Egy az Isten (2. rész)

A szép Cyrene felkaczagott; oly képtelenség volt mindezt még csak fel is tenni!

– És a mi mindezek közt a leglehetetlenebb, hogy én a bankáromat, a háznagyomat mind beavassam hanyatlásom titkába, s megkérjem őket, hogy rendezzék ezentúl a háztartásomat egy harmadára, hogy adják el képtáramat, muzeumomat, s gyémántgyűjteményem két harmadát, pótolják másolatokkal, hamis kövekkel a hiányzatot. Nem! Nem! Azt, a mit önnek most elmondok, nem hallotta még tőlem senki, és nem is fogja megtudni senki. Mert én tudok segíteni magamon s nem tűröm az elmerülést! Akárkinek vérébe kerüljön az! Mert higyje el ön nekem, Rozina, hogy az a brigante, a ki az utszorosban a közeledő maillepostra les, s a maga mesterségét nem nevezi máskép, mint «affare d’un colteletto», nem olyan mindenre elszánt ember, mint egy grand seigneur, a kinek az elébbi harmincz millió helyett tizből kell megélni. Ha ezt másnak mondanám, megrettenne tőle: ön egyedül van beojtva a belőlem kisugárzó contagies ellen.

Ez a szó azt az ötletet adta a delnőnek, hogy a mint a herczeg kezén a mutató ujját arany hajának egy tincsével körülszorítva tartá, hirtelen egy arany melltűvel beleszurjon ez ujj hegyébe, s aztán a kigyöngyöző vércseppet ajkával felszívja.

– Hadd menjen át az én szivembe a te véred!

Most azután egészen közel hajolt hozzá a herczeg, hogy suttogva beszélhessen vele.

Az ernyővel letakart éjlámpa sugárbűvköre megvilágítá mind a két főt. A tündérszép női arcz egészen a fölé hajló dæmon-arcz befolyása alatt állt már; annak az indulatkifejezései idomíták az ő arczvonásait, annak a szemei delejezték az ő szemeit, annak az ajkai kényszeríték mosolyra, bámulatra, extasisra az ő ajkait. Egészen hatalmában volt annak az embernek, ki a rombolás, a kártevés vágyában oly vulkáni magasban állt felette! Vulkánhoz, a tűzokádóhoz csak Venus mehetett feleségül. Más nő irtózott volna tőle.

– Most következik az a nő, a kiről beszéltünk. Szólt suttogó hangon a herczeg. Mikor hozzám adták a testvére feleségül, egy szerződést irattak alá velünk, mely szerint ha a házastársak bármelyike elébb meghal, annak a vagyona a túlérőre marad. Ő fiatal volt, én idős. Az előny az ő részükön. A válóper kimenetele nem semmisíté meg a szerződést: azt a felbonthatlan sacramentum őrzi. Ha Zboróy Blanka meghalna, testvérei kénytelenek volnának a birtokát kiadni: a miben az én helyzetem annyival előnyösebb, minthogy az egész család erősen belekeverődött a forradalmi mozgalmakba Magyarországon.

– De hisz az ő birtoka csak egy millió. (Ez védelem volt.)

– Ne higyje ön. Csupán ennyi után fizették neki a testvérek a kamatot; valóságban ötször annyi az.

(Ez sulyosítja a vádat!)

– No de – még én nem vagyok az «uj Pitaval» hőseinek gallériájába felvételre megérve. Én nem keverek «örökségi porocskát». Choiseul-Praslin herczeg sem vagyok. Várhatok türelemmel az én kedvező esélyeimre. Lehet, hogy egy dühös szerető egyszer megöli e makacs asszonyt; lehet, hogy önmaga vet véget szerencsétlen életének. Rómában néha már csak egy hajszálnak kellett volna elszakadni, hogy tragédiájának vége legyen. Egy véletlen, egy ösztönszerű sugallat, hogy egy órával hamarább tünjék el palotájából, mint azt a római nép az éj sötétében megrohanja, – s most – a napi rendre tértünk volna át fölötte. Azonban most egyszerre egy bolond ötlete támadt ez asszonynak. Ő férjhez akar menni. – Jó! – A kettőnk közötti viszonyt ez nem változtatja meg. A római curia itélete felül áll minden törvényen s az nem veszi tudomásul az ő új házasságát. Ha meghal, mint Cagliari herczegnő hal meg. Igen, de a protestáns canonok meg azt követelik, hogy térjen ki a római egyház kebeléből, ha első férjétől elváltnak akar tekintetni. S ha ezt megteszi, akkor elveszti a saját jogát a birtokaira, a mik a hagyományozó végrendelete szerint csak római katholikus utódokat illetnek, s akkor nem csak ő rá nézve, de rám nézve is köddé foszlik szét az egész Zboróy Eldorado.

A nő mindkét karjával magához vonta a herczeg fejét, hogy a fülébe sughassa:

– Meg kell neki halnia, mielőtt másodszor nővé lehetett volna.

– Odáig – egyedül – neki – magának. Szólt, egyenkint megnyomva minden szót a herczeg. Alkudhatik a sors velem. Beérem azzal az eredménynyel, hogy Vajdár meghoz egy ólomkoporsót, a szerencsétlen martyr-halált szenvedett asszony hullájával. Annak herczegi pompával adok végtisztességet s síremléke művészremekül fog állni fogadalmi templomom oltárának jobb oldalán. Halála minden évfordulóján gyászmise lesz teljes pompával a szent István székesegyházban. Gyilkosait üldöztetni fogom, s azokat az előljárókat, kik a balesetet megakadályozhatták volna, földönfutókká teszem.

A szép Cyrene kaczagott, mintha csiklandták volna. Nevetni való tréfa. Mikor az ördög mosdik!

A herczeg maga is elmosolyodott.

– Ez tréfa. Ezen még nevethetünk. De hogy ha megtörténik az, mit arczulütésnek neveznek, akkor olyan katasztrófa fog következni, a mit a krónikákban fognak fölirni vörös betükkel. Hunyd le a szemedet és úgy hallgasd most, a mit mondok, mintha álmodnál… Ha Zboróy Blanka elhagyja ősei hitét,… megesküszik egy új férjjel,… akkor nem elég neki magának meghalni;… hanem meg kell halni annak a férjnek, a ki őt elvette;… meg a papnak, a ki őket összeeskette,… az egész családnak, az utolsó gagyogó gyermekig, mely őt tagjául befogadta;… a násznagyoknak, tanúknak, a kik szertartásán jelen voltak;… az énekes deákoknak, a kik az alkalmi zsolozsmát énekelték;… a násznépnek, a ki a menyegzői lakomán vele egy asztalnál evett és ivott;… meg kell halni az egész népnek, mely az ablakon kinézett, míg a násznép végigvonult, és a ki csak azt mondta róluk: «milyen szép egy pár!»… És meg kell halni annak az egész városnak, mely annak tanuja lesz vala!… Földig kell romboltatni a templomnak, a hol az megtörtént, és a háznak, mely az anyakönyvet őrzi, hogy ne maradjon egy élő, a ki azt mondhassa, hogy látta Zboróy Blankát az egy Istent hivők templomából kilépni! ne maradjon egy papirlap, mely tanuskodjék az ő hitehagyásáról!… Nekem van erre módom… A mit az egyik római nép meg nem tett, majd megteszi a másik római nép!… Traján dédunokái elvégzik az én számadásomat Attila dédunokáival… Nos? Meggyógyítottam-e önt?

A hölgy nem felelt. Elaludt.

A magánál hatalmasabb dæmon igézete alatt zsibbadtan, aléltan menekült az álom világába s ott talán egy ártatlan gyermeknek álmodta magát, a ki pillangót kerget, s ha megfogta, megszánja: elereszti.

A herczeg az elfogadó teremben ismét összetalálkozott a visszatérő orvossal.

– Már jobban van. Elaludt. Mondá neki.

– Bizonyos voltam felőle, szólt az orvos. Az én «laudanum Sydenhamiim» az ilyen bajoknál csalhatatlan.

A herczeg ráhagyta, hogy úgy van.

XI.

A kis holdsziget városkájában ez alatt gondtalanul készültek a közeledő örömnaphoz. S az gyorsabban közeledett, mint kiszámították; a tizenegy hétből hat el lett engedve. A consistorium Blankát szabályszerüen elválasztottnak tekinté Cagliari herczegtől, a római egyházjog házassági akadályait a protestáns canonok el nem ismerik: Blanka abban az órában szabad volt, a melyben az egy Istent vallók községébe átlépett. S ez hat héttel rövidíté meg a várakozást.

A fenmaradt idő épen elég volt arra, hogy Áron bátya a tervezett meglepetést elkészítse a kedvencz számára.

