de még sem rokona az ihlettségnek. A mélaság azt árulja el, hogy a gondolatok túljárnak a láthatárokon.

– Ön többször is hallotta már a Misererét? kérdezé a herczegnő Manassétől.

– Most harmadszor hallom. Másodszor a Sixtinában. Egyszer a bécsi István-templomban.

– Én úgy tudtam, hogy ezt nem szabad másutt előadni, csak Rómában.

– Nem is szabad. Mert Allegri partituráját nem adják senkinek. Hanem a bécsi karnagy megtette egyszer, hogy a tenebre alatt a sötétben a kalapjába dugott papirra lehangjegyezte az egész melódiát s aztán otthon Bécsben betanította. Ennek az előadásán voltam jelen. A jó bécsi nép nevetett rajta.

– Hogyan? nevetett?

– Nem dæmoniacus rohamból tette, hanem azért, mert ugyanez a zene, a mi a Sixtina tenebrejében oly megragadó összhang: a Sixtina nélkül egy groteszk zűrzavar.

– Engem, megvallom, hogy nagyon meghatott e magasztos szertartás, szólt közbe Zimándy úr. Az ilyen magamforma eretneket holmi gyönge convertitai rohamok környezik ilyenkor.

Manassé odatekintett; de nem Gábor úr arczára, hanem a szép Dormándynééra, a miért az szeretett volna neki – egy töviskoszorút nyomni a fejébe. – Tetőtől talpig hitetlen pogány.

Blanka pedig arra gondolt, hogy a mi sugár az egyik «Saulus» szemeit felvilágosítja, lehetetlen, hogy a másikat is látóvá ne tegye.

Manassé látta is jól, a mi Gábor urat úgy besugározta, de azok nem voltak szent sugarak.

Régóta megfigyelte ő azt, hogy a herczegnő két kisérője érti egymást. – Jöhetnek olyan külső körülmények, a mik a tenebre és benedictio hatását oda tökéletesítik, hogy Gábor úr mint a katholikus egyház híve tér haza – s a herczegnő egyedül marad!

Blanka nem is álmodott ily lehetőségről; annyira hívő volt, hogy még a jó barátokban, sőt még a jó barátnékban is hitt!