Talán egész öntudatlanul tette. Talán másnak sem adott kezet. Talán nem is tudta, mennyire megsértett akkor egy nőt? Talán azt sem tudta, hogy az egy olasz nő, s az olasz nők között az, a kit a világ a «szép Cyrene» névvel tisztel meg és gúnyol?
Azt pedig, hogy minő átkos ellentéte van ezen nő csillagának az övével, bizonyára ép úgy nem ismerte, mint a hogy nem ismerik az angyalok a hét fő bűnt.
Nem sok időre ez első találkozás után Vajdár Benjámin elhagyta a szerény subalternus állomást az udvari cancelláriánál, hogy Cagliari herczeg magántitkárja legyen.
Azon időkben egy dúsgazdag főúr magántitkárjának állomása a legnevezetesebb közhivatalokkal versenyzett.
Vajdárt kora ifjuságától kezdve üldözte az élvvágy, a gyönyörvadászat, az urhatnámság. Ezeknek a rossz ösztöneinek sok lelkiismeretbeli kérdést alárendelt.
Menyegzője ki volt már tűzve Annával s ő az utolsó napon irta meg, hogy visszalép. Az egész család együtt volt már, vártak reá, s helyette a kegyetlen levél érkezett meg.
Azt nem is tartotta szükségesnek tudatni egykori jótevőivel, hogy egyuttal hitét is megváltoztatta. Ez nagyon természetes volt. Cagliari herczeg nem tarthatott unitarius titkárt.
De átesküdött volna ő már akár phansigarnak is, a mióta annyira elveszté eszét, hogy a főurának mind a feleségébe, mind a barátnéjába belészeressen.
A marquisnő ismerte mind a két őrültségét s táplálta mind a kettőt, kápráztató reményekkel.
Vajdár, mikor valami gyönyörvágyat kellett kielégíteni, nem igen volt scrupulosus annak megszerzésében.
Az úrkodás és bonvivant életmód a fiatal embert odatántorítá, hogy megismerkedjék az uzsorásokkal.
Azok pedig előrevigyázó urak. Tudják, hogy egy fiatal hivatalnoknak, a ki hazulról semmit sem várhat, nem sokat ér az aláirása.
Benjamin nem sokat tusakodott magában a lelkiismeretével, hogy a hozzá legközelebb eső jó barátja nevével adjon a saját magáénak nyomatékot. Utánozta Manassé nevét a váltóján. Hiszen leendő sógora volt és igen jó ember, a ki ha megtudná is, megbocsátana érte; de meg hitte is, hogy az soha sem fog napfényre jönni. Az uzsorás becsületes ember, a kinek a szavában bizni lehet. Ha egyszer az megigérte, hogy a letett váltót senkinek nem fogja mutatni: hát akkor nyugodtan lehet aludni felőle.
Mikor aztán a herczegnél hivatalba lépett s egyszerre nagy pénzelőleget kapott, az első dolga az volt, hogy az uzsoráshoz siessen, azokat a bizonyos váltókat kifizetni.
A pénz férfia megvigasztalá nagyon: nem kell már azokat kifizetni. Neki bizony egy kis pénzzavara volt; szüksége volt a jó papirjait folyóvá tenni: a letett váltókat elvitte ahhoz az úrhoz, a kire utalva voltak, s ez igazi gavallér ember, kifizette azokat első látásra.
Benjámin meg akarta enni az embert dühében!
Az ő hamisított váltóit annak az embernek a kezébe juttatta, kinek a testvérét ő épen az idő alatt oly csúful meggyalázá. Odaadta a nyakára hurkolt kötél végét a legkeserübben megbántott ellenségnek.
Ez ember őt most üldözheti az egész világon keresztül s még csak azzal sem segíthet magán, a mivel férfi férfi ellen szokott föllépni, ha egy lánczot ketté akar szakítani, mely őt akadályozza: még csak meg sem ölheti. Hisz a kihivásra elég annak fölmutatni a hamisított váltókat s nem lehet párbaj.
Manassé pedig kerülte őt e nap óta.
Vajdár megjelenése a Cagliari-palotában nyilt kitörésre hozta a herczegi házastársak közt lappangva izzó ingerültséget; egy délután a herczegnő elhagyta a palotát s egy nevelőintézetbeli barátnéjához menekült Magyarországba. Onnan indítá meg a válópert férje ellen.
A közbejött nagy politikai fordulatok aztán fölforgattak minden eddig létező rendet. A világnak nem volt gondja a herczegek magánéletében előforduló botrányokra, s a főudvarmesterek, a mióta a «tisztelt polgártársak» talpai otthagyták a nyomaikat a fényes parquetten, nem válogattak többé olyan nagyon a marquisnőkben.
A herczeg válópere – még inkább a római események – aztán Rómába szólíták a herczeget, titkárját és barátnéját.
Az a gondolat a marquisnő agyából került ki, hogy megfordítsák az eddigi viszonyt a két nő között, s az elválás után Blankát Vajdárhoz adják nőül, kit a szerelemszomjas herczeg kész volt fiává fogadni – ilyen eredményért.
Hanem aztán önmaga elrontotta megint az egészet. Lehet, hogy Blanka miatt nehezen kivihetőnek találta a cselszövényt. Nyomára jött Blanka vonzalmának Manassé iránt. Most azután más tervet főzött ki. Egészen nagyra nevelni Blanka szivében azt a szenvedélyt s bukott nővé tenni őt általa.
A curia itélete a válóperben a marquisnőre nézve is kényelmetlen lett. A herczegnek nem lehetett újra nősülni, a mig elvált felesége él.
Most már nem volt elég, hogy megalázza, összetörje azt az asszonyt, most már az kellett neki, hogy el is temesse.
Úgy is halott volt már. Annak egy nappal több, vagy kevesebb ezen a világon nem sokat számít már.
És akkor egy csodatevő varázsló rábeszéli ezt a halottat, hogy hagyja el a sírboltot s kezdjen el egy új életet az Isten szabad ege alatt s az bejelenti egész naiv őszinteséggel, hogy ő neki bizony megtetszett ez a szép világ s visszaküldi koporsóját az elvált urának, az özvegyi évdíj aranyaival s a szentszék itéletének papirhamvaival együtt.
Már most mi vár erre az asszonyra?
VII.
A szomorú évben is voltak, a kik mulatni szerettek.
A míg a Tisza partján, a Kárpátok között, az erdélyi havasok völgyeiben folyt a vér, a nagy császárvárosban csak úgy nem maradt el a farsang, mint más esztendőben. S a tánczvigalmak legelsője, a mit a hirlapi fáma előre elhiresztelt, a Caldariva marquisnő tánczestélye volt. Még akkor a gazdag főurak voltak a társadalom tónadói; az egyenlőség korszaka nem tolta helyükbe a – fényüző finánczbárókat.
Az olasz asszony izlése túlfinomitá a megszokott mulatságot. Az ő termeiben nem csak tánczot és pezsgőt talált a vendégsereg; hanem isteneknek való mulatságot is. A kor hirhedett művészei voltak megnyerve az estélyek számára; a hasonlíthatlan Alboni, a hegedüművész Vieuxtemps, kit kétszeresen érdekessé tett az, hogy Budapesten a magyarok, a miért szerződése ellenére a német szinpadon is fellépett, kifütyülték; Elszler Fannynak egy fiatal növendéke (állítólag leánya), ki félévi ragyogás után a művészi pályáról végkép letünt, s a mi legnagyobb zajt ütött azon idő tájon Európában, Kobler automat-szinháza, melynek alakjai minden gépezet nélkül tánczoltak, lejtettek, maig is kitalálhatlan mechanismus bűvészete hatalmával. Ezeket mind egyesíté a Caldariva-palota estélye, melyre a bécsi társaság színe-java hivatalos volt.
A mulatság fényes volt és hevélyes. A házi nő ünnepelt királynője volt a mulatságnak, a kit mindenki tömjénezett.
Csak az volt a kérdés, hogy ki ez a «mindenki?»
Mikor az utolsó vendég is búcsút vett s a zenekar a finale ábrándját hangoztatta, a ház úrnőjét karonfogva vezeté Caldariva herczeg pompás boudoirjába.
– Hogy van ön megelégedve az ünnepélylyel, királynőm? kérdé a herczeg dicsekvő hizelgéssel.
– Sehogy sem, felelt rá a marquisnő, legyezőjét, karpereczeit lehajigálva az asztalra.
– Mi hiányzott belőle?
– Az emberek.
A herczeg elbámult.
– Én azt hittem, hogy az ön termei tele voltak.
– Igen. Majmokkal.
A keztyüt, mely nem akart könnyen lejönni kezéről, lerepesztette, úgy tépte le róla.