Az ősi udvartelken egy külön álló házikót két szobával, meg egy konyhával rendezett be épen arra a mintára, a hogy a toroczkói gazdák lakásai vannak ellátva, czifrán faragott keményfabutorokkal, körül a falon végigfutó fogasra sorba felaggatott mázos kancsókkal; ősrégi tálassal, miken parasztremek kőedény és czintányér pompázott. Ágynemű, függönyzet, ágymenyezet mind parasztleánykéz hímezte munka; egy boldog, istenáldotta nép fényüzésének teljes tárlata. Még a kakukkos óra is parasztember munkája benne, s az a gyönyörű vaslábakon álló kályha olyan igazi hazai sötétkék porczellán, a milyent csak egy toroczkói bányász házában lehet látni.

Ezeket a szobákat majd csak a menyegző napján fogják Blankának megmutatni, mikor a kérő násznagy befejezte verses feleselését a kiadó násznagygyal. Áron bátya lesz a kérő, Bertók bátya a kiadó násznagy.

Három vasárnappal előre hirdetik már azt az örömnapot. S az első vasárnap már felgyülekezik a vőlegényi házhoz a város fiatalsága. (Gyermekek ezuttal csak: tizenhat éven alul, a többi messze van.) Üdvözletüket átadják: megvendégeltetnek; aztán felállítják a magas szálfát a ház szöglete elé, tetejében a felpántlikázott fagyöngybokorral: a közelgő menyegző hirdetőjét.

Az egész város meg van híva erre a napra. Kell az a három hirdetés köze a sok sütésre-főzésre, mert a milyen hosszú az a pajta, úgy lesz az két sor asztallal, négy sor paddal benépesítve, s vasárnap kezdődik, kedden végződik a mulatság, a dinomdánom.

Csak valami baj ne jőjjön közbe!

A két fiatal hölgy örömét megkétszerezte a készülődés. Blankának úgy tetszett mindaz, a mi itt ő miatta történik. Egész nap majd fölvették a házat dallamos szavukkal.

És ezalatt Áron bátya minden este följárt a Székelykőre s onnan nézegetett szét, mely tájon látszik ismét tűzvörösség az égen? s aztán találgatta magában: ott mostan Borbánd ég; emitt meg Sárd, – amott Magyar-Igen; – ez a nagy vörösség az égen nem lehet más, mint Nagy-Enyed veszedelme.

Reggel pedig beszélt az ifju hölgyeknek a lakodalmi öltözetekről, s ő adta nekik a tanácsot, milyen hímzést készítsenek a «füzőre», hogy varrják ki igazi toroczkói divat szerint a fersing szegélyező kösnyőt.

Dehogy árulta volna el előttük, a mit éjszakánkint látott.

– Vajjon eljönnek-e ők? kérdezé egyszer tőle Blanka.

– «Állunk elébük!» kiálta föl Áron, nagyon is fölemelve az öklét.

Blanka rábámult s aztán elnevette magát.

– Én Dávidra meg Zenóbiára gondoltam.

– Vagy úgy! Áron persze más valakire gondolt.

– Elküldted nekik a meghivónkat?

– Hogyne küldtem volna, brilliántom. De még vőfély által küldtem. Rá is talált mindenik vőfély a meghivottjára. Az egyik hozott nagyobb bizonyságul egy szép selyem kendőt, a másik meg egy pár pisztolyt.

– Pisztolyt?

– Hát kinek mije van, azt ajándékoz. Dávid csak nem adhatott neki selyemkendőt, mert az ott nem terem.

– S azt izenték, hogy eljönnek?

– De azt ám. A leány azt mondta, hogy ha ezer ördög is áll az útjában, mégis eljön a lakodalmad napjára Toroczkóra. A fiu meg azt izente, hogy ha az egy Isten megsegíti, hát akkor semmi sem fogja visszatartani. Ezekkel a szavakkal biz ők! Hát kinek milyen az erkölcse! Kit hogyan neveltek! Hanem hogyha megigérte, mind a kettő itt lesz; mert kemény szivű ember mind a kettő.

Pedig akkor már nehéz volt az igéretet beváltani, hogy valaki – a szomszédból vagy távolból – Toroczkóra el fog menni, lakodalmat ülni.

A menyegzőt megelőző héten «fél tél napját» ünnepelte Toroczkó. Ez az ősi kegyelettől felavatott ünnep még azon korszakból maradt fenn, a mikor egész Toroczkó római katholikus volt. A bányászok védszentjének volt az áldozva, öröm és hálaadás napja. Még most is ünnep minden háznál. Hálaadás annak a bölcs teremtőnek, a ki két hazát adott a maga kegyencz népének: egyet a föld fölött, a másikat a föld alatt, s megengedte, hogy a kik áldásnak tartják a munkát, nem pedig a paradicsomból kiűző átoknak, még a tél jege alatt és az éj sötétjében is folytathassák emberi küldetésüket, a vas emberek, a kik vasból élnek, vasat teremtenek. Még a pénzt is, a mit másutt «aranynak, ezüstnek» neveznek, ők úgy híják, hogy: «vasat! vasat!»

Blanka ezen a népünnepen a toroczkói menyecskék divatjában jelent meg. Fölvette az islóggal kivarrott sípujjas inget, apróra ránczolt kézelőjével, a zöld fersinget a hímzett piros kösnyővel, s a tarka madarakkal kivarrott vállfüzőt; meg a csipkés kötényt. Azzal is legszebb volt valamennyi között. De nem is maradt el a lakodalmáról egy magával jól tehető lélek sem a városból.

Pedig a toroczkói menyegző nem aféle divatos házasság, a hol a mint vőlegény és menyasszony hátat fordíthatott az eskető papnak, vagy jegyzőnek, siet felülni a vasutra s elszaladni a házától, rokonaitól, ismerőseitől; a toroczkói nép, a hogy összetart a munkában, úgy az örömét is szereti megosztani az egész községgel.

Az utolsó kihirdetés vasárnapján ott van az egész jó baráti sereg (egész tábor) a vőlegényi háznál, mely most egyuttal menyasszonyi ház is. De a lakoma most még nem a házasulók gondja. Most a vendégek adnak «búcsúvacsorát» a leendő új párnak; minden vendég magával hozza a sült tyúkot és a rétesalakú somodit. A vőlegény csak a bort adja hozzá. De azt sem ingyen. Minden ember a maga pénzeért iszik s azért meggondolja, hogy mennyi szükséges a jókedve föntartására? Az összegyűlt pénzt aztán odaadják az iskola szükségeire. Semmi se vész itt kárba.

Hétfőn reggel kezdődik aztán az igazi menyegzői ünnepély. Korán reggel már taraczkdurrogások ébresztik föl a várost; lovas ifjonczok nyargalják be az utczákat, a két vőfély trombiták kisérete mellett hordozza végig a mátkatálat, a mit a vőlegény és menyasszony kölcsönösen egymásnak küldenek. S aztán a harangszóra megindul a nászmenet az örömünneplő háztól az Isten házáig: elől az öregek, azután az ifjak, leghátul a nők, középett a vőlegény, mellette két testvére, mint vőfély és a menyasszony két nyoszolyójával: az egyik Anna, a másik Susa néne. Rebeka néne otthon maradt örömanyának.

Az egyházban a tanuló ifjak zsolozsmája fogadja őket, s aztán az egyház embere tart nekik egy olyan beszédet, hogy azt, a míg éltük tart, soha el nem felejtik. Csak azután kérdezi meg tőlük, hogy igazán szeretik-e egymást? Akkor meg is áldja őket az Isten.

Mikor ismét kilépnek a templomból, a leánysereg elhalmozza őket bokrétáival. Télviz idején ablakaik virágkertjét fosztották meg, hogy megmutassák, milyen nagy az ő szeretetük.

S az egyházi szertartással még nincs vége a menyegzőnek. A mi aztán következik, az egy darab népszinmű, a mit a népköltészet muzsája maga szerzett: az ifjak futása a nász házáig a menyasszonyi kalácscsal, a ki legelőbb odaér a fiuk közül, az kapja a menyasszony hímezte selyem nyakkendőt; aztán jön a két násznagy körmönfont verselése a menyasszony fölötti alkudozásban, végre a kérő násznagy marad győztes; de csak úgy, hogy a vőlegény megfogadja, hogy a menyasszonynak «atyja helyett atyja, bátyja helyett bátyja fog lenni, s megőrzi, mint a szeme világát». Erre aztán a fiatal leányok a menyasszonyt veszik körül, szép biztató nótákat énekelnek a fölvidítására, úgy veszik rá, hogy nyujtsa kezét az ő szerelmes vőlegényének. A nyoszolyók aztán bevezetik őt a vőlegény házába; abba a kis udvarlakba, a mit Áron bátya lopva rendezett be az ő számukra. Se Manassé, se Blanka nem tudtak arról semmit. Milyen nagy örömet szerzett nekik vele! Blanka álmai paradicsomában találta magát. S mikor aztán az aranycsipkés főkötőt feltették fejére a nászasszonyok, s kilépett ismét, egy üdvözlő, hódoló, megbecsülő néppel tele udvarba, kis háza küszöbén, kézen tartva attól a férfitól, a kinek ő ez órától fogva Isten és emberek előtt asszonya, világa, királynéja, akkor úgy tetszett neki, mintha ez már az örök üdvösségnek e földön kiadott előlege volna.

S a mint az új pár megjelen a vőlegényi ház ajtajában rázendítik az ifjak és leányok a zsolozsmát:

Szegény poézis biz ez, a dallamát sem szerzette Palestrina; de mégis nagyobb az a koszorús költők és mæstrok minden mesterműveinél.

«A te pálmaleveled újra visszaszállt rám!» súgá Blanka halk, szerelmes hangon férjének.

Aztán hozzáültek a lakomához.

Ötszáz vendég volt a háznál. Ötszáz vendég, a ki holnap estig itt akar mulatni. Lakoma lesz bőven, jókedv, a mennyi e napra illik. – Csupán egy baj van.

– Jaj, igen nagy baj van! sopánkodik Áron bátya.

– Talán valami baj érte őket? szólt ijedten Blanka.

– Kiket?

– A kik még hiányoznak közülünk: Dávid és Zenóbia.

– Oh, dehogy azokról van szó édes mézem! Majd előkerülnek azok, ne féltsed őket. Ha meg nem jöttek az esküvőre, majd meghozza őket a «púpos kenyér»; majd itt lesznek a lakodalomra; s ha akkorra se érkezhetnek, majd megjönnek a «kárlátóra», vagy legkésőbb a «tyúkverőre». Nehéz ám most az utazás télviz idején; a szél befútta hóval az utakat. De hidd el, hogy megkerülnek, mert megigérték. Hanem az a baj, hogy nincs czigányunk! A honvéd urak elvitték magukkal a bandát; azt mondták, hogy nekik jobban kell a háboruban a muzsika, mint nekünk itthon. Csak az iskolai zenekar van itten, azoknak meg csupa fuvó muzsikájuk van, s azon sem tudnak egyebet, mint indulókat, hymnusokat, halottkisérőket, a kin a «hopcziher» tánczoljon. A fiatalság nem tudom, hogy járja el a lakodalmon a «kuferczest», ha nincs czigány.

Egy kis Adorján fiu a Zsuzsa néne ivadékából, a ki nagyon szeretett a Blanka néni szép köntöséhez ragaszkodni, belekottyant a beszédbe.

– Hogyne volna itten czigány: Áron bá! hát a Lányi?

– Oh, te jámbor kis Miska te! hogy az Ur nevelje meg a termetedet akkorára, mint a mekkora szájat adott hozzá! Biz ide hoznád azt a «fél czigányt», azt a Lányit, a Blanka nénéd tiszteletére, a ki olyan művészeket hallott már életében, a kiket egyenesen szent Dávid tanított hegedülni. Hiszen csak «félczigány» az.

De Blankának nagyon megtetszett az, a mit a kis Misike mondott. Neki hozzák el lakodalmára azt az egy szál czigányt, ha fél is.

Azt is pedig még a szomszéd Szent-Györgyből kell előhozni, a hol már vegyes nép lakik és így korcsma is van. Abban szokott ő vasárnaptól hétfőig hegedülni.

A lakoma végét járja már, mire megérkeznek vele s behozzák a lakodalmas terembe, a hol már a város előkelői áldomásoznak.

Ritka példány! Most is nyári spenczer van rajta, s azon, a hány gomblyuk, annyiféle alakú gomb; mind a két könyökén másforma szinű folt. Az egyik csizmájának a szára magasabb mint a másiké s mind a kettő ballábra való volt valaha. A mellénye messzire és bőven lecsüng a spenczer alól: az valaha termetes férfié lehetett, míg a ki most viseli, nem magasabb négy láb és három hüvelyknél. Mellette még Áron bátya is óriás. Hanem a kis, tagbaszakadt ember egyenesen és büszkén hordja a fejét s az megnézni való fej! Kondor, sűrű, bozontos haja betakarja a homlokát, csak úgy villognak elő közüle a szemei, az orra kissé félre van ütve, mahagoni barna arczán itt-ott egy-egy csomó ritka bajusz, szakáll irtványai; hanem széles szájának mosolyravont hasadása közül a leggyönyörübb két sor elefántcsont fehér fog villog elő. S ez éktelen pofán annyi büszke önérzet ragyog, mint egy herczegén; több: mint egy művészén. Van is megfelelő eszköze hozzá. Egy hegedü, melynek a srófjai somfából vannak faragva, s nehány betört oldalbordája enyvvel van összetatarozva, a nyaka, a hol egyszer eltörött, szépen összedrótozva s hozzá egy nyirettyű, melynek a szára egy ív alakú meghajtott kőrisfavessző.

De azért hangot ád az, s nincs az a nóta, a mit el ne húzzon rajta. Húzza vigan és keservesen; ábrándosan neki alélva, hátra vágott fejjel és megint tűzre kapva, szügyébe vágott pofával. Nem tanulta ő senkitől, vele született. Mikor aztán belemelegszik a nótába, észreveszi, hogy egy szál hegedű, kiséret nélkül, semmit sem ér, elkezd hozzá énekelni: az énekből trombita lesz; azután egész zenekar. A zenekiséret elnyomja a violon primet, a művész szemei szikrát hánynak, haja repked a homlokán, egész arcza együtt játszik a hegedűvel; aztán a lábai is, a mit elmuzsikál, eldalol, azt el is tánczolja; – négy ember helyett dolgozik, – nem azért az egy huszasért, a mit egy éjszakai működésért szokott kapni, hanem művészi indulatból, az az extasis nem mondva csinált, az valódi lelkesülés.

Valóban, a kik látták a kor legnagyobb művészeit, Ole Bullt, Vieuxtempst, a Milanollókat, Vieniavszkyt, Reményit, zavarban lehetnek, hogy melyiket tartsák nagyobbnak? De ha meglátták Lányi czigányt Toroczkón, annak kellett a pálmát nyujtaniok: a minél ugyan az szivesebben vesz vala egy csomó dohányt.

Blanka tapsolt jó kedvében. Hisz ez művészi unicum! a miért érdemes Amerikából idejönni.

– Csak Dávid és Zenóbia volnának itt már!

Minden jókedvéből ez a sóhajtás zavarta ki.

A félczigányt aztán átengedték a tánczteremnek, a hol az kifáradhatlan orchestrumával minden tánczravágyó kivánságát kielégíté; csak gyantázni győzzék, – mert az igaz, hogy négy czigány helyett muzsikált, de öt czigány helyett ivott.

Este felé már Áron bátya maga is aggódni kezdett, hogy se Dávid, se Zenóbia nem érkeznek. Blanka minden óranegyedben kiküldött valakit az utczára, hogy nézzen előre, nem közeledik-e valaki az úton? Egyik testvérnek állandóul strázsálni kellett a kapuban.

Hogy egy távollevő, a kire várnak, úgy elronthat minden örömet!

Áron bátya kifogyott már minden hitegetésből.

Az utolsó eszközhöz folyamodott.

– No, édes bálványom, mondá Blankának, megigértem, hogy a te lakodalmadon eltánczolom kedvedért az igazi «csűri» székely tánczot. Hát ne sajnáld megtekinteni, mert nem látod ám azt mindennap!

Erre a neszre a tánczosok félreálltak a terem közepéről s nagy kört kerítettek, mert a székely tánczához nagy tágasság kell. Egy tánczossal tele van az egész tánczpad.

Nem hasonlít az semmi ismeretes choreographiai alkotáshoz, nem is lehet azt oly könnyen eltanulni: aczélizmok s tornászati ügyesség kell hozzá.

A tánczos maga dalolja a táncznótát:

S a közben mindig fél lábával földig leguggolva, másik lábával maga elé rug; de a sarkának nem szabad érni a földet, s ugyanekkor egy karját fellöki a légbe, a másikat csipőjére nyomja s a groteszk, hol fölegyenesedő, hol összetörpülő alak, a bohókás vershez, a fintor mozdulatokhoz folyvást megtartja azt a hetyke, magába bizó, mástól semmit se váró székely komolyságot: táncz az és küzdelem egy szín alatt.

A néző sereg átalános tapssal jutalmazza a tánczost, s ugyan kérik, hogy járja el még egyszer. Úgy se tanulja azt el tőle senki.

– Ha az én szép ángyikám, rubintom kivánja, mondá Áron, és a buzdító pillantásra ismét kiállt a középre, eljárni a maga tánczát.