– Nem vette ön észre, mondá a marquisnő, hogy egyetlen egy udvarképes alak nem volt a megjelentek között. Még az udvari szinház tagjai is kimentő leveleket küldtek a saját becses személyeik helyett. Épen azok, a kiket akartam itt látni, tündököltek jelen nem létükkel.
– Az udvarnál gyász van. Szépíté a dolgot a herczeg.
– Nálam van a gyász, uram, nálam! mondá a marquisnő indulatosan, s gondatlanul szórta le hajfürtéből a gyöngysorokat, nyakáról a gyémánt rivièret, s hogy corsettejétől hamarább szabadulhasson, ollóval vagdalta szét a füző selyemzsinórt, s aztán a földretaposott bálruha helyett egy bő burnuszt kerített magára. Meddig fog e megaláztatás még tartani?
A herczeg boszúsan vont vállat.
– Én oka nem vagyok.
– Hát ki?
– A római curia, mely megtiltotta megházasodnom.
– Önnek legnagyobb örömére.
– Ön igazságtalan hozzám, Rozina. – Tudja, hogy mennyire szeretem.
A marquisnő ajkait pittyeszté, s lehütő tekintettel nézett a maga bolondjára. Olyan rút szájat tudott csinálni és kiállhatatlan órredőket, mikor boszús volt, hogy az embernek rosszul esett reá nézni.
– Esküszöm önnek, mondá a herczeg, hogy a mely napon elvált nőmnek halálhirét veszem, másnap kihirdettetem eljegyzésünket.
– Ezt tehette volna ön, mielőtt azt a nőt elvette.
– Nem önnek a tanácsára vettem-e el?
– Akkor még nem ismertem az itteni szokásokat. Azt hittem, hogy jobb lesz szabadnak maradnom. Önnek a házában lesz egy hosszantűrő martyr, a kinek a hallgatása elfed minden titkot, s az nekem szabadalmat ád. Nem tudtam, hogy itt még az asszonyok számára is van titkos rendőrség. De hát utoljára is nem tudott ön végkép megszabadulni ettől az asszonytól?
– Én mindent elkövettem, hogy a curia kedvezően itéljen. Követtem önnek a tanácsát, hogy a nőt a kegyelem útjára vezessem. Mi hiusítá meg mindezt? Most ki van ránk mondva az itélet. A meddig ez a nő él, addig sorsunkat el nem fordíthatjuk.
– És meddig fog még ez a nő élni! – kiálta fel szikrázó dühvel a halavány alabástrom alak.
A herczeg hidegen felelt:
– A meddig Istennek tetszik.
A szép Cyrene közel simult hozzá, s fejét vállára téve, halkan sugá fülébe:
– Tudja ön, hol van most az az asszony?
– Nem tudom, szólt a herczeg, arczát félrefordítva, mint a ki nem mond igazat.
– Lássa ön: én nem bocsátom el őt olyan könnyen a szemem elől. Ön otthagyta őt Rómában, jól odalánczolva őt börtönéhez. Feje fölött kifent kések, lába alatt kaszatömlöcz; árulók, orgyilkosok körülötte; lázadás, gyujtogató népharag közepett. Már ott ugattak az ablaka alatt Jezabel kutyái! Én tudtam, hogyan kell ettől az asszonytól megszabadulni.
– Ön remek nő, Rozina.
– Ekkor egy ember, a ki senki – egy pont, egy zérus, közé csap a játéknak s halomra dönt mindent. Igen, mert ez a senki, ez a pont, ez a zérus mégis volt valami, mi több egy herczegnél, egy fejedelemnél: – egész férfi! Ez elvitte magával Rómából azt az asszonyt.
– Szerették egymást.
– Azt gondolom. – A sors másodszor is belevezette őket a kelepczébe, a miben annyi más ember otthagyta az életét. Triesztben három óráig voltak a haditörvényszék és rendőrség hálófonalai között. Ha négy óráig maradtak volna ott, bizonyosan megfogta volna őket a háló. Csak az útleveleiket kellett volna hamarább elolvasni valakinek, hogy megtalálják az okot, a miért az ember a czinterembe vándorol. Azonban, mire ez valakinek az eszébe jutott, akkorra már az az ember, az a semmi, az a férfi! elvitte őt magával. Gyalog mentek a Karst sziklaösvényein keresztül.
– Nagyon szeretik egymást! mondá a herczeg.
– Olyan nagyon szeretik egymást, hogy nem fognak öngyilkosokká lenni, hanem tovább élnek, hogy tovább szerethessék egymást. Eleinte azt hittem, hogy úgy fog végződni a drámájuk, a mint hasonló kedélyű embereknél szokott. Turbékolnak, epedeznek, édelegnek s mikor azt látják, hogy nem lehetnek boldogok, hogy a sors ellen hasztalan küzdenek, akkor egy szép este bezárkóznak egy szobába s reggel mint szép halottakat találják meg őket. Még mást is reméltem. Hisz nem vagyok oly kegyetlen szivű. Azt hittem, el fognak szökni együtt más világrészbe. Onnan majd egyszer a nőnek halálhirét fogjuk venni. Nem lesz igaz: ők álnév alatt elrejtőznek, de nekünk a hivatalos hír elég lesz bizonyítékul. Cagliari herczeg keze felszabadul a rávert bilincsből s akkor aztán válaszolhat arra a kérdésre, hogy vajjon a szép Cyrene több-e rá nézve, mint egy szép játékszer?
– Rozina, esküszöm önnek!
– Fölösleges eskü! Legalább egyidőre az. Ön megkapta Zboróy Blanka levelét?
– Nem kaptam.
– Dehogy nem, a mit még Triesztből irt önnek novemberben.
– Nem jutott el hozzám. Én még a deczemberi havi illetményét elküldtem neki Vajdár által Rómába: ötezer skudit.
– Hahaha! Önnek derék fogadott fia van, mondhatom. Önnek a leveleit utasítás szerint ő szokta fölbontani. Erre az egyre elfeledte önnek a figyelmét fölhívni. Annak aztán megint nem ő lesz az oka, ha a mostani olaszországi állapotok mellett egy ötezer skudis küldemény, mely a czimzettre nem talál, úgy elvész, hogy nyomára nem lehet akadni. – Ez igazán geniális kölyök!
– Kitelik tőle ilyen escroquerie.
– Hanem azért ne veszszen ön vele össze. Nekem vett rajta gyémántokat. A családban maradt a vagyon. Arról a levélről nekem már novemberben tudomásom volt.
– No, és szabad nekem «is» megtudnom, hogy mit írt nekem a herczegnő?
– Azt, hogy lemond az apanageáról, újra férjhez megy, s minthogy ez nem megy templombontás nélkül: áttér a jegyese hitére.
– Ebben az az örvendetes, hogy nekem megmarad a hatvanezer skudim.
– Fi donc! Ha Mayer bankár mondaná ezt! De egy Cagliari herczeg!
– Én ezt a hatvanezer skudit ezentul önnek adom, szólt a herczeg, hizelgőn fonva karját a szép hölgy vállai körül.
– Uram, ne érintse ön a kezemet! szólt az, elhárítva magától az ölelést. Ha volt bátorsága «egy» nőnek azt mondani önnek a szemébe: itt a herczegi koronád, meg az aranyaid: szedd fel! nekem nem kellenek, én akarok egy «egész» embert, a ki nekem uram és királyom! hát akadhat ön még egy második nőre is, a ki ezt szintén megteszi.
– De hát mit kíván? Csináljam én is utána azt, a mit Zboróy Blanka tesz? Legyek önnel együtt protestánssá, hogy aztán mi is megesküdhessünk?
– Bizony, majd azt mondtam rá, hogy tegyen úgy! Úgy hiszem, hogy ha egyszer az «advocatus diaboli» előtt védeni kell a földön elkövetett bűneinket, az ön tréfájára könnyebb mentséget találna, mint a mit én tervezek.
– Ön valami tréfát tervez, Rozina?
– Nem is rosszat. Hogy a szerelmes pár czélt érhessen. Toroczkóra kell haza jutnia. Nyomrul-nyomra kisértem eddig az útjokat. Erdély felé tartanak, annyi bizonyos. Ott a hegyek között van a galambpár fészke, a melyben meg akar huzódni. S azok a körül fekvő erdők most tele vannak kányákkal, héjákkal!
– Ön arra gondol? szólt akadozó szóval a herczeg.
Az öreg roué szerette magát kegyes embernek mutatni, a ki fél az éjszakai rémektől, hisz a babonákban. Nem szerette, ha egy szép hölgy halálról beszél előtte.
– Még most csak gondolok; szólt a szép Cyrene. S lehet, hogy a gondolatom is teljesül. De ha nem úgy lesz, akkor majd tenni is fogok.