De alig guggolt le először, a mint Sándor testvér oda tör hozzá a nézőkörből, s valamit súg fülébe: a mitől egyszerre magasra ugrik az öreg, s aztán nem folytatja a tánczot, hanem kiszalasztja a hallott szót:

«Megjöttek!»

Senki sem értette azt meg olyan egyszerre, hogy kik jöttek meg? mint Blanka. Egyszerre örömsikoltással ugrott föl helyéről és futott az ajtóhoz. Ő akart legelső lenni, a ki az óhajtva vártakat üdvözölje.

– Ángyom! Ángyom! kiálta Sándor testvér, ne menj ki, ne bocsássátok.

Késő volt. Blanka már künn volt az előtornáczban, melynek nyilt oszlopos homlokzata alól az udvarra lehetett látni.

E tornácz lépcső-följáratánál két paripa állt.

Az egyiken ült Zenóbia.

Blanka lerohant hozzá s megragadá a leány kezét.

– Mégis eljöttél! oh, mint vártunk! No hát szállj le.

Zenóbia nem szólt semmit, s nem szállt le a nyeregből.

– Hát Dávid hol van? kérdé Blanka.

Ekkor Zenóbia megszólalt.

– Itt van.

S azzal a másik lóra mutatott.

Annak a hátára volt felkötve egy fehér lepedőbe burkolt alak. Egy hulla.

– Dávid bátyám! sikolta föl Blanka. Mi történt Dávid bátyámmal?

Zenóbia tompa, rekedt hangon felelt:

– A te bátyád megölte az én apámat s aztán az én bátyáim megölték a te bátyádat. S már most ez ezután így fog menni mindig – mindig – mindig.

XII.

Blanka az ijedtségtől elveszté hangját, néma volt; hanem Anna, ki nyomában jött, felsikoltott és jajszóra fakadt.

Egy erős férfikéz hátulról hirtelen befogta a száját. Áron bátya volt az.

– Ne sírj! Ne kiálts! Ha azok odabenn meghallják, kirohannak s izekre tépik Ciprianu leányát, a ki nekünk vendégünk most.

Anna visszafojtá erőszakkal a sirását, arczát Blanka ölébe temetve.

– Sándor! dörmögé lenyomott hangon Áron. Eredj be gyorsan, s mondd a czigánynak, hogy húzzon egy «vánkostánczot». Mindenki mulasson.

Sándor testvér visszafutott a tánczterembe s rögtön hangzott rá a «vánkostáncz» zenéje, a mihez a szöveget is énekelte Lányi: «Zsidó! zsidó! mi van eladó?»

Ez alatt Manassé is kijött a felesége után.

– Manassé! súgá Áron bátya. Jer ide, segíts a bátyádat leemelni a lóról.

Manassé, mint a kit sziven szúrtak, hörgött fel e szóra. Térdei megroskadtak alatta. Azután egyszerre visszatért lélekjelenléte; odasietett a kötelékeket eloldozni, a mikkel a beburkolt hulla a lóhoz volt kötözve.

Zenóbia az alatt folyvást a nyeregben ülve, csendesen odabeszélt Blankához:

– A felvinczi verekedésnél egyetlen halottja volt a magyarnak; ő volt az. Sokat megölt, őt is megölték. Lova kiragadta még holtan is az ütközetből s elfutott vele az erdőre. Ott őrizte, míg én ott felkerestem. Te meghíttál minket a lakodalmadra, eljöttünk, látod, mind a ketten. Már most behíhatsz hozzátok, s bemutathatsz a vendégeidnek: itt van annak a Ciprianunak a leánya, a kinek a fiai Sárdot, Vinczet elpusztították, s Adorján Dávidot megölték.

– El! El! El! rebegé Blanka, kezét eltaszító mozdulattal emelve Zenóbia felé. Kétségbeejté a rémgondolat, hogy ha most e nőt a toroczkóiak itt találják, haraguk tűzhányó dühében annak a vérével fogják befertőztetni ezt a házat, ezt a várost.

– Távozzál békével, Zenóbia; mondá Áron. Az én népem nem fog üldözni téged. Reggelig mulatni fognak házunknál és nem tudnak meg semmit addig. A mi fölött oly nagy vitánk volt: az mind a kettőnkre nézve elveszett. Nem tartozunk egymásnak többé semmivel.

– Én neked semmivel többé Áron; de a hugodnak és az ángyodnak még tartozom valamivel. Azzal a szép, nagyon szép meghivással, a mit hozzám irtak. Ezért még bizony megfizetek. Eljövök még egyszer, s a mit akkor hozok, azzal lesz aztán minden tartozás leróva közöttünk.

– Járj Isten hirével; monda Manassé.

– Neked pedig azt mondom, Manassé, emlékezzél rá, a mit a Monasteriánál mondott neked a tribun: «Mi békét kötöttünk veletek, megesküdtünk rá, meg is tartjuk. Hanem ha támad egy áruló saját népetekből, attól reszkessetek!» Gondolj gyakran e szóra: Áldjászketye dumnye Zeu!

Azzal megfordította paripáját s kinyargalt a kapun, a szél szemébe hordta a havat. Förgeteges éjszaka volt s neki még az éjjel Borévre kellett jutni – egyedül.

– Hová vigyük a testet? töprenkedék Áron bátya. A ház tele van lakodalmas néppel, azoknak nem szabad ezt meglátni.

– Ide! Ide! A mi kis házikónkba! – mondá Blanka.

– Hová? a te menyegzői házadba?

– Az most üres, senki sincs benne. Ott van egy felvetett ágy, abba lefektetjük.

– Micsoda? A te menyasszonyi nyoszolyádba? a mi halottunkat? Oh én édes Isten atyám!

És úgy kellett tenni. Dávidot a testvér átvitte a kis házikóba, s ott kibontva halotti lepléből, kiteríték a nyoszolyára, a míg elkészül számára a koporsó.

– Most már sírhattok asszonyok.

XIII.

A halál beköszöntött az új házba. Ő volt az első vendég. Egy néma ember érkezett meg, a ki mindent elmond.

Blanka leült az ágy szélére s úgy bámult a halottra.

Meglepő volt a hasonlatosság Dávid és Manassé arcza között. A külömbség csak egy kicsiny kis veres pont a homlokon: egy golyónak a helye. Különben olyan, mint mikor Manassé alszik.

És Blankának a lelkében megzsibbasztotta a gondolatot ez a hasonlatosság.

Ez a holt hasonmása férjének elmonda előtte mindent, a mit eddig titokban akartak tartani. Mi történik a vér és a láng tengerében, mely e szigetvilágot körülcsapdossa. – Ilyen utazók kerülnek onnan haza.

A mikor a Szamos hidján találkozott vele, azt hitte, hogy csak egy dicsőséges harczjáték az, a mibe az ilyen délczeg lovagok elindulnak.

S aztán megemlékezett rá, hogy akkor egy csókot igért neki, Áron bátya kértére; a mire a fiatal hős elpiruló arczczal azt mondá: «majd ha visszatérek dicsőséggel. És ha halva hoznak eléd, csókomat akkor is megadd.»

Ime, eljött az igért csókért.

Lefeküdt az ő menyasszonyi ágyába, félszeme félig nyitva. Tán leskelődik, ha megadják-e a mit megigértek?

S még senki sem merte ez arczot megcsókolni. Anna, Áron, Manassé tudják, hogy az első őt illeti. A menyasszonyt. Az a honvéd huszáröltönyt viseli még; ő a menyasszonyi pompát.

S minél közelebb hajlik föléje, annál nagyobb a káprázat, hogy az maga Manassé, holtan, megölten, jégszoborrá fagyottan. Minden idege megrendül, mikor ráborul és az ő ajkai annak márványarczát érik s a kitörő zokogás görcsei között e nevet hangoztatja: «Manassé!»

Férje gyöngéden odahajol hozzá s magához öleli őt.

Csak akkor tér magához.

Még sem ő az! Nem a halott.

– Oh ne halj meg te! Ne jőjj így elém te!

Egy feneketlen mélységbe szédül alá lelke, midőn arra gondol, hogy Manassé is így fekhetnék most ezen a szomorú ágyon; csak lelket, csak gondolatot kellett volna cserélnie testvérével.

Visszaemlékezett most már a tordai hasadékban tett rejtélyes utazásra s az asszonyi szív csodálatos divinatiói tehetségével egyes vétlen elejtett mondatokból összeállítá a valót, hogy ha Manassé azon az Isten őrizte éjszakán nem a Monasterián keresztül választja az utat, a vakmerőbbet, a nehezebbet, egy fehér kendővel a kezében keresve fel egy ellenséges tábort, hanem az egyszerübbet, a rövidebbet, a tordai berken át karddal kezében törve utat hazáig, hát most ő is ilyen néma utazója lehetne annak a két tengernek.