Azzal elővette azt a nagy katonai térképet, melyen Erdélynek minden hegye, völgye, még elszórt csárdái is mértani pontossággal vannak följegyezve. Több hely beleszurt gombostűkkel volt megjelölve.
– Itt a völgykatlanban fekszik Toroczkó. Körülötte ezeket a pontokat tartják megszállva a fölkelők. Hallott ön már valamit a viselt dolgaikról?
– Borzasztó meséket.
– Azok nem mesék s borzad tőlük, a kinek gyönge szive van. Én nem. Mit gondol ön, hogy ha egy ilyen borzasztó mesének a szinhelyére tévednének a mi menekültjeink, mi történnék velük?
– Arról álmodni sem szeretek.
– Ott nem védi meg őket az angyali szépség. Azok ott gyorsan itélnek és végrehajtanak.
– Valóban?
– Valóban! Valóban! Ön olyan hangon mondja azt, mintha egészen másutt járnának a gondolatjai. – Meglehet, hogy önnek a felesége már ebben a pillanatban valamelyik kutnak a fenekén fekszik.
– Az rettenetes volna!
– Rettenetes csak az volna, ha igaz lenne s nem volna senki, a ki a tényt be tudja bizonyítani. Erről gondoskodtam én.
– Ön borzasztó nő, Rozina!
– Ne rémüljön el! Én nem tettem semmit. Én csak engedem őket menni a maguk utján. Ha elbuknak, nem az én hibám. Én csak arról gondoskodtam, hogy ha balsorsuk utóléri őket, erről bizonyítvány legyen a kezemben. Csak nem tart ön Fredegondának, Lady Macbethnek, Borgia Lucrétiának?
– De hát hogy akar ön adatot szerezni?
– Igen egyszerű úton és módon. Erdélyből minden ily rémeseményről a legrészletesebb tudósításokat küldik meg a hadügyminiszteriumnak.
– Ki küldi azt?
– Olyan hű emberek, a kik a hadviselésnek azt a nemét rosszalják. Azokban a tudósításokban fel vannak sorolva az áldozatul esettek nevei mind! Én e leveleket megkaptam másolatban.
A marquisnő felnyitá pompás, teknönczhéjjal kirakott szekrénykéjét s egy rózsaszín szalaggal átkötött iratcsomagot vett ki belőle.
A herczeg tetteté, hogy összeborzad, mikor azt az asztalkára letette eléje.
– Ne ijedjen meg, herczeg. Nem lehet ez iratokat olvasni. Titkos irásjegyekkel vannak fogalmazva.
De a herczeg mégis fölkelt az asztaltól, mintha egy sírboltot nyitottak volna ki előtte, s annak a kisértetei emelkednének ki eléje.
A szép Cyrene vette észre a hatást, s most már úgy tett vele, mint az állatszelidítő a meghunyászított oroszlánjával, mikor a nyers hust szájához veri s korbácsot ad neki helyette.
A marquisnő felnyitott egy iratot s nevetve olvasott fel belőle egy pár sort. Az természetesen úgy hangzott, mintha sanscrit nyelven lett volna irva: semmi értelme nem volt. A herczeg fülében mégis úgy hangzott az, mint valami rettenetes varázsmondat.
Aztán csábító mosolylyal dült oda a vállára a szép hölgy, s bársonyujjaival megczirógatva az állát, azt mondá neki:
– Hanem ha egy kellemes éjt akar ön az oldalam mellett eltölteni, ha van önnek vágya egy rendkivüli, nem mindennapi emberek számára fentartott gyönyörben részesülni, akkor szerezze ön meg nekem a hadügyérségtől e levelezések titkos kulcsát. Akkor ketten egymás mellé ülünk. Ön nekem kibetűzi az iratok tartalmát. Gyönyör és borzalom küzdenek egymással. Meglássuk, melyik lesz erősebb? – S ha aztán «egy nevet» talál ön felolvasni előttem, a melyre várok: akkor majd megtudja ön, hogy milyen az a nőoroszlán, a ki az ő meghódítójának a lábát csókolja.
A herczegnek a hideg veríték gyöngyözött a homlokán. A hölgy leveté magát a kerevetre, állát tenyerébe fektette és kaczagva ingerkedett.
– Nos, uram, az idő még nem késő; csak éjfél után három óra. Ilyenkor legjobban lehet a hadügyminiszteriumban értekezni valakivel. Kevés ember van jelen. Legjobb óra a bizalmas kérdezősködésre. Én visszavárom önt, ha tetszik visszajönni. Ha alva talál, csak e szót mondja: «erdélyi hirek» s én fölébredek és figyelni fogok. Visszavárom önt. Adieu!
A herczeg sietett tőle menekülni.
S aztán hajtatott, nem a hadügyminiszteriumhoz, hanem a Sperlbe, a hol még akkor tánczoltak a herczegasszonyok, a kiknek csak keresztneveik vannak.
VIII.
A marquisnő a komornájának csengetett.
Különösen fanyalgó kedvében volt. A míg a fiatal leány dolgait végezte úrnője körül, az minden rigolyáját éreztette vele, a mivel csak egy bálból kedvetlenül hazatért asszony rendelkezik.
Mikor a haját kibontotta, minden kis hajmeghuzásra felkiáltott s tenyerei gyorsaságával fenyegetőzött.
A komorna gondolta magában: «ma megint drága napunk lesz: egész reggelig nem hagy lefeküdni, folyvást talál valami parancsolni valót».
Ekkor az óra tizet ütött.
A marquisnő olyan mozdulatot tett, mint a ki meg van lepetve, s az órára tekintett.
A komorna kapott rajta, hogy valaki mást fognak szidni, nem őtet, pedig most megérdemelné, mert a marquisnő gyors mozdulata következtében ugyancsak berántotta a bontó fésűvel a haját. Igyekezett árulkodni a másikra.
– Bolond óra ez! Hármat mutat s tizet üt. Ritkán üt és akkor mindig tízet.
– Hallotta ön már ezt az órát máskor is ütni? kérdé a marquisnő bizalmasra váló érdeklődés hangján.
– Csak az imént is egy órakor éjfél után, hogy a kandallót felszítani bejöttem. Akkor is tizet ütött.
A marquisnőnek bohó kedve támadt egyszerre, nevetett.
– Ez egy nagyon régi óra. Az ütőgépezete elromlott s semmi órás nem tudja megigazítani. Akkor üt, a mikor eszébe jut. Pedig zenemű is van benne, a mi háromféle operából játszik. Menjen oda Fanchette, nyomja meg azt a veres korállgombot az oldalán.
A komorna tette, a mi mondva volt s arra az ódon óra elkezdett egy minden divatból kiment nótát nagy álmosan leőrölni.
A marquisnő erre csupa nyájasság és figyelem lett a komornájához. Azt mondta neki, hogy késő az idő, ő már álmos, most hagyjon mindent szerteszét heverni, s úrnője haját félig felbontva, menjen aludni s holnap délig be ne jőjjön.
«Igazán szeszélyes asszony!» mondá magában a komorna, a mint megcsókolta azt a kezet, melyet az imént a tenyerével megfordítva, most pedig kegyteljesen nyujtának felé, s aztán sietett megfogadni az utasítást.
A marquisnő pedig, a mint egyedül maradt, félig szétbomlott hajfürteit egy kis csipkefőkötő alá szorítva, az órához sietett.
Az egy ügyes antik-utánzat volt, a minőt Velenczében gyárilag készítenek, czifra faragványu álló tokkal, Jean Jouvence modorában. Műértő az első tekintetre kitalálja, hogy nem igazi antik.
A marquisnő egy kis aczélkulcscsal fölnyitá az óraállvány ajtaját s aztán elkezdett nevetni.
Nevetésére másik nevetés felelt s az óraajtón át belépett egy férfialak. Vajdár Benjámin volt. Az antik óra csak egy rejtett bejárat álczája volt! az óraütés a jel, hogy a kit várnak, itt van, s a zenehang a felelet, hogy várják, bejöhet.
A látogató meg akarta csókolni az úrhölgy kezét, az pedig a helyett a kezére ütött negédesen.
– Megjöttél, bolondom.
– Ma már másodszor vagyok itt.
– Olyan sürgetős?
– Megkaptam a levelek kulcsát.
– Ah! – Most egyszerre villogni kezdtek a szép hölgy bágyatag szemei. Ez már kedves szó. Úgy ülj ide mellém, kis szamaram.
Ez a szó egészen átváltoztatá a nőt: minden tagjában nyugtalanság, minden vonásaiban izgalom látszott. Odavezette karöltve Benjámint a kerevethez, mely előtt egy gyöngyház-mozaikkal kirakott asztalra dobva hevertek az említett levelezések s odavonta őt maga mellé.
– Te már készen tartottad az iratokat? kérdé Benjámin.
Rozina hamisan nevetett.
– Jupitert riasztottam el velük az imént. (A herczeget egymás között Jupiternek hívták). Nagyon földi gondolatjai voltak ő istenségének, s olyankor semmi sem téríti vissza olyan gyorsan az égiekhez, mintha a halálról beszélnek előtte. Az is elég neki, hogy tőlem elfusson, ha a fehér köntösömön fekete csipkét lát. Mi lássunk hozzá, mi van a kriptaajtón belül?
A nő szinte lázban volt az izgalomtól, a mint e fárasztó, lassu munka lepergett előtte. A cryptografia kulcsával egyenkint kellett a szavakat kibetűzni. Eleinte oda tette a két kezét Benjámin vállára s úgy leste a kibonyolított szavakat és mondatokat, annak a vállán keresztül nézve. Majd nem találta ezt elég kielégítőnek, akkor odaült vele szemközt, hogy a felolvasó arczvonásairól olvashassa előbb a kitalált szavak értelmét. Odatámasztotta arczát a tenyerébe, úgy bámult az irásfejtő ifju ajkaira. Szemeiben, mint bűvös tűz, ragyogott a lámpa fénye.
S a fölnyitott lap valóban megannyi kriptaajtó volt s a kibetűzött sorokon, mint lépcsőkön szálltak föl belőle a sötét éj kisértetei.
Az első lap szólt a zalathnai vértanukról; a preszákai mező borzalmas jeleneteiről, mikben egy szép, virágzó bányaváros népe lett kiirtva: férfiak, aggok, nők, gyermekek; hatszáznegyven lélek. Mind királyi hivatalnokok, bányatisztek családjai. Csak ketten maradtak élve. Egy anya, ki egy lándzsadöféstől tetszhalottan maradt ott, aztán fölocsudott, a holtak mezején föltalálta kis gyermekét, az is tetszhalott volt, feléleszté a pataknál s elvánszorgott vele az erdőbe, s itt megmenekült. Az okirat elszámlálja az áldozatok neveit.
– Ne olvasd ezt végig! mondá türelmetlenül a marquisnő.
– Borzasztónak találod? A többi is ilyen lesz.
– Nem! Hanem ez még nem érdekel egészen. Mikor ez történt, még akkor «ők» Rómában voltak.
Következett a második levél. Ebben a sárdi rémnapot írják le, egy megmenekült özvegy elbeszélése után.
Azután a borbándi, kisfaludi catastrophák.
Azután a benedeki vérkrónika. Mellékelve mindenütt az áldozatok névsorozata. Egy-egy túlélő mindenütt maradt fönn, véletlenül, csodamódon megmenekülve, hogy legyen a ki a nagy romlást a világnak elbeszélje. Igenből a református lelkészt hagyták élve, azzal a szóval: «eredj és mondd meg a népednek, hogy mit láttál a krakkói lovardában!»
A kisenyedi mészárlásból egy úrnő, a ki kútba ugorva menekült meg, kis gyermekével keblén.
Egy fiatal úrleányt egy csimpolyás mentett meg azzal, hogy testvérének adta ki. Benedeken egy kiirtott földesúri család kisasszonyát szabadítá meg egy jószivű czigánylegény az által, hogy nőül vette.
– Hisz ez valóságos regény! mondá a szép Cyrene.
De még milyen regény! Dumas «ezeregy kisértetén» is túl tesz.
Hanem az egyformaság kezdé untatni. Ásítozott.
– Ezek mind igen régi történetek. Mi történt később?
A közben a kiterített térképen veres zászlós gombostűkkel jelzé a rémhadjárat előrenyomuló strategiai pontjait.
Iszonyú hadjárat! Az elesettek életkora is föl van jegyezve. A férfiak mind negyven éven felül, a gyermekek mind tíz éven alul. Harczra való férfi nincs köztük. Legnagyobb szám a nőké.
S mit vétettek?
Azt, hogy magyarok voltak és urak (vagy németek; de urak.)
S a szép Cyrene (most majd azt irtam: «Európa») azt mondta rá: «sajnálom, de ki tehet róla?» (Hiszen a kik megölték őket – nem voltak törökök!)
«Folytassuk!»
Pedig Benjámin maga is ki volt fáradva a munkában.
Azokat a feldult helységeket ő mind jól ismerte. Igen sok vérrel irott név tulajdonosával jó barátságban volt, házánál mulatott, a háziasszonynak kezét csókolta, kisasszonyával tánczolt.
S azok most – a kút fenekén!
Hisz’ mégis végigfut az embernek a hátán a borzadás, még ha a szép Cyrenével szemközt ül is.
– Fázol tán? Kiszáradt a torkod?
A szép hölgy maga hoz neki egy kristálypohárban villogó zöld chartreuset, s hogy annál édesebb legyen, maga is beletorkoskodik. S aztán oda ül mellé. Talán ha a karját a válla körül fogja fonni, az még jobban fölmelegíti?
Menjünk tovább! Merre veszi futását a jégvihar? merre özönlik a láva, a minek neve «ember»?
Következnek a tudósítások a későbbi időkről.
– Azt hiszed, hogy Nagy-Enyed felé mehettek csak Thoroczkóra?
– Okvetlenül arra kellett venniök az útjokat. Ez a kényelmesebb és rövidebb út. Deés és Kolozsvár felől a leghevesebb harczok színhelyén át kellett volna végighatolniok s Kolozsvárott a legrosszabb helyre jutottak volna: ott bizonyosan elfogják őket.
Tehát mi történt Nagy-Enyeden?
Az, hogy egy nagy népes város: a culturának egyik végőre, ki lett törülve hosszú időkre a létezők sorából.
Sírbolti rémek egész tábor számra?
Rémdráma, mely előtt Neró, mint egy bukott komédiás, futhat el a szinpadról; a fölséges nép túltett a fölséges Cæsaron!
S a szép Cyrene ereiben is római vér folyik.
Az Agrippinák és Faustinák vére, a kik a halálordítás közepett letépték fejükről a rózsakoszorút s lehajították a gladiatornak.
Hétszázan menekültek meg az égő városból az erdőkbe. A hogy az éjjeli orvtámadás ágyaikból kiverte, öltözetlenül, mezitláb, fegyvertelenül, januári csikorgó hidegben.
Hova akarnak menekülni?
Legközelebb van nekik Toroczkó.
Tovább! tovább!
Üldözőik rémtábora mindenütt a nyomukban van.
Vajjon megmenekülnek-e előlük?
Vajjon «ők» közöttük vannak-e?
Most egy új tudósítás következik.
Ez azon kezdi, hogy Kolozsvárt visszafoglalta Bem, s egyik alvezére Tordáig nyomult.
A hírlapok nem beszéltek erről. A közönség a hadjárat felől a legtökéletesebb tudatlanságban volt tartva.
Hah!
Itt a kibetűzött név, a mit kerestek: «Adorján».
– Manassé? kérdi mohón a marquisnő.
– Olvasd hát!
– Egy Adorján és négy magyar mágnás, még hét huszárral és husz honvéddel elindultak Tordáról a Nagy-Enyedről menekülőket megszabadítani s Toroczkót megvédni.
– Harminczketten, tízezer ellen! Ne motozkálj a betük között oly lassan! Siess!
– Felvincznél rábukkantak a felkelő táborra, mely a nagyenyedi menekülteket üldözni s Toroczkót megrohanni sietett. A harminczkét ember nem várta be, míg a mögöttük járó főcsapat utánok érkezik, közéjük vágott a fölkelő seregnek.
– Őrjöngők! Tovább! tovább! Mi történt Adorjánnal?
– És szétverték az egész tábort.
– Harminczkét ember egy egész felkelő sereget.
– Igy szól a hivatalos jelentés. A támadók részéről csak egy lovas esett el.
A marquisnő nem akart hinni az irott betüknek.
– Hogyan? Harminczkét ember egy egész felkelő tábort? Az talán csak annak előhada volt.
– Meglehet. A tudósítás tovább szól. Délre megérkezett a gyalogság, két század honvéd és aranyosszéki nemzetőr. Azon az éjszakán hétszáz menekültet, nőt, gyermeket, félig megfagyott alakokat szedtek össze az erdőkből. Azokat szekerekre rakták és hajnalban megindultak velük Torda felé. Vincznél maguk előtt találták teljes hadi rendbe felállítva az egész felkelő sereget. Neki vágtattak s utat törtek maguknak s az egész szekérsornak a hétszáz nyomorulttal, tízezer emberen keresztül.
– S megmenekültek mind?
– A magyarok részéről csak egy huszár esett el. Ellenfeleik szerteszét oszoltak.
– Lehet-e, hogy most ezek megtámadják Toroczkót?