Aztán helyet adott a másik három testvér öleléseinek.

Lassankint a többi testvérek is átszállingóztak a lakodalmas háztól. Sándor testvér egyenkint szólingatta ki onnan. A vigadó násznépnek nem tünt föl a háziak elmaradozása, ők annál fesztelenebbül mulattak.

Azt pedig, hogy a vőlegény és a menyasszony oly hamar eltüntek, bevett szokás igazolta. Ők siettek a maguk boldogságába, a hol a paradicsom minden örömei várnak rájuk.

Tudták volna csak, hogy minő örömek azok?

– Áron bátya! mondá Manassé, gondoskodjék róla, hogy a násznép semmit meg ne tudjon a szétoszlásig. Ha most kimenne közéjük a hír, a hogy föl vannak hevülve, képesek volnának azonnal fegyvert ragadni, s a kit legközelebb találnak, azon kezdeni el a vérboszút. Mulasson minden ember.

– Te parancsolsz, monda Áron, s ő maga átment a násznéphez. Neki volt valamennyi között olyan vasból öntött arcza, a mi el nem árulja, ha valami fáj oda benn. A fuvóhangszerek rázendítették a bányász-indulót, s ez a zaj elfödte azt a nagy sírást, a mi a kis udvarházban végbement.

A bányászinduló után a násznép lassankint oszolni kezdett. A trombitásokkal együtt kivonult a lakodalmas sereg az utczára, s úgy ment végig zeneszóval, el-elmaradozva kiki a maga házánál.

Csak a collegium diákjai maradtak hátra a cantus præsessel.

Azoknak volt a feladatuk még egynehány hajnali dalt énekelni a boldog pár hálószobájának ablaka alatt, búcsúzóul, altatóul.

Odaálltak karikába a kis ház ablaka alá, s tanakodtak a cantus præsessel, hogy melyik dallal kezdjék? legjobb lesz az, hogy:

– Hallga, fiúk, szólt bele Áron bátya a hátuk mögül, nem azt a dalt énekelitek, hanem ezt a zsolozsmát:

Halott van a háznál!

Blanka az egész éjt a halott mellett virrasztá át. Ez volt első menyegzői éjszakája.

XIV.

A kora reggeli harangszó tudatta a várossal, hogy gyász van.

A tegnapi násznép ma már halottnézőbe jött vissza az Adorján-házhoz. A tegnapi menyasszony ma már gyászruhában ült a fekete fátyollal bevont házban.

A testvérek künn voltak a «birgej»-en.

Miért híják a halottak lakhelyét a toroczkóiak «birgej»-nek? azt kutassák a nyelvbuvárok, a kik ráérnek arra; sehol másutt nem ismerik ezt a szót.

De a holtak lakhelye sem olyan Toroczkón, mint másutt. A sírboltok a sziklába vannak vágva. Mint egy utcza, a miben halottak laknak. Hasonlít az a seleuciai sziklasírboltok csoportjaihoz. Minden családnak van egy ily sziklaháza, a hová a földről elköltözöttek egymásután leszállnak; az üreg mind mélyebben hatol be a sziklába; némely régi családnál egész alagútat képez már; ott alusznak két sor fülkéikben a bányászok, kik életüket a szikla keblében tölték, s holtan is ott esik legjobban pihenniök; egy lefelé fordított családfa, mely gyökereivel hatol le a földbe. A fülkék fölött semmi név sincs. A ki ott alszik, visszaadott mindent annak, a kitől vette: még a nevét is. Hirdesse az emlékét az, a mi élve maradt.

Az új fülkét a halott számára a családtagok maguk vésik. Ez ősidőkről fenmaradt kegyeletes szokás. Ha nincs férfi a családban, a szomszédok kötelessége az. Nagy gyász volna az Toroczkón, ha valakinek a vermét fizetett sírásó készítené el.

A ravatalt délután a templomban állíták fel. Az egész nép felgyűlt végtisztességére. A nép énekelt, a lelkész tartott gyászbeszédet.

A templomból az egész város kisérte ki a koporsót a birgejig. A férfiak vállaikon vitték azt: rá volt téve megkoszorúzott kardja, golyórongálta csákója. Az iskolai énekkar gyászdalai hangzottak előtte, mögötte az asszonyok zokogása.

A sírboltnál a hét testvér vette föl a koporsót, azok helyezték el az örök hálófülkébe, nagy sziklát hengerítve a nyilás elé.

Azután kijöttek és megcsókolták egymást.

Ekkor egy egyszerű polgár, egy öreg őszhajú férfi felállt a birgej kőkathedrájába s elmondá a sokaságnak, ki volt az, a kit eltemettek, hogyan élt, hogyan szerették, hogyan ölték meg? Hogy soha el ne muljon az emlékezete, a míg a sziklavölgyben emberek élnek!

Végre a lelkész megáldá a bezárt sírt s rámondta az áment.

A diákok utolsót énekeltek, a gyermekek szép csendben, az asszonynép sűrű csoportban elhagyták a temető halmát; hanem a férfiak hátramaradtak.

Ekkor Áron bátya állt fel a kőkathedrába és így szólt:

– Atyámfiai! Megtettük kötelességünket a halott iránt, most tegyük meg kötelességünket az élők iránt. Elég volt az énekszóból; most hadd szóljon a fegyver.

Háromszáz férfi hangja dörögte vissza az utolsó szót:

«Fegyverre!»

Az eddig hallgatag, gyászoló alakok lángoló dühre gerjedtek, egyszerre tört ki valamennyi ajkán az elfojtott keserv, a boszú átkaiban keresve könnyebbülést.

Pedig a toroczkói sohasem átkozódik. Egyetlen szítkozódása, ha nagyon megharagszik, az, hogy «egyen meg a birgej!» a mi tréfaképen hangzik.

Készek voltak rögtön elindulni s ahányan vannak, megtámadni Adorján Dávid megölőit.

– Haza a fegyverekért!

– A piaczon gyűljünk össze! kiálta Áron a kő kathedrából, a midőn hirtelen hátulról egy erős kéz megkapta a széles szíjövét s annálfogva a nehéz tömzsi embert fölemelve a levegőbe, leszállítá onnan a szikla-támlányról.

Áron bátya nem is kérdezte, hogy ki az? Tudta könyv nélkül is, hogy az ilyen műtétre más nem alkalmas, mint az ő kisöcscse, Manassé.

– Mit akartok? rivallt mennydörgő hangon Áron bátyjára; de úgy, hogy azt az egész sokaság meghallhatta. Én békét kötöttem a szomszédaimmal; megesküdtem rá az egy élő Isten nevében, s ti az én eskümet meg akarjátok csúfolni?

– Nem ők gyilkolták-e meg Dávid bátyádat?

– Nem! Dávid bátyám harczban esett el. Mint becsületes katona, karddal a kezében. Többen is harczolnak még rokonaink közül ott a csatatéren, a kik meg fognak halni hazájukért. Megsiratjuk őket s sírjuk fölé kopját tűzünk, a hogy hősi népek szokták. De vérboszút a harczban elesettért csak a vad indiánok állnak.

– Jól van, Manassé öcsém, azért nem szükség bennünket összeindiánusoznod. Hiszen nem azt kivánom én, hogy menjünk hát rajta a szomszéd gyertyámosiakra, s pörköljük fel őket boszúból. De hogy magunkat, családjainkat megvédjük. S a mi erőnk van, azzal védjük.

– A mi legnagyobb erőnk az Isten. A kinek, midőn a nevére megesküdtem, az ő kezébe tettem le a mi sorsunkat. Ha ő velünk van, ki bánthat minket? s ha őt elhagyjuk, ki oltalmaz meg minket?

A sokaság helyeslő zúgással kezdé kisérni Manassé szavait.

– Már hiszen, Manassé öcsém, szólt Áron, én is csak vagyok olyan buzgó keresztyén, mint más. Még soha ünnepet el nem mulasztottam a templomba-meneteltől, ha beteg voltam is; de csak mégis jobban esik az én lelkemnek, ha az alatt, a mig a mennybeli megszabadításért imádkozom, a puskámat a hónom alá szorítva tarthatom.

– Akkor nem vagy igaz egy Istenthivő! feddé őt Manassé. Mert te is azt a Jézust vallod, a kinek a nevében a Bertalan-éjeket, az autodafékat, a keresztes háborúkat csinálták. És nem azt a Jézust, a ki eljött az emberek között békét szerezni, s a ki Péternek azt mondá: «A ki fegyvert fog, fegyver által vesz el!»