– Ez a sereg, mely Enyed körül táboroz, bajosan. Onnan csak egy szűk sziklaszoroson át lehet bejutni a toroczkói völgybe, a hol még a legrendezettebb hadsereget is agyonverhetik aláhajigált sziklákkal a védelmezők, a kiket meg sem lehet közelíteni. Hanem egy másik felkelő tábor, mely Aranyosszék körül tanyáz, meglepheti őket a Székelykő felől, ha annak a feljáratai nincsenek őrséggel ellátva. Még erről a táborról nem kaptunk tudósítást. Azonban még egy levél van hátra.
– Pihenj meg. Igyál még egy pohár liqueurt. Én hadd szíjjam ki addig a magam mézét e rettenetes méregvirágból. Milyen borzalmas képek! Látni ezeket az útfélen fekvő nőalakokat, ruháik letépve, meztelen fehér keblükön a halálos sebbel. Rettenetes gondolat. De hinni azt, hogy hátha az «ő» szelid madonna-arcza is ott van azok között, a kik véres mintájukat ott hagyták a fehér hóban. Mellette két imádója, a kik csókjára vágynak: a holló és a farkas! Ah mi gyönyörteljes ábránd!
Még is összeborzadt erre a szóra. A nőszív soha sem romlik meg annyira, hogy a rosszat, a mit tesz, meg ne bánja. Azért megteszi.
– Nem! Nem vagyok olyan rossz. Nem kivánom neki ezt a sorsot. De azt igen, hogy mentse meg őt is hódító szépsége. Találjon egy parasztlegényre, ki őt a mészárlásból azzal menti meg, hogy feleségül veszi. Zboróy Blanka grófnő, Cagliari herczegnő egy pakulár felesége. A ki aztán maga könyörög, hogy tegyék az ő nevét is a halottak lajstromába! Akkor aztán hadd éljen, ha el van temetve.
A szép Cyrene annyira meg volt elégedve magával, a miért ily nagylelkű megoldást tudott feltalálni, a miért magát rajta kaphatta egy nemesszívű gondolaton, hogy önteltségében megcsókolá saját hófehér vállát.
– Te még is jó lélek vagy Rozina! mondá magának hizelegve.
Jól kiérdemelt hizelkedés.
– Nos! Kis bolondom. Még egy levél van hátra. Nem vagy még álmos, kis kutyám?
Benjámin egy perczig gondolkozott rajta, hogy ne legyen e valósággal kis kutyája a szép Cyrenének? A delnő hátravetve magát a kereveten s két felemelt karjára nyugtatva fejét, lustán letapadó szempilláival oly élveteg képet mutatott, hogy a fölött az ember elfeledheté az egész hadjáratot, szörnyeteg mészárszékeivel együtt. Benjámin gondolkozott rajta, hogy ne dobja-e az utolsó levelet az asztal alá?
Küzdött benne a vérszomj és a gyönyör dæmona egymással az elsőbbségért. A vérszomj győzött.
– Lássuk az utolsó levelet is.
Ez a monasteriai főhadiszállásról kelt. Az itt összegyűjtött felkelő tábornak kellett Toroczkót megsemmisíteni.
A legelső sorok olvastára a legnagyobb érdekeltség lepte meg a delnőt.
Adorjánokról volt szó!
Odaült a szék kartámlányára, hogy jobban belelásson a megfejtett iratba s ujjahegyével kisérte a leirt szavakat, míg szőke fürtei, a főkötő alól kiszabadulva, a felolvasó arczát beárnyékolták. Az alabástrom arczon végigvonaglottak az indulatkifejezések csodái.
«Egy Adorján odament a felkelőkhez békét ajánlani. Azt elfogták, meglánczolták.»
«Egy másik Adorján jött utána: kérni a fölkelőktől a békekötést és elfogott testvérét. Azt is a másikhoz lánczolták, nem irgalmaztak.»
«Ekkor jött egy harmadik Adorján. – Manassé.»
– Ah! Végre hát Manassé!
A szép hölgynek összeszorított két fehér fogsora kivillogott felvetett piros ajkai közül, míg szemei kerekre felnyilva lesték a megszülető új sort.
«Olaszországból jött, egy szép hölgyet kisérve, a ki menyasszonya.»
– Megvannak!
«Azon a napon, melyen a magyar seregek Kolozsvárt elhagyták, indultak ők el, a hegyi utakon. Éjjelre Ciprianu házába szálltak meg, a ki a fölkelők egyik főnöke s az Adorján-ház elkeseredett ellensége.»
– Az elfogta őket! sietett a marquisnő a még ki nem betűzött sor talányát megelőzni.
– Nem. «Az megmenté őket s erdei járatlan utakon keresztül Magyar-Peterdig vezetteté.»
– De hát bűvészek azok az emberek? Varázslatuk van?
«A menekülők a tordai hasadék Balyika barlangjában tölték a következő éjt.»
– Hol van az? Mutasd a földabroszon!
– Itt.
– És a Monasteria?
– Az meg itt.
– Hisz itt két ember a könyökével éri el egymást.
– Ugy van. Mintha egy házba szálltak volna, az egyik a földszintre, a másik az emeletbe.
– Tovább, tovább! szólt a delnő, türelmetlenül ütve tenyerével az asztalra.
«Minden útjok el volt zárva a Toroczkóra jutáshoz. Ekkor Adorján Manassé éjjel felment a Monasteriába s megjelent a fölkelők főhadiszállásán.»
– Vakmerő!
«A haditanács már készen volt a támadási tervvel. Volt tízezer fegyveresük. Vártak egy segédcsapatra, mely rendes katonasággal, ágyúkkal ellátva támadja meg más oldalról Toroczkót, azt pedig nem védte több háromszáz nemzetőrnél.»
– Manasséról olvass! És asszonyáról!
«Adorján Manassét megérkezésekor elfogták s bezárták. Két bitófa föl volt már állítva a két testvére számára, reggelre felállították melléjük a harmadikat is.»
– Úgy, úgy! És az asszony? Az asszonyt nem találták meg?
«Reggelre Adorján Manassé rábeszélte a fölkelők vezérét, hogy kössön békét Toroczkóval: maradjanak jó szomszédi frigyben, s őt és testvéreit bocsássák szabadon. A vezér megkötötte a frigyet, pazsurákat adott az Adorján-testvéreknek s Manassé arájának, azok hazajutottak Toroczkóra; a felkelők pedig visszatérek falvaikba.»
A delnő felkapta az egész iratcsomagot s oly dühvel vágta azt le az asztalra, hogy a légcsapástól az argandi lámpa kialudt. S csak a boltozatról lefüggő éji lámpa világítá még be a szobát.
Mint egy felbőszített szép nőtigris, úgy szökött fel helyéről, s végig futott szobáján, meg visszatért, főkötőjét ledobta fejéről, hogy hajfürtei mint arany kigyók omlottak vállaira.
– S mi történt tovább? Mi történik Toroczkón?
– Több tudósításunk nincs.
– Nincsenek ott kémeitek?
– Thoroczkón nincsenek árulók. Egy volt. Azt már magadévá tetted.
– S te nyomorult, nem osztod azt a dühöt, a mi engem képessé tesz arra, hogy pofon üssem magát az ördögöt! – Nem. Nincs többé ördög! Más gyáva csak odáig tudta vinni, hogy istentagadóvá legyen: – én az ördögöt tagadom meg. Kihagyni őket siklani a körmei közül! Hát már most kiben bízzék még az ember?
Benjámin megkisérté enyhültebb kedélyhangulatra bírni a gyönyörűséges szép furiát s kapott tőle a kisérletért egy irgalmatlan nagy pofont.
– Nesze!
– Köszönöm. Ez hát az enyém. Egy négyszem között adott pofonért, ha szép hölgy adja, nem haragszunk. Az egy váltó.
– Még pedig nem hamis.
– «Értéke» egy mennyország!
– Pokolban akarod-e megtalálni a mennyországot? Te hidegvérű reptil! Mikor azokat a jeleneteket olvastad előttem, a mik alatt valamit éreztem Báthory Erzsébet gyönyöréből, a ki ifju leányok vérében fürdött, azt véltem, lángba borulok s megégek azzal együtt, a ki lángkörömbe lép. A kisértetek orgiájába vitt oda képzeletem s gyilkossal s legyilkolttal karöltve jártam a bőszült danse macabret. Nem érezte szivemhez szorított fejed a vad feldobogást? Vége van. Eredj haza s igyál szódavizet! Most jégbálvány vagyok. Ez a hír méreggé változtatott bennem minden életnedvet. Ha megharapnék most valakit, meghalna tőle, mint a csörgő kigyó fogától. Gyűlölet, utálat minden gondolatom. Beteg vagyok. Halálos beteg. A nehézkór előjeleit érzem. Valakin ki kell töltenem boszúmat. Ne óhajts ilyenkor megismerni, mert rettenetes vagyok.
Benjámin mozdulatlanul állt a szép dühöngő előtt. Az kezébe fogta a csengetyűzsinórt.
– Rozina, ön cselédjét akarja híni? – kérdé Benjámin elkedvetlenülten.
A delnő másik kezével közelebb vonta őt magához s erőszakosan elfojtott hangon suttogta fülébe:
– Gondolj rá, hogy van egy ember, a kinek egy kötél van a kezében, a minek a hurokja a te nyakadra van szorítva, s a ki annálfogva tégedet, a mikor neki tetszeni fog, a sárba, a mélységbe leránthat; a ki elől hasztalan emelkedel a legmagasabb polczra, rád talál, lába alá tapos. A ki miatt nem lehetsz boldog soha; kiránt a hitvesed, a gyermeked karjai közül, a mikor legboldogabb, legkevélyebb fogsz lenni. Aztán gondolj rá, hogy van egy asszony, a ki tégedet arczul ütött, nem úgy, mint én: enyelgő kézzel, de halálra sujtó szóval, a ki téged felismert, kikaczagott s a ki utamban áll nekem, mint egy áthidalhatlan mélység, mint egy elolthatatlan tűz. A ki miatt kell éreznem a mérges nyilak legmérgesebbjeit, az emberek gúnymosolygását, a ki miatt börtön rám nézve ez az egész világ, mert azokon az ajtókon nem léphetek be, a miken belül egy más világ van: az én világom. A míg ez az asszony él, addig rám nézve nincsen nappal: csak éjszaka szabad az arczomat megmutatnom. S te az én mosolygásomat akarod látni, a míg ez asszony él?
– Te! Gondolj reá, hogy ez a két ember talán most a lopott boldogsággal mámorig lakozva, egymás álmait őrzi s talán e perczben hizelgő néven szólítja egymást s felel rá gyönyörittas örömmel… Ah! Pokol!
A szép hölgy indulatosan dobbantott lábával.
– Tépni, harapni, körmeimmel hasogatni van kedvem ezen az éjszakán! Mondani olyan sértő szavakat, a miktől a köny kicsorduljon! Ütni olyan sebeket emberek testén-lelkén, a mik be ne gyógyuljanak soha. – Nos, mit tudsz vigasztalásomra mondani, te gyáva? – Meddig él még ez a két ember?
Vajdár néma maradt.
A delnő most változtatta a hangját, az indulat-kifejezést. Mesterkélt ájtatosság hangján kezdett beszélni.
– De hát nem istentelenség-e az, a mit ők cselekesznek? A szentegyház örök törvényeit megszegve! A pápa tilalmát, a szentszék itéletét lábbal taposva. Ők a bűnösök, a kik előlem elbujnak, nem én, a ki őket üldözöm. Ők lázadtak föl az Isten ellen. Ők sértik meg a szentséget, a tiz parancsolatot. A sakramentumot meggyalázzák. A ki őket megöli, csak a boszúálló Isten itéletét hajtja végre.
Vajdár nem szólt rá semmit.
A szép Cyrene látta, hogy ez olyan ember, kire sem az Istennel, sem az ördöggel nem lehet hatni. Ennek csak egy fetishe van, a minek meghódol: – a nő!
A szép Cyrenében abból is volt.
Kezével keblébe nyult s a szétbontott hímzetfodrok bűbájos rejtekéből egy zsinórkán függő aczélkulcsot vont elő.
– Te! súgá Benjáminnak, s egy perczre mosoly derengett arczán. Ez a kulcs azé leend, a ki nekem hírül hozza, hogy az a nő halva van.
Azzal megcsókolta a kis kulcsot, s aztán Vajdár ajkaihoz értette azt, hogy az is csókolja meg.
– Mit szólsz?
Vajdár halkan, csendesen felelt.
– Én csak gondolni szoktam és tenni.
– Tehát a rivederci!
Azzal megrántotta háromszor erőteljesen a csengetyüzsinórt.
Ez világos utasítás volt Benjáminnak, hogy siessen távozni azon az úton, a melyen jött.
Az óraajtó becsukódott, s az óra ismét ütötte a tizet.
A szobaleány rohant be ijedten: fél papucsa a kezében, hálófőkötője a nyakában. Azzal aztán kezdődött a drága mulatság. Minden cselédet felvertek, a kit kéz ügyében kaphattak, megvertek; inasokat, kocsisokat éjnek idején orvosokért kergettek, meghozott gyógyszereket földhöz csaptak; semmi élő teremtésnek nem kegyelmeztek.
A marquisnőnek ez a bál-nap a legszomorúbb napjai közé tartozott.
IX.
Vajdár Benjámin, hogy méltó catastrophával végezze a megkezdett tragédiát – sietett a Sperlbe.
Ott jó ismerőse, a főpinczér közlé vele azon nagybecsű titkot, hogy főnöke is itt van, valamelyik cabinet separéeban soupézik, két rangjához illő úrhölgygyel.
Benjámin benyitott hozzájuk.
– Tudtam bizonyosan, hogy idetévedsz! szólt nevetve a herczeg, a mint őt belépni látta. Nézd, teríttettem is számodra.
A kerek asztalnál volt még egy negyedik számára való ülés.
Abban az évben legújabb párisi divat volt a «fleures animées»: az egyik delnő éjviolának volt öltözve, a másik tulipánnak. Egy gazdag lakoma romjai hevertek az asztalon. A tulipán-marquisnő kezében tele pohár, melyet már az ajkaihoz emelt, de nem tudott kiüríteni a kaczagás miatt.
– Ime egy tékozló fiu, a ki elhitette magával, hogy én az ő apja vagyok! szólt a herczeg, a minden feszély nélkül közéjük települő Benjáminra mutatva.
Ekkor észrevett rajta valamit.
– Te! Neked az egyik pofád vörösebb, mint a másik.
– Igen, féloldali hideglelésem van.
– Féloldali hideglelés! Soha se hallottam ilyennek hírét. Gyógyíttasd magad, fiam!
– Azt teszem; szólt Benjámin, odatartva poharát az éjviola-marquisnő elé, ki azt teletölté pezsgővel.
– Megállj csak! Mielőtt azt a gyógyszert bevennéd, hadd tartsak egy kis orvosi kikérdezést. Van-e még sok pénzed abból az ötezer forintból, a mit a volt feleségem deczemberi havi illetményeül átvettél?
– Épen arról akartam beszélni, szólt Vajdár, a késfokát a túlhabzó pohárra téve. Kérem a januári illetményt, de rögtön.
– Rögtön-e? talán még ma?
– Igen. Még ma.
– S nem volna tudomásod róla, hogy a feleségem még novemberben megirta nekem, hogy más vallásra tér, újra férjhez megy, s az apanageáról a levél keltétől fogva lemond. Nem jutott a te kezedhez az a nekem szóló levél?
Benjámin vállat vont, zavartalanul facsargatva a czitrom nedvét az osztrigára.
– Bizonyos voltam felőle, hogy Cagliari herczeg, a ki minden izében nemes ember és gavallér, azt fogja mondani e levélre, hogy «az nekem mindegy, mit tesz az asszony, de a míg az én nevemet viseli, addig nem szabad besároznia a czipőit a gyalogjárással».
– Bravó. Ezt jól adtad. Tehát már most még ki is házasítsam, ugy-e? Erre kell a januári illetmény?
– Nem erre kell, hanem valami másra.
– Mi az a más?
– Eh, most ne beszéljünk arról; ne rontsuk el vele a mulatságot; majd reggel.
– Én most akarom hallani.
– De vajjon a grófnők akarják-e?
– Marquisnők! Te naplopó. Az a kérdés, hogy érdekes-e?
– Érdekes! de nagyon erős.
– Ah! Piquant! Interessant! Csak ki vele. A marquisnők szokva vannak ahhoz.
A két delnő kiváncsian vonult közelebb. Az éjviola legyezőjét vette kezébe.
– Tehát röviden ez az eset, szólt Benjámin, hogy a szép Blanka herczegnő e perczben halva fekszik.
A herczeg hátrahökkent.
– No, fiu! Az ilyen bolond tréfákat kikérem magamnak. Ismered gyöngeségemet, hogy nem szeretem, ha a halált emlegetik előttem. A hol arról beszélnek, onnan eltávozom.
– Kérdezve volt, s én a kényszerítésnek engedtem. Szivesen elhallgatok.
– De nem! Vondd vissza! Mondd, hogy nem igaz! Csak tréfálni akartál velem.
Vajdár fölállt és meghajtá magát mélyen.