– Bizony nem tudom én, hogy voltaképen mondta-e azt? pattogott vissza Áron. Máté állítja, hogy mondta, de Lukács és János nem emlékeznek róla, Márk szerint pedig csak annyit mondott Péternek a Malkhus fülére Jézus, hogy «elég volt». Különben sem tudom, hogy mi lett volna belőle, ha «én nekem» mondta volna? Annyiról bizonyos vagyok, hogy ha én előttem nyujtja az idvezítő az áruló Judásnak a «mártott falatot», úgy sujtám vala ott mindjárt főbe Iskariotes uramat, hogy feledte volna elárulni a mestert; valaminthogy a puskám agyával fogom lesujtani azt az árulót, a ki Toroczkó ellen hozza a hadakat, csak közelre kapjam.

– Minő árulót?

– Hallád! a miről tegnap a leány szólt: «ha egyszer egy áruló támad a magatok fajtájából, attól reszkessetek». Ma már tudom az értelmét a szavának. Van egy uj ember a felkelők tribunjai között, a ki válogatott kegyetlenségéről nevezetes. Ez a mi Iskariotesünk.

– Honnan gyanítod azt?

– Onnan, hogy Diurbanunak nevezi magát. Igazi oláh nem venné fel az ő Decebal királya melléknevét. Ez olyan, mintha valaki nálunk Attilának nevezné magát. Mindenki tudná, hogy kifordított némettel van dolga. – Jól van Manassé. Szeretlek. Uram vagy: neked engedelmeskedem. A monasteriai utat, meg a Porlik-barlangi megjelenést soha sem felejtem el neked. Jobban tudod szeretni a testvéreinket, mint én. Én csak megboszulom, te megmented őket. Te, ki Mogával és népeivel békét kötöttél, méltán megkivánhatod tőlünk, hogy Moga és a szomszéd oláh nép között szerzett frigyedet mi is megtartsuk. Szegény Dávidért nem állunk hát senkin vérboszút. Azt mondjuk, hazajött követnek, a halál követének. De értsük meg az izenetet, a mit az a néma követ hozott nekünk. Ha egyszer az a hír jön, hogy Diurbanu közeledik Toroczkó felé, meg az ő harczosai, a kik a te békédet nem ismerik, nem is vették fel: akkor aztán Zsakó uram fog parancsolni.

Az pedig volt a nemzetőrség századosa.

– Ott is veletek leszek, mondá Manassé.

S aztán szépen kezet szorítottak, összeölelkeztek. A gyászkisérlet hazatért lakásaiba.

Hanem Áron bátya ezt az éjszakát fönn a Székelykövön tölté, s meghagyta idelenn a nemzetőrség őrvezetőinek, úgy szintén a toronyőrnek, hogy vigyázzanak rá, ha a Székelykövön kigyullad a jeltűz, készen legyenek és zavart ne csináljanak. Szép trombitaszóval adjanak jelt, meg harangkongatással; minden háznál gyertya égjen s egy ember ébren maradjon egész éjjel. – Mert jól esik az ember lelkének, ha imádkozás közben a hóna alá szoríthatja a töltött puskát.

XV.

Manassé pedig, mikor a szomorú estebédet elvégezte, azt mondá családjának:

– Most, mielőtt lefeküdnénk, olvassunk bibliai történeteket.

Szokás ez, temetés nap estéjén, a halottas háznál.

Rebeka előhozta a kapcsos bibliát és odatette azt Manassé elé.

Manassé pedig nem nyitá fel a bibliát, hanem rátette az egyik kezét és a másikkal hitvesét ölelve magához, elkezdé a saját maga és Blanka történetét elmondani a család előtt.

Valóban egy szakasz volt az a pentateuch költői krónikájából: tele csodatételekkel, a mikben az Úr hatalma nyilatkozik az emberek fölött.

A félelmes rémeket, a rettentő kisérteteket, a miktől Blanka megszabadult, elmondá a figyelő családnak, mely áhitattal hallgatta a megtörténtek regéit.

Sokat Blanka is csak most tudott meg tőle. Eddig titkoltak előtte minden veszélyt. Neki csak örömekről, szép reményekről beszéltek; de mióta az az ember megjött, a ki nem tud hazudni, a ki kőhideg arczával, bezárt ajkaival rávall az eltitkolt balsorsra – többé nem lehetett őt tovább áltatni, meg kellett tudnia mindent.

Az éj haladt, a regemondásnak még sem szakadt vége. Egyszer-egyszer kiment egy-egy testvér, körülnézni az udvaron, nincs-e valami baj? s visszajött azzal a szóval, hogy szép csillagos éj van: a gönczöl rudján tánczol a kis «czigány-gyerek». Csendesség van az egész völgyben.

Később azt a hírt hozták, hogy most hajnalodik a hold a Székelykő orma fölött; a kakasok éjfélutánra kukorítanak már. Az egész világ alszik.

Manassé még mindig folytatta regéit. Hogy védte, hogy oltalmazta ő azt a nőt, a kit megérdemelt, hogy vette őt körül lelkének minden gondolatjával? Milyen egyszerű földi történet volt ez, s mennyi égi csoda van mégis benne? Blanka megtudta belőle, hogy annyi balsorsában két hatalom volt, mely átölelve tartá: mind a kettőnek a neve «Szeretet»; az egyik az égben lakik, a másik a szívben.

A legútóbb bejövő már azt a hírt hozta, hogy szépen pirul az első hajnal a Keresztes mező felől. Csak hadd piruljon…

Manassé most odaért, hogy a Balyika-várban és a Monasteriában töltött éjt meséli el. Milyen tréfának való, elnevetni való végű kis mese az, pedig három testvér, egy feleség, a saját élete és szülötte városának létezése volt benne a kártyalapra föltéve.

Blanka csak most tudta azt meg, bár régóta sejté.

Most azután azt is elmondá Manassé, hogy a Toroczkóról elfordított emberi láva mily borzasztó dulást vitt véghez köröskörül. A lávától ki kivánhatná, hogy irgalmat ismerjen? Bűnös csak a vulkán, mely azt kiokádta!

S most a lávaözön közepett áll Toroczkó, körülvéve tizezernyi vérittas, vérszomjas hadaktól, kiknek harczkiáltásától holdszigetének minden bércze viszhangzik már.

– Most már tudod, hova jutottál? szólt Manassé, átölelve szerelmesét.

– Jó helyre, mondá az, fejét férje keblére lehajtva. Isten árnyékába, s a te karjaidba.

Az ablakon besütő biborsugár jelenté, hogy itt van a második hajnal.

Ez volt Blankának második menyegzői éjszakája.

XVI.

A mikor a csillagok olyan szépen ragyogtak a toroczkói völgy fölött, az éjszaki havasokról egy tábor szállt alá a Szilas patak völgyébe, mely a toroczkói teknőbe felvezet. Ez Diurbánu serege volt. Mikor végigvonul a völgyön e mozgó emberláncz, e négyezer fejű óriási kigyó, a feje már fenn van a hegytetőn s a farka még akkor mászik elő a mély út tekervényeiből.

Csendben, dobszó nélkül haladnak: a puskákat eldugták a czondra alá, hogy a szuronyok villogása el ne árulja közeledtüket.

Igyekezniök kell, hogy reggelre túl legyenek a «Kő» szorosán, a toroczkói völgy veszedelmes sziklakapuján; mert az emlékezetes hely, a mire nevezetes ellenségek neve van vérrel felirva. Duló mongol csordák e kőszorosban találtak sírjukra. Básta labancz vezérének seregét itt verték agyon az utolsó hírmondóig, s e legutolsó vérfürdő 1658-ból még nagy emlékezetben van. A Nagy-Enyedet felduló török sereg pusztulása a Kőszoros és a Csetátye barlangja között. Ha a toroczkóiak e sziklamagaslatokat megszállják, akkor az a kapu el van zárva.

De nem tartják megszállva. Biznak a békekötésben, s abban az Úrban, a ki az adott esküszó fölött őrködik. Csendesen alusznak kapuikon belül. Egy kutyaugatás el nem árulja a közeledő veszélyt. A feljövő telehold vezetőül szolgál, bevilágítva a hallgatag völgyet, – mint egy dæmon által kidugott lámpás.

A völgyet a Szilas patak szeli keresztül. Szelid, regényes kis patak rendes időben, de hóolvadáskor rohanó hegyfolyam, mely az útjába eső Nagy-Enyedet gyakran váratlan rohammal lepi el s özönvizet hoz az utczáira. Medre mély, meredek partokkal, miken szilárd hidak vezetnek keresztül.

A mursinai hidat, mire hajnalodott, már elérte a felkelők serege. Onnan már lehetett látni a Toroczkón uralgó havasokat.

Innen nincs messzebb egy óra járásnál a Kő szorosa.

S ha most rögtön tudósítaná is valaki a toroczkóiakat, hogy ellenség közelít, már nem volna idejük rá, hogy a magaslatokat megszállják. Csupán a völgyben fogadhatják el a harczot.

Ők vannak háromszázan, megtámadóik négyezeren.

Ők nem gyakorlott katonák: földészek, bányászok, kézművesek. Ezeknek pedig nagy része kiszolgált «plajász» határőr, a ki a fegyverrel bánni jól tud s saját tisztjei által van vezényelve. Ezek mennek elől az első csatába.

A mint a nap feljön: a folyammeder tulsó partszakadéka felől szuronyhegyek kezdenek felvillanni. Egy csekély kis honvédcsapat az, melyet a magyar csapatparancsnok, értesülve Diurbanu seregének mozdulatáról, előre küldött, hogy a hidat foglalja el. Későn érkeztek. Diurbanu plájászai tömött hadrendben nyomulnak már a hidon keresztül.

Ekkor a Felvincz felőli hegyi útról egy lovas csapat száll alá, csörtetve.

Hetvenen voltak.

És ők hetvenen neki vágtak egy hidnak, mely rakva volt fegyveres gyalog haddal.

A plájász elbizta magát abban, hogy czélozni tanult. Messziről lőttek. A lovasok sisakján, pánczélján pattogott a golyó.

Mert ezek nem huszárok voltak, hanem vértesek.

A sors, magas iróniájában, nem Attila dédunokáit küldé a szörnyű leszámoláshoz Traján dédunokáival, hanem kiválasztá azt a kis olasz lovas csapatot, mely a magyar tricolor alatt harczolt (a Cress lovasezredből), s azokat állítá velük szembe. Traján utódai ezek is: az alpesi legiók ivadékai.

S másodszor megtölteni a fegyvert nem volt idejök a hidon levőknek. Mint a fergeteg rohant közéjök a kis olasz csapat, s pár percz mulva a hid két oldalán omlott alá, a ki élve akart maradni, a ki helyt állt, az halott lett.

S a lovas csapat nem érte be azzal, hogy a hidat elfoglalja. – Mintha egész hadsereg jönne a háta mögött, neki rontott az egész felkelő seregnek, s hetven ember négyezer ember ellen nyilt mezőn csatát kezdett. A keresztes háborúk óta, Bayard, Du Guesclin, Oroszlán szivű Richard harczai óta ehhez hasonló viadalt nem látott a csatapiacz! Hetven Horatius Cocles Porsenna tábora előtt! A ki fel kivánta költeni a régi római népet, ime megkapta azt!

A felkelő táborban e herosi dühroham szétzilált minden rendet; eldobták a fegyvert, futottak az erdőnek, fel a hegyoldalnak, s az olasz centaur ivadék még ezután is órajárásnyira űzte őket maga előtt, véres hullákkal szórva be az utat. Alig birta őket a takorodót fuvó trombitaszó visszatéríteni. Háromszáz halottat hagytak a csatatéren. – S a hetven olasz még csak el sem rekedt a harczban. Visszatérve Ernani kardalát énekelték.

Toroczkó még csak a dörgését sem hallotta meg a jégfelhőnek, melyet feje fölül elfujt – a szél.

A kis völgybe ismét leszálltak az est árnyai. Az Adorján-háznál, két éjszakai virrasztás után mindenki korán sietett lepihenni. Manassé is bevezette kedvesét kis lakába, melyet elébb felszentelt a gyász, mint az öröm.

Csak Áron bátya nem volt még honn. Az ő útjai után nem lehetett tudakozódni.

Egyszerre csak megzörgetik kivülről Adorján ablakán a vastáblát.

Áron bátya hangja szólal meg:

– Egy az Isten! A Jehova Isten! Az Úr, ki Senacherib táborát összetörte, az ma reggel Diurbanu seregét a Szilvás hídja mellett pozdorjává szórta. – Nyugodjatok az Úr oltalmában ti igaz emberek!

S ezzel tovább ment a városba, ablakról ablakra bezörgetni és bemondani a hirt, a mi meghozza az alvók lelkének a nyugalmat.

XVII.

Azért csak kivirított a gyöngyvirág tavaszszal, ha vérrel öntözték is a földet.

Soha gyönyörűbb tavaszra nem emlékszem, mint a milyen az 1849-iki volt. Gazdag aratás, bő szüret esztendeje volt az.

Mintha az Isten áldásai s az emberek átkai versenyeztek volna egymással, hogy melyik építsen magasabb pyramidot?

A Csegezről a Székelykőre felkanyargó sziklaösvényen egy szép májusi délután Blanka, Anna, Manassé és Áron haladtak fölfelé. Manassé rajztábláját és festő eszközeit hozta a kezében, Áron a hölgyek felöltőit s az ozsonnához való elemozsiás tarisznyát czepelte a vállán. Fegyver egyiknél sem volt, a vasasvégű hegymászó botot kivéve.

A két férfi egymás mellett haladt, a két hölgy elmaradozott havasi virágokat szedni útközben. Rhododendron, orchys, epipactis akkor nyilt legnagyobb pompájában a sziklavölgyületek óriás virágágyaiban. – Az alant elhagyott erdőkből a szarvasok rigyetése s a fekete rigók furulyafüttyszava hangzott fel.

– Hát te Áron bátya, komolyan gondolsz arra, hogy ha megtámadnák városunkat, te ezen a bérczen rendszeres ellenállást fejtenél ki ellenfeleinkkel szemközt?

– Bizony nem is hagynám ám ezeket a mi gyönge szép leányainkat, ártatlan magzatainkat nyomorultul lemészárolni.

– S te hiszed, hogy ez lehető?

– Hogy lehető-e ez? az a második kérdés. Az első az, hogy «kell!» A békecsinálásnak vége van. Okos dolgot akartatok, a kik az oláhokat kiengesztelni próbálgattátok. Hanem hát egy bolond olyan követ dob a kútba, a minőt száz okos sem huz ki. Mikor legjavában folyik a békealkudozás a magyarok és oláhok között Abrudbányán: odatojja az ördög a maga tojását ennek az őrült Hatvaninak a képében; az a békéltetés, fegyverszünet közepett megrohanja Janku táborát, s erre a félig kibékített oláh sereg, a mit Felvincznél kétszáz honvéd megkergetett, a mit a mursinai hidnál hetven dragonyos szétvert, most egy rendes ezerkétszáz főből álló dandárt semmivé tesz, elfoglalja három ágyuját, leöli a hirhedett halálfejes legiót s semmivé teszi Abrudbányát.

– Ezt mind tudom. S hogy azzal az Erdélyben eloltott láng újra fellobban, azt is előre látom. Azért azon sem fogok csodálkozni, ha a Kő felőli szoros s a bórévi bejárat védelméről gondoskodtok; de a Székelykő védelmezése tiszta bohóság. Mert erről az oldalról vagy megvéd bennünket szomszédaink jó barátsága, vagy a Székelykő sem.

– Hát mikor az egész mongol csorda ellen megvédte a vidéket a székelykői vár!

– Az a régi harczmodor idejében lehetett.

– Biz az oláh felkelők sincsenek előbbre a strategiában, mint a tatárok voltak.

– De akkor megvolt még a Székelyvár. Az védelmi állapotba volt helyezve.

– Hát mit tudod te, hogy nincs-e most is védelmi előkészületem nekem?

– Kiváncsi volnék azt látni.

– De nem mutatom ám meg neked, mert te nem vagy katona. Czivilnek pedig nem szabad a fortificatiókat nézegetni. A két asszonyfélének már megmutogatom. – Azok a combattans sorba számíttatnak. A minap elkérték Sándor bácsi pisztolyait s azóta a kert hátuljában czélba tanulnak lőni.

– Micsoda? Az én feleségem is? Pisztolylyal tanul lőni?

– Azzal, azzal! Bizony nem is bodzafa-puskával ám. Ő sem engedi magát ingyen megöletni. Csak te nevess.

E közben fölértek a «Lajos csúcsára». Ez a Székelykő keleti orma. Háromezerötszáz lábnyi magas szikla-fensík.

Az utánok érkező hölgyek el voltak ragadtatva a körülöttük elterülő látvány fenségétől.

A Székelykő az egész láthatárt uralja. Keletről a boldog Aranyosszék: hullámzó halmok, zöldülő vetések táblái között huszonkét falu elszórva s valamennyi körülvéve a kigyózó Aranyos folyam ezüst szalagjától, mely délnek kerülve, egy más, szélesebb tükörkigyóba olvad bele, mely nyugat felé fut alá: ez a Maros. A déli átlátszó köd a távolabb eső bérczeket fokozatosan halványítja el, a láthatár szélén esők ormai már csak úgy látszanak oda lehelve lenni a meleg égre; a havasok ezüst taraja csillog a messzeségből s egy-egy távoli város egyházának tornyáról villanik meg az aranyozott tető.