– A tiszteletlenségnek ily fokát az én uram és jóltevőm irányában nem hagyom magamról föltenni.
– No, ülj helyedre, ne bolondozz. Hol fekszik halva?
– Valahol az útfélen, Nagy-Enyed és Felvincz között, elterülve a havon, átszúrva lándzsadöfésektől.
– Hisz ez őrült beszéd.
– Lehet, hogy az, de való. A hadügyminiszteriumhoz hiteles tudósítások érkeztek W–r tábornoktól a mészárlásokról, miket ő rosszal. E tudósításokat én olvastam s szolgálhatok a részleteikkel.
És aztán elmondott nehány eseményt a pokoli hadjáratból, a hogy azt ember ki nem gondolhatná, ha ördög nem sugalja.
A tulipán-marquisnő a háta mögé önté a fölemelt pohár tartalmát s az éjviola egészen beburkolta magát shawljába. A hamis marquisnőknek jobb szivök volt, mint az igazinak.
– S honnan gondolod, hogy Blanka is ez áldozatok közt volt?
– Fel vannak jegyezve a legyilkoltak nevei.
– Ez rettenetes volna.
– Mindenek fölött azonban Cagliari herczegnek az az első teendője, a mivel saját magának tartozik, hogy megölt nejének holttestét fölkerestesse és idehozassa Bécsbe, hogy ravatala saját palotájában legyen fölállítva, s koporsóját onnan vigyék el a családi sírboltba.
A herczeg fölugrott helyéről.
– Ravatal, sírbolt, gyászmenet? Gyönyörű éjszaka ez, mondhatom! S ha ez csak farsangi tréfa tőled…
– Excellenza. Ha ez tréfa volna tőlem, úgy olyan tréfa volna, a miért valaki a magához hasonló ranguval élethalálra megverekszik, az alatta állót pedig korbácscsal kergeti ki a házából. Ha bizonyossá akar felőle lenni: ime odaadom a tudósítások cryptografiai kulcsát: a másolatokat ott találhatja ön ez órában egy olyan helyen, a mely az ön számára mindig hozzájárulható. Győződjék meg saját szemeivel.
– Nem! Nem! Vidd innen a kriptaajtó nyitogató kulcsodat. Én hozzá nem nyulok. Én végig nem betűzöm a megölt emberek neveit. A két kezem olyan hideg lett egyszerre, mint a jég. No ez szép mulatság volt ma! A végét itt hagyom neked.
– A miben nekem nem nagy gyönyörűségem lesz. Még ma akarok indulni Erdélybe. A dologgal sietni kell.
– Tehát csakugyan komolyan akarod?
– Komolyan akarom önnek idehozni Zboróy Blanka herczegnő holttestét. S az most nehéz feladat lesz. Galiczián, Bukovinán keresztül kell kerülnöm Erdély északi határába: ott sírokat feltöretni, száz közül az igazit fölkeresni; ólomkoporsóban, szekéren, vasut nélküli három országon keresztül ideszállíttatni. Ahhoz ember kell, a kinek a szivében vas van.
– Meg egy másik ember, a kinek a zsebében arany van. Most egyelőre átadom a tárczámat, majd utasítani fogom az ismerős bankházat Czernoviczban, hogy nyisson számodra hitelt, előre nem látott esetekre nézve.
A nehéz feladat legnagyobb részét pedig elhallgatta Benjámin az ő fogadott atyja előtt; azt, hogy a hazahozandó szép hulla még most piros arczczal és ragyogó szemekkel látja naponkint kétszer felkelni a napot a toroczkói völgyben s nem is álmodik felőle, hogy készítik számára az ólomkoporsót.
A herczeg már leküzdte magában az első borzalmat. Könnyelmű, élvsóvár ember volt, a ki hamar ki tudott alkudni a balsorssal. Azt hitte, hogy azáltal, ha bőkezüen gondoskodott egykori neje pompás temetéséről, lekenyerezte annak a «maneseit». Képzelmét most az a gondolat hevíté, hogy ha ő most Blanka halálhírével vissza fog menni a szép Cyrenéhez: milyen lesz az a nőoroszlán, a ki az ő meghódítójának lábait csókolja? Ez olympi élvezet lesz az itt hagyott triviális mulatsághoz képest. A mi maradjon Benjáminnak.
Búcsút vett a két istennőtől, s tárczájával együtt átruházta teljhatalmát Vajdárra s aztán hajtatott Caldariva marquisnő palotája elé.
Hintaja nem mehetett be a kapubejárat alá, mert azt már egy szemközt álló fogat tartá elfoglalva.
A kapus felvilágosítá róla, hogy a doktor van itt.
– Ahá! A szokott betegség! mondá magában. Azoknak az asszonyoknak a baja, a kiknek az egész világ «fáj», s minthogy az orvos nem tudja az egész világot olyanná csinálni, a milyenné ők akarják, tehát a baj kínos és gyógyíthatatlan.
Ezúttal azonban azt hitte, hogy ő hozza magával a biztos gyógyszert, a minek hatása csalhatatlan.
Az előszobában meglepte az, hogy a hány szobalánynyal, inassal, komornával találkozott, annak egyik pofája mind pirosabb volt, mint a másik. Epidemia volna tán már e féloldali hideglelés?
A hálószoba szőnyegajtajában szemben jött rá az orvos, meg az orvosságos üveg. Az üveg repült magától az orvos feje felett. Majd a herczeg orrát találta el.
– Mi baj van? Be lehet menni? kérdezé a herczeg.
– Oh igen, felelt az orvos komolyan. Erős vértolulás az agyhártyákra, ideges nevralgia. A beteg oly állapotban van, a midőn az orvosnak is tanácsos mind a két kezén egyszerre tapintani meg az üteret, miután bizonyos nemét a vidtáncznak fejleszti ki, a mi csak a kezeket lepi meg, a miknek ellenállhatlan ideggörcsük van, a hozzájok közeledő arczának tenyereikkel gyors érintkezésbe hozatalára. Bemehet a herczeg. A baj nem veszedelmes; de jól fogja tenni, ha egyszerre mind a két kezét megfogja a betegnek, midőn kezet csókol neki s aztán el nem ereszti, míg közelében marad.
A herczeg úgy tett, a hogy utasítva volt. Beléptekor a szép Cyrene azzal foglalatoskodott, hogy vánkosáról tépte le a hímzett fodrokat. Éjszekrényén már nem volt tárgy, a miből hajító eszközt lehetett volna csinálni. Mikor meglátta a belépőt, egyszerre hátat fordított neki s holtnak tette magát.
A herczeg lábhegyen lépett hozzá. Ismerte a jelszót, mely őt életre fogja támaztani.
– Rozina. Nőm, Blanka meghalt.
E szóra egyszerre visszafordult a fekvő hölgy, s arczán, szemeiben dæmoni öröm világolt, a harag és öröm ellenmondó vonásaiból támadt gyönyörű meduzakép.
Most már lehetett bátorsága a herczegnek a két kicsiny kéz után nyulni s mind a kettőt biztosítva, egyiket a másik után megcsókolni.
– Hol? Mikor? Hogy? kérdezé a hölgy.
– Nagy-Enyeden. Meggyilkolták.
– Eh! őrült beszéd! mondá a marquisnő, s a herczeg vette észre, hogy a kezét szeretné saját rendelkezésére tartani. De nem adta neki vissza.
– A mit ön meg akart tőlem hallani: meghoztam.
– Ki mondta azt önnek?
– Az én kedves fiacskám, az ön kedvenczkéje, Benjámin. Most olvasta a hadügyminiszteriumhoz érkezett tudósításokból. Onnan jött egyenesen hozzám, a jó fiu.
A marquisnőben forrott a méreg.
Ki akarta szabadítani a kezeit erőszakosan; de a herczeg nem bocsátá el.
– Igazat mondok önnek. Szavamat adom rá, hogy úgy van. Pénzt is adtam rá Benjáminnak, hogy rögtön utazzék Erdélybe s a szegény szerencsétlen nő maradványait szállítsa Bécsbe.
– Oh! Bocsássa ön hát el a kezeimet!
– Mit akar ön, kedves Rozina?
– Mit akarok? szólt a nő, s elkékült ajkán tajték kezdett habzani. Hát egy imádságot akarok – mondani – a szerencsétlen asszony – lelki üdveért. – Engedje, hogy a kezeimet imára kulcsoljam!
Már erre a kegyes czélra csakugyan szabadon kellett becsátani a kezeit.
Pácscs!
Abban a pillanatban aztán a herczeg is megtudta, hogy milyen az a féloldali hideglelés!
X.
Az arczul ütött alak egy herczeg volt. És egy római. És egy dæmon.