S a mosolygó kultura, emberi szorgalom építette boldogság képével szemközt a másik oldalon, északnyugat felé, az ijesztő ellentét. Egy végtelen ősvadon; erdőkkel telenőtt hegyhátak, meg nem szakítva helységek csoportjától. – Hegy emelkedik hegy fölé, sziklacsúcsok, szakgatott bérczgerinczek tépik osztályokra a szakadatlan erdőszőnyeget, melyen a tekintet egy emberi lakhelyet nem talál nyugvó helyül. A félelmes, hallgató hegyszörnyetegek közelítni látszanak, legutolsó előörseik egész a Székelykő közeléig nyomultak előre, mintha óriások állnának óriásokkal szemközt. Egynek az orma olyan, mint egy hanyattfekvő titánnak az arcza profilban, még a szempilla is ott van, egy nagy fenyőszál képében.

A Székelykő elleneseinek neve a Vidálykő, Tilalmas, Keselykő és Ordaskő, miknek kopár gerinczein keresztül nem vezet semmi út. S az egymással szembenéző sziklaellenfelek között fekszik a kis boldog völgy, – zöld szántóföldek karzatos amphitheatrumával. A földdæmon óriásai közepett, kiknek életében az ezredévek a napok, egy kis csendélete a dæmonok legparányabbikának, az embernek, a kinek minden napja egy élettörténet.

A szédítő mélységből mosolyog föl Toroczkó virágzó gyümölcsfáktól tarka szőnyegrajza, négyszögű piacza közepén a kerek bástyával körített templom. A zöld rétek abroszának szélére lerakva Toroczkó-Szent-György elszórt házai, egy régi vár romjaival a hegyoldalban; azon túl még két falucska: s ott egyszerre bezárja a völgyet a «Kő» sziklakapuja.

S a mély völgy fenekéből, mint a nyugtalan szívdobogás hangzik fel valami szakadatlan döngő hang, a vashámor nehéz pőrölyének ütése. Ott készül az, a mitől ez az egész világ olyan szép lesz: az ekevas és az ásó.

– Ha én ezt a szép képet le tudnám festeni! sóhajta föl Manassé.

– Hisz a Colossæumot is legyőzted! biztatá őt Blanka.

– Az Róma volt: – ez pedig Toroczkó. – A kedvesem arczképét el tudtam találni: – de anyámét soha sem.

Aztán mégis megkisértette hozzá fogni.

A többiek ott hagyták őt, s mentek tovább a Székelykő ritkaságait fölfedezni. – Azokat Manassénak úgy sem szabad meglátni: mert azok a fortificatióhoz tartoznak, ő pedig csak «czivil».

– Aztán a feleségemre vigyázz! kiáltá Áron után Manassé. Valami mélységbe ne szédüljön.

– No no! Hamarébb ez az egész Székelykő!

– De mégis meg kell igérned, hogy a hidasi Gesztegre nem viszed föl Blankát meg Annát.

– Nem viszem fel őket.

– Igaz székely egy Isten valló szavadra mondod?

– Igaz székely egy Isten valló szavamra mondom.

Akkor aztán elereszté őket Manassé.

Hanem aztán mikor már javában volt a vázlatának, eszébe jutott, hogy Áron bátya csak azt igérte meg, hogy nem «viszi» föl az asszonyokat s meglehet, hogy ezt szószerinti értelemben magyarázza, a mi a «fölvezetést» épen nem zárja ki. A góbénak mindig furfangon jár az esze. – Erre aztán összecsapta a rajzthékáját, s a motyóját hátára véve, maga is az eltüntek után indult.

A nőismeret ritkán csal. Azt mondani az asszonyfélének, hogy ide, vagy amoda nem szabad fölmenni, épen csak arra való, hogy föltámaszsza benne a vágyat a tilalmas helyre följutni. Kivált mikor azzal a dicsőség jár együtt, hogy a Székelykövön ősidőkből megmaradt egyetlen fenyőfáról is hozhatni egy galyat diadaljelül. A hajdani erdőből az utolsó szálfa.

Hanem ezuttal Áron bátya nem értette a tréfát.

Blankát és Annát elvezeté addig a hegyszakadékig, a mely a Székelykő hidasi Gesztegét a Lajos-csúcstól elválasztja. Az egy mély sziklavágány, melynek fenekében egy meredek nyaktörő ösvény vezet alá egyenesen Toroczkóba. «Felfelé» járásra nem igen használják. E sziklavágányon túl emelkedik a hidasi szikla-fensík, emlékezetes az oldalán tátongó barlangról, melyet csegezi várnak nevez a néphagyomány, hajdani falerődítményei még most is láthatók. Egy hosszú, keskeny, egy ember számára vágott ösvény vezet hozzá végig egy sziklapárkányon, mely négyszáz lábnyi mélység fölött meredeken emelkedik föl. E bejárat könnyen védhető volt a barlangba menekültektől.

A Geszteg ormára azonban egy messze ellátszó csóva volt feltűzve, a mi azt jelenti, hogy ott tilos a följárás.

Talán csak azt az egy szál ősi fenyőfát védi az a tilalom? Vagy a fensík tetején termő füvet? Vagy épen csak a vakmerő vállalkozó életét, a ki Istennek ajánlotta lelkét, mikor oda fölkapaszkodott.

A két hölgy átlátta, hogy nekik oda csakugyan lehetetlen eljutniok. De Áron bátyára nézve nem volt lehetetlenség. Gyakran megjárta ő ezt az utat. Megigérte kedvenczeinek, hogy ha szépen viselik magukat, ha megigérik, hogy leülnek a süppedő mohába, virágaikból bokrétát kötni, és addig, míg ő visszatér, a helyükből meg nem mozdulnak, hát ő azalatt fölmászik a meredek sziklaoromra, onnan fog kürtjével messzehangzó jelt adni s elhozza az igért fenyőgalyat.

A két hölgy letelepedett a havasi nefelejtsekkel áttört gazdag pázsitra s a mély völgybe alátekintve, igyekezett kitalálni a házat, a mely az ő otthonuk.

– Milyen borzasztó volna azt innen nézni, mikor ez a mi szép paradicsomunk lángba borul; mondá Anna.

– Én már minden félelmes gondolathoz hozzá szoktam, szólt Blanka, koszorút fonva sárga virágu szakából (sedum) és nefelejtsből. Csak ti veletek lehessek; a barlangban is ellakom.

– Áron bátyánk azt mondta, hogy egy hónapra való eleséggel ellátja a Székelykő erősségeit s negyvened magával megvédelmezi egy egész ország ellen.

– Vajjon itt lesz-e menedékünk a csegezi várban?

– A székelyvári mentshelyet még inkább magasztalja Áron bátya, mert ott egy barlangban friss forrásvíz is van.

A két fiatal hölgy úgy beszélt arról, hogy ők a sziklabarlangokban fognak lakni, mint mikor úrhölgyek azon tanakodnak, hogy hol fogadjanak nyári szállást?

– Meg kellene néznünk azt a csegezi várat, indítványozá Anna. Leány volt még: kiváncsiabb.

– Megtiltotta Áron bátya s mi megigértük neki, hogy itt maradunk, monda Blanka. Ő már asszony volt, szófogadóbb.

– Vajjon nem lakik-e benne valami? mondá nevetésre villanyozva e gondolat által a leány. Valami mesebeli csodaállat.

– Vagy talán valaki? Szólt összeborzongva e gondolattól az asszony.

Szép verőfényes délután volt. A mezőt ellepték azok az apró tarka pillangók, a kiknek élete a fű virágaival egykorú.

A völgykebel döngő pőröly-zuhogásán kívül semmi nesz nem hangzott fel az emberlakta világból ide, a kövek világáig. Pedig ez a csendes szirtfok vár és néptanya, csatahely és temető volt hajdan.

Áron bátya sokáig váratott a jeladásra; a két fiatal hölgy unni kezdte az egy helyben maradást. Anna a hátuk mögött levő sziklaomladék közt fölfedezte a szórványosan előforduló carniol-darabkákat. Bányászcsalád leánya volt: ismerte a köveket; Blankának átadta leleményét; az augitporphir sziklatörmelék achat- és chalcedon-darabokat is rejtett, némelyikben keverve volt mind a három, szalagokká, czifra képletekké vegyülve. A két hölgy teleszedte a drágakövekkel köténye zsebeit s a nagy keresés közben egyszer csak azt vette észre, hogy alig ötven lépésnyi távolban egy férfi áll előttük.

Honnan került oda? A sziklacsompók közé volt-e eddig rejtve? vagy a csegezi vár odujából jött elő, hogy a köveket keresgélő hölgyek nem vették előbb észre, mint mikor már olyan közel volt hozzájuk?