Ez nem az a frivol szerető, ki a bársonykéz arczcsapására azt mondja: «annál jobb! a nő ütése egy váltó; értéke egy mennyország!»
Ha Caldariva marquisnő azt akarta megtudni, hogy milyen az ördög, a kit arczul ütnek, maga előtt láthatta azt. E perczben Jupiter valóban Jupiter volt: az, a kinek láttára a kiváncsi Semele szörnyet halt!
A szép Cyrene ijedtében két felemelt karját keresztbe tette arcza elé.
S a megsértett bálványkép, mély, rezgő hangon (mintha még mindig az ütés vibratiója alatt reszketne) szólt hozzá:
– A mit én mondtam, az úgy van. – Vajdár ez órában indul még Erdélybe s onnan Zboróy Blanka holttestével fog visszatérni (s közben jéghideg kezét a szép hölgy lepletlen vállára tette).
E szóra a hölgy odaveté magát Cagliari nyakába fekhelyéről, szenvedélyesen átölelte azt két karjával s megcsókolta a homlokát s onnan elkezdve aztán végtől-végig csókolta őt, le egész a lábai hegyéig, s ott maradt a lábainál, arczon fekve és térdeit ölelve, zokogott, bocsánatért könyörgött, fuldokolt, vonaglott.
Cagliari felemelte őt s kérte, hogy legyen nyugodt; mert indulatoskodásával még betegebbé fogja magát tenni.
A hölgy arczát vánkosába temeté, hogy sirását erővel elfojtsa.
– Én értem az ön türelmetlenségét, Rozina, szólt hozzá Cagliari halkan. Ön Nápolyban udvarhölgy volt: kegyencze a koronás főknek s itt Bécsben nem akarják önt meglátni. Ez annyi, mint szellemileg halálra itélve lenni, az élők sorából kitörülve lenni. Ön el van telve keserűséggel mindazok iránt, a kiknek kegye önt boldoggá tenné. S a kinek tehetsége is, akarata is van hozzá, hogy önnek azt a boldogságot megszerezze: az nem mozdulhat. Hozzá van lánczolva egy asszonyhoz, a kinek halálbűne az, hogy él. S ön azt hiszi, hogy ez csak ön előtt halálbűne. S hogy engemet csak az ön szenvedése érdekel; azért könnyen veszem azt, s hagyom a sorsot folyni, a hogy neki tetszik. Ha megigéri ön, hogy nem sír többet, hát még mondok önnek valamit.
– Nem sirok.
– Mosolyogjon rám egyszer.
– Megbocsát-e?
– Ha mosolyogni fog – – Ön elragadó szép!
– Megbocsát-e? ismétlé, sima kezével végig czirogatva az imént megütött arczot.
– Azért igen. De hogy saját arczára vörös foltokat szerzett a sirással, nem addig, míg azok el nem múlnak. Ejh, ilyen vörösre sírni a szemeit!
A szép hölgy nevetni kezdett s többé nem voltak a szemei vörösek.
– Már most hallgasson rám nyugodtan, s attól, a mit én önnek el fogok beszélni, meggyógyul ön, mert az erős narcoticum.
Cagliari leült a karszékbe a marquisnővel szemközt.
– Én jobban akarom, mint ön, hogy Zboróy Blanka ravatala körül égjenek a viaszgyertyák a Cagliari-palota czímertermében. Indokaim vannak rá: erősebbek, mint önnek. Az ön indoka csak egy méhecske: döng, míg nem háborgatják a mézszívásban, s csak akkor ereszt fulánkot, ha fölingerelték; az én indokaim viperák. Ön egy nőt el akar veszteni, mert miatta asszonyi büszkesége van megalázva. Erre még az evangeliumban is találni fölmentő szózatot. Még ettől a gondolattól az ön homloka ilyen tengersíma maradhat, mint most. De az én homlokom redőiben a Gaderénok «legiója» lakik. A miről ön még csak álmodik, azt én már régen cselekszem. Hogy Zboróy Blankának vissza kell adni azt, a mi az ő uráé: holttestét, ez az itélet ki van mondva. Négy fal között arczul ütheti egy asszony azt, – a kit szeret.
(A szép Cyrene engesztelő csókkal érinté a herczeg kezét.)
– De hogy arczul üssön egy nő az egész világ szemeláttára egy Cagliari herczeget, hogy a szeme közé csapja a szent szék itéletét, mely őt többé nem tartja fogva, de engemet igen, hogy kitörülje nevemet neve elől s helyébe irja egy székely góbé családnevét s aztán mosolygó arczczal járjon-keljen a világban, megütve ostorral az én haragom fenevadait: az nem fog idyllen végződhetni. Ez a tréfa polgárok között megjárja, de a Ferrarák utódainak asszonyok számára is vannak pokolgépeik. Nem alszik ön el beszédemen?
– Hallgatok és gyönyörködöm! monda a nő s ébrenléte bizonyságául elkezdé egyik hajfürtét Cagliari egyik ujja körül csavargatni.
– De én nem alázom meg magamat azzal, hogy a haragot, a megbántás keserű érzetét is fölvegyem indokaim közé. Hideg vérrel, érzéketlenül bánok el vele: akár egy anatom. Nekem szükségem van arra, hogy ő ne legyen! Asszonyok gyilkolnak gyűlöletből. Nevetséges! Mi, a kik megszoktuk ezerekben játszani: legyen az arany, vagy emberélet, csak nem jövünk felindulásba, ha «egy» aranyról, vagy «egy» emberről van szó. «Le jeu est fait.» Tizezer emberrel be kell tömni egy sánczárkot. Le jeu est fait. Talán az, a ki ki tudta adni a parancsot, hogy Florenczet fel kell gyujtani congrev-röppentyükkel, ingadozni fog, ha el kell rendelni, hogy Zboróy Blanka ravatala körül gyujtsák meg a viaszgyertyákat?
A marquisnő egészen elfeledte, hogy baja van. Szemei ragyogtak.
– Én nekem az a játékom, hogy összeveszítsek egy országot a másikkal, uralkodókat népeikkel, mert az az én világom, életpályám, elementumom. Utamban meg nem állít a tenger. S egy asszonyi könycsepp nagyobb víz akar-e előttem lenni a tengernél? Szép játék ez, és igen nagyban megy! Tudja meg, hogy én iszonytatót vesztettem benne. Engem ez a politikai nagy hazárdjáték már leszállított jövedelmeim egy harmadára. Az előtt évenkint másfél millióval rendelkeztem; most csak féllel. Romagnában elkobozták birtokaimat; Magyarországon felszabadították a parasztjaimat; a zűrzavarban állampapirjaimon roppant összeget vesztettem; az alkotmányos élet kivert rendes sphærámból. Új emberek jöttek, a kik félretolnak s most csak félmillióm van egy évre, másfél helyett. Ha egy nyomorult hivatalnoknak lefoglalják fizetése két harmadát s aztán egy harmadából kell neki megélni, az nem szenved oly kínokat, mint egy úr, a kit másfél millió jövedelemről félmillióra szállítottak alá. Koplalni, mezitlábos porontyoknak kenyeret, tüzelő szenet nem tudni teremteni, nem olyan rettenetes, mint érezni egy nábobnak a decadentiát. – Elvégre is azt, hogy az ember rongyosan járjon, pinczében lakjék, azt meg lehet szokni. De a hanyatlást – soha! Hogy én, a ki eddig az epsomi, longchampsi mezőnyökön hat versenyparipával irattam be, ezentúl csak kettőt küldjek oda, hogy ki eddig olyan társaságban játszottam a piquetet, a hol louisdorban ment pointja, ezentúl keressek olyan kompániát, a hol csak tallérban játszanak? – Hogy a ki eddig egész udvari kisérettel utaztam, ezentúl nagy szerényen egy titkár meg egy komornyik kiséretében járjak, keljek? Hogy a kinek termeiben eddig a világ első hirhedt művészei jelentek meg, ezentúl a bécsi streich-quartett s a karinthi kapu énekesei mulattassák a vendégeimet? Hogy félbehagyjam a fogadalmi templomot, a mit őseim uradalmi székhelyén tizenkét év óta építtetek; vagy megrakjam azt Thorwaldsen művei helyett egy bécsi kőfaragóéval? Hogy a ki eddig minisztereket, főpapokat, tábornokokat köteleztem le magam iránt, most beérjem egy fakó journalista subventionálásával, ki elveimért papiros fegyverrel harczol? Ha meggyűlöltem valakit, hadat vittem az országára, s ha megszerettem valakit, várost csináltam a falujából, s most én se tudjak máshoz nyulni, mint pokolgépecskéhez, gyémántos katulyákhoz? Sőt utoljára még azt mondjam annak a nőnek, kit imádok: «Kedvesem, eddig két palotában laktunk, ezután lakjunk egyben!